Elijah & Serena - Csetepaté

Igen, idővel mindenki fejlődik, mi magunk is, hiába vagyunk már tanárok, és én is csak ebben tudok reménykedni, hogy egyszer a vérszomjamnak képes leszek tökéletesen ellenállni, mert arról már letettem, hogy mindez megszűnjön. Ez velem marad már életem végéig, nekem pedig csak erősnek kell maradnom, ahogy eddig is, de most már könnyebben viselem, most már érzem, hogy felnőttem ehhez a képességhez. Végülis, Scart se kóstoltam meg, bármennyire is kívántam a vérét. Ha pedig már kívánás, akkor az a leves, amit Serena eszik, tényleg nem néz ki rosszul, talán meg is kóstolnám, de mégis visszafogom magam, nem akarok gyerekesen viselkedni.
- Azért az én munkámhoz muszáj energia, ahhoz pedig a hús is hozzásegít. – gondolom tudja, hogy én nem elméleti tanár vagyok, tehát tényleg sokat mozgok, most se véletlen, hogy ilyen öltözetben láthat, ugyanis edzésről jöttem. Na de az ételekről visszakanyarodunk a nő erejéhez, ahhoz, hogy mire képes még, én pedig úgy érzem, hogy veszélyes mindaz, amit birtokol.
- Részben! – bólintok rá, majd ez után folytatom. – De akár célpont is lehetsz olyanoknak, akik nem nézik jó szemmel ennek a birtoknak a működését. Gondolj csak bele, hogy hány ellenséges mutáns örülne annak, ha erősebb lehetne, mint amilyen. – végülis, talán tényleg nem gond, hogy felhívom erre a figyelmét, jobb tisztán látnia, hiszen így elkerülheti a bajt. Bár… Serena szerintem még az ellenséggel is simán leülne teázni, ez a gondolat pedig némileg megmosolyogtat. Az én képességem is szóba kerül, az, hogy miért is vagyok itt, mint tanár, és valamiért úgy érzem, hogy őszinteséget érdemel ez a tünemény velem szemben, így meg is kapja tőlem, ahogy a következő kérdésére is a választ.
- A vérszomjam miatt. Gondolom tudsz a képességemről… - nyitva hagyom a mondatot, mivel nem vagyok ebben teljesen biztos. A diákok számára titkolom, de a tanárok tudják, én legalábbis eddig így tudtam. Szavaim halkak, hogy még csak véletlenül se hallhassa meg a beszélgetésünket más, de Serenához azért eljutnak, hiszen közel van hozzám, az pedig jól esik, hogy szívesen meghallgatja szavaimat. Na de ideje lenne valami kellemesebb dologgal elütnünk az időt és mivel az ebédem végénél járok, rákérdezek egy közös, délutáni programra a nőnél.
- Kiborulnék? Ugyan… én is tudok ám szórakozni. – húzom ki magam, bár tény, hogy nem nézné ezt ki senki se belőlem. Inkább csak most már jókedvűen mosolyogva eszem meg az ételem maradékát, majd közben hallgatom a nő válaszát, ahogy az erdei séta mellett dönt inkább a szórakozás helyett. Csak nehogy elunja magát a társaságomban.
- Rendben van. Akkor ha mondjuk úgy 15 perc múlva találkoznánk a bejáratnál, az megfelelne neked? Csak mert letusolnék előtte. – hiába sétálni megyünk, azért jól esne egy gyors zuhany, amit szerintem a másik is meg fog érteni, így ha megegyezünk ebbe, akkor nemsokára felkelek és kis időre magára hagyom, hogy 10-15 perc után a bejáratnál találkozhassunk ismételten. Mivel nem étterembe megyünk, hogy ki kelljen öltözni, így egy egyszerű, fekete nadrág, sportcipő és világosszürke színű, vékony pulóver kerül testemre, amely tökéletes lesz erre az alkalomra, de más egyéb nincs nálam, úgy érzem, hogy szükségtelen lenne. Ha a nő is megjelenik, akkor már mosolyogva meg is indulok remélhetőleg vele együtt a erdő felé.
- Szóval még nem igazán jártál a kastély körül? A tavat csak láttad már… - persze most nem arra megyünk, ez csak pusztán érdeklődés tőlem, miközben lassan az erdő széléhez érünk. Szeretem a természetet, mindig megnyugtat, így biztos vagyok benne, hogy ez a kis séta mindkettőnk számára jól fog esni, főleg így az ebéd után. Na nem mintha Serena nagyon nehéz ételt evett volna.

