Kátya és Dave

Tárgy: Re: Kátya és Dave Kedd 1 Júl. - 20:06

Катя и Давид

Nem tudom, mi ütött belém. Mégis kimondtam azokat, amiket nem kellett volna. Már akkor tudtam, hogy nem kellett volna, amikor kiejtettem őket. Teljesen elsápadok, és szinte azonnal elér Kátya összes érzelme. Tulajdonképpen belefulladok az áradatba, de elfogadom, mert mindaz, amit felém lövell, teljesen jogos.
Rákényszerítem egy olyan helyzetre, hogy fogadja el, nem lesz közöttünk a barátságnál több, holott egyértelmű, hogy ennél sokkal többet érez. És pont én mondok neki ilyeneket. Nekem kéne a legjobban tudni, hogy ez mennyire tud fájni.
-Nagyon sajnálom. – felelek nagyon halkan. – Ostoba, önző és szemét voltam. Nem akartalak megbántani.
Talán tényleg nem kéne többet beszélgetünk. Talán találkoznunk sem, hiszen mindig itt kötünk ki és pont én, akinek mások lelkét ápolni kéne, nem kést, hanem bárdot dobok belé és még jól meg is forgatom. Ilyen még nem fordult elő velem. A szerelem, főleg, ha engem érintett, mindig kényes téma volt. De ezek után semmi jogom nem lesz ezzel kapcsolatban bárkinek bármit is mondanom. A vízszerelőnek a csap, tartja a mondás. De hogy pont Kátya, akit eddig a legközelebb éreztem magamhoz azóta, hogy.. teljesen megsemmisülten hallgatok el.
Talán nem ugyanarról beszélünk, tévedhettem a személyével kapcsolatban. De a düh, ami elér, teljesen lefagyaszt, nem is tudok levegőt venni, tartok attól, hogy magam is dühös leszek, ha hagyom magam és átveszem, de inkább.. még jobban megsemmisülök. Csak bántani tudom. A szégyen érzésére azonban döbbenten tekintek rá, de már nem merek mondani semmit. Talán mégis.
-Nem a te hibád, hogy ilyen hibbant vagyok. – az vagyok. Nincs erre mentségem. Ekkora ökörséget még sosem tettem, mint eddig vele. Töprengve tekintek rá, miközben a dühe továbbra is marcangol, mint ahogy az előbbi fájdalma.
A kérdés meglep. Ezek szerint Kátya bízik bennem. Ezek után is? Mondhatni, hogy teljesen elolvadva tekintek rá és értetlenül és már válaszolnék is. Érzem, hogy az ujját az ajkaimra teszi.
A csóktól, az intéstől, az érzéseitől kövülten állok és nézem, ahogy eltűnik. Mintha búcsúzni akarnék tőle. Mindig csak beletiprok a lelkébe, végiggázolok rajta, mint egy bölénycsorda és ezek után is tőlem megkérdezi, hogy bízok-e benne.
Hosszú percekig állok ott, aztán a mellkasomon összegyűröm a pólót, mintha a szívemet akarnám kifacsarni. A választ már most tudom.

//Köszönöm! I love you

//

Tárgy: Re: Kátya és Dave Kedd 1 Júl. - 19:33

Dave & Kátya

Elképedek attól, amit mond. Az első reakcióm az, hogy bár arcvonásaim nem változnak, érzéseimben mégis kiütközik a meglepettség, melyet aztán emésztő, mély szomorúság vált fel.
- Pont te mondod ezt nekem? – kérdezem csendesen. Nem kiabálok vele, nem tépem a számat sokáig, csak felteszek egy egyszerűnek is felfogható kérdést. De ez valami olyasmi, mint a kisgyerekeknél a betegség. Akkor van baj, hogyha csendben vannak, ha nem sírnak, csak fekszenek és eleresztik a külvilágot. Nos, valahogy így lehetek én is összerakva. Amikor nem tombolok, akkor válnak a legigazibbá az érzéseim. Amikor csendben emésztem magam és nem vágom a világ képébe azt, amit gondolok, akkor van baj velem. És bár nem szeretném, ha ezt érezné, mégis fogja. Hát nem tudok mit tenni vele.
Most kellene eljönnie annak a pillanatnak, amikor egy átlagos nő elsírja magát, vagy legalábbis megszületnek szemeiben az első könnycseppek, hogy aztán dacosan törölje le azokat arcáról. Én nem vagyok átlagos. Csak befelé sírok, ha sírok valamikor, de most még azt sem teszem. Egyszerűen hagyom, hogy összezáruljon fejem felett a sötét, s beborítsa lelkemet.
- Nem hagytam, s látod, hogy mit értem el vele. – húzom el a számat. Felbosszantom saját magam. Nem szabad leállnom itt picsogni, hiszen engem nem ilyen fából faragott a világ. Szeretném közölni Davevel, hogy nem szép dolog ilyen mélyre mártania belém a kést, de nem fogom ezt mondani, ahogyan azt sem kérdezem meg, hogy tudja-e egyáltalán, hogy mit akar? Miért beszél nekem arról, hogy nem szabad feladni a szerelmet, amikor ő megtette? Nem akarom összezúzni a lelkét, de.. az ég áldja meg, minek tagadom? Régen rossz, ha már magamnak hazudok! Szeretem őt. Lehetek a barátja, de ettől még nem fogom kevésbé szeretni. Éppen ezért zavar az, hogy bort iszik és vizet prédikál. Hiszen ő feladta azt, hogy szerelmes legyen. Mert nem képes rá. Mert nincsenek saját érzései. Bla bla bla. Süket duma! De nekem mégis ezt kell elfogadnom, s ez nagyon kellemetlenné teszi a szituációt számomra.
Egy hatalmas sóhajjal hagyom, hogy kiszökjön belőlem a szomorúság, s újra mosoly költözzön ajkaimra. Ostoba vagyok, soha nem voltam még ennyire az. De csessze meg a világ, szeretek ilyen ostobának lenni! Életemben nem éreztem még ennyire élőnek magam. Élni rohadtul fáj, de legalább már ezt is tudom. Fejlődtem általa.
- Érdekes. – térek rá a kivetüléses képességére, könnyedebbé téve saját hangulatomat. Valójában inkább groteszk ez az egész, semmint érdekes, de próbáltam magamba cseppenteni egy kis kultúrát és nem beszólni a képességére. Ez még mindig jobb, mint a másik. Nem, mintha tehetne róla, én sem kértem a sajátomat. De a részem, s nem adnám semmiért, hát meg tudom érteni, hogy ő is ragaszkodik a magáéhoz. Meg tudom érteni, de nem tudom elfogadni. Ez egy feloldhatatlan ellentét bennem.
- Szembe mer nézni vele, csak a világ nem tudja elfogadni. Mindegy, ne menjünk bele. – csattan hangom ostorként, s hatol a közöttünk feszülő dühtengerbe pengeként, mint kés a vajba. - Akarod, hogy erre válaszoljak? – teszem fel a kérdést teljesen komolyan. Én nem akarom őt megváltoztatni, legalábbis nem tudatosan. Én csak nem tudom visszafogni magam, s bár érezheti, hogy elönt a szégyen, nem tágítok. Nem fogok elnézést kérni, pedig sajnálom, hiszen nem akartam durva lenni. Egyszerűen csak előtörtek belőlem a szavak, s bár komolyan gondoltam őket, nem foglalkoztam azzal, hogy miként csapódik majd ez le őbenne. Nem akartam megsérteni, megbántani. Érezheti. De nem hallhatja azt, hogy ne haragudjon, vagy bocsásson meg. Én soha nem fújok visszavonulót. Kivéve egy dolgot a mai napon.. de arra most gondolni sem akarok!
- Lehet, igen. – hagyom ennyiben. Minek beszélgessünk a rádióról? Úgysem fognak elsüllyedni, ostobaság volt. Egy olyan ötlet, mely a mondjak-valamit-mert-mondani-akarokból született. Hülyeség, én is tudom.
- Bízol bennem? – kérdezek újra, nem magyarázva meg semmit sem. Nem tudom, hogy miért titkolom előtte. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, ez a legjobb szó erre. Ajkaimon már mosoly játszik megint, de tekintetemben komolyság csillan. Érdeklődéssel fürkészem az arcát.
- Ne! – emelem fel a kezemet, ha látom, hogy válaszolni akar. Mutatóujjamat az ajkaita fektetem merőlegesen, így pisszegve le őt egy mozdulattal is. - Kérlek ne válaszolj! Illetve ne most. Ha bízol bennem, akkor adj nekem egy hetet, s egy hét múlva, pár órával a mostaninál később, úgy este kilenc körül gyere a földszinti előcsarnokba. Fél órát vagyok hajlandó várni rád, s ha addig sem jössz, akkor tudom a válaszodat arra a kérdésre, bízol-e bennem vagy sem. – elveszem ajkairól az ujjamat, közel hajolva hozzá futó csókot lehelek az arcára. Legyen ez az elköszönésem egy része, melyet egy intéssel, s a mai találkozás megköszönésével is lezárok. Aztán elsétálok, vissza az iskolába, vissza a régi életembe. Kell egy hét, hogy szétcsapjam magam, hogy tomboljak, hogy megpróbáljak újra az lenni, aki már soha – vagy legalábbis jó soká – nem leszek. Szeretném, hogyha eljönne, de nem erőszakoskodom. S mi lesz, hogyha nem jön? Akkor azt hiszem, hogy mégsem barátkozunk.. egyértelmű lesz számomra, hogy nem akarja már azt sem. Tudomásul fogom venni, mint oly sok mást is az életben. De azért halványan remélem, hogy nem kell tudomásul vennem semmi ilyesmit. Rajta áll. Én komolyan gondoltam, hogy segíteni szeretnék. Addig úgysem nyugszom, amíg nem bizonyosodik be, hogy tényleg nem tudok egy falatnyi érzelmi csendet adni neki.. Ettől nem változna meg. Épp csak.. nem is tudom. Majd kiderül, mi lesz.

//Köszönöm a játékot! I love you

//

Tárgy: Re: Kátya és Dave Kedd 1 Júl. - 18:12

Катя и Давид

Komolyan hallgatom végig. Nem csak én vagyok hányattatott múltú. Nem tudom, hogy ha nem lennének képességeink, mennyivel lenne egyszerűbb az életünk, de nem hiszek ebben. Az érzések átjárnak, ismételten, amikor visszaemlékszik arra, hogy mi is volt régebben és akkor. Csendben figyelek befelé is.
-Nem jó érzés csalódni a szerelemben. – ez most éppen tőlem a leggroteszkebb, szerintem, de átérzem azt, hogy milyen, ha ráébred a valóságra.
-Szerelmesnek lenni… - elmosolyodom, de azután hirtelen abba is hagyom. Mert rájövök, hogy ha folytatom, akkor önmagamnak mondok ellen. Aztán mégis kimondom. – sosem szabad feladni.
Sokat mondóan vonja fel szemöldökét a másom és biccenti félre a fejét, ahogy Kátya ujja szinte belefolyik a képmásom vállába.
-Nem anyagból van, így minden átmegy rajta. Igazából azt sem értem, hogy miért nem süllyedek le vele a talajba vagy tudok lépcsőt mászni, széken ülni. Ugyanakkor átvetítem magam ajtó mögé, áthaladok asztalon.
Ezek rejtélyek maradnak számomra.
A vigyorra csak sóhajtok egyet és egy grimaszt vágva nézek rá.
-Igen. Azt is. Azokat. – igazítom helyesre. Minek tagadjam, egy ideig megőrzi a környezet a mélyebb behatásokat, a visszatérőeket pedig mindenképp.
-Nekem ez a természetes. – nem is tudom, mi lenne, ha egyszer csak azt érezném, hogy nem érzem mások érzelmeit, legyen az a múltból vagy éppen az aktuális vagy a jövő felé tendáló.
Kiérzem a vádat a hangjából. Nem kelek fel, csupán csak az előttem lévő helyet figyelem. Újból a nevemet mondta ki, amire meleg mosoly költözik az arcomra, ám ami felőle érkezik, minden téren, oda is fagyasztja és elkomorodok.
-Az, aki maszkot használ, nem biztos, hogy szembe mer nézni a képességével. Scott pedig sérülés miatt kénytelen szemüveget használni. Rám egyik sem érvényes. – feltekintek, még ha hunyorogva is.
– Arra nem gondoltál, hogy én akarom így? És… hogy erre nincs gyógyír? Miért akarsz megváltoztatni, miközben nem kérem ugyanezt tőled?
Az önsajnálatra felhorkantok, keserűen. Azt viszont méltányolom, hogy őszinte.
-Önsajnálat. Na persze. – eldobom a levelet és állok fel.
A tanári kérdés. Charles és Eric tudja, hogy kik valók tanárnak és ha Kátya annak való, akkor megvolt az okuk rá. Nekem nem ajánlották fel, és okkal nem. Nekem itt más a szerepem és a feladatom, amit igyekszek el is látni. Néha nem túl jól. De ebből is tanulok.
A kifakadásra csöndben maradok. Tehát valóban foglalkoztatja, hogy miért van itt.
Féloldalasan tekintek rá a segélyhívással kapcsolatban, majd figyelni kezdek komolyabban.
-Lehet rossz a rádió is. – nem hiszek a gépekben. Mondják, hogy a gépeknek nincsenek álmaik, és éppen ezért nincsen lelkük sem. Nem tudom, ki volt az a nagyon okos, de akkor bemutatom neki az autómat, a tévémet és a kávéfőzőmet. Egyedi lelkük van és ha hisztisek, akkor akkor hisztisek.
-Szóval akkor te is azt érzékeled, amit az átlagember nem. – annak örülök, hogy ki tudja kapcsolni. Meg lehetne bolondulni tőle. És ezt mondom én.
Érzékelem, hogy kérdezni akar, de ezt a mozdulatai és később a kérdése is nyilvánvalóvá teszi.
-Az attól függ, milyen kísérlet. – voltam már laborpatkány, szinte minden mutáns volt, ahogy érzékelem. Bennem a diliház kísért, annak minden tehetetlenségével együtt. Viszont nem ellenkezek és nem visszakozok, ez érezhető belőlem.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Hétf. 30 Jún. - 11:14

