Regent's Park

Tárgy: Re: Regent's Park Csüt. 7 Aug. - 12:31

FOLYTATÁS: ITT

Tárgy: Re: Regent's Park Szer. 6 Aug. - 10:41

Imogen & Gareth

- Ezért vagyok, majd én segítek önnek felállni, nem fog magával rántani. – mondom neki derűsen mosolyogva. Nem lakozik önteltség a szavaimban, komolyan gondoltam mindegyiket és nem túlzok. Bár kevés pofont kaptam az élettől, azok nagyok voltak, de felálltam mindig, tudom, hogy egyedül nehéz, és nekem is segítettek. Segíteni fogok neki, és nem ránt magával, mert… mert nem tud. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért érzek így, egyszerűen csak tudom, hogy így lesz. Oda nem ránthat magával, ahova ő esik, és kettőnk közül nekem nincsen semmi vesztenivalóm, így elvenni sem tud tőlem semmit az élet. Ez az egyetlen jó dolog a nincstelenségben. Szinte védhetetlenséget ajánl az élettel szemben, viszont magányra és kárhozat minket. Valamit valamiért, de én nem emiatt élek úgy, ahogy. Nem, én ebben nőttem fel, számomra ez a normális, a megszokott, szinte már rutinból megy minden, amit tennem kell. Ő ezt nem értheti meg, nem ismeri azt a világot, amiben én élek. Innen sem könnyű kilépni, mert hiába magányos, egyben vonzó is, és ha már hosszú évek óta élsz benne… megszokod és nehéz váltani, nehezebb, mint azt hinné bárki is hinné. Nem tudnám megmondani, hogy mi az, ami vonzó ebben az életformában, de igenis van benne ilyen,és nehéz feladni azok után, hogy évekig tengődtél benne, sodródtál az árral.
- Az ön életét is maga irányítja, miért nem tesz akkor valamit, hogy elérje az álmait? – nem mindenki irányítja a saját életét, de Imogen a mai naptól fogva igenis a saját maga ura, és ezt nem veszik most már el tőle. Ő miért nem valósítja meg az álmait, miért nem akarja őket elérni? Az álmok ösztönző erők, ha megvalósítasz egyet, akkor már nem lesz mi hajtson. Persze, ez nem ilyen egyszerű, de van benne egy kis igazság. Az én álmaim már messze járnak, szinte alig emlékszem rájuk. Gyermeteg álmok voltak azok, miket elérni már értelmetlen lenne, semmi örömet nem okoznának nekem, hát akkor minek? Miért éljek a jövőnek, ha élhetek a mának? A jövő kiszámíthatatlan, folyamatosan csak változik, ezernyi változó van benne, miért kéne előre gondolkodjak az álmok megvalósítására, ha úgyse azt kapom majd, amit várok? Az élet előszeretettel állít elénk hamis célokat, hogy aztán mikor elérjük azokat, ne maradjon belőlük más, csak a semmi. Egy illúzió, mely könnyen szertefoszlik. A jelenben akarok élni, a múlt és a jövő nem érdekel, mert úgysem én szabom a menetét, mindig változik, a múlt pedig soha nem változhat sajnos. A két véglet, de egyik sem jó, mindkettő csakis csalódást okozhat.
- De, megtehetek bármit, amihez éppen kedvem van, de ne úgy tekintsem rám, mint aki lenézi az embertársait. Egyszerűen csak az én korlátaim jóval messzebbre nyúlnak, mint az övéik. – nem úgy tekintek magamra, mint a világurára, aki mindenek és mindenki felett áll. Nem, egyszerűen csak több vagyok, mint az átlag ember. Képes vagyok az embereket zsinóron rángatni, képes vagyok gondolatokat elültetni a fejükben, de el is tudom venni a gondolataikat, emlékeiket. Személyiséget kreálhatok és ily módon egy teljesen új embert hozok létre… azt hiszem érthető az, ha úgy gondolok magamra, mint egy nagy hatalmú emberre, de korántsem akkora az egom, hogy mindenki felett állónak érezzem magam. Én csak teszem, amihez kedvem van, az uralkodás nem éppen az én stílusom, én tökéletesen beérem azzal a kevéssel is, amim van. Van igazság a szavaiban, de az én nagyképűségemnek is vannak határai. Ahogy a képességemnek is. Volt már olyan ember, akinek a fejében nem tudtam változtatni,de eddig csak nagyon kevés ilyennel találkoztam. Talán néhányuk még olyan is volt, mint én és Imogen. Fura ez az egész dolog, hogy nemcsak egyedül én vagyok ilyen, de nem félelemmel tölt el a dolog. Inkább örülök, kiskoromban különcnek éreztem magam emiatt, aztán az évek múltával inkább félistenek.
- Igaz, hiába a hatalmas vagyon, nem adhatják meg nekem azt, amire vágyok. Azonban a munkám része, hogy időről időre megjelenjek a körükben. Hű maradtam a gyökereimhez és szívesebben töltöm az időmet a szegényebb negyedekben, szívesen járom a város utcáit, de nem találtam meg ezt a valakit, és nincs is garancia arra, hogy meg fogom valaha is. – igaza van abban, hogy ilyen környezetben esélyem sincsen arra, hogy valaki normálisat fogjak ki magamnak, de nem is amiatt vagyok itt, ez csak a munkám része. Én a szegény emberek közt érzem jól magamat. Szegény családban nőttem fel, jórészt az utcán míg fel nem karoltak, de mindig is visszanéztem oda, ahonnét jöttem. Sokkal jobban szeretem a szegények társaságát, mint a gazdagokét, és hiába élek szabadon, megyek ahova akarok, nem találtam senkit, akiért érdemes lenne változtatni.
- Értem, persze, ez egy ördögi kör. Azonban ettől függetlenül nem tudok változtatni. Nem fogok elveszteni megint mindent, csakhogy valami olyat keressek, ami talán nem is létezik. – értem én, hogy változtatnom kell a válaszok megtalálásáért, de ha változtatok akkor nem marad semmim, nekem pedig semmi kedvem ahhoz, hogy ismét nincstelen legyek, hogy azt, amim van elveszítsem. Mégis miért? Mi van akkor, ha a keresésem hiábavaló, és csak még rosszabbra fordulnak a dolgok? Nekem egy jel kell, egy megerősítés, amiben bízhatok, amiért úgy érezhetem, hogy megéri vállalni a kockázatot.
A szavaira csak bólintok egyet, hogy lássa tudomásul vettem, és talán félóra múlva már a hotelben foglalok szobát, azaz szobákat, majd felvezetem őt az emeletre a szobája ajtajáig, a kezébe adoma kulcsot, majd mosolyogva nézek rá. – Köszönöm, hogy eljött Imogen, még ha csak a zsarolás miatt is. A legtöbb embernek sikerült eltüntetnem önt a fejéből, és az igazgatóval sem lesznek már gondjai! Aludjon jól! – még annyit megengedek magamnak, hacsak nem rántja hátra a fejét, hogy arcon csókoljam, majd elindulok a saját szobám felé, ahol természetesen egyből a whisky után nyúlok.

Tárgy: Re: Regent's Park Kedd 5 Aug. - 21:21

Gareth & Imogen

Talán félreértettem, talán csak sok minden alapján, amit eddig megismertem belőle ez volt a logikus és e miatt talán érthető az, ha eleve nem feltétlenül jót feltételezek róla. Nem csak az ő hibája, az enyém is, hiszen nehezen hiszem el, hogy tényleg segítene, azt pedig végképp, hogy ha megtette, akkor nem hagyná a fenébe az egészet egy idő után, vagy akkor, ha esetleg mégis sikerült elérnie nálam valamit, ha... megkedvelem. Azt hiszem félek ettől, félek a csalódástól és épp e miatt nem is nagyon közeledem senkihez. A szüleim meghaltak, az eddigi életem cseppet sem volt könnyűnek mondható, értek olyan nagy csalódások, olyan fájdalmak, amiket rendkívül nehéz csak úgy elfelejteni és tovább lépni belőlük, aztán nem arra számítani, hogy újra jöhet, ha megint megpróbálok nyitni alaki felé. Pont e miatt nem töltök senkivel sem hosszabb időt, de vele most ezt teszem és tényleg tartok tőle, hogy ez nem jó ötlet a részemről. - Tudja... nagyon nehéz lenne újra felállnom, ha megint kapnék egy istenesen nagy pofont az élettől. - bököm ki halkan, talán túl halkan is, szinte csak magamnak mondom, de úgy érzem tudnia kell, hogy ez nem egy játék, talán számára az, talán számára valami olyasmi, egy játék, de nekem nem, nekem ez valami halálosan komoly, amitől félek, amitől igenis rettegek, hogy mi lesz ha tényleg rosszul sül el.
- Folyton azt hangoztatja, hogy azt tesz, ami akar, folyton azt mondja, hogy az életét ön irányítja, akkor... miért nem próbálja meg most elérni azokat az álmokat, ha már azt tesz, amit csak akar? - ő megteheti nem? Az én álmaim már tényleg rég szertefoszlottak, azokat nem lehet felidézni, azokat nem lehet csak úgy előhúzni a tarsolyból és valóra váltani, lehetetlen, de az övé... ha egyszer voltak dolgok, amiket el akart érni, akkor miért nem próbálja meg? Úgy tesz mintha így élne jól, mintha így lenne tökéletes minden és most mégis azt mondja, hogy lehetne más, hogy lehetne jobb, hogy nem mindig erre a fajta életre vágyott, akkor tényleg nem lenne semmi más dolga, mint tenni érte, hogy jobb legyen, csak rajta múlik, én legalábbis úgy gondolom.
- Elégszer mondta már, hogy azt tesz meg, amit csak akar nem igaz? - erre értettem ezt a mindenki felett állást. Talán tévedek, talán rosszul értelmeztem, de nem hiszem, az eddigiek alapján úgy tűnt, tényleg úgy gondolja, hogy a világ a lábai előtt hever, és hogy bárkivel azt tesz, amit akar, mert ő több, mert ő erősebb, mert ő bárkinek a fejébe plántálhat bármit. Mi ez, ha nem hatalom? És kevés ember van, aki képes efféle hatalomnak ellenállni és idővel nem gondolni azt önmagáról, hogy mindent megtehet, amit csak akar, tehát mindenek felett áll. Lehet, hogy akadnak helyzetek, amikor nem így van ezzel, amikor nem egyértelmű, hogy bármi elérhető számára, amit csak akar, de én valahogy úgy látom nem igazán szokott falakba ütközni. Ha kell neki valami, legyen az egy lehetőség, egy poszt, egy nő, teljesen mindegy, minden esetben gond nélkül meg is kapja. Azért ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról, sőt talán ilyen nagy mennyiségben senki sem. Hát hogy a fenébe ne szállna ez idővel a fejébe?
- Én úgy gondolom, hogy ha eleve felületes emberekkel veszi körbe magát, akkor eleve még a lehetőségtől is elvágja magát, hogy valaha is többet érezhessen, hogy valaha is többet kapjon bárkitől. Ezek az emberek... nem is adhatnak semmit, sem magának, sem másnak. - mondhattam volna azt is, hogy azok a nők, de itt most mindenkiről szó van, azokról is, akik netán a barátainak vallják magukat. Ez így működik, ha eleve a rossz emberek között válogat, akkor miért gondolja, hogy valaha is kifog egy normálisat? Eleve ilyen körökben mozog, akkor már miért bukkanna rá olyanra, aki tényleg értékes lehet? - De ez így... ez így csak egy zsákutca, nem változtat, amíg nincs miért, de nem találhatja meg azt a miértet, amíg nem változtat. Érti már? - tényleg úgy érzem, hogy nem teljesen világos ez a számára, vagy csak én vagyok az, aki nem látom jól? De tényleg úgy gondolom, hogy nem találhat többet, vagy jobbat, ha nem igyekszik, ha nem próbál változtatni, de nem fog, ha nem áll biztos alapokon a jövője. Így ez akárhogy is nézzük, de zsákutca, ez kör, amiből soha nem fog kijutni, csak szalad, szalad és nincs vége, nincs cél, amit elérhetne csak ez az élet, amit most él a végtelenségig, vagy amíg aztán meg nem hal.
- Hosszú lenne az út most azért, hogy haza vigyen, megfelel nekem az a hotel. - bólintok egy aprót és el is fogadom a karját. A külön szobára nem reagálok külön, evidens, hogy így van, hogy külön szobát szeretnék, mert nem érzem úgy, hogy együtt kellene vele töltenem az éjszakát egy szobában, az mégis csak túlzás lenne, és... és pont attól volt szó, hogy nem akarja, hogy én bármit is tegyek hálából, arról már nem is beszélve, hogy még amúgy sem tett semmit, csak a feltételeket szabta meg.

Tárgy: Re: Regent's Park Hétf. 4 Aug. - 17:56

Imogen & Gareth

Félreérti a szavaimat. Nemcsak a külseje miatt segítek neki. Mint mondtam a külső megfog, a belső megtart. Nem véletlen nem tűntem el végleg azután a kávé után. Botorság lenne azt állítani, hogy csak a külseje miatt csinálom ezt az egészet, mert csak részben igaz ezen feltételezés. Ha nem fogott volna meg az, amit belül rejteget magában, akkor most nem itt lennék, és ő sem lenne itt velem. Nem a külseje miatt csinálom csak, félreért engem. – Félreértett engem, kedvesem. A külső megfog, a belső megtart. Nem azért vagyok itt, hogy a végén az ágyamban, vagy az ön ágyába kössünk ki. Igen, bevallom, hogy igazán kedvemre van már maga a gondolat is, de nem azért segítek, hogy aztán hálából összefeküdjön velem. Miben lenne az más, mint amit eddig csinált? Ugyanúgy valamiért adná oda magát, és nem azért mert így is akarja. Nem azért vagyok itt, hogy az ágyamba csalogassam önt. – Talán nehéz ezt elhinni, de így van, nincs itt semmiféle trükk, vagy varázslat, ezúttal nincsen. – Azonban a kérdésére válaszolva: majd meglátjuk mi lesz, ha ezen eshetőség bekövetkezik. – mondom mosolyogva. Valójában fogalmam sincsen, hogy mit tennék, ha reggel mellette ébrednék fel. Ha már a külső megfog, és a belső megtart, akkor a szex össze is kapcsolhatna, nem? Nem tudok arra mit mondani, hogy mi történne, mert fogalmam sincsen mit tennék. Mennék, maradnék… talán maradnék, igen, szerintem maradnék, és segítenék neki.
- Már gyerekkorom óta teszem, amit teszek, szerepelek színpadon, szinte nem is emlékszem milyen volt előtte. Szegény családban nőttem fel, szerető szülőkkel körülvéve, akik sajnos idő előtt távoztak az életemből. Nem a felületes életre vágytam, és nem is a rajongásra, csak elismerésre. A felületesség és a rajongás már csak a hab volt a tortán. Sok mindenre vágytam kisebb koromban. Volt, hogy hadvezér akartam lenni, esetleg hős szerelmes. Azonban az életben lapról lapra haladunk, nem lehet egyből a célhoz lapozni, és ahogy teltek életem könyvének lapjai, úgy sodródtam ezen gyermeki álmoktól egyre messzebb, míg végül elérhetetlen távolságokba kerültem tőlük. – voltak nekem álmaim még kisgyerekként, bár nagyon halovány derengenek csak. A szüleimet sajnos elég hamar elvesztettem. Nem haltak meg, pusztán csak az adottságom áldozatai lettek, így jórészt egyedül kellett felnőnöm. Először apám esett áldozatul, majd végül anyám is, én pedig ott maradtam egyedül, és ekkor talált rám az akkor még megváltásnak hitt színház. Kitanultam néhány általános mutatványt, de hamar kiderült, hogy sokkalta jobb vagyok, mint a többiek, így már nem csak elismerésben volt részem, hanem rajongásban is, ami akkoriban kicsiként nagyon is rémisztően hatott, de ebbe nőttem fel, ehhez vagyok hozzászokva. Az én fülemnek már megszokott zaj az elismerő tapsvihar és bekiabálások.
- Ezt hangoztatnám? Hogy mindenki felett állok? – ráncolom ám rendesen a szemöldökömet. Nem, nem voltam tudatában eddig annak, hogy így tettem volna, és szerintem nincs is így csak… valamit talán félreérthetett Imogen. Nem szokásom magamat felsőbbrendűnek beállítani, maximum szabadabbnak, de a kettő nem egy és ugyanaz. Való igaz, hogy gyakran húzom magamra álarcom, hiszen gyakran van rá szükség, és abban is rejlik igazság, miszerint már saját magam szemében is álarcban tetszelgek. Tanítom mindig azt mondta, hogy az idegenek előtt nem kell megjátszanom magam, nem kell álarcot hordanom, hiszen soha életemben nem látom majd őket, ellenben barátaimmal. Tartsd közel barátaid, de még közelebb az ellenségeid! Ez volt a segítsége, amivel persze semmit nem értem, de hálásnak kell lennem neki, elvégre ő tanított ki a szakma minden kis fortélyára, miatta vagyok ott, ahol vagyok. Elgondolkodtató, hogy ez vajon jó-e, vagy rossz ,de én mindenesetre hálás vagyok neki, hiszen felkarolt engem és tanított, pedig a rövid, de annál tanulságosabb közös utunk elején még nem tudhatta azt, hogy egy igazi kincsre lelt személyemben. Minden nagyképűség nélkül állíthatom ezt, hiszen butaság lenne magamat nem különlegesnek titulálni, még ha vannak is olyanok, mint én szerte a világban.
- Nehogy azt higgye, hogy én kedvelem ezeket az embereket! Azonban azt se higgye, hogy teljesen elzárom magam attól, hogy egyszer érezzem ezt az érzést. Azonban egy idő után a lelkesedés is alábbhagy, és el kell gondolkodni azon a kérdésen, hogy mi van akkor, ha nincs semmi? Ha az életem egyedül élem le, ha senki nem vár rám? – még srác koromban hittem talán valamennyire abba, hogy a szerelem majd rám talál, vagy esetleg én rá, de most, az idő múltával rá kellett jönnöm arra a kellemetlen tényre, hogy talán semmi nem vár rám. Könnyedén meglehet, hiszen eddig sem találkoztam vele, és mi a garancia arra, hogy most majd fogok? Nézzék el nekem, ha már nem vagyok olyan lelkes, mint kezdetekben, de miután hiába vártam sok éven át, úgy gondoltam, hogy felesleges várni arra a vonatra, ami soha nem fog befutni. Azonban az elmúlt napok visszavezettek engem arra a peronra, és újra elkezdtem várni azt a vonatot, pedig sejtem, hogy talán soha nem fog befutni.
- Mert, ha változtatok akkor még ennyim sem maradna. Kell valami, amiért változtathatok, érti? Amiért megéri újrakezdeni. – a semmiért ugyanis én nem fogok semmit sem újrakezdeni. Valamire építkeznem kell, valamire ami stabil, mint egy szikla, valami amiben tudok hinni, hogy nem szelel el, mikor majd szükségem lesz rá. Feleslegesen, értelmetlenül nem fogok változtatni.
A szavaira kicsit ráncolom a homlokomat, majd elengedem kezét és derekát. – Rendben, várjon egy percet kérem! – mondom, majd villámgyorsan el is tűnök a tömegben, de egy perc múlva már ismét feltűnök a színen, és a kezemet nyújtom Imogen felé. – Mehetünk? Ha nincs ellenére, akkor kivennék valami közeli hotelben, vagy bármi hasonlóban szállást magunknak, állítólag igen szép környék ez. Persze reggel aztán haza is indulhatunk. Természetesen külön szobákat kérnék, gondolom ehhez ragaszkodik. – mondom egy gyors mosollyal nyugtázva szavaimat. – De persze haza is vihettem önt, ha haza szeretne menni.

