Brandon&Zoey

Valahol mélyen magamat is megleptem a bölcselkedésemmel, de hát ez is abból az időből született, amikor még inkább elvonultam a világtól. Bár be kell látnom, Miranda elég messzire elment néha, csak hogy kirángasson önkéntes száműzetésemből, de így utólag még hálás is lehetek neki. Főleg arra tekintettel, hogy más embereket is megismertem annak hála, hogy hajt a félelem, nehogy megint kirugdosson az ágyból – vagy éppenséggel megbántsam valamivel. Jah, meglehetősen furán működök néha.
– Eleinte mindenkinek fura, ezzel biztosan nem voltál egyedül – vonom meg a vállam. Új környezet, a „különlegesség” érzésének összeomlása, hiszen ha már vagy ötven másik ember képes hasonló dolgokra, akkor mégis mi különleges van az egyénben, a baráti kör odalesz, már ha volt egyáltalán… Ismerek olyat, aki nem állt talpra. fene, valószínűleg én is egy lennék közülük, ha nincs Szöszi. Arra, hogy semmiképpen sem unalmas, fölnevetek. – Hát… előbb-utóbb a legfurcsább dolgokhoz is hozzá lehet szokni. Bár, ki tudja, elég sok érdekesség van itt ahhoz, hogy eltartson pár évtizedig.
Addig meg úgysem tervezek itt lenni. Ötvenévesen gáz lenne azt mondani, hogy még mindig suliba járok. Arra, hogy még egyszer megköszöni, csak elfintorodok, és meg sem említem, hogy semmiség volt az egész. Sejtem valahol mélyen, hogy nem tudnám elmondani, hogy nem vagyok valami nagy hős, aki kirohan a bajbajutottak segítségére. Jókor voltam jó helyen, ennyi, ennek ellenére én is ugyanolyan gyarló tudok lenni, mint a srác, akit elüldöztem. De ha ő szeretne valamiféle dicsfényben látni, hát legyen, de félek, be fog piszkolódni. Valahogy nem vagyok a legjobb ebben…
– Tetszik-tetszik. Ha az embernek vannak barátai, azt hiszem, a jég hátán is megél – felelem egy vigyorral. A korát csak egy biccentéssel veszem tudomásul. – Az is jó lehet… majd véleményezem, amikor eljutok odáig.

– Nem különben, Zoey – felelem, és próbálok kiszabadulni annak a meglehetősen abszurd érzésnek a hatása alól, hogy engem valaki képes volt hősnek titulálni. Az egész annyira… lehetetlennek tűnik. Bár, ha lehetetlent keresek, csak hátrafordulok, és jó eséllyel látom a srácot, aki olyan hajlékony, hogy simán szerez saját magának egy jó délutánt.
– Nem hiszem, hogy az számít, ki mióta tud róla – megvonom a vállam. Nem szeretek arról az időkről, vagy a korai fejlődésemről beszélni. Valahogy feszélyez, ha visszaemlékszem, ahogy az öcsémmel próbáltuk fejleszteni saját magunkat, azokra az esetek többségében vicces kis „csatákra”, amelyek egyike végül katasztrófával végződött. – Inkább az, mennyire tudod használni. Na, meg hogy mire használod, az sem egy utolsó dolog…
Őszintén szólva a srác, aki itt volt, már egyáltalán nem foglalkoztatott. Elment, a múlt része lett, és a távolodó hátát sem láttuk már. nem érdekel különösebben, milyen ember lehet odahaza, lehet, csak rossz napot fogott ki, vagy éppen szerelmes a padba – jah, itt van is egy kisebb lyuk, ez mindent megmagyaráz. Bunkó volt, és ezért azt kapta, ami járt.
– Az nem rossz – mondom. Emlékszem még az én első hónapomra… Milyen marhára elveszett lettem volna, ha nincs Miranda. Még mindig tud magányos hely lenni ez a ház, ami érdekes egy paradoxon, mivel más helyet keresve sem találhatnék, ha a sajátjaim között akarok lenni. De a paradoxonok érdekesek tudnak lenni, a maguk hülye nemében. – És hogy tetszik eddig?
– Tizenhét – felelem, majdhogynem gépiesen. Csak a következő kérdés ne legyen az, hogy van-e testvéred, mert akkor lehet, fejjel megyek a falnak. És lám, bunkóságom ékes bizonyítéka, hogy elfelejtettem visszakérdezni.