Dave & Kátya

- Több felvonásban, igen. Négy és fél éves koromig ott laktunk a szüleimmel, de abból az időszakból nem sok minden maradt meg. Amerikába jöttünk, itt előkeveredett belőlem a képességem és levették rólam a kezüket. Aztán egyszer csak értem jött apám, amikor úgy tizenkettő voltam és kivett a bentlakásos iskolából. Hazavitt Moszkvába, mert azt mondta, hogy ott majd meggyógyítanak. Mondanom sem kell, hogy nem így történt, sőt, még szégyent is hoztam a családomra, amiért tizenöt éves koromban lefeküdtem az egyik tanárommal, akinek a felesége volt az iskolánk igazgatója. Kurvára ciki volt, de hát most mit mondjak? Azt hittem, hogy szerelmes vagyok. – vigyorodom el. Nem bántó az emlék, nem tartok attól, hogy érzelmeim elrohannak, amikor erről beszélek. - azóta sem vetemedtem ilyesmire. Már nem a dolog szexuális részére, hanem a szerelemre. Bár volt, hogy hittem: mégiscsak igen. – húzom el a számat. Ez az a pont, hol azért nehéz tökéletesen hidegnek maradnom. Zane jut eszembe, akinek sosem mondtam ki a nevét, aki mindig Hófehérkém volt és most is az. Aki azt állítja, hogy szeret engem, de aki nem tudott soha annyira szeretni, hogy amíg az övé voltam, addig ne drogozzon. És a mostani helyzet, amibe a naplemente kevert.. erről sem tudom, hogy mit higgyek, de igazán nem is akarok hinni semmit. Elengedem a feszültségemet, mint szélben szálló héliumos luftballont. Nem érdekel, nem fogok letörni. Az nem én lennék. Én nem olyan vagyok.
Meglepődöm a képességének előcsalásakor. Őszinte mosoly szakad fel belőlem, érdeklődéssel pillantok a mellém telepedő alakra, aki Dave, de számomra mégsem az. Talán azért, mert tudom, hogy csak kivetítette magát. Nem teszek megjegyzést, csak finoman vállammal meglököm a mellettem ülőét, s ha hús-vérnek érződik ebben az alakjában is, akkor van értelme a mozdulatnak. Ha nem, úgy csak visszahúzódom a próbálkozás kellemes ízével a számban. Mindegy, hogy egy mozdulatot sikerül-e véghez vinni. A lényeg, hogy megpróbáltad. Ezt szoktam tanítani. Talán nemtörődömség, de én nem annak hiszem. Egy idő után a próbálkozásoknak úgyis gyümölcse lesz.
Figyelem, amit a levéllel csinál, hallgatom, ahogyan a természetről beszél, s bár a szerelmi légyottnál nem kellene megakadnom, mégis elvigyorodom. Nem azért, mert lebuktam volna, sose jártam még itt. De akarva-akaratlanul is felrémlik, hogy vajon hány fa tudna itt az iskola parkjában mesélni ugyanerről Davidnek velem kapcsolatosan? Rengeteg. Ha szégyenlős lennék, még bele is pirulnék, de így nem marad más, csak hamisítatlan vigyorom, s a mögötte tengődő igazság. Tudhatja az okot. Megtapasztalta már a jellememet.
- Nem hiszem, hogy kellemes lehet! – jegyzem meg a képességén elmélkedve. Ettől függetlenül még mindig nem tudom elfogadni azt, hogy az ő érzelmei ne férnének meg benne. Van az a csend, amit nyújtani lehet neki. Talán ő lesz az első, akit beengedek az alagsor alatti termembe. Úgyis használni kellene már, még én sem jártam ott. Mindent a monitorokról figyeltem eddig, tökéletes gépesítéssel folyt a kialakítás, semmi emberi nincsen odabent. Egy kósza tanítani vágyó agyrohamom szülte a terveket, s valami csodának folytán megengedték a megvalósítást is. De használatra nem került. Még nem volt kedvem a diákokhoz odalent.
- Dave, ez így szar! - közlöm vele nyersen a véleményemet. Felkelek a földről, leporolom a nadrágomat. - Nem szabad ennyire elveszned mások érzéseiben! Olyan nincs, hogy valahogyan ne tudd kizárni őket. Van az a srác, aki például maszkot hord azért, hogy ne törjön elő belőle a képessége, Scott szemüveget visel.. ezernyi módja van. Miért kell neked a mártírt játszanod és szétforgácsolni saját magadat? – telik meg váddal a hangom. - Kerestél már egyáltalán megoldást, kértél segítséget, vagy csak hagytad, hogy maga alá temessen az elfogadás és közben merőn sajnáltad önmagad?
Szikrázó szemekkel meredek rá, s most azt is elfelejtem hárítani, hogy megköszönte a figyelmességemet. Ez a heves érzelmi reakcióval járó, méregbe gurult verzió is az, figyelmesség a részemről. Legyen bármennyire is vaskos, éles, mint a penge. Én nem tudom máshogy kifejezni magamat, s legfőképpen jelenleg nem is akarom.
- Nem tudom. – zökkent ki a kérdése egy kicsit, s taszít mélyebbre az érzelmi hullámvasúton. Így tendálok a normális, nyugodt hangnem felé. - Eljöttek hozzám és megkérdezték, hogy vállalnám-e. Én a vodkás pohár pereme fölött rájuk néztem és elhittem, hogy bábuk tudnak lenni a sakktáblámon. Ugródeszkának hittem a kérést, hát jöttem. Azóta kiderült számomra, hogy mekkora birka voltam, hiszen semmi önálló döntésem nem volt abban, hogy tanár leszek-e. Akarták, hogy az legyek és itt vagyok. Nem tudom miért jó ez bárkinek is, de vannak napok, amikor szeretek tanítani. Minden egyéb esetben meg szórakozni szeretek, s azt itt is lehet. – vonogatom a vállamat. Tényleg nem értem még mindig, hogy miért látták azt, hogy jó lennék tanárnak. A keménységem miatt? Azért, mert nyers vagyok? Hisz olyanből errefelé Dunát lehet rekeszteni. Megrázom a fejemet, mintha ezzel akarnám kiűzni magamból az előbbi gondolatokat.
- Amúgy meg kell valljam, baromira nem érdekelnek a miértek. Itt vagyok és kész. Vagyok, ameddig lehetek.
Ekkor evezünk át a hajós témára. Már a visszaúton kezdek válaszolni a fel-nem-tett kérdésre. Félig elviccelve, félig nagyon komolyan gondolva a dolgokat. - Nem bizony! Valakinek fognia kell a segélyhívásotokat, ha netalán szembe találna jönni egy jéghegy, s úgy jártok, m mint a Titanic! – széles mosoly után egy kis komolyság szökik a hangomba. Ezt már kérdezte, a képességemről, hát tartozom még egy kis magyarázattal nek.
- Mindenféle jeleket látok, ha akarom, akkor előttem úsznak a világ összes elektromos csatornájának a fonalai, s az ujjaimmal közéjük nyúlva, a külső szemlélő által a levegőt szemlélve tudok kutatni közöttük, szálat választani, majd azt lejátszani bárhol, bármilyen gépen. Amíg nem tudtam kikapcsolni a fényes pókfonalakat, addig sokkal kellemetlenebb volt. Mára egész hasznossá vált. - torpanok meg egy pillanatra. Kérdőn tekintek Davere.
- Benne lennél egy kísérletben, mielőtt hajózni utazol? Kíváncsi lennék valamire. - hagyom ennyiben, sejtelmes vizeken a kérdést és az ajánlatot. A képességéhez lenne köze, de nem akarom agyonmagyarázni a dolgokat, így nem is teszem. Csak várom a válaszát. Ha nemet mond, az is egy válasz. Az ő dolga, nem az enyém.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 29 Jún. - 14:19

