77 Richmond Street, 10560 North Salem, NY - Nathaniel Montgomery

Hallja a csobogó víz lágy hangját, s a szikrázó reggeli napsütésben rebegve nyitja ki szemeit. Nem keresi maga mellett bátyját, elvégre még a szőke hajtincsek ellenére sem volt nehéz kilogikáznia, hogy ki lehet a zuhany alatt. Átfordul a másik oldalára és visszaalszik. Nehezen aludt el, gondterhelt gondolatai még álmában is kimerítették, így aztán oly mélyen alszik ismét, hogy fel se ébred a mezítlábas Nate távozására.
Mire ismét felébred, a nap már egészen magasan jár, ő maga pedig egészen bágyadtnak érzi magát. Biztos jele annak, hogy túl sokat aludt. Ásításba fojtva sóhajt egyet, nehéz megtalálnia az egészséges egyensúlyt.
Lassan felül, hallgatózik, de csendes a ház. Hasonló megfontoltsággal kel fel végül és kénytelen megállapítani, hogy a szívét elszorító érzés nem a hirtelen mozdulatok elkerülésével fog eloszlani. Mielőtt azonban megkeresné bátyját, rendbe szedi magát. A tevékeny időtöltés, még ha csak frissítő zuhanyról és egyéb ilyenkor szokásos cselekvésről van is szó, valamelyest enyhíti szorongását. Valamilyen különös okból kifolyólag hajának kikefélése a leginkább nyugtató hatással van rá. Habár talán csak azért, mert körvonalazódnak benne lehetséges lépések, amiket megtehetne vagy megtehetnének. Egyelőre még az előbbi van többségben, de hamarost csukódik szobája ajtaja, meggyőződése, hogy Nate sem henyélte el a nap eddigi részét és ha összeteszik ötleteiket, ki fog sülni a mester-kuglóf a tökéletes megoldás képében. Igen, éhes is, édes süteményre. Ezért a konyhában kezdi a keresést, ami sütemény tekintetében sikerrel zárul. Leeső vércukor szintje a kakaós édesség azonnali elfogyasztására kényszeríti, ezidő alatt a lehetséges ötletei szépen kikristályosodnak, pont mint a kristálycukor a sütemény tetején.

Megsimítom az arcát. Magam miatt is.
-Rendben. – suttogom.
Kimerülten tekintek rá. Muszáj még tartanom magam, nem roskadhatok össze sem fizikailag, sem lelkileg. De a külvilág kezd eléggé zavarosan úszni.
-Köszönöm. – ismét csak suttogok.
Mély és lázálmok között ingadozok. Vettem be gyógyszert, nem fog felmenni a lázam, de szeretem hagyni, hogy hőemelkedésem legyen, elősegítve a gyógyulást.
Nehezen ébredek, többször vagyok lebegő állapotban, mint nem, végül mégis tisztul annyira a kép, hogy fel is üljek az ágyban. Megfordulok, ha Haley alszik, akkor óvatosan megyek a fürdőszobába, ismét rendbe tenni magam és eltakarítani magam után. Vonszolom magam, pár lépés után könnyebb lesz, a kótyagosság főként a fejemben van, mint a testemben.
A tükör a csúfos valóságot adja, a karcolást a szemem alatt és a foltokat. Egy ideig nem lesz fotózás, abban biztos vagyok. Ismét lezuhanyzok és úgy megyek vissza a szobába, hogy ing – vászonnadrág kettősben, mezítláb menjek le.
Robertáról simán megfeledkeztem, aki ami a kezében van, el is engedi, hagyva a gravitációnak, hogy apró darabokban érjen földet. A szájához kap.
-Uramatyám!
-A motorral felbuktam. – adom az ártatlant.
– De már jól vagyok.
Jó ideig eltart, míg megnyugtatom. Teára vágyom. És templomra. Kell a lelki nyugalom, és egy kis ima is.
Kócos hajjal támaszkodom az ebédlőben az asztalra. Gondolkodnom kell, minél előbb és minél gyorsabban. Pakolgatom a tényeket és a vonzatokat, eredményeket.

Épp elkerekedő szemekkel pillantana fel testvérére, nem értvén a kérdést, hisz a Larsen családfő rájuk talált, mi más lenne, ha nem baj? De a második kérdésnél megérti, hogy lebukott, nem tudja túl jól palástolni érzelmeit. Ez azonban nem indok, hogy el is mondja őket, terhelve ezzel az amúgy is épp eléggé gondterhelt Nathanielt.
- Rendben leszek, csak hát még fel kell dolgozni ezt az egészet.
Legalábbis bőszen reméli, hogy rendben lesz. A folytatáson szintén meglepődik, de valahol be kell látnia, hogy várható volt. Így hogy nem ment hozzá Theo-hoz, már sérült áru, nem lehetne rendesen kiházasítani, annyira jól semmiféleképp se, hogy a leendő vej vegye át a vállalatot. Maradt megoldásnak a vér szerinti fiú. Ismét fellángol benne a bűntudat, jókislánynak kellett volna lennie és szót fogadnia, akkor Nate nyugalmasan élhetne.
- Sejtettem.
Abban nem reménykedett, hogy apja elfeledkezne róla. Az azonban meglepi, hogy a kötelező férjhezmenetelről nem szólt a szerződés. Talán a Hale család már máshogy áll a kérdéshez, a szökésével valószínű nem szerzett plusz pontokat Mr. és Mrs. Hale-nél, nem mintha ez érdekelné, de vajon Theo hogy dolgozta fel mindezt.
- Maradok.
Nagy a valószínűsége, hogy egyébként is áthurcolkodott volna. Most nem akar egyedül maradni. Még annyira se megy át, hogy lekapcsolja olvasólámpáját. Átmászik az ágy másik felére, könnyű takarót terít Nate-re, aztán ő maga is betakarózik.
- Jó itt lenni.
Elhelyezkedik összegömbölyödve a takaró alatt, lekattintja a lámpát, de még nem alszik el. Egy ideig Nate-re figyel, nehogy valamelyik a számtalan sérülés közül nagyobb legyen, mint látszódott, de bátyja légzése erős, ha nem is mondható mindig nyugodtnak. Gondolatai lázasan száguldoznak, megoldást keresve, de egyelőre nem találva. Lassan csúszik az álmok közé, talán ott megtalálja a megoldást.

Amikor látom, hogy Haley a fürdőszoba felé tart, szólnék utána, de már látom, hogy mindegy. Látni fogja a csatateret.
Mondandóm közben a felkarját megsimítom, bátorításként. Tartok a jövőtől, ami jóval közelebb került, és gyorsabban, mint reméltem. De már nem félek annyira, mintha mondjuk 10 évvel ezelőtt történt volna mindez. Anyámnak hálás vagyok ezért.
A vörös fejet nem tudom, nem észre venni.
-Baj van? Hogy érzed magad? – aggódom érte. Nem kéne mindezt elmondanom, de tudom, hogy jobb, ha tudja.
A válaszhoz azonban veszek egy nagy levegőt. Mert azzal, hogy kimondom, úgy érzem, mintha nem lehetne megmásítani.
-Lesz egy bál, ahol névleg átadja a cég irányítását nekem. A mostani életemtől, mindattól, amit felépítettem, el kellene válnom. És felvennem az ő nevét. De nem fog ebből semmi lenni. – egyre határozottabb leszek, ahogy mondom. Mert tudom, hogy nem akarom és van megoldás.
-Viszont neked is ott kéne lenned.
Közben megfogom én is a kezét, ahogy megfogja az enyémet. Szinte elveszik a tenyeremben.
Nem bírom megállni, hogy fel ne kuncogjak a megjegyzésére.
-Igazad van.
Vannak terveim, már csak nyugalommal át kéne gondolni. Az események és a törődések, amin átmentek, eléggé kiütöttek.
Átölelem. Nagyon jó, hogy itt van és jelen van. ~Örülök, hogy nem téged kapott el…~ nem tudom, akkor mit tettem volna.
-Ne… hagyd. Maradsz velem? – kell kapaszkodó és Haley jelenléte az.
Most, hogy itt van és a biztonságosnak hitt házban vagyok, amit jó alaposan beriasztottam az alsó szinten, a kimerültség, a fejfájás, a sérülések, mind teljes erővel rám zuhannak.
Még arra sem nagyon van erőm, hogy rendesen az ágyra akarjak feküdni, mégis elnyúlok rajta.
Ha nem megy el, megfogom a kezét. Nem tudom, maradna-e. Szeretném. Magam miatt és mert védeni is szeretném, nem mintha tudnák tenni bármit is.
-Örülök, hogy itt vagy. – suttogom, még mielőtt elnyomna a cseppet sem nyugodt álom.

