we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Kerti lugas (fürdő előtér)
Augustus Warwick Icon_minitimeby Nikola Tesla
Szer. 29 Aug. - 15:32

Maszkabálba menni jó! :)
Augustus Warwick Icon_minitimeby Emma Frost
Szomb. 9 Jún. - 21:36

Dallas-i kikapcsolódás
Augustus Warwick Icon_minitimeby Nathan Jones
Csüt. 7 Jún. - 15:21

Konyha
Augustus Warwick Icon_minitimeby Jean Grey
Szomb. 28 Ápr. - 17:19

Új fiú a láthatáron :)
Augustus Warwick Icon_minitimeby Emma Frost
Vas. 15 Ápr. - 13:03

Folyosók
Augustus Warwick Icon_minitimeby Jean Grey
Szer. 21 Márc. - 17:51

Faye & Jamie - Végre együtt!
Augustus Warwick Icon_minitimeby Faye Adler-Barlow
Csüt. 1 Márc. - 11:05

Sürgősségi ügy
Augustus Warwick Icon_minitimeby Mesélő
Szomb. 17 Feb. - 15:27

Aiden, Hope and Amber - Újabb tervezgetés
Augustus Warwick Icon_minitimeby Aiden Hamilton
Szomb. 30 Dec. - 19:57

Top posting users this month
No user
i'm here





Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Megosztás
 

 Augustus Warwick

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Augustus Warwick
mutant and proud

Augustus Warwick
X-men
be brave, we're a team
Hozzászólások száma : 67
Kor : 30



TémanyitásTárgy: Augustus Warwick   Augustus Warwick Icon_minitimeCsüt. 17 Júl. - 19:32

Augustus Warwick



"Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is."


Userinfó: Főkarakter
Név: Augustus Warwick
Mutáns név: Kámfor
Születési dátum: 1966 május 6.
Besorolás: X-men
Képességek: Teleportáció

Elsődleges képesség: Teleportáció
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Augustus képes önmagát, a magán viselt ruhákkal és tárgyakkal együtt egy száz kilométernél nem messzebbi, tetszőleges pontra teleportálni (nem teremhet tehát egyik pillanatról a másikra a világ másik felén, ehhez neki is idő kell, még ha erre gyorsabban képes is, mint bármiféle közlekedési eszköz). Ha nem látja vagy ismeri a célpontot, elég, ha a távolságra koncentrál, ez azonban meglehetősen veszélyes (megjelenhet akár egy forgalmas autópályán, szakadék fölött vagy akár egy falban).  Képes továbbá más személyeket, tárgyakat is magával vinni, ám az utaztatott súly függvényében csökken a bejárható távolság (a rekordja egy autó volt öt személlyel, amit egy hat kilométerrel távolabbi pontra teleportált, ám ebbe kis híján belehalt, egy ideig kómában volt.). Képes különböző tárgyakat is teleportálni, ám csak akkor, ha látja őket és ha a tárgy súlya nem haladja meg a tíz kilogrammot, ha ennél nehezebb, akkor meg kell érintenie ahhoz, hogy teleportálja (ám ekkor sem kell szükségszerűen vele mennie). A megérkezés pontossága szintén függ a szállított súlytól: míg önmagát hajszálpontosan képes oda vinni, ahová érkezni akar (és igaz ez értelemszerűen az ő súlyánál kevesebbet nyomó tárgyra is), addig ha utasként magával visz két embert, már előfordulhat egy-két méternyi tévedés. Augustus teleportációja nem jár semmilyen fény vagy hanghatással, csupán egy nagyon halk pukkanással, ahogy a levegő betódul arra a helyre, amit egy pillanattal azelőtt még ő foglalt el, illetve ahonnan eltűnt, ott nagyjából fél percig vibrál a levegő, ahogyan nyári forróságban az aszfalt felett szokott.
Képesség távlatai: Különösebb változás nem lesz, csak a számok fognak növekedni a távolság és súly tekintetében, illetve Augustus képes lesz az általa elszállítható maximális súlyt (körülbelül egy kisebb vonat úgy száz emberrel) is pontosan oda vinni, ahová szeretné. Nincs jele annak, hogy birtokolna másodlagos képességet.