Катя и Давид

Az anyanyelvre rátekintek. Szinte egyszerre emlékezünk a rádióra. Azt sejtettem, hogy ő tette, amint belépett. Csak nem tudtam, hogyan.
– Koreaiul szeretem a verseket hallgatni. Szép az angol, árnyalt, de saját nyelvemen fog meg a legtöbb vers. – rátekintek. – Ezek szerint te is éltél a szülőhazádban? – Franciaországban csak félévet, aztán jött Korea és végül az Államok.
Pár szem epret megeszek, mire végül bólintok, de nem válaszolok szóban. Értettem, mit érez ebben. Legalábbis azt hittem, hogy érzem.
A következő szavakra meglepődök, fel is szökik a homlokomra a szemöldököm.
-Micsoda? Nem. Nem vagy érzéketlen. Erős jellemű vagy, de figyelembe veszed a másikat.
Valóban megtehette volna, a betegszobában alkalma is lett volna rá, mégsem tette. Ezért tisztelem és még jobban megkedveltem. Mindig is éreztem, tapasztaltam, hogy más az, amit kifelé mutatunk és más, amik mi magunk vagyunk.
Megrogynak a lábaim, de előtte még levegőt sem tudok venni, ahogy orrozunk. Ez számomra egy nagyon intim testbeszéd, zavart mosollyal is figyelem, ahogy közel hajol hozzám.
-Kivéve azt nem lepi meg, – nyelem le gyorsan az epret. – aki tudja, hogy epr… - tudtam, hogy zavarban vagyok és …! gyorsan korrigálok. – meggyet eszik, mert tisztában van, mi a különbség a cseresznye és a meggy között. És így már nem is lesz annyira meglepő.
Teljesen eltérőek az ízléseink, még ebben is. Mégis itt vagyunk és beszélgetünk.
A névre bólintok, de akkor így már értem a kifejezést is. Mathis rendelkezik hasonló képességekkel, ez mentett meg bennünket.
-A rádióból igen, főleg, amikor beléptél. Katyusa… azt hiszem a szám címe az volt. – emlékszem vissza. - Ventilátor? – eltöprengek, hogy valóban láttam-e.
– A teniszlabda adogató gépről is gondolhattam volna. – mosolyodom el, de a fullasztó érzésre ismét elhalványul.
Amikor leül, akkor kivetítem magam mellé, szintén törökülésben, aki a térdein lógatva alkarját, ül mellette.
-A másik képességem. – ha Kátya odafordul, akkor egy féloldalas mosollyal intek a kivetített énemmel felé egyet.
Elkomolyodom, miközben beszél arról, hogy mi nem lehetek. A másom még mellette ül, ő viszont a távolba mered. Segíteni akart! Nem pedig elmenekülni előlem. ~Én marha…~
Leveszek egy másik fáról egy levelet, ami sokkal nagyobb, mint az eperfa levele. Bocsánatot kérek közben tőle, mert máris érzem, hogy fájt neki, ahogy letéptem. A gyümölcsöknél sosem érzem ezt, csak egy sóhajtást. Egy adag földet teszek a levélbe, miközben leguggolok.
-A levél én vagyok. A föld mások érzelmei. – tölcsért formáltam a levélből és csak töltöm, míg végül annyira tele nem lesz, míg a földre is visszahull tetemes mennyiség.
– Ebbe… nem férnek bele az én érzelmeim, mert ha lennének is, kiveszik mások érzelmei. Egyedül pedig sosem vagyok.
Az egyik hangyára mutatok, aki egy darab eperdarabkával küszködik.
-Érzi, hogy nehéz neki cipelni és kell még segítség. De még nem fogalmazódott meg benne, hogy kell is. Az a virág élvezi a napfényt, mert tegnap megtaposta egy turista lába és eltakarta a mellette lévő virág nagy levele. – a fához érintem a kezem.
– Tegnap hárman, múlt héten huszonnégyen jártak erre. Ebből kettőnél szerelmi légyott is volt. Vad is vadászott erre az elmúlt három éjjelen, sikerrel. Ez a fa látta és átérezte mindazt, amit azok éreztek, akik itt voltak.
A térdemre könyökölök én is, megfordítom a levelet, amiből kifolyik a föld.
-Sosem vagyok egyedül… az emberek érzelmei kaotikusak, tolakodóak és elsöprőek. A természeté egyszerű, de letaglózó is egyben. Élni és túlélni. Már értem, mit értettél akkor és… sajnálom, hogy félreértettem. Köszönöm, hogy ennyire figyelsz rám.
Tudom, hogy ezzel sokkal inkább magamra mutatok, miért is nem lettem tanár, de nem vagyok tanár típus. Nem tudom, hogy az vagyok-e.
-Egy tanárral szemben a diák általában ellenérzéssel viseltet. Nem, mintha nem lehetne átküzdeni magunkat rajta, de… nem csak a diákok miatt vagyok itt. Nevezz amolyan.. érzelmi lecsapolónak. – mosolygok rá.
– Mi tudnék tanítani nekik? Semmit. Nem tudok tárgyakat mozgatni, gondolatokat olvasni, a technikában otthonosan irányítani őket. Az érzelmek mások, azt tanítani nem lehet. Legalábbis én biztosan nem tudom. – És te miért lettél tanár? – kérdezek vissza.
-Igen. Már régen voltam hajón. Szeretem a vizet. Akkor ezek szerint te nem jössz. – tekintek rá. Nem kérdezem, miért. Sok oka lehet és nem feltétlenül tartozik rám.
-Azt hiszem, ideje visszaindulnunk. – felállok és ha Kátya velem tart, akkor sétálva indulunk el.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 29 Jún. - 0:31

Dave & Kátya

Zenei és szövegezési hangulat-aláfestés:
Cause just to us only once
they'll let to start it all over again.

- A versek olyanok, mint a lélek. Nehéz őket megérteni, de ha sikerül, akkor sokat épülhetünk belőlük, általuk. – vonom meg a vállamat. Olyasmit mondok, aminek rengeteg értelme van, amely finomítja, szépre színezi vélt-valós lelkivilágomat, de nem vagyok tudatában annak, hogy mennyit adtam ezzel ki magamból. Én nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget, ez is csak egy mondat a sok közül, de talán Dave máshogy van ezzel. Majd benne is lecsapódik valahogy.
- A legjobban az anyanyelvemen szeretem a verseket, bár az angol is legalább olyan kifejezővé vált már számomra, hiszen többet éltem itt, mint Oroszországban. – magyarázom még, hozzáfűzve ezt. Az anyanyelvem említésére eszébe juthat a kép, melyre én is gondolok. A jelenet inkább, ha pontos akarok lenni. Amikor meglátogattam a betegszobában, akkor orosz dal csendült fel a rádióban. Én voltam én szórakoztam vele emígy, de akkor nem magyaráztam ezt túl. Nem is tudom, hogy gondolt-e már arra úgy, mintha nem véletlen lett volna. Katyusa. Így nevezett anyám és mindenki, aki valaha szeretett. Utólag belegondolva sok mindent jelentett az is, hogy éppen ezzel a zenével nyitottam neki. De mivel akkor nem gondoltam túl, így utólag kár lenne pironkodni miatta. S különben sem vagyok az a nő, aki olyan gyakran pironkodni szokott. A soha nem nevezhető gyakrannak, ugyebár.
- Megtettem volna gond nélkül. Ha nem keltek volna életre bennem az érzések irántad. Félre ne érts, nem akarok megint belemenni ebbe! De a tények tények, ennyi, s semmi több. – tárom szét megadón karjaimat. Most mit szépítsem? Azért nem másztam rá, mert nem akartam, hogy csak egy legyen a sok közül. A lelkem mélyén azt akartam, hogy jelentsen ez a dolog valamit. Nos, jól sikerült. Elkezdett jelenteni. Épp csak mindkettőnknek mást, s ezzel nemigen fogunk zöld ágra vergődni.
- Általában kőszívű picsát mondanak, de azt szeretem hinni, hogy ez erős jellemet jelent. – nevetek fel. Nem sajnálom magam, szó sincs róla. Nem tudnak letörni az ilyen szavak, érzelmi síkon sem remegek meg tőlük, tökéletesen hidegen hagynak. Általában csak azt teszem magamévá, amit én akarok, s ez a szavakra éppen úgy igaz, mint másra.
Vannak érzései, én váltig hiszek ebben, s szeretném is megmutatni neki, hogy nem tévedek. Nem tudom, hogy mikor lettem ekkora irgalmas szűz, pláne, hogy sem szűz nem vagyok tizennégy éves korom óta, sem irgalmas azóta, hogy az első bogarat agyon tudtam nyomni a padlón, éppen csak éledő értelmemmel. Mindegy, a lényeg, hogy szeretném, ha megértené, nincs olyan, hogy valaki üres héj legyen. Még én sem vagyok az, bárminek is lássanak. Ő már tapasztalhatta, hogy mennyire nem. A buja és az érző oldalamat is. Mindkettő én vagyok.
A mosolya olyasmit ébreszt bennem, amit nem tudok és nem is akarok elnyomni. Ajkait nézve elfog a vágy, hogy megízleljem őket. Nem teszem meg, épp csak közel hajolok, orromat az övéhez érintem, belesóhajtok a pillanatba, s elfordulok tőle. Csak a simítás marad, mellyel arcát illetem, illetve az, ahogyan megnedvesítem nyelvemmel ajkaim. Azzal a nyelvemmel, mellyel legszívesebben az övé után kalandoztam volna, ajkaimmal az övéit érintve, belefúlva és belefojtva őt is a csókba, melyet mosolya csalt volna életre. De nem csalt, csak az elképzelést, mely nem vált megvalósítottá. Simítok csak, zongorázok a tagjain, hogy aztán messzebb kerüljek, a háta mögé. Lopva figyelem őt, jegyzem mozdulatait, s közben én is tudom, hogy mosolyom mögött van a bujaságon és a pimasz szemtelenségen túl az élvetegség leple alatt valami más is, mely sokkal mélyebb, mint a feneketlen tengerek.
- A meggy. Savanyúságával meglep bárkit, aki beleharap, s van oly naiv, hogy nem tudja előre: nem cseresznyét eszik. A meggy meglepő gyümölcs. - nevetem el magam, habkönnyű világba omolva ezzel, levetkőzve a betontömböket, melyekkel ellepett a beszélgetés eddigi folyama. Nem lesz könnyebb a lelkem, de úgy érzem, hogy az, s ez elég nekem. Szeretem, ha úgy tehetek, mintha önmagam lennék. Bár megváltoztam, talán örökre, de ettől még nem tűnt el a lényemnek az a része, amitől az vagyok, aki. Szörnyeteg, sárkány, mézédes kéjáradat. A naplementés Kátya, a Miss, ahogy Drágakövem nevez. - Egyébként mindegy, csak kemény és savanykás legyen. – teszem még hozzá. Igazság és nem ferdítés. De lám, ebben is épp ellentétek vagyunk. Én a körtét is éretlenségében szeretem, a fanyar citromot cukor nélkül, az almát akkor, ha még zöld. S a meggyet.. azt bárhogyan.
- Gépekkel játszadozom. Technikratikus hiperesztéziának nevezi a szaknyelv, ezért hallhattál rólam úgy, mint Kockáról. – osztom meg vele a mutánsnevemet is. - Nem jöttél rá a rádió megszólalásából, a teniszlabda-adogató gép irányításából és abból, ahogyan a ventillátorokat forgattam a gyengélkedőn? – nem szeretném számonkérni figyelmetlenségéért. A francokat nem! Szeretném és meg is teszem, fullasztó mosollyal spékelve a dolgokat. Végül megkomolyodom, s míg letelepszem törökülésbe a porban, mert így kényelmes, addig még valamit mondok, melynek szorosan a kérdéséhez van köze.
- Ezért kérdeztem azt a képességedről, amit. A védekezést. Tanár vagyok, hát elő is veszem magamból ezt. Hiszem, hogy a gépeket tudnám arra használni, hogy megláttassam veled: nem vagy üres. A saját érzéseid felé tudnálak fordítani, ha lehetséges lenne az, hogy egy olyan helyen, ahol egyedül vagy.. ott csak egy gép lehessen az, mellyel kommunikálsz. Vagy bármi más. Ne haragudj, találgatok! Nem ismerem a képességedet, nem értem, nehézkes nekem. De valahogy nem tudom elhinni, hogy olyan legyél, amilyennek tartod magad. Üres. Utálatos egy kifejezés. - fejezem be végül egy lesújtó fintorral. hogy magamnak szól-e a képességének vagy ennek az egész próbálkozósdinak? Nem tudom. Nem akarok én célozni semmire. Nem az irántam való érzéseivel akarom megismertetni, hanem bármilyenekkel, melyek csak az övéi. Mert bocsássa meg a földi pokol, de azt akarom, hogy jó legyen neki. Törődöm vele, bármilyen idegen is ez tőlem. S a törődésem jelen esetben ebből áll. a tanításból, annak felajánlásából és a hitből, hogy lehet valami, amit én tudok jobban. Nem biztos. De teljes mellszélességgel kiállok amellett, amit kitaláltam. Én ilyen vagyok, ha önhittség, ha nem.
- Miért nem lettél tanár? - kínálom meg egy kérdéssel így, hogy az iskoláról beszélünk. Nekem ez az egész X-men dolog olyan furcsa. Semmi okot nem tudok elképzelni egy felnőttől arra, hogy diákok között létezzen, csak azt, hogy tanít. Ha én nem lennék tanár, már rég nem tartózkodnék az iskola falai között. Persze, vannak jó programok, de azért mégis. Az nem lenne ugyanaz. De ha már programoknál tartunk, eszembe jut még egy kérdés, amelyet fel szeretnék tenni, s fel is teszek.
- Elmész hajózni velük? - a kérdésből tudhatja, hogy én nem megyek. De nem magyarázom kérdés nélkül azt, hogy miért. Nem érdekes.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Szomb. 28 Jún. - 13:54