Eijah & Serena

Nem is tudom, hogy az bátorságnak számít-e, ha önmagadat adod, de sokak szerint azt hiszem igen. A legtöbben alkalmazkodnak a világhoz, sokaknak jó okuk van rá, mint esetében a képessége. Így végül is érthető, de én soha nem voltam az a típus, aki könnyen meghunyászkodik, mert... egyszerűen nem szokásom. Szeretem az életemet, szeretek így élni és épp e miatt nem akarok másoknak megfelelni. Ha épp pirosat van kedvem felvenni egy temetésre... hát pirosat veszek fel. És nem azért mert nem gyászolok, hanem azért, mert nem gondolom, hogy mindent a szabályoknak kellene irányítani, hogy csak akkor érezhetsz valamit, ha úgy teszel, mint más. Nem szeretem, ha keretek közé szorítanak, ennyi.
- A határaimmal igazából még én sem teljesen, de ami késik nem múlik, és azt hiszem ez ki is tolódik, mármint fejlődünk idővel. - legalábbis ennyit már tudok. Mégis csak tanárként funkcionálok itt, bár inkább az empátiám és a megértő készségem, mint sem a nagy hozzáértésem, netán a képesítésem miatt. Sose tanultam tanárnak, és sose nézem utána jobban ennek az egész mutánsosdinak, de úgy gondolom, hogy nem is mindig kötelező ez. Az a lényeg, hogy az ember igyekezzen, és legyen pozitív, az én óráimon legalábbis ez a legfontosabb.
- Mint a legtöbb férfi, de nincs ezzel baj. Én is oda vagyok a steakért, bár inkább jól átsütve, de néha egy könnyed leves is csodákra képes. - mint ez, túlságosan finom, és tényleg fantasztikus. Komolyan nem sokon múlik, hogy ne ragadtassam el magam és nyújtsak felé egy kanállal. Tudom én, hogy túlzás lenne és talán nem is lenne ingerenciája a dologra, de attól még bennem persze felmerül, csak még időben elvetem az ötletet, mielőtt ezen is csak jót mosolyogna, netán szörnyülködne rosszabb esetben.
- Úgy érti, hogy ha olyan erejét erősítem fel, aki önmagában is túl erős? - kérdő pillantással fordulok oldalra, miközben már az utolsó falatokat lapátolom be a számba. Persze, hogy nem gondolok a nyilvánvalóba. Nem vagyok én ennyire körültekintő és főleg nem szoktam mélyebben is belegondolni a helyzetembe, esetleg tényleg abba, hogy a képességem veszélyt is jelenthet. Talán elmondták az elején az alapítók, de hát... néha kissé elvarázsolt vagyok és nem mindig figyelek mindenre, vagy épp jegyzem meg. Amikor úgy elkapja a tekintetemet először sikerül a kanalammal mellé nyúlni és majdnem felborítom a tányért, de még épp elkapom a másik kezemmel, mielőtt baj történne, és mindezt úgy, hogy közben továbbra is rá nézek és figyelek arra, amit mond.
- Oh, hát... egyáltalán nem traktálsz vele, szívesen meghallgatom. Miért vagy olyan veszélyes másokra? - mint mondtam... nem figyeltem annyira az eligazításokkor. Tudom kéne mindenki képességét fejből? Ugye, hogy nem! A legtöbb tanár, aki csak egy ideje van egy iskolában még a kollégái nevét sem jegyzi meg azonnal, idő kell hozzá, esetemben viszont vannak nevek, meg képességek, meg még X-menek is, meg a diákok és az ő képességeik. Majd idővel persze menni fog, majd megtanulok mindent, de azonnal nem megy, szóval hirtelenjében tényleg nem tudom, hogy mitől kell félnie. Persze ha nem akar, nem beszél róla, erőltetni eszem ágában sincs.
- Attól félek, hogy a vidámparkban rövid idő alatt kiborulnál tőlem. - mosolyodom el szélesen, már-már vigyornak is titulálható ez. Na igen, ezt már látta, hogy tudok felpörögni... nagyon és egy olyan hely a maga pezsgésével, szerintem finoman szólva is idegbajt kapna nagyjából fél óra alatt. - De a séta jó lehet, még nem néztem meg a környező erdőket, az idő pedig igazán tökéletes. - egészítem ki aztán magam, mert amúgy benne vagyok és hát mint már láttuk a fickó nem kifejezetten pozitív személyiség, még a végén az első szavaimat alapból visszautasításként kezelné.

