Felix & Warren - Hazugságok hálójában

Felix & Warren

Bár nem ismerem azt az embert, akit hajszolok, soha nem láttam, nem söröztünk együtt, de azt biztosan tudom, hogy ő is emberből van. Persze, megfordult már a fejemben, hogy talán hasonló, mint Yetta, de… de Yetta is emberből van, legalábbis részben. Az ember pedig előbb-utóbb hibázik, talán lesz akkora szerencsém, hogy a Bíboros is elkövessen egy hibát, én pedig ezt azonnal megfogom ragadni, és addig nem fogok leállni, míg a kezeim között nem tarthatom a szívét. Ha kell, akkor saját kezűleg fogom darabokra tépni őt. Mindegy, hogy mibe kerül, hogy mit kell feláldozni érte, de meg fog halni, addig éljek.
-Sajnos kevesen tudnak róla bármi lényegeset, nagyon ért ahhoz, hogyan tűntesse el a nyomait, de ő is csak egy ember, igaz? Egy beteg ember, aki úgy fog meghalni, mint egy veszett kutya. – megakarom ölni, de ha van rá lehetőségem, akkor gondoskodni fogok arról, hogy ne gyorsan történjen ez meg. Látni akarom, ahogy szenved, ahogyan az élet fénye apránként, lassan tűnik el a szeméből, hallani akarom az utolsó szívdobbanásait, látni a félelmet az arcán. Minden ember meghal egyszer, de őt nem az idő, vagy a betegség fogja legyűrni. Nem, én akarom, ez az én feladatom. Tartozom ennyivel a családomnak, és mindenki másnak, akitől az a rohadék elvett mindent. – De igaza van, tudok róla néhány dolgot, csak a legfontosabbat nem… miért a családom? Mit tehettem ellene? – ez a kérdés már nagyon régóta gyötör. Sok mindent elkövettem, sok ellenséget szereztem, de nem olyan kaliberűeket, mint a Bíboros, és kötve hiszem, hogy ok nélkül történt volna mindez.
- Valóban, sok kérdést is vett fel ez. Nem gondolt még arra, hogy az ellenség a mi berkeinkben húzódik meg? – sok lehetőség van, ez is egy ilyen. Tökéletesen tudja eltűntetni a nyomait, mintha ismerné a rendszert, tudja, hogy kell az úgy kijátszani az embereket, hogy a nevén kívül semmi használható nyom ne maradjon. De most ő is hibázott, mert a kezembe került az egyik ellensége listája, vagyis… a kezünkbe, de Yetta most nincs itt.
- Mint említettem, nemrégiben sikerült végre előrébb jutnom az üggyel kapcsolatosan, és sikerült gyanúsítottakat is találnom, akikre illik a Bíboros profilja. Ezért is jöttem ide. Talán ismeri néhányukat. – talán. Természetesen nem óhajtom neki elárulni az összes nevet, de egy-kettőből még nem lehet baj. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet. Még ha nem is tudod, hogy ki barát, és ki ellenség.

Nagyon óvatosnak kell lennem. Nem hibázhatok azzal, hogy vagy túl sokat, vagy túl keveset mondok ennek a szaglásznak. Véreb, aki a Bíboros nyomába szegődött. Képesnek kell lennem rá, hogy félrevezessem.
Legalább is még egy ideig, mindenképpen.
Játék.
Szótlanul várom végig, amíg átlapozza a mappát, majd amikor végzett vele, visszateszem az iratkupac tetejére. Még szükségem van rá. A kérdése persze, nem ér váratlanul. Magamban elmosolyodom, de tekintetem közönyösen vetül az arcára.
-Nem sokat. -Fogok bele.- Amit néhány aktából össze tudtam szedni. Mondhatni, semmit. Halvány körvonal, egy füstszerű profil. Ennél szerintem még maga is többet tud róla, Nyomozó.
Valóban. Hivatalosan nem sokat tudni a Bíborosról. Néhány közvetlen gyilkosság, és annál több közvetett. Viszont a nyomok eltüntetésének nagymestere, ezt meg kell vallani. Ha nem tudnám pontosan, hogy kicsoda is a Bíboros, akkor bizony épp ennyire lennék közel hozzá, mint amennyit most elárultam Warrennek.
-Mióta is? -Kérdezek vissza eltöprengve. Gondolkodnom kell, nehogy rossz dátumot mondjak.- Úgy emlékszem, az első ügy, ami a kezembe került, még ügyészhelyettesi koromból, talán tíz éve. Hogy azóta lennék a nyomába? Nem. Igazából most sem vagyok a nyomában sajnos, mert nem nagyon hagy nyomokat. De hát ezt Ön jobban tudja nálam Nyomozó.
Sajnálkozó képet vágok.
-És Ön, megtudott valami újat róla?
Természetesnek veheti a szakmai kíváncsiságomat.