I will take you as you are

Катя и Давид

Nem ismerem azt a nyelvet, de szépen fogalmaznak meg dolgokat.
-Nehéz megérteni a verseket. Sokkal árnyaltabbak, mint a prózák. Éppen ezért jobban meg is fogja azt, aki megérti a mondanivalóját.
Legyen az az életéből valami hasonló vagy az érzéseiből, világnézetéből.
-Egészségedre. – mosolygok vissza, még ha a tekintetemből egy pillanatra a bizonytalanság is sugárzik. Elkap az a mögöttes érzés, de Kátya ilyen.
Elszomorodom. Valóban fáj neki az elutasítás, mint ahogy éreztem. De őszinte és ez sokkal fontosabb nekem. Az önvéleményezésre azonban kikerekednek a szemeim egy pillanatra.
-Ha nem lennél jó nő, akkor tettél volna magasról arra, hogy figyelembe vedd az érzéseimet és rám másztál volna. – a következőknél felfelé tekintek, mintha epret keresnék, de csak inkább nem szeretném, ha látná az arcom.
-Tönkre nem fogsz tenni. Már… megtette más. – tulajdonképpen én magam, azzal, hogy nem figyeltem akkor arra, az is lehet a vége. A szerelmet akartam és vakká tett a következménye, ami az esetben egyenes és nyilvánvaló volt.
Aztán visszatekintek rá, mert szeretném, ha viszont ezt látná rajtam.
-Köszönöm. – a válaszom komoly. Valóban hálás vagyok neki azért, mert figyelembe vesz engem és az érzéseimet. Amik… vannak?
Az, hogy nem szeretné, ha nem lenne megtörtént, kedves mosollyal tekintek rá. Féltem attól, hogy igennel fog válaszolni. A sértettség gyakran képes fájni annyira, hogy inkább nem akarunk róla tudomást venni.
-Mondták már, hogy erős jellem vagy? – tekintek rá elismerően és kutatóan.
Nem bírom abbahagyni az eperevést. A hasam ilyenkor gyerekké válik és követeli a magának valót. Képes vagyok pukkadásig enni magam.
-Annyira legyél, amennyire lenni szeretnél. – nem tudom, mennyire jó, inkább azt, hogy mindig is hagytam, mások az előrébb valók. Kátya nem lenne akkor önmaga, ha nekem akarna megfelelni. De… miben is?
De megtörténik és újra érzem azt a valakit, akit akkor reggel. Nem mondom, hogy nem érzem magam összelapítva érzelmileg és teljesen lehengerelve, az érzékisége teljesen megfojt. De ez Kátya, és őt így szeretném elfogadni.
A nevemre meglepődök és egyben szélesen el is mosolyodok, még ha éppen bizseregni is kezd minden porcikám. Meg fogom szokni és hozzá fogok szokni. A nevemen hívott! Boldog érzés jár át ettől.
Ahogy azonban az arcomhoz ér, tétovává válik halványan a mosolyom, szinte belém robban az összes érzelme, ösztönlényi mivolta. Érzem, ahogy a tarkómon végigfutnak ujjai, majd le a hátamon. Beleremegek kissé, az ágat ösztönösen jobban megmarkolom és lejjebb húzom, szinte teljesen egyenes lesz. Egészen jól el lehet ezzel csendesíteni, annyi bizonyos.
A kérdésre rándulok ki ebből a bizsergető érzésből, hirtelen el is engedem az ágat, ami állon töröl. Némán fogom meg az állam és nyúlok egy másik felé.
Hozzá kell szoknom, hogy ilyen lesz, tehát jobb, ha nem vörösödök bele és nem borzongok. Csak tudjam megállni. Ám ekkor elfog az a fájdalom, amit Koueinél éreztem. Mélyet lélegzek és elkezdek szedni a tenyerembe még epret, mielőtt válaszolnék, majd teli tenyér eperrel lépek el a fa alól, a közelébe.
-Rengeteg gyümölcsöt szeretek. A lényeg, hogy lédús és édes legyen. A grapefruit nem az, de azt is szeretem és a citromot is. Cukorral. Neked van kedvenced? – nyújtom felé a teli eperrel lévő kezemet, ha akar, vehet.
-De ha már itt vagyunk… mármint a suli… neked mi a képességed? – nem merem hozzátenni, hogy kérdeztem-e. Az illetlenség lenne, mivel azt jelentené, nem figyeltem rá a múltkor. Figyeltem. A szavak azonban nekem mindig csak halvány rezdülések az érzelmekhez képest, ezért nem is adok olyan súlyt nekik.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Csüt. 26 Jún. - 21:10

Dave & Kátya

Zenei és szövegezési hangulat-aláfestés: Party girls don't get hurt. Can't feel anything, when will I learn I push it down, push it down

- Az eredeti magyarul. Családi kör a címe. Elég hosszú mű, elbeszélő költemény. De nem illett volna ide minden része. - magyarázom. Én szeretem a verseket, ahogyan például a kocsmanótákat is nagyon kedvelem. Van pár orosz dal, amit szívesen éneklek, s nem azért, mert jó lenne a hangom – nem rossz, de nem is különleges – hanem azért, mert szórakoztatóak. Talán majd egyszer Davet is megörvendeztetem egyikkel-másikkal. Bár ki tudja, hogy mennyire örülne nekik. - Szeretem a költészetet. – teszem még hozzá a rólam nehezen elképzelhető színvallást. Lám, van egy jellemem, de ez nem azt jelenti, hogy a művészeteket messzire elkerülöm. Az elektronika hálóján keresztül sok minden eljutott már hozzám.
- Köszönöm! – nyúlok fel a lehúzott ághoz, s szedem tele gyümölccsel markomat. Kedvesen rámosolygok a férfire, s bár van ebben a mosolyban valami a kedvesség mögött, ami a fullasztó pikantériámhoz köthető, most mégis egész konszolidáltra sikerül. Nem tudom és nem is akarom levetkőzni önmagam, de talán tanulok Davetől. A személyes szféra tiszteletét mindenképpen. A képessége szinte ösztönösen kényszerít arra, hogy fegyelmezzem magam, s ettől ha csak nagyon halványan, de emészthetőbb személyiséggé változom. Néha. Amikor úgy akarom.
- Szeretsz velem lenni, én pedig szeretek veled. Ne sajnáld! Nem érdemes. El tudom viselni az elutasításodat és különben is.. nem vagyok túl jó nő, talán tönkretettelek volna. Nem szeretném. Fontos vagy nekem, mint ember. – magyarázom két szem bekapott eper között. Semmi érzelmi túlkapás nincs ebben, nem öntöm rá a belső világomat, s nem azért, mert tudatosan megfékezem magam, egyszerűen azért, mert így hozza elő belőlem az ösztön. ?ég mindig sajog a lelkem, megtépázott büszkeségem zászlaja csúfondárosan lebeg a nem-is-fújó szélben, de ez nem változtat azon, hogy tudom hideg fejjel kezelni az érzelmeket. Mindig tudtam. Ezért is nem szeretnek sokan. Mert titkon gondolkodom a szívemmel. Én az ész, a technika embere vagyok. Kikapcsolom hát a lelkemet, ha úgy akarom.
- Tudnék, de nem szeretnék. – jelentem ki kategorikusan. Nem teszem hozzá, hogy hiszek abban, hogy egyszer lehet köztünk valami. Nem mondom, mert nem tudom, hogy hiszek-e. Szeretnék hinni, mert mint mondtam, fontos nekem, s nem sokakról tudom ezt kijelenteni. De az embert nézem most benne, nem a férfit. Nem azt, aki egy nő párja lehet, hanem azt, aki egy másik emberi lény barátja. Nincsenek barátaim, soha nem is voltak, nem tudom hát, hogy miben áll és min bukik egy ilyen kapcsolat. Az biztos, hogy tanulhatok Davetől, de hiszem, hogy ő is tanulhat tőlem. Nem üres. Meg szeretném mutatni neki, hogy mennyire nem az. Ritkán tévedek, s ha meg is teszem nem vallom be soha. Annál büszkébb és gőgösebb vagyok.
- Értem, bár meg nem értem. De ha neked ez jó, hát nem lépek messzebb tőled annál, amilyen messze lenni akarok. – tárom szét megadón karjaim. Pimasz kis mosollyal seprem ki kezemből az epercsumákat és lépek el a fatörzstől, hogy belopakodjam Dave testének közelségébe, az intim szférájába. Nekem ez a komfortzónám, tudhatja jól, hiszen első talélkozásunk alkalmával is beleléptem a köreibe. Ez vagyok én. Az az én, akinek az érzelmi világa lerohanja ugyan és menekülésre késztette, de mégis az őszinte valóm. Érezheti ebből, hogy tiszteletben tartom azt, amit mondott. Nem zárok el előle semmit. Ráborítom szenvedélyességemet, mint egy fullasztó, de annál kellemesebb meleget adó leplet. Csak győzzön kimászni alóla.
- Nehéz eset vagy, Dave! – mondom ki a nevét. Meg merem tenni, már elhangzott egyszer, hát nem fegyelmezem magam. Tudja, hogy többet jelent ez, mintha más nevezné a nevén, de amit nem biztos, hogy tud az az, hogy ez a maximális tiszteletem jele is felé. Mert arra kért, hogy nevezzem a nevén. Én nem akartam, mert tartottam a saját érzelemrohamomtól. Már nincs mitől félnem, ismeri a titkomat, mely majd elmúlik, mint a virág is elszárad, ha nem öntözik. Ha pedig nem múlik el, Az ő hibája lesz, ha ugyan ezt hibának lehet tekinteni. Ezt az érzést nem én táplálom magamban, ez belőle gyökeredzik. Ő tudja hát eltiporni is.
Nem változom, de ki tudom fejezni azt, hogy törődöm vele és azzal, hogy mi a kérdése, kívánalmai. Nem akar engem, nem mászom rá. Érzelmileg nem. De a testiség.. nem tudom megtagadni ösztönlény gesztusaimat. Muszáj őt megérintenem, az arcára simítom kezemet, majd miközben ellépek mellette, tarkójára fut a simítás, hogy a hátán vezessem le kicsit, egészen addig nem szakítva el tőle ujjaimat, amíg olyan távol nem lépek, hogy már nem érem el.
- Van kedvenc gyümölcsöd? – ötlik fel bennem egy tökéletesen nem ideávgó, semmitmondó kérdés. A horizontot kémlelem és közben tökéletesen nem zavartartom magam amiatt, hogy mit kérdeztem. Hülyeség vagy sem, legalább viszi valamerre a beszélgetést. Persze, hogyha az előzőeken akar témázni, felőlem lehet. De én utat adok neki a szóbeli menekülésre. Ez is a törődés egy része éppenséggel, csak nem annyira észrevehető.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Csüt. 26 Jún. - 20:31

Катя и Давид

Az, hogy ürességet érzek, valahol jó érzéssel tölt el. Vagyunk egymásnak valakik, nem csak úgy elmegyünk egymás mellett, mintha mi sem történt volna, és soha nem is ismertük egymást. Éppen, hogy nem.
-Nnnem. – mosolygok, miközben egy vidám képet vágok. Jólesik az érdeklődése.
Muszáj átlendülnünk a holtponton.
A versre rátekintek és végighallgatom. A költészet távol áll tőlem, és minden ilyen művészet.
-Nagyon szép. – biccentem kicsit félre a fejem. – eléggé beszédesek a szavak, szinte magam előtt látom. Ez milyen nyelven van?
Lejjebb húzom az ágat, hogy Kátya még jobban hozzáférjen, amikor látom, hogy nem éri el azt az ágat, amit kinézett.
-Ne csak egyet vegyél. – tartom a tenyerem továbbra is.
A kérdésére sokáig elgondolkodva eszegetem a faepret.
-Nem mondhatom meg senkinek, hogyan legyen tovább. Ez… a felelősség áthárítása másra. Nem akarlak átformálni, mert az nem te lennél. Arról egyikünk sem lehet, hogy átérzek mindent, nagyon jól esik, hogy figyelmes vagy. – mosolygok rá végül.
– Azt sajnálom, hogy nem adhatom meg azt, amit megérdemelnél. Szeretek veled lenni. – folytatom halkan.
Nem említem a szerelmet, mert ahogy észrevettem, Kátya ezt még maga előtt is mintha nem akarná elmondani. És ez még rosszabbul esik nekem, mert rossz érzés, hogy megbántom. Folyton.
– És hogy te szeretsz-e velem lenni, azt a döntést rád bízom.
Szemezgetek még egy pár szemet, láthatóan folytatni szeretném még, csupán a gondolataimat szedem össze.
-Te tudnál úgy tenni, mintha nem történt volna meg? – kérdem tőle csendesen. Megvárom a válaszát, s csak utána mondom.
– Sajnálnám, ha nem történt volna meg. Akkor nem ismernénk egymást úgy, ahogy most és nem lennénk ennyire fontosak egymásnak. Hiszen akkor már rég sarkon fordulnánk és ki jobbra, ki balra. – szedek még közben epret és Kátya felé tartom a kezem, hogy vegyen belőle.
-Ha elzárod magadban az érzéseidet, miattam… a figyelmesség és egyben… nem érezném, hogy a barátság őszinte lenne, mert bár áldozatot hozol értem, azzal önmagad semmisíted meg. Ugye… érted mit értek ez alatt?
Legyen önmaga. Még ha a bujaság és az, ami valójában, teljesen leteper. A hangsúlyom és kérdésem, nem kioktató. Sokkal inkább... nem tudom, milyen.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Kedd 24 Jún. - 20:47