Tárgy: Re: Regent's Park Hétf. 4 Aug. - 11:50

Gareth & Imogen

Őszinte választ akartam igen, de néha mégis csak jól jön egy kis... hát nem is tudom, egy kis hazugság, de nem kellene meglepődnöm ezen, komolyan. Várható volt, hogy a külső a fontos számára, no meg tény, hogy nem is tűnhet fel nekünk valaki a belső alapján, ha egyszer nem ismerjük, csak attól még mégis rosszul érint a tény, hogy csak ez fogta meg bennem, hogy csak e miatt segít. - És mi lenne, ha megkapna ezek után? Nem érezné, hogy szimplán csak hálából? Vagy az már édes mindegy? És nem lépne szépen tovább, ha már ez is meg van? - mert hát nem titkolta eddig sem, hogy nem éppen a mély és hosszan tartó kapcsolatok üldözője. Mi van akkor, ha elér nálam valamit, ha megkapja, amit akar? Akkor szépen tovább léphet és kész? Aztán onnantól tegyek, amit akarok? Bármikor meg van az esélye, hogy ezt teszi, ez a nagy helyzet és sajnos nagyon is tisztában vagyok ezzel. Ha pedig nem jut el a célig... akkor is ugyanúgy megunhatja egy idő után. Ugye tényleg nem meglepő, ha mindezek után nem túl nagy a bizalmam felé? Érthető, ha nem osztogatom túlságosan könnyen a szimpátiámat, mindig túl sok az eshetőség rá, hogy a végén két szék között a pad alá sikerül zuhanni.
- Önre. Mindig ezt akarta? Mindenkinek vannak fiatalon bohó álmai, amiket aztán ahogy telik az idő szépen félredob, akkor is erre vágyott, felületes rajongókra? Felületes életre? - tudják gyerekként az ember sok mindent képezel el magáról. Van aki azt, hogy magányos remete lesz, van aki azt, hogy western hős, még ha ez lehetetlenség is, más, hogy híres író, aztán persze ezen álmok közül szinte semmi nem válik valóra. Szerencsések azok, akik számára a remények testet is öltenek idővel. Én szerencsére elég korán felnőttem ahhoz, hogy az álmaimat lehúzzam szépen a wc-n és még véletlenül se gondoljak rájuk, de vajon ő tényleg mindig erre vágyott és soha nem akart mást? Többet, kevésbé magányosat... bár gondolom szerinte nem magányos, de szerintem akárhogy bizonygatja az ő élete se sokkal több, mint az enyém, maximum más. Ugyanúgy pénzért ad élvezeteket, csak épp jobban kihasználja az érte járó viszonzást, de összességében senki sem foglalkozik vele mélyebben nem igaz? Mindenki számára csak egy felületes kapcsolat, csak egy felületes ismerős, aki helyett könnyen találnának mást, ha erre kényszerülnének. Mondjuk a szavaiból néha azért úgy érzem, hogy valahol mélyen tisztában van azzal, hogy az ő élete sem annyira tökéletes, mint aminek rendre beállítja.
- Hát mutassa meg, hogy nem az, mondja el, hogy... kicsit emberibbnek érezzem. Hogyan lehetne bizalmam olyan valaki felé, aki minden áron azt hangoztatja, hogy magasan mindenki felett áll? - igaz, hogy én se meséltem magamról sokat, inkább csak megtudott ezt azt, meg nem volt más választásom, mint hogy elmondjam, de én legalább nem gondolom, hogy olyan sokkal több lennék másokért, sőt sokkal kevesebbnek érzem magam a legtöbbeknél. nem ringatom magam olyan hitben, hogy azért, mert vannak, akik kíváncsiak rám... Annabellre én máris több vagyok, én máris valaki vagyok. Sokkal inkább épp az ilyen felületes kapcsolatok teszik az ember semmivé, szívják ki belőle az életet is. Az ő arcán is ott az a sok hamis mosoly, az a sok kedves gesztus, amit most is osztogat és amiből semmit sem gondol komolyan. Mikor jön majd az, amikor reggel a tükörbe néz és nem tudja majd eldönteni, hogy ki is valójában? Mikor jön az, amikor már nem fogja tudni, hogy a saját maga felé mutatott kép vajon igazi vagy sem, ha mások felé is mindig csak egy álarcot villant meg?
- És úgy gondolja, hogy ezzel a hozzáállással érezheti valaha is? A rengeteg felületes kapcsolattal? Ilyen... ilyen emberekkel körülvéve? - körbepillantok, egyértelmű, hogy erről az előkelő társaságról beszélek. Nem szeretem a gazdagokat, épp azért, mert ez egy felületes világ. Itt mindenki valami miatt akar dolgokat. A nő, aki azért bájolog, mert vágyik a gyémántra, a férfi aki azért nyalja a főnöke talpát, mert előléptetést akar, de titkon szívből gyűlöli és minden este megveti önmagát a tükör előtt, hogy képes volt kellemes szavakkal illetni egy ilyen embert, a feleség, aki mosolyog a gyermekeire, miközben undorodik a férjétől és más mellett keresi a boldogságot. Ez a világ... csak pompa, csak egy álca, amit kifelé mutat és a legtöbben nem is veszik észre, hogy valójában a legaljasabb és a legboldogtalanabb emberek gyűjtőhelye.
- Miért nem változtat? Ha annyit hangoztatja, hogy bármit megtehet, akkor... miért nem teszi meg? - végül csak megrázom a fejem. Nem az én dolgom, nem nekem kellene ebbe beleszólnom, tisztában vagyok vele, miközben elviekben ő akar segíteni nekem. Végül egy pillanatra megállok, hiába táncol körülöttünk mindenki, hiába szól továbbra is a zene, amit én csak a táncot járó fényekből tudok megállapítani, hiszen hallani nem hallom most sem, ahogy soha sem. - Menjünk el! Menjünk el innen... kérem. Hagyjuk a felületes bemutatkozásokat, az álmosolyokat, csak... egyszer ne foglalkozzon azzal, hogy kinek akarják látni, legyen az, aki lenni akar. - ha talán valahol mélyen nem teszi boldoggá ez az élet, akkor vajon miért éli, akkor mi értelme van, akkor miért játssza meg magát minden áldott nap, miért nem lehet meg az az egy nyugodt napja csak úgy egyszerűen, amit szeretne?

Tárgy: Re: Regent's Park Vas. 3 Aug. - 0:57

Imogen & Gareth

-Őszinte választ akart, nem? A külső megfog, a belső megtart. – mondom mosolyogva, mert látom rajta, hogy kicsit sikerült meglepnem, de ő akart őszinte választ, én ehhez tartva magamat válaszoltam is neki. Ennél őszintébben nem tudok válaszolni, és hazudni meg nem szokásom, maximum az igazságot hallgatom el, vagy ferdítem el kicsit, de hazudni… azt nem, az nem az én műfajom. – Akkor jó, figyeljünk csak a lényegre, rendben? – arra, hogy segítek neki, egyszerűbb így neki is és nekem is. Nem nagyon fogom zavarban érezni magam, nem is szoktam, már az idejét sem tudnám megmondani annak, hogy mikor voltam utoljára zavarban, de nem is akarok rá emlékezni az igazat megvallva. Ahogy minden bizonnyal majd Imogen sem szeretne emlékezni a kétségbeesett évekre, mikor képes volt lealacsonyodni a légmélyebb lyukakba is, hogy a kislányának segítsen. Nemes gesztus, tényleg nagyon… nagyon anyához méltó dolog, de én tudok ajánlani egy sokkal egyszerűbb megoldást, ahol nem kell pénzért kiárusítani magát, egyszerűen csak zenélhet, profi szinten, sok pénzért, annyi pénzért, amivel már könnyűszerrel tudja majd gondját viselni a kislányának. Olyan iskolákba írathatja be, amilyenek megérdemel, azokat a ruhákat veheti meg neki, amelyeket szeretné… gondját viselheti, teljes értékű anya lehet, ezt kínálom neki, ebben szeretnék segíteni neki, és az okaim annyira nem is számítanak, csak a célom.
- Igaza van, nem fair, és normál esetben ez nem érdekelne, de magánál kivételt teszek. Mire kíváncsi? – vannak azért olyan dolgok, amit nem fogok neki elmondani, vagy ha igen, akkor kicsit másként, mint vannak, mert… mert van egy-két olyan dolog, ami csak rám tartozik, amiről nem tudhat más. Ilyenek például a szüleim. Azt szeretném, ha senki nem emlékezne rájuk, nehéz volt elérni, egész Londont be kellett járnom azért, hogy elfelejtessem az emberekkel a szüleim, de sikerült végül, nem történhet meg, hogy pont most csússzon hiba a tervbe. Biztos vagyok benne, hogy Imogen is tud titkot tartani, de… de vannak olyan titkok, amit az emberből harapófogóval kell kihúzni, ez is abba a kategóriába tartozik. Mindenkinek vannak titkai, amik csak az övéi, és ha ezeket akarja tudni…valamit adnia is kell érte, ez ilyen egyszerű, ennyire könnyedén működnek a dolgok az életben. Fogat fogért, szemet szemért, titkot titokért. Mindennek meg van a saját mente, a saját szabálya, ahogyan a folyó is egy irányba úszik, úgy ez is csak egyfajta módon tudakolható meg. Valamit valamiét. Ugye, hogy ennyire egyszerű a dolog? Nem kell túlkomplikálni, nem kell túlbonyolítani, az élet általában nagyon is egyszerű, szinte már primitív módon, csak mi gondoljuk folyamatosan túl. – Én így tapasztaltam meg, nem biztos, hogy igazam van. Nyugodtan törekedjen a teljességre, talán magának sikerülhet. – azonban úgy vélem, hogy az én életemből valamelyik összetevő mindenképpen hiányozni fog. Nincsen családom, se barátaim, se szerelmem… igazándiból egyik sincsen meg, és könnyedén lehet az is, hogy nem is lesz. Én ezt így láttam, így tapasztaltam, de talán majd neki sikerülhet az, ami nekem soha nem ment.
- Nézze, nem véletlen, hogy nehezen beszélek magamról. Akármilyen nehéz is elhinni, de az én életem sem fenékig tejfel. Azonban köszönöm, hogy mesélt nekem magáról, igazán… kedves, köszönöm. – értékelem én azt, hogy mesélt nekem magáról, hogy ezzel megmutatta azt, hogy egy kicsit, valamilyen szinten, de azért megbízik bennem, nekem pedig sokat jelent ez, ugyanis szerintem a bizalom egy nagyon fontos dolog. Sokáig tarthat felépíteni, de egy pillanat alatt el is lehet veszíteni, érdekes egy jószág. Azt pedig megtudom érteni, hogy úgy gondolkodik rólam, mint valami önző dögről, aki csak az ágyába akarja csalni, és azért egy kicsit így is van, annyi különbséggel, hogy nem csalom. Igen, szívesen tölteném vele az éjszakámat, de nem fogom úgy kezelni, mint bármelyik másik nőt. Amellett a tény mellett nem fogok tudni elmenni, hogy gyönyörű, de arról biztosíthatom, hogy nem az elsődleges célom az élvezetek megélése. Elsősorban segíteni akarok neki, akármilyen nehéz is elhinni, hogy az életben néha én is tudok önzetlen lenni.
- Nem hittem a szerelemben. A szerelem csak egy szó, ami könnyedén száll el. Azonban, ha nem mondom ki, akkor a szívembe fészkeli be magát és megváltozik. Fájdalom lesz belőle. A számon szerelem, a szívemben fájdalom. Én nem akartam fájdalmat. Mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelem számomra csak egy szó, soha nem érhet el a szívemig. Így hittem régen. De most tudja, hogy érzek? Úgy, ahogy kiskoromban. Sokáig harcoltam ellene, mert féltem a csalódástól és a szenvedéstől, amit ez a szó okozhat. Mindig tudtam azonban, hogy a szerelem mindenek felett áll. A szüleimen láttam. Úgy gondolom megéri annak lenni, nem akarok úgy meghalni, hogy nem éreztem, érti? – talán igen, talán nem, annyira nem is számít, hiszen a jelen pillanatban nem az én, hanem az ő boldogságáról van szó, az ő életét akarjuk rendbe rakni, az ő kislányának akarunk jobb életet. Én jelen pillanatban teljesen felesleges vagyok, egy senki, nem rólam fog szólni ez az este, és a következő napok sem, hanem róla, az új életéről, egy gondtalan és teljes életről, amit segíteni szeretnék neki elérni.
- Dehogynem, való igaz, hogy az életem nagyon is felületes, és igen, néha többre tartanék egy nyugodtabb napot, de… én ezt már nagyon régóta csinálom, szinte már rutinból. Nem hajt semmi, nincsenek céljaim, én csak…élek, egyik napról a másikra. Ne várom, hogy megértse, nem kell. – nem sértésnek szánom az utolsó szavaimat, és remélem, hogy ezzel ő is tisztábban van, mert nem szeretnék félreértéseket. Egyszerűen csak eltudom képzelni azt, hogy számára ez nem érthető, mert ő nem tudna így élni. Minden nézőpont kérdése. Én bárhogy elélek, nincsenek céljaim, vagy álmaim. Csak vagyok, és kész.