Felix & Warren

-Ezt szerettem volna hallani. – nem vagyok olyan bolond, hogy csak úgy megbízzak benne, mégis ki tenne ilyet? Ő is ott van a listán, ő is ellenség,de jobb közel tudni, mint eltaszítani már az elején. És talán még néhány apróságot is sikerül belőle kisajtolnom. Ilyen például Yetta. Ha ő bízta meg, talán tud néhány fontos dolgot mondani, amivel ráakar ugrasztani engem, ha pedig nem ő az, akit keresek, akkor… akkor is ügyész, biztos tud valamit Yetta munkáságáról. De haladjunk csak szépen sorjában, nem csaphatok egyből bele a közepébe, az katasztrófával végződne. Ez az ember okos, számító, higgadtan kell ezt az egészet kezelni, ami sajnos nem az erősségem.
- Hát persze. – tudom le a dolgot. Nem igazán hiszem el neki, hogy együtt érez. Ez előítélet az emberekkel szemben, a legtöbbjük képtele erre, én is ilyen vagyok. Régen más volt, én is más voltam, volt bennem empátia, önzetlenség, de ma már… ma már nincs, kiölte belőlem az élet és a családom gyilkosa. Most már úgy vagyok vele, hogy mindenki foglalkozzon a saját életével, én nem fogok senkinek sem segíteni saját magamon kívül, elvégre nekem se segítettek soha. Miért csinálnék bármit is csak úgy, mások megsegítésére? Mert rendőr vagyok? Már nem, csak régen voltam az, ma már... ma már nem hiszek a törvény erejében.
Szótlanul veszem át tőle a mappát, és rezzenéstelen arccal lapozom végig, a meggyilkolt lány holtestének képénél kicsit tovább is időzök, mint kellene, de igyekszem minden apró kis jelet elraktározni magamban. – Mit tud a Bíborosról? – ez a Mauris úgy beszélt róla, mintha Isten lenne, de én erősen kétlem, hogy valami szekta vezetője lenne, vagy bármi hasonló. Inkább csak egy beteg féreg, aki azt hiszi, hogy élet és halál ura lehet. De majd letöröm a szarvát, megmutatom neki, hogy mit jelent az a szó, hogy fájdalom. De mindent csak sorjában. Akadnak még bőven kérdések. Vajon mi érdeke fűződik a Bíborosnak egy bevándorló lányhoz?
A szavaira csak bólintok egyet, majd kissé előredőlök a székben. Itt az ideje, hogy megtudjak néhány alapvető dolgot róla és a Bíborosról. Vagy csak az utóbbiról, hiszen esélyes, hogy egy és ugyanaz a kettő. – Mióta van már nyomában a Bíborosnak? – a nyomában azért erős kifejezés, egy íróasztal mögül szemléli az eseményeket, de közbelépni képtelen. Ügyészek…