Dave & Kátya

Zenei és szövegezési hangulat-aláfestés: Two steps from hell

Ez egy ilyen dolog. Elcseszett, felesleges förtelem, mely romlásba dönt, mélybe taszít. Nem szeretem. Nem jó. Mást akarok. Kicsit olyan vagyok, mint a gyermek, aki nem kapta meg a cukorkát a boltban, amire annyira vágyott volna, de nem mer hisztizni, mert tudja, hogy minél tovább tombol, annál biztosabb, hogy nem kapja meg. Viszont, hogyha kivár.. hogyha elhiteti az anyjával, hogy megfontolt, türelmes, okos darab, akkor az anyja talán megenyhül, s a cukorka is talán a kosárba kerül. Szeretném. De nem fog. Tudom. És ez fáj. Nagyon fáj. Pontosan azért, mert a bízva bízás nem tűnik el nyomtalan.
- Biztos jót tesz neki, ha erőlteted? – kérdezek megint, s megint meglepő módon kedveset. Persze nem azt a csöpögősen aggódós fajtát, de a dolog kemény, tárgyilagos volta mellett érzékelhetően törődőt. Messze vagyok megint, de nem áthidalhatatlan távolságra. Nem lépek a naplementénél távolabb. Akkor megölném magamban ezt az ismeretséget, azt pedig nem szeretném. Ha szenvedni kell azért, hogy maradjon valami értékes az életben? Akkor szenvedünk.
Rengeteg költeményt ismerek. Amíg az intézetben éltem, addig a versek voltak a társaim, azokat böngésztem rádióadókon, elektronikus médián, mindenen. Az eperfáról is jut eszembe egy, s akaratlanul is elmosolyodom. Halkan kezdek szavalni, s meglepő módon a lelkem is elszabadul a költeménnyel együtt. Lám, ha nem a saját szavaimat adom, akkor egész emberi vagyok. Amúgy meg.. egy gép. Mint a képességem maga. Egy buja, szörnyű, önző gép.
- Este van, este van: ki-ki nyugalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán. – abbahagyom, bár van még tovább, de a vonatkozó rész tartozott csak ide. Minden kommentár nélkül elmosolyodom, lábujjhegyre emelkedem és felnyúlok a fa lombja felé. Nem érek el semmit, alacsony vagyok. Nevetve legyintek, s gyümölcs nélkül maradván ereszkedem vissza sarkaimra. Nekidőlök a fatörzsnek, onnan nézek szerteszét.
- Valóban. – mosolyodom el. A séta eszembe sem jutott. Azért ebben van valami szórakoztató, érezheti is felőlem, hogy a vidámság fényei átszüremlenek az előbb magam elé húzott, fekete fal repedésein.
- Köszönöm! – veszek el egy szem termést, majd zavarára vak nem lévén én viszont kérdezek. - Mondd meg te, hogy hogyan tovább! Én nem leszek erőszakos, ha nem kívánod fenntartani a találkozásainkat, akkor nem kell megtedd. De ha továbbra is találkoznánk, ez a kínos hallgatás el kellene tűnjön kettőnk közül. Úgy érzem, amikor zavartan nézel rám, mintha megtépáztam volna a lelkedet, de mégis te sajnálnál érte engem. Szar érzés, nem tudok mit kezdeni vele. Nem csinálhatnánk úgy, mintha semmi se történt volna? – próbálkozom mosolyogva. Tényleg érdekel, hogy mit gondol a dologról. Az érzéseimet érezte, de azt is érezheti, tudhatja, hogy hajlandó vagyok elnyomni őket annak érdekében, hogy ne kelljen kínosan éreznie magát mellettem, s nekem se legyen kellemetlenebb a kelleténél a dolog. Szeretném, ha nem csak én beszélnék. Ő talán szereti a csendet, de én nem nagyon.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Kedd 24 Jún. - 20:14

Tenderness

Катя и Давид

Szinte félszegen mosolygok rá válaszul. Nem így akartam. Így nem akartam. De szavakkal csak tovább rontanék a dolgokon, erre már rájöttem.
Nem bontakozik ki az ölelésemből, nem utasítja el.
-Ne tartsd vissza. Itt vagyok… – én is súgva válaszolok szinte.
Hagyom, hogy az érzések kiszabaduljanak belőle. Sőt, hagyom, hogy szinte beszippantsam azokat, hogy kiadhassa magából. Mert ki kell adnia magából, hogy megkönnyebbüljön. Hogy újjá születhessen, de ezt csak az után tudja megtenni, ha mindazt, amit ki kell adnia ehhez magából, kiadhassa. Így szinte elemi erővel jár át mindaz, ami benne lezajlik. Hozzá bújok, még jobban átölelem, mely a bátorítás és a jelen levés gesztusa. Vele együtt esek szét és érzem át. Hagyom, s némileg vezetem is, hogy mindaz, amit el akar hagyni, át akar élni, megtehesse.
Ahogy kibontakozik az ölelésemből, csendben maradok ezzel kapcsolatban. Ehhez szavak nem kellenek. Észreveszem az ajkán a sebet. Nincs nálam semmi, amivel elláthatnánk, vagy letörölhetné.
A keresztnevem kezdetének meghallására felcsillanó szemekkel tekintek rá. Felrántom az egyik szemöldököm a válasz közben, hogy aztán nekiindulhassak.
Kiegyenesedve, hátrahajolva veszek mély levegőket.
-Nincs jól, de majd jobban lesz, köszönöm. – mosolygok rá. Visszafelé is lefutok, de utána pihentetnem kell.
Fáj és lázadozik a kemény igénybevétel ellen. De nekem most erre szükségem volt, hogy a jelenben maradjak.
Szomorúan mosolyodok el. Az a Kátya ismét, aki távol van tőlem. Veszek egy mély levegőt.
-Igen, szép hely. Szeretek ide eljönni. De… ilyenkor ezért is. – mutatok felfelé. Felettünk fehér eperfa lombja és van még jó pár.
Nem tudom, hogyan lesz tovább. De ezt most nem szabad abajgatni, idő kell mindehhez. Felnyújtózkodom, és egy hosszabb ágat lehajtok magunknak.
-Nem kell futva ide jönni. Lehet sétálva is. – somolyodok el. – Sokat járok erre, nagyon megfogott már az elején is.
Feljebb nyúlok és egész marokkal szedek le, Kátya felé nyújtom. Zavarban vagyok, nem igazán tudom, mit tegyek vagy mondjak.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 22 Jún. - 23:06

Dave & Kátya

Zenei és szövegezési hangulat-aláfestés: I won't give up on us, god knows I'm know enough. We've got a lot to learn..

- Szeretetről. Ami egy nagy kalap szar, ha jobban belegondolunk, de értékelem ám. Büszke vagyok arra, hogy ismerek valakit, aki képes engem szeretni úgy, hogy közben mégsem szeret. – mosolygok rá a fátyol mögül. Nem gúnyolódom annyira, amennyire tehetném. Tényleg jólesik az, hogy kedvel engem és ezt az érzést nem szeretném elveszíteni. Azt viszont boldogan elveszteném, ami akkor önt el, midőn megölel engem. Soha nem szűköltem még, mint egy nyavalyás kutya, de úgy érzem, hogy most tudnám vonyítani fájdalmasan a Holdat. Beharapom aló ajkamat, olyan erősen, hogy még a vér is kiserken belőle.
- Ne haragudj, nem tudom lefékezni! – súgom előre, s talán még soha nem hallotta ilyen halknak a hangomat. Tudom, hogy el fogja érni mindaz, ami belőlem árad, éppen úgy, ahogy tisztában vagyok azzal, hogy rohadt hangos lesz, ahogy darabjaimra puffanok. A repedések a lelkemen szinte sikítanak, belekapaszkodom a nyakába, mert bár szemét dolognak tartom, hogy aztuán, amit mondtam neki, s amit mondott nekem, még képes megölelni, mégis akarom ezt az ölelést. Ha másféle nő lennék, akkor most el is sírnám magam.
Nem zokogok saját lelkem holtteste felett. Mély levegőt véve eresztem ki magamból az összes dühöt, csalódottságot, fullasztó szeretetet, a becsapottság érzését és a mellőzöttségét. Végül eleresztem Davidet, s megrázom a fejem. Lenyalom a vért ajkaimról, nem nagy sebet sikerült okozzak, de előfordul velem, hogy hevesebbek a reakcióim még magammal kapcsolatosan is, mint ahogyan azt várnám. Ezért is sikerült így megharapjam az ajkamat.
- Miért ne, Da.. Élet? - döntöm enyhén oldalra fejemet. A büszkeségem ugyan csorbult, de még mindig fényesen ragyog, s talán ez az egyetlen szép vonása a jellememnek. Hogy a gödörből is felreppenek, hamvaimból is felélesztem könnyedségemet, mint valami elcseszett főnixmadár.
- Futni jöttünk, hát fussunk. Persze, ha neked már nincs kedved a társaságomban időzni, azt megértem. Mehetsz, ha akarsz, de ezt is mondtam már.
Bizton tudhatja, hogy én nem leszek az, aki innentől kezdve menekül előle. Soha többé nem próbálkozom be nála, de fogom őt keresni, mert nincs ebben semmi rossz. Persze, biztos fájni fog, s egy részem talán örülni fog annak, hogyha Dave ezt érzi, s neki is fáj, de a fájdalom nem tart örökké. Elmúlik majd. A személyisége viszont olyan marad, amilyen most, s legyen ez bármilyen groteszk, barátkozni megpróbálnék vele. Talán félreértettem saját magam, talán nem szerelmet vallottam, hanem barátságot. Fogalmam sincs. Egyikre sem volt még példa az életemben.
Nem menekül, hanem futunk tovább. Minden erőmet beleadom, s bár utálatos sportnak tartom a futást így hirtelen, azért csak kibírom odáig, ameddig elhaladunk. A szirthez érünk, hirtelen fékezel, előrehajolva térdeimre támaszkodom, s hosszan pihegve próbálom összeszedni magamat. Ebből a testhelyzetből nem felegyenesedve pillantok oldalra Davere.
- A lábad? - kérdezek valami érdektől mentesen törődőt, nem elemezgetve azt, hogy mit is akarok mondani. Nem vagyok ostoba, jártam nála a betegszobában, s az nem volt olyan rég. Futottunk eleget, nem venném a lelkemre, ha megsérülne megint. Törődés.. ez is olyan idegen tőlem. De vele mégis szívesen törődöm, annak ellenére is, ami közöttünk történt.
Ahogy ajkamon megalvadt a vér, s összehúzódott a seb, úgy csökken le bennem a hév, mellyel tomboltak előzőleg érzelmeim. Szerencséje van velem, nem egy olyan nőt fogott ki, aki zokogva könyörög a szerelméért. Sose lennék képes rá. Zokogni sem, nyilvánosan, pláne nem könyörögni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. De ettől még jóban, na azt lehetünk. Legalábbis szerintem.
- Szép hely! – emelkedem fel, s szólalok meg a látvány lenyűgözöttségének bűvöletében, majd tipikus Kátya-stílusban hozzáteszem. - De az biztos is, hogy többé nem futok fel ide. Fusson, akinek hat anyja van! – nevetem el magam. Igen, ez az az én, amelyiket megismerhette. A könnyedebb, hazugabb. A rejtőzködőbb.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 22 Jún. - 22:37

Катя и Давид

Igazat kell adnom neki. Még az érzéseik között sem tudok kiigazodni, el is mosolyodom.
Érzem, ahogy egyre inkább távolodik tőlem lélekben. Mégis folytatom, mert kérdést kaptam. Miért nem tudom befogni? Mert szeretném, ha megértene. De így, ilyen áron? A végén beszippantom ajkaim. Szégyellem magam.
-De igen, és ezt te is érzed. – felelem halkan. – Az érdek nélküli törődésről. Az érdek nélküli szeretetről… - beharapom a szám szélét, mielőtt folytatnám. ~ami az önvalódnak szól.~
Kis híja, hogy nem esek össze az érzelmi vihartól, ami benne van, benne dúl.
-Ostoba? – szinte elfúl a hangom.
Némán tekintek rá. Érzem, ahogy becsukja magát előttem. Mit is várhattam mást? Hagyom, hogy elfusson az érzelmei elől. Gyáva vagyok utána szaladni lélekben.
-De igen, az. Lényeges. Nekem az vagy. – a mellkasom újra nyom, alig kapok levegőt.
Hirtelen átölelem, nem szólok semmit. Enyhén remegek ugyan, és az első megrándulására elhúzódóm, de átölelem.
-Valóban futni akarsz? – komolyan tekintek rá. – Rendben…
Talán kéne, nem tudom. Mindenesetre elindulok ismét és erős tempót diktálok, hogy csak a futásra figyeljünk, kimossuk az érzéseket. A lábam ugyan jelez, hogy nem kéne, de most nem érdekel. Ha most elválunk, nem hinném, hogy akarnánk valóban újra találkozni egymással.
Nem tudom, velem tart-e, de egy kisebb szirthez érünk, ott lassítok, majd megállok.
-Ezt szerettem volna megmutatni. – kemény volt a tempó is, pihennünk is kell. Hátrébb állok, hogy szét tudjon nézni. Nem beszélek. Az mindent tönkre tett kettőnk között. És azt nem akarom.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 22 Jún. - 12:23

Dave & Kátya

Zenei és szövegezési hangulat-aláfestés: And I feeling so small. It was over my head, I know nothing at all.

