Elrabolva

Csak feküdtem a padlón, a fájdalom tompán sajgott ahol a golyó érte a testem. Néztem Blaise-re, próbáltam nyitva tartani a szemem, nem akartam más csak, hogy megöleljen, hogy a biztonságot nyújtó karjai közt lehessek és pihenhessek végre. Aludni akarok, mélyen, pihentetően. Végre idejön hozzám és a karjába vesz, szinte nem is érzékelem a súlyomat, annyira álmos vagyok.
-Haza megyünk? Akkor pihenhetek?.. - Kérdem halkan és bágyadtan, tényleg nagyon koncentrálnom kell, hogy ébren tudjak maradni. A puszija annyira gyengéd, nem olyan mint amikor a kezében levő puskával lőtt, újra az én Blaise-em. Hozzábújok, nem akarom összevérezni a ruháját, de megtörténik.
-Sajnálom.. - Szabadkozom, de nincs erőm elhúzódni tőle és annyira jó hozzábújni. Elhaladunk a sérült vagy halott emberek mellett, nem akarok odanézni. Annyira borzasztó, ráadásul megöltem egy embert, én tettem és nem véletlen volt, direkt csináltam, akartam, hogy meghaljon. Istenem, egy ember halálát akartam, én gyilkos vagyok. Lassan csordogálnak a könnyeim, ezzel nehezen fogok megbirkózni.
-Nem alszom el..megígérem.. - Suttogom,d e attól még behunyom a szemem és próbálok csak rá koncentrálni, arra, hogy mi várhat még ránk, hogy mennyi boldog perc. Nem adhatom fel. Normális ellátás, annyira szeretném ha a fájdalom elmúlna, de még jobb volna, ha a rémképek tűnnének el, nem akarom, hogy örökké emlékezzek a sok vérre, a rengeteg halottra, arra az őrültre aki végül általunk halt meg. A sziget semmi sem volt ehhez a borzalomhoz képest, akkor azt hittem nem tudom túl tenni magam azon, most pedig szinte semmi ehhez a borzalomhoz képest.
-Aludni szeretnék Blaise, fáradt vagyok...aludhatok? - Kérdem szinte hangtalanul. Olyan jó lenne aludni, álmodni valami szépről.

Egyre kábultabb vagyok, de küzdök ellene, Blaise kedvéért, tudom, hogy azt szeretné, hogy küzdjek, hogy tartsak ki. Ám a vérveszteség egyre csak jobban húz magával, a nyugalmat sugárzó sötétségben ahol a fájdalom se ér utol, ahol senki nem bánthat, ahol minden jó. Egy pillanatra be is hunyom a szemem, a külső zajok alig jutnak el hozzám. Hallom az elrablóm hangját, megborzongok tőle, majd a szerelmem hangja is felsejlik, annyira nyugtató, kellemes, bár most dühös. Ilyennek soha nem láttam még, ijesztő, tudom, hogy engem soha nem lenne képes bántani, de nem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is van. Én csak azt az oldalát ismerem ami gyengéd és kedves. Annyira nem ismerem még, de nem akarok úgy meghalni, hogy nem ismerhettem meg igazán és nem szerethettem.
Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarom látni a fickót, így is örökre az emlékezetembe véste magát.
Azonban meghallom a fegyver hangját, megriadok és kinyitom a szemem. Látom ahogy Blaise-re szegezi, istenem, kérlek, ne hagyd, hogy bármi baja essen, inkább engem, mint Őt.
Hallom, hogy Blaise azt mondja tartsak ki, de hogy is bírnék nem kitartani mikor Őt veszély fenyegeti, nem adhatom fel, Őérte nem.
A fegyver csövén megcsillanó fényt követi a lövés és teljes valómban rezzenek össze, ez nem velünk történik, nem lehet. Az egyik lövés biztosan talált, hallottam a tompa puffanást, összeszorítom a szemem és a könnyeimet próbálom visszatartani, de esélytelen, nem tudok nekik gátat szabni. Dühöm és bánatom a kamerás fickóra összepontosítom és a vasasztal olyan erővel csapódik hozzá, hogy kizárt, hogy túlélte, de nem érdekel, bántották akit szeretek, megérdemlik. A kamera után mászom, a fájdalom szinte kibírhatatlan. Hallom a további lövéseket, de nem tudom, hogy Blaise lőtt-e vagy az őrült. Nem is merem megnézni. Nem akarom látni ki fekszik a földön vérben fürödve. Erre csak még inkább hullani kezdenek a könnyeim. Elérem a kamerát, ahogy megfogom párszor a földhöz vágom, hogy darabjaira roncsolódjon, a bizonyíték ami benne van tönkrement, ez biztos, de ettől még elrakom a memóriakártyát a zsebembe. Próbálok úrrá lenni a félelmemen, de csak visszapillantok és akkor látom meg a földön fekvő férfit. Valószínűleg halott vagy az lesz. Megnyugszom, Blaise jól van, vagy jól lesz ha ellátták a sebeit.
Alattam folyamatosan gyűlik a vörös vérem és én most már tényleg nyugodtabb vagyok. Összekuporodom a padlón, a szemem még nyitva és Blaise-t nézem, azt akarom, hogy ideje jöjjön hozzám, de hang nem jön ki a torkomból. Azt szeretném ha átölelne és álomba ringatna, álmos vagyok, nagyon álmos...