Nos lássuk hát. Mennyire is szükségszerű az, hogy Patel nyomozó még ennél is jobban belemásszon a lecsóba? A Bíboros nem igazán fog örülni annak, ha egy csaholó kopó liheg a nyomában.
-Értem. Hát ha ennyire kényes, akkor természetesen mindenben számíthat rám. A... segítségemre.
Biztosítom a jó szándékom felől, mert hogy is van csak a mondás? Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb. Ez így is. Nem baj, ha Patel ezentúl a szemem előtt lesz, így jobban tudok rá figyelni majd. Hadd tájékoztasson csak mindenről részletesen, akkor legalább tudom, miként védjem ki a kényelmetlen pillanatokat.
-Sajnálom nyomozó, hogy így történt az Ön ügyével, de talán most kicsit közelebb jutunk a családja gyilkosához. Ebben reménykedem magam is.
Mondom neki, valóban szánakozó hangon. És megértem azt is, hogy szinte azonnal érdekelni is kezdi Mauris. A helyében én sem tennék másképpen.
-Hát. Nézze meg a saját szemével.
Az asztalomról felemelem a legfelső mappát, és Warren felé nyújtom. Ha elveszi, és felnyitja, akkor egymás után a következőket láthatja benne. Először egy fotó a fekete bőrű tettesről. Brutálisan kegyetlen arc, erős tetoválásokkal, kopasz fejbőr, kigyúrt testalkat. Mellette egy papírlapon a személyes adatai, név, születési hely és idő, anyja neve, lakcíme. Az elfogásának időpontja, helyszíne, körülményei. Aztán néhány fotó a kíméletlen brutalitással megerőszakolt, megcsonkított áldozatról. Véres massza... húspép... Már régen nem ember. Aztán egy papírlapon rendes fotó az áldozatról, még amikor élt. Ezt kölcsön kaptuk a családjától. Mellette fehér papíron az áldozat összes adata. Aztán egy másik papíron Josh vallomása, a beismeréssel. Igen, valóban ő végzett az ismeretlen színes bőrű bevándorló lánnyal. A tettet kényszerből követte el. Mondta ő. A Bíboros parancsára, akiről mély áhítattal beszélt.
-Már most tudom, hogy az ügyvédei kényszer-gyógykezelést fognak indítványozni neki. Én meg halálbüntetést fogok kérni, de...
Széttárom a kezem. Ez a kényszer hatása alatt elkövetett bűncselekmény valahogy mindig eltolja az injekciós tűt tartó kezet.
Bízok abban azért, hogy az akta tartalma meggyőzi a nyomozót az együttműködési szándékomról.

Felix & Warren

-Az ügy elég kényes, így is csak nagyon kevesen tudnak róla, először megakarok bizonyosodni arról, hogy számíthatok-e magára, mielőtt bármit is mondanék. – mindössze csak ketten tudjuk kik szerepelnek azon a listán. Yetta és én. Márpedig az ügyész úr rajta van a listán, és nem fogok kockáztatni azzal, hogy csak úgy kifecsegek neki néhány nevet, mert ha ő az, akit keresek, akkor könnyűszerrel terelheti valaki másra a gyanút. Nekem nem egy imposztor kell,hanem magam a megrendelő, maga a Bíboros, teljes életnagyságban, hogy aztán a beleit közszemlére tehessem a Central Parkban. Na jó, nem ennyire azért nem tervezek nyilvános kivégzést, de szenvedni fog, mindent megteszek, hogy majd szinte már könyörögjön a halálért.
Az ügyész úr szavaira viszont elfintorodom, és kissé előre is dőlök, hogy válaszolhassak neki. – Nem érdekel mit akarnak. Érdekelt valakit, mikor az én családom lett oda? Érdekelt valakit maga szerint, hogy elvesztettem a lányomat és a feleségemet? Bele sem kezdtek szinte az ügybe, csak félredobták a sarokba. – mondom talán a kelleténél jobban átéve a mondandómat, de nem érdekel most. Mindenki bolondnak tartott, mikor azt állítottam, hogy egy zöld bőrű nő végzett velük. És végül kinek lett igaza? Nekem. Viszont semmire sem megyek azzal, ha felrobbanok az idegességtől, így hát nyugalmat erőltettek magamra, és végül reagálok az ügyész úr mondanivalójának érdemi részére. – Egész pontosan mit tett ez a Josh D. Mauris? – mert, ha kapcsolatban áll a Bíborossal, akkor muszáj megtudnom, hogy mit tett. Persze, benne van a dologban, hogy csak félrevezetnek, de muszáj minden apró kis szállnak utánajárnom, hogy kizárhassak minél több eshetőséget. Nem hallottam eddig az ügyről, de most már felettébb érdekel a dolog. Ez viszont nem jelenti azt, hogy jobban foglalkoznék a gyászoló családdal. Elvesztettem a két legfontosabb nőt az életemben a Bíboros miatt, esélytelen, hogy átengedjem az igazságszolgáltatásnak őt. A saját kezemmel akarok végezni vele, látni akarom, ahogyan a fény kihuny a szeméből.
-Egy próbát mindenképp megér. Az a rohadék megfog halni, teszek rá, hogy nem fog enyhülni semmi. – nem mintha az én lelkemről lenne szó. Tudom, hogy sok olyan dolgot tettem már így is, amit nem fogok tudni jóvátenni. Régen becsületes zsaru akartam lenni, de ez lehetetlen egy becstelen világban. Ez régimódi bosszú, nem rólam szól, hanem a családomról. Megbosszulom őket, a Pokolra küldöm azt, aki ezt tette velük.