- Első és legfontosabb szabály: sose hidd el, amit egy nő állít magáról. Ők sem tudják jobban kiismerni magukat, mint te őket. – kacsintok rá. A beszélgetésünkben nagyjából ez az utolsó vidám momentum azelőtt, hogy tökéletesen megsemmisülök.
A szavainak súlya van, ahogyan az enyémeknek is volt. Nem szoktam összeroppanni a nehézségek alatt, de nem mondhatom azt, hogy szeretem őket. Olyannak érzem magam, mint Atlasz, aki az egész Földet tartja a vállán, épp csak ez nem a Föld, hanem valami sziszifuszi görgeteg. Múltaké, érzéseké, történeteké, melyek úgy válnak eggyé kettőnk világában, ahogyan nem lenne nekik szabad.
Megjegyzek mindent, amit mond, s bár háttal állok neki, mégsem tudom nem látni az arcát. Látni vélem azt, amit saját dühömmel keltettem benne, hullámzik érzelmeinek tava, felkavarodott ott, ahol belehajítottam a méregkavicsom. Nem kellett volna. Egyáltalán nem kellett volna őszintének lennem vele. Sokkal kevésbé lenne most emésztő, hogyha egyszerűen csak olvasott volna bennem. Tudom, hogy nem szólt volna róla semmit. De én sem tudom megtagadni önmagam, ahogyan ő sem képes rá. Én nem szeretek tagadni, mindig kimondom a nyilvánvalót, főleg akkor, hogyha az kellemetlen helyzetbe hozhat másokat. Igen, ez valamiféle utálatos dolog, de ettől még én vagyok, dacos, szemtelen. S ha ő üres héj, akkor én mi vagyok? Még üresebb. Mert ő legalább tisztában van azzal, hogy nem biztos, hogy vannak saját érzései, de én? Én nem akarom, hogy legyenek. Kitakarítottam magam évekkel ezelőtt, s most, hogy hagytam megint rést a pajzson, s újra belém szüremlettek azok a dolgok, melyek bárkit normális emberré tennének, megint kínosan érzem magam.
- Ez nem a törődésedről szól. – szúrok közbe ennyit, mert fontosnak tartom, hogy tudja. Nem azért kötődöm hozzá, mert törődött velem. Pontosan azért, mert nem. Mert kijelentette, hogy csak barátnak akar, nem kellett neki a testem, nem akart szeretni úgy, ahogyan egy férfi szerethet egy nőt. Egyáltalán nem közeledett hozzám férfiként, s ez annyira szokatlan volt számomra, hogy megpiszkált bennem valamit. Nyilván ez is az egoizmusomból fakad, abból, hogy szexuálja a csőrömet az, hogy valaki nem ájul el tökéletes, buja külsőmtől és jellememtől. Nyilván. Szeretném legalábbis azt hinni, hogy ez valóban ennyire nyilvánvaló.
Nem voltam kíváncsi a szerelmi életére. Arra sem vagyok, amit mutatni akar, de mégis, hiába ellenkezem belül, nem moccanok. Háttal állok neki, szorosan fonom magam előtt össze karjaimat, s amint hozzám ér, még szorosabb és görcsösebb lesz ez a mozdulat. Megremeg a lelkem, üvölt bennem a sárkány, aki vagyok, akinek maradnom kellene, s aki szelíddé vált valaki mellett, aki mellett tökéletesen nem kellett volna. Egyszerre épül bennem jégvár, saját védelmemre, majd amint felhúztam a falat, azonnal le is olvasztom a szenvedélyességem lángjaival. Akarom őt és nem akarom. Dacolni akarok. Maradni és menni. Tenni és nem tenni. Minden olyan ambivalens..
- Nem te bántottál meg, én voltam ostoba. – nevetek fel keserűen, karcosan. Büszke nő vagyok, mindig az voltam és eztán sem fog változni semmi. Felszegett fejjel fordulok meg, hogy ránézhessek végre. - Felejtsd el, Élet, mindent, amit mondtam neked. Ne rágd magad rajta, nem lényeges! – veszem elő újra azt a nevét, mely számára jelent valamit, számomra pedig személytelen. Nehezemre esik kimondani, ahogyan nem tudom elrejteni előle belső világomat sem. De én nem leszek az, aki valakire ráerőszakolja magát. Érezheti továbbra is, amit eddig érzett felőlem, de ezzel nem tudok mit csinálni. A szavaimmal viszont többé nem fogom kapargatni ezt a felszínt. Elutasítottak. Életemben először. És ez különösen azért fáj, mert mindenemet odaadtam neki. A legrejtettebb kincsemet, a lelkemet is. Soha többé nem teszem. Soha. Ma is tanultam valamit. És talán eljutok oda, hogy nem fogom már úgy érezni, mintha megtaposták volna szöges bakanccsal a lelkemet. Eljön majd az a pillanat, amikor mosolyom mögött már nem fog ott lapulni ez a fájdalom.
- Nos, futunk, vagy csak tépjük a szánk? – kérdezem könnyed hangot megütve. Gyűlölöm, hogy tudja, érzi azt, amit én. De ez az ő baja, nem az enyém. A szavaimmal tökéletes ellentétet tudok állítani a belső világom és a kifelé közvetített dolgok között. Hogy ő melyikre fókuszál, az mindegy. Nekem mindegy. Én el tudom zárni magamban a ma történteket. Nem kellek neki? Nem fogom felhánytorgatni. Ettől még találkozhatunk, nem dőlt össze a világ. Talán csak.. egy kicsit.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 22 Jún. - 11:52

Катя и Давид

Breathe me

Tovább mosolygok, úgy sandítok rá, félig felvont szemöldökkel.
-A kocsik. De azok nem adogatnak labdát.
Számmal apró grimaszt vágva tekintek a másik irányba. Mindig szurkálnia kell, de kezdek rájönni, hogy valóban nem azért teszi, hogy bántson bárkit is ezzel.
-Hmmm…. az előbb azt mondtad, hogy nem tudnál nekem segíteni és most igen?
Jólesik, hogy szeretne még velem lenni és már azt sem érzem, amit a legelső találkozásunkkor. Akkor szinte azt hittem, megfulladok.
Felpillantok meglepve a nevem hallatán. Főleg így, egészben. Ezért gyorsan utána mondom még a mondatot. Érzem a benne egyre jobban felgyülemlő dühöt. Megtapasztaltam, hogy a magyarázkodás még jobban dühössé tesz mindenkit, de úgy érzem, el kell mondanom.
Éppen fordulnék, amikor látom a lendülő kezet. Megállíthatnám. A döbbenet és a megérdemlem mivolta miatt azonban hagyom, hogy megtörténjen. Meglepett, és ha akartam volna, talán, sőt biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna most hárítani.
-Tehát igaz… rendben ve… - már ellépnék, amikor megragadja a vállam.
Az addigi düh, ami felőle áradt és ami elől ellépni szerettem volna, most egyenesen betalál.
Visszafordítom az arcom és alig érezhetően remegek az ő dühétől, amit átérzek. Küzdök, hogy hagyjam magamon átfolyni és elmenni, de az úgy áramlik rajtam át, mint az Amazonas.
Védekezésképp az arcomon nem látni az érzelmeket, a szemem azonban annál árulkodóbb. A düh áldozatát látja benne (vagyis engem), aki kétségbeesetten és döbbenten szembesül azzal, mit tett. Alig tudok levegőt venni.
Tágra nyílnak a szemeim, amikor a szívéhez érünk. Mindenhogy megkukulok, pedig éreznem kellett volna. Kellett volna? Úgy menekültem ez elől, mint akit tűzzel kergetnek. És nem azért, mert Kátya érdektelen lenne a számomra. Ő most egyáltalán nem az Kátya, aki futásnál belém botlott, és nem is az, aki a betegszobában meglátogatott. Ő Kátya, akit valóban megláttam az első pillanatban a védelmi burok alatt. Összefacsarodik a szívem, amikor rájövök, hogy mit tettem. És nem azt, amit Kátya vél, hogy tettem. Sokan félreértik a közeledéseimet. Bár Kátya esetében éppen folyton menekültem.
Egy ideig csendben állok, sokkolva az iméntiektől, égő arccal a pofontól, ami így is és úgy is ég. És a dühétől, a fájdalmától is letaglózottan. Szerelmi vallomást kaptam, akárhogy akarom csűrni.
-A te döntésed is, hiszen a feltételeket te szabtad meg. – felelem halkan, érezhetően folytatni fogom még. Szenvedek, több okból is. Akaratlanul megbántottam, azzal is, hogy olyan érzelmeket indítottam el benne, ami a vallomáshoz vezetett. Mondhatnám, hogy ezzel kapcsolatban vétlen vagyok, de ez nem igaz.
-Sokan félreértik a törődésemet. De akkor kezdem a kályhától. – nyelek egyet keserűen, behunyom szemem egy pillanatra.
-Nem igazán tudom, milyen az, érezni. Groteszk, mi? – nevetek fel, önmagam kigúnyolva.
-Úgy születtem, hogy mindig is mások érzelmei jártak át, és söpörték ki a sajátomat. – szomorúvá válik a hangom. – Csak egy üres héj vagyok érzelem terén, ahol mindenki érzelmének van helye, kivéve az enyémet. Nem tudom, mit érzek irántad Kátya, csak annyit tudok, hogy fontos vagy nekem. De nem… nem akarom, hogy az ismét megtörténjen. - rázom meg a fejem.
-Amikor először szerelmes lettem, a világ tökéletessé vált, csak őt akartam, mert éreztem, hogy mégis van remény arra, hogy legalább a kapcsolatom legyen rendes. Boldog mámorban úsztam, egészen addig, amíg végül egy nem lettem vele. Lélekben is. – nyelek egyet, sejtem, hogy nem kíváncsi.
-Aztán… eljött az a pillanat, amikor rájöttem, lélekben annyira összeolvadtam vele, hogy már nem tudtam elválasztani kettőnket magamban. És arra is rájöttem, hogy amit éreztem iránta, azok… az ő érzései voltak felém, nem a sajátom. Nem… nem tudtam ismét önmagam lenni, annyira átéreztem, hogy nem találtam vissza magamhoz. Darabokra hullottam, egy részét örökre elvesztettem magamból, aminek …. – sóhajtok egyet. – kezelés lett a vége. Hivatalosan is dilis lettem. Rájöttem arra is, hogy nem vagyok más, csak egy üres héj, mások érzelmei nélkül. Mert sajátom… nincs. A barátnőm pedig úgy nézett rám, amikor először és utoljára eljött hozzám, mint egy menthetetlen elmebetegre. – orromon keresztül egy keserű, rövid nevetést hallatok. – Végül is, az voltam.
Felemelem a bal kezemet tenyérrel felfelé, miközben a hátának magyarázok, halkan.
-Amikor valaki közeledni akar hozzám, újra átélem azt a szétesést. Az attól való félelmet, hogy tudom, újból meg fog történni ez velem, ha hagyom magam belebonyolódni.
Ha megint elvesztem magam, onnan már nincs visszaút. Érzem.
-Szeretnék mutatni valamit. – szinte inkább kérdezem.
Ha nem tűnt még el, akkor tétován a lapockája közé teszem bal tenyerem.
Kátya önmagát pillanthatja meg, az érzéssel, amiért menekültem tőle. A fájdalom, a rettegés, hogy újból megtörténik velem az. És egyúttal nem csak azzal fizetek, hogy lelkem egy darabja végleg kiszakad belőlem, és elvesztem a realitás talaját. Aztán, ahogy ez átalakul érdeklődéssé, félelemmé és tartózkodássá. Majd törődéssé és figyelemmé, és gondoskodni akarássá. Olyan szeretetté, aminek köze nincs a szerelemnek, mert a jellemem és a múltam azonnal elvágja ezt a lehetőséget. A bizonytalanságé, hogy amit érzek, azt én érzem-e, vagy csak Kátya érzelmei tükröződnek vissza bennem. A káoszé és a félelemé, hogy megbántom, holott nagyon is érdekel.
Leveszem a kezem, hátrébb lépek. Ha itt hagy, megértem. Mert abban biztos vagyok, hogy most végleg megbántottam, hiába voltam őszinte. Ha én lennék a helyében, én is faképnél hagynám magamat. Még akkor is, ha most teljesen kitártam a lelkemet előtte.
-Ezért nem engedek magamhoz közel senkit. Nem akarom megbántani. – szinte suttogva mondom ki a saját gondolataimat.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Szomb. 21 Jún. - 22:48