Tárgy: Re: Regent's Park Szomb. 2 Aug. - 22:24

Gareth & Imogen

Jó azért egy kicsit sikerül elképednem a válaszon, mert nem gondoltam volna, hogy ezt tényleg csak így nyíltan kimondja, hogy igazából a külsőm az, ami megfogta és a miatt segít. Jó persze én is így gondoltam, elég egyértelműnek tűnt a dolog, de talán valahol mélyen mégis reméltem, hogy nem ez lesz a válasz, mert ez valahol nagyon felületessé tesz mindent. Csak egy újabb valaki, akit a külsőm fog meg, és nem pedig... én. Bár tény és való, hogy nem Annabell fogta meg, hanem én, a magam keserű és bántó stílusával, visszafogott viselkedésével és csipkelődősével, amiből nem kapott túlságosan keveset, és ennek ellenére hívott el vacsorázni először, mindez, ami azóta történt pedig már csak afféle hab a tortán. - Számít, azt hiszem. - bököm ki végül. Számít, számítania kell, mert tényleg segíteni akar és talán valahol szeretném legalább valamelyest... kedvelni, nyitni felé azért, amilyen. Nem voltam én mindig ilyen... ennyire mélyen savanyú és életunt. Én is voltam fiatal, én is voltam álmodozó kislány az árvaházban, nekem is voltak nagy terveim, amik szépen szertefoszlottak, ahogy teltek az évek. Először a szüleim halálával, aztán a nagy csalódással, majd Narcissa születésével. Itt van egy csodás kislány, akivel nem lehetek együtt, azért ez... nem olyasmi, amit egy anya könnyen feldolgoz, és bármennyire is szeretné szeretni a szeme fényét, közben a rosszat juttatja eszébe. A fájdalmat, amit átéltem, amikor a szerelem hirtelen elviselhetetlen csalódásba ment át és ezt nem akarom, nagyon nem jó.
- Miért? Csak önnek van joga az én életemben vájkálni, én nem tehetem meg ezt viszont? Szerintem ez így nem igazán fair. - akkor sem, ha ő akar segíteni nekem és nem fordítva. Úgy gondolom, hogy ha már ennyi mindent tud rólam, akkor úgy tudnék tényleg bizalmat kialakítani felé, ha ez viszonozva is lenne. A bizalom így működik, őszinteségen alapszik, és ő hiába hangoztatja, hogy nem olyan rossz ember, hogy nem olyan bántó, vagy kihasználó, ha egyszer erre nem ad bizonyítékot azzal, hogy ő is megnyílik, legalább egy kicsit. - Nem kecsegtet sok jóval, hogy így vélekedik tudja ugye? - az élet nem lehet teljes, nem lehetnek egyszerre barátaid, családod, szerelmed, akkor... minek kínlódunk ezzel az egésszel mégis? Nem tudom, tényleg, azt se tudom igazán, hogy mit akarok. Végül újra elmosolyodom, bár az eddigi halvány szinten, de már ez is több, mint a semmi azt hiszem. Nem vagyok jó benne, nem gyakorlom túl sokat, de majd talán egyszer erre is sor kerül, ha tényleg valaha az életem valamiféle normális kerékvágásba kerül.
- De szabad, csak sokkal könnyebb, ha van mire alapozni. Ön nem sokat mond magáról, de rólam már sokat tud. - hangsúlyozom újra, mert azt hiszem ez még mindig nem teljesen világos számára. Egyszerűen nem így működnek a dolgok, ha valaki érdekel, akkor igenis nyissunk felé, hogy kölcsönös lehessen a dolog. Nem azt mondom, hogy hirtelen avasson be az egész életébe, de azért legalább időnként mondhatna ezt azt, pár őszinte apróságot, amire alapozni lehet, ami alapján már tényleg nem azt gondolnám, hogy egy önző dög és nem az járna a fejemben, hogy... még mindig csak annyi a célja, hogy ágyba vigyen. Én viszont továbbra sem vagyok az a típus, akit csak úgy lehet. Nem fogok adni neki egy éjszakát, nem vagyok olyan könnyűvérű. Jó... furcsán hangozhat ez épp tőlem, de én... ez a formám tényleg nem az, mert nem akarok belemenni semmibe sem, ami nem valóságos, mert mindaz csak fájdalmat okoz. Ha pedig már valamit túl gondolok, akkor csak fájdalom lehet a vége, mert abban nehéz hinnem, hogy a másik is így legyen vele, hiszen elhagytak már egyszer, nagyon csúnyán a tetejében.
- És lesz? Hisz egyáltalán benne? - hogy én hiszek-e? Nem vagyok benne biztos. Fiatalon egy fellángolás az más, de nem tudom, hogy egyáltalán a szerelem őszintén, mint olyan létezik-e és nem csak arra való, hogy fájdalmat okozzon az embernek. Nekem legalábbis eddig csak fájdalmat okozott és épp ezért nagyon félnék bárki felé kinyitni a szívem. Ő viszont, ha jól sejtem, akkor még csak meg sem próbálta soha életében, mert a válasza nekem egyértelműen ezt tükrözi. Nem volt, talán nem is lesz soha, talán nem is akar, mert tökéletesen meg van azzal a felületes élettel, ahol csak időnként mások rajonganak érte, amíg el nem múlik az a bizonyos varázs. Ha pedig elmúlik, akkor... majd megoldja máshogy, vagy más életet kezd el élni, mert megteheti, nem fog olyan nagy törést okozni benne, hogy valaminek vége lett.
Elfogadom végül a kezét és egyszerűen nem veszek tudomást másokról, akik minket néznek. Legalábbis nagyon igyekszem így tenni. Mondjuk nem lep meg, hogy értékeli, hogy nem hagynám csak úgy faképnél, ezek után meg főleg, amiket mondott. Igazság szerint örülök is neki, hogy egy visszafogottabb táncról van szó, ami nem túlságosan közvetlen. Nem biztos, hogy az most jó lenne, így legalább beszélhetünk közben és nekem sem lenne zavaró egy-egy túlzó megnyilvánulása, mert nem hiszem, hogy nem szokott ilyesmit tenni, legalábbis másokkal gond nélkül. - Gondolom a vadabb mulatozást részesíti előnyben igaz? Tényleg... sosem vágyik többre? Csak az átmulatott éjszakák hajtják, mindig más nő? Egy kicsit sem... kicsit sem érzi ezt felületesnek, hogy soha egyikük se tudja reggel, hogy mit szeretne, egyikük sem visz be egy gőzölgő kávét pont úgy, ahogy szereti? - én legalábbis mindig így képzeltem ezt. Nem igazán emlékszem már a szüleimre, szóval nem volt miből egy normális kapcsolatot, családmodellt felépíteni, de valahogy ez volt meg a fejemben még rég... amikor még ahogy említettem voltak balga álmaim. Hogy kora reggel álmoskásan ébredek az ágyban, és egy kedves szempár néz vissza rám. Egy csodás kislány, vagy fiú, vagy mindkettő szalad be a szobába, hogy bebújjon hozzánk a takaró alá, én pedig felkelek végül, hogy elkészítem a családnak a tökéletes reggelit. Tudom... balga álomkép, a valóság nem ilyen és soha nem is lesz.

Tárgy: Re: Regent's Park Csüt. 31 Júl. - 23:42

Imogen & Gareth

- Őszintén? Nem, valószínűleg nem segítenék önnek, ha nem lenne ennyire… csinos. Eleinte csak ágyba akartam vinni, és ez nem nagyon változott most sem, de ez most nem számít, mert segíteni akarok, igaz? – ha nem tetszene nekem, akkor minden bizonnyal nem hívom el vacsorázni, és soha többet nem is találkoztunk volna az életben. Ha nem lenne ennyire gyönyörű, akkor minden bizonnyal Annabell sem létezne. Szóval igen, ha nem tetszene nekem, akkor minden bizonnyal nem jutunk el odáig, hogy a segítségemet ajánljam fel neki. Őszinteséget vár, nem? Én akkor válaszolok neki őszintén, nem igazán szoktam hazudozni, maximum csak elhallgatom az igazságot, azért a kettő nem egy, és ugyanaz. Azt pedig szerintem ő is pontosan tudja, hogy szívesen tölteném vele együtt az estém, de ez jelen pillanatban egy mellékes kis apróság, ami eltörpül a hirtelenjében jött segítőszándékom mellett. Kihívásnak tekintetem őt az elején, de mostanra már nem. Nem fogok mindent bevetni, hogy az ágyamba csalogathassam őt. Most az egyszer kivételt teszek, és nem a saját érdekeimet tartom szem előtt ,sokkal inkább az övét, és éppen ezért is cselekszem úgy, ahogy. Részben ezért nem történt semmi Annabell-lel.
- Mióta érdekli, milyen az életem, és hol élem azt? – kérdezem mosolyogva, és most az én szavaimban sem kell sehol sem keresni az elrejtett rossz szándékot, mert nincsen benne. – Az élet soha nem lehet teljes. Barátok, család, szerelem… valamelyik mindenképpen hiányozni fog az életéből. Annyit tehet, hogy a legjobb mellett dönt, és hagyja veszni azt, ami nem kecsegtet annyi jóval a számára. Talán egyszer majd elmegyek. Ha lesz hova, ha lesz értelme elmenni. – és talán, ha lesz kivel. Eddig nem igazán gondolkodtam még el eddig azon, hogy elakarjak innen menni. Amint apámat is anyám után küldtem, már nem igazán marad itt semmim. Segítek rendbe szedni Imogen életét, aztán ő is elmegy, és én mit csinálok akkor? Ezen még nem gondolkodtam. Az életem gondtalan, azonban közel sem bővelkedik azokban az értékekben, amikben mások mérik a boldogságot. Azonban én tudok így élni, ha muszáj, akkor egy életen át.
- Nézze el nekem, de számomra ez már csodaszámba megy, én nem láthattam magát régen mosolyogni. – ami azt illeti mostanság se igazán, de ahogy tapasztalom egyre jobb úton halad, hiszen már nem mindig az a hamiskás mosoly ül az arcán, hanem bizony néha felváltja egy-egy, halványabb, de sokkalta valósabb, igazibb mosoly. Nekem is van egyfajta hamis mosolyom, de igazán ritkán használom, főként akkor, ha olyasvalakikkel kell beszélnem, akiket amúgy nagy ívből elkerülnék. Ilyenek lesznek azok az emberek is többek között, akikhez a mai nap folyamán ellátogatunk. A színpadon, és Imogen előtt is őszintén tudok mosolyogni, még ha Imogen sokszor nagyon azon van, hogy ezt a mosolyt valahogy letörölje az arcomról. Természetesen sikertelenül, alapjaiban véve egy vidám ember vagyok, nem szokásom magamba fordulni.
- Megértem. Hiszen a bizalmat nem szabad osztogatni, igaz? – megértem én, hogy nem bízik bennem, és nem is bánt annyira a dolog, hiszen nem úgy megy ez, hogy csettintésre már az életét is rám bízná. Ha nem képes bízni bennem se most, se ezután, hát üsse kő, de attól én még ugyanúgy segíteni fogok neki, és ugyanúgy megvédem őt, függetlenül attól, hogy milyen szinten bízik meg bennem. A bizalmat ki kell érdemelni, ezt én is jól tudom, ahogy azt is, hogy én ettől még nagyon messze vagyok. Nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha bízna bennem, de túlélem, ha így lenne. Az emberek amúgy se nagyon bíznak meg bennem, szóval nem fog érzékenyen érinteni a dolog, ha végül ezt megtagadja tőlem. Az fog érzékenyen érinteni minden bizonnyal, ha bizalmat érez majd irántam.
Minden bizonnyal a fickó nem ismerte se a nevemet, se az arcomat, hogy arra a következtetésre jutott, hogy nekem feleségem van. Mindegy, azért jó mosolygok a dolgon, és örülök annak, hogy Imogen sem teszi szóvá a dolgot, hiszen teljesen felesleges lenne. Nem mindenki ismerhet engem, bármennyire is szeretném azt, hogy így legyen. Valójában nem ,nem vágyok én olyan országos hírnévre, hiszen már most nehéz néha úgy meglenni, hogy ne zargasson mindenféle kíváncsiskodó és rajongó. Nem arról lenne szó, hogy elutasítom őket és tapintatlan vagyok ,csak hát… néha kell egy kis pihenés nekem is, és azzal nem segítenek, ha már csak az előadásomra se tudok miattuk bemenni. Azt eddig szerencsére sikerült eltitkolni, hogy hol lakom, azok, akik követnek, általában végül valahol a tengerparton kötnek ki, mert legyőzhetetlen késztetést éreznek, hogy megnézhessék a tengert.
-Nem az a kérdés, hogy voltam-e, hanem, hogy leszek-e. – mondom egy halvány, röpke mosollyal az arcomon. Már Imogen is szóvá tette, és célozgatott arra, hogy minden bizonnyal magányosan, egyedül fogok végezni. Való igaz, hogy az átlagnál talán kicsit jobban szeretem magamat, de én ezt egészséges rajongásnak érzem. Ki lehetne a legnagyobb rajongóm, ha nem én? Való igaz, hogy nehéz úgy megtalálni ezt a szerelmet, hogy folyamatosan más nőkkel és alkohollal veszem magam körbe, de… de nézzétek el nekem, az én szemem előtt a szerelem soha, semmilyen formában nem jelent meg, úgyhogy talán elnézhető az, ha nem igazán tudok benne hinni. Biztos van, létezik, de számomra nem mutatta még meg magát.
Az első szavaira mosolyogva húzom fel a szemöldökömet, míg a folytatásban marad továbbra is az arcomon a mosoly, csak a szemöldököm vándorol vissza az eredeti helyére. – Valóban, roppantul kínos lenne. Azért ne várja, hogy ezt sajnáljam, úgy tűnik kénytelen lesz elviselni engem. – mondanom sem kell, hogy mosolygok. Nem mondom, hogy annyira ellenemre van a tudat, hogy élvezhetem a társaságát, hiszen van esélye annak, hogy csak úgy simán elmenne valahova máshova, amit így most akaratlanul is sikerült meggátolnom .
A szavaira egy széles mosoly a válaszom, ahogyan vezetem pár méter erejéig majd egyik kezem a derekára teszem, a másikat pedig kinyújtom oldalra, ahogy a az ujjaira kulcsolódnak az én ujjaim. Mivel mondta, hogy nem annyira tud táncolni, így hát én vezetek, miközben mosolyogva nézem végig a szemeit. – Az itteniek inkább… az elegánsabb felé húznak, remélem nem bánja. – nem gyakran szoktam ilyen elegáns táncot járni, de egy olyan nővel, mint Imogen, megéri ezt a szokást megtörni a mai estére.

Tárgy: Re: Regent's Park Csüt. 31 Júl. - 14:42

Gareth & Imogen

- Most az egyszer mindenféle bántószándék nélkül, de... akkor is ennyire segíteni akarna, ha nem tartana csinosnak? - nem azt mondom, hogy szépnek, mert... mert nem és kész, de attól még úgy érzem, hogy jogos a kérdés. Vajon akkor is ennyire szeretne segíteni, változtatni az életemen, ha nem fogta volna meg a külsőm? Vagy, ha eleve első alkalommal Annabellel találkozik és nem pedig velem a parkban egy kávé mellett? Még mindig nem tudom eldönteni, hogy inkább csak egy kihívás vagyok számára, egy megoldandó feladat, ami elszórakoztatja, egy szép külső, vagy valami más is, amit nem un meg néhány hét, vagy hónap múlva. Tudom, hogy nem ezen kéne gondolkodnom, hanem örülni annak, hogy segít, de... egyáltalán nem könnyű, mert így is túlságosan labilis lábakon áll az életem, vagy legalábbis az annak nevezett valami, ezért érthető, ha egyáltalán nem könnyű elviselnem, ha esetleg még egy nagy pofára esést kapok az élettől. Meglátjuk, valamelyest próbálok bízni talán, vagy legalábbis alkalmazkodni, mert hát kénytelen is vagyok valamilyen szinten, hiszen az ultimátum azóta sem változott, akkor abból kell megpróbálnom kihozni a legjobbat, ami most van. - És ön... marad itt? Tényleg teljesnek érzi az életét... így? - tudom, hogy nem vagyok jó véleménnyel arról, amit csinál és most igazán nem szánom bántónak a szavaimat. Egyszerűen csak kimondom, ami eszembe jut, mert nehéz elhinni, hogy ez neki tényleg jó, mert ha így lenne, akkor miért akarna segíteni? Elmehetne mellettem, mint bárki más mellett és élhetné tovább az életét gond nélkül nem igaz? A szórakozás megmarad neki, akármi is legyen, számára nem lesz olyan nagy kudarc, ha még sem sikerül az életemen változtatnia, bármikor... visszaléphet.
- Tudok mosolyogni... tudtam, csak elszoktam tőle, de úgy nem könnyebb, ha még szóvá is teszi. - újabb halvány mosoly, mert érzem én, hogy ezt most nem bántásnak szánta és én sem azért mondom, amit mondok, hogy visszavágjak, de tényleg az a jobb, ha egyszerűen nem teszi szóvá, ha csak szimplán elfogadjuk a tényt, hogy nekem igenis ez is megy, csak nem gyakorolom túl sokat, mert nem igazán van meg rá a lehetőség. Az életem nem szép és mosolyokkal teli, ez van, nem lehet rajta csak úgy egy könnyen változtatni, pedig ő épp most azon van, hogy ezzel próbálkozzon.
- Nem ezt mondtam, ne... ne forgassa ki a szavaimat, csupán nehéz megbíznom önben, vagy bárkiben. - én próbálok, szeretnék, de attól még ugyanúgy nem könnyű. Legutóbb, amikor a bizalmamat adtam valakinek, akkor nagyon csúnyán befürödtem vele, azóta viszont felnőttem már és nem teszem ezt olyan könnyen, mert túlságosan könnyű eljátszani a bizalmat, és utána újra felépíteni, odaadni másnak rendkívül nehéz feladat. De nem akarom, hogy úgy gondolja meg sem próbálom, vagy hogy nekem így könnyebb, mert persze, hogy nem az. Szeretnék bízni, szeretnék nyitni, vagy jobbat tenni, jobb lenni, csak hát iszonyatosan nehéz, mert folyton ott van az a fojtogató félelem, hogy mikor mutatja meg az élet, hogy az újabb kéznyújtás igazából arra volt jó, hogy lelökjön a szakadékba, nem arra, hogy kihúzzon onnan.
- Persze, könnyű azt mondani. - sóhajtok egy aprót és engedek a szorításon. Nem akartam én kipréselni a vért a karjából, csak kifejezetten nehézkes, hogy nyugton legyek, ha egyszer olyanokkal kell szembenéznem, akikkel... szóval nem egyszerű. Egy pillanatra azért megakarok a megszólítás hallatán, talán már csak azért is, mert valaki feltételezi róla, hogy képes lenne feleségül venni valakit, amikor minden bizonnyal nyílt tény, hogy mennyire gyakran hódol mindenféle élvezeteknek, italnak és nőknek egyaránt. Talán egy fickó nem ismeri annyira a magasabb körök szórakozását és azért nem tudja róla, hogy már a feltételezés is botorságnak tűnhet. Végül nem teszem szóvá, nem kell ezen fennakadni, kijavítani, amúgy se lenne értelme. - Volt már valaha szerelmes? - ha már házasság, akkor önkéntelenül is kicsúszik a számon a kérdés. Olyan fickónak tűnik, aki inkább csak önmagát képes szeretni, nehéz elképzelni róla, hogy lángoló szerelmet érezzen egy nő iránt, inkább... az élvezetet szereti, a szórakozást és nem csupán egy főt, vagy a vele töltött romantikus, csendes pillanatokat. Azt szokták mondani, hogy idővel minden ember megkomolyodik, de szerintem akadnak, akik soha sem képeske rá, akik még ötven évesen is azt hiszik, hogy még fiatalok, hogy nekik aztán soha sem kell komolyabban gondolkodni semmiről sem.
Belépdelünk és talán pár pillanatra még a számat is eltátanám, ha nem fognám vissza magam. Rengeteg ember, csillogás és pompa. Sosem voltam még ilyen helyen, nem épp az én szintemnek való és őszintén szólva zavarban is vagyok, főleg amikor már a sokadik úriember csókol kezet. Nem... tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyit jelent egy ruha, egy elegánsabb külső. Pont az efféle érdeklődés miatt nem tettem ilyet soha, sok felületes ember, akiket csak a külső adottságok fognak meg... nem olyasmi, amit értékelni tudnék. Meglepetten veszem észre a nagy nézelődésben, hogy Gareth keze a derekamon köt ki és hogy szinte már birtoklóan húz közelebb magához. - Gondolja, hogy érdekel itt bárki más? Úgy értem... - nem, azt hiszem ezt nem pont így akartam megfogalmazni. - ...ha mással lennék, amíg valaki kiszúr, aki felismer, az nem lenne valami kellemes. - igen, csupán ennyiről van szó. Ő hozott ide, nem is akarok mással táncolni és talán ahogy benne felém, bennem is egyre fokozódik valamiféle kíváncsiság, hogy tudjam mit miért tesz, hogy... ne maradjon számomra rejtély ez a fickó, mert most még igenis nagyon kiismerhetetlennek tűnik.
- Mivel azt mondta, hogy jól kell ma éreznünk magunkat, lássa, hogy próbálkozom. - elmosolyodom és természetesen elfogadom a kezét. Egyébként sem lenne kellemes egész este csak azzal foglalkozni, hogy figyeljük az embereket és a gondolataikat buheráljuk, hogy ne emlékezzenek ránk. Akkor hát... táncoljunk!