Azért egynémely nyelv csodálatos kifejező is tud lenni. A harag gyűlik, és megöl. Vagyis, a gyűl ölet... Gyűlölet. S mint ilyen, még sem annyira jó dolog az. Na persze, megértem az érzéseit, hiszen el tudom képzelni, hogy egyetlen jól irányzott csapással harapja ketté a torkom. Na persze, én meg közben malmot játszanék.
Cinkos félmosoly jelenik meg az arcomon az italt illetően. Egyképpen gondolkodunk róla. Miért is ne lehet néha egy-egy pohárkával legurítani? Az asztalom mögé sétálok, és megemelem a saját poharamat, és míg ő felteszi az első kérdést, én belekortyolok az aranyló lébe.
-Igen, tudom.
Szúrom közbe aprót biccentve is hozzá. S bár úgy tűnhet felületesen figyelek csak a szavaira, belül nagyon is feszültté válok. Mindez kívülről nem látszik.
-Áh! Az remek. Az jó, ha közelebb jutott a gyilkoshoz. -Újabb rövid beszúrás, finom mosoly.- Ennyire bennfentes körökben mozogna? Így nem lesz könnyű elkapni. És kikre gyanakszik?
Persze, azonnal nem kapok választ. Ifjúi hevessége, a benne felgyülemlett harag, szinte kirobban. Akaratlanul is felnevetek. Fojtottan, karcosan.
-Warren, Warren, Warren! -Kissé színpadias a név ismétlése, de szükségesnek érzem most ezt.- Gondolja, hogy a legyilkolt nő családja is így véli? Mit gondol, ők mit akarnak tőlem? Pontosan ugyanazt akarják, amit Ön is szeretne. Fogjam el a gyilkost, ítéljem el. Tudja egyáltalán mit írt le Josh a vallomásában? Ugye nem tudja? Nos hát. Nem kevesebbet állít, minthogy maga A Bíboros adta számára az utasításokat. Megértheti hát, hogy nagyon körültekintően kell eljárnom, mert ha elengedik, akkor az a veszélyes őrült, újra messzire sodródik. Most van egy kis remény, hogy az igazságszolgáltatás rátehesse a kezét.
Persze, biztos vagyok benne, hogy Warrennek eszében nincs átengedni családja gyilkosát az igazságszolgáltatásnak. Szeretné beteljesíteni a bosszúját. Visszasétálok az asztal emez oldalára, és megállok mellette. Akár ül, akár áll, a vállára simul oldalról a tenyerem.
-Megértem Önt Nyomozó. De higgye el nekem, hogy az önbíráskodással semmire sem jut. A lelkét maró kín akkor sem fog enyhülni, ha a családja gyilkosát önkezével szedi ízekre.
Remélem sikerült Josh D. Maurist Patel nyomozó látószögébe tolnom.