Dave & Kátya

Zenei és szövegezési hangulat-aláfestés: Met you by surprise, I didn't realise that my life would change forever.

Vele nevetek, mert egyáltalán nem zavarna az sem, hogyha engem nevetne ki. Szerintem az az ember, aki nem képes saját magán nevetni, az egy savanyú idióta, s én nem vagyok se savanyú, se idióta. Soha nem tartottam egyiknek sem magam.
- A golfban nem tudnék neked segíteni, ott nincsenek gépiesítve a részletek, legalábbis ahogy én tudom. – vonom meg még mindig nevetés közben a vállamat. Csak úgy nem tudom elvágni vidorságomat, így lassan szelídül a nevetés kuncogássá, majd válik semmivé egy mosolyban halva meg.
- Ha te nem tudod, akkor ki tudhatja? – kérdezek vissza, s a szokásos gonosz odaszúráson felül – mert azért megtagadni nem tudom önmagam, ha találok rést a bástyán, akkor azonnal betörök – őszinte érdeklődés is van hangomban. - Egyszer elvihetnél magaddal, hátha én rájövök. – kacsintok rá. Ez nem felhívás semmiféle keringőre, nem táncolok olyasmit, amiben több a merevség, mint egy felajzott férfiben.
Megint előbb beszélek annál, mint ahogyan végiggondolhatnám a dolgaimat. Eszemben nem volt őt megbántani, de van abban valami nagyon zavaró, ahogy előre szegezett tekintettel, mereven magára fókuszálva fut, nem tekint semerre, mintha félne attól, hogy meglát a szeme sarkából. Legszívesebben felpofoznám, pláne akkor, amikor megáll és én is megállok. Rápillantva a képembe üvölt minden csalódottság az arcáról, olyan pofont kapok komorságától, amilyenben már rég nem volt részem.
Basszus, hát én ezért nem törődöm senkivel! Nem akarom azt érezni, hogy megnyílik a föld és elsüllyedek szégyenemben akkor, ha akaratomon kívül megbántok valakit. Nem tudom kezelni azt, ha nem csak magamért forognak a gondolataim.
- Nem értesz te semmit, David Armanaugh! – vágok a szavába valahol a kukkolóságnál. Vészcsengők csilingelnek abban, ahogy kimondtam a nevét, méghozzá az egészet. Vezetéknév, keresztnév, minden ott van benne, amit csak tudok róla, s minden, amit ennek alapján neki kell tudnia rólam. Egyre forr bennem a méreg, ahogy hallom, amit mond, látom, ahogyan viselkedik, s bár győzködöm magam, hogy nem kellene érdekeljen, annál jobban bosszant.
Visszafordulna, de megelőzöm egy pofonnal. Nem vagyok szupergyors, elhajolhatna a kezem elől, hogyha számítana arra, hogy mit is fogok tenni. De mivel én sem gondolom végig előre ezt a mozdulatsort, csak úgy előtör belőlem, ösztöneim hívják elő.. így talán nem érzékeli már a megszületés előtt a szándékomat.
Arcomon vörös fátyolként táncolnak a düh lángjai, remegőn húzom vissza a kezemet, majd gondolok egyet, s ha még mindig nem szaladt el előlem, akkor két kézzel ragadom meg őt, mindkét vállát megszorítva, így lépve hozzá közelebb. Egyszer már elszaladt a dolgaink elől, egyszer belealudt, hát többet nem adok neki esélyt arra, hogy meglépjen előlem.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire hülye vagy! – vágom a képébe nyersen. Nem tetszik, hogy mindent a szájába kell rágnom, de úgy tűnik, hogy nincsen más lehetőségem. Ő szomorú, zavart, én pedig dühös vagyok és még dühösebbé válok attól, hogy életemben talán másodszor érzem én is zavarban magam. Eléggé a nulla felé tendál a komfortérzetem ebben a szituációban, s olyan erős bennem a diszkomfort-érzet, hogy biztos vagyok abban: ő is érzi. Lám, röhej. Mennyire hasonlítunk, holott mennyiben különbözünk!
- Nem azért kérdeztem azt, amit, mert azt akartam, hogy rejtve maradjanak előled az érzéseim. Egyszerűen csak szerettem volna tudni, hogy miképpen tudhatom meg tőled, hogy te mit érzel, ha velem vagy. Nem a saját belső világom kivetülését akarnám tőled megkapni, hanem a sajátodét, mely felém irányul. És ha ehhez falak mögé kell rejtőzzem, s megbuherálnom egy tévékészüléket, hogy azon keresztül láss, vagy lássalak.. hát megtettem volna. Miért kell egy felnőtt férfinak mindent a szájába rágni? Még mindig nem érted azt, hogy miért vagyok eggyit veled? Nem a két szép szemedért. Nem a saját agyam akaratából. A szívem miatt. És a tiedért. – dühösen elkapom a kezeimet, s hátat fordítok neki. Szó nincs arról, hogy szerelmet vallottam volna – szerintem nem is tudok olyat, sose tettem, legalábbis nem a konvenciók szerint – de mégis úgy érzem, hogy lecsupaszítottam magam előtte, s ezúttal nem a tökéletesre formált bájaimat mutogatom – mert abban nem lenne semmi rossz vagy zavaró – hanem a tökéletlen, érdes lelkemet, a legbensőbb valómat. Azt, hogy nekem is van szívem. És ez iszonyatosan kellemetlen számomra.
Mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, nem tekintek hátra, mehet, ha akar. - Úgy menekülj most el előlem, hogy soha többé nem kereslek, ha megteszed! A te akaratod lesz a távolság. A te döntésed. Nem az enyém! – hárítok át minden felelősséget. Nem akarom, hogy elmenjen, de ha megteszi, hát lelke rajta. Én elmondtam, amit el tudtam mondani. Ne várjon senki nagyobb értelmet valaki olyannak a lélekről fogalmazott szavaitól, akire méltán sütötte az élet a számító, élveteg picsa melléknevet.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Szomb. 21 Jún. - 14:08

Катя и Давид

Nem bírom ki, hangosan felnevetek.
-Nem… téged nevetlek ki, hanem magamat. Nem éppen erre a megoldásra gondoltam.
Nyújtok, ismét, abból, főleg a lábamnál, sosem árt.
-A természetet és a csendet szeretem. Kirándulni is lehetne. Tulajdonképpen… nem is tudom, mit kedvelek a golfban. – apám erőltette velem, és valahogy ez megmaradt, mint egy kikapcsolódás. Apám tipikus sznob, és a kocsma helyett a golfot használja kapcsolatok építésére. Én viszont mindig annyira a golfba merültem, hogy nem nagyon lehetett velem közben társalogni.
A válaszból is érzem, hogy nem így van. Megbántottam. Nem véletlen, hogy kimondtam a sajnálomot. Nem szükséges elfogadnia, megértem, ha rosszul esett neki. Éppen ezért megtettem, amit helyesnek éreztem. Tekintetem és arcomon egyértelműen látszik, hogy hiszek a szavainak, de annyiban hagyom.
Fél szemöldököm kérdőn, némi somolygással tekintek rá, futás közben, csendben maradok, hagyom, hogy folytassa.
A válasz alatt azonban elkomolyodok és csak előre tekintve futok, miközben minden szavát megjegyzem. Szinte szíven szúr azzal, hogy kiolvasom belőle, amit nem akarna. Valójában igaz, de nem tehetek róla. Ez nem olyan képesség, amit csak úgy lekapcsolok, mint egy kapcsolót. És éppen ezért vagyok többnyire egyedül vagy magam alatt, érezve ennek súlyát. Mindenki meg akarja tartani magának a saját érzelmi világát és gondolatait. És hazugságait, amit másoknak és amit saját magának mond, hogy belső békéje meglegyen. A legvégén azonban jön az utolsó csapás. Lassítok pár lépést, majd megállok. Nem bírok megmozdulni. Sok érzés kavarog bennem, a pír és a sápadtság, szürkeség váltakozik arcomon.
-Nem én választottam ezt a képességet. Próbáltam már kikapcsolni, tudomást nem venni mások érzelmeiről. Nem megy. Ezt nem lehet csak úgy lekapcsolni. Nem én akarok mások érzelmeibe férkőzni. Ezek olyanok nekem, mint a szavak, amelyeket kimondasz. Az érzelmek is ilyenek, szavak nélkül.
Zavartan lefelé nézek.
-Nem vagyok kukkoló. Megértem, hogy zavar, hiszen engem is, mert pontosan átérzem, milyen az, ha nincs meg a privát szférád. – hiszen mindenki érzelme belém préselődik, a tudatomba, az érzelmeimbe, kitolva saját magam érzéseit. – Nem élek vissza vele, tiszteletben tartom, hogy azok az övéik. A sajátod pedig a tiéd.
Bal kezemet a csípőmre teszem, a másikkal a számon simítok végig zavaromban, majd leengedem magam mellé.
-De… megértettem. – szomorú vagyok. Kedvelem Kátyát, de ő nem fogja elfogadni sosem énem ezen részét, ami az életem.
– Akkor maradjon a távolság. Köszönök mindent, az őszinteségedet is, amiért külön hálás vagyok. Minden jót, Kátya.
Visszafordulok, hogy gyorsabb tempóba váltva, minél előbb eltűnjek. Megtanultam, hogy mások nem kérnek belőlem és ilyenkor félreállok, kivonulok az életéből. Nem tehettem mást, mint ahogy most sem, mert másokat mindig is magam elé helyeztem és helyezek, tiszteletben tartva kimondott vagy kimondatlan kérésüket. De többnyire, előbb vagy utóbb, többnyire előbb, ha megtudták, mire is vagyok képes, inkább ők maradtak távol.
Másrészt nem akarom, hogy lássa, miként sajnáltatom magam és engedem ki a szomorúságot. Mintha valami összeszorítaná a mellkasom, nem nagyon kapok levegőt.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Csüt. 19 Jún. - 16:55