Bár ki nem mondom, belül mélyen egyetértek azzal, amit mások gondolnak Serenáról, mely szerint képtelen lesz valaha is megkomolyodni. Lehet, hogy nem is kell neki, hogy ő így van jól összerakva, mivel ilyen emberekre is szükség van a világban, akik ellentétben velem, képesek a dolgok jó oldalát látni és nem félnek attól, ami a jövőben vár rájuk. Őszintén szólva nagyra tartom, hogy ilyen, sokkal bátrabb nő, mint amilyen én vagyok, mégha egy külső szemlélő ezt nem így látja és jót nevetne rajtam.
- Igen, még ez a szerencse. Elég ügyes képességeid vannak, bár a határaiddal nem vagyok tisztában. De jó tudni, hogy ilyen téren nem eshet bajod. – nem kell félreérteni szavaimat, egyszerűen próbálok kedves lenni és barátkozós, mivel a kollégák mindig is érdekeltek, nem szándékozom rossz viszonyt ápolni velük, főleg nem feleslegesen. A leves viszont hirtelen témaváltás, így oda is kapom fejem, miközben a gyümölcsdarabokat fixírozom.
- Én inkább a húsos ételeket szeretem, de… talán majd egyszer. – igazából most se lenne ellenemre egy kóstoló, de nem akarok most elfutni egy másik kanálért és egyébként se eszek bele más ételébe, magamnak pedig nem akarok most hozni egy új adagot, nem illene a saját ételemhez, szóval majd a későbbiek során valamikor megejtem a kóstolót. Viszont, ha már így összefutottunk egymással, akkor szeretném egy kicsit jobban is megismerni a másikat, mivel némileg magányosnak érzem magam az intézményben, nem lenne rossz időnként kikapcsolódni, sétálgatni valakivel és jókat beszélgetni, ezért is próbálkozom az ismerkedéssel, meghagyva Serenának, hogy annyi információt mondjon magáról, amennyit csak szeretne.
- Igen, a képességfelerősítés valóban hasznos, bár egyben veszélyes is lehet. – könnyedén kihasználhatják a nőt, akár veszélybe is kerülhet az ereje miatt, de itt biztonságban van. Ezt inkább ki se mondom hangosan, mert ismét csak negatív témával tudnék előjönni, inkább bekapok egy újabb falatot, mely közben megérkezik a visszakérdezés is. Számíthattam volna rá, mégis, valamiért nem tettem. A villa a tányérra kerül, szemeim pedig lassan a nőébe fúródnak. Őszinte leszek hozzá, nem akarok neki hazudni.
- Én mindig is szerettem tanítani és úgy érzem, hogy jó is vagyok benne, de persze sokat köszönhetek a képességemnek is, mégis, a kinti világban veszélynek vannak kitéve mellettem az emberek, itt biztonságosabb… számukra és számomra is. Talán elmenekültem és azért vagyok most itt, mert belül rettegek attól, hogy ismét kárt teszek valakiben. – cseppet összeszorul a gyomrom, miközben most már csak komoran nézek magam elé, majd hirtelen rázom meg fejem és nézek fel ismét a fiatal nőre. – Felejtsd is el, amit mondtam, nem akarlak a saját dolgaimmal traktálni. – inkább befejezem az evést, ennyi idő kell, amíg helyre teszem a gondolataimat. Ha pedig a nő még mindig nem hagy magamra, akkor egy ötlet fogalmazódik meg bennem.
- Van valami dolgod ma? Csak mert ha lenne kedved, elmehetnénk egyet kirándulni az erdőbe vagy amihez kedved van? Még akár a vidámparkot is megnézhetjük Peekskill-ben, de a választást tényleg rád bízom. Szívesen megismernélek jobban, és én ráérek. – szóval csakis tőle függ. Persze nem sértődöm meg, ha nem ér rá vagy nincs kedve tovább a társaságomban maradni, de én azért megpróbálom. Furcsa lenne közösen szórakozni valamerre, de hallhatja, hogy benne vagyok, ő választ, hogyha velem tart, hogy hova tovább.