Felix & Warren

Én másként vélekedek, szerintem a harag erőt ad, a gyűlölet pedig hajt előre, bármi történjen is. A bosszúnál nincs jobb motiváló erő, vagy erősebb érzelem. Néha már olyan érzésem van, hogy jobban akarok végezni a Bíborossal, mint élve látni a családomat. Árulás lenne velük szemben? Minden bizonnyal, de ez is csak addig tart, amíg az a mocsok életben van, és én tenni fogok róla, hogy ez az állapot ne tartson sokáig. Nem érdekel, hogyan, mikor és kinek kell életét adnia érte, de végzek majd vele, lelövöm, mint valami kutyát, és még véletlenül sem fogok bűntudatot érezni. Sokkal inkább elégedett leszek.
-Szolgálatban vagyok uram. Úgyhogy azt hiszem kettő is belefér. – biccentek egyet valami hevenyészett mosolyfélével az arcomon. Elméletben most is a munkámat végzem, és soha nem csináltam abból bajt, hogy ittam alkoholt. Egy-egy üvegsör még senkinek sem ártott meg igaz? Jól bírom az alkoholt, és soha nem voltam még részeg. Persze, csíptem már, éreztem, hogy forog körülöttem a világ, miközben levetkőzöm minden gátlásomat, de még Amandáék halála után sem ittam le magamat a földig. Utálták, ha az alkohol szagát érezték rajtam, ezért nem ittam soha annyit, hogy baj legyen belőle. Meghaltak, de attól még ezt ugyanúgy tartom, mint sok mást. Például a karkötőt, amit Kate-től kaptam, soha nem venném le csuklómról.
- Köszönöm. – bólintok még egyet hozzá, mikor elveszem tőle a poharat, majd egy kicsit várok a válasszal. – Feltételezem tud arról, hogy mi történt a családommal. – kezdek bele a mondandómban, figyelve minden egyes kis vonást az arcán. – Előrelépést értem el, és van már néhány gyanúsítottam is, szeretném, ha… informálna róluk, a többségük a rendszerben dolgozik, mint ügynök, rendőr vagy jól menő üzlet ember, gondolom mozog ilyen körökben. – nem akarok egyből azzal indítani, hogy a Bíborost keresem, elég a gyilkos szó is, ebből könnyedén gondolhat Yettára is, ha tényleg ő az, akit keresek.
-Megértem, uram, de most őszintén fogok magával beszélni, mint férfi a férfival. – vagy mint gyilkossal az áldozat, aki bosszúra éhes. – Nem érdekel a vádindítványa, ahogyan Josh D. Mauris sem, se az, akivel végzett. – mondom lassan, kimérten ahogyan a poharat a számhoz emelem. – Segítsen nekem, és minél előbb kezdhet bele a fickó ügyébe. – na igen, siessen a segítséggel, de ne hazudjon, bár ha ő az… akkor minden bizonnyal a szavai csak úgy csöpögni fognak a hazugságtól.

Azt mondják a harag a legrosszabb tanácsadó, és ez így is van. Mert a harag dühöt szül, a düh pedig, gyűlöletet. A gyűlölet feleszi a lelket, és üressé teszi az elmét. Egy vérgőzzel elborított elméjű ember pedig... nos hát... hibákat követhet el.
Végül is, nem tudom miféle érzelmek dúlnak az ifjú nyomozóban, de semmiképpen nem becsülöm alá. Nem szokásom.
-Igen, tudom.
Jegyzem a házkutatásit illető válaszán. Persze, hogy tudom. Elég nagy felelőtlenség lenne az a részemről, ha nem kísérném figyelemmel a ténykedését. Megvannak hozzá a módszereim.
Bevonulunk a szobámba, és én kézjelzéssel adom tudtára, foglaljon helyet az egyik kényelmes fotelben.
-Kér egy pohár italt?
Pillantok rá, s ha igent mond, hát töltök neki is egy brandyt. Magamnak nem, mert még ott aranylik a poharamban az asztalon.
-Melyik ügyről van szó? -Kérdezem meg.- Bár nem tudom, miképpen is tudnék segíteni bármelyikben. Én csak egy szövetségi ügyész vagyok.
S a hangsúlyom tökéletesen érzékelteti, kisnyúl vagyok én a bűvész kalapjában. Ha kért italt, eddigre kitöltöm, és feléje nyújtom a poharat, majd helyet foglalok vele szemben. Belekortyolok a sajátomba, majd visszateszem a poharat az asztalra.
-Holnap lesz a Josh D. Mauris ügy vádpere, és fel kéne rá még készülnöm. Nem lenne szerencsés, ha az ügyvéd szétszedné a vádindítványomat az esküdtek előtt.
Josh Dean Mauris. Egy afroamerikai huszonéves bandatag, aki megerőszakolt és megölt egy másik színes bőrű bevándorlót, de olyan brutálisan, hogy alig sikerült azonosítani. Ilyen ügyek kerülnek az asztalomra. A mindennapi rutin persze segíteni fog, még ha Warren fel is tart egy-két órán át. Bár remélem sikerül hamar leráznom a kölyköt. Még egyéb elintéznivalóm is lenne. Persze, ezt nem kötöm az orrára.