Hős? Én? Isten ott, ahol még sosem néztem, basszus, ha engem kikiáltanak hősnek, akkor a világnak már vége van… Az egy dolog, hogy nem tudok elmenni ilyesféle marhák mellett anélkül, hogy meg ne próbálnék segíteni az áldozaton, de ezt bárki megtenné. De hős… Jézusom. Mentesek ki innen, amíg még nem bújtatnak Superman-jelmezbe.
Közben megtudom, mi a képessége. Azután, hogy a könnyeit törölgeti, tényleg nem sétálhatok el… Aj, fene az egészbe, miért kellett annak az idiótának így felzaklatnia szegény lányt? Leülök mellé, de ahhoz túlságosan is tartózkodó vagyok, hogy bármiféle valódi vigaszt nyújtsak. Nem karolom át a vállát, nem mondom azt, hogy minden rendben lesz. Azt hiszem, arra már végképp nem vagyok kvalifikált az én előéletemmel.
– Brandon Hawks – mosolygok rá, miután ő is bemutatkozott. – És csak pár hónapja. De a képességemről már régóta tudok, majdnem nyolc éve.
– És még mindig lehet így nevezni… Egy eset nem minősít semmit sem, legalábbis nem hosszútávon – Jézusom, mikor lettem én ennyire bölcs? vagy inkább bölcselkedő, egy kis kamasz, aki azt hiszi, ismeri és érti a világot. Egészen biztos vagyok benne, hogy a harminc-negyven éves önmagam majd szíve szerint képen röhögné szerény személyemet, amiért ennyire biztos volt a dolgokban, de annyira még nem rohanjunk előre. Carpe Diem, azt hiszem.
– És te mióta koptatod ezt a nem éppen szokványos iskolapadot? – kérdezem, bátorító vigyor kíséretében. Valami azt súgja, ráfér a lányra az ilyesmi.

Az egyik fontos dolog, amit meg kell tanulnunk az, hogy a bunkók nem élnek túl levegő nélkül. Mondjuk ez igaz úgy az emberiség kilencvenkilenc százalékára nagycsoportosan, de msot mégis egy igen érdekes alfaj példányával állunk szemben. Az agyuk születésük után heves zsugorodásnak indult, mire már csak a beszédközpont negyede és az erőszakért felelős részek maradtak meg. Mivel a szavak feléről azt sem tudják, mit jelentenek, ezért az egyetlen, általuk ismert módon hatunk rájuk. Avagy marha nagy lett a szám mostanában. Nem tudom, kit okolhatnék érte. Majd kitalálom útközben. Addig is, van itt egy kis elintéznivalóm.
Amikor azonban a Bunkó távozik, máris megváltozik a leányzó fekvése. A probléma az, hogy alapvetően a női társaságban még mindig nem vagyok valami remekbeszabott úriember, főleg akkor, ha nem ismerem őket. Márpedig azt a lányt, akinek ennyire lovagiasan – bár utólag kissé át nem gondoltnak érzem a mutatványt – a segítségére siettem, nem ismerem. Ami heves hebegést és habogást vont volna maga után pár napja még, azóta azonban… Nos, változott egy-két dolog.
– Ugyan, szóra sem érdemes – vigyorodok el hálásan, bátortalanul. – Biztos te is el tudtál volna bánni vele. Én csak nem akartam, hogy összepiszkold a kezed miatta.
„Összepiszkold a kezed?” Jézusom, Brandon, ez még a saját belső hangod szerint is vacak volt. Inkább fordulj sarkon msot, oldalogj el, a csaj sem fog emlékezni rád, te sem nagyon rá. Na, mit szólsz? Hát persze, hogy teszel előre egy lépést. Ugyanolyan bátortalanul, ahogy beszélsz, igaz? Nem tudom, minek tépem én a számat.
– Esetleg… leülhetek? – kérdezem. Azt elfelejtem említeni, hogy alapvetően nincs más dolgom, és vadidegenekkel is jobb ücsörögni, mint egymagamban.

Valahol mélyen reménykedtem, hogy ezen a kis ejtőzéssel vegyített délutánon összefutok valamelyik Szőkével, ahogy magamban hívom életem asszonyait gyűjtőnevükön. Miri azonban hazautazott a családjához, ami mondjuk rá is fér, így rövidesen föladtam a keresést, és inkább lementem a parkba. Amúgy is kezdett már hiányozni a friss levegő, amit legfeljebb annyit szívtam, amennyi bejött a terem ablakán meg a szobámén. Bár a jó idő miatt azért vannak kint jó páran, ez a legkevésbé sem zavar. Még mindig eléggé szürke kisegér vagyok ahhoz, hogy meglapuljak és ne keltsek különösebb feltűnést, még akkor sem, ha akarnék. Márpedig szinte soha nem akarok.
Ahogy a parkban sétálok, szórakoztatom magam a fák közé hajtott széllel, amikor meglátom a lányt, aki a padon ücsörög. Eredetileg csak elsétálni tervezek arrafelé, de amikor pár lépésnyire megközelítem, már hallom is a beszélgetésfoszlányokat. Esküszöm, arra a fickóra ráférne egy keményebb illemlecke. Végül is, miért ne? Nem mintha illemtanár lennék, vagy valami ilyesmi, de esküszöm, még az én arcom is belepirul abba, ahogyan beszél a lánnyal, pedig én csak hallgatom.
Ahogy utolsó szava elhangzik és fölvinné a hangsúlyt, a kezem fölemelkedik, szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Hang nem jön ki a torkán, a levegő pedig megáll valahol féltávon, az orra és a tüdeje között a légcsőben és nem mozdul. Nem élvezem különösebben a helyzetet, de közelebb lépek és a pánikoló fiú arcára nézek.
– És most bocsánatot kérsz – mondom – vagy addig feszítem a hangszálaidat, hogy megnémulsz. Választhatsz.