Eijah & Serena

Az az igazság, hogy még nem vagyok itt túlságosan régen, így nem is ismerem mindenkinek a képességét pontosan. Nem mindenről van nekem sem mindig fogalmam, szóval nem is tudhatom, hogy ilyesmi miatt ilyen távolságtartóbb típus. Mindenkinek meg van az oka, hogy miért olyan, amilyen, és senki se szereti ha faggatják miatta, úgyhogy nekem sem fordul meg ilyesmi a fejemben. Egyébként is segített, szóval alapjáraton rendes fickó, és kolléga is, én meg nem szoktam rosszban lenni a kollégákkal. Nem azt mondom, hogy olyan sok volt már eddig, de akkor sem szoktam.
- Oh, igen, én is erre gondoltam. - mosolyodom el aztán. Oka van, így van, tudtam én! Bár nem tudom milyen, hogy megszűnhet-e teszem azt. Végül is ez egy mutáns suli, tele csupa okos alakkal, lehet hogy valamilyen úton-módon megoldható az, hogy ő is nyitottabb legyen, ha olyan az ok, amin segíteni lehet. - Lehetséges, bár nekem mindig azt mondják, hogy képtelen leszek megkomolyodni valaha is, de... ki tudja! - még szélesen mosolyogva kihúzott háttal fel is emelem a mutatóujjam a levegőbe. Végül is tényleg nem tudhatom mikor csap be valami durva krach és akkor én is változom. Nem akarok minden áron, jó nekem így, de attól még van rá bőven esély, hogy valaha én is megkomolyodom, vagy legalább egy kicsit elmegyek valami ésszerűbb irányba, miért is ne? Netán kevésbé leszek ön- és közveszélyes, ez azért hasznos lenne.
- Reméljük és tudod az a jó, hogy hiába próbálnak késeket és villákat állítani belém, úgy sem tudnak. Szóval én vagyok nyerő helyzetben. - mosolyogva vonom meg a vállam, aztán tovább kanalazgatom a levesemet. - Ez valami isteni, meg kéne kóstolnod! - nem túl édes, de nem is túl savanyú, szóval olyan pont jó és még annyira fel sem melegedett. Igazán jól tolja az itteni szakács, bár nem lepne meg, ha teszem azt jobban értene az ízekhez, mint más. Milyen frankó lehet úgy elmenni szakácsnak, hogy az embernek fejlettebb az ízlelése, minden bizonnyal tökéletes ételeket tudna összedobni, bár persze az ízlés akkor is számít, de... na mindegy, a lényeg, hogy a leves tényleg nagyon tuti, én pedig talán tényleg jó vagyok így is, ilyen egyszerűen és lazán.
- Oh, hát ez egyszerű, vagyis... maga a tanítás jó dolog, szeretem a kölyköket, de nincs konkrét végzettségem, csak elég jól értem ezeket a képességdolgokat. Fel tudom őket erősíteni, szóval jól lehet velem gyakorolni, és nehéz eltenni láb alól, szóval elég jó kombináció. A birtokra meg csak hívtak, és hát jöttem, mert izginek tűnt. Hát te? - esetében ez talán jobb kérdés is, mert nem tűnik annak a kifejezetten kalandvágyó típusnak. Persze tévedhetek, de első ránézésre inkább olyan, aki szeret megmaradni a maga kis biztonságos zugában, ahol nem nagyon érheti semmiféle baj, vagy gond, ahol tényleg nyugalom van és elkerülheti a feszültségeket, meg az efféle csetepatékat, amikbe most sikerült belerángatnom, ha nem is szándékosan és ha amúgy elég gyorsan és könnyen lerendezte.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen vagyok, hogy miként néznek rám a kollégák vagy a diákok, de muszáj megtartanom ezt a távolságot, muszáj felhúznom magam köré ezt a bizonyos falat, mert ha leomlik és közel engedem magamhoz az embereket, bajuk eshet. Bár nem vagyok igazi vámpír, a vérszomjam olykor eléggé erős ahhoz, hogy komoly gondot jelentsen egy másik félre, így inkább legyek komor és idegen.
- Egyáltalán nem veszem annak, ilyesmi miatt ne aggódj, de mindennek oka van. És talán egyszer majd nem a két véglet leszünk és rálelünk a középpontra. – döntöm cseppet félre a fejem, miközben barna szemeim a nőébe fúrom. Miket hordok itt össze… neki nem kéne igazából megváltoznia, ő úgy jó, ahogy van, egy igazi egyéniség és ilyen emberekre nagyon is szükség van a világban, csak én látok mindent túl szürkén, de ahogy azt ő is mondta, ő a másik véglet, a túl színes világ, melytől belül oly nagyon félek.
- Lehet, hogy igazad van és én tévedek, hogy tényleg nem kell másnak lenned, mint amilyen vagy. A diákok pedig talán egy idő után értékelni fogják azt, hogy te ilyen vagy. – bólintok rá, most, hogy ténylegesen átgondoltam szavait. Bár tanácsot adtam, de tévedhetek. És ha már itt tartunk, azt is elárulom Serenának, hogy annak idején én is igazán kedveltem az olyan tanárokat, mint ő. Bár cukkoltam őket, mégis, soha se bántottam volna igazán egyiküket se.
- De tudod mit? Lapozzunk! Ne beszéljünk most arról, hogy kinek hogy kéne viselkednie, inkább használjuk ki az alkalmat, hogy most összetalálkoztunk és nyugodtan beszélgethetünk, persze már ha ráérsz. Szívesen megismernélek, szóval mesélhetnél mondjuk magadról… arról, hogy miért választottad pont a tanári állást és ezt a birtokot. – vetem fel az első beszélgetési pontot, amely talán még olyasmi, ami nem túl személyes, de némileg mégis közelebb enged majd a másikhoz. Természetesen közben nem állok meg, eszem tovább, így az ételem is fogy, de tekintetem időről időre a fiatal nőre tévedek, tehát teljes figyelmemet élvezheti.

