Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
-Egy tárgy, egy nyavalyás tárgy nem fogja felidézni bennem az arcát. El fogom veszíteni.. - Úgy mondom mindezt mintha még nem halt volna meg, pedig meghalt csak..nem tudom ezt magamnak sem beismerni, görcsösen ragaszkodom hozzá, mintha ezzel visszahozhatnám az élők közé, teljesen megőrültem. -Liam, nem kell őrangyalt játszanod, tudtommal még nem vágtam el a torkom. - Próbálom elviccelni valamennyire pedig nagyon is igaz amit mondtam, azt tudom, hogy megfogok halni, de most így bele gondolva még nem tudom hogyan is fog ez zajlani. Egy kés? Egy golyó vagy vízbe fulladás? Hmm, mindegyik elég tartósnak tűnik. Azonban az ilyetén gondolataimból az ragad ki amilyen fejet vág és amilyen zűrzavar uralkodik most benne, nehéz lenne nem észre venni, hogy problémája van. Egyedül ez az egy dolog tud kirángatni az önsajnálatomból. Liam mindig is elég magabiztosnak tűnt, hozzám képest legalábbis, most pedig szerintem még azt se tudja hol van jelenleg. Mikor kiböki leesik az állam, kell egy pillanat, hogy felfogjam, de mást nem is tudok tenni, mint gratulálni neki és mosolyt varázsolni az arcomra. Lilyvel mi is akartuk gyereket..csak hát a sors máshogy játszotta ki a lapjainkat. -Hát valóban nem tudom ezt Liam, nincs családom és nem is lesz, a drága szüleim meg nem is méltóak az említésre, számukra megszűntem létezni. De te megfogod oldani haver, a kölyök imádni fog, jó apa leszel. - Látom rajta, hogy most megerősítésre van szüksége, zavaros a gondolkodása. Mondjuk a helyében valószínűleg én sem lennék éppen a toppon. -Nem fogsz csalódást okozni, a szülők tette nem olyan dolog ami öröklődik, a te döntésed hogyan alakítod a sorsod, hogy milyen apa leszel, menni fog haver! - Vállon veregetem bíztatólag és támaszként. Azért jó látni, hogy a barátom élete egyenesbe kezd állni, ha megszületik a gyerek el fog illanni ez a félelme, mert nem lesz benne más, mint szeretet. Jó tudni, hogy lesz ki vigyázzon erre a gazfickóra ha nem leszek itt. -Gyere, igyunk meg egy üveg sört, rád fér. - Kettőnk közül Ő most sokkal jobban ki van borulva, mint én. Na meg mire valók a barátok, ha nem arra, hogy fizessenek egy kör italt ha a haverjuk szülői krízisben szenved.
- Hé, ez nincs így. Találhatsz még valami, ami hozzáköt. Az emlék mondjuk, vagy… biztos van valamije, ami nálad van. – nyaklánc, vagy… nem is tudom, bármi, ami hozzáköti őt, nem kell, hogy folyton az álmokra hagyatkozzon, mert ha magát kínozza, hogy így tartsa életben az emléket, akkor azzal csakis rosszat tesz magának, és az emléknek is. - Oké, de.. remélem tudod, hogy mit akarsz tenni. Nem akarom a saját hülyeségedtől megmenteni a segged. – de persze megfogom, mert ez a dolgom, a barátja vagyok, és nem igen tudnék úgy tükörbe nézni, hogy - Jól van, jól van, mindjárt, csak…hadd gondolkodjak egy percet. – hogy mégis miként mondjam ezt el, mert mégsem olyan dolog ez, amit csak úgy benyög az ember, nem? Hé, apa leszek! Nem hangzik rosszul, de talán hasznosabb lenne valamiféle körítéssel, nem? Legalábbis…remélem, hogy igen, mert… áh, nem is tudom már mit tegyek és hogy mondjam el. Talán csak maradok a legegyszerűbbnél. Kibököm és kész. - Igen, az… tudom, elég… hihetetlenül hangzik. – mosolygok rá, és örülök, hogy ilyen jól fogadta, mert azt hiszem.. nem is tudom, talán féltem, hogy mi lesz, ha pont ellenkezőleg kezeli le az egészet. Nem tudom megmondani, hogy miért éreztem ezt, de az ember egy kicsit mindig fél a nagy dolgok előtt, nem? - Hát… tudod, nem éppen… könnyű egy családban, szülőnek lenni. – kezdek bele. Még nem vagyok az, tudom, de az leszek, és muszáj, hogy már most jó apa legyek, mert akkor már nem érek rá az lenni. Jobbat szeretnék a gyerekemnek, mint ami nekem volt. – Mi van, ha nem leszek jó apa? Az enyém is szörnyű volt. Nem akarok csalódást okozni. – sem Scarlettnek, sem a gyerekemnek, azt hiszem azt igen nehezen tudnám túlélni, talán túl se tudnám magam tenni rajta. Utálok csalódást okozni, legyen szó bármiről is, de… azt hiszem ez esetben így ez még indokoltabb.