Felix & Warren

Ismeritek az engem hajtó haragot? A tomboló dühöt, ami szinte már elnyomja a családom emlékét és a gyászt, ami megmérgezi a vérem és a lelkem. Azt mondják, hogy lesz olyan nap, mikor azt kívánom, hogy bárcsak ne éltek volna soha azok, akiket elvesztettem, de ez nem fog megtörténni. Éltek, mert élniük kellett,és meghaltak, mert nem vigyáztam rájuk elégé. Nem mindig voltam ilyen, volt egy nagy szerelmem, és volt egy gyönyörű lányom, megvolt mindenem, amit akartam, a két legfontosabb nő az életemben. De megölték őket, elvették idő előtt tőlem mindkettőjüket. És megtanultam azt, hogy vannak, akik ellen harcolni kell, akiken bosszút kell állni, akiken ki kell töltenünk a bosszúnkat, szüntelenül és kegyetlenül kell őket hajtanunk, vadászni kell rájuk, sarokba szorítani őket, mint az állatokat, és a végső pillanatban kivégezni őket, mint a veszett kutyákat. A harag nagy erőt ad, de tudom, hogy el is pusztíthat, ha nem tanulom meg irányítani. És tudjátok, hogy ezt mi állítja meg? A bosszú. Az egyetlen megoldás, az egyetlen lehetőség, és amíg ez nincs meg, addig tombolni fogok, félreállítok mindent és mindenkit, aki az utamba áll, aki hátráltatni akar ebben. Nem érdekelnek az együtt érző pillantások és szavak, mert nem jelentenek semmit. A szó elszáll, a tett megmarad és hatást gyakorol másokra. Én soha nem voltam a szavak embere, mindig előbb cselekedtem, mint gondolkodtam, és megígérem, hogy ez most sem lesz másként. Nem tudom, hogy ki is az valójában, aki ezt tette velem, de megígérhettem, hogy nem fogok leállni addig, amíg nem találtam meg, amíg nem láttam kivérezni, amíg nem hallottam, ahogyan megszűnik dobogni a szíve. A könyörületesség csakis a gyávák és a gyengék jellemzője, én pedig nem vagyok ezek közül egyik sem. Én megteszem azt, amit meg kell, nem fogok gondolkodni, vagy hezitálni. Cselekszem majd, és nem hagyok lehetőséget az életben maradásra. Kivégzem, és kitörlöm az emberek tudatából a nevét. Senki nem fog emlékezni rá, mintha nem is létezett volna. Megölte a családomat. Ezt érdemli.
Szerencsére nem kell sokat várnom, hogy kinyíljon előttem az ajtó. Nem különösebben lepődök meg rajta, olyan, amilyennek elképzeltem, és már amúgy is láttam képeket róla, kicsit utána olvastam a dolgainak, mielőtt idejöttem. Tiszta. Ez pedig gyanús. Manapság már mindenkinek vannak sötét kis titkai, csak egyesek jobban rejtik el a kíváncsi szemek elől azt, mint mások. Ő is gyanúsított, ő is rajta volt a listán, nem számít az, hogy ügyész, vagy hogy nem találtam semmi kivetnivalót az életében. A családoméban sem volt. Az viszont már meglep, hogy tudj a nevemet. Persze, egyszer-kétszer bekerült a híradóba, hogy mit tettem, de ezzel csak a vezetőség akart nyomást gyakorolni rám, természetesen teljesen eredménytelenül, mert nem változtatott semmin. Akár ismernek, akár nem, befogom fejezni azt, amit elkezdtem. Nem mutatom, hogy meglepődtem volna, inkább csak bólintok egy aprót üdvözlésképen. – Nem, amúgy sem szokásom házkutatásit kérni. – na igen, nem esett meg valami sokszor az, hogy én a parancsra várjak. Ajtóstul törtem rá a rossz fiúkra, akiket aztán persze kiengedtek, de egy-két nap múlva már újra bent ültek az őrsön a jóvoltomból. Ez sokáig ment így, és a végén csak találtam ellenük valamit, amiért huzamosabb ideig a sittre kerülhetek.
Kicsit azért feszengve lépek be az irodába, alaposan végigmérve a helyet, megnézve minden egyes kis zugot, és csak akkor szólok újra hozzá, ha már leült a székébe. Vagy akár állhat is. Nekem aztán édesmindegy. – Szükségem lenne néhány válaszra az aktuális ügyemhez, és úgy gondolom ön tudna ebben segíteni. – nincs semmiféle folyamatban lévő ügyem hivatalosan, nem hivatalosan pedig itt van ez. – Csak addig rabolnám az idejét, amíg szükséges. – amíg nem kezd el dalolászni, mint valami énekes madár. Nekem információkra van szükségem, és tudom, hogy nem lesz ez könnyű menet. Ügyész. A génjeiben van az, hogyan hazudjon.