Eijah & Serena

Kicsit elhúzom a számat, talán egy pillanatra, de aztán csak egy szórakozott mosollyal vonom meg a vállam. Na igen, igaza van, nem vagyok egy jellemzően nagyon szigorú nőszemély, nem tudtam volna egyedül megoldani a helyzetet, de... igazából talán nem is akartam. Persze nem arról van szó, hogy direkt ki akarom filéztetni magam, mert én is megsérülhetek, sőt, de valahogy még sem ment volna szigorúbban. Talán akkor ha már tényleg valami baj történik, akkor bekattant volna valami kis gyenge agresszió, de jó eséllyel csak is akkor, egyelőre viszont ez nem merült fel. Szóval szépen visszahuppanok a helyemre, és tovább eszem a leveset, ami már nem olyan hűvös, mint volt, de azért így se olyan rossz. A szavaimmal végképp nem akarom megbántani, egyszerűen néha csak úgy kicsúsznak a dolgok, bármennyire is próbálnám visszafogni magam. Tudjátok előbb mozog a szám, mint ahogy a gondolatok korlátoznák a dolgot, így hát jön a beszéd és nem tehetek ellene semmit.
- Öhm... azt hiszem, de ne vedd kérlek sértésnek vagy ilyesmi, nem annak szánom. Szimplán csak... lehet, hogy én túl engedékeny vagyok, de te meg a másik véglet. - elnézést kérő mosollyal pakolom továbbra is a levest a számba, és csak akkor pillantok oldalra, amikor újra meghallom a szavait. Na igen, de hát az az igazság, hogy fiatalon az ember nem számol minden következménnyel, vagy inkább egyel sem. Én is voltam ilyen, talán még Elijah is, csak úgy fest, hogy ő valahogy hirtelen felnőtt. Minden bizonnyal van erre magyarázat, de nem tudhatom, hogy mi.
- Az igazából totál véletlen volt, csak rosszul borult az asztal. - jó igen, ciki, nem ciki, én védem még a srácokat. Nem kéne, stimmel, de akkor sem tudok annyira haragudni. Nem lett baj, és ez a lényeg elsősorban.
- És, ha... nem akarom? Mármint tudod vannak olyan jó fej tanárok, akik sosem lesznek annyira tipikus tanárok. De majd megpróbálok találni valami arany középutat. - újabb mosoly suhan át az arcomon. Tudom, hogy igaza van azért valahol, de az a helyzet, hogy attól még nem tudok átlépni egy szintet, szerintem ez soha nem is fog sikerülni. Azért az jól esik, amit mond, főleg az, hogy egy nagy fokkal lazábban teszi, mint eddig, vagy inkább, mint a diákokkal. Én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy nem muszáj feltétlenül elkülöníteni a kettőt, szerintem igenis megpróbálhat az ember laza lenni a fiatalokkal is.
- Az aranyos és szép miatt eltekintek a cukkolástól. Az az igazság Elijah, hogy szerintem én sose leszek túlságosan szigorú, maximum majd kimentesz időnként. Amúgy se hiszem, hogy minden tanár egyformán szigorú. - és még nem hallottam tanári elhalálozásról, szóval azért jó eséllyel túl lehet élni az itt tartózkodást, legalábbis szerintem van rá esély. Azért az is sokat számít, hogy a képességem sok mindentől megvéd, komolyabb bajom akkor eshetett volna most is, ha nagyon nem figyelek oda.