Dave & Kátya

Bólintok. Nem helyeslek nagyon nyíltan, szavakkal, de bólintásom jelzi neki, hogy egyetértek vele. Nem kérdezek, csak követem a mozdulatait a bemelegítés gyanánt, s közben válaszolok a teniszt illető kérdésére.
- Igen. Azt szeretem. Valószínűleg azért, mert a labdaadogató-gépet úgy tudtam irányítani mindig, ahogy kényem-kedvem diktálta és így uralkodhattam a teniszezés felett is. – mosolyodom el. Nem szégyellem bevallani, hogy megint egy jellemhibámba talált bele a kérdés. - Golf? Na azt sose próbáltam még! Mindig túl úriasnak tartottam. – vallok színt. Nőből vagyok, tudok egyszerre az izmaimra és a beszédemre is figyelni, de a sajnálatának kifejezésére azért megállok a mozgásban, s teljes testtel felé fordulok.
- Nem tetted. – válaszolom. Vajon a kedvességére értem, úgy, hogy nem volt az, vagy arra, hogy megbántott? Nem egyértelmű még számomra sem, így nem is olvasható ki belőlem. Ötven-ötven százalék a dolog. Tudatosan azt gondolom, hogy nem bántott meg, mert nem vagyok olyan nő, aki megbántódna bármin is, de ettől még az is tény, hogy nem volt kedves. Ha az lett volna, akkor talán nem is lennék most itt. Érdekesen vagyok összerakva, ami azt illeti.
Kényelmes tempóban indulunk meg, ritmusra veszem a levegőt, orron beszív, szájon kifúj, ahogy kell. A kérdése meglep, de mivel haladásban vagyunk, így sem meg nem állok, sem felé nem fordulok. Előrefelé tekintek az előttünk elterülő tájra, s előveszem a legtárgyilagosabb hangomat.
- Brahiból. – kezdem, de érezhető a hangsúlyból, hogy csak szünetet tartok a magyarázatban, s nem akarom lezárni ennyiben. Ízlelgetem magamban a szavakat, melyeket mondani kívánok. Nem szeretnék nagy amplitúdójú érzelmi skálán mozogni, így tudatosan hűtöm le a lelkemet. Zavar a képessége, kár lenne tagadjam. Így nem lehet rendesen beszélgetni.
- De aztán nem akartam jönni, mert azt éreztem, hogy hiányzol nekem. - közlöm könnyedén, minden drámaiság nélkül. - Nem akartam, hogy tudd. De végül úgy voltam vele, hogy nincs abban semmi rossz, ha tisztában vagy vele. S inkább mondjam el, semmint kiolvasd belőlem az igazat. - újabb szünetet tartok. Nem nehéz erről beszélnem, egyszerűen csak nem akarom rázúdítani a tényeket. Nem látom, hogyha megváltoznak a vonásai, a vörösödését sem veszem észre, ha elönti egyáltalán.
- Tetszel nekem. A személyiségedre gondolok és nem a testedre. Szívesen töltöm veled az időmet, mert azon üdítő kivételek közé tartozol, akik nem akarnak tőlem semmit. Szeretném, hogyha akarnál, de tudom, hogy nem fogsz. És ez így mindent éppen annyira leegyszerűsít, mint amennyire megbonyolít. Mondd csak, van valami, amivel lehet védekezni a képességed ellen? Egy betonfal, távolság.. valami? – kérdezek a végén valami olyasmire, ami érdekel. Aztán csak haladok tovább, s hagyom, hogy megeméssze azt, amit hallott tőlem. Hogy mit fog leszűrni belőle, Rajta áll. Én sem gondoltam túl a szavaim.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Kedd 17 Jún. - 20:40

Катя и Давид

-Márpedig be kell melegíteni. Akkor tegyük együtt. – persze, ha nem akarja, akkor nem kötelező. Csupán javasolt.
-Teniszezel? – gondolkodom, hogy elmondjam-e. – Néha golfozok. Elég gyatrán megy.
Újból nekikezdek bemelegíteni, hogy Kátyával együtt melegítsek be. Ha nem akar, nem erőltetem, ebben az esetben a levezető bemelegítő gyakorlattal folytatom.
Leengedem a lábam, amit éppen bokánál megfogva, behajlítva nyújtottam egy kicsit.
-Nem voltam túl kedves veled lent a betegszobában. Sajnálom, ha megbántottalak. – bocsánatot sosem kérek, mert megbocsátani egy dolog, de szívből bánni, az őszintébb. Nem szeretnék visszacsordogálni arra a témákra, amiket vittünk, annak ellenére, hogy elég mélyen belelendültünk dolgokba. Persze, ha arra kanyarodunk, nem fogok elzárkózni ellene.
Elindulunk az ösvényen. Bőven elférünk ketten, nyugodt, lassú tempót viszek, hogy akár beszélgetni is tudjunk. Most inkább az állóképességre gyúrok, mintsem a tűrőképességre.
-Miért fogadtad el a meghívást a futásra? – mások talán általános blablának gondolnák ezt a kérdést. Azonban nagyon is tudom, miért kérdeztem erre így rá. Éreztem akkor reggel teljes egészében Kátya bujaságát és pimaszságát, a betegszobában is teljesen betakart vele, ám megértést talán? Talán azt éreztem, a… fülem elvörösödött már megint, ahogy a kívánás érzete ismét átjár, emlékképpen. Zavartan megköszörülöm a torkom.

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 15 Jún. - 19:44

Dave & Kátya

Ha ajánlatot tettem volna, akkor lett volna mit visszautasítson. Viszont én általában nem ajánlgatok semmit, csak elveszem, amit akarok. Davevel már csak azért sem lenne üdvös kezdenem, mert ha ne adj' isten mégis ő lenne az az arany kivétel, akibe a strigulán túl beleszeretek, nem tudnám eltitkolni előle az érzéseimet. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy látok arra a beleszeretősdire bármilyen esélyt. De azért nem árt, ha magammal szemben őszinte vagyok.
- Nem vagyok rutinos sportember, úgyhogy az idejövetel előtti bemelegítés elmaradt. – mondok igazat is meg nem is. A bemelegítés valóban elmaradt, de azért sportolni azt szoktam. Persze általában nem futok. Az magányos sportág én pedig nem vagyok az a magányos farkas. Attól, mert nincsenek barátaim, még kedvelem a társaságot. A teniszt szeretem, ha már sportokról legyen szó.
- Nem, még nem. Én inkább teniszezem, mint futok. – vallok színt. Persze ebből levonhatja majd azt a téves következtetést, hogy nem fogom bírni az iramot, s csak a szám volt nagy legutóbb. Könnyen lehet, hogy így is lesz, de ettől én még nagyon is komolyan gondoltam azt, hogy nem hagyom lefutni magam.
A tartózkodás nem lep meg, ellenben az meglepett, hogy viszonozta a puszit. Viszont meglepettség ide vagy oda, azért miközben a futás a fő vezető elve a találkozásunknak, én azért kérdezek is. Még most, amíg nem köpöm ki a tüdőm.
- Van tán valami baj?

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 15 Jún. - 19:25

Kátya és Dave – a nagy kocogás

Éreztem egyfajta ürességet, ami körbelengett, mikor ismét felébredtem akkor, utána. Eszembe jutottak, mindaz, amit mondtam. Nagyon reméltem, hogy nem sértettem, bántottam meg. Bár éppen azt tettem, ami egy nőnek a legrosszabb lehet: tulajdonképpen visszautasítottam a rejtett ajánlatot. Mivel számomra flörtök és kalandok nem léteznek, csakis hosszan tartó kapcsolat, ami nekem sosem lesz, előbb fogok megint a diliházban kikötni, inkább ellökök mindenkit ilyen téren magamtól. Abszurditás, nem igaz? Én, a nagy átérző és segítő, eldobja magától a lehetőséget.
Ezen is tépelődtem, miközben várakoztam rá és bemelegítettem. Azért is jöttem előbb, mert sokkal tovább tart még bemelegíteni, biztosra akarok menni, hogy egy izomköteg sem lesz rövid, hogy meghúzódjon, vagy ne adj’ isten elszakadjon. Az egyik szokásos futóöltözéket vettem fel, elég meleg van most már ilyenkor is.
A torkomban gombóc, de azért önkéntelenül elmosolyodom, amikor meglátom. Megkedveltem Kátyát és megbántani végképp nem szeretném, habár… azt hiszem a múltkor, ahogy akkor éreztem, vagy nem éreztem, nem tudom, biztos megtettem.
-Szia! – a puszira elpirulok, az érintkezésektől óckodni szoktam, de most viszonzom is.
-Bemelegítettél vagy bemelegítünk együtt?
A bágyadt betegségemnek nyoma sincs már, de ha valaki jó megfigyelő, észreveheti rajtam azt a szokásos erőlködést, hogy kiegyensúlyozottnak és jókedvűnek mutassam magam. Alapvetően az vagyok, de mostanában elég sok minden kusza lett megint az életemben és elbizonytalanodtam.
-Változatos terepet néztem ki, arra már rég futottam. Ha az megfelel. Futottál már erre?
Az út felé mutatok, ahová kocsi már nem jut be, kifejezetten séta avagy futóösvény. A feszültség és a tartózkodás is bennem van. Vajon milyen lesz most?

Tárgy: Re: Kátya és Dave Vas. 15 Jún. - 18:26

Dave & Kátya

Megígértem, hogy elmegyek vele futni, s szívesen is teszem. Mondjuk ez nem változtat azon a tényen, hogy lett volna okom megsértődni rá a legutóbbi alkalommal. Hogyha önérzetes nő lennék, akinek mindenféle gondja van az önértékelésével, akkor bizony nem esett volna jól, hogy egyértelműen közölte: eszében nem lenne a barátomon kívül másom lenni. Pedig elég nagy bolond, jól ellehetnénk egymással! Ég és föld vagyunk, de az ég a földdel összeér, ha elég messzire tekintünk előre.
Nem úgy értettem, hogy strigulámmá akarnám tenni, de mindegy, értette, ahogy értette. Szó sem volt sem érzelmekről, sem listákról és rajta sorakozó álló egyenesekről. Nem mondtam, hogy azt akarom, hogy lehessek a numerája. Viszont ő belealudt a beszélgetésünkbe, s én pedig távoztam, felszedve előtte a földre esett holmijait. Nem, nem hiszem, hogy barátok lennénk. Valószínűleg soha nem is leszünk. Mint ahogyan szeretők sem. De ettől függetlenül szívesen futok vele. Elvégre ki az a hülye, aki szeretné a magányt?
- Szia! – köszönök neki, amint olyan távolságba értem, hogy már nem kell kiabáljak. Semmi név, semmi becézés, csak így kopaszon az üdvözlés. És ha már így összebarátkoztunk a betegszobában, s úgy megtetszett, amikor vörösödik, még egy puszit is kap az arcára a köszönés mellé. Ezúttal rendesen az arcára, elkerülve a szája szegletét. Ha elhúzódna, még így is megteheti, de én mindenképpen üdvözölni akartam.
Szürke és almazöld színeket válogattam össze a ruhatáramból, valahogy ezek voltak a legsportosabb ruháim. Magassarkú nélkül jól látszik, hogy mennyire alacsony vagyok, de most – sem – nem zavartatom magam miatta. Elvégre nem bálba megyünk, hanem edzeni.

Tárgy: Kátya és Dave Vas. 15 Jún. - 14:49

Kátya és Dave – a nagy kocogás

Kemény munka és fog összeszorító kitartás útján végre egyre többet tudtam mozogni, gyakorolni. Nem akarom feladni és nem is fogom. Azt könnyű megtenni.
Napról-napra egyre hosszabb távot tudtam lefutni és a gyakorlás is egyre jobban ment. A munkámhoz is visszatértem. A hétköznapok lassan visszatértek a megszokott kerékvágásukba, két dolog kivételével.
A munkáim ismertek lettek és egyre több rendelésem érkezett és tanítvány is érkezett. Ennek örültem és egyben meg is rémültem. Nem szoktam meg az ismertséget és olyan arcok köszöntek rám, akiket addig még nem is ismertem.
A másik pedig, hogy most először lesz valaki, akivel együtt futok. Az erdőhöz beszéltük meg, ott van elég nagy és kihívásokkal teli terület, ahol elkocoghatunk. Nem a birtokról érkeztem, ezért az autót is inkább az erdőhöz közel tettem le és a megbeszélt helyen várakoztam, miközben bemelegítettem. Remélem, eljön.

Tárgy: Re: Kátya és Dave