Jellem: Augustus túlélő. A végletekig optimista, igyekszik jókedvét mindig, minden helyzetben megőrizni, ám ez nem feltétlen sikerül is neki. Sok csapás érte életében, és néha elfárad: ilyenkor szüksége van valakire, akinek kiöntheti a szívét, hogy másnap újult erővel vesse magát az életbe. Mindig és mindenkinek segíteni akar, mindenkit meg akar védeni, és úgy érzi, nem engedheti meg magának, hogy gyenge legyen: ennek tudható be, hogy olykor kiakad, ugyanis rettenetesen túlvállalja magát. Önhitt, mint minden hőskomplexusos ember: élvezi a vállára nehezedő súlyt, tűzbe teszi a kezét emberekért, ugyanakkor végtelenül lesújtja és elkeseríti, ha nem ugyanezt kapja vissza másoktól. Soha nem vár többet, mint amennyit ad, de ha ez felé nem valósul meg, akkor egy világ omlik össze benne. A hétköznapokban kedves és energikus jellem, de nem hiperaktív: szeret egyedül lenni, a saját kis dolgaival szöszmötölni, de mindig ott terem (szó szerint), ha hívják. Kedvenc tevékenysége az írás: gyakran látni, ahogy a legkülönfélébb helyeken (egy iskolaépület tetején, a parkban vagy bárhol) ül, kis táskaírógépével az ölében, és sebesen csapkodja a billentyűket. Művészi hajlamai olykor a hétköznapi viselkedésében is megnyilvánulnak, szereti a nagy, látványos gesztusokat, a teátrális pillanatokat vagy a szépen hangzó szóvirágokat.

Külső: Átlagos külsejű fiatalember, nem túl magas, nem túl izmos, nem túl feltűnő. Barna szemei vannak és sötét haja, melyet kicsit hosszabbra hagy, hogy az eltakarja hatalmas, elálló füleit. A külsejére hiú, mindig pontosan megszerkeszti, mit vesz fel, hajának kusza volta is tervezés eredménye, ahogy az arcán gyakorta vendégeskedő borosta is.  