Szívem szerint végignézném, ahogy Serena rendet tesz a srácok között, de úgy tűnik, hogy erre aztán várhatok. Előbb fog szerencsétlen nő megsérülni, minthogy a fiúk leálljanak és maguktól esetleg rendet tegyenek, pedig ezt a felfordulást valakinek el kell takarítania. Éppen jókor járok itt, így nemsokára elkapom a srácok grabancát, majd némi erődemostrációt követően közlöm velük, hogy mit várok el tőlük. Adok választást, de jól tudják ők is, hogy mivel járnának jobban, így nemsokára a nő elé kerülnek és már bocsánatot is kérnek tőle, aki láthatóan élvezi a helyzetet, amely mosolyt csal arcomra, attól pedig még szélesebb lesz, hogy a két fiú azonnal nekiáll az étkező rendbehozatalának.
- Hogy el tudtad volna intézni? Serena, láttam, amit láttam és mindketten tudjuk, hogy nem tudtad elintézni, én pedig nem akartam megvárni, amíg esetleg bajod esik. Szóval szívesen! – kacsintok rá jókedvűen, majd kis időre magára hagyom, amíg megpakolom a tányéromat, majd egy jó nagy adag étellel térek vissza hozzá. Szükségem van az energiára, hiszen az én munkám itt nem annyiból áll, hogy egy asztal mögül magyarázok a diákoknak, komoly állóképességet igényel, ezért is kell normálisan étkeznem. Testem viszont izmos és nincs rajtam felesleg, ez pedig egyértelműen mutatja, hogy nem viszem túlzásba az étkezést.
- Mint én? – fejezem be az egyik mondatát két falat között, miközben továbbra is jókedvűen figyelgetem a másik arcát. Értem, hogy mire céloz, én se voltam mindig ilyen, de a múltam tett róla, hogy megváltozzak, és hogy egyszer felolvad-e a jég, azt egyelőre még én se tudom.
- Szerintem az már ne nevezhető mókának, hogyha egy tanárra támadnak. – mutatok felé villámmal egy pillanatra, így térve rá arra, hogy tényleg picit jobban ki kellene állnia magáért, így egy korty víz után ismét szemeibe nézek.
- Serena, én nem szeretnélek megbántani, de egy kicsit keményebbnek kell lenned, hogy kivívd a tiszteletüket. Ha nem teszed, akkor örökké át fognak nézni rajtad és semmibe vesznek, és én se lehetek mindig itt, ahogy más tanárok se, hogy segítsenek. – egyáltalán nem szándékozom kioktatni, segíteni szeretnék, bár előre sejtem, hogy nem lesz sok értelme szavaimnak, nem fog ettől megváltozni, máshogy viselkedni, tehetek én bármit.
- Amikor én voltam fiatal, akkor előszeretettel cukkoltam az olyan aranyos és szép tanárnéniket, mint amilyen te vagy. – mosolygok rá vidáman és talán ő is láthatja, hogy vele szemben némileg lazább vagyok. Ő nem diák, hanem egy tanár, egy munkatársam, akivel nyugodtan viselkedhetek közvetlenebbül és bár nem esek át a ló túloldalára, azért mégse vagyok az a komor, besavanyodott arc, akinek hitt eddig, bár tény, hogy a szavaimnak hála egyelőre tuti nem kedveltettem meg magam vele.

Eijah & Serena

Nem igazán veszem észre először az ajtóban ácsorgó alakot, nem is lenne jó, ha bárki elterelné a figyelmemet, miközben épp kések és hasonlók közelednek felém, mert ha azok netán belém találnának állni, akkor aztán már tényleg nagy bajba kerülne a két kölyök, meg persze én is, de ez már csak apró részlet kérdés. Ellenben a hangot már meghallom és majdhogynem diadalittasan mosolyodom el a jelenet végén, amikor a kölyköket közelebb inti hozzám a kolléga. Jó, vehetném rossz néven, hogy én nem vagyok elég jó hatással rájuk, de az a helyzet, hogy magam is elég sokat bontottam a rendet régebben és épp ezért nem vagyok éppenséggel a legjobb szabályozó, vagy kordában tartó, hiszen az esetek nagy részében még magamat sem tudom rendre inteni, akkor hogy lehetne másokat? Látványosan karba fonom magam előtt a kezem, és erőteljesen bólogatva értek egyet a szavaival. Így van elnézést kell kérni tőlem!
- És máskor, ha rátok szólok, akkor halljátok meg, mert... mert már meg van a biztos fegyverem! - jó-jó a határozott kiállásnak kellene lennie, de én inkább Elijahra gondolnék, bár őt sem tudom bármikor csak úgy kézhez kapni, vagy ilyesmi. Mindegy, a lényeg, hogy most mint bősz lovag megmentette a helyzetet és még egy-egy tarkóra csapást is kap a két kölyök, aztán már takarítanak is, én pedig képtelen vagyok visszafojtani egy mosolyt.
- Szia Elijah! Köszönöm a mentőakciót, de azt hiszem el tudtam volna intézni... idővel, azt hiszem. - mosolyodva rántom meg végül a vállam, amíg ő eltűnik kicsit, én pedig addig leülök szépen az asztalomhoz és folytatom azt az isteni levest, ami amúgy is ízlett és hál' istennek nem lett semmi baja, mert akkor aztán most tényleg igazán nagyon morcos lennék. Pár pillanat múlva már ő is megérkezik, elég szépen felpakolva, ami persze nem baj. Én valahogy inkább az a típus vagyok, aki gyakran eszik keveset, az a csipegetős típus vagyok, bár persze ez változó, hogy mikor tehetem meg, mert mondjuk a suli időszakom alatt volt, amikor elég sokáig nem ettem, ha rám jött az öt perc, meg az alkothatnék.
- Igen, ez tény, de te igazán kemény voltál. Nekem valahogy... nem megy ez. tudom, hogy kéne, de elég sokat voltam a másik oldalon és ki nem állhattam az olyan tanárokat... - itt majdnem kicsúszik egy, mint te - - ... akik minden mókát keresztbe húztak egy tollvonással. - azt hiszem így se sokkal jobb, de talán. Nem azt mondom, hogy ő az a tipikus savanyú alak, bár eddig úgy láttam, hogy az a komolyabb típus, pedig a kora nem ezt mutatná. Nem is tudom a túlságosan olyan... tanár-tanárok nekem mindig az idősebb, őszes, szarukeretes szemüveges fickók, akiknek már egy nézésétől meg fagy az ember ereiben a vér.