Nem tartja vissza erővel a tenyerében tartott üvegcserepet, hagyja, hogy a többi kisebb-nagyobb szilánkkal együtt emelkedjen fel és landoljon az asztalon. Nem követi végig pillantásával a légi táncot, belép a fürdőszobába egy törölközőért. A látványtól csak egy fél szívdobbanásnyi ideig dermed meg, aztán felmarkolja az első törölközőt, ami a keze ügyébe kerül és a tócsára dobja, hadd szívjon magába annyi vizet, amennyit tud. Többet aztán már nem foglalkozik vele, követi Natet és leül mellé az ágy szélére. Mindkét kezével a matracra támaszkodik, fejét Nate felé fordítva figyel.
- Megígérem.
Torkában egyre növekvő, a félelemtől szinte fémes ízű gombóctól kissé elfúló hangon tud csak válaszolni. Igyekszik megerősíteni magát, hogy elviselje mindazt, amit Nate mondani fog.
Míg bátyja bele nem fog a magyarázatba, addig még reménykedik, hogy nem igazolódik be félelme, de csalódnia kell, már az első szónál. Nagyjából azt hallja, amire számított ígérete megtétele óta. Ígéretét megtartja, nem szól közbe – érdemlegesen nem, felső tízezerbeli lányhoz méltatlan káromkodás azonban kicsúszik a száján –, már csak azért sem, mert egyelőre képtelen lenne rá, előbb fel kell dolgoznia a hallottakat és saját érzelmeit a hallottakkal kapcsolatban.
A lángoló bűntudat élesen hasít belé, ezt ő okozta. Átgondolatlan szökésével bajt hozott bátyja fejére, aki szó nélkül fogadta be, mikor megjelent a küszöbön. Tartania kellett volna magát az eredeti tervhez és Kanadába vagy LA-be kellett volna mennie. És hogy még rosszabbul érezze magát, eszébe jut, hogy talán Nate anyukáját is veszélybe sodorta. Biztosan el is vörösödött, hiszen szinte lángol az arca, de egyébként fegyelmezi magát. Nem akarja, hogy látszódjon rajta, mert akkor úgy tűnne vigasztalásra szorul, pedig nem. Ez egy tény, ő a hibás, majd talán egyszer fel tudja dolgozni, most azonban elzárja magában az érzést, csak hogy teret engedjen a többi, hasonlóan nem túl kellemes érzésnek.
- Egy hónap? És mit akar? Egy hónap múlva mi lenne az ő akarata szerint?
Nem húzódik el Nate-től, sőt baljával megfogja bátyja kezét, míg jobbja hasára simul. Egy hónap alatt el tudnának tűnni a föld színéről? Vagy elvetélt ötlet? Valószínű, hisz biztos megfigyelés alatt állnak. Nem tudja, hogy Nate mihez akart időt nyerni, majd holnap megkérdezi tőle. Most nem akarja túlságosan kifárasztani a Nathanielt. Elég, ha most csak a történtekről értesül, nem ezen az éjszakán fog múlni, hogy mi lesz velük.
- Holnap majd átbeszéljük még, de szerintem most aludnod kéne. Szarul nézel ki. – Mondja szeretetteljesen, őszintén. – Azért örülök, hogy egyben hazaértél.
Óvatosan bújik közelebb Nathez, hogy szintén nagyon óvatosan, leheletfinoman megölelje. Pillantása a mozaik-véget ért pohárra és kancsóra ugrik.
- Hozok neked inni, szükséged van még valamire? Enni valamit? Aszpirin?

Még mindig elvarázsolva nézek a szilánkokra és úgy siklik lassan Haleyre a tekintetem, majd vissza a szilánkokra.
-Belelépsz. Nem akartalak felébreszteni.
Hagyom félresöpörni a kezem, teljesen kikapcsol a racionális gondolkodásom. Egészen addig, amíg Haley el nem kezdi szedegetni a nagyobb darabokat. Nem mozdulok, az most nem akar menni.
Miért nem jutott előbb az eszembe? A szilánkok lassan megemelkednek és végül az asztalon landolnak. A víz nem érdekel, még ha félig benne is térdelek.
-A víz már nem számít, hagyd… köszönöm…
Nem veszem észre, hogy figyelt-e, észrevette-e a sérüléseimet.
A kérdésre végre rápillantok, ekkor már észrevehető az arcomon, a bal szemem alatt is vágás és jobb államon a lila folt.
Felállok és megfogom Haley kezét, és ha engedi, akkor az ágyamra ülünk.
-Megígéred, hogy végighallgatsz?
Csak ez után kezdek beszélni a mai napról.
-Apa megtalált bennünket. A fotózás után elkapott és arra kényszerített, hogy elfogadjam a feltételeit. – kicsit elmosolyodok. Nem volt annyira kicsi küzdelem. Erre elkomorodok. Nem érdekel, hogy mennyire alvilági lehetett az a két ember, de akkor is ott haltak meg. Orvosként nem nézem, ki kicsoda.
-Aláírtam végül, amit kért. – folytatom csendesen. - Van egy hónapunk, mindent elrendezni és lezárni.
Megsimítom a felkarját, ha még nem húzódott el.
-De nem fogom olyan könnyen adni. Időt akartam nyerni, ezért írtam alá. – nem akarom elmondani neki, hogy vele is megfenyegetett és nem szeretném, ha baja esne. Átölelem. Szükségem van rá, nagyon. Anyát is fel fogom hívni és megkérem, költözzön ide, mert nem szeretném, ha neki is baja esne. De ő dönt, nem fogok erősködni. Csak nagyon.

Köszönhetően a délutáni szundikálásnak, Haley még csak el se álmosodik, mire a cikk végére ér. Bőre beszívta a testápolót, így most már annak sincsen akadálya, hogy vékony, nyári takaróját magára terítse. Nem fázik, egyszerűen csak jól esik neki. Ráadásul reméli, ettől teste elhiszi, hogy aludnia kéne. Különben reggel nem tud felkelni, vagy csak nagy sötét karikákkal szemei alatt, és bármelyik is lesz, lehetőséget ad Robertának a tyúkanyói sopánkodásnak.
Még villanyt se kapcsolja, érzi, még felesleges lenne. Sötétben forgolódni, ahh, attól csak még inkább éber lesz. Leteszi az újságot, az elég volt mára, inkább regényéért nyúl. Már öt éve megvan neki, csak azért hozta magával a többi szívének kedves regényével ellentétben, mivel dedikált példány.
Épp elmerül polgárháború korabeli Charleston alapító családjainak történetében – amitől nem vár elálmosodást, de ha már nyúzott lesz reggel, legyen értelme – amikor hatalmas csattanást hall. Jó, nem egy bomba becsapódása volt, de a csendes házban azért felért egy puskalövéssel. Könyvét az ágyra dobja és miután némi hadakozás után sikerrel kikászálódik a takaró alól, kiszáguld a szobájából.
Mivel tanult illemet, nem ront be Nate szobájába azonnal. Előbb kopog, aztán ront csak be a szobába. Ha nem lett volna olyan elcsigázott testvére hangja, talán várt volna a válaszig, de így, hogy még nem alszik legjobb hiszemű feltételezésével ellentétben, aggódik kicsit.
Pillantása rögtön a földön szilánkos véget ért pohárra és kancsóra ugrik.
- Várj!
Már lépne is vissza, hogy leszaladjon seprűért és lapátért – már tudja hol vannak! – , amikor tekintete megakad a kötésen. Feledi a seprűt is, lapátot is és csak áll az ajtóban, míg fel nem méri Nate látható sérüléseit. Most vagy a modellkedés keményebb meló, mint hinni, vagy megvan a dermesztő magyarázata a késésnek.
- Hagyd, majd én!
Mezítláb van, ezért óvatosan közelít. Ha nem hagyta volna abba, akkor szelíden söpri félre Nate kezét, sőt akár szilánkmentes övezetbe is kíséri bátyját. Elkezdi összeszedegetni az üvegdarabokat, szerencsére nem milliónyi apró darabra törtek.
- Mi történt?
Kérdi egyszerűen, miközben a kis tálcára gyűjti csinos halomba az üvegcserepeket, amin idáig állt a vizes kancsó és a pohár. Majd az özönvízzel is kezd valamit, de egyszerre csak egy dologgal foglalkozik, természetesen amellett, hogy Nate-re figyel.