Tárgy: Re: Regent's Park Szer. 30 Júl. - 0:14

Imogen & Gareth

- Igen, képes vagyok rá, hogy elfelejtessem magát velük. Éppen ezért kell mellettem maradnia, hogy elkerüljük az ilyen incidenseket. Illetve még azért, mert szeretném, ha vörösek lennének az irigységtől, mikor magával az oldalán jelenek meg. – mondom halvány mosollyal az arcomon. Részben igaz volt, amit mondtam, részben bók, hiszen tényleg szeretném látni azt, ahogy irigykedik a sok nagy hatalmú ember, kiknek a kísérői le vannak fizetve. Persze, Imogen se önszántából jött el velem, kellett a ráhatás, de én nem fizetek neki ezért. – Nem kell folyton. Egy idő után már senki se marad, aki emlékezne Annabell nevére. A lányát pedig elviheti majd valami ennél sokkal jobb városba. – teszem még hozzá egy bátorító mosoly kíséretében, hiszen ha jól sejtem, akkor nem igazán szívleli Londont, amit valahol megtudok érteni, de azért ennek a helynek is van egy sajátos varázsa. Ritkán van jó idő, folyamatosan borongós az idő, csodaszámba mennek azok a napok, mikor nem esik az eső. Komornak tűnhet London, és általában egész Anglia, de szerintem van egy sajátos varázsa annak, ahogy az eső cseppek kopognak az utca macskakövein. Ahogy leszáll a köd és beterít mindent, szinte az orra hegyéig sem lát az ember, csak megy előre, óvatosan, nem tudván mi van előtte. Pont, mint az élet. Egy ismeretlen utat járunk be, ahol nem tudjuk mikor kell számítsunk csapdára, egyszer csak jön és reménykednünk kell benne, hogy még időben sikerül észrevennünk.
- Jól láttam, hogy az előbb mosoly bujkált az arcán? – mosolyogva kérdezem, nem sértésnek szánva ezúttal a szavaimat. Való igaz, hogy a vacsorába is belement, ami aztán végül meghiúsult az időelőtti viszontlátásnak hála, de talán jobb is az, hogy így lett. Sőt, jobb így. Kiszabadíthatom őt abból a börtönből, ahova saját magát zárta be, mikor úgy döntött, hogy ezt az utat járja. Megértem, hogy így döntött, hiszen van egy lánya, akinek megakar mindent adni. Számára biztos ez volt a helyes döntés, az én szememben ez nem volt az. Persze, ez nézőpont kérdése, teljesen szubjektív dolog, nem gondolkodhatok az ő fejével, nekem nincsen gyerekem, nincsenek anyagi gondjaim, és foglalkoznom sem kell senkivel. A szüleimet leszámítva, de ők mindvégig hipnózisban voltak, így csak etetni és itatni kellett őket, illetve néha kiengedni vécére és ennyi, nem nevezném valami nagy gondoskodásnak. Azt már igen, hogy négy évig csináltam a tökéletes életet a számukra, amit anyám már meg is kapott, és hamarosan az apám is csatlakozhat hozzá, de előbb el kell intézni ezt az estét Imogennel. Aztán befejezem apám kreált életét és anyám után küldöm. És élhetnek boldogan, amíg meg nem halnak, mint a mesékben.
- Ha jobb úgy, akkor ne bízzon meg bennem, de én ennek ellenére még vigyázni fogok magára. – ha egyszerűbb neki bizalmatlannak lenni az irányomba… azaz nem, rosszul fogalmaztam. Ha neki jobb érzés az, hogy bizalmatlanul áll hozzám, akkor tegyen úgy, elbírok vele, azonban én minden bizalmatlansága ellenére segíteni fogok neki és megvédem, ha netalántán úgy hozná a sors, hogy szükséges lesz ezt meglépni. Megértem, hogy nem bízik meg maradéktalanul bennem, hiszen még csak igazából szimpatikus sem vagyok a számára, de én vagyok az egyetlen kulcs a börtönéhez, csakis én tudom őt kiengedni onnét, ahova bezárta magát.
Nem igazán fordult meg a fejemben az az eshetőség, hogy esetleg megszökne, hiszen nem az ő stílusa lenne kiugrani a lovas kocsiból, illetve jelen pillanatban rám is van utalva, szóval megfordul a fejemben, de nem tartom valószínűnek, hogy eltűnne míg alszom. Persze, neki is szólok, hogy az út hosszú, töltse pihenéssel az időt, de van egy olyan megérzésem, hogy ő nem hajtotta álomra a fejét az út során. Nem igazán pihentető mondjuk egy zötykölődő lovas kocsi,de még mindig jobb annál, ha egészen odáig el kéne sétálnunk. Akkor aztán le is maradnánk az ünnepségről.
-Ha letépi a karomat, akkor nehéz lesz táncolni. – jegyzem meg mosolyogva, majd, hogy biztosan ne vegye sértésnek a szavaimat, még azért hozzáfűzök valamit. – Nyugodjon meg, minden rendben lesz! Csak mosolyogjon és élvezze az estét, a többi az én dolgom. – a bejáratnál leadom a meghívót, mire férfi, aki a meghívókat vizsgálja egy pár pillanatig szöszmötöl vele, majd visszaadja nekem. – Üdvözlöm Mr. és Mrs. Seaton! – a szavaira csak elmosolyodok, feleslegesnek tartanám őt kijavítani, elvégre mi mást is hihetett volna? Nem hinném, hogy ez Imogent annyira megbotránkoztatná, elvégre a helyében bárki azt hitte volna, hogy házaspár vagyunk, szóval ezen nem éri meg most fennakadni.
Természetesen sokan vannak már az előtérben, és az egész hely fényárban úszik, amit a gazdag és nagy hatalmú emberek csevegésének zaja tölt meg élettel. A pincért tálcájáról gyorsan leveszek két pohár pezsgőt, az egyiket Imogen felé nyújtom, és pont akkor érkezik meg mellénk egy úriember, aki először meglepetten néz Annabellre, de egy pillanattal később már mosolyogva csókol neki kezet, hogy bemutatkozhasson. Aztán persze kezet ráz velem, ahogy tovább indulna. Ez legalább még ötször történik meg, illetve még van néhány férfi, aki csakis Imogen miatt jött, de fogalmuk sincs arról, hogy Annabell is ő lenne. Aztán persze a miheztartás végett és a látszat kedvéért – illetve a saját érdekeimből is persze – átkarolom Imogen derekát és közelebb is húzom magamhoz. – Jobban kell vigyáznom, mint hittem volna, a végén még lecsapják a kezemről! – mosolygok természetesen, miközben a vendégsereget méregetem a szemeimmel és amennyijüket csak tudom, egyenként törlök mindent a fejükben Annabellről. Sokan vannak még, de biztosra kell mennünk.
Aztán persze felcsendül végre a zene, a házigazda – akit én nem ismerem, de most már ő sem tud semmit sem Annabellről – pedig egy amolyan nyitó táncra hívja a vendégeket, mire meg is kezdődik a mozgolódás. – Szabad egy táncra? – nyújtom Imogen felé a kezemet, mielőtt még megfordulna bármelyik férfitársam fejében is, hogy felkéri őt táncolni.

Tárgy: Re: Regent's Park Kedd 29 Júl. - 15:54

Gareth & Imogen

Az emberek nem vakok, hát persze, hogy észreveszik azt, ha az embernek kilátszik a fél háta, vagy majdnem az egész. Egyébként meg valamelyest azért tudom, hogy nincs gond a külsőmmel, szimplán csak nem szoktam kifejezetten hangsúlyozni, pont azért, mert nincs szükségem rá, hogy bárki is csak a külsőm miatt foglalkozzon velem, vagy e miatt figyeljen fel rám, mert az csupán felületes dolog, abban pedig már volt részem és nem akarom többet. Túlságosan nagyot csalódtam és nem vagyok olyan helyzetben, hogy újra kockáztatni merjek, épp ezért olyan rémesen nehéz most is ezzel próbálkozni. Talán jó lenne, de még sem merek hinni, hogy pusztán merő önzetlenségből akar segíteni nekem, mert az... egyszerűen hihetetlen és én pont e miatt nem merem igaznak hinni, mert aztán túlságosan nagyot lehet belőle pofára esni. Hiába... ha valaki nagyon igyekszik beállítani magát egy laza gondtalan alaknak, akkor mégis miért gondolnám, hogy nem így van, hogy valamit mégis komolyan vesz? Jelen esetben engem, vagy az életemet, a lányomat. Ha ez épp csak egy időleges hóbort nála azzal túl nagy kárt tud okozni nekem. Sokakkal játszhat, de én nem tartozom közéjük és nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tisztában van.
- Képes rá? Mindenki elfeledtetni? És ha ön nélkül botlom bele valakibe? Tudja, hogy ez számomra mennyire kockázatos? Folyton csak takarítani akar utánam? - vagy örök életében vigyázni akar rám, jönni utánam és javítani, ha valami félresikerül? Mi van, ha a kislányommal együtt látnak meg, ha ebből lesz valami rémes baj, ha... ha aztán minden rosszul sül el? Egyszerűen csak sorra törli az emlékeket rólam, és ez tényleg mindent megold? Olyan nagyon nehéz elképzelni, hogy tényleg lehetséges, hogy meg lehet oldani így az életet és főleg azt hogy ő tényleg akarja is ezt és nem csak valamiféle játékot űz épp velem... mindenkivel... bárkivel. És mindezek után még el is akar vinni valahova, ahol nagyon úgy tűnik, hogy tényleg lesznek olyanok, akikkel volt már dolgom, és ez akárhogy is, de félelemmel tölt el. Nem tudok mit tenni ellene.
- Ha tényleg... ha tényleg segít, akkor akár két táncot is adhatok érte. - talán sikerül egy halvány mosolyt is az arcomra varázsolni. Igazából a vacsorát is elfogadtam, csak aztán ugrott a dolog, mert előbb sikerült találkoznunk egészen más helyen és formában. Nem számít, nem is tudom, hogy mi számít. Ha tényleg segíteni tud, ha tényleg akar is segíteni, ha tényleg változtatni tud az életemen... azért semmiség egy tánc, vagy akár kettő, még akár azt a vacsorát is bepótolom a kedvéért. Csak egyszerűen még mindig nehéz abban hinnem, hogy reménykedhetek, hogy a vége nem lesz nagyon-nagy koppanás.
- Nagyon nehéz bárkiben is bíznom... - hatalmas sóhajjal szorítom meg kicsit a karját mielőbb beszállnánk a kocsiba. Szeretnék talán... próbálok is, de attól még nem egyszerű. Folyton bennem van a félsz, hogy nem más ez, mint egy játék, csak azért hogy... hát a fene tudja, hogy miért. Egyszerűen félek és ezt le sem tagadhatom. Bizalmat osztani azok szoktak, akiknek saját magukban legalább van bizodalmuk, nekem viszont nincs, én máról holnapra élek, én csak próbálom átvészelni ezt a várost, ezt az életet és minél többet tenni azért, hogy az én kis egyetlenem normális életet élhessen. Még csak nem is magam miatt aggódom elsősorban, az nem fontos, ha csalódom... hát csalódom, majd valahogy felállok belőle, ha nehezen is, de ő... nem akarom hogy rá hasson ki, ha tévedek, ha úgy bízom meg valakiben, hogy nem kellene. Azt hiszem igaza van, hogy ő sem bízik meg bennem kérdés nélkül és nem avat be azonnal, de vissza fogok erre térni, mert tényleg szeretném tudni, hogy ki az, akire ennyire emlékeztetem.
Eszem ágában sincs megszökni útközben, amúgy sem szoktam csak úgy kiugrálni mindenféle kocsikból, nem vagyok az a típus, meg ehhez a ruhához nem is igazán illene efféle attrakció és valahogy nem félek attól, hogy el akarna rabolni, vagy tudom is én. Látom, ahogy lassan elbóbiskol, talán néhányszor még el is mosolyodom, ahogy újra és újra oldalra pillantok, talán most először jobban is megnézve magamnak, ahogy kisimul a bőre. Alvás közben mindenki tényleg a saját arcát mutatja, akkor nincs jele semmi másnak, nincs álmosoly, nincs semmi más, nincs semmi zavaró apróság, ami máskor jelen van. Akkor mutatjuk az igazi valónkat, csak akkor. Én képtelen vagyok aludni, inkább csak nézek kifelé, és próbálom behatárolni, hogy hova is megyünk, de egy idő után ezzel is felhagyok és csak próbálom elzárni magam a kellemetlen gondolatoktól.
- Azt hiszem. - bököm ki, amikor megérkezünk és ő kérdez. Végül elfogadom a karját, hogy segítsen kikászálódni a kocsiból, de nem.. nem állok készen, egyáltalán. Félek ettől az egésztől, egész úton is féltem. Végül csak bizonytalanul bólintok és igyekszem egy viszonylag igazi mosolyt az arcomra varázsolni, azt hiszem nagyjából sikerül is. - Igyekezni fogok, ezt megígérhetem. - talán az első lépéseknél azért mégis erősebben szorítom a karját, ha nem is szándékos a dolog. Nem tehetek ellene, de próbálom tudatosan visszafogni.

Tárgy: Re: Regent's Park Kedd 29 Júl. - 0:41

Imogen & Gareth

- Az emberek bolondok, nem pedig vakok. – mondom széles mosollyal az arcomon, ahogy rápillantok a bámészkodókra, akik pár másodperccel később már futnak is el az ellenkező irányba. Erről lenne szó. Lehet bámulni Imogent, de azért túlzásba sem kell esni, az már engem bántana, mégiscsak az én kísérőm, ilyenkor lehet bennem egy kis irigység, nem igaz? Persze csak egészséges szinten, de még mindig nem fér a fejembe az, hogy miként képes valaki ennyire figyelmen kívül azt, amit még a vak is lát. Nem véletlenül volt akkora sikere Annabell-nek. Csak valamiként képtelen belátni azt, hogy Imogen is éppoly gyönyörű, és ami még ennél is fontosabb: Imogen valódi, Annabell csak egy hazugság volt, amire innentől fogva már nem lesz szüksége a hölgynek, erről saját kezűleg fogok gondoskodni. Talán zűrös volt az élete, és sokat csalódott, de ettől még igazán nem kéne ilyen savanyúan hozzáállnia az élethez. Sokkal jobban szeretem mosolyogni látni, noha még csak egyszer láttam felfelé görbülni a szájait, de minden szakértelmemet bevetettem, hogy megállapíthassam: gyönyörű mosolya van, amit képtelen az arcára varázsolni valamilyen szörnyű, ismeretlen oknál, ami a múltban gyökeredzik, azonban nekem nem tisztem kiásni a múltját, csak vájkálni benne.
- Kérem! Ne agymosásnak hívja, rossz embernek titulál ez a szó. Hívjuk egyszerűen… felejtésnek. Elfelejtettem önt velük. Nem, ez így nem igaz. Annabell-t felejtettem el velük. – javítom ki magamat egy elnézést kérő pillantás kíséretében. Való igaz, hogy nem lesz egyszerű és elég fáradalmas procedúra lesz a dolog, de legalább ebből láthatja, hogy komolyan gondoltam a szavaimat és nem az ágyamba akarok csak őt csalni. Nem lenne ellenemre a dolog, de nem ez a célom a tetteimmel. Nem csak szórakozásból teszem, amit teszek, bár nyilván ezt ő így látja, és fél attól, hogy egyszer majd eltűnök. Eltűnök, mikor azt kéri tőlem, de nem előbb, minthogy elvégeztem volna a munkát. Nem hagyom, hogy visszamenjen arra a helyre, és ismét pénzért árusítsa ki a testét. Ennél jobbat érdemel, ennél minden nő jobbat érdemel, de nem mindegyiknek segítek. És, hogy miért nem? Na, erre a kérdésére keresem már én is régóta a választ, persze mindhiába mert nem találom, de talán nincs is rá válasz még. Az élet kiszámíthatatlan, talán holnapra halott leszek, nem tudhatjuk, éppen ezért is kell minden pillanatot kiélvezni az életünkben, ami Imogennek nem igazán megy, pedig nem egy kifejezetten nehéz dologról van szó. Jó kedv és mosoly a receptje ennek a különleges szónak, és ezek egyike sem található meg természetes állapotában Imogenben, így hát nekem kell tennem róla, hogy fel lelje valahol ezt mélyen magában.
- Igen, egy különleges helyre vagyunk meghívva, ahova bűn lenne nem elmenni. A táncot pedig tekintse úgy, mintha ezzel fizetné ki a fáradozásaimat, rendben? - nem olyan nagy ár az, hogy táncoljon velem egyet igaz? Mélységesen elszomorodnék, ha kiderülne, hogy még egy táncra sem becsüli az erőfeszítéseimet, amit az élete jobbá tételéért teszek. A vacsorát elutasította, de a táncot már csak nem fogja, legalábbis remélem. Ennyire még ő sem lehet szőrösszívű.
- Akkor magára van utalva a sötétben. Bízzon bennem! – most kicsit komolyabbra veszem a figurát, nem mosolygok, hogy láthassa: ez nem vicc, segíteni akarok, az indokaim pedig egyelőre nem olyan fontosak, mint maga a célunk. Megértem, hogy folyamatosan csak kétkedni tud bennem, de nincsen oka rá, hiszen eddig nem tettem semmi olyat, amivel ezt kiérdemeltem volna. A zsarolás, hogy itt legyen egy teljesen mellékes dolog, nyugodtan eltekinthetünk tőle. A lényeg az, hogy se őt, se a kislányát nem szándékozom cserbenhagyni, akármilyen hihetetlen is, de valahol mélyen nekem is van szívem, amit időnként igencsak nagyra tudok tárni, azonban Imogent ez olybá tűnik, hogy hidegen hagyja, ami meg kell valljam, hogy kissé rosszul esik annak a fene nagy önbizalmamnak. – Választ fog kapni a kérdéseire, ezt megígérhetem, de úgy nem megy, ha nem bízik meg bennem. – nem szándékozom egyből elárulni azt, hogy mi is történt a családommal, hiszen ez egy nagyon érzékeny pontja az életemnek, amiről senki sem tud, csakis én. Kicsit több kell ahhoz tőle, ha erről hallani akar, addig muszáj lesz beérnie azzal, hogy majd idővel talán beszélek róla, ha úgy érzem, hogy bízik végre bennem. A bizalom két irányú dolog, éppen ezért ő rá is szükségem van, ha azt akarja, hogy sikerüljön az életét helyrehozni. És ha választ kíván kapni az előző kérdésére.
- Botolhat? Kedvesem, taposni fog rajtuk! – mondom mosolyogva, talán inkább vigyorogva, ahogy beszállok a kocsiba. Az út több órás, így hát javarészt álomra hajtom a fejemet, bízva benne, hogy Imogen nem fog megszökni útközben, de ilyenre azért csak nem vetemedne azok után, ami készülőben van, nagy butaság lenne tőle.
Mindenesetre végül csak megérkezünk, és már esteledik mire befutunk a birtokra, ahova érkeznünk kellett. Az óra nem egészen több, mint hat órás volt, de mindenképp meg kellett tenni, úgyhogy ki is pattanok a kocsiból, hogy nyithassam az ajtót és lesegíthessem a földre Imogent. A város elitje van itt, a leggazdagabbak leggazdagabbikjai, sok befolyásos ember, akiket elintézhetünk egy csapással. – Készen áll Imogen? Csak a biztonság kedvéért tisztázzunk néhány dolgot. Ha valaki kiszúrja önt, akkor szóljon nekem és elintézem. Az este folyamán örülnék, ha mellettem maradna, könnyebben tudom megvédeni úgy majd önt. Mi is van még, mi is van még… oh, igen! Szórakozni jöttünk ide másodsorban, úgyhogy… szórakozni is fogunk, miközben a dolgunk végezzük, rendben?