Előtörténet: Az első dolog, amire emlékszem, az, hogy anya elfelejtette elzárni a csapot a mosogató felett, és az asztaltól intett egyet, mire a víz elállt. Ilyet sokszor csinált, mert feledékeny volt és ügyetlen. Hűtőajtók csukódtak maguktól, levert poharak és tányérok álltak meg centikre a földtől, evőeszközök vándoroltak a mosogatóba, szennyes ruhák pedig a kosárba. Apa ilyenkor a szemét forgatta. Ő nem tudott semmi ilyesmit, de nem zavarta, hogy anya igen. Legalábbis sosem mondta. Akkoriban még csak a nevét sem tudtuk ennek, nemhogy az okát, de én nem is gondolkodtam rajta soha. Ugyanúgy az élet része volt, mint az óvoda vagy a lefekvés este nyolckor.
Kilenc éves voltam, amikor a szüleimet megölték egy rablótámadásban. Apát lőtték le először, mert azt hitték, ő a veszélyesebb. Nem ő volt, de anyának sem volt akkora ereje, hogy megállítson egy golyót. Az iskolában azóta megtanultam, hogy delta osztályú mutáns volt: nem rendelkezett világraszóló erőkkel, a hatásköre be volt határolva.
Nem volt élő rokonom, így árvaházba kerültem. Kemény hely. A nevelők nem tudtak mindig és mindenre odafigyelni, én pedig amúgy is gyűlöltem a világot. Rémálmaim voltak, nem érdekelt semmi, és gyakran keveredtem bajba. Kicsi voltam, de a többiek is, és soha nem fújtam visszavonulót, ha valaki belém kötött. A zúzódások, monoklik olyannyira külsőm részévé váltak, hogy a nevelők akkor kezdtek valami turpisságra gyanakodni, ha éppen nem volt semmilyen sérülésem. egyszóval: kezelhetetlen vadóc voltam.
Nem szívesen beszélek erről az időszakról. Egyszer, ha már nem fáj ennyire, megírom a szüleim halálát... Talán majd az emlékirataimban. Kámfor, a teleportáló ember, avagy emlékeim a túl kicsi világról... Vagy valami ilyesmi.
Két éve voltam már ott, amikor egy nap behozták Celeste-t. Szőkésbarna hajú, csontos könyökű, kórosan sovány lány volt, egy évvel fiatalabb nálam. Sosem ismerte a szüleit, de nevelőszülőkről nevelőszülőkre járt. Nem tudta elmagyarázni, és én akkor még nem is értettem, de a legutolsó nevelőapja valami ronda dolgot akart csinálni vele, amitől ő sírt, és elmondta a nevelőanyjának. Azt hiszem, válás lett a vége, de nem nagyon emlékszem. A lényeg, hogy Celeste hozzánk került, és volt benne valami, ami miatt rögtön a védőszárnyaim alá vettem.
Tizenkettő voltam, és éppen egy kiránduláson voltunk. Celeste és én persze elkóboroltunk. Csúfoltak minket, hogy "két szerelmes pár", meg ilyenek, ahogy a gyerekek azt szokták. Ilyenkor Celeste mindig visszaszólt valami csípősen okosat, én meg csak vigyorogtam. Már gyerekként is feltűnően okos volt. Szóval, a kirándulás. Eltévedtünk New York-ban, és eléggé megijedtünk. Én persze nem mutattam: Celeste nem láthatta. Hogy, hogy nem, az útra keveredtünk, és persze a lámpa nem volt zöld...
Nem is tudom, milyen érzés volt. Mintha én lennék Isten. Mintha én dönteném el, csakis én, hogy a térnek mely pontját foglalom éppen el. Senki semmi beleszólása nem volt. Jött a nagy, sárga busz, én pedig ösztönösen megragadtam Celeste kezét, lehunytam a szemem és amikor kinyitottam, az árvaházban voltunk, a szobámban.
Nem részletezném a büntetést, amit a "szökésért" kaptunk, főleg, hogy előadtam, hogy én voltam az értelmi szerző, hogy Celeste-t ne bántsák annyira. Féltem, hogy az egyetlen barátom ez után majd szóba se akar állni velem, hogy megijedt, de kiderült, hogy tetszett neki a dolog. Még ekkor sem ismertem a mutáns szót (azt csak évekkel később, Charles Xavier-től hallottam először), de Celeste, amikor kettesben voltunk, varázslónak hívott. Mondanom sem kell, ez nagyon tetszett. Ártatlan gyermeki szívem minden szeretetével szerelmes voltam Celeste-be, úgy, ahogy csak egy kiskölyök tud szeretni. Emlékszem, el is határoztam, hogy egy nap majd ő lesz a feleségem. Azt ugyan nem tudtam pontosan, mi fán terem egy házaspár, de voltak ködös emlékeim a szüleimről, akik néha megittak egy üveg bort a kandalló előtt, verseket meg regényeket olvastak fel egymásnak, sokat nevettek és sokszor ölelték meg egymást, és úgy gondoltam, ez elég jó dolognak tűnik ahhoz, hogy Celeste-el mi is ezt csináljuk.
Csak annál fájdalmasabb volt, amikor őt örökbe fogadták. Én tizenöt voltam, lázadó, szilaj kamasz, ő meg tizennégy, szépséges, lassan felnőtté érő kislány. Előző héten csókolóztunk először. Nem értettem, miért történik ez velem, és úgy éreztem, megloptak. Még csak megkeresni sem tudtam, mert nem mondták el nekem, hová költözött. Sosem írt. Az udvaron búcsúztunk el, egy nagyon magas, öltönyös fickó várta. Esetlenül megcsókoltam, ő meg, mint egy igazi felnőtt nő, a nyakam köré fonta a karját és hozzám bújt. Azt ígérte, írni fog. Én csak bólintottam, hátat fordítottam és elmentem. Nem bírtam tovább maradni. Képtelen voltam végignézni, ahogy kisétál az életemből.