Füles lebuktat. Most már biztos vagyok benne. Azt a nyüszörgést és ugrálást, amit levág, hiába hagyom kint, a teraszon folytatja és mindenáron be akar jönni. Nem fogom hagyni. Mégis, örömmel simítom meg kint a buksiját és moncsolom a fülét.
Nem nagyon van energiám válaszolni, de tartok attól, hogy ha nem válaszolok, Haley ki fog jönni.
-Szia, én, de csak pihenj, jó éjt. – fáradt a hangom, vagyis annak tűnik, de inkább erőtlen és kimerült. Talán nem fog kijönni.
A zuhany jól esik, de ugyancsak össze kell szorítanom a szám, amikor a kötést leveszem és víz éri. Muszáj vagyok kimosni a sebet, aztán majd bekötöm. De majdnem össze esek a zuhanyzóban, nem csodálkozom rajta. Feltűnően sokáig állok a zuhanyrózsa alatt, és elég sokáig molyolok a kötözéssel, hogy fertőtlenítsem a sebet. Kis híján megint felkiáltok, de a kimerültség már tompított az érzékelésemen. Össze nem kell varrni, a seb mély, jobb, ha tisztul. Nyomókötést variálok rá, elég rondán néz ki egy kézzel feltéve.
Kimászok végre a fürdőszobából, amibe, míg a szobában vagyok, Roberta sem fog belépni, de amúgy is hagynék mindent ott. Már eléggé labilisan tompa körülöttem minden. Felülre nem vettem fel semmit, a kötés a karomon, a két kábítólövedék nyomai és az államon az ütés mind látható, mint ahogy a motorról zakózás eredményei is, hiába tompítottam az esésem.
Vízre vágyom. Kitölteni még megy, de a kancsó már nem kerül vissza az asztalra, vagyis egy másodpercre igen, ugyanis kicsúszik a kezemből és egyensúlyát vesztve, a poharat is lesodorja a földre és nagy robajjal a földre érkeznek. Ezt csak a süket nem hallja meg a házban. Oda a tervnek, de most csak automatikusan letérdelek az üvegszilánkok mellé, de csak meredten nézem egy ideig, mielőtt elkezdeném felszedegetni.

Míg beszívja bőre a jázmin illatú krémet, kitalálja melyik magazinhoz van kedve. Így mikor már biztos lehet abban, hogy nem fog fényes ujjlenyomatokat hagyni, határozottan nyúl a baba-mama magazinért. Meg se remegnek kezei a pletykalap felett. Elfekszik a fotelben, lábait átveti az egyik karfa felett, míg ő maga a másiknak dől. Csak egyszer kel fel, hogy mosdóba menjen és aztán szerezzen magának egy kis süteményt. Néha elgondolkodik, hogy ha így folytatja, vajon a kilencedik hónapra nem-e bálna lesz belőle… végül is a víz alatti légzés már megy neki, hmm, habár ha jól emlékszik, akkor a bálna pont feljár a víz felszínére levegőért… mindegy, most nem is ez a lényeg, hanem az alakja. Egyelőre nem hízott meg, igaz, ha el is hízna, az se számítana, csak egyszerű kíváncsiság, ezért nem fogja sanyargatni magát. Nagy élvezettel harap bele a fahéjascsigába és belekezd egy új cikkbe.
Az ajtó csukódásának hangjára (és Füles lelkesedésére) riad fel szendergéséből. Felül.
- Nate? Te vagy az?
Kérdi, de ekkor már hallja a lépteket felfelé haladni a lépcsőn. Hangja cérnavékony, erre megrázza fejét, ugyan ki más lenne? Pontatlan a kérdés, ki más lenne, akinek Füles így örült volna? Felveszi a földről a magazint, fel se ébredt, mikor leesett. Nyújtózik egyet, közben fülel. Igen, Nate az. Ugyan furcsa, hogy nem köszönt be, de ha ennyire elhúzódott a fotózás, biztos nem volt egyszerű napja.
Kipakol a konyhába, egy nedves törlőkendővel leszedi az arcára ragadt cukros fahéjat. Úgyis elmegy most fürödni, de nem akar Robertának plusz munkát csinálni azzal, hogy szétszórja a házban. Felcsattog a szobájába és rögtön beveszi magát a tisztán csillogó fürdőbe. Szinte vétek megint összekoszolnia, de hát fürödni muszáj.
Pizsamájában, ami kinyúlt alvóspólóját jelenti, az ágyára telepszik, előtte még kinyitotta szobája ajtaját, hátha Nate mégiscsak be akarna köszönni, habár feltételezi, hogy már rég bealudt kedves bátyja. Haley az újabb kör testápoló után nekirugaszkodik annak a cikknek, amibe délután belealudt.

Sheena a házig visz. Racionalitása sem tud kijózanítani mindebből, mégis igazat kell adnom neki. Csendben maradok, csak bólintani vagyok képes már. Megköszönöm neki, majd kábán bámulok még utána egy ideig. Nem veszem észre, mikor csúsztatta a kártyát a zsebembe, de amilyen alapos vagyok, a kezembe fog akadni.
Nem tudom, mennyi az idő, és azt sem tudom, hogy ki van otthon. Remélem, senki. Nem szeretném, ha látnák a bevonulásomat. Nem a vereség izgat. Hanem nem szeretném felizgatni Haleyt és ha már kicsit jobban kikupáltam magam, talán annyira nem lesz. Egy fenét nem lesz az kemény. A kaput kinyitom, a bejárat is egész hamar megvan, pedig a lábam már remeg.
Figyelek a hangokra, zajokra, de inkább felfelé igyekszem. Nem, most nem szabad leülni, a fürdőszoba kell nekem. Nem megy egykönnyen az emelet, de igyekszek halkan közlekedni.
Arról, hogy minden rendben, semmi sem árulkodik. Poros haj, arc, ruha, felkötött bal kéz, és a már lilulásnak indult áll minden, csak nem a rendben vagyok hangulatról árulkodik.

Hátán fekszik szobája szőnyegén. Megigazítja hasára csavarodott kinyúlt szürke színű, fekete Depeche Mode feliratú pólóját, így az most már illedelmesen és funkciójának megfelelően takarja felső testét. Sőt, még rövidnadrágjára is bőven rálóg, konkrétan eltakarva az élénk pink forrónadrágot.
Hamar elnyomja hátát a padló keménysége, de egyszerűen nem tudja magát rávenni, hogy ülő- majd állóhelyzetbe tornázza magát és a sokkal kényelmesebb berendezési tárgyak felé vonszolja magát. Fárasztóbb ez a takarítás dolog, mint gondolta. Nem is érti, miért kellett Robertát annyit győzködni, hogy engedje meg, hogy a saját szobáját és fürdőszobáját maga takarítsa ki. Roberta helyében Haley azonnal, és boldogan lemondott volna erről a cseppet sem kívánatos lehetőségről.
Nagy erőfeszítésébe fog telni, hogy majd a következő héten, meg az azt követőn is rávegye magát a takarításra. De muszáj lesz megtanulnia, hogyan tartson rendet és tisztaságot maga körül. A jövőjében nem lát túl sok bejárónőt maga körül, szóval most kell megtanulnia, amíg itt van Roberta, hogy hogyan kell porszívózni, wc-t takarítani, ablakot pucolni és satöbbi. Roberta szavaival élve most csak alapszintű takarítást végzett, sehol sem volt egy nagytakarításokhoz képest. De hát végtére is az alapoknál kell kezdeni.
Kezei viszketnek, annyira kiszáradt mindkettőn a bőr. Erőt vesz magán és felkel, hogy begyűjtse kézkrémét. Felnyalábolja magazinjait és elindul le a földszintre. A nappaliban álló órára pillantva meglepődik.
~Már ennyi lenne az idő?~
A takarítás nem csak fárasztó, de rengeteg időt is felemészt. Ismét az óra számlapjára pillant, összevonja szemöldökeit. Nate-nek már itthon kellene lennie. Nem mintha számon kérné rajta, csak ez szokatlan testvérétől. Igyekszik a legkézenfekvőbb okra gondolni, talán elhúzódott a fotózás. A telefonhoz közelebbi fotelbe telepszik le végül, hátha bátyja haza telefonálna, hogy egy nappal később jön csak.