-Ez többről szól, mint az álmatlan éjszakákról, minden ami utoljára hozzá kötött elveszik. - Lehet nem érti, ezt nem is értheti más, csak én érzem ezt a veszteséget. Mert legalább az emlék eddig elkísért, most azonban? Még üresebbnek érzem magam, mint eddig. Azt se tudom hol kezdődöm én, és hol a semmi, mintha összemosódott volna. Ráadásul az utolsó nyom is elveszett, már-már derengett pár arc, mintha láttam volna őket, ez így, annyira igazságtalanság, miért most? Miért ennyire közel a célhoz? -Ohh, biztos vagyok benne, hogy megtalálom őket és azt nem teszik zsebre amit tőlem kapnak. - Ahogy szóba kerülnek máris elönt a düh, az elkeseredettség is munkálkodik bennem, de a düh ezerszer erősebb. Mindig sikerül győzedelmeskednie az ép elme felett. -Liam, nem vagyok bolond és ismerlek, na mondd el szépen mi a gond. - Lehet a magam részéről igencsak lehangolt vagyok, de képes vagyok a barátom miatt félre tenni a magam bajait, hogy tudjak figyelni rá. -Terhes? - Láthatja, hogy meglepődött arcot vágok, de hamar elmosolyodom. -Ez nagyszerű barátom! - Ölelem meg és meglapogatom a hátát. Megérdemli, hogy legyen egy családja. Képes vagyok elvonatkoztatni a problémámtól, most ez csupán másodlagos, hiszen a barátom apa lesz. -Miért érzem úgy, hogy sokkal feszültebb vagy, mint egy felhúzott gitárhúr? Mi a baj? - Kissé aggódom az arckifejezése láttán. Egy percig sem gondolom úgy, hogy nem örülne a gyereknek, nagyon szereti Scarlettet. Ez több, mint jó. -Na, meséld el a kétségeidet, mert alighanem jócskán vannak. - Sóhajtok. Gondolom Scarlettel is megosztotta, de azok közül se mindet. Ő mindig meghallgatja ha nekem van bajom, egy jó baráthoz illik, ha ezt viszonozom.
- Hacsak nincsenek mexikói rokonaid akkor erősen kétlem, de… mondd már, mégis mi a gond? – mert látszik, hogy finoman szólva sincs jó bőrben, és ha már a legjobb barátomról van szó, akkor nyilvánvaló az, hogy megpróbálok neki segíteni, elvégre kimondva-kimondatlanul, de ez a dolgom, nem? Ez egy barát dolga úgy általában. - Áh, értem. Nem lehet, hogy talán… jobb így? Tudod, hogy Lily sem akarná, hogy ő kísértsen téged folyton éjszakánként. – talán jobb így, jobb, hogy megszűntek azok az álmok amik eddig gyötörték, nem? Persze, nem biztos, nem érthetem őt meg, de… nem is tudom, az örökké az elég soknak tűnik az ő esetében. – Tudom, hogy nem könnyű ez, de… megtaláljuk őket, oké? Valahogy menni fog, álmok ide vagy oda. – álmok, amúgy sem adok azoknak valami nagy alapot, mert az álmok kissé csalókák. Az álom pont olyan, mint egy emlék, csak nem más rakja a fejedbe, hanem te hitetted el azt magaddal. - Semmi különleges, csak kissé rosszul alszom. Mostanában sokat vagyok…ideges egy kicsit. – apa leszek, azt hiszem érthető ha úgy érzem, hogy… szóval mi van, ha nem leszek jó apa? Az enyém se volt jó, de nekem most gyerekem lesz, gondoskodnom kell róluk és… nem tudom, hogy jó leszek-e. - Alapjáraton minden rendben van vele, jól megvagyunk bár kicsit talán fáradékonyabb, de ennyi, jól viseli. – jól viseli… nem akartam kimondani, mert máshogy akartam elmondani, de akkor kifogom nyögni most már. Scarlett meg nagyon jól viseli ezt az egészet, és szerintem ez így is fog maradni azért. Jó anya lesz nagyon. – Szóval… apa leszek. Scarlett terhes. – mondom ki lassan és várom Ren reakcióját. Persze, mi mást tehetne mint gratulálhat, igaz, Apa lesze, egy kicsit megrémít engem ez, de nem azért mert nem akarom csak nem érzem magam annyira… jó embernek azt hiszem, de… valahogy majd megoldom, muszáj, számítanak rám.
Mindig is gondoltam, hogy megfogok őrülni, de hogy ilyen hamar? Azt nem. Más örülne ha megszabadulna a halott szerelme utolsó pillanatairól az életben,d e lassan én már rögeszmésen kezdtem ragaszkodni ehhez az álomhoz. lehet, hogy minden reggel verejtékezve ébredtem, de mégis jó volt, mert nem halványodott el Lily arcvonásai, minden éjjel láttam a csodálatos kis arcát, a hófehér bőrét. Most ez mind megszűnt, mit jelent ez? -Az is meglehet, hogy pont ez történt, barátom. - Fújom ki magam, körülbelül pont ezt érzem. Mintha a nyomomban lenne legalább ezer ember és mind megakarna ölni vagy megfosztani a szabadságomtól. -Megszűntek a rémálmok, érted? Elveszítettem az utolsó kapaszkodómat, nem látom többé Lilyt és már kezdtek az álombéli gyilkosok megmutatkozni, minden éjjel újabb részletre tettem szert, most pedig, minden szerte foszlott. - Nézek rá elgyötörten. Valószínű, hogy nem tart normálisnak, az volna a fura, ha annak tartana. Nem tagadom, hogy beleőrültem Lily elvesztésébe, le a kalappal Liam-nek, hogy mégis kitartott mellettem. A szüleim sem bírták sokáig a savanyú képemet bámulni, manapság már csak havi egy levélre futja közöttünk vagy még annyira sem. Nem tudom őket hibáztatni. Most már, hogy szinte kiordítottam magamból a kétségbe esésem látom meg a karikákat Liam szemei alatt és azt az fáradtságot amit én éreztem évekig a rossz álmok miatt. -Mi történt veled Liam? Nagyon nyúzott vagy barátom. - Szinte el is feledem a saját bajomat, ezen aligha lehet segíteni, de Liam mindig is jó barátom volt, ha van valami amiben segíthetnék neki akkor állok elébe. -Scarlettel van valami? - Még magam is megijedek ettől, valahogy erre érzékeny vagyok. Nem történhet meg ugyanaz Liam-mel, mint ami velem.
Az utóbbi napok a történtekhez képest egész normálisan alakulnak. Azt hittem, hogy Scarlett kissé… más lesz. Úgy értem ingerlékenyebb, vagy valami hasonló, de eddig nem történt semmi ilyen, pontosan ugyanolyan, mint amilyennek megismertem. Ez persze jó, és igazából akkor sem szeretném kevésbé, ha kissé hamarabb kapná fel a vizet, mert amúgy is megtudom őt érteni, ő hordja a szíve alatt a gyerekünket…gyermekeinket. Már az is elképesztő volt, mikor mondta, hogy lesz egy, hát még az, hogy kettő! Egy kicsit még mindig tartok attól, hogy nem leszek a legjobb apa, elvégre nem volt előttem sem valami jó példa, de…. igyekezni fogok. Kissé meglepve, de mosolyogva pillantok Ren-re, mikor meghallom a hangját, bár…elég csapzottnak tűnik. Én kissé kialvatlanabb vagyok mostanában, de ennyi, elégé izgulok a jövő miatt, talán érthető, de túlélem, ezért is jöttem ide egy kicsit ki. Scarlett valami barátjával van, nekem pedig semmi dolgom, őt…őket meg nem akartam zavarni. – Szevasz, minden… minden oké? Kissé úgy nézel ki, mint aki most szökött át a határon. – mosolygok rá. na igen, elég csapzottnak tűnik, de hát van ilyen, nem lehet mindenki csúcsformában, valószínűleg én is teljesen kileszek készülve majd, ha már megvannak a gyerekek. Amúgy is megakartam Ren-t keresni, de jó is, hogy összefutottunk. - Jól van, de… mégis mi a baj? – nézek rá kérdőn, talán kissé aggódva, ahogy a kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt és kérdőn nézek rá. Persze, ha találgatnom kéne akkor könnyen megtudnám mondani, hogy mi is az oka annak, hogy itt van, de… azért remélem, hogy nem az. Megérteném, de…attól még remélem nem az. - Hé, nem kell bezárni senkit sem, csak bökd ki, hogy mi a fene bajod van, oké? – látom, hogy nincs valami jól, és kezd nyugtalanítani. Remélem nem tett semmi hülyeséget ami visszaüthetne rá, mert az elég csúnyán sülne el. Lilly sem ezt akarná, de… persze, ilyet nem szabad mondani.
Valami oknál fogva, ki tudja miért, de ma éjjel nem voltak álmaim, mármint úgy értem arról a bizonyos estéről. A gyilkosság óta minden éjjel újra élem azt az időszakot, most azonban egyszerűen nem történt semmi sem. Csak aludtam és reggel felkeltem. Szinte értetlenül állok a dolgok előtt, talán túl részeg voltam, elkábultam? De nem, voltam már részeg, az álmokat ez sem űzte el, nem volt rá se folyékony gyógyszer se pirula. Most valami mégis kiváltotta ezt és nem tudom örüljek-e neki vagy fakadjak ki mérgemben amiért elvesztettem az egyetlen dolgot ami táplálta a bosszúmat. Gyorsan lezuhanyoztam és magamra kaptam egy farmert és egy inget, a gombokkal most nem foglalkoztam, cipőt rántottam magamra és azonnal kirohantam, hogy megkeressem Liam-et. Nem tudom csak magamban megbeszélni ezt az egészet, egy ekkora lökésre nem készültem fel, azt hittem mindig itt lesz velem annak az estének az emléke. Valakivel beszélnem kell erről, és ki más lehetne az, mint a legjobb barátom? Fejemben csak zakatoltak a kérdések, talányok. Miért éppen most szűntek meg az álmok? Mi váltotta ki ezt az űrt? Nem vagyok túl még Lilyn, tudom, hogy nem, akkor miért történik ez? Talán nem kellene ennyire kétségbeesettnek lennem hiszen az csak jó, ha végre eljutok odáig, hogy kitudom pihenni magam, hogy nem üldöz a múlt, de egyszerűen ez még inkább nyugtalanít. Kint a park féleségnél bukkanok a haveromra. Odasietek hozzá és előtte megállva fújom ki először is magam. -Hello haver! - Fújom ki végre magam és nyújtom a kezem üdvözlésre. Úgy nézhetek ki, mint egy elmegyógyintézetből szökött fogoly. Űzött a tekintetem, a ruházatom hagy kivetnivalót maga után, de nem különösebben érdekel. -Valamiről beszélnünk kell, ha nem beszélek a dologról biztos, hogy megfogok őrülni. - Roskadok le egy padra és érzem, hogy kezd elnyomni a reggel bevett pirulamennyiség. Egy ideje nyugtatókat is szedek, jó ideje, de már csak megszokás képpen, mert hasznuk az semmi. -Szerintem nem vagyok teljesen normális, be kellene záratni. - Mondom egy nagy sóhaj kíséretében. Kezeim reszketnek a reggeli sokk után, fura, mások attól vannak kiakadva ha rémálmot látnak, én pedig attól, hogy megszűnnek. Ez se normális elmeállapotú emberre vall.
Kezdőlap 
by 