Tárgy: Re: Regent's Park Hétf. 28 Júl. - 20:21

Gareth & Imogen

Persze minden bizonnyal az eddigi szavai közül nem sok volt azért, hogy rosszul érezzem magam, de a tények gyakorta nagyon is bántóak tudnak lenni, szóval talán érthető, ha én sem vagyok kifejezetten jó kedvemben még az apró kis megjegyzéseitől sem, főleg ha még a körülményeket is hozzávesszük, amik éppenséggel nem a legjobbak. Azért vagyok itt, mert le akar buktatni, mert ártani akar nekem és ez kicsit sem tetszik és kicsit sem esik jól. Nem ismer, én sem őt igazán, és mégis tökéletesen fel akarja dúlni az életem, ami nem működik jól ugyan, de valahogy azért eldöcög. Akaratlan mozdulat, ahogy a szavai hatására majdnem megfordulok, de végül sikerül visszatartani a késztetést és nem teszem.
- Biztos csak azért, mert szokatlanul nagy ezen a ruhán a kivágás hátul. - jegyzem meg, mert egyébként tényleg elég nagy és akkor még finoman fogalmaztam. Kb. a hátam közepéig ki van vágva és azért ez egy kissé meglepő lehet, meg persze olyasmi, ami miatt elég sok tekintet az emberre szegeződik, nem is csak feltétlenül a férfiaké. És hogy miért zavar, hogy megnéznek maguknak az emberek? Azért, mert... mert ebből áll az éjszakai életem, hogy a külsőm számít, mert ott igenis csak az a fontos, semmi más, és a való életemben e miatt nem vagyok oda hivalkodásért, szeretek inkább eltűnni a tömegben, arról már nem is beszélve, hogy bőven elég volt nekem az az egy valaki, akinek annyira megtetszettem, hogy többet akart tőlem, és aztán cserben hagyott. Azt hiszem érthető, ha ezek után nem akarok újra belebonyolódni valami kapcsolatba, ahol megtetszem valakinek, aztán szépen elhúz a francba egy árva szó nélkül. Nem, akkor inkább észre se vegyen senki, mert így is épp elég zűrös az életem, nem akarok még valamit a nyakamba venni pluszban, így is sikerült a szemben ücsörgő úrnak eléggé megbonyolítania a dolgaimat.
- Hogyan? Mindenkinek kimossa az agyát, akihez közöm volt? - ha jól sejtem, akkor megteheti és nem hiszem, hogy lenne bármi más megoldás ezen kívül, csak épp mindenkin következetesen végighaladni és változtatni az elméjén, az azért nem lehet kis munka és még mindig elég nehéz elhinnem, hogy pusztató merő önzetlenségből teszi ezt. Talán csak... unatkozik, nem elég érdekes így a jelenlegi élete és akart bele valami izgalmasabb kihívást, ami jelenleg én vagyok, és ha már ezt is megunta, akkor majd megint keres valami más szórakozási lehetőséget. Nem tudom azt elhinni, hogy ez ne erről szólna, hogy ne tűnne el ugyanúgy, mint bárki más tenné pár hét, vagy hónap múlva. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni ezt az egészet... mert velem nem szoktak jó dolgok történni. Tényleg nem szoktak és nem tudok hinni abban, hogy most majd minden megváltozik, hogy innentől szép és kellemes életem lesz, hogy nem kell már küzdenem semmivel. Túl... túl szép lenne és túlságosan fájó lenne felébredni egy ilyen álomból.
- Ezek szerint táncolni szeretne? Megyünk is valahova? - látom, ahogy az órájára pillant, tehát jön értünk talán egy kocsi majd időre, vagy ilyesmi? Bizonytalanul méregetem, mert nem tudom, hogy mit szeretne, bár így már érthető, hogy miért akarja, hogy találjak magamnak egy felettébb csinos ruhát, de egy gazdag helyen bőven sok olyan alak lehet, akiket ismerek... akik ismerik Annabellt, és képes lenne vajon mindegyiküket megoldani csak úgy egymaga?
- Tényleg nem értem, hogy miért teszi, hogy miért akar segíteni. Tényleg akar... csupán jó indulatból, mert emlékeztetem valakire? És mi van, ha elszáll ez a kis hóbortja? - nem tehetek róla, tudom, hogy nem értékeli, amikor nem vagyok róla jó véleménnyel, de az életem éppenséggel nem egyszerű és nem akarom a lányomat belekeverni, mert ha még sem sikerül, ha mégsem jön ez össze, ha mégis idővel kihátrál, nem akarom, hogy e miatt ő sérüljön, hogy aztán ő maradjon a bajban, mert már tudja, hogy én vagyok neki, de képtelen vagyok olyan életet biztosítani neki, ami járna. Utána már nem küldhetem csak úgy el megint... azt nem tehetem. - Ki az, akire emlékeztetem Gareth? - érdekel, tényleg érdekel. Talán volt egy nő az életében, akin próbált segíteni, vagy akivel meg is tette, és átformálta az életét, aztán az útjára bocsátotta? Elfogadom végül a kezét, most talán először hezitálás nélkül és nagyon igyekszem nem a vizslató tekintetekre figyelni, mert még mindig akad belőlük pár. Az már valahogy automatikus, hogy amíg elérjük a kocsit, addig egyszerűen belé karolok. - Sokuk az, de... miért kérdezi? Olyan helyre megyünk, ahol beléjük botolhatok? - felettébb riasztó ez a lehetőség. Na pont e miatt nem hívtam fel soha magamra a figyelmet, mert nem volt rá szükség, hogy véletlenül is valaki felismerjen az utcán. Helyet foglalok miután felsegít. Tény, hogy kíváncsi vagyok, izgatott is talán, mert őszintén szólva még életemben nem voltam igazán jeles eseményen és még életemben nem volt rá példa, hogy valaki... igazán tenni akart értem.

Tárgy: Re: Regent's Park Vas. 27 Júl. - 22:12

Imogen & Gareth

Nem azért mondtam én azt, amit, hogy rosszul érezze magát, hanem mert…. amolyan ténymegállapításnak szántam, és most jó kedvvel keltem fel, tehát úgy érzem, hogy ezek a szúrós megjegyzések tökéletesen illenek hozzám, illetve az is adja alám persze a lovat, hogy most én vagyok nyeregben, még ha ezzel a legkevésbé sem törődöm. Most én vagyok az aki irányít, aki a feltételeket szabja, és ez jó érzés, de nem szándékom, hogy irányítsam Imongent, éppen ellenkezőleg, lehetővé akarom tenni számára a szabad és gondtalan életet, amit persze esze ágában sincs elhinni nekem, csak azon gondolkodik, hogy a hátsó szándékot keresse folyamatosan. Milyen hátsó szándékom lenne? Két nappal ezelőtt kihasználhattam volna, de nem tettem, pedig vélhetőleg mindenki más rajtam kívül kapott volna az alkalmon. Ezt hívják hülyeségnek. Egy nő ki van szolgáltatva nekem, azt tehettem volna vele, amit csak akarok, de végül ellenálltam a kísértésnek, amit persze utólag már nem gondolok annyira lovagiasnak, sokkal inkább butaságnak. Viszont legalább hű maradtam kevés elveim egyikéhez, ami azért elégedettséggel tölt el, de közel sem akkorával, mint amivel az Imogennel való éjszaka töltött volna el. De ez van, néha be kell érni a semmivel, ha helyesen akarunk cselekedni, ami szörnyen gonosz dolog az élettől, de el kell fogadni, bármily nehéz is.
-Akkor az a férfi és a három barátja biztos az ön székének remekül megmunkált háttámláját csodálja… - mondom mosolyogva, ahogy Imogent nézem. -... de ez csak egy ártalmatlan kérdés volt, és nem hazudik olyan jól, mint szeretne. Legalábbis a nyilvánvalót nem tudja letagadni. – így van, mert minden bizonnyal remekül tud hazudni, ha képes volt ilyen sokáig kettős életet élni, de annyira már nem tud hazudni se ő, se senki, hogy a nyilvánvalót letagadja. Csak a vak ember nem fordulna meg utána, ez egyértelmű, nagyszerűen fest ebben a ruhában, és tényleg nem értem, hogy miért próbálta letagadni azt, hogy a férfiak megbolondulnak érte. Mi a baj abban? Inkább hízelgőnek kéne tartania, sem mint helytelennek. Az önelégült vigyorom meg előbb-utóbb úgyis előkerül a cilinderből, szóval emiatt kár ilyen butaságokról hazudni, hiszen, ha kicsit is kiismert, akkor tudhatja, hogy a mosoly a védjegyem, és az önelégültség a legfőbb jellemzőm, ennek a kettőnek az elegye pedig elengedhetetlen részem. Kicsit zavar, hogy ennyire rossz véleménnyel van rólam, mikor nem is adtam rá okot, hogy így viselkedjen. Kedves voltam vele mindig, nem? Sőt, még nagyon lovagiasan is viselkedtem, mikor rájöttem a titkára, szóval… nem igazán érzem jogosnak az irántam táplált ellenszenvét, bár ő nyilván másképpen vélekedne erről.
- Őt megmentettem. De most nem róla, hanem magáról van szó, és megígérhettem, nem fog bántódása esni. – anyámat megmentettem, még ha túl későn is, de sikerült megmentetem és egy tökéletes életet adtam neki, ami gondtalan, és mikor apámat is végre utána küldöm, akkor ez az élet már több lesz, mint tökéletes. Van pénzük, szabadok, szeretik egymást, azt tesznek, amit akarnak… kell ennél több? Nem hiszem, talán egy gyerek, de majd akkor születik egy új gyermekük, akit úgy nevelhetnek fel, ahogy azt kell. Én pénzszűkében nevelkedtem, szegénységben, neki majd nem kell, erről gondoskodok és gondoskodnak a szüleim is.
- Igen, tudom, nyilvánvalóan sokaknak az egyik kedvencévé vált. De ne aggódjon, segítek abban, hogy kiléphessen. Gond nélkül. – csak az ottaniakkal kell elhitetnem, hogy soha nem ismerték és látták Imogent, illetve még azokkal, akik szívesen látták őt az ágyukban, és már készen is volnánk a kilépésével. Én segíteni tudok neki, segítettem volna már előbb is, de nem kért a segítségemből, ami hibának bizonyult, bár talán még jobb is, hogy így alakultak a dolgok, hiszen önként nem lépett volna ki, kellett az én közrejátszásom is abban, hogy végre maga mögött hagyja ezt az egészet. Annak adja magát oda, aki megérdemli, ne annak, akinek sok pénze van.
- Sajnálom, nézze el nekem a modortalanságomat. – pillantok elnézést kérően Imogenre, persze továbbra is mosolygok. Ezt a mosolyt le se lehetne vakarni rólam. – Akkor jó, nem szeretem, ha egy nő vezet tánc közben. Az a férfi dolga, legalábbis én így tartom. Már előre mosolygok azon, hogy milyen sikerünk lesz. – mondom egy sejtelmes mosollyal, ahogy a zsebórámra pillantok. Az út elég hosszú lesz, de megéri, egy igazán nagyszabású rendezvényre fogunk elmenni, ahol nagyon sok befolyásos és neves ember vesz részt, és köztük még néhány kisebb hal, mint jómagam, vagy a színház igazgatója, aki elintézte, hogy én is ott lehessek, én meg elintéztem, hogy kísérőt vihessek magammal. Vörös lesz a fejük majd az irigységtől.
- Hát persze, megértem önt, és sajnálom a történteket. Egy anya, aki a lánya jövőjéért mocskolja be magát… szinte már követendő példának kéne lennie,mert ez nagyon is tiszteletreméltó. Azonban én nem hagyhatom, hogy ezt folytassa. Azt kérem, hogy bízzon bennem, és én teszek róla, hogy ön és a lánya megkapjanak mindent, amire szükségük van. Talán még Narcissát is visszakaphatja az anyját. – a szavaim egyikét sem szántam sértőnek, sőt, még tisztelettel is beszéltem, hiszen valóban nagyon figyelemreméltó az, amit a gyermekéért tesz. – Azonban, hogy ez lehetséges legyen, még most el kell indulnunk, mert az út elég sokáig fog tartani, de biztosíthatom, hogy nem fog csalódni, mikor odaérünk. Szabad? – nyújtom felé a kezemet, mikor már felálltam a székről, hogy felsegíthessem és egészen a lovas kocsiig kísérhessem őt, ami a Park kijáratánál vár ránk. Felsegítem természetesen, majd utána beszállok én is.
- Akik a visszajáró vendégei voltak…. mennyire befolyásos emberek? – hátha van akkora szerencsénk, hogy néhányukkal még a mai este folyamán feledhessük az Imogen okozta gyönyöröket.

Tárgy: Re: Regent's Park Vas. 27 Júl. - 15:23

Gareth & Imogen

Nem is szeretem azokat, akik késnek. Akit tisztelünk, ahhoz időben érkezünk oda, hogy ne várassuk meg. Persze én nem ezért vagyok most itt pontban délben, hanem mert tudni akarom, hogy pontosan mit is akar tőlem. Jobbá tenni az életem? Miért? Nem ismer. Ha ártani akarna, akkor megtehetné mindenféle cselek és minden egyéb nélkül. Ha csak engem akart volna, akkor megkaphatott volna két nappal ezelőtt, így viszont nem értem. Csak puszta önzetlen jó tett lenne? Az a baj, hogy nem hiszek az ilyesmiben, egy kicsit sem. Ha túl sokat látsz rosszat, ha túl sokat élsz felhőkel tarkított ég alatt, akkor nem is látod meg, ha pár pillanatra előbukkan a nap. Az én életemben az a baj, hogy túl sok volt eddig a rossz, ezért képtelen vagyok már szinte észrevenni a jót és egyszerűen nem hiszek benne. Nem tehetek róla... tényleg nem, és nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene neki az életemmel kapcsolatban. Nem tartozom számadással egy ismeretlen fickónak, aki épp azon van, hogy felborítson mindent, amit eddig nagyjából működőképesre felépítettem.
A szokásos odaszúrós megjegyzés meg sem lep, nem is ő lenne, ha nem ezzel nyitna. Az életem pocsék tudom, nem kell ezt még külön hangsúlyozni is. - Nem sokan. - rántom meg lazán a vállam. Persze ez nem igaz és félek tőle, hogy ő is tisztában van vele, de nem fogom adni alá a lovat, eszem ágában sincs, hiszen nincs erre szükségem, hogy csak még tovább folytassa, no meg hogy felkússzon a képére az az önelégült vigyor, amit már láttam néhányszor. Egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mit akar ebből az egészből kihozni, mert még mindig nem látom át teljesen a terveit. Nem is biztos hogy kell, nem nekem kell rájönnöm mit akar, hanem neki kellene végre nyíltan elmondania. Igen, emlékeztetem valakire, erről már volt szó, bár nem derült ki, hogy kire. Nem lep meg, hogy mindezek után simán a kereszt nevemen szólít. - Miért akar vigyázni rám... Gareth? Csak, mert emlékeztetem valakire, akire nem tudott? - megrázom a fejem és halkan sóhajtok egyet. Igen, talán jó lenne elhinni azt, hogy valaki segíteni akar, vagy változtatni az életemen, de nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy ilyen hitben merjem ringatni magam, egyszerűen... nem megy ilyen hirtelen. Nem tudok csak úgy bízni benne, és elhinni, hogy tényleg tehet értem bármit is, vagy hogy egyáltalán tenni akar. - Érte teszem, nem könnyű a szemébe nézni, de az a fontos, hogy neki jó legyen. De tudja igaz, hogy ez nem így működik? Nem lehet csak úgy... kilépni. - nem tudom, hogy tisztában van-e ezzel, de végül csak kimondom, mert ha eddig még nem volt világos számára, hát akkor most legyen. Nem olyan munkahelyem van, ahol csak azt mondom, hogy holnaptól nem jövök be és kész, hanem olyan, ami... ami nem hagyható csak úgy ott, ahonnan ha felállok, annak igenis komoly következményei lehetnek. A kérdésére felszökik a szemöldököm, nem értem, miért kell eleve így nyitnia, miért kell így kérdeznie?
- Minden kérdés egy szúrással fog kezdődni innentől? - mert értem én a célzást, de végül csak bólintok egy aprót. - Nem mondom, hogy profi vagyok, de tudok táncolni. - már meg sem kérdezem, hogy miért érdekli, mert úgy is meg fogja mondani, hogy mit akar, ehhez már nem férhet kétség. A rendelés lehetőségére csak megrázom a fejem, maximum egy pohár víz, ami kellhet, de más nem, több nem. Nem hiszem, hogy most ebben a helyzetben bármi több lemenne a torkomon, akár egy falat, vagy bármi. És még persze kérdezget is, mondhatnám hogy vájkál, és én képes vagyok válaszolni, mert az a nagy helyzet, hogy most ő irányít. - A neve Narcissa és egy tünemény. Az apja eltűnt, szó nélkül, amikor még csak azt sem tudtam, hogy várandós vagyok. Csak úgy... elment és azóta se láttam. Egyedül pedig képtelen lettem volna felnevelni őt, munka mellett, ezért örökbe adtam őt, de mivel azt akartam, hogy láthassam, nem lehetett ezt igazán hivatalosan... Támogatom, hogy mindent megkapjon, de ahogy nő több kell, többet kérnek, hogy rendben lehessen, ezért kellett a plusz munka. Érti már? Nem veszíthetem el az állásomat egyiket sem, miatta. Nem kapná meg azokat az iskolákat, amik járnak neki, a szép ruhákat, a kényelmet. Nem akarom... nem akarom, hogy úgy nőjön fel, mint én. - nem tudom, hogy érti-e, nem tudom, hogy képes-e felfogni, hogy van, amikor az embernek rossz a sorsa, hogy nem minden alakul úgy, ahogy szeretnénk, de legalább megpróbálhatná felfogni.