Találat a felkarba. Hátrahőkölök. Találat a vállba. Erőtlenül ejtem ki kezemből a fegyvert. Találat a mellkason. Ruhám vöröses színbe kezd pompázni. Találat a szíven. Eljött a halál. Testem elterül a kőpadlón, mely vérrel lesz teljes. Szemüvegem is leesik, eltörik. Nincs mit tennem, végem van. Remélem Dini megbosszul majd...

Blaise pont annyira makacs, mint én. Szeretném ha elmenne és ezzel megmenekülne ettől az őrülttől, de esély sincs rá, míg itt vagyok Ő maradni fog. valahol tényleg örülök hogyha már ilyen helyzetbe kerültem az utolsó dolog Ő amit láthatok, de valahol meg borzalmasan aggódom miatta, hogy mi lesz vele ezután. Ahhoz kétség sem fér, hogy erős és óvatos is a maga módján, de attól félek, hogy nem magára fog figyelni hanem arra, hogy engem megóvhasson, akkor pedig könnyen elkaphatják vagy bánthatják és ezt nagyon nem akarom.
A bilincsekkel már elkésett hisz addig feszegettem míg ki nem sebesítettem a csuklómat, a vér már szivárog belőle. A fájdalmat már nem igazán érzem hiszen lezsibbadt a kezem. Ha feszegetném se igazán okozna fájdalmat, de ettől még súlyos sebeket okoznék magamnak.
A férfi vagy gyávaságból vagy utolsó lépésből még mielőtt lezárul ez a fejezet, rám szegezte a pisztolyát és meghúzta a ravaszt. Egy percre megdermedt előttem minden, mintha láttam volna ahogy a golyó szép lassan elindul felém majd a testembe csapódik és onnan már nem távozik. Látom Blaise rémült arcát és tudom, hogy ez nem ígér semmi jót, a pulcsimon egyre nagyobb kezd lenni a vörös folt és a fájdalom is egyre csak intenzívebbé válik. Próbálok nem üvölteni, nem akarom, hogy Blaise a kelleténél is jobban figyeljen rám, azt akarom, hogy próbáljon meg vigyázni magára, nem rám, hanem magára. Lassan a vérrel együtt mintha az élet energiáim is kifolynának belőlem, egyre tompultabb vagyok és álmosodom, a pilláim csukódnak, de tudom, hogy ebben a helyzetben nem szabad elaludni, mert félő, hogy a vérhiány miatt nem is ébrednék fel többet.
Blaise hangja rideg és félelemet keltő, még sosem láttam ilyennek, mindig is az aranyos, kedves és segítőkész embert láttam benne, akit megszerettem, most mégis egy olyan oldalát mutatja amivel megtud lepni. Nem azt mondom, hogy félek tőle, tudom, hogy soha nem bántana, de mégis most annyira távol áll attól az embertől akit megismertem. Vajon mit titkol még előlem?
Fogalmam sincs mire készül még Blaise, de már nem is tudok annyira odafigyelni, egyre nehezülnek a szemhéjaim és félő, hogy lassan tényleg a sötét mélyére süllyedek. Érzem ahogy lassan rengeni kezd a talaj, Blaise az erejét használja. Azt még éppen érzékelem, hogy előttem áll és valami pajzsot képez, mert a rengések mintha itt nem lennének olyan erőteljesek, vagy már csak nekem tompultak az érzékeim ennyire. Magam miatt egyszerűen megfeledkezem aggódni, lesz ami lesz, nem olyan fontos, ha túl kell élnem akkor túl fogom, ha nem akkor meg már mindegy. Már éppen lehunynám a szemem és feladni készülnék mindent mikor látom, hogy a fickó újra fegyvert emel, de ezúttal engem nem tud megsebezni Blaise miatt, azonban Őt igen. A fegyver elsül többször is én csak Blaise nevét kiáltom, az erőm kitör belőlem és a bilincsek kattannak majd szabadon engedik a kezemet. De ekkor már késő, a golyó biztosan talált, mérgemben a kamerás fickóhoz vágom az erőmmel azt az asztalt amihez bilincselve voltam, a fickó elterül a kamera meg kirepül a kezéből. A sérüléseim és mérhetetlen fájdalmam ellenére kúszva-mászva a kamera után vetem magam, meg kell szereznem és tönkre tennem a filmet, ha már itt veszünk, legalább ne hiába.