Szerencse, hogy visszautasítottam nem is olyan régen, hogy engem nevezzenek ki a főügyészi székbe. Na még csak az kellett volna. Így is több a nyálcsorgató firkász körülöttem, mint az kívánatos lenne a számomra. Ma délután is, mikor visszafelé jöttem a szövetségi börtönből, megállított az a barna nőszemély. Arrogáns, és kihívó. Azt hiszi, hogy a méretes dudáival, a villogtatott fehér combjaival, és a kéjsóvár ajkaival mindent elérhet. Ostoba tyúk.
"És mondja csak Ügyész Úr, mikor lesz már végre eredmény az ügyben?"
Idegesítő. Miért nem értik meg, hogy vannak ügyek, melyeket nem lehet felgöngyölíteni. Ez egy tizenegymilliós nagyváros. Annyi benne a gyilkosság, hogy minden órára jut vagy kettő. Mintha a világ összes pszichopatája itt adott volna világtalálkozót egymásnak, s azon versengenének, ki a nagyobb f*szagyerek.
Azért élvezet volt nézni, ahogy a gondolatmorzsáktól, melyeket elültettem a buta tyúk fejében, mennyire kínlódott a kamerák előtt. Alig bírt megállni a lábain, levegő után kapkodott, és kész csoda volt, hogy nem kezdett el azon nyomban masztizni. Vicces jelenet lett volna, annyi szent. Végül kínjában szerintem, hamarabb elhúzott, mint ahogy eredetileg tervezte. Vannak nők, akiknél ez a módszer beválik arra, hogy lekoptassam őket magamról.
-Stacy, senkit nem fogadok ma már. A négy órás megbeszélésemet tegye át holnap utánra. -Lépek be az iroda ajtaján, és sétálok át a titkársági szobán, a sajátomig. Kezem a kilincsre fonódik, de mielőtt még belépnék visszapillantok a titkárnőmre.- És hozza be kérem a Mauris kontra Egyesült Államok ügyirat aktáit. Aztán haza mehet.
Útjára engedem. Miért is maradna, míg én áttanulmányozom az ügyet? Ma már nincs több dolgunk. Az ajtót nyitva is hagyom, hogyha Stacy elmegy, figyelni tudjam a kinti szobát is. Nem szeretem a meglepetéseket.
Stacy. A nő vagy öt évvel idősebb nálam, túl van már az ötvenen, de jól tartja magát, és legalább húsz éve a titkárnőm. Ismeri a szokásaimat, már amit meg akarok neki mutatni magamból. Ráadásul, soha nem kérdez feleslegesen, hanem elfogadja az eseményeket.
Persze, volt egy kisebb kalandunk, amely jó pár hónapig tartott, de aztán "meggyőztem", hogy jobb neki nélkülem.
A táskámat ledobom egy székre, a zakómat pedig a kabáttartóra akasztom. Még a nyakkendőmet is meglazítom, hogy aztán egy pohár brandyt töltsek magamnak a hűtőből. Ma már úgy sem vezetek, legfeljebb hívok egy taxit. A lakásom nincs ugyan messze, sétálhatnék is, de ki az az őrült, aki este sétálgat NY utcáin?
Na jó. Én vagyok olyan őrült, de ezt másnak nem kell tudni.
Stacy hamarosan behozza a kért iratot, leteszi az asztalomra, és elhúz. Ekkor dobom le magam a kényelmes karszékbe, és lábaimat az asztal szélére támasztom. Míg a bal kezemben lötybölöm az italt, a jobbal ölembe húzom a legfelső aktát, és kinyitva olvasni kezdek.
Talán a harmadikkal is végzek, no meg a második pohár brandyvel, amikor megkopogtatják az ajtót. Hát nem értik, hogy egyedül akarok lenni? Ledobom az aktát, és a poharat mellé teszem, lábaim újra érintik a puha szőnyeget, és magam megyek az ajtóhoz. Ha megint valami firkász, hát annak most nagyon rossz napja lesz.
Ujjaim a kilincsre fognak, és megnyitom az ajtót. Nagyon is ismerős alak áll kint. Tekintetem végig siklik rajta, de arcomon nem látni, hogy felismertem volna. Végül is... elég ritkán látni raja érzelmeket. Persze, azért felismerem, és ezt nem is titkolom, hiszen valóban ismerem néhány ténykedését. Főleg, hogy javarészt én váltottam ki a fickó ámokfutását. Milyen érdekes fricskája is ez az életnek.
-Áh! Patel Nyomozó. Miben lehet a szolgálatára. Remélem nem házkutatásiért jött, mert a titkárnőm már elment, én meg nem szeretek gépelni?
A megjegyzésem persze nem komoly, hiszen ha muszáj, megírom a papírosokat.
Beengedem, és a belső szoba felé indulva, magam után invitálom.