Úgy érzem, hogy most már ideje lenne nekem is lenéznem az étkezőbe, mivel kezdek farkas éhes lenni. A testedzés megterhelő és mivel ma is néhány diákkal edzettem, így nem meglepő talán az, hogy hasam normális ételért áhítozik, finom, laktató, húsos falatokért, amelyek majd újabb energiával töltenek fel, a normális ételek után pedig szerintem a napi véradagomért is fel fogok menni a szobámba. De először kezdjük a normális étkezéssel. Kényelmes léptekkel haladok fel a földszintre, majd remek hallásomnak hála szinte azonnal érzékelem, hogy valami gond van a terembe, így sietősebbre veszem lépteimet – de még mindig emberi sebességgel haladok -, majd ahogy az ajtóhoz érek, betekintek a káoszba. Szemöldököm azonnal feljebb szalad és már mozdulnék is meg, amikor kiszúrom Serenát. Kedves kis nő, bár még nem mondanám, hogy igazán ismerem, most viszont mégis, mosolyt csal arcomra az, ahogy próbál rendet tenni. Kezeimet összefűzöm magam előtt, miközben nekidőlök az ajtófélfának, onnan nézem ügyködését és a gyerekek rosszalkodását is, egyelőre még nem avatkozva bele a dologba, de ha bárki kiszúrna, akkor egy fekete melegítőnadrágot láthat rajtam, fekete sportcipővel és szintén ilyen színű trikóval. Mivel edzést tartottam, így mégse lehetek ingben és szövetnadrágban, szóval jelenleg ilyen a viseletem, tehát úgymond teljesen átlagos. Amikor viszont a nő felé repülnek bizonyos tárgyak, amelyeket csak a képességének hála úszik meg, már megköszörülöm torkomat és picit se türelmes tekintettel indulok meg a két srác felé, akik néhány másodperc múlva már meg is érezhetik szorító kezeimet a vállaikon. Nem okozok túl nagy fájdalmat, de teszek róla, hogy érezzék, így fel is pillantanak rám, miközben rideg szemeimmel találkozhatnak.
- Tanár úr! Öhm, mi csak… - kezdenének bele a magyarázkodásba, miközben én fejemmel Serena felé biccentek. – Azt hiszem, hogy tartoztok egy bocsánatkéréssel Ms. Pierce-nek, utána pedig vár rátok egy hosszadalmas takarítás az étkezőben. De aztán csillogjon minden vagy különben holnap, hajnali 5-kor várlak titeket az irodámban és egy hosszú, egész napos edzésnek néztek elébe. Jól hangzik, fiúk? – finoman tarkón csapom őket, majd megindulok a tanárnő felé, ahova ők is követnek és szépen egymás után – vagy inkább egymás szavába vágva -, kérnek bocsánatot, én pedig elégedetten biccentek. Hirtelen mintha angyallá válnának, a telekinetikus erejű fiú már emelgetni is kezdi a dolgokat, míg a tüzes inkább takarít, tehát jól sejtettem, hogy inkább a rendrakást választják a holnapi nap helyett.
- Szia Serena! Mindig kellemes a szemnek egy ilyen tüneményes nőt látni az ebéd közben. – mosolygok rá kedvesen, majd kis időre egyedül hagyom, amíg szerzek magamnak némi ételt, így nemsokára már egy jól megrakott sült húsos és krumplis tányérral térek vissza rá. Akad némi savanyú is a felhozatalban, na meg egy pohár víz a kezemben, így ezeket lerakom a nő mellé, majd helyet foglalok mellette.
- Ahogy láttam, elkélt a segítség. – nem lep meg, hogy pont Serenával csinálják ezt a srácok, picit mimózalelkű és úgy érzem, hogy a légynek se tudna ártani. Annak idején én is szerettem kispécézni magamnak az ilyen tanárnéniket, de az már régen volt. Mégse érzek sajnálatot a nő iránt, kicsikét lehetne keményebb, ha már tanárból van, de még csak véletlenül se mondanám ezt meg neki, legalábbis egyelőre nem, nem kéne rosszul indítani. Jobb szeretnék normálisan kijönni a kollégákkal.