Egészen megnyugszik, nincs semmiféle kórsága. Annak persze nem örül, hogy nincs gyógymód a roppant zavaró bőrszárazságra, de majd megtanul élni vele. És beszerez egy csomó testápolót, nem probléma. Azt mindenesetre elhatározza, hogy utánanéz ennek a sellő-szindrómának, még ha ez nem is érinti őt. Kíváncsi.
- Kár. – Sóhajt lemondóan, akár a következő napokban megismerkedett volna a titokzatos képességekkel rendelkezővel. Bármit, csak még ne kelljen a szökése következményeivel és a terhességgel kapcsolatos félelmeivel foglalkoznia. – De itt a nyár, remélhetőleg hamar visszatérnek.
Azt elhatározza, hogy egyszer majd elmesélteti Nathaniellel, hogy mégis mennyire sokszor költözött. Végre lesz rá alkalom, hogy feltegye kérdéseit, és nem csak arról, hogy merrefelé élt testvére életében. Hanem mindenről. Végre megismerhetik egymást igazán.
- Rendben, köszönöm.
Egyelőre nem hiszi, hogy bármit is változtatni akarna, kellemes hangulatú szoba és nem hiányoznak neki a portlandi házból a poszterek. Többnyire csak anyja bosszantására ragasztgatta ki őket. Azonban nem is ellenkezik, meghagyja magának a lehetőséget, hogy idővel némi változtatást kérjen testvérétől, amitől még otthonosabbnak érzi majd magát itt.
A bababútorokra csak nyel egy nagyot, na ezen aztán végképp nem gondolkodott. Orvoson viszont igen, csakhogy idáig megoldást nem talált.
- Nem ismerem az itteni orvosokat, Portlandben pedig anya orvosához vittek.
Ezzel nem minősíteni akarja Dr. Prestont, egész biztos jó, sőt feltehetően a város legjobb orvosa, csak hát mindig is anyja orvosát látta benne, nem tudott vele igazán kialakítani egy normális orvos-páciens viszonyt. Az pedig holtbiztos, hogy nem fognak innen elfurikázni hozzá a következő vizsgálatra, mert ennyi erővel akár a szülőkhöz is bekopogtathatnának.
- Elmennék akkor majd hozzá.
Elmosolyodik, végre van egy név, akit felkereshet.
- Nem baj? Kicsit fárasztó volt a hetem.
Persze, tudja, még rengeteg idejük lesz beszélgetni vagy csak együtt múlatni az időt, mégis van egy kis rossz érzése, hogy nem marasztalja Nate-t. Ugyanakkor az sem lenne jó, ha mondat közepén aludna el.
- Várj, a papír! – Kinyitja táskáját és egyszerűen kipakol mindent belőle maga köré (hisz egyébként is ki kell pakolnia majd) míg meg nem találja a piros lapról lemásolt adatokkal teleírt lapot. – Tessék.
Átnyújtja, aztán érdeklődve figyel Nate tanácsára. Bólogat is közben, szemei könnybe lábadnak, amit gyorsan elpislog, végül széttárja karjait.
- Csak nem tudom, hogyan.
Nem vár megoldást most rögtön, persze ha van egy-kettő a tarsolyában, nem fogja befogni a fülét és kezd énekelni, hogy ne hallja meg. Ő maga mindenesetre gondolkodni fog a problémán.
- Köszönöm – megöleli röviden bátyját, ami olyan természetes számára, mintha együtt nőttek volna fel – mindent köszönök.
Mikor becsukódik Nate mögött az ajtó, nem foglalkozik a kipakolással, lesz még rá ideje. Letusol azután könyvével befészkeli magát az ágyba. Pár oldal után pillái elnehezednek, nem küzd ellene, lentebb csúszik a párnán és perceken belül elalszik.

-Nem, csak száraz a bőröd. – feltartom a kezem. A rengeteg fertőtlenítős kézmosás átka meglátszik rajta, és a kesztyűé is. A modellkedés miatt muszáj vagyok ápolni, de ha jobban megfigyeli valaki, akkor látható, hogy mennyire száraz.
– Lehet, hogy örököltük a száraz bőrt eleve. Vagy csak pocsék a víz. – vonom meg finoman a vállam.
-Ráhibáztál. – felnevetek. – Sellő-szindróma a neve. De nem ezek a tünetei. – komolyodom el.
A tréfát valahol értem, viszont nagyon is átérzem az aggodalmat, amit anya felé és most már Haley felé is érzek.
-Ilyet ne is mondj. – nem fogom elmondani, hogy azért mennyire aggódtam, ahogy a cikkeket olvastam, és a legrosszabb az volt, hogy nem voltam biztos abban, mennyire igazak a hírek és hol érhetem el. Anya tud róla, de csak otthon beszéltem erről vele, tisztában voltam vele, hogy nem telefon téma.
-Majd, ha találkoztok, elmondja ő. – bólintok. Hogy tovább hagyjam az izgatottságban. Nagyon odavagyok azért, ahogy tud rajongani.
– Elutaztak, itt csak nyaralójuk van, de… remélem, hogy ha visszajönnek, akkor össze tudunk futni.
Szeretném, ha lennének barátai és ha találkoznak, el tudják majd dönteni, lesznek-e barátok. Faye nekem nagyon magányosnak… inkább visszafogottnak tűnt.
-Legyen neki is meglepetés, hogy itt vagy. – nem fogom elmondani, főként más és egyéb okból nem. Minél később lesik ki, hogy itt van Haley, annál több időnk lesz felkészülni.
-Az apai biztos nem. A saját hátsóját és renoméját annál inkább védi. – szinte csikorgatnám a fogam. Nagyon vörös posztó a szememben, de úgy vélem, okkal és joggal.
Hagyom, hogy eldöntse, melyik szobát szeretné. A legjobb fekvését választotta a szobának.
-Örülök, hogy tetszik. És már nem csak az enyém. – mosolygok.
– Sokat költöztem. Innen már nem megyek tovább. Sehova. Ezért esett a választásom erre a házra. – mindig is praktikus voltam.
-A tiéd. Ha átalakítanál valamit rajta, szólj. Gyerek bútorra meg ne legyen gondod, de természetesen, te választod ki. Ha van doki, akiben megbízol, akkor hozzá megyünk, de a magánkórház, ahol dolgozom - ~ott is~ - Menah nagyon jó orvos.
Leteszem a hátizsákot a falhoz támasztva.
-Magadra hagylak. Ha pihenni szeretnél, hagylak. Délután megyek csak el… - elgondolkodom, hogy kimondjam-e amit gondoltam, mikor Theora kérdeztem rá.
-És érdemes lenne azon is elgondolkodnod… hogy Theot bevonod-e még a baba születése előtt. Hét olyan hónapot veszel el magatoktól, ami kincs. – lágyak a vonásaim és a tekintetem, hangom. Nem utasítok. Tudom, hogy anyának mennyire hiányzott apa, még ha gyűlöli is. És folyton azon aggódott, hogy apa nélkül növök fel, elesve sok olyan emléktől, ami teljes emberé tesz.
-Vannak holmik a fürdőszobában, ha nincs, Roberta segít. Nélküle egy szalvétát sem találok meg. – mosolygok.
Megpuszilom a homlokát, s ha nem akar mást, akkor távozom. Eléggé megviseltnek tűnik és szüksége van a pihenésre. Robertához leszaladok, hogy megmondjam, Haley marad. Régen láttam az arcán ilyen mosolyt, máris tüsténtkedni kezdett, jobbnak láttam inkább, ha visszavonulok. Fülest boldogítom, úgyis szemrehányóan tekint a nappali teraszajtójából befelé rám.