Találat. A tapasztalat megtette hatását, szemben a korral. A lány vérzik és ez elégedettséggel tölt el. A társa bedühödik. Ez csak természetes.
- Cimbora! Kapd a hónod alá a kamerát és fuss ahogy csak tudsz! – kiáltok társamra. Amit akartunk azt megszereztük. Neki élnie kell. Nekem is. Dini miatt. Ha lehet. Tárat cserélek. A most következő összecsapásra minden golyóra szükség lesz. A férfi begurult. Ez természetes. Érzem amint megmagyarázhatatlan erő toszogat. Fedeznem kell a kamerást. Így pisztolyom Blaise-re szegezem. Talán ma két mutánst is megtudok ölni. Elkezdek rá lőni. Első célpontom a fej, majd a mellkas, végül a comb. Tíz golyó után tárcsere. Ha még élek. Remélem Dini már alszik otthon.

Fogalmam sincs meddig bírom még nézni ahogy Blaise szenved értem, de hiábavalóan. A nyakamat lassan átszeli a bárd és megszűnök létezni, Blaise se bírhatja túl sokáig így, hogy vannak akik támadják folyamatosan. Megkérem, szinte könyörgök neki, hogy menjen és hagyjon itt. De tudom, hogy pont olyan makacs amilyen én is vagyok. Ha Ő kérné ugyanezt elengedném a fülem mellett és az utolsókig küzdenék érte.
Mikor megtudtam, hogy mutáns vagyok egyszerűen nem értettem az egészet végül rákaptam az ízére és elkezdtem használni a képességem, azt hittem ez valahol nagy buli, de végül mégiscsak kiderül, hogy átok ami rajtunk van, meg vagyunk bélyegezve és a társadalom csak úgy kivet magából minket, mert mások vagyunk. Bárhogy is próbálok erre választ keresni nem találok és talán most már nincs is értelme keresgélni. Behunyom egy pillanatra a szemem hátha mikor újra kinyitom ez meg se történt és az életem valahogy máshogy alakul, de nem így történik. Ugyanúgy ott ülök megkötözve az asztalnál és centikre van tőlem a halál és a halál angyala. Szememben ott táncolnak a düh lángjai, miért teszi ezt? Nincs lelkiismerete? Hogy tud ezek után azzal együtt élni, hogy embert ölt? Egyszerűen nem tudom megérteni. A képességemet próbálom előcsalogatni, de még mindig nem sikerül és bár sokan mondták, hogy olykor a nehéz helyzetekben találunk önmagunkra ez nálam nem jön össze. Most lenne a legnagyobb szükségem a képességemre mégse mutatkozik.
Mikor látom, hogy a maszkos fickó előránt egy fegyvert megrémülök. Félek, hogy lelövi Blaise-t, de fura mód megnyugszom mikor felém céloz és lő...