Tárgy: Elijah & Serena - Csetepaté Csüt. 14 Aug. - 8:22

Eijah & Serena

- Elég legyen most már, mert isten bizony, hogy... hogy szólok Ericnek! - ő a félelmetesebb igaz? Azt hiszem, hogy a professzorral hiába fenyegetőznék nem igazán ijednének meg tőle, tehát értelmetlen és felesleges. Azt pedig biztosan nem tudják, hogy Eric reggel lelépett le valahova. Láttam az ablakból, amúgy tök véletlenül, mert nem szoktam figyelni, vagy ilyesmi, csak akkor locsoltam meg a muskátlikat... tényleg! - Vagy... Logannek! - ez még jobb, bár azt hiszem az igazi az lenne, ha már maga a tény hatásos lett volna, hogy én szóltam rájuk, de egyelőre úgy fest, hogy ez nem éri el a kellő célt. Az a baj, hogy ha egy olyan suliban vagy tanár, ahol a diákok mindenféle brutális képességekkel ölik egymást, marha nehéz dolgod van, hogy rendet tegyél, vagy inkább, hogy túl éld. Persze már mindenki kimenekült az étkezőből, az én gyümölcs levesem is árválkodik a tanári asztalon és melegszik fel, pedig olyan kellemesen hűvös volt és annyira finom az első két kanál alapján, amit sikerült belőle megkóstolnom mielőtt egy a két kis hormonbomba egymásnak nem esett. Oké, vágom én, hogy tinik és tuti van valami csaj a dologban, mert mintha hallottam volna elhangozni egy Betty, vagy... Britney nevet, de ezt nem venném biztosra. Azt viszont igen, hogy miután a második kanál leves bejutott a számba már arra lettem figyelmes, hogy egy asztal feldőlt páran sikítva, mások inkább visítva nevetve távoznak, míg ez a két marha szó szerint leamortizálja itt az egész rohadt étkezőt.
- Elég már! Még valaki megsérül! - kiáltom el magam újfent finoman szólva is tehetetlenül, amikor az egyik kölyök telekinézisének hála konkrétan átrepül rajtam egy pohár, meg egy tányér, aztán sorban az újabb felborított asztal egész terítéke. A végén én jutnék a gyengélkedőre, ha a képességem nem segítene megúszni az ilyesmit. Kezdek komolyan morcos lenni, hogy még csak a szándék sincs meg, hogy legalább megpróbáljanak hallgatni rám. Telekinézis és tűz... valaki vagy meg sérül, vagy renováltatni lehet az egész helyet, vagy inkább egyszerre mindkettő. Komolyan tehetetlennek érzem magam, mert elvileg nem bántunk kölyköket, de nagyon közel vagyok hozzá, hogy valamelyiknek, vagy mindkettőnek úgy lekeverjek egy kiadós pofont, mint annak a rendje. Nem így kell lerendezni a vitás ügyeket - oké, mondom én - de az, hogy én miket csináltam a múltban most nagyon-nagyon nem számít, csak az, hogy... - Elég legyen! - amíg legalább a kis tüzes felém fordul a másik úgy nekimegy, mint valami hülye kis kamasz. Oké, mert az, de... könyörgöm egy csaj miért minek kell verekedni? Van még x másik.

Tárgy: Re: Elijah & Serena - Csetepaté

» Elijah & Serena - Erdei séta
» Elijah Reaver
» Serena & Arthur
» Serena szobája
» Serena Pierce