- Aha. – Bólint egyet, fél óra, egyszer sikerült lemérnie. – Hát nem is tudom, egyszer majd nézd meg a bőrömet úszás után. Mondjuk mostanában már egy gyors tusolás után is borzasztó. Ez lehet akár kórjel is. – Elhallgat egy pillanatra. – Miért, tényleg van olyan hogy hableány-szindróma?
Olyan természetesnek tűnően emlegette Nate a jelek hiányát, hogy felmerül a lányban, hogy talán tényleg van valami betegség, aminek a jeleit bátyja hiányolja.
- Hát persze. – Horkan fel. – Gondold csak micsoda főhír lett volna, „A prominens család egyetlen gyermeke öngyilkos lett”, alatta, „Saját medencéjükbe fulladt, míg édesanyja teapartit tartott a szalonban”. Rémítő valóban. – Megcsóválja fejét, közben elvigyorodik. – Azért így is megkapták a vezető hírt.
- Tényleg? Hű, és ő mit tud? Én is megismerhetem? Bemutatod majd?
Teszi fel kérdéseit, egyiket a másik után, ahogy épp eszébe jutnak. Rettentően kíváncsi, ráadásul láthatóan csak a „klassz” oldalát látja ennek a képesség-dolognak.
- De jó, régóta szeretném már megismerni anyukádat.
Őszintén mondja. Egyébként is akart találkozni Nate édesanyjával, kíváncsi rá. Most viszont már kétszeres az érdeklődése, sok kérdése van felé a terhességgel kapcsolatban.
- Hm, az lehet. – Elgondolkodik. – Végül is, logikus lenne. Sose értettem, miért akar olyan nagyon megtalálni téged, de így... – Nate-re kapja pillantását, kicsit elpirul. – Mármint úgy értem, hogy láthatóan nem a nagy apai felelősségtudat hatja át a cselekedeteit.
Szintén befejezte a reggelit, így nem váratja meg testvérét. Felkel az asztaltól és elindul, hogy kiválassza szobáját. A második szoba szemrevételezése után jegyzi meg, amit már egy ideje megállapított magában.
- Szép házad van.
Végül a harmadik szobát választja, szép napsütéses és ablakai a tóra néznek.
- Ezt szeretném, ha szabad.

Egy gondolat fogalmazódik meg bennem erre. Nem tudom, jó elgondolás lesz-e, mindenesetre átgondolom, mielőtt tényleg így döntenék.
~Négy éve? Úristen… akkor ezek szerint..~ végre leesik nekem a négy év. Fiatal korban az rengeteg idő.
Mosolyogva tekintek rá. Sok mindentől elestem volna, ha az első alkalommal azonnal elutasítom. Boldog vagyok, hogy nem így tettem.
-Fél óra? – elismerő arckifejezés ül ki az arcomra. – Nem hinném, hogy kór, annak jelei lennének.
Istenáldotta tehetség. Vallásos vagyok, de ugyanakkor nem hiszek bizonyos dolgokban, pontosabban másképp gondolom, főként, hogy orvosként is sok minden láttam már és tanultam.
A medencés bulira sokkal inkább vigyor, mintsem mosoly jelenik meg rajtam. Az ilyen partik nem a racionalitásról szólnak. Elgondolkodok. Eszembe jut, amit Faye mondott, de nem hagy az nyugodni, hogy talán éppen a tinikor a nagy beindító erő. Sokat gondolkodtam azóta és foglalkoztam vele. Nem könnyű elfogadni még mindig azt, amivel rendelkezem. Ez az erőelnyomás vagy mi, amit Faye mondott, nem tudom, hogy van-e, hiszen nincs teljesen bizonyítva nálam.
-El tudom képzelni, mennyire megrémült. – pedig vannak vadabb dolgok is, ami önpusztítók is.
Bólintok arra, hogy senkinek sem mondta el.
-Én sem mondtam el senkinek.
Ez pedig tény, hiszen Faye maga jött rá. Nem akarok hazudni és elhallgatni dolgokat Haley elől, de amennyire ki voltam akadva, annyira nem akarom elmondani.
-De egy valaki rájött. – csak kiböktem. Szeretnék őszinte lenni hozzá. – Neki is van képessége. Éppen azon a napon futottam vele össze, amikor először ráébredtem a képességemre. Anya még nem tudja, mert megmutatni szeretném neki. Jövő hétvégén eljön. Nagyjából egy hónapja tudom.
Nagyon kíváncsi vagyok a képességére, és tény, izgatott lettem. Ami egy csapásra elmúlik, mert éppen azt a kérdést teszi fel, amire nem akarom tudni a választ. Ha tőle örököltük, akkor neki is van. És ha neki is van, akkor még egy szál, amivel hozzá kötődöm és elvesztem az előnyömet, ami miatt végre először megnyugodtam, mióta tudom, mit tudok.
-Nagy valószínűség szerint igen. – elég keserű a hangom.
– És most már azt is értem, hogy miért kerestet még minket annyira nagyon. – elvégre, ha van képességem, és kitudódik, és a közöttünk lévő kapcsolat, akkor ő is gyanúba keveredik.
- Valószínű, hogy téged is ezért nem szeretett volna elengedni.
Leteszem a csészét, részemről a reggeli befejeződött. Megvárom, míg befejezi teljesen, akkor felállok.
-De addig is. Van pár szoba, nézd meg, melyiket szeretnéd, a tiéd… tiétek lesz.
Kifelé menet felmarkolom ismét a hátizsákját és a vállamra teszem. Most, hogy tudom, végképp nem szeretném, hogy cipelje.
Az emeletre megyünk fel, a ház elég nagy ahhoz, hogy bőven elférjünk benne. Mindegyik szobához, ami különálló, egy fürdőszoba és egy gardrób tartozik.

- Még hét hónapig biztos nem keresem, nem szeretnék kockáztatni.
Nem tartja vakmerő találgatásnak azt, hogy apja minden bizonnyal figyelteti Theót. Márpedig amíg nem születik meg a baba, addig semmiféleképp nem akarja megkockáztatni se a levelet, se a telefont. Visszanyomozható lenne, talán még akkor is, ha csak azért elutazna New Yorkba, hogy feladja a levelet. Talán lenne egy elejtett mondata, amiből túl sok minden kiderülhet. Nem rutinos rejtőzködő, ezért megelőzi a lehetséges bajt.
- Köszönöm.
Érzi, hogy ez az egy szó milyen szánalmasan kevés, hogy kifejezze mennyire hálás. Megismételhetné százszor, de akkor még kevesebbnek érezné, mintha a sok ismétlés kilúgozná a szó jelentését. Ezért mondja csak egyszer, hangjában és szemeiben azonban ott van, amitől talán mégis elég ez az egy szó is.
Kissé meglepődik Nate meglepett arckifejezésén. Mintha nem is az előbb állított volna bele egy kést a falba a puszta akaratával vagy mivel, aztán lebegtette vissza az asztalra.
- Hát ha ez képesség, akkor van. De ha valami furcsa kór, vagy istenáldotta tehetség, akkor nem. – Megvonja a vállát. – Végül is vannak akik fél óráig merülnek le palack nélkül, vagy majdnem addig. Csak ők évekig gyakorolják, én meg egyáltalán nem, szóval ezért lehet istenáldotta tehetség. Ha viszont kishableány-szindróma létezik, akkor az is lehet, de nem tudom, te vagy az orvos. Van ilyen?
Látszik, hogy sokat agyalt már ezen a dolgon, vannak a fejében lehetséges magyarázatok, csak az egyik képtelenebb a másiknál.
- Kábé három éve. Év végi medencés buli volt Jessicáéknál… – Felpillant bátyjára.– Mindegy… a lényeg, hogy ki tud tovább lenn maradni a víz alatt játékot játszottunk, simán kenterbevertem mindenkit, aztán otthon kicsit kísérletezgettem, de nem sokszor. Anya egyszer így is kiakadt, hogy miért csinálom, ne akarjak öngyilkos lenni. Amúgy se szerette ha úszok, attól még jobban kiszárad a bőröm. – Végül megáll egy pillanatra, levegőt venni, azután válaszol az utolsó kérdésre. – Nem, erről senkivel se beszéltem. Idáig.
- És te? Pontosan mióta van az a nem régóta? És te beszéltél róla valakivel? Anyukáddal? - Elgondolkodik egy kicsit. - Ha neked is van, meg nekem is.. szerinted apának is van?