Felix & Warren

Yetta már nagy lány, megtudja oldani a dolgot, nem hinném, hogy kell mellé erősítés, nem is kért amúgy se. Éppen elég embert ölt már meg, hogy ez rutinosan menjen neki, úgyhogy ráhagytam a fickót, és inkább eljöttem a jelöltek között az egyik legjobban fésült úriemberhez. Ő azért elégé szem előtt van, nem rabolhatom el és kínozhatom csak úgy halálra, bár szívesen megtenném, de előbb arról kell megbizonyosodnom, hogy mit tud. Természetesen ez nem lesz könnyű, főleg ha valami véletlen folytán még az aktám a kezébe is került, mert abban elég sok minden van rólam, és egy ügyész könnyedén megszerezheti őket, volt néhány olyan per már, amit ellenem indítottak, és nem csak azok, akikkel kicsit keményebben bántam el, mint szükségszerű volt. Az állam, a vezetőség, egyik se nézte jó szemmel a ténykedésem, de mivel javítottam a statisztikákon, így nem is szóltak érte. Egyelőre pedig még nem érkezett hír arról, hogy kirúgtak volna, így hát továbbra is rendőrnek vallva magamat bejuthatok az ügyész úrhoz, még időpont nélkül is remélhetőleg.
Szerencsére amúgy is New York-ban vagyok, így nem kell különösebben sokat utazgatni, hogy az irodáját meglátogathassam. Bár, jobban örültem volna, ha esetleg Washingtonban kéne őt keresnem, nem szeretem ezt a várost. Nincsenek igazából személyes okai, ezelőtt talán egyszer-kétszer voltam a városban,akkor is átutazóban, vagy valami más mellékes dolog miatt. Kate akart mindig eljönni ide. Egy apa pedig mindent megszeretne adni a lányának igaz? Washington csak egy állomás lett volna, míg elégé megszedjük magunkat ahhoz, hogy ideköltözhessünk, de… de végül mindezt keresztbe húzták. Soha nem akartam újra betenni a lábamat a városba Kate nélkül, de most szükségszerű volt. Egyrészt, mert Yettát üldöztem, másrészt pedig muszáj elkapnom azt, aki végzett velük. Tudom, hogy Amanda ezt nem szorgalmazná és megpróbálna leállítani, de ő ezt nem érhetné meg, nem tudhatná, hogy milyen űrt hagytak bennem maguk után. El kellett temetnem a lányomat és a feleségemet, ez pedig éppen elég indok, hogy megöljem azt a rohadékot. Nem érdekel milyen úton, de végzek vele, kerül, amibe kerül. Nem tudom mit tettem ellene, amiért úgy döntött, hogy halált érdemel a családom, de ráfogok jönni, mert tudni akarom a választ a kérdésemre. Miért ők, miért nem én? Ők képesek lennének továbblépni, mindig is erősebbek voltak nálam. Én csak állok egymagamban és harcolok a világ ellen, hogy elkaphassam azt, aki ezt tette velük. Én bosszút akarok, ők tudnák, hogy ez nem oldana meg semmit. Nem vagyunk egyformák, de most nincsenek a helyemben. Én pedig eldöntöttem már, hogy mit akarok.
Nincs komolyabb gondom a bejutással, a jelvény láttán azonnal felengednek, még ha egy kicsit vitatkozni is kell arról, hogy mit keresek itt. Az ajtó előtt megállva pár másodpercet még várok, aztán kopok csak be az ajtón, megvárva míg kinyitja azt, vagy kiszól, hogy bejöhetek.

Tárgy: Re: Felix & Warren - Hazugságok hálójában