Lelassul körülöttem minden, látom ahogy a golyó halad felém. Behunyom a szemem majd kinyitom és erősen koncentrálok, minden idegszálammal a golyóra összpontosítok ami végül pályát változtat, de csak egy vagy két centivel. nem a szívembe hanem a mellkasomba csapódik. Megrezzenek és az események újra felgyorsulnak, minden zaj visszatér. Kezemet a golyó bemeneti helyéhez teszem és mikor megnézem a kezemet, vörös vérem fedi be. Nem fáj semmim, nem érzem hogy fájna, látásom elhomályosul, de még ébren vagyok. Az erőm visszatért, érzem ahogy mellettem van.De még nem olyan erős, hogy segíteni tudjak Blaise-nek, a fizikai erőnlétem fogyóban van, együtt folyik el a véremmel.

Sajnálatosan egyik tervem sem vált be. Legalább mindent felvesz a kamera. Ennyi haszon lesz ebből az esetből. Felmérem, hogy ez a Blaise csávó tapasztalt mutáns. Erejével teljesen átírja a valóságot. Őt le nem győzhetem. De még egy utolsó próbát tehetek. Szívét veszem célba a lányon keresztül. Ne távozzon már sérülés nélkül. Lelki sérülés nélkül.
Előkapom pisztolyom és lövök. Egyenest Angela mellkasára, pont a szívre. Ha telibe találom halála nem kétséges. Csak ha holtakat is fel tud támasztani ez a Blaise. A többit pedig majd meglátjuk…

Annyira féltem mikor a furgonba tuszkoltak. Remegtem és elöntötte a testemet a hirtelen rám törő kimerültség, az amivel elkábítottak hamar hatott és lassan az öntudatlanságba süllyedtem amiért talán még hálás is vagyok így legalább a félelem nem kísért el végig. De ahogy egy szobába zártak az őrülttel aki nagyon úgy festett maga a főnök is újra visszatért minden félelmem. Fura mód nem a saját életem miatt féltem már kezdettől fogva. Csak arra tudtam gondolni, hogyha én meghalok mekkora űrt hagyhatok szeretteimben. A szüleim nagyon erősek voltak mikor a testvérem meghalt. Nem akarták mutatni mennyire összeroppantak csak hogy a gyermekkorom ne szomorúságban teljen, de így is olyan volt, pokolian szomorú voltam és magamat hibáztattam a haláláért. A fájdalmuk hatalmas lenne ha a halálhíremet kapnák már ha nem csak az eltűnt személyek listáján jelenne meg az arcképem. A szüleimnek nem lenne kiért tartaniuk magukat és teljesen összeomlanának. És ott van még Ő. Blaise. Istenem, megszakad a szívem, hogyha arra gondolok elveszíthetem pedig még olyan kevés időt tölthettünk együtt. Vajon hiányzom majd neki? Biztosan, de meddig? hamar túl tud majd lépni a halálomon vagy hosszú ideig gyászol majd? Ohh, bárcsak jobban figyeltem volna és tudnám használni a képességem, akkor nem kerültem volna ilyen helyzetbe és nem okoznék fájdalmat a szeretteimnek. Egy darabig még tűröm a férfi gonoszságait és fenyegetéseit, de egy idő után besokallok és a könnyeim is elerednek. A bárd veszélyesen himbálódzik a fejem fölött és olyan mintha