Sokat sejtető mosollyal nyúlok a teás csésze felé, ismételten. Az a pirulás a legőszintébb vallomás. Nem az a fajta vagyok, aki szigorral venné azt, hogy Haley tulajdonképpen kiskorú. Mi számít kiskorúnak? Már hatévesen több mindent láttam el otthon, hogy anyám dolgozott és folyton reszketett azon, mikor nyitja ránk apám az ajtót. Haley pedig már most érettebben gondolkodik, mint legtöbb huszonéves. És azzal nem érek el semmit, ha most nekiállok játszani a szigorú testvért.
-Négy év sok idő. És ha eddig együtt voltatok és most sem hátrált meg… - nem fejezem be, tudom, hogy felesleges. A névjavításra csak biccentek, megjegyzem.
-Ha úgy érzed, vedd fel Theoval a kapcsolatot. – a szerelem sok bolondságra képes, főként ha úgy érezzük, tiltva van. Nem szeretném, ha titokban találkoznának és aztán megvan a baj.
Megkönnyebbülök, hogy szeretne maradni. Tartottam attól, hogy csak átmenetileg jönne ide. Ha úgy veszem, Haley élete még keserűbb lehetett. Nekem legalább ott volt anya. De amit tudok az ő anyjáról, az … zsák a foltját apával.
-Ez lesz az új otthonod, ha úgy szeretnéd. Boldog lennék, ha így lenne. – nem fogom erőltetni, elvégre az otthon a legfontosabb hely az ember életében.
Meglepődök, hogy ennyire nyugodtan fogadja, mire is vagyok képes. De azért izgatott. Nem igazán értem, ezért csak várakozva tekintek rá. Nem értem. Aztán elkerekedik a szemem.
-Ezt… most nem értem igazán. Neked is van… képességed? – ha ez így van, akkor nem kevesen vagyunk a világon ezzel.
A válasz azonban teljesen meglep.
-Ez nagyon furcsa. Mikor jöttél rá? Tud valaki még róla? – vissza leülök az asztalhoz. Annyira meg vagyok döbbenve. Nem azért, mert képtelen lennék elhinni, hogy a testvérem is rendelkezik képességgel. Hanem hogy egyáltalán rendelkezünk. Rövid idő alatt már hárman vagyunk.

- Igen.
Vágja rá rögtön, gondolkodás nélkül. Ettől aztán zavarba jön. Kívülről nézve igazán mulatságos lehet, hiszen azt pirulás nélkül volt képes elmondani, hogy terhes, viszont arról csak a mélyvörös egy különleges színárnyalatában tündöklő fülekkel képes beszélni, hogy mit érez gyermeke apja iránt.
- Mármint igen, azt hiszem igen. Hiányzik. – Levegővételnyi szünet után folytatja, nem akarja ilyen sután befejezni. – Kisebb-nagyobb megszakításokkal négy éve járunk.. jártunk.
A portlandiek közül egyedül Theo hiányzik neki igazán.
- És csak Theo, utálja a Theodoret.
Javítja még ki bátyját, nem mintha bármi jelentősége lenne a dolognak, hiszen nem tartja valószínűnek, hogy Nate és Theo sokat fognak dumcsizni a közeljövőben.
- Szeretnék maradni, egy ideig még biztos. Örülnék, ha lenne lehetőségünk végre jobban megismerni egymást.
Egyelőre nem akarja boncolgatni, hogy mennyi is az az „egy ideig”, mivel fogalma sincs, mikor lesz képes a saját lábán megállni. Vagy legalábbis félig saját lábon, némi testvéri bátorítással a háttérben.
Két próbálkozás után nem erőlködik tovább, sőt inkább félrehúzódik, hogy legyen helye Nate-nek kihúzni a kést a falból. Arra nem számít, hogy most megszemlélheti lassan a különleges mutatványt. Csak a szigorú illemleckéknek köszönhető, hogy nem szájtátva bámulja a kés útját. A késről aztán Natere emeli pillantását, míg a magyarázatot hallgatja. A vészhívás emlegetésére csak megvonja vállát és legyint egyet, miközben visszaül helyére. Láthatóan nem ideges, persze nyugodtnak se mondható. A legpontosabban talán úgy lehetne meghatározni jelenlegi hangulatát, hogy rettentően izgatott.
- Miért hívnám? Ez tök klassz. – Megissza kávéját, majd folytatja. – Azt hiszem nekem is van ilyen trükköm. Nem ennyire vagány, mint a tiéd. Igazából nem vagyok benne biztos, hogy ilyesmi vagy csak szimplán tehetségem lenne a búvárkodáshoz... vagy a szinkronúszáshoz.
Egy ideje már rágódik a kérdésen, de nem igazán volt kihez fordulnia. Hacsak Nate nem kérdez tovább, akkor eltelik vagy egy perc is, mire eszébe jut, hogy folytatnia kellene. A kávé és izgatottság ellenére a bőséges reggeli megtette a magát, kezd álmosodni.
- A normálisnál tovább tudok lenn maradni a víz alatt. Mintha… mintha valahogy képes lennék lélegezni a víz alatt, csak nem tudom, hogyan.

Észreveszem a rezzenést, a vér meghűl rendesen ereimben. Nem tudok hirtelen válaszolni a kérdésre, de tudom, hogy vissza kell majd térnünk rá.
-És… szerelmes vagy Theodoreba? – kíváncsi vagyok. Elvégre, ha szerelmesek, akkor semmi okuk nincs rá, hogy ne házasodjanak össze.
Elmosolyodom, amikor éppen azt a másik részt mondja ki, amire még gondoltam.
-Örülök, hogy így látod. – egyikünk sem apa természetét örökölte. Mármint amit én eddig láttam a dolgaiból és amit Haley elmondott.
Nem mondom, hogy nem vagyok arra kíváncsi, miket látott a mappában rólam. De ha úgy veszem, már mindegy. Nem félek tőle. Sokkal inkább magamtól félek. Attól, hogy mit fogok majd tenni. Főleg most, hogy van ez a képességem. Képességeim. A másikat még most sem értem igazán, mert akkor elméletileg a tárgyakat sem tudnám mozgatni, nem igaz?
-Rafinált vagy. – a mosolyom szélesebb.
Átölelem, mintha védeném valamitől és megnyugtatnám. Megsimítom a hátát többször is. Nem hagyhatom, hogy egy olyan, mint az apám, bármit tehessen vele, vagy anyámmal. Haley erős, képes volt tőle elmenni úgy, hogy szintén nem bukkant apja a nyomára. Van, ami másodjára sem sikerül. Ez kárörömmel tölt el.
-Természetesen, ha nem szeretnél velem lenni, nem kötelező. Szeretném, ha maradnál, de a döntést rád bízom.
Elengedem az ölelésből és látom, hogy a kérdést nem fogom megúszni. Nem fogja tudni kihúzni a falból, nem gyorsépítésű ház, nem véletlenül. Nehéz felgyújtani a házat, tégla és kő, cserép az épület.
-Majd én. – kiveszem a képességemmel a kést és az asztalra lebegtetem. Meglepően jól megy most már.
Beletúrok zavartan a hajamba, de nem fogom elhallgatni.
-Nem régóta tudok róla. Ez… valamifajta képesség, és tárgyakat tudok mozgatni. Még… nem megy valami jól, de gyakorlom. – zavartan nevetek.
– Remélem, nem hívod a kilenc tizenegyet… - nem mesélek Faye-ről, tartok attól, hogy őt is bajba keverném, nem azért, mert Haley bárkinek elmondaná, nem tudom, miért nem akarom elmondani. Viszont így valóban abszurdnak tűnik, amit mondtam. Még ha éppen most állítottam egy kést a falba, akkor is.

