Andie & Jeremy - Rég volt, igaz se volt

Andie & Jeremy

- Azért remélem, hogy nem a bélyeggyűjtemény lenne a legérdekesebb bennem, ami miatt érdekel feljönni hozzám. - mosolyodom el, bár egy fokkal azért most szolidabban. Az az igazság, hogy ez kellemetlenebb téma. Hogy miért? Mert nem szoktam én felhívni magamhoz senkit sem, egyáltalán senkit, még véletlenül sem szó, ez csak olyan felületes viccelődés most, amit ő annak vesz, én viszont tudom, hogy semmi alapja nincs, egy cseppnyi sem.
- Határozott és titokzatos, ez az a kettős, amit bírnak a nők nem? - nem hiszem, nem tudom, nem vagyok otthon a témában, de nem kell ezt tudnia. Az is benne van a pakliban, hogy felhívom pár nap múlva, aztán majd szépen letagadtatja magát, vagy nem veszi fel a telefont, netán direkt más számot ad meg, én pedig akkor majd veszem a lapot és nem zargatom. Nem vagyok olyan, aki álomvilágban ringatja magát. Tudom, hogy az élet nem egyszerű, az enyém se volt az, és az övé sem, szóval nem sértődöm meg és nem fogok kétségbeesni, ha még se találkozunk.
- Rendben köszi és akkor Adrienne. - bólintok végül, miközben szépen a zsebembe csúsztatom a papirost, aztán előkerül a farzsebből a pénztárca is. Ragaszkodom hozzá, ha netán felajánlana valamit, akkor is kifizetem a kávémat. Itt dolgozik, én pedig pontosan tudom, hogy milyen kiszolgálni másokat, nem jó, ha még esetleg a főnök is az ember nyakára jár pluszban, nagyon nem jó. Felállok hát szépen és a vállamra kanyarítom még a kabátomat. Az már biztos, hogy érdemes volt ide betoppanni, határozottan érdemes.
- Rendben, én is örülök, hogy találkoztunk And... Adrienne! - mosolyodom el a végére. Nem tudom, hogy mennyire ragaszkodik az új nevéhez, talán a régivel már épp elég gondja van, és nem akarja hallani. Nem lenne ez se gond nekem. Szóval cuccolok szépen, egy laza séta vár rám még vissza a birtokra, aztán majd pár nap múlva egy telefon. Megpróbálom, aztán lesz, ami lesz.

Andie & Jeremy

Megkönnyebbülten nevetek fel, ahogy nem hogy félreérti, inkább veszi a lapot, sőt, még rá is kontráz. Úgy tűnik, a humorérzék nem veszett ki belőle, már pedig az jó dolog.
- Most egy világ omlott össze bennem. Nincs bélyeggyűjteményed? Hát akkor mit mutogatsz a lányoknak? - vigyorgok tovább, de azért hagyom a témát. Végül is, még a végén azt hiszi, valami perverz ringyó lett belőlem. Pedig csak kissé érdekes a humorom, főképp, ha elengedhetem magam.
De úgy látszik, míg én könnyen veszem lazára a figurát, ő kissé feszélyezve érzi magát. Vagy csak fene nagy titkok lengik körül. Netalán csak szimplán félénk.
Ujjaimat összefűzve teszem könyököm az asztalra, amjd az így "épült hídra" fektetem állam, és le sem véve róla szemeim fürkészem arcát.
- Nagyon titokzatos vagy, Jeremy - jegyzem meg, de mielőtt komolynak hihetné szavaim, vagy inkább zavarónak elmosolyodom, ezzel is enyhítva a gyanusításnak rémló megjegyzést. Talán tényleg csak nem szívesen ecseteli nyílt helyen a dolgot, de az is meglehet, még maga sincs tisztában a pontos feladatkörével, addig pedig nem szeretne hantázni. És ez már szintén egy nyerő pont neki.
- De határozott vagy - nevetek fel, ahogy a számomat kéri. Persze érthető, miért, és értelemszerű is. De attól én még nem hagyom ki a poén lehetőségét. Közben persze azért lebontom építményem, és a korábban már látott jegyzetfüzetért nyúlok a kötényzsebbe.
- A felső az otthoni, de leírom a kávézóét is. Végül is, a fél életem itt töltöm. Ha épp nem az egyetemen vagyok vagy otthon - magyarázom, miközben lefirkantok két számot egy üres lapra, majd azt kitépve átadom neki.
- De ha itt keresel, Adrienne-t mondj, Andie-nek már nem nevez senki - vonom meg a vállam kísérőként. Andie.. az egy régi történet, egy darabka múlt, még ha neki az is vagyok, talán az is maradok. De ahogy elköltöztem Bronx-ból mindenkinke Adrienne lettem, mintha csak a nevemet is szerettem volna hátrahagyni. Pedig már egészen hozzám nőtt.
- Nincs időhatár, hogy meddig hívhatsz. Van, amikor éjjel is tanulok. Legfeljebb ha felkeltel morgósabb leszek - mosolygok rá, miközben kelletlen bár, de felkelek a székről.
- Most vissza kell mennem, nem hagyhatom az egész kávézót másra. Örülök, hogy találkoztunk, és akkor majd hívj - teszem még hozzá, szinte már reménykedve. Mert valahogy.. ott a lehetőség is, hogy amint ajtón kívülre ér meggondolja magát és soha többé nem jelentkezik. Végül is, én nem tudom, merre lakik pontosan, a telefonszám is csak az enyém cserélt gazdát. Majd meglátjuk...
Még leveszem az üres poharakat az asztalról és egy utolsó mosoly kíséretében már lépek is vissza a pult mögé ,épp időben, hogy átvegyem az újfent kirohanó munkatárstól. Ilyen ez a terhesség...

Andie & Jeremy

- De talán egyszer majd kitör a sárkány börtönéből és ideér, addig pedig jobb, ha inkább kikerülöd a parasztokat. - szép nővé vált, de hát már amikor ismertem akkor is szép volt. Nem is értem, hogy miért nem tud kifogni magának egy normális pasit, akkor igenis jobb lehetne a véleménye róluk végre, még ha most még nem is. De majd idővel talán tényleg kifog magának egy olyat, aki normális. Az adottságai meg vannak, csak talán egy kicsit jobban kell válogatni, bár én aztán nem adhatok szerelmi tanácsot senkinek sem, egyáltalán nincs jogom hozzá, még csak távolról sem. Nem vagyok benne profi, távolról elkerültem mindenféle kapcsolatot és még a suliból is sikerült elmenekülnöm, pedig ott volt Amy... de nem tehettem mást, sajnos így alakult, túlságosan féltem tőle, hogy csak tönkre vágom az életét. Ő még amúgy is túlságosan fiatal, túlteszi magát rajta, én pedig valahogy megpróbálom a saját kezembe venni az életem irányítását. Majd csak sikerül idővel.
- Mondanám, hogy megnézheted a bélyeg gyűjteményemet, de... azt hiszem ez már kiment a divatból és nem is nagyon vannak bélyegeim. - mosolyodom el egészen szélesen, bár a nevetés elmarad, az nálam ritka kincsnek számít. Tudom, hogy nem komolyan mondja ezt, csak viccel és én is így teszek, hiszen mindketten tudjuk még régen sem voltunk kimondottan barátok és amúgy is a munkaadóm házáról van szó, bár inkább birtoknak nevezném a helyet, kastéllyal, meg mindennel együtt, amire a legtöbben csak nagyokat pislognának.
- Egyféle van, bár ebben még én sem vagyok otthon, de... meglátod majd oké? Ez itt tényleg nem jó téma, szóval... - felhörpintem az italom maradékát, és szépen visszateszem az asztalra a csészét. Látszik talán már ebből a mozdulatból is, hogy én nem az a kiszolgálandó fickó vagyok, akikkel eddig összefutott. Én el tudom látni magam, sosem ment ez nehezen, vagy mondhatjuk, hogy a kényszer nagy úr. - Talán igen, úgy néz ki, bár ez most egyelőre más lesz, de... megmutatom majd. - talán ez lesz a legegyszerűbb. Megmutatni, hiszen mégis csak régről ismerem őt, aztán maximum hülyét kap és lelép. Ez is benne van a pakliban. - Mi lenne, ha felhívnálak pár nap múlva, és megmondod mikor érsz rá? - persze ehhez kell a száma, de akár előre is megbeszélhetjük, hogy mikor jön el, gondolom most dolgozik, szóval csak úgy hirtelen nem szabadulhat el.

Andie & Jeremy

- Mint mondtam, a herceg még nem ért ide. De az is lehet, hogy lesántult a lova, vagy épp egy sárkány őrzi és arra vár, hogy megmentsem. A királyi palotáig viszont jó néhány paraszton át kell magam verekedni - nevetem el magam, ugyanakkor válaszolva is felvetésére. Tény, nincs túl jó véleményem a pasikról, hisz előbb-utóbb minden eddigiről kiderült, hogy kisebb vagy nagyobb részben, de egy bunkó. Persze magamban is kereshetem a hibát, hogy miért pont effélékbe futok bele, vagy épp hogy ennyi keserű tapasztalat után miért is hiszem el a következőnél, hogy ő lehet másabb. Talán mert cinikusságom ellenére azért valahol vágyom én is a hercegre. Csak jól titkolom mások előtt.
- Tehát fel akarsz vinni magamdhoz? - ragadom ki a félreérthető szavakat megnyugtatásnak szánt mondatából. Persze mosolygok mellé, éreztetvén, nem veszem komoylan saját viccelődésem, főképp az ő ingerlésére, vagy épp zavarba hozására hoztam fel, emeltem ki. És azonnal el is nevetem magam, remélve, hogy ő is ekképp reagál majd. És nem veszi felhívásnak. Jesszusom, remélem nem érti félre!
Az újabb kérdésem viszont láthatóan zavarba hozza, vagy is hát.. visszatér a már ismételt körhöz. Nem alkalmas ide.. És mégis kinyögi, én pedig meglepetten vonom fel a szemöldököm. Mi olyan nagy titkolnivaló van abban, hogy testőr. Talán egy híres személy mellett? Végül is, azoknak van annyi pénzük, hogy egy ekkore házat vegyenek. Vagy esetleg valami sötétebb üzelmek? Még is csak lent maradt volna a mocsokban? Bár ha törvénytelen dologról lenen szó enm hinném, hogy csak úgy ki-be lehetne járni a házba. Bár ha erről az oldalról nézzük, egy híres ember se szereti a kéretlen látogatókat. Ah, a fenének kombinálok én túl?
- Valamiféle... Azt hittem, testőr csak egyféle van - mosolyodom el, hisz nem cikizni akarom. De hát a testőrökről annyit tudok, mint amit a filmekben láttam, és ott mind egyforma volt. Már ami a feladatkört illeti.
- Úgy látszik, végül csak hasznát veszed a régi pofozkodásoknak - nevetek fel, eszembe jutván, hányszor mentük ökölharcra a legpitibb dolgokért is. Csak mert mifelénk úgy volt szokás.

Andie & Jeremy

Végül is elég fiatal még, hogy legyen még simán esélye rá, hogy megtalálja azt, aki passzol hozzá, aki igazán passzol, addig még gond nélkül fordíthat időt a munkájára, no meg ki tudja, hogy ha tényleg elmegy külföldre, akkor nem talál-e ott magának valami... álompasit.
- Szóval eddig csak ilyen trehány alakokkal futottál össze? Nincs valami jó véleményed rólunk igaz? - halványan elmosolyodom. Azért lássuk be, tényleg nem valami szép kép az, amit felfestett. Én azért nem vagyok ilyen, sose voltam. Részeges apával a hátam mögött, sokat segítettem mindig is az anyámnak, aztán pedig egyedül éltem, szóval nem volt arra lehetőség, hogy mást ugráltassak, hogy megcsináljon helyettem mindent. Önellátó vagyok és ha valaki ezt egyszer megtanulja, akkor akár pasi, akár nem, nem fogja már sosem elfelejteni. Egyébként is elege egy tapló az a fickó, aki nem tesz semmit se félre otthon, hanem mindent a másiktól vár e. Nem akarom én hangosan kimondani, de az a helyzet, hogy régen rossz, ha ilyen fickókat választott be magának, amikor ezzel a külsővel igenis sokkal jobbakat is megkaphatott volna, ha igazán akar.
De talán jobb is a más téma és én... nem akarom elszalasztani azt, hogy egy kicsit beszélhessünk még. Elég szépen sikerül bezárkóznom az utóbbi években, de talán majd most jobb lesz a helyzet, e miatt pedig igenis megpróbálhatnék nyitni az emberek felé, amit jó ideje nem tettem. Nem biztos, hogy tökéletesen fog menni és az se biztos, hogy van értelme, de mégis egy régi ismerősről van szó, talán egyszerűbb vele elfogadtatni akár... a furcsaságaimat, mint mondjuk egy idegennel, akiről semmit sem tudok.
- Dehogy! Végül is ott lakom és nincs megszabva, hogy kit vihetek fel, vagy ilyesmi. És amúgy is látnod kell, nagyobb az a hely, mint kb. a sulink volt. - a lakást már nem is említeném, ahol laktam, az nagyon sokszor elférne egy ekkora kastélyban. Még nekem is szokni kell. Simán előfordul időnként, hogy egyszerűen csak eltévedek, mert nem sikerül meglelni az utat, hogy vajon merre is van mondjuk a konyha, mert vágyom pár falatra lefekvés előtt, mert mondjuk kimaradt a vacsora.
- Ez ahhoz a bonyolult dologhoz tartozik, amit itt elég körülményes lenne elmondani... Igazából most még csak tanulok... aztán majd valamiféle testőr leszek, vagy ilyesmi. - még pontosan én sem tudom. Az elsődleges cél, hogy képes legyek irányítani a képességemet, hogy el tudjam különíteni a rossz részét a jótól és nem utolsó sorban, hogy ne ártsak senkinek, akinek nem akarok azzal, hogy csak teszem azt megfogom a kezét. Akkor jön majd végre az, amikor... konkrétan rituálisan el fogom égetni az összes kesztyűmet és jó eséllyel egy ideig még télen se erőltetek ilyesmit a kezemre. Egy életre elegem lett belőle.

Andie & Jeremy

- Időm? Na, az van bőven - nevetem el magam vidáman, majd kissé oldalt billentem a ejem, mintha csak most venném fontolóra a második pontot.
- Igaz. Egy pasi mellett nehéz a tanulásra és a munkára koncentrálni, ha folyton csak azt hallom: Édes, csinálj már valami kaját.. Édes, már megint nincs ez tiszta zoknim se.. Édes, nem tudod, hova tettem a távirányítót? Édes, hoztál sört?
Színtiszta vicc, ahogy finoman, mégis férfiasan affektálok, akaratlan is bemutatván, többnyire miféle pasasokhoz volt eddig szerencsém. Persze első körben a többség aranyos, cuki, hozza a virágot, visz moziba. Úgy két hétig. Aztán lassacskán apadnak a "külsős" randik, felvetődnek az "együnk otthon és közben nézzünk valami filmet". Persze a lányok azt hiszik, ez továbblépés, a srác inkább kettesben lenne vele, csak rá figyelve. A fenét! Pusztán lusta felöltözni, kimozdulni, hisz mennyivel kényelmesebb az otthoni kanapén elnyúlni?
De mindezt persze nme siránkozásnak szántam, nem is engedem magam belesüppedni az oly ritkán elurhódó önsajnálatba. Inkább rá figyelek, felőle érdeklődöm, majd meglepetten hallgatom szavait. Talán mindannyiunknak az volt a kölyökkori álma, hogy hodályszerű háza legyen és persze sok pénze. Még ha Jeremy nem is sajátjaként dicsekedhet a házzal, de akkor is úgy tűnik, bekerült az elit körbe. Mert egy csóri bankár tuti nem lakik ilyen helyen.
- Nagyon szívesen! - csapok le vidáman az ajánlatra, bár fogalmam sincs, a házigazda mennyire értékeli, ha az alkalmazottai körvezetést tartanak az otthonában. De hülye lennék kihagyni egy ilyen alkalmat, hisz még kívülről se látok ilyen puccos épületeket, nemhogy belülről.
- De nem lesz belőle bajod, ugye? - vetem fel még is akadékoskodásom, hisz nem szeretném, ha jóbaráti kedveskedése miatt megválnának tőle. Tudom, milyen nehéz melót szerezni, főleg ilyen jót.
- És egyébként mit is csinálsz te ott? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Mert ha jól emlékszem, ezt még nem említette...

Andie & Jeremy

Tényleg drukkolok neki, hogy sikerüljön elérnie azt, amit szeretne. Ha ez a külföldi élet, akkor a külföldi élet, meg gondolom a sok utazás. Illene hozzá, és a külseje bőven meg van ahhoz, hogy ezzel egy kis előnyt szerezzen másokkal szemben. Akárhogy is, de azért számít manapság, hogy ki hogyan néz ki. Nem kéne, de attól még így van. Ha van egy csinos arcod, főleg a médiában, akkor sokkal könnyebben előre juthatsz. Maximum azzal kell vigyázni, hogy ezzel ne pont hogy aztán megrekedj egy szinten, mert azt hiszik, hogy nem is vagy több, mint az a csinos arc. De ő kijutott abból az életből, ami nekünk volt, ezek után nem hiszem, hogy ne tudná elérni, hogy tekintsék valakinek. Mindenki, aki a mi köreinkből származik már azzal letett valamit az asztalra, hogy nem került börtönbe és még életben van egyáltalán, innentől pedig remélhetőleg már tényleg csak felfelé vezethet az út. Az akaraterő legalábbis szerint tuti, hogy meg van benne.
- Végül is van még időd megtalálni nem? Amúgy is egy pasi mellett nehéz a karrierre koncentrálni. - látom én a keserédes mosolyt, nem valami kellemes a téma számára. Gondolom azért vannak már pasik a háta mögött, és gondolom volt köztük olyan is, aki... hát nem könnyű dió. Nekem e téren mondjuk úgy könnyebb - vagy nehezebb? - mert nem igazán keveredhetek senkivel komolyabb kapcsolatba. Kár lenne tagadni, hogy fene mód hiányzik és hogy rendkívül kellemetlen tény az, hogy itt vagyok húsz felett és én még csak... hát nem jutottam tovább senkivel egy csóknál, és azt is hanyagolom azóta, hogy ennyivel akár meg is ölhetem a lányt, akivel próbálkozom. E miatt is akarom végre ezt megoldani, valahogy irányítani a képességemet, mert valami mód kell, hogy legyen rá, hogy sikerüljön.
- Itt élek, Manhattanben, a főnökömnek van egy elég nagy... birtoka. Már-már kastély. Kb. nagyobb, mint az egész sulink volt, és csak az épület, szóval... nem rossz. - mosolyodom el. Hát igen, az első alkalommal konkrétan tátott szájjal pislogtam. Azóta már sikerült feldolgoznom a dolgot, de hát nem volt kifejezetten egyszerű. Esetleg lehetne valami lakásom majd idővel, mint Nathannek, de még szerintem nem jött el az ideje, amúgy is elég nagy az a birtok. - Ha akarod egyszer megnézhetnéd... persze, ha van időd és tudod... kedved. - nem is tudom miért csúszik ki ez a számon, valahogy úgy egészen hirtelen jön. Magamat is megleptem vele, gondolom őt is. Egyszerűen talán csak... mégis olyas valakiről van szó, akit nagyon régről ismerek és nem lenne jó, ha az egész ennyiben maradna, egy rövid beszélgetés, aztán ágyő. Ebben a városban bőven meg van az esélye, hogy nem is találkozunk többet, bár én azt már tudom, hogy hol dolgozik.

Andie & Jeremy

- Ugye? Szerintem is - ráncolom össze az orrom jókedvűen. Valóban nagyon jól hangzika külföldi eltűnés. Ott talán végleg elszakadhatnék a múltamtól, önmagamtól, új életet kezdhetnék tényleg elhitetve magammal, hogy nekem is jár a több. Mert ugyan mennyi az esélye, hogy valahol Európában összefutok valakivel a múltamból, mint mondjuk most Jeremy-vel? Annyira kicsi, hogy szinte képtelenség. És ha nincs semmi, ami emlékeztessen, ember, hely, épület, akkor egy idő után a dolgok feledésbe merülnek. Én pedig erre vágyom, nagyon.
- Folyamatosan gyúrok rá - kacsintok felé, ám vigyorom kissé keserédessé válik, ahogy beljebb firtatózik. Nem mintha akkora titok lenne a magánéletem, vagy olyan kényes lennék, hogy csak kiemelt személyekkel osszam meg. Egyszerűen csak... Az sem olyan mesés, ahogy semmi sem az életemben.
- Nem, egyenlőre szerintem még a fehér paripáját kergeti, mert anélkül nem mer a szemem elé kerülni - húzom azért mosolyba a számat, bár ez a mosoly talán beszédesebb ezer szónál. Volt már szerencsém jó néhány pasihoz, némelyikkel együtt is éltem hosszabb-rövidebb ideig. És bár egyik se volt végül az a fájva elsiratott szakítás, azért tapasztalatot adtak bőven. Méghozzá hogy a herceg nem létezik. vagy mások már rég lecsaptak rá, előfoglalózták.
- És te? Itt élsz amúgy New York-ban vagy csak látogatóba jöttél? - fordítom vissza, és bár nem ismételtem el minden kérdést kiérezheti, tényleg mindenre kíváncsi vagyok.

Andie & Jeremy

Igazából nem is tudom, hogy miért akarom elmondani neki, akarom egyáltalán? Néha talán csak... jó megnyílni valaki előtt, csak mert... jó és kész, nincs rá magyarázat. Bár ez nem egyszerű, hiszen a képességemet sem lenne könnyű adagolni. Láthatóan túl sok nem maradt meg benne abból, ami évekkel ezelőtt történt, hogy hogyan távoztam a köreinkből. Talán akkor másokban sem, még sem mernék most csak úgy hirtelen visszatérni oda. Egyszerűen... félnék tőle, arról már nem is beszélve, hogy nem tudom mi történt pl. a szüleimmel, nem tudom, hogy mi a helyzet velük most és nem lenne egyszerű szembesülni az esetleges rossz hírekkel. Így is úgy tűnik, hogy anyám belerokkant az életébe, és talán ennek én vagyok az oka, talán megpróbálhattam volna segíteni neki, de nem hiszem, hogy engedi. Láttam, hogy nézett rám, nagyobb az esélye, hogy ha nem jövök el magamtól, akkor ő maga vágja be utánam az ajtót, hogy tűnjek el.
- Örülök neki, hogy megtaláltad az utadat és remélem, hogy sikerül elérni, amit szeretnél. A külföldi eltűnés jól hangzik. - mosolyodom el. Tényleg örülnék neki, ha sikerülne rendbe tennie az életét. A magunk fajtáknak nem egyszerű, ez sajnos nyilvánvaló. Nem jöttünk valami egyszerű környezetből és bármikor vissza ránthat oda a múlt, de azért próbálkozni mégis csak kell, és akkor talán sikerül. Aztán néha visszaránt a múlt, mint ahogyan én is visszakerültem New Yorkba csak épp most sokkal jobb körülmények közé, és talán van rá esély, hogy ez még inkább pozitív irányba változhat.
- Világos, remélem, hogy nagyot ugrasz majd róla. És... mi a helyzet úgy általában az életeddel? A nagy ő meg van már? - majd szól, ha nem rám tartozik, nem fogom én erőltetni a dolgot, eszem ágában sincs, de azért érdekel, hogy mi van vele. Remélem azért a magánélete is jól alakul, vagy legalábbis jobban, mint az enyém. Esetemben azért ez elég bonyolult, amíg a képességem nem normalizálódik, ha egyáltalán valaha fog.

Andie & Jeremy

Helyileg nem ide való.. Talán még sem szakadt el teljesen a régi szokásoktól, talán csak egy másik gödörbe mászott bele. De igazából ez nem az én dolgom, se jogom, se érdekem nincs firtatni, vajon mi az, minek említésére egy csendes kávézó nem megfelelő hely. Most belépett az életembe, egy apró szösszenet lesz csupán, egy felkavaró emlék. Tudom, néhány napig az fog járni az eszemben, mi volt rég, hogy éltünk, mik történtek. De aztán elmúlik ez is, mint elmúlnak mindig a gondolatok. Egy vita, egy pofon, egy veszekedés. Mindig, minden elmúlik, és új nap virrad.
- Médiát és külpolitikát. Ha elvégzem, szeretnék újságíró lenni, ha lehet külföldi tudósítóként. Valami olyan, ami kimozdít innen, ami valóban lehetőség, hogy elmehessek. Mert eddig nem volt nagy a táv - vonom meg a vállam újfent. Persze, már a bronxi körökből eljöttem, tisztességes melóm van, és eltartom magam. De ez még akkor sem az a mérce, amit magamnak szabtam, mikor anyám összerogyott a szalag mellett. Mert hát, itt is meg lehet vénülni, talpalni napi akár tizenkét órát is, ám eredménye, látszólagos eredménye nincs. Csak a robot, és pont ez elől menekültem, ennek lerázása adott erőt, hogy elhagyjam azt a helyet és megpróbáljam a saját kezembe venni az életem. Na persze azért vannak ballépések, a pasik terén nincs szerencsém, de hátha azért, mert máshol annál több lesz. Mondjuk a suliban és utána a melóban.
- Szóval, ez csak olyan átmeneti ugródeszka - kacsintok Jeremy-re nevetve. Mintha ez valóban nem lenne több, mint a Hollywoodba menő lányok ezreinél a pincérkedés. Mind színésznő akar lenni, az csupán az alkalmi meló, ahol tapasztalatot gyűjt, na meg némi pénzt, hogy addig se haljon éhen, míg a nagy szerep rátalál.

Andie & Jeremy

- Oké, ez teljesen jogos, nálad a pont. - mosolyodom el egészen szélesen. Igaza van, kár lenne tagadni, a mi köreinkből érkezők nem szoktak hosszú életet élni és főleg nem szoktak normális szintre emelkedni. A gyakoribb a gyors elhalálozás, netán a börtön, de úgy fest, hogy nekünk legalább sikerült, és ha jól sejtem akkor a többiekről nem tud semmit sem, ezért nem is kérdezek rá külön. Azok, akiknek sikerült egy olyan élettől megszabadulni, mint nekünk nem gondolkodnak azon, hogy vajon mi lett a többiekkel. Nem szülne az semmi jót. Ezért nem is feszegetem jobban anyám témáját sem. Ha akarnék utána tudnék járni, ha akarnám, akkor megkérdezhetném, hogy mi a helyzet, ha visszamennék Bronxba. Tuti találnék olyat, akinek van róla legalább halvány fogalma, de nem vettem még rá magam és nem tudom, hogy egyáltalán valamikor így döntök-e majd.
- Úgy értem, hogy... helyileg nem ide való. - próbálom magyarázni, annak ellenére, hogy ő nevet, én nem teszek így. Ez egy nyílt hely, egy kávézó, nem fogom azzal kezdeni, hogy elszívom az emberek életerejét, ugye milyen remek? Amúgy sem hiszem, hogy első körben elhinné és még csak azt sem tudom, hogy mi visz rá, hogy elmondjam. Talán csak... valakinek muszáj beszélnem, valakitől muszáj lenne tanácsot kérnem, és miért ne olyan lehetne, akivel évek óta nem találkoztam? Lehetséges, hogy el sem hiszi, nem tud tanácsot sem adni, és végül tovább lépek, mintha mi se történt volna. Nem olyan lehetetlen ez. Ugyanúgy eltűnhetünk egymás életéből, ahogy most... belecsöppentünk, csak egy apró mozzanat ez.
- Ennek örülök, mindkettőnek és bizonyára majd idővel egyre jobb lesz ez, főleg ha már a suli is meg van. Mit tanulsz? - na igen egyetem. Én is el akartam jutni addig, milyen nagyon akartam! De sose sikerült, nem mertem, pedig az orvosi mindig is vonzott, de ahhoz sok pénz kell, sok idő és suli mellett iszonyatosan nehéz lenne, arról már nem is beszélve, hogy elég nagy gond, ha nem érhetsz hozzá a betegekhez, csak kesztyűvel. De talán majd most változnak a dolgok, legalábbis nagyon remélem.

Andie & Jeremy

- Igen, megváltoztál. Eltűntél, felnőttél és még élsz is. Ez a mi köreinkebn igen nagy dolog - mosolyodom el. Tény, sokan, akik eltűntek soha többé nme hallottunk. A többségük elsüllyedt az élet pöcegödrében, vagy valamelyik utca bandaharcban lőtték le. Szép is az élet New York-ban, csak a jó környéken kell lakni.
És igen, hiába jöttünk el, hiába nem bandázunk, nem törünk fel autókat, nem kötünk bele bárkibe.. nem lehet a múltat elfeledni, bármennyire is szeretnénk, nem lehet levedleni azt a bőrt. Vajon ha egyszer sikerül valóban eljutnom ebből az országból, más földrész tudósítójaként világot látnom le tudom magamról vetni a bronxi lány jellemét, vagy lappangva mindig csak az leszek?
- Ezt tényleg nem tudhatom. Anyámnak nem nagyon volt ideje a helyiekkel pletyózni, sok volt a műszakja - vonom meg a vállam keserű érdektelenséggel. Kétfajta asszony él a Bronxban. Aki otthon ül, mert nincs melója, vagy mert neveli az évente potyogó kölyköket, és az, amelyik két-három műszakot húz le valamelyik retkes gyárban, hogy enni tudjon adni az otthonlévőknek.
- Bonyolult? Ide való téma? Szerinted van olyan, hogy idevaló téma? - nevetek rá vidáman, még szemeim is mintha egy pillanatra szinte egyforma színt öltenének jókedvemben. Ugyan, mi lehetne a megfelelő téma, mikor találkozol valakivel a múltadból? Akivel igazából nem voltatok közeli barátok, semmilyen tekintetben, akivel több, mint tíz év után teljesen véletlen összefutsz. És akivel az egyetlen közös pont a múltatok, amiről igazából egyikőtök sem akar beszélni...
- Persze... Megpróbálok nem éhen halni - kacsintok rá, újabb kortyot nyelve hűlő italomból. Azért ez így nem teljesen igaz, egész jól kijövök a fizumból még a lakbér mellett is. Legalább is eddig így volt, ezután meg remélem, hogy meg tudom oldani.
- Végre sikerült bejutnom az egyetemre. Ez az első szemeszterem, de legalább már bent vagyok - vonom meg a vállam. Kissé kilógok a sorból, a csoporttársaim többsége legalább négy-öt évvel fiatalabb nálam. De nem érdekel, én legalább érettebb fejjel tudom végiggondolni a dolgokat, talán a tapasztalatom majd előrébb segít a feladatoknál.

Andie & Jeremy

- Olyan sokat változtam volna? - mosolyodom el. Jó talán a fiúk jobban meg tudnak emberesedni, de pár év telt el, de persze megértem, hogy nem emlékszik rám annyira. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan jellegzetes, sokat mondó arcom van, amire mindenki simán emlékszik. Nem zavar azért a dolog annyira, megértem őt, nem vagyok egy valaki, hogy úgy megmaradjak másoknak és amúgy is volt elég gondja, dolga neki is, hogy ne velem foglalkozzon, meg amúgy is annyian voltunk ott, hogy ihaj, én sem biztos, hogy mindenkinek emlékeznék az arcára, tény, hogy ő jóval kiemelkedőbb, mert a szemszíne felettébb szokatlan.
- A mi környékünk? - mosolyodom el, ahogy meghallom a szóhasználatot. Na igen, onnan jöttünk és akárhogy is, de még mindig oda tartozunk, nehéz lenne azt a tizenpár évet egyszerűen csak letagadni. Megtörtént és kész, nem lehet ezen változtatni és talán nem is kell. Aztán csak bólintok, igen, igaza van, van ami nem változik. Mindig is azok a bronxi kölykök maradunk, ezen már nem igen változtathat semmi sem, csak az a kérdés, hogy ki hova juthat el abból a mélységből az élete során, vagy hogy egyáltalán az élete meddig tart majd.
- Azt... nem tudhatod. - ki tudja, azok után, amit anyám látott, még az sem lepne meg, ha miattam kattant volna be, vagy ki tudja. Nem akarok ezen agyalni, már az is necces, hogy itt vagyok New Yorkban, hogy talán... megtehetném, hogy... de kétlem, hogy bárki is szívesen látna, és nem biztos, hogy egyáltalán nem lenne nagy balhé csak belőle, ha betenném a lábam a régi lakásba, vagy nem borítana ki, ha kiderülne, hogy mi lett a szüleimmel.
- Igen, de ez eléggé... bonyolult és nem tudom, nem hiszem, hogy ide való téma. De veled mi van? Pincérkedés mellett csinálsz még valamit? - ki tudja, nekem is két állásom volt, szóval nem lenne azért annyira meglepő, ha esetleg ő is melózna még valami mást. A mai világban nem olyan egyszerű az élet, és tudom én is, mindenki, aki próbál életben maradni, hogy sokat kell gürizni azért, hogy rendben menjenek a dolgok.

Andie & Jeremy

- Megváltoztál, persze, hogy nem ismertelek meg - nevetem el magam. Persze tudom, tudja, ez csak heccelés. Hisz én is változtam, még is megismert. Bár némi előnyt élvez, kevesen mászkálnak kétszínű szemmel, de akkor is.
A munkakérdésre viszont csak megvonom a vállam. Igen, nekem legalább van munkám, legalább is most. Hisz nem mindig jött így össze a dolog. De azért.. sokan csak várják, hogy legyen valami, vagy épp ha akad is, azt is elszarják. Én ki akartam mászni a gödörből, több lenni, túlélni. Talán ezért is sikerült mindig valahogy a felszínen maradni, és ezért is vállaltam el mindenféle szar melót.
- Hát azért a mi környékünkön nem is leányálom - szúrom szavai közbe. Aztán csak hitetlenkedve vigyorgom és rázom a fejem. Évek óta eljöttünk, és úgy sejtem, mindketten elszakadni akarunk, én legalább is biztos, mégis, még mindig a "mi környékünk" az a lepukkant rész.
- Van, ami nem változik - teszem azonnal szavaim után nevetve és inkább a teámba kortyolok bele. Tényleg csak egy régi "ismerős" kell, hogy újra annak a szerencsétlennek érezzem magam Bronx-ból? Elég egy honfitárs, és szinte azonnal vedlem is vissza a régi környékre. Hihetetlen.
- Nem azt mondtam, hogy az eltűnésed miatt. Hanem akkortájt - vonom meg a vállam, javítva szavait, szavaim. Tényleg nem úgy tűnt, mintha a fia meglépésétől lenne ki. Inkább mint aki alapjáraton bekattant kissé. De ez arrafelé nem meglepő dolog. Van, aki a ellehetetlenedést, van, aki a reménytelenséget nem bírja. És van, aki a melót vagy a részeg társat. Kinek mi jutott, a pokol melyik bugyra.
- Érdekes lehetőség? - csapok le azonnal a végszóra. Egyrészt valóban érdekel, szerinte mi lehet érdekes, főképp, mert ebből kicsit talán lehet következtetni a változásaira, hogy miket élt át, a régi dolgok után mi az, ami még felcsigázza. Úgy érzem, éledezik az újságírói vénám, talán még sem elvetélt ötlet volt az egyetem.

Andie & Jeremy

Nem lep meg a válasza, valahogy én is így számítottam erre. Nem voltunk annyira fontosak egymásnak sosem, csak nem volt más lehetőség és így volt könnyebb túlélni, átvészelni mindent, de azóta felnőttünk. Nem csoda, ha kölyökként nem hiányoltunk annyira egymást, felnőttként pedig az ember már nem azon gondolkodik, hogy vajon mi lett a többiekkel. Felesleges is lenne, hiszen csak rossz gondolatokat szülne. Gondolom az akkoriak nagy része már... ki tudja, meghaltak, lecsúsztak, talán néhányan akadtak közülük, aki tovább tudott lépni és elért valamit, esetleg a szerencse mellé pártolt, mert máshogy szinte lehetetlen lett volna. Nem tudom, hogy Andie esetén ez hogy alakult, hogy vajon ő elért-e valamit. Pincérnő, de miért ne lehetne e mögött több is? No meg ez is sokkal jobb, mint ha... már nem élne, vagy az út szélén árulná a testét teszem azt.
- Így van, te még csak fel sem ismertél. - mosolyodom el, de nincs ebben semmi megrovó, vagy ilyesmi, nem annak szánom. Egyszerűen csak ez is erre mutat rá, hogy fel sem ismert, nem hagytam mély nyomot, még úgy sem, hogy elég hirtelen és különös körülmények között távoztam.
- Azért mégis csak előre lépés és van munkád, rendes munkád. Sokaknak ez nem adatik meg. - mosolyodom el, mert hát így van, és én tudom igazán, hogy milyen ez. Két helyen melóztam pár héttel ezelőttig, hasonló munkakörben, mint ő, plusz a takarítás a vidámparkban. Nem volt egyszerű, kevés alvás, kevés pihenés, de valami kell, mert ha nem gürizel eléggé, akkor soha az életben nem lépsz tovább, én pedig akartam, ezt tudta jól az a fickó is, aki nem rég... hát érdekes dolgokat mutatott és talán tényleg változtathat az életemen, már csak az lesz a kérdés, hogy majd mégis milyen áron.
- Van aki vidámparkban takarít, szóval egy gyári meló se annyira durva. - vonom meg a vállam egy halvány mosollyal. Úgy gondolom, hogy manapság minden, amivel legalább igyekszel ér valamit, és ha az éppenséggel egy gyárban három műszak, akkor az, talán egyszer majd ki tudsz törni belőle, talán nem, de legalább nem adod fel, mint sokan, vagy nem választasz könnyebb utat, amiből bajod lehet.
- Bekattant? Ő zavart el... igazság szerint. - ha nem is szó szerint, de a tekintete épp elég volt, hogy eltűnjek. Én voltam a szemében a szörny, a veszélyes, miközben az apám a részeges állat, aki évek óta verte és szipojozta ki... Ezt próbáld meg felfogni. - De semmi komoly, húztam az igát évekig egy kisvárosban, most pedig úgy néz ki, hogy kaptam egy érdekes lehetőséget. - na igen, ez az, amit nem egyszerű csak úgy kifejteni, részletesen felvázolni meg szinte lehetetlenség a nélkül, hogy akinek mesélek róla ne nézzen azonnal zakkantnak.

Andie & Jeremy

Kíváncsian figyelem arcát, immár hogy tudom, hova tegyem sorra fedezem fel az ismerős vonásokat,a rég látott apró, akaratlan mimikákat. Sokáig észre se vettem, mennyire megfigyelem mások arcát, gesztusait, csak önkéntelen raktározódtak el bennem, hogy aztán éjjeken át kísértsenek.
- Nem hiszem, hogy a kényszer szülte egymásra utaláson kívül ott bármit is éreztünk volna egymás iránt. Egy környéken éltünk, egy nyomorban. De hogy komolyabban hiányoltunk volna bárkit.. nem hiszem - ingatom a fejem. Nem csak róla beszélek, eltűntek sokan, meghaltak páran. Talán kegyetlenek a szavaim, de legalább igazak. Nem szerettük egymást, nem testvérek voltunk, még csak nem is bajtársak. Csupán csak sorstársak.
- Nem Bronx, de még mindig New York - vigyorodom el, ám mielőtt tovább fejteném inkább a meleg teámba temetkezem. Pocsék a tudat, de tényleg nem jutottam tovább néhány utcánál. Igaz, hogy a környék kevésbé szar, de ez még mindig csak a nagy alma, még ha a kevésbé férges fele is.
- Persze.. mint látod, nem egy gyárban gürizek három műszakban, hanem egy kávézóban - mosolyodom el, és bár van szavaimban némi önirónia gúny egy csipet sem. Hisz nem az ő hibája, sőt, mondhatni semmi köze hozzá. Persze értem, hogy keresi a társalgási lehetőségeket, és még mindig jobb a jelenről beszélni, mint a múltról.
- És te? Anyád tisztára bekattant, mikor eltűntél...
Na ennyit arról, hogy nem mászok vissza a múltba. Gratulálok Andie, bele a közepébe.

Andie & Jeremy

Várok én türelmesen, sejtem, hogy arról lehet szó, hogy próbálja belőni, hogy mégis ki a fene lehetek. Megvárom, amíg beazonosít, már ha sikerül neki, mert simán lehet, hogy végül halvány sejtelme sem lehet. Nem olyan evidens, hogy mély nyomot hagytam volna sokakban. Minden bizonnyal akadt azért olyan, aki megjegyzett, de egyáltalán nem evidens, hogy ő is. Rég volt és ha azóta sok minden történt vele, vagy eleve nem szívesen emlékszik azokra az időkre, akkor szintén érthető, ha inkább igyekezett elfelejteni azt, amik történtek és ezzel együtt minden arcot is, engem is. Nincs ezzel gond, nem fogom kárhoztatni érte, nincs rá okom.
- Igen, Bronxban.- bólintok egy aprót. Valami már ezek szerint rémlik neki, bár még mindig nem biztos, hogy én, lehetséges, hogy csak maga a múlt, esetleg pár kép másokról, nem tuti, hogy kifejezetten az én arcom,aztán persze majd még kiderül. Egyelőre még mindig nem tehetek mást, mint, hogy várom, hogy kidobja a rendszer a fejében a választ, vagy a hibát, hogy nem talált adatot, mint valami remek kis Terminátornak.
- Érdekes jelző, de a név stimmel. - halványan elmosolyodom. Bár van sejtésem róla halványan, hogy miért is illet ilyesmivel. Ködös... tény és való, hogy elég hirtelen tűntem el a városból és simán van rá esély, hogy e miatt vagyok számára a ködös Jeremy. Nincs is ezzel komolyabb baj, kaptam már életemben sokkal rosszabb jelzőket is, nem vagyok annyira sértődős.
- Igen a... - kb, itt folytja belém a szót, vagy inkább harapom el a mondatot, hogy ne magamban beszéljek tovább, mert vissza is libben a pulthoz, én pedig szépen várok már megint, csak most arra, hogy elkészüljön és visszatérjen. Még mindig meg vagyok kellően lepve, hogy valaki így visszaköszön a múltból. Vajon mennyire emlékszik az eltűnésem előtti időszakokból? Azt sem tudom, hogy voltak-e rólam pletykák, hogy anyám elmesélte-e bárkinek is, hogy mi történt, mit csináltam az apámmal. Ahogy őt ismerem két lehetőség van... vagy semmit, mert ki volt bukva és lehetetlenségnek érezte, vagy fűnek fának elhordott, csak kicsit átalakítva a sztorit. Amikor visszatér magam elé húzom a jeges kávét, de egyelőre még nem iszom bele, sokkal jobban érdekel, hogy miért van itt, és hogy egyáltalán... hogyan alakult az élete.
- Nem hiszem, hogy olyan sokan hiányoltak és nem igazán volt maradásom. - vonom meg finoman a vállam. Ez sajnos így van, tény, neki se jutottam eszébe, szóval ez is engem támaszt alá. - És veled mi történt? Ez már nem Bronx, sikerült elérni valamit? - tudom én, hogy sokaknak voltak nagy álmai, biztos, hogy neki is, és most pincérnő, de ki tudja... a látszat néha csak, nem biztos, hogy csak egy pincérnő.

Andie & Jeremy

Egyik oldalróla másikra döntöm a fejem, miközben megpróbálom bemérni a srác vonásait. Mintha csak egy fotókkal teli albumot lapozgatnék, megannyi ismeretlen ember arca, kik csak a helyet foglalják és fogalmam sincs, kik ők. És néhányan a régiek közül. Akikkel együtt lógtunk, akikkel együtt törtünk be a művelődési házba, hogy a színpadon bohóckodjuk. És akikkel vállt vállnak vetve pofozkodtunk más bandákkal, ha úgy hozta a helyzet. Mert a mi kocsmánkba jöttek, vagy épp mi az övékbe, vagy mert rámásztak egy csajra a mi sorainkból vagy viszont. Vagy csupán olykor heccből.
- Bronx-ban - bólintok a múltat emlegetve. Ha Andie-ként ismer, ha kölyökként akkor az csak ott lehetett. Hisz ott voltam kölyök, és a közülünk valók akkor nem tehették meg, hogy össze-vissza utazgatnak még New York-ban sem, hisz egy-egy kólára vagy sörre valót is úgy dobtunk össze, nemhogy busz és metrójegyre költhettünk volna. Bliccelni meg túl rizikós volt, sok volt az ügyelő, túl magas a büntetés, hát maradtunk a gyalog elérhető helyeken.
- Te vagy a ködös Jeremy - lobban heterokrómjaimban a felismerés, ahogy végre a fotóalbum a megfelelő oldalra ér. És akaratlan mosolyodom el, immár tudatosan vizslatva megváltozott vonásait. Persze nem lett teljesen más, de a kölyökarc eltűnt, markánsabb lett, férfiasabb. És komorabb.
- Várj.. hozom a jegeskávéd! - intem kezemmel, hisz még se toporoghatok itt, mint valami hülyegyerek. és azzal a lendülettel sietek is vissza a pult mögé, elkészítve a kért italt.
- Tartanék öt perc szünetet - fordulok a visszatérő Jenna felé, miközbne már készítek magamnak is egy pohár teát. Szerencsére most nincs telezsúfolva a hely, pár perc belefér és igazából engedélyezett is. Bár nem feltétlen a vendégekkel, de azért ez más.
- Elfoszlottál, mint a köd - jegyzem meg, immár visszatérve az asztalhoz, leülve vele szemben, és míg a tálcáról elé a hideg italt teszem, ujjaim a forró csészét fogják át. És közben talán magyarázatot is adok akaratlan felbukkanó becenevére.

Andie & Jeremy

Nem ismer meg, de én se vagyok biztos először benne, hogy tényleg jól látok-e. A hangja, a szeme, sok minden stimmel, de attól még nem biztos. Régen volt és azóta azért már eléggé felnőttünk. Ő pedig láthatóan nem tudja, ki vagyok, fel sem tűnik neki, hogy akár ismerhet is, bár tény, hogy nem mondhatni, hogy kifejezetten rám fókuszálna. Eléggé a papírt nézi, sőt mintha gondolatban egészen máshol járna. A kérdésére én is csak késve kapcsolok, mert még mindig próbálom tanulmányozni a külsejét, hogy vajon tényleg ő-e az, vagy csak egy sejtés volt, ami el is száll, ha jobban megnézem magamnak. De nem tudom... tényleg nem.
. Nem köszönöm, elég lesz a kávé. - bólintok is egy aprót mellé, bár konkrétan nem vagyok benne biztos, hogy a gesztusaim eljutnak-e vajon hozzá, mert hát tényleg nem kifejezetten ide figyel, hanem a kis füzetkéjére még mindig. Bár gondolom van elég baja, mint ahogy általában az embereknek, nem várható el, hogy mindig mindenkivel ő legyen a legjobb fej. A táblára siklik a tekintetem, amikor oda int a ceruzával, de aztán újra a tekintetét pásztázom, főleg amikor gyanakvóan kérdez. Valahogy még mindig úgy érzem, hogy ő az... ismerős túlságosan is nekem a tekintete, a szeme és talán még a beszéd stílusa is. Tényleg azt hiszem, hogy...
- Azt hiszem igen, bár rég volt, évekkel ezelőtt és... én Andieként ismertelek. - érezni a hangomon, hogy még mindig nem vagyok tökéletesen biztos magamban, de hát miért ne lehetne? New York, én elmentem, de ő talán itt maradt, és ennyi a lényeg. Akkor pedig simán dolgozhat egy kávézóban. Korra stimmel, a külseje is nagyjából, annyit azért nem változik az ember a mi korunkban, hogy ne lehetne felismerni. - Jeremy vagyok, még itt New Yorkban régen... évekkel ezelőtt találkoztunk. Kölyökként szinte. - vajon egyáltalán nem emlékszik már rám? Rég volt és nem biztos, hogy nyomot hagytam benne, bár elég hirtelen távoztam és az akkori események sokakat leptek meg, azért is tűntem el a városból, mert jobb volt hogy még időben elfelejtik azt, ami történt, mintha újra valami hasonlót produkálok.

Andie & Jeremy

- Jegeskávé sok cukorral - ismétlem a pasi szavait, miközben előhúzom a cerkát és fel is vésem a jegyzetfüzetbe. Nem mintha nem bírnám megjegyezni, de még a betanulási időm alatt azt mondták a csajok, jobb, ha mindent felírok, így nyomon követhetőbb.
- Esetleg valami péksüteményt mellé? - kérdem még a szokásos formulákat, fejben továbbra is igen messze járva. Le kell mondani a pizzákról és a hamburgerről és neki kell állni főzni. Az csak olcsóbb, nem? Hajaj... lehet még is csak jobb lenne lemondani az evésről.
- Adrienne - bököm a cerkámmal a névtáblám felé ösztönösen, majd meglepetten emelem fel a fejem, most már valóban a vendégre nézve. Amióta eljöttem Bronx-ból nem használtam az Andie becenevet. Itt mindenkinek Adrienne vagyok.
Zavartan döntöm picit oldalra a fejem, miközben szemügyre veszem a pasit. Onnan ismerne? Még a "múltból"? De hát annyian voltunk, folyamatosan cserélőtünk, vvolt, aki elszökött, volt, aki börtönbe kötött ki és volt, akit agyonvertek. De egyikkel sem tartom a kapcsolatot a megmaradottakból. A múltat az ember igyakszik lezárni és elfeledni, főképp, ha olyan, mint az ottaniaké. Évek óta azon töröm magam, hogy több legyek egy gyári melósnál, hogy ne jussak magam is arra a sorsra, mint anyám.
- Ismerjük egymást? - kérdem kissé talán gyanakvón, miközben barna szemem kissé elsötétül, mintha csak az is gyanakvásomat akarná tükrözni. Nem nagyon emlékszem arcokra, hisz azóta annyi új és idegen képmást láttam, megannyi megfordult a fejemben is éjjelente, én pedig megpróbálom nem rögzíteni őket, a környezetüket, elfeledni a vonásokat, hogy ne kísértsenek éjjel-nappal.

Andie & Jeremy

Egy kávé, az most elég lesz. Majd megpróbálok valahogy újra az élő sorába jutni. Nem tudom, hogy mennyi esély van rá, hogy megtanuljam megint, hogy is megy az a bizonyos kikapcsolódás. Egyelőre még túlságosan amúgy sem engedhetem el magam, hiszen mégis csak nem lett hirtelen minden tökéletes. Még mindig tartok a képességemtől, most is vékony kesztyű van a kezemen, ahogy mindig, biztos, ami biztos alapon, mert soha nem lehet tudni. Jobb elkerülni a bajokat, úgy hogy az ember előre gondolkodik.
Nem nagyon zavar, hogy lassan érkezik ki a pincérnő. Én is végeztem ilyen munkát, bár a Meki ennél rosszabb, egy helyben állni egész nap, és szinte már felüdülésként kezelni, ha aznap te teheted rendbe mondjuk az asztalokat, és nem kell állni akassza mögött és elviselni az ideges vevőket, akik nem értik meg, hogy nem minden készül el azonnal, hogy ez nem rajtam múlik, hanem a konyhán és attól hogy nagy a sor, még nem fog gyorsabban dolgozni a pénztárgép és hamarabb sülni a krumpli... Őszintén örülök, hogy nem kell ott dolgoznom, még ha a mostani munkában rejlő lehetőségektől tartok is kissé. Nem tudom, hogy pontosan mivel fog járni ez a munka és hogy vajon tényleg lesz-e rá esély, hogy teszem azt... ártanom kell valakinek szándékosan, de ezzel a résszel egyelőre próbálok egyszerűen nem foglalkozni.
Felpillantok amikor megérkezik a pincérnő és finoman szólva is kissé sikerül lefagyni a látványtól. Na nem azért, mert olyan bűn ronda lenne, hanem mert ennyi év távlatából is felismerem. Változott persze, felnőtt, ahogy én is, de attól még... Andie az, legalábbis majdnem teljesen biztos vagyok benne, de sokkal egyszerűbb lenne, ha felnézne legalább.
- Öhm... hello, csak egy jegeskávét kérnék, sok cukorral. - szinte már szuggerálom, hogy nézzen a szemembe, hogy lássam, hogy vajon tényleg ő-e az, mert továbbra sem vagyok benne biztos, de a hangja is erre utal, az se változik olyan sokat az évek alatt. - Talán tévedek, de... Andie? - nem tudom megállni, hogy ki ne csússzon a számon a kérdés egy talán kissé félszeg mosoly kíséretében. Tévedhetek igen, de valahogy úgy érzem nincs szó erről. Ő lesz az... vagy maximum az ikertestvére, de nem tudtam róla, hogy lett volna ilyesmije.

//100-dik hszkeee ^^//

Andie & Jeremy

Legszívesebben felhúznám a lábam a székre, hogy térdemre támaszthassam állám, ám a kávézó alig térdig érő kávébarna egyenruhája nem túl alkalmas. Pedig mindig összekucorodva tudtam a legjobban gondolkodni. Mert most muszáj gondolkodnom. Akár esőtáncot is tudtam volna járni, mikor megkaptam az értesítést a sikeres felvételiről. Ám mindez a határtalan öröm mélyzuhanásba kezdett, mikor tegnap a tanulmányis a kezembe nyomta, mi mindent kell megvennem, mely könyveket, milyen díjakat kell befizetnem. Hát nagyon azt hiszem, be kell vállalnom még néhány plusz műszakot. Bár, ha az elkövetkező három-négy hónapban lemondom a luxusról, úgy mint új ruha, szórakozás és kaja, akkor talán megoldható. Mert a lakbért muszáj kiperkálni, most aztán végképp nem tudnék hirtelen hova becuccolni.
- Adrienne, elvinnéd tőlem a hatost. Ki kell mennem!
Csak egy kézlegyintéssel jelzem beleegyezésem, és igazából hiába is emelném a fejem, Jenna már rég kirohant a mosdóba: Így jár az, aki bekapja a legyet. Bár ha lehetek kárörvendő, akkor talán ha ő kevesebb műszakot tud vini nekem több jut.
A cerkát a fülem beletűzöm a köntyomba, felkapom a céglogós kis egyzetfüzetet, majd megindulok a hatos asztal felé. persze a vendégek enm tudják a számozást, de nekik nem is kell.
- Üdvözlöm. Mit hozhatok? - kérdem kedvesen a már unásig elhadart formulát. Igazából oda sem figyelek, nem érdekel az ügyfél. A fejembe számok cikkáznak, oszlopok, muszáj, jó lenne és hanyagolható témakörben. Enni azért jó lenne, azt még sem nlkülözhetem három-négy hónapig. Bár ha ügyes vagyok, némi péksütit innen is csencselhetek. Az már a reggelit és a vacsorát kiteszi. De kevés... Talán szabni kéne egy határt, hogy esti meddig nézhetek tv-t vagy hallgathatok zenét. Ha csökkentem a számlát, akkor az átmehet a kaja-költségvetésbe...

Andie & Jeremy

New York... újra itt, pedig mennyire igyekeztem elfelejteni ezt a helyet. Persze most minden más, egész más, hiszen már nem csak egy kölyök vagyok az utcáról és ebben a helyzetben szinte esély sincs rá, hogy véletlenül is összefussak olyanokkal, akiket régen ismertem. Nem hiszem, hogy sor kerülhet rá, hiszen a legtöbben elkallódtak, megmaradtak azon a szinten, én pedig... küzdöttem eddig is, de ahová most csöppentem. A főnök ház, hát komolyan nem mondanám éppenséggel kicsinek, nem gyenge milyen lehetőségekkel el van látva a pasas, szóval egy szavam sem lehet. Már csak tényleg az a fontos, hogy idővel tényleg sikerüljön megtennem, amit kér, fejődnöm, elérni, hogy a képességem működőképes legyen, hogy úgy funkcionáljon, ahogy én akarom, ne úgy, ahogy ő akarja. Elvégre mégis csak én vagyok a főnök, legalábbis így kéne lennie, nem fordítva. A tanárom jó, vagy mondjuk az edzőpartnerem, nem nyafog sokat, én pedig mindig figyelek, hogy még véletlenül se essek túlzásba, mert eszem ágában sincs már úgy indítani, hogy... hát komolyabb baj legyen és lehessen takarítani utánam.
Ellenben még így is van kimenőm, amivel megmondom őszintén nem tudok általában mit kezdeni. Most sem volt jobb ötletem, mint beülni a közeli kis kávézóba. Menő környék, jó hely, nem csoda, ha úgy érzem, hogy kilógok innen, meg aztán az utóbbi években erősen kimaradt az életemből a szórakozás. Egyszerűen nem fért bele, túl sok volt a meló, nappal, éjjel, a Meki, a Vidámpark. Meg aztán egyedül az ember nem szívesen szórakozik, azt csak társaságban éri meg, nekem pedig sosem volt társaságom, vagy inkább az utóbbi időben, mert az én állapotomban... az én képességemmel ismerkedni az vajmi nehézkes igazság szerint. Nem számít, most majd más lesz, ha végre irányítani tudom a képességem, talán... talán az iskolába is visszamehetek, megnézhetem, hogy van Amy, bár valahogy van egy olyan érzésem, hogy jól. Hetek teltek el azóta, hogy eljöttem, és minden bizonnyal nem volt neki se könnyű az elején, de az élet megy tovább, ő pedig elég fiatal még ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, még ha minden bizonnyal nehéz is.

Tárgy: Re: Andie & Jeremy - Rég volt, igaz se volt

» Andie...
» Körkilátó (a Tetőkertből nyílik)
» Adrienne "Andie" Meyer
» Océane & Mike - Ez mi volt?
» Jeremy & Logan