Tárgy: Re: Regent's Park Szomb. 26 Júl. - 23:25

Imogen & Gareth

Épp időben, pont délben, na ezt hívják pontosságnak! Én általában mindenhonnan kések, néha még a saját előadásaimról is, de én végtére is megtehetem, hiszen különleges vagyok az ottaniaknak. A sok bolond képes még fogadásokat is kötni velem, hogy majd most lebuktatnak. Már ott sántít a dolog, hogy én ajánlom fel a fogadást, és ha egyszer felajánlom az azt is jelenti, hogy biztos vagyok a dolgomban, nem igaz? Engem nem lehet csak úgy lebuktatni, én nem trükköt hanem egyfajta képességet használok, és hiába látják a valóságot, képtelen feldolgozni az agyuk azt, hogy léteznek varázslatok. Nem is baj, jó ez így, ha az emberek ezt elhinnék, akkor bizony komoly bajban lennék.
A hangja és szavai hallatán elmosolyodok, ahogy leül az asztalhoz. Nem is számítottam köszönésre, vagy valami ahhoz hasonlatosra tőle, hozta a formáját, hogy úgy mondjam. – Igen, elégedett vagyok magammal. Viszont nem illetném az ”élet” jelzővel a létét. Sokkal inkább a szenvedéssel azonosítanám. – mondom egy vállrántás kíséretében, ahogy végigmérem őt vizslató szemekkel, és a látvány nagyon is a kedvemre van, úgyhogy tapsolok is néhányat egy elismerő pillantás kíséretében. – Igazán gyönyörű, tényleg igaz a mondás, miszerint egy szép nő, bármelyik ruhát tökéletessé teheti. Mondja csak… mennyien fordultak meg maga után az utcán? – nem hiszem el, hogy ne esne legalább egy kicsit neki jól az, hogy megfordulnak a férfiak az utcán utána. Melyik nő ne örülne annak, ha tetszik a férfiaknak? Ő pedig régebben is külön örülhetett ennek, hiszen ezért volt ott aznap este, és ezért vagyunk most itt. Mert az élete finoman szólva is… alapjaiban véve is zsákutcában volt. Én csak kiakarom vezetni belőle, még ha ezt képtelen is elhinni nekem, pedig én igyekszem, segítséget nyújtok neki, amire ő folyamatosan csak leszól. Így segíts egy nőnek! Ha segítesz az a baj, mert ő egyedül is eltudja intézni, ha nem segítesz, akkor meg tapintatlan vagy…. a női lélek egy örök talánya marad a világnak.
-Már mondtam, emlékeztet valakire. – mondom egyszerűen, de mivel úgy érzem, hogy kicsit komolyabb és egyenesebb választ vár tőlem…. hát legyen. – Biztosíthatom, hogy nem származik majd baja ebből, én vigyázok magára Imogen. – mondom egy mosoly kíséretében. Úgy gondolom, hogy a történtek után talán nem olyan nagy baj az, ha a nevén szólítom. – De, hogy a kérdésére is válaszoljak: azért csinálom, hogy magának normális élete legyen, és a lányának is olyan anyja legyen, amilyet megérdemel. Ha tükörbe nem tud nézni, akkor a lánya szemébe, hogy nézne? – igazából az indítékaimat még én magam sem tudom igazán megfogalmazni, mert fogalmam sincsen, hogy miért is akarok segíteni neki. Talán anya miatt, talán mert megkedveltem, vagy mert tudat alatt mindent megtennék azért, hogy ő maga invitáljon az ágyába… kitudja, talán a gyereke az oka, az, hogy érte csinálta mindezt, és ez fogott meg. Tényleg nem tudom, nem szokásom segíteni másoknak, így hát számomra ez egy elég ingoványos terep. – Azt már tudom, hogy meglehetősen hajlékony nő lehet, de… mennyire táncol jól? – döntöm kissé oldalra a fejem a kérdés hallatán, ahogy magamhoz intem a pincért. – Kér valamit? – hátha éhes, vagy szomjas, vagy akármi. Ha nem, akkor csak elküldöm a fickót, és már ismét megy minden újra a rendes kerékvágásban. – Meséljen a lányáról! Mi van az apjával? Gondolom már nem dúlnak az érzelmek önök között. – a kislány apjára és rá értem természetesen ezt, hiszen, ha jóban lennének az apával, akkor… akkor az segítene, nem?

Tárgy: Re: Regent's Park Szomb. 26 Júl. - 20:49

Gareth & Imogen

Élek-e a lehetőséggel? Nem volt más választásom, hiszen nem adott semmiféle utat, csak ezt tehetem, muszáj itt lennem, még ha nem is akartam, mert tényleg nem értem, hogy mégis miért jó ez neki. Emlékeztetem valakire... rendben van, de attól még nem kellene ennyire erőszakosan hozzám állnia. Talán akkor is érhetett volna el valamit, ha nem állít ilyen válaszút elé. Nincs joga hozzá, hogy ismeretlenül beleszóljon az életembe, nincs joga hozzá, hogy felülbírálja az döntéseimet, hogy lényegében azt mondja ő mindent jobban tud, hogy csak neki lehet igaza, hogy én persze soha nem döntök jól és hogy nem gondolok semmit se normálisan. Csalódtam az életben, az emberekben, túl sok mindenben, olyan nehéz ezt megérteni? Nem szól másról már az életem, csak a szüntelen küzdelemről, hogy legalább a kislányomnak jó legyen, hogy legalább neki legyen esélye egy normális emberi életre, ha már nekem nem lehetett. Ez nem olyan rossz dolog, miért elítélendő? Ha csak így tehetem meg, akkor csak így tehetem meg... ennyire egyszerű. Nem tudom, hogy mit akar kihozni ebből a találkozásból, nem tudom miért kellett kiöltöznöm, ha már így is kijelentette, nincs más választásom. Próbáltam persze... beszéltem a lebuj vezetőjével, de nem olyan egyszerű ez, csak úgy kilépni is kész, hiszen vannak fontos ügyfelek, akik hozzám ragaszkodnak, vannak, akik miattam járnak oda és nem biztos, hogy jó néven vennék, ha hirtelen eltűnnék és a legrosszabb, hogy ő tudja, hogy ki vagyok, ő bármikor megteheti, hogy lebuktat, ha valami nem úgy történik, ahogy akarja. Mi hát a megoldás? Mégis... hogy jöhetnék ebből ki jól? Ha folytatom, akkor Gareth tesz tönkre, ha pedig nem, akkor a jelenlegi mondhatni főnököm. Újra csak egy olyan helyzetet kaptam, amiből nem látom, hogy hol lenne a kiút, hol lenne a megoldás.
Megérkezem persze időben, nem kell várnia, nem szokásom késni. Egy tört fehér ruha van rajtam, elég impozáns darab, ha már erre vágyott és kellően hivalkodó. Nem szokásom ilyesmit viselni csak úgy az utcán, és főleg nem ezzel a hajszínnel, ezért kellően kellemetlenül érzem magam, amikor megnéznek páran... nem is páran, elég sokan hogy mit ne mondja. Határozottan zavaró a helyzet, ezért amikor meglátom őt, egy pillanat múlva már le is ülök az asztalához.
- Remélem boldog... zsákutcába vezeti az életemet. - igen, ez nagyjából üdvözlés helyett van, mert a köszönöm és társai most erősen kimaradtak, de hát nem vagyok jól, nagyon nem. Kifejezetten pocsékul érzem magam, és ő hozott ilyen helyzetben, valaki miatt,akit még csak nem is ismerek. Nem duzzogok, mint egy kisgyerek, épp ellenkezőleg inkább a kétségbeesés szikrái játszanak az arcomon. Látszik, hogy sejtelmem sincs mit tegyek, hogy mi lenne a jó megoldás. - Miért... miért csinálja ezt velem? - bukik ki belőlem a már-már könyörgő kérdés. Ha ez kell, ha kérlelnem kell, hogy hagyjon nekem békét, akkor megteszem. Nem tudom, hogy mit akar pontosan, nem vagyok képes rá, hogy kiismerjem. Soha sem voltam igazán jó emberismerő és nem is hiszem, hogy most fogom elkezdeni kiismerni az embereket, felismerni a rejtett gesztusokat, hiába próbálkoznék vele. Ezért lenne jó, ha nyíltan válaszolna, ha tudnám, hogy tényleg mit akar, hogy megtehessem... bármi is az, csak... csak ne tegye végleg tönkre az életem. Így sem kellemes, de szégyenben élni... Elég ha a tükörbe kell minden reggel belenéznem, ha nehéz elviselnem a látványt, de ha mások tekintetében is ezt látnám... nem akarom. Soha többé nem engednék a közelembe Narcissát... soha.

Tárgy: Re: Regent's Park Szomb. 26 Júl. - 0:05

Imogen & Gareth

Még öt perc van délig. Az ő döntése, hogy él-e a lehetőséggel, vagy sem, de ha holnapra nem hagyja abba ezt a… második munkakört, akkor kiteregetem a szennyesét, ebben biztos lehet. Tudom, hogy nem szép dolog mások magánéletében vájkálódni, de én segíteni akarok neki, csak a saját módszereimmel dolgozom. Láttam ,hogy mit tud tenni az emberrel ez a munka. Anyám sem tudott belőle kiszállni soha, és nekem is két évembe került, míg annyi gondolatot és emléket eltudtam benne ültetni, hogy egy új emberré tegyem őt. Két évig tartottam hipnózisban, amíg újraalkottam őt. Éppen ezért bánok óvatosan a gondolatokkal. Igazi kis paraziták, amit szétrágnak mindent, tönkreteszik a legalapvetőbb emberi jellempontokat és felborítják az egyensúlyt. A gondolatokkal óvatosan kell bánni, láncra kötni őket, más emlékekhez és gondolatokhoz kell csatolnunk őket, hogy ne kezdjenek el maguktól kitalálni mindenfélét. Az agy egy bonyolult dolog, és éppen ezért nagyon óvatosan kell vele bánni, mert a legapróbb kis hiba is felboríthat mindent. Apámon kísérleteztem ki a gondolatok elültetését és a jellemformálást, amit aztán anyámon végeztem el, tökéletesen. Apámmal is mindjárt végzek, már csak az utolsó simítások vannak hátra és anyám után küldhetem őt. Úgy csináltam, hogy mikor találkoznak, felszabaduljon bennük néhány új, de mégis a régiekhez kapcsolódó emlék, és szeressék egymást, legyenek boldogok. Négy évig tartott, de végül rendbe hoztam az életüket, amit én rontottam el. Apám most is ott van a lakásomban, hipnotikus álomban már két éve, de hamarosan ez is véget ér. Tartoztam nekik annyival, hogy helyrehozom az életüket, hiszen mégsem nézhettem, ahogy apám kutyának hiszi magát, és azt sem, ahogy anyám tönkreteszi magát. Nem, most kaptak egy új esélyt tőlem, ez az én ajándékom nekik. A saját pénzemmel tömtem meg a zsebét anyának és küldtem őt el. Apának is adok pénzt és úgy élhetnek együtt, ahogy mindig is akartak. Gondtalanul. És meg is érdemlik.
Nem rendeltem kávét, elvégre dél van, és most kivételesen nem vagyok másnapos, még csak piaszagom sincsen. Egy egyszerű, fekete nadrág van rajtam, és egy fehér inggel. Rendbe szedtem magam, és állíthatom, hogy most még inkább impozáns a megjelenésem, bár ez sajnos Imogent a legkevésbé sem érdekli. Már, ha eljön. És bízok benne, hogy így tesz, mert szüksége van a segítségemre, amivel muszáj lenne élnie, ha már így felajánlottam neki. Tudom milyen az, ha a gyermeket nehézségek árán nevelik fel. Segíteni akarok, talán életem első önzetlen tette lesz ez. Vagy nem. Fogalmam sincsen, ez a nő folyamatosan más érzéseket vált ki belőlem. Hol rajongok érte, hogy utálom… talán a mai nap kivétel és végre képes leszek csakis egy érzelmet táplálni irányába. De ahhoz itt kéne lennie….

Tárgy: Re: Regent's Park Kedd 15 Júl. - 14:54

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Regent's Park Kedd 15 Júl. - 13:43

Gareth & Imogen

Ez itt a kulcs, amit keres abban a palackban. Ő nem veszi komolyan az életét, csak él felhőtlenül, mert nincs semmi gondja. Azt tesz, amit akar, amikor akarja és milyen bizonnyal nem kell gondoskodnia senkiről sem. Én viszont... Az életem nem felhőtlen, rendkívül távol áll az egyszerűtől, sőt kifejezetten bonyolult és fárasztó. Keveset alszom, minden egyes nappal meg kell küzdenem, minden egyes pillanatban azon gondolkodom, hogy mi lehet az én kis egyetlenemmel és még csak nem is láthatom túl gyakran és nem is találkozhatok vele, pedig néha vágyom rá, de nem tudhatja, hogy ki vagyok. Egyedül a hegedű óráink segítenek, azok, amiken beszél velem, mint egy ismeretlen tanárral. Ennyi van nekem és ezzel kell beérnem, én pedig megteszem, mert ez még mindig jobb, mintha rossz élete lenne mellettem. Nem akarom, hogy valaha is, ha kiderül, hogy ki vagyok éjjel, neki ez rossz legyen, hogy őt szólják meg a miatt, amire én kényszerülök. Csak jót akarok neki, nem olyan életet, mint ami nekem jutott, sokkal jobbat, szebbet... felhőtlent. Szeretném, ha ő olyan lenne majd, amit Gareth tőlem vár el, hogy mosolyogjon sokat, rengeteget, hogy ne lássa meg London rossz oldalát, ne tapasztalja meg a sötétet, a fájdalmat, csak a jót. Tudom én, hogy így is érik majd csalódások, de pár kisebbet még elvisel az ember, annyi talán kell is.
- Túlságosan egyszerűen látja az életet ez a legnagyobb baj önnel, de tudja mit? Én sem mondom meg, hogyan viselkedjen, talán önnek sem kellene beleszólnia az én életembe. - én legalábbis nem érzem jogosnak a dolgot, mert talán igaza van, talán jól esik a bók, de attól még felületes. Mit ér mégis? Kaptam már bókokat és mi hasznos lett belőle? El is hittem őket, az pedig csak még nagyobb hiba volt. Egyszerűen minden ilyesmi csak kellemetlenséggel jár, én pedig már kinőttem abból, hogy naiv reményeket tápláljak egy szebb jövőről. Eltűntek az álmaim akkor, amikor egyedül hoztam a világra Narcisszát, amikor nem volt mellettem a kórházban senki, miközben szenvedtem és mivel nem volt sok pénzem még az ott dolgozók se vettek túlságosan emberszámba. Eltűntek a szép remények akkor, amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok őt egyedül felnevelni és eltartani. Eltűnt a mosolyom akkor, amikor még többet kértek tőlem, hogy neki szép élete lehessen, amikor nem volt más választásom, mint a kettős élet. Nem érti meg, nem is értheti, nem olyan egyszerű mindezek után mosolyogni és bőven elég éjszakánként megjátszani magam, nappal már hadd ne kelljen.
- Ön ugyanezt teszi, csak mellette még rám is akar kényszeríteni olyasmit, amiben hisz, amiben én nem. Nem vagyok olyan különbözőek és mégis... ég és föld a különbség köztünk. - lehet, hogy álarcot visel, lehet hogy nem magát adja, de addig amíg olybá tűnik, hogy ez így van, nem várhatja el, hogy másképp vélekedjek róla. Felületes embernek mutatja magát, azt akarja elhitetni mindenkivel, hogy ilyen, hogy nem törődik semmivel, hogy csak gondtalanul élvezi az életét, akkor miért várja el tőlem, hogy e mögé nézzek, hogy megpróbáljak mást látni a látszat mögött? Én legalább nem adok mást magamból, én legalább azt mutatom, aki vagyok, most legalábbis igen, legalább őszintén viselkedem.
- Nem ismerem önt, így hát okom sincs, hogy bízzam önben. - komorabbra vált a hangom, talán kissé támadóvá is, amikor célozgat, mert ez az. Egy sejtés ott lehet a fejében rólam és ez zavar, nagyon is zavar. Már a tény is rémes, hogy kénytelen vagyok meghozni egy ilyen döntést, de az még rosszabb, hogy valakinek sejtése van róla, hogy épp erre készülök. Így aztán végképp egyértelmű, hogy távozni akarok, mielőbb, mert... mert ez a helyzet kezd egyre kellemetlenebb lenni. Nem kell vele beszélgetnem, nem is akarok. Érdekel az, amit tett, ahogy irányítja az embereket, de főként ez, és nem más, erre pedig megfelelő lesz az a vacsora. A szavaira csak egy halk sóhajjal csóválom a fejem.
- Rendben van, váni fogom, csak... csak a miatt. - ami érdekel, amit tud, csak hogy ne gondolja, hogy ő érdekel, főleg ezekkel a futó célzásokkal. A kezem nem húzom el, ezúttal nem, talán valahol mélyen még szórakoztatónak is vélem, ahogy mindezek után engem figyelnek a kávézóban ülők, hogy vajon mit kerestem itt egy ilyen emberrel, hogy mit akart tőlem, pedig minden bizonnyal sok nővel látták már, csak épp jó eséllyel tőlem nagyon eltérőekkel. Végül magam is távozom, a vizslató pillantásokkal a hátamban. A döntés megszületett, bár azt hiszem már régen meg volt, nem is volt más lehetőség, más választás.