- Hát ezt… ezt meg hogy?
Nem látta a dobó mozdulatot, és nem azért mert pillantását jobbára a kávésbögréjére szegezte. A vajazókés mégis beleállt a falba, ezt kristálytisztán látja. Ugyan összerezzent, de azért nem kapott akkora sokkot, hogy leessen a székéről. Pedig egy ilyen jelenettől egy egyszerű ember… vissza fog térni a témára, mert erről is beszélniük kell, de előbb válaszol Nate kérdésére.
- Igen, Theodore Hale. Vele járok… vagyis jártam, most nem vagyok benne biztos, hogy mi van, de mivel visszautasítottam az eljegyzési ajánlatát és leléptem a városból, azt hiszem egész biztosan nem vagyunk már együtt.
Meghallgatja bátyja tanácsát, aminek megfogadása igazából nem esne nehezére, ha mások lennének a körülményei. Gondolkodik a problémán, ebben a pillanatban is, de a megoldás még messzire van.
- Köszönöm… és nem az apaságtól fosztanám meg, csak nem mennék hozzá, még. Ki tudja, mit hozna a jövő, lehet pár év múlva magunktól, igazán akarnánk… ha otthon maradhattam volna, vagy legalábbis a városban, akkor nem is lenne kérdés. De így… Talán majd idővel, ha lenyugszanak a kedélyek, újra felvehetem vele a kapcsolatot.
Míg fejtegeti a lehetőségeket, nem felejti el megjegyezni, hogy Nate csak javasolt és nem rögtön irányítani akarja, csak mert idősebb nála.
- Néhány dolgot kiírtam, a pirossal megjelölt lapról, elég fontosnak tűnt, habár nekem nem sokat mondtak a dolgok. Nevek, helyek, felírtam, majd kikeresem, azt hiszem a táska legalján vannak a papírok.
Mióta elindult, táskájában a dolgok már vagy harmincszor összekavarodtak, szóval inkább nem ajánlja fel, hogy most rögtön kikeresi. Már csak azért sem, mert már csak az utolsó falat pirítósa van hátra. Amit eltüntet, mielőtt rászánná magát a végső nagy kérésre, ami az eddigiek után feltételezhetően nem lesz túl nagy meglepetés. És valóban elég átlátszó volt, mert Nate azelőtt találja ki, mielőtt szólhatna. Azonnal felpattan az asztaltól és Nate elébe siet.
- Még nem is kértem, hogy maradhassak… én.. köszönöm szépen.
Végre biztonságban érzi magát bátyja ölelő karjaiban, és azután is, hogy kibontakoztak az ölelésből. Úgy látszik, tényleg igazán jól döntött, amikor irányt váltott és Kanada helyett North Salembe indult. Mielőtt visszaülne a helyére, hogy a kávéját is befejezze, kihúzza a kést a falból, ha bírja és leteszi az asztalra. Ha nem bírja, akkor szimplán csak rámutat a késre és felvonja a szemöldökét.
- Ezt hogy csináltad az előbb?

-Ha nem akarod, nem muszáj.
Időm van. Délután megyek fotózásra és csak holnap lesz műszakom. Addig alvást terveztem, de mindezek tudatában minden másodlagos lett.
Összevonom a szemöldököm a válaszra egy rövid ideig, de nem szólok még semmit, csak figyelek és hallgatom.
Egyből anyám jut eszembe az egészről. A történelem ismétli önmagát, de még családon belül is. Azonban a Haley mellett most vannak, akik támogatják, nem kell egyedül végigmennie mindezen. Nagyon nagyot nő a szememben, hogy nem akarja elvetetni, az azonban nagyon elgondolkodtat, hogy lehetett volna felelősségteljesebb is. Megértem, hogy fiatalság, bohóság, de egy gyereket világra hozni tizenhét, tizennyolc évesen, az nagy rizikó a jövőjére nézve.
Keserű mosolyra húzom a szám, amikor arról beszél, hogy húzta át a számítását az apámnak. Apánknak. Ha lehetne bármit is ellene tenni, ha ő akar valamit. Márpedig most az lesz, ahogy Haley döntött. Anyával sem tudott kekeckedni.
Theo egyből szimpatikus lesz. Felvállalta volna, hogy … megakad egy gondolat bennem, de türelmesen végigvárom, mit mond. Ez a türelem azonban addig tart, míg nemzőnkhöz és a vetéléshez nem ér. A másik vajazó kés mellettem, pillanatok alatt a szemközti falba csapódik, szinte teljesen beleáll. A dühöm tette. Megrettenek. Nagyon vissza kell fognom magam. Ha Haley vagy Roberta éppen … nyelek egyet és nagyon összeszedem magam.
-Bocsánat. – szorítom ökölbe a kezem és teszem a szám elé döbbenten.
Nem fogom Haley elől elrejteni azt, hogy mire vagyok képes. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy nem vezetne jóhoz. Csak nem pont éppen így akartam a tudomására hozni.
Nem kell azon tépelődnöm, megtartja-e a babát, még ha ehhez semmi közöm nincs.
-Theo… a gyerek apja? – muszáj megkérdeznem.
-Ne foszd meg az apaságtól, ha szeretne apa lenni. A gyereket sem az apjától. De ez a te döntésed, csupán észrevételt tettem. – nem fogok beleszólni, mit tegyen, egészen talán addig, míg úgy nem látom, hogy az nagyon rossz irányba megy. Nem akarom irányítani, de nem is fogom tétlenül nézni, ha egy szakadékba készülne ugrani, legyen az akár képletes szakadék is.
Annak viszont nem örülök, hogy a nyomomra bukkant jóatyám, bármennyire is sejtettem. Elkomorodok.
-Sejtettem. Köszönöm, hogy elmondtad.
Közelebb jutott hozzám, mint gondoltam volna, muszáj óvatosnak lennem. Elment az összes étvágyam, le is teszem a második megkezdett pirítóst. Az egymással szembe nézés közelebb van, mint vártam. Bár eddig is egészen jól elrejtőztünk az orra elől. De én innen már nem vagyok hajlandó tovább költözni.
-Jól tetted és örülök, hogy ide jöttél. A ház elég nagy, elfértek benne ketten is. Vagyis elférünk hárman is. – mosolygok.
És olyat teszek, amiről úgy vélem, szükséges megtennem. Odamegyek hozzá és melléállva kitárom a karom. Anyámnak sokszor volt erre szüksége, sosem mert új kapcsolatba kezdeni. Mindezt miattam. És tudom, hogy egy szerető ölelés sokszor vigasztalóbb ezer szónál.

Rögtön nemet int fejével.
- Nem veszem kényszernek, csak hát így akkor elölről kell kezdenem.
Megvonja vállát, idejük végülis van, vagyis neki van ideje, azt csak reméli, hogy Nate-nek sem kell elrohannia fél órán belül. Addig persze nem tartana a beszámoló alap esetben, Haley nem az a bőbeszédű fajta, de megérkezik Roberta a reggelivel.
- Amúgy a lapok most igazat írtak.
Jegyzi meg, míg a reggeli az asztalra kerül. Az utolsó számokban megírt európai útjáról nem tud, az utóbbi egy hétben nem jutott hozzá a portlandi újsághoz.
- Köszönöm.
Mosolyogva köszöni meg Robertának a reggelit és nyomban hozzá is lát. Bőven szed magának a rántottából, sonkából, azután nekilát akkurátusan megkenni pirítósát vajjal és dzsemmel.
- Szóval babát várok, az orvos szerint a 7. hétben…- újra számolja magában - vagyis most már a 8. hétben vagyok.
Mivel a reggelire koncentrál, nem görcsöl azon, hogyan mondja el bátyjának viselt dolgait. Egyedül várandóssága bejelentésénél pillant fel Nate-re, hátha többre nem is kíváncsi és inkább kidobná a házból.
- Apáék persze kiakadtak, eldobom a jövőmet, mi lesz így belőlem, satöbbi. – A pirítós megkenése után elkezd végre enni. – Aztán összeültek Theo szüleivel és kitalálták, hogy… az lesz a megoldás, ha összeházasodunk, aztán… Theo elkezd dolgozni majd apa vállalatánál. … A jövőbeli férjemnek úgyis ezt szánták. Csak hát én áthúztam a számításukat, mert … nemet mondtam a lánykérésre.
Jó ütemben pusztítja tányérjáról a rántottát, pirítósa elfogyott, kábé hat falattal letudta, így most kivesz egy újat és nekilát azt is megkenni.
- Nincs baj egyébként Theoval, komolyan is gondolta, hogy elvenne, már azelőtt mondta, hogy a szülők eljutottak volna idáig. Csak hát még nincs kész arra, hogy apa legyen. Nem csak őt tenném tönkre, hanem szerintem az egész jövőbeli családot. Nem akarom húsz év múlva azt hallgatni, hogy mennyi minden más lehetett volna, ha nem lenne a gyerek.
Elegyengeti a dzsemet a vajágyon és folytatja a reggelit. Továbbra se beszél teli szájjal, mindig szünetet tart, míg újabb falatot vesz a szájába.
- Apának viszont itt borult el az agya, közölte, hogy ha nem megyek hozzá és teszem azt, amit mond, akkor bármikor nyugodtan elvetélhetek.
Eddigi jóízű evése megakad ennél pontnál. Villája hangosan zörögve pihen meg tányérján, míg kissé remegő kézzel nyúl kávéja után. Egy-két korty után újra megvonja vállát.
- Elkezdett szervezni valami külföldi utat, ami megoldotta volna a dolgot, pontosan nem tudom, hova akart küldeni, a mese valami európai rokon volt, ezt kellett mondanom mindenkinek, még az iskolai kartonomat is kikérte.
Lassan újra folytatja a reggelizést, az utolsó falatok következnek, legalábbis a sonkából és a rántottából.
- Nem igazán akartam megvárni, míg pontosan kiderül, hova és mennyi időre akar küldeni. Anya kész idegroncs már, semmit nem tudott, vagy csak nem akarta… mindegy. Összepakoltam és elindultam. Hagytam nekik búcsúlevelet, hogy a nyugati partra megyek, igazából Kanadába akartam menni, el is indultam a határa felé, de aztán meggondoltam magam. Nem is baj, így legalább nehezebb lesz a nyomomra akadniuk.
Jut eszembe, van egy vaskos mappája rólad. Akkor találtam, mikor az iskolai irataimért belógtam a dolgozószobájába. Gondoltam rá, hogy elhozzam, de lehet akkor kitalálta volna, hogy eljövök hozzád, jobb, ha nem tudja, hogy ismerjük egymást. Átlapoztam, most már több magánnyomozó is kutat utánatok.