Akkorra már egész ügyesen használtam a képességem. Imádtam háztetőről háztetőre ugrálni éjszakánként, amikor a nevelők azt hitték, az ágyamban alszom. Néha elgondolkodtam, hogy lehetnék szuperhős, olyan álarcos igazságosztó, mint Batman. Csak gondoljunk bele: a szüleimet megölték: pipa. Imádtam hősködni és másokat megvédeni: pipa. Szupererő: pipa. Két dolog hiányzott csak: a rengeteg pénz és a nevetséges ruha. Utóbbira évekkel később szert tettem...
Egy szürke, unalmas, sivár év következett. Celeste persze nem írt. Haragudtam rá, haragudtam magamra, és úgy általában, a világra, de hát tinédzser voltam, ez volt a dolgom. Aztán jött az a két fickó. Először azt hittem, hogy örökbe akarnak fogadni, és meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy a melegek is csinálhatnak ilyesmit... Aztán kiderült, hogy ők nem melegek, hanem két tanár egy speciális iskolából. Elmagyarázták, hogy felfigyeltek a tehetségemre, és segíteni akarnak, hogy tökélyre fejleszthessem azt. Először azt gondoltam, az írásról beszélnek, és nem értettem, honnan tudnak róla, mikor csak Celeste-nek mutattam meg a firkálmányaimat. Végül miután az alacsonyabb pasi elmondta, mire gondolok, a másik meg átrendezte a szobát a pillantásával, kezdtem sejteni, hogy miről van szó.
Hamar beleszoktam a Xavier intézet-beli életbe. Nem sokban különbözött az árvaháztól, leszámítva persze, hogy jobb volt a kaja és kedvesebbek voltak a tanárok. Jó, meg néha valaki felrobbantotta a tornatermet vagy ijedtében megsokszorozódott, de hát mindig is tudtam, hogy nem az egyetlen varázsló, mármint mutáns vagyok, szóval ezt sem volt nehéz megszokni.
Itt ismertem meg Gabriel-t is, akivel szinte testvérek lettünk. Akár lehettünk is volna, végül is még a képességünk is ugyanaz (csak én sokkal jobban csinálom). Lévén, hogy nem volt helyem a nagyvilágban, természetesen maradtam, és kiérdemeltem magamnak egyet a már említett sárga-kék, idétlen ruhák közül. Segítek a tanároknak, amiben tudok, elsimítok kisebb nézeteltéréseket, ilyesmi. Vagyis.,.. Ez volt fél évvel ezelőttig.
Természetesen megkerestem Celeste-t, noha nem volt könnyű. Természetesen újra egymásba szerettünk, lángolóbban és erősebben, mint valaha hittem volna. Az apja természetesen tiltotta tőlem, mivel addigra már húsz is elmúltam, és nem voltam ügyvéd... Vagy reklámszakember... Vagy könyvelő... Vagy mi a fene, szóval nem volt egy olyan halálunalmas szakmám, mint annak a pasinak, aki Celeste-nek udvarolt. A lány egy darabig kitartott, újra és újra nemet mondott a nevelőszülői szigornak, de végül csak beadta a derekát. A gazdag pasit választotta helyettem, az unalmas szakmájával... Közgazdász! Ez az! Vagy lehet, hogy mégis ügyvéd? Na mindegy. Az fix, hogy nem reménybeli írózseni, és nem egy titkos szuperhőscsapat tagja... De legalább van egy szakmája. Ilyenkor szoktam epésen arra gondolni, hogy "gratulálok, Celeste". Félreértés ne essék, egyszer, hónapok vagy évek múlva, amikor rádöbben, mi az igazán fontos az életben, meg fog keresni. Úgy tesz majd, mintha elérhetetlen lenne, és esélyt kapnék, hogy megszerezzem, mert ő soha nem kérne, hogy fogadjam vissza, soha nem könyörögne. Meg akarja majd őrizni a méltóságát. Hogy megadom-e ezt neki? Visszafogadom-e? Fogalmam sincs. Majd akkor kiderül.
Ami ezután jött, arra nem vagyok büszke. Egy kicsit bekattantam. Azt hiszem, eléggé összevesztem nagyjából mindenkivel, aki valaha is szeretett, mert meggyőződésem volt, hogy ők képtelenek átérezni azt a fájdalmat, amit érzek, ők nem érzik az árulás kínját. Biztos voltam benne, hogy egyedüli vagyok a világon, első és utánozhatatlan, akivel ilyesmi történt. Leléptem az iskolából. Nem érdekelt semmi, életemben már sokadszorra. Belevesztem az önsajnálat és önpusztítás posványos mocsarába. Kerestem a bajt, és mindig meg is találtam, a végsőkig feszítettem a határaimat, aztán azon is túl, egészen addig, míg végül egy reggel kómából ébredtem fel. Csak három napig tartott, szinte nem is volt igazi kóma, csak amolyan kómácska, de észhez térített.
Vár egy otthon. Vár két fickó, akik elég közel vannak számomra az apa fogalmához. Vár eg barát, aki voltaképpen a testvérem. Fél év kóborlás után hazatérek.

Vissza az elejére Go down

Charles Xavier
mutant and proud

Charles Xavier
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39



TémanyitásTárgy: Re: Augustus Warwick   Augustus Warwick Icon_minitimePént. 18 Júl. - 8:13

Olyan kis megható volt, tetszett, jó volt olvasni. Smile Semmi hibát nem találtam, szépen írsz, szépen fogalmazol, egyedi és nem túl gyakori a pb-d sem, amit én mindig nagyon tudok értékelni, a Celeste nevet meg imádom, szóval nincs okom visszatartani téged, foglalj mutánsnevet, avit, aztán uzsgyi játszani, öleld kebledre Gabrielt, miután visszatért a halálosan mesés nyári hajóútról. Very Happy
Vissza az elejére Go down
 
Augustus Warwick
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Archivum :: A múlt árnyai :: Inaktívak előtörténetei-