//Én is köszönöm, remek volt, mint mindig. Smile

//

Tárgy: Re: Regent's Park Hétf. 14 Júl. - 18:24

Imogen & Gareth

Ez a nő aztán keménydió. Olyan, mint valami megoldhatatlan rejtvény, aminek a megoldó kulcsát palackba zárták és a tengerbe hajították. Értem én azt, hogy a mosolyhoz indok kell, de… nekem sincs indokom mégis folyamatosan mosolygok és vigyorgok nem? Oké, ebben azért komoly szerepet játszik az is, hogy részben a mosolyomból élek meg, hiszen az emberek egy vidám mentalistát várnak a színpadra, nem pedig egy komor embert. Azonban van még valami, ami miatt folyamatosan mosolygok. Nem kell komolyan vennem az életem. Élhetek felelőtlenül, ami gondolom neki nem adatott meg, biztos vannak gondjai, amiket a képzelőerőm még csak megközelíteni sem tud. A mosoly egy görbe vonal, ami egyenesbe hozhat mindent. Ezt szokás mondani nemde bár? Az emberek szeretik a vidámságot, szeretik, ha valaki pozitív energiákat sugároz feléjük, éppen ezért is mosolygok egyfolytában, mikor látszólag nincs semmi okom rá, bár a látottak és hallottak alapján Imogent a legkevésbé sem érdekli az én mosolyom, ami egy kicsit azért elszomorít. Persze, neki minden bizonnyal nincs ebben olyan nagy tapasztalata mint nekem, és nem szeretné, ha a mosolya hamisságtól csengene, de attól még megpróbálhatna néha mosolyt varázsolni az arcára, mert nem áll neki olyan jól ez a búskomorság. Az élet túl rövid, vagy éppen túl hosszú, hogy ilyen rossz kedvvel éljük le.
-Ugyan, kérem! Mindenkinek szüksége van rá, még akkor is, ha nem vallja be. Tán nem esik jól, mikor azt mondom önnek, hogy gyönyörű? Talán nem esne jól, ha több százan emlegetnék a mosolyát, amitől oly önző módon megfoszt minket? Szükségünk van a felületes bókokra, még ha ezt nem is vallja be magának. Nem kell megfogadnia a tanácsom, de higgyen nekem mikor azt mondom : önben sokkal több van, mint amit látni enged magának, másoknak, vagy éppen nekem. – persze, jól tudom én azt, hogy a szépség múlandó dolog, de ki kell élvezni nem igaz? Ő pedig látszólag nem teszi ezt, pedig tudom én, hogy jólesnek neki a bókok, ugyan ki ne szeretné, ha dicsérnék őt? Így kezdődik minden. Felületes bókok, hiszen nem ismerem annyira Imogent, hogy az értékeit kezdjem el dicsérni, de mivel esélyt sem ad arra, hogy megismerhessem őt egy kicsivel jobban, így nem is tudok a felületes bókokon kívül mással szolgálni a számára, és ezt kéne észrevennie. Hogy amíg nem enged másokat közel, addig nem is láthatják az igazi Imogent, csakis a cukormázat látják, az illúziót, amit védőfalként húzott fel maga köré, hogy elkerülje a csalódásokat, amik minden bizonnyal érték már őt az életben.
- Azért hölgyem, mert más helyeken ölnének azért, amit tudok, itt betudja mindenki varázslatnak a valóságot. – persze, hogy nem köntörfalazok és nem állítom be az egészet valami trükknek. Biztosan jót nevet magában, és elkönyvel bolondnak, amiért azt hiszem, hogy különlegesebb vagyok, mint más bűvészek. Itt a színházban betudják annyinak a dolgot, hogy ez valami csicsás trükk, de ha ezt egy olyan helyen tenném meg, ahol ez fel sem merül az emberekben…annak végzetes következményei lehetnének. Mehettem volna politikusnak is nem? Szerintem jobban járt a világ még mindig azzal, hogy színházban szórakoztatom a jónépet. – Látja? Ítélkezik felettem, holott nem ismer engem. Nem tudja hol születtem, nem tudja hol éltem, milyen gyerekkorom volt, miért vagyok ott ahol vagyok, mégis azt hiszi, hogy az életem néhány mozzanatából képes ezeket megválaszolni. Bedől egy jól működő álcának, és ez az igazi varázslat. Elérni, hogy ön hazudjon saját magának, ezzel generálva meg saját igazát, mely köszönő viszonyban sincs a valósággal, viszont testvéri kötelék kapcsolja össze az általam viselt maszkkal, mi mesteri módon rejti el a kíváncsi szem elől a valóságot. – nem különösebben zavar az, ha ítélkezik felettem, de az már jobban zavar, ha azt hiszi ismer, ha azt hiszi, hogy pár perc alapján már tudja a válaszokat. Az elkövetkezendő pár pillanatra viszont csak pislogni tudok és ráncolni a szemöldököm. Az a szem egyértelműen kék volt egy pillanattal előbb! Becsavarodtam volna? Azt hiszem tökéletesen tükröződik az arcomra kiülő zavar, ahogy a szemeit fürkészem.
- Sok mindent tudok, és nem hinném, hogy csalódásként élné meg ezeket, de… ahogy óhajtja, bár úgy vélem velem jobban járt volna. – mondom egy sejtelmes mosoly kíséretében. Csak egy megérzés, hogy már tett valami olyat, vagy tenni fog, ami ütközik az elveivel, de muszájból meg kell tennie. Tényleg csak egy sejtés, amit a szavai, és a hanghordozása sejtett velem. Az a nagy baj ezzel a korral, hogy senki nem képes a saját erejéből felérni a csúcsra. Én sem a saját erőmből jutottam fel, hanem mások segítségéből, hiszen ők emeltek fel az utcáról a színpadra, és ők biztosították számomra azt az életet, amit most élek. Mindegy, hogy tehetséges, vagy hozzáértő vagy-e, a hangsúly azon van, hogy mit vagy képes feláldozni a siker és cél érdekében.
- Köszönöm, igazán feldobták a kedvem a szavai! – mondom mosolyogva, majd még mielőtt felállhatna gyorsan kiiszom a maradék kávémat és felpattanok a székből. – Örülök, hogy megismerhettem önt Miss Brightmore, és pár napon belül értesíteni fogom önt arról a vacsoráról, addig is kérem próbálja meg az élet napos oldalát nézni, még ha átverés is. Az ember imádja a szép, jól működő hazugságokat, de úgy érzem ezzel ön tökéletesen tisztában van! – mondom mosolyogva, és búcsúzásképpen kezet csókolok, ha nem húzza el a kezét, majd néhány kíváncsi pillantással a hátam mögött tűnök el a tömegben.

// Köszönöm szépen a játékot, szuper volt Smile

//

Tárgy: Re: Regent's Park Hétf. 14 Júl. - 14:51

Gareth & Imogen

- Majd igyekszem megfogadni a jó tanácsot. - biccentek egy aprót. Többet mosolyogni... szoktam én, csak egyszerűen ritkán van rá igazán okom, és ha nincs okod akkor mi értelme lenne folyton megjátszani magad, főleg akkor, ha még gondjaid is vannak tömkelegével. Akkor egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy az ember folyton mosolyt varázsoljon az arcára, mert túlságosan látszana rajta, hogy nem igazi, hogy csak azért teszi, mert kell, hogy megjátssza magát. Nem vagy egy álságos ember, nem szeretem azt mutatni, ami nem igaz. Inkább legyek komoly, így legalább könnyebben elriasztom az embereket, a férfiakat főleg, mert az ő közeledésük az, ami végképp nem érdekel. Nem akarok udvarlót, nem akarok senkit sem magam köré. Egy életre csalódtam mindenféle érzésbe és szerelemben és újra és újra csalódom, amikor olyan férfiakkal találkozom... Annabell olyan férfiakkal találkozik, akiknek még ott van a gyűrű nyoma az ujján, amit sebtiben kaptak le, mielőtt hozzám betértek volna. Nem hiszek a szerelemben, butaság, amit csupán a gyerekeknek találtak ki és csak ők hisznek benne, idővel mindenki rájön, hogy az élet nem így működik, az élet nem oszt csupa jót, inkább csak elvesz. Nincs szükségem egy olyan férfire, aki a rosszabb napjaimon máshol keres vigaszt, ez a város pedig könnyedén kiszolgál mindenféle igényt, így olyan nagyon nehéz dolga nincs is senkinek.
- Nem ismeri az életemet, így aztán... a tanácsait sem kell megfogadnom igaz? Nincs szükségem felületes bókokra. - a bók csak erre való, azért adjuk, hogy kapjunk érte valamit. Ha valakit dicsérnek azzal valamilyen célt akarnak elérni, és aztán mi lesz a vége? Csalatkozol önmagadban, mert egyszerűen csak azt hitted, elfogadhatsz valamit és nem kérne érte majd mást. Ez nem így működik, az élet nem ilyen. Ha valamit adnak, akkor van érte valami, amit viszont kell adnod. Butaság azt hinni, hogy nem így működik. Nem kérek a bókjaiból, másokéból sem, az csak illúzió, főleg ha azt nézzük, olyasmire vonatkozik, ami mulandó. A szépség nem örök, a szépség idővel elszáll, és hiba kapsz bókokat most, tíz év múlva majd más kapja őket... a bók a felületes emberek ajándéka. A kis műsor sem hat meg különösebben, főleg, mert... nem szeretem az ilyet. Megszégyeníteni másokat, olyat tenni, amitől ők rosszul érzik magukat. Ez nem szép dolog és nem fogom megrázni a kezét, hogy milyen jól csinálta.
- Ha nem élvezi, miért nem csinál valamit mást? Ha... képes ilyesmire, akkor azt használhatná másra is. - képes... igen, így fogalmazok, mert egyre inkább nyilvánvaló számomra, hogy ez nem csak valamiféle trükk. Ez valami más lehet, valami több, de nem kérdezek rá, most még nem. Túl sokan vannak itt, és talán bolondság maga a feltételezés is. - Ön túlságosan élvezi ezt ahhoz, hogy igazi álarc legyen. - nem válaszolok a ki nem mondott kérdésre. Van álarcom, mindenkinek akad, bár az enyém nem kellemes, az enyém csak éjszaka kerül elő, és nem olyasmi, amit bárkinek megmutatnék, vagy amiről bárkinek beszélnék. Nem vagyok büszke rá, de nincs más lehetőségem, mint hogy így éljek. Kell a pénz, kell, hogy az én egyetlenem jó életet élhessen... nélkülem. Ez van, nekem ennyi jutott, és már nem is nagyon vágyom többre. Nem ringatom magam hamis reményekben, hogy egyszer majd lehet jobb, vagy több. Nem lesz, úgy sem. Akkor mosolyodom el talán csak először igazán, amikor majdnem sikerül félrenyelnie a kávéját nekem köszönhetően. Nem kérdez rá, én pedig egyelőre nem mondok semmit, csak egy újabb szempillantás múlva már az eredeti szemszínem látszik.
- Rendben van. - bököm ki végül a meghívására. - Elmegyek vacsorázni önnel, de nem azért, amit mondott. Nem kell, hogy bárki is támogasson, meg tudom oldani az életemet magam is. Azért megyek, hogy beszéljünk arról... amit tud. - mert kíváncsi vagyok rá, de itt sokan vannak és nyíltan nem szívesen kérdezném meg. Egy csendesebb helyen jobb lenne, ahol nincs ennyi figyelő fül, ahol nyugodtan kérdezhetek és próbálhatok a kérdéseimre válaszokat szerezni. Vajon tényleg lehetséges? Vajon tényleg hasonló, mint én? Én magam sem tudom, hogy miért van ez és főként hogyan működik, de van és... talán ő tudja, hogy mi ez és miért. - Az élet csalódásokból áll, amikor épp nem azt kapunk az csak röpke reménysugár, hogy aztán nagyobb legyen az újabb fájdalom. - finoman emelem meg a vállam, miközben az utolsó kortyokat is kiiszom a poharamból. Ideje mennem lassan, vár a próba és egy nagy kérdés, amire választ kell adnom.

Tárgy: Re: Regent's Park Vas. 13 Júl. - 20:54

Imogen & Gareth

- Köszönöm, Miss Brightmore! Azonban úgy gondolom, hogy többet kéne mosolyognia, túlságosan is szép ez az arc ahhoz, hogy állandó komorságot és bizalmatlanságot tükrözzön a másik felé! – nem szeretem, mikor az emberek képtelenek mosolyogni. Az életen mosolyogni kell, nem szabad túl komolyan venni, hiszen senki nem éli túl. Nem gondolom én őt karót nyeltnek… na jó, talán egy kicsit, de ez ellen is könnyen lehet tenni valamit. Próbálok én mosolyt csalni az arcára valamiképpen, de ez nem jelenti azt, hogy másként kéne viselkednem, mint szoktam. És hogy miért teszem ezt? Nos, mint mondottam, én az emberből élek, a mosolyukból, a nevetésükből, és ezáltal szeretem az embereket felvidítani, ahogy őt is felvidítani tervezem, de olybá tűnik, hogy túlságosan is nagy fába vágtam a fejszémet, mert ez a szép hölgy nem kívánkozik beadni a derekát, és megadni nekem azt a kegyet, hogy egy igazi mosolyt láthassak átsuhanni az arcán. Éppen ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy Gareth-nek szólítson, és ne Mr. Seaton-nek. Mr. Seaton az apám volt – már jobb napjain – az én nevem Gareth. Azaz Graham, de mivel ezt a nevet mindig is utáltam, megváltoztattam Gareth-re. Van ennek azért egy jóval mélyebb lelki oka is, de nem ittam eleget ahhoz, hogy erről most beszéljek.
- Igen, a bókokhoz. Tudja csak egy dologra tudok következtetni… méghozzá arra, hogy ön nem is hagyja, hogy mások bókoljanak önnek. Ami teljeséggel a maga dolga, de … de néha igazán elengedhetné magát, hogy élvezhesse az életet! – nem tudom miért van olyan érzésem, hogy még soha nem szórakozott egy igazán jót életében, de… de így érzek és kész. Van valami megfoghatatlan ebben a nőben, valami elérhetetlen, és ez… zavaró. Nem azért, mert ágyba akarnám őt vinni. Persze, nem tagadom, hogy ínyemre van már a gondolat is, de nem azért beszélek úgy vele, ahogy, mert lenne mögöttes szándékom. Azért beszélek így, mert ilyen vagyok, mert a szép nőknek már csak a természetemnél fogva is bókolok, az pedig, hogy ő ennyire… ennyire rideg, az kissé zavar. Nem találkoztam még olyan nővel, aki ennyire nem lenne tisztában a kisugárzásával. Kötve hiszem, hogy ne próbáltak volna neki még bókolni, inkább olyan sejtésem van, hogy ő nem enged a bókoknak és valamiért megtagadja magától az élet élvezeteit. Tudom én, hogy nem ismer, és valószínűleg minél előbb megakar tőlem szabadulni, de én akkor is elhatároztam, hogy addig nem megyek, amíg elő nem csalok belőle legalább egyetlen épkézláb mosolyt, amiből láthatom, hogy ő is emberből van, és vonásait nem fából faragták.
- Ahogy kívánja! – mondom mosolyogva. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy zavarja őt a tömeg, az pedig még inkább zavarja, hogy még rá is mutatok, de… de nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg. Nincs baj a hírnévvel és nem szenvedek én feltűnési viszketettségben sem, pusztán csak szeretném őt zavarba hozni, ami remélhetőleg sikerült. Aztán már csak minden megy a maga sodrásában. Mikor végzek és rápillantok azt hinném, hogy látok az arcán legalább egy cseppnyi elismerést, ezzel ellentétben azonban az arcára vannak írva a gondolatai, amit szóvá is tesz. Nem lepődök meg a kérdése hallatán, már sokan feltették nekem, de a legtöbb ember valójában nem érdekli a válaszom. – Áh, témánál vagyunk! De mivel kedvelem önt, ezért őszinte választ adok a kérdésére. Nem, nem élvezem. Azonban ebből élek. Az emberek imádnak nevetni, főleg az embertársaikon, és azt még inkább imádják, ha láthatják őket megalázva, megszégyenítve. Ne kérdezze miért, az átlag ember már csak ilyen. – mondom tényszerűen, de aztán végül csak elmosolyodom. – Ez csak egy álarc, ahogy biztos vagyok abban, hogy önnek is van álarca… - azt nem kérdezem meg, hogy mégis, hogy tetszett az előadás, mert jól tudom, hogy most már ő is tudja: ez nem holmi, olcsó trükk volt, amit láthat a többi bűvésztől. Én sokkal több vagyok, számomra az ember játékszer, ha úgy akarom, és ezáltal bármit eltudok érni. Természetesen nem fogom neki csak úgy elárulni, hogy mi is a helyzet valójában, egyelőre be kell érnie annyival, hogy… kivételes vagyok, vagy amit gondol rólam. A kávémat is félrenyelem, mikor meglátom, hogy a szeme színe hirtelen megváltozik. Túl sokat ittam volna tegnap, és még mindig az alkohol játszadozna érzékeimmel? Azt hiszem az arcomra tökéletesen kiül a meglepettség, de végül leküzdöm és egy zavart mosolyt varázsolok az arcomra. – Igazán…gyönyörű szempár! – mit várt tőlem? Még szép, hogy ilyenkor is bókolok, bár ezúttal jobb szeretném tudni, hogy ez miként lehetséges, mert… mert nem hiszem, hogy olyan sokat ittam volna.
- Nem, ön félreértett engem. – mondom mosolyogva. Valamilyen érthetetlen oknál fogva leesik nekem az, hogy mire céloz az utolsó szavaival. A mai világban mi mással fizetne egy nő, ha nem a testével? – Szívesen tölteném önnel az éjszakát, de én nem vagyok ilyen ember, és kissé bánt, hogy ilyet feltételez rólam. Viszont abban igaza van, hogy semmi nincs ingyen, így az én segítségem is egy… vacsorába fájna önnek, amit én fizetnék természetesen, így csak az idejét rabolnám. – mondom megvillantva egy biztató mosolyt. A képességemmel még soha nem vettem rá nőt, hogy legyen velem, ahogy nem is zsaroltam még soha nőt ez okból, és nem is szeretnék ebbe most belekezdeni. Nem mondom, hogy nem lenne kedvemre az, ha Imogen-nel tölthetném az estém, de... de én nem ilyen vagyok. Sok rosszat el lehet rólam mondani, de nem szokásom másokat megzsarolni azért, hogy velem töltsék az estéjüket. – Gondolom már túl van egy nagy csalódáson… különben nem így beszélne!

Tárgy: Re: Regent's Park Vas. 13 Júl. - 17:31

Gareth & Imogen

Szerintem ez nem így működik, nem azért tesz meg az ember dolgokat, mert képes rá, hanem mert meg akarja tenni. Képes lennék meghúzni a ravaszt és lelőni valakit, ha lenne pisztolyom, de attól még nem teszem meg, mert nem akarom kioltani senki életét sem, ez ilyen egyszerű. Megtehetném, megtudnám, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kell tennem. Nem ölnék meg senkit és nem is uralkodnék az élete felett, mert arra nem lennék képes, akkor sem, hogy ilyen a képességem és... ennyi. Ha elhiszi ezt valaki, ha nem. Az ő döntése, hogy így használja, amit tud, használhatná jóra is. Persze talán megfertőzi rossz irányba ez az egész, hiszen ha gyerekkora óta meg van, akkor érthető, ha kissé elszállt, de... akkor is megpróbálhatna változtatni, ha akarna nem?
- Mosolygok, ha van rá okom, kedves Gareth. - rendben, legyen akkor így, megteszem, ha ennyire szeretné, bár nagyon-nagyon a nyelvemre kívánkozott a Mr. Seaton, de sikerült megállni, hogy ne ezt mondjam ki. Nem, azt nem akarom, hogy valami rémes karót nyelt nőszemélynek gondoljon, mert az nem vagyok, csupán... talán magamnak való kissé, vagy nem kissé, de erre is jó okom van. Nem nyitok csak úgy mások felé és egyébként is mi értelme lenne hosszú bájcsevejt folytatnom vele, miközben úgyis jó eséllyel nem találkozunk többet igaz? Miért találkoznánk, meg van a maga élet, a maga érdekes kis élete, ahol mindenki ajnározza és oda van érte, ennyi.
- Mármint a bókokhoz? - meglep, hát persze. Nem, nem szoktam hozzá. A másik munkakörömben, hogy így fogalmazzak nem túl gyakoriak a bókok, eben a valóságban pedig kicsit sem játszom rá, hogy bárkinek is oka legyen bókolni. Nem öltözöm látványosan, nem öltözöm cseppet sem kihívóan, nem villogok. Egyszerűen csak meg vagyok úgy, hogy nem keltem fel senki érdeklődését, nekem így könnyebb, mert nem sok kedvem van elmagyarázni másoknak mindenfélét, amihez semmi kedvem, teszem azt a süketség, vagy épp, hogy miért vagyok ennyi idősen egyedül. Nem érdekel, hogy másoknak mi a véleménye, én úgy élem az életem, ahogy élem és nincs is szükségem változásra, ezt már... megszoktam.
- Hát akkor mutassa meg, hogy mennyire nincs igazam, hogy ez nem csak show és játék, hanem tényleg van mögötte valami más is. - beadom a derekam, mert végülis nem veszíthetek vele. Legyen akkor így, megmutathatja, hogy mit is tud, hogy tényleg nem csak arról van szó, hogy szórakozik az emberekkel. Majd meglátjuk, aztán persze úgysem számítok rá, hogy tényleg sor kerül valami nagy meglepetésre. Látok majd valami jól megszokott trükköt, olyasmit, amit minden hozzá hasonló bűvész meg tud tenni, mert miért lenn ő más, mint a többiek? Csak annyi a különbség köztük, hogy van aki jobban el tudja adni magát, más pedig kevésbé. Csendben figyelek, amikor feláll a székre. Nem jó pont, hogy máris ezzel a hivalkodással indít, hogy mindenki rá figyeljen, hogy mindenki... rám figyeljen. Ez utóbbi azért már sokkal jobban zavar. Kissé zavartan állok fel végül, amikor rám mutat. Remek! Ezt igazán nem akartam, sokkal egyszerűbben is bizonyíthatott volna, miért szenved ilyen nagy fokú feltűnési viszketegségben?
- Hát jó... - kiválasztok végül két fickót és egy nőt, legyen ahogy akarja. Csak nem arról van szó, hogy mindenki beépített ember, legalábbis az már... tényleg furcsa lenne és nagyon-nagy túlzás csak azért, hogy elkápráztasson. Miért tenne ilyet? Tény és való, hogy ami ez után következik az elismerendő... lenne, ha nem ilyen formában oldaná meg. Miért úgy kell előadni valamit, hogy közben megszégyenít vele másokat? A könyörgés, a holmik szétosztása, ahogy a végén az emberek nevetnek, ahogy azok hárman megszégyenülten távoznak. Nem érzem viccesnek és e miatt igazán szórakoztatónak sem. Tény és való, hogy tényleg meglepő és tett is valamit, de... attól még nem így kellett volna,v agy én érzékenykedem túl a dolgot? Azt hiszem látszik is a tekintetemen, hogy mit érzek. Megvárom, amíg leül, amíg a többiek is elfordítják a tekintetüket és csak akkor szólalok meg, amikor már tényleg rám irányul a figyelme. - Egyet áruljon el nekem. Élvezi, hogy mindezt úgy teszi, hogy azzal másokat szégyenbe hoz? - sokat számít, hogy ha élvezi is mindezt, nekem sokat. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, de remélem, hogy hajlandó lesz őszintén válaszolni nekem, ha már annyira bemutatót is akart tartani. Közben gondolok egyet és egy pislogás után a szemem kékje barnára vált, hiszen annyi nyilvánvaló, amit tett, nem trükk volt. Mi van, akkor ha az, amire képes vagyok, az nem teljesen egyedi, ha más is van, aki... Mondjuk ők uralja az elmét.
- Nem, köszönöm, szeretek saját erőmből boldogulni, nem úgy, hogy más segít előre, főleg, hogy semmit sem adnak ingyen. - megrázom a fejem. Nem kérek én semmit, hogy előre lökdössön, főleg nem úgy, hogy esetleg kér valamit cserébe, mint az igazgatónk, hiszen ő sem léptetne előre csak úgy ingyen. Ez a világ így működik, valamit valamiért és nekem bőven elég egyetlen embernek tartozni, nem kell másnak is, főleg nem egy olyan alaknak, aki attól tartok gond nélkül tiporja porba bárki becsületét. Újabb bók következik, mintha csak könyvből olvasná őket. Nagyon profi benne, ezt senki se tagadná meg tőle. - Nem igazán adok lehetőséget az udvarlókra. Nincs szükségem rá arra, hogy valaki megpróbálja irányítani az életem. - legyen az csak egy pár, vagy egy férje, egy udvarló, mindegy. A szerelemnek amúgy sem lehet jó vége, én pedig nem akarok újra szerelembe esni. Csak fájdalommal jár, amiből van elég e nélkül is.

Tárgy: Re: Regent's Park Vas. 13 Júl. - 10:33

Imogen & Gareth

Talán úgy gondolja, hogy nem akar uralkodni az emberek felett, de ha képes lenne rá, akkor másképpen gondolkodna. Ez olyan, mint amikor megígértem anyámnak, hogy én bizony soha egy kortyot nem fogok inni! Naná, hogy ittam, és iszok is mindennap. Mindenki szereti a hatalmat, játszadozni másokkal, kihasználni mindenkit, uralkodni felettük, mert így a könnyebb út eggyé válik a jóval, és az élet már könnyebb aligha lehetne. Mások persze önzőnek meg gonosznak titulálnak engem, de valójában semmi ilyenről nincs szó, én csak használom azt, amit kaptam az élettől. Egy ajándékot, amit bűn lenne nem kihasználni, és ezt nem kell se megérteniük, se tudniuk másoknak.
- Gyakrabban kéne mosolyognia! – mondom, ahogy iszom egyet a kávéba. Oké, tudom én, hogy nem volt ez valami nagy mosoly, de sokkal inkább látnám őt mosolyogni, mint faarccal ülni itt, és hallgatni, ahogy rólam vélekedik. Belepiszkálhatnék a fejébe, megszerettethetném magam vele, de nem teszem. És miért? Mert ez nem így működik. Az emberek azért kedveljenek, vagy éppenséggel utáljanak, aki vagyok. Nem használom a képességem a színpadon kívül olyan gyakran, mint korábban mondottam már, maximum pénzt, vagy szívességet kérek emberektől, de nem használom őket úgy ki, ahogy azt hinné a többség. Nem vagyok rosszember, csak szeretem az egyszerű megoldásokat.
- Az illem… hát persze, de azért nyugodtan szólítson Gareth-nek Miss Brightmore! – az illem… el sem tudom mennyire utálom. Szegény családban nőttem fel, így gyermekkoromban köszönőviszonyban sem voltam az illemmel. Persze azt én is tudtam, hogy engedjük előre a nőket meg a hasonló alap dolgok, hiszen ezt a szüleim belém nevelték, de nem voltam hozzászokva ez a lényeg. Aztán jött a karrier, és muszáj volt beletanulni abba, hogy miként is viszonyulnak egymáshoz gazdagok, és nekem is úgy kellett viszonyulnom hozzájuk. Kellett, de nem tettem meg. Úgy gondoltam, hogy nem leszek egy talpnyaló, inkább adom önmagam , és lesz, ami lesz. Természetesen nem vették valami jó néven, hogy úgy beszéltem velük, mint a kocsmában a cimborákkal, de… de hamar megváltozott a véleményük, mikor látták az előadásom. Aztán egy névlegesen baráti pókerjátszma után megutáltak. Elég sok pénzt nyertem tőlük, és nem fogok hazudni, használtam a képességemet egy jó néhányszor a játszma alatt, de miért ne használhatnám ki? Ez nem csalás, csak teljes erőbedobás a részemről. – Gondolom már hozzászokott. – egy apró megjegyzés, persze arcomon még mindig mosoly ül. Igazán szép nő, gondolom sok bókot szokott kapni, és nem csak feltétlen a nevét dicsérik. Aztán persze lehet, hogy tévedek, és elzárkózottan él… kitudja, az ember örök talány marad embertársa számára.
- Gondoltam, hogy ezt fogja mondani, és nem bánt meg vele. Sokan vannak még a maga véleményén, de csak mert nem látták a lényeget. Eltúlzott mozdulatok és nagy szavak… ez csupán az előkészítés, a show kedvéért teszem. Ha még nem látta a lényeget, a megfejthetetlen trükköt, addig kérem ne mondja, hogy nem érdekli. Talán nem szórakoztatja önt, de ugyanúgy elfogja képeszteni, ugyanúgy keresi a választ a titokra, amit soha nem fog meglelni. – igaza van, nincsenek az előadásaimnak mélyen rejlő üzenetei. Az én dolgom az, hogy kirántsam a hétköznapi embert a megszokott életéből és tegyek vele valami felemelőt, valami különlegeset, amit soha életében nem fog elfelejteni. Meg kell nevettetnem az embereket, el kell őket kápráztatnom, be kell, hogy csapjam őket, legalábbis ők így hiszik. Valójában nem csapok be senkit, pusztán csak az igazságot rejtem el a szemük elől és generálom meg a saját valóságukat, mely egyenlő az igazsággal, ők ezt mégsem látják, mert nem akarják, nem képesek elfogadni azt, hogy hatalmamban áll embereket mozgatni. Ha nagyon velősen akarok fogalmazni, akkor úgy mondanám, hogy az emberi butaságból élek meg, de azért ez az állítás sok pontban hibádzik. A naivitást használom ki, az elméjüket. Ők azt hiszik egy trükköt látnak, pedig nem mutatok mást, csak a puszta, és kendőzetlen igazságot, mégsem képesek ezt elfogadni. A szavaira elmosolyodom, kihúzom a székem és felállok rá.
- Elnézésüket kérem hölgyek, urak, de egy roppant fontos dologban kérném segítségüket! Arra szeretném önöket megkérni, hogy legyenek szem- és fültanúi az elkövetkezendő egy-két percnek! Ez a szép hölgy… - itt a kezeimmel Imogen felé mutatok. – …Miss Brightmore nem hisz a varázslatban, szeretném a segítségüket kérni abban, hogy bebizonyítsuk neki: a varázslat igenis létezik! – nem mintha kéne a segítségük, de sokkal több embert tudok idelódítani, ha úgy érzik, hogy szükség van rájuk. Valójában csak eszközök lesznek, bábok, amiket én mozgatok. – Három emberre lenne szükségem, akiket Miss Brightmore fog kiválasztani önök közül! – természetesen megvárom, hogy rámutasson három emberre, akiket közelebb is hívok magamhoz. Teljesen mindegy kik ők, a végeredményt nem fogja befolyásolni a személyük. Leugrok a székről, bár kicsit megszédülök, de talpon maradok, és úgy megyek végig a három kiválasztottan, egyenként megérintve a homlokukat, mire ők álomszerű hipnózisba esnek. – Ha felébrednek, önök azt fogják hinni, hogy kiakarják magukat végezni, és az egyetlen, aki ez ellen tehet valamit, az Miss Brightmore. Lássuk ki tud a legjobban könyörögni! – ismét megérintem a homlokukat, mire ők egyből földre is vetik magukat és Imogen lábai előtt egymáson átgázolva könyörögnek kegyelemért. Egy kicsit hagyom, hogy Imogen hadd merüljön el a történtekbe, majd mielőtt még kárt akarnának tenni benne, ismét hipnózisba ejtem őket. – Pakolják ki a zsebeiket, és minden értéküket, minden vagyonukat osszák szét az egybegyűltek között. Majd mikor csettintek, nem fognak emlékezni semmire ebből a néhány percből! – újabb érintés, a három kiválasztott pedig előbb a pénzét ossza szét, majd a karórákat, zsebórákat, gyűrűket és fülbevalókat, illetve a ruhájukat is odaadják az összegyűlt tömegnek, majd csettintek egyet, mikor már egy szál alsóban állnak, mire ők értetlenkedve és elképedve néznek körül. Fogalmuk sincs, hogy mi történhetett, és még mielőtt bárki is mondhatna valamit, elfutnak. A tömeg persze nevet és tapsol, amit én egy biccentéssel köszönök meg, majd megvárom, hogy a tömeg eltűnjön és visszaülök a helyemre, nagyot kortyolva a kávémból. – Mit szól? – kérdezem mosolyogva. Talán nem tettem rá valami jó benyomást, de azt be kell lássa, hogy ez még csak látszólag sem volt trükk. Nem volt benne semmi tervezés, spontán volt.
- Ha gondolja, ebben szívesen segíthetek önnek. Vannak kapcsolataim, és remekül tudok másokat meggyőzni, ha gondolja… segíthetek önnek, hogy a karriere felfelé íveljen. – bár mosolygok, a szavaimat komolyan gondoltam, és remélem, hogy ez ki is lehet hallani belőlük. Nem vagyok én olyan rossz ember, mint amilyennek szeretnének beállítani engem. Pusztán csak megtudok oldani mindent, egyszerűen, komplikáció nélkül.
- Szerintem nekik nem volt szükségük bókokra, de természetesen nem állíthatom ezt teljesen biztosan, hiszen, ahogy ön is mondta: nem emlékszem a múlt éjszakára. Ellenben a mai napra tökéletesen emlékezni fogok, így önre is, ezért teljes biztossággal állíthatom, hogy ön gyönyörű. Kérdésemmel arra szerettem volna kitérni, hogy egy olyan nőt, mint kegyed, miért nem ostromolják az udvarlók hadai?

Tárgy: Re: Regent's Park