Nem tudom megállni, hogy ne nézzek végig rajta. Főként azért, mert még mindig az jár a fejemben, hogy mi is történhetett valójában. Anyáért nagyon aggódom és Haleyért is. A bizalomért felém, hálás vagyok.
-A kávé ebben van. – teszem elé. Nem azért, mert udvariatlan lennék és nincs kedvem tölteni neki, hanem mert rábízom, mennyit tölt magának. A tálcát is közénk csúsztatom, amin citromlé, tej, tejszín, cukor, méz és lekvár van ízesítőnek.
Magamnak teát töltök, narancslekvárt teszek bele és egy kis citromlevet is. Láttam valakitől így inni, életemben nem tettem volna bele citromlevet, az olyan ízlésromboló volt számomra, ám a tea állaga nagyon is megváltozott, igazi ébresztő lett. Narancslekvárral pedig ellensúlyoztam a savanyú ízt. Tökéletes harmónia.
-Olvastam. Szennylapokra nem adok. – bár tökéletesen elhiszek mindent, amit apámról írnak rosszakarói. Mert el akarom hinni.
-Annyit mondasz el, amennyi jólesik. – kortyolok a teába. – De annál többet tudok segíteni, minél többet tudok. Ne kényszernek vedd. - ~nem vagyok az apám~. Csupán jobban ismerem már a felnőttek világát, hogy tudjam, melyik oldalról védjem még Haleyt.
Roberta megérkezik az étkezőkocsival, amire én beszéltem rá, képes lett volna cipekedni. Ragyog az arca, igazi „mamma”, ha arról van szó, etessen, itasson, ellásson valakit. Holott olyan brit, hogy még a teáért is pörölt velem, amikor citromot öntöttem bele.
-Hoztam sok finomságot, a kisasszonynak ennie kell. – pirítós, vaj, dzsem, rántotta, sonka, szalámi szeletelve, bőségesen. Az asztalra teszi, majd boldog mosollyal lép vissza a konyhába. Sokáig tartott, mire megértettem, hogy négy gyerek után miért akar még mindig házvezetőnő lenni. Neki ez az élete, és ha ezt elveszik tőle, akkor hasznavehetetlennek érzi magát. De hogy miért engem választott végül, azt a mai napig nem árulja el.
Haleyre tekintek, várom a választ, de egyben hagyom is, hogy egyen. Pirítóst, vajat és dzsemet veszek csak el, az idegességtől nem nagyon tudnék most enni, de ezt igyekszem rejteni előle, mert tartok attól, hogy a felét sem fogja elmondani, amit szeretne.

Az ajtócsukódás után várja, hogy Füles az új helyen is elkezdje körülugrálni. Úgy van, ahogy a közmondás tartja, jobb félni, mint megijedni. A kutya azonban távol marad, hogy mennyire távol, azt Haley egyelőre nem is tudja. Mikor a következő fél percben sem rongyol el mellette, kezd sejteni valamit. Válla fölött pislog hátra és megkönnyebbüléssel konstatálja, hogy csak ketten vannak az előszobában.
Öröme a mosdónak így felhőtlen. Persze egy nagyobb fürdőszobának még jobban tudna örülni, de ez csak kósza gondolat. Megvan a jelenlegi fontossági sorrend, előbb a reggeli, majd a fürdés és azután aludhat végre. Nyugodtan és zavartalanul.
- Csak utánad.
Nate után megmossa kezeit, a víz hűs érintése egyszerre frissíti fel és nyugtatja meg. Arcát is megmossa, a lófarokból kibomlott hajszálakat még vizes kezével simítja le, csak ezután törli meg kezeit. A tükörbe inkább nem néz bele, nem kíváncsi a sötét karikákra a szemei alatt, sem arra hogy újra kellett volna fésülnie a haját a vizes trükk helyett.
Visszalép az előszobába, leveszi farmerdzsekijét és táskájára dobja le. Aztán gondol egyet és pulcsijától is megszabadul. A szürke pulóver a koptatott világoskék dzseki mellett landol. A királykék, bő, ujjatlan póló, amit visel elég, bent kellemes az idő.
Letelepszik az ebédlőasztalhoz. Lábait rögtön maga alá húzza és törökülésben helyezi magát végül kényelembe. A teára megrázza fejét.
- Kávét kérek, csak simán.
Maga elé húz egy bögrét, amibe aztán tölt magának vagy csak tartja, hogy Nate tudjon tölteni neki. Az utóbbi esetben megköszöni a segítséget, mielőtt belekortyolna. Tökéletesen be tudja lőni a konyha irányát, mert onnan érezni egyre finomabb illatokat. Bátyja kérdésekor ismét megkordul gyomra, de ez nem akadályozó tényező a válaszban.
- Sok minden, de azt hittem olvasod a portlandi újságot. – Nate-re pillant. – Vagy olvasod és csak arra vagy kíváncsi, hogy mi történt a múlt héten, amiért idejöttem?
Jobban örülne az utóbbinak. Azt nem igazán gondolta ki, hogy terhességét hogyan mondja el féltestvérének. Habár a többit se gondolta még ki, hogyan mondja el. A kapunál se tudta, és ezalatt az öt perc alatt se íródott meg fejében a tökéletes monológ. Elmondja majd hát a maga módján, de nem mindegy, hogy honnan kell kezdeni a történetet.

Most már biztos, hogy baj történt. Ha apa tett vele valamit… pengévé szorítom össze a szám, míg átölelem, hogy mosolyba álljon vissza, amikor kibontakozok belőle.
Füles izgatottan szaglászik Haley felé, és toporog a mellső lábaival.
-Bírja is a terepet. – vigyorgok. A sziklás részeken a legjobb. – olyan, mint a golyó.
Most már felnevetek, ahogy igyekszik a kutyát kikerülni.
-Nem bánt. Csak olyan eleven, mint hét rosszcsont kiskölyök. A cipők a kedvencei, jobb, ha elzárod őket.
Nem akarom, hogy Füles bejöjjön, ezért a lépcsőnél lévő rongyjátékot jó messzire elhajítom neki. Ez mindig beválik, el is inal. Mire visszaér, hoppon marad, mert mi már bementünk. Majd kiengesztelem valamivel. Nem felejt, mint egyes kutatók mondják és tényleg ki kell engesztelni.
Leteszem a hátizsákot, a falnak döntöm, hogy ne boruljon fel. Fogalmam sincs, mi van benne, de ha van benne törékeny, nem akarom pont én összetörni.
-Van itt egy kis mosdó.
Kézmosás nélkül, napi töménytelen mennyiségben, nem tudok létezni. Teljesen száraz a kezem, hiába kenegetem mindenfélével.
Azután már az étkező felé megyünk, a tea már odakészítve.
-Nem tudom, mivel szereted a teát. Ebben pedig kávé van.
Tudom, hogy várnom kéne, amíg eszik. De a hosszú út, amit odáig jártunk, hogy végül ez a kapcsolat legyen közöttünk, meredek is volt. Sokáig nem akartam elfogadni, hogy van egy féltestvérem. Sok, tipikusan elkényeztetett, apuci kedvence lányt akartam benne látni. Nem tudtam. Mintha tükörbe néztem volna, rajta is nyomot hagyott apa jelenléte. Nem tudtam ellenérzéseket táplálni vele szemben, de az elfogadás sokáig váratott magára. És az, hogy most jelentkezés nélkül eljött hozzám, az hab a keserű tortán. Valami. Történt.
-Valami történt? – érdeklődöm csendesen.

» Nathaniel Montgomery
» North Salem utcái
» North Salem városhatár
» Will North Salem-i lakása
» North Salem Hospital