Felix Gideon Marsh

" Az ijedt ellenség, legyőzött ellenség. "

Userinfó: Titkos karakter

Név: Felix Gideon Marsh
Mutáns név: Suttogó
Születési dátum: 1938. március 26. New York
Besorolás: Független
Képességek: Akaratmanipulátor (Tudatkontroll), Láthatatlanság (Fénymanipulátor).

Elsődleges képesség: Akaratmanipulátor (Tudatkontroll)
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 8-10 éves kor körül
Képesség jelenlegi szintje: Képes az akaratát bárkire átvinni, mindenféle korlát nélkül. Tökéletesen uralja mások gondolatait, cselekvéseit, szavait. Képes elérni azt is, hogy a kiszemelt alany utólag ne emlékezzen semmire.
Képesség távlatai: Teljesen kifejlődött.


Másodlagos képesség: Láthatatlanság (Fénymanipulátor)
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 8-10 éves kor körül
Képesség jelenlegi szintje: Valósan nem a sejtjei lesznek átlátszóak, hanem a fénysugár eltérítésével lesz láthatatlan. Képes bármennyi ideig fenntartani ezt a láthatatlanságot, hiszen nem a saját testében kell a változást előidézni. A láthatatlanság állapotában azért még a teret kitölti, vagyis az anyagisága megmarad. Nem képes úgy bemenni sehová, hogy átlép a falon. Szüksége van arra, hogy nyitva legyen egy ajtó. De bárki mögött be tud lépni észrevétlenül.
Képesség távlatai: Teljesen kifejlődött.



Jellem: Szigorú és határozott. Azt mondják rá, nem képes mosolyogni. Tény, hogy kevesen látták még. Nem elutasító. Titokzatosság lengi körül, mint minden bezárkózott milliomost. Tudatosan kerüli az olyan helyzeteket, melyek túlságosan is előtérbe helyeznék. Szeret a háttérből irányítani.

Külső: 188 centi maga, szikár alkat. Arca hosszúkás, arcéle markáns. Tekintete szúrós, ajkai keskenyek. Orra egyenes, szemei sötétbarnák, haja sötétszőke, vékonyszálú, rövidre vágott. Általában öltönyt visel, nagy ritkán tűnik fel sportruhában. Megjelenésére a szolid visszafogottság a jellemző.  

Előtörténet: Éjszaka volt. Hűs szél fuvallatai vágtak át a Central Park fái között. Levelek zörrentek meg az ágakon, és a tó felszínén fodrok futottak végig. Az egyik padon szerelmespár csókolózott, mohóságukból kisütött a vágy. A fiatal férfi keze a lány lábai közé siklott…
…az alak felegyenesedett, és lepillantott a lábai előtt heverő testre. Halk hörgés szállt fel, majd egy végtelennek tűnő sóhaj, ahogy a lélek kiszabadult. Nem maradt más utána, csak elgyötört, üres porhüvely. ~Ez már semmi.~ A gondolat kéjes érzést ébresztett a gyilkosban. Elégedetten simított végig tenyérrel ágyékán, aztán fojtottan felkacagott, és a következő pillanatban sötét alakját elnyelték az árnyékok. Egy közeli fa törzse, mintha hullámzani látszott volna. Azonban ha jobban odanézett volna valaki, semmit nem fedezett volna fel. Így azt sem látta senki, hogy a láthatatlan a halotthoz lép, letérdel, és közelről bámul bele a megüvegesedett szemekbe, melyek tágra nyíltan meredtek a csillagokkal teli égboltra.
-Ím már az enyém a lelked.
Hallatszott a tompa suttogás a semmiből.

Miért lesz valakiből rendőr? Nos kérem, valaki azért lesz rendőr, mert arra teszi fel az életét, hogy bűnözőket fogjon el, és megvédje a tisztességes, adófizető polgárokat. Van, aki hagyománytiszteletből áll be az egyenruhások közé, mert apja, nagyapja, dédapja is az volt már. És vannak olyanok is, akik azért lesznek zsaruk, mert erőszakos jelleműek, és itt legalább legálisan élhetik ki sötét oldaluk sugallatait.
Valami ilyesmi vezérelt engem is arra, hogy az egyetem elvégzése után ne ügyvéd legyek, hanem ügyész. Mégiscsak jobb a bűnt üldözni, nem igaz? Főleg, ha van mit elrejteni az igazságszolgáltatás szemei elől. Tökéletes mimikri. Egy álca, mely nem csak eltakar, de meg is véd.
Mutáns vagyok. Senki nem tudja. Én viszont élvezettel használom ki a képességeim adta lehetőségeket.
Mindig is New Yorkban éltem. Itt születtem, és itt nőttem fel. Egy luxus lakásban Manhattan közepén, ahol a szobámhoz külön fürdőszoba tartozott vécével, ahol szobalány és házvezetőnő gondoskodott rólunk.
Mi volt az az esemény, amely aktiválta a képességeimet? Nem tudom már felidézni. Azt tudom, hogy tizenkét évesen meglestem a szobalányt a saját szobájában. Később, úgy tizennégy éves koromban, könnyedén vettem rá, hogy széttárja nekem a combjait. Akkor ez még elég élvezetet jelentett. Tizenhét évesen persze, majdnem lebuktam anyám előtt, így rákényszerültem arra, hogy rávegyem, ugorjon ki az ablakon. Kellő megrendültséggel adtam elő a zsaruknak, mennyire depressziós volt az utóbbi időkben. Nem csodálkoztak. Még apám sem. Elfogadta a tényt, hogy anya öngyilkos lett. Mary Louis Denswolf még nem volt negyven éves sem. Teste örök nyugodalmat lelt a Texasi családi temetőben.
Ámen.
Soha nem voltam az az igazán jóképű, deltás izmokkal bíró srác. Nem rögbiztem, bár kedveltem a kötetlenül űzhető sportokat. Szívesen teniszeztem már akkor is. Az egyetem alatt nyertem néhány kisebb bajnokságot. A lányok persze… a lányok már mások voltak. Az egyetem alatt mégis azt suttogták a hátam mögött, hogy igazi nőfaló vagyok, akibe minden lány szerelmes. Szerencsétlenek. Nem is sejtették, hogy mind az én kis játékszereim voltak.
Aztán bekerültem az igazságszolgáltatás gépezetébe, és hamarosan szép kis előmenetelt mondhattam magam mögött, melynek egy részét a családi hátterem, más részét a vagyonom szolgáltatta, s volt egy rész, melyet saját magam értem el.
Na jó. Ez így túl fellengzős. Mocskos módon kihasználtam a képességeimet. Lehettem volna persze, New York város főügyésze is, de az a vén majom csak maradjon meg a kamerák kereszttüzében. Én pedig, jól el leszek mögötte. Még sajnálnak is páran. „Szegény, szerencsétlen balek, aki soha nem jut előrébb.” Higgyék csak. Jó ez így.
Addig is játszhatom a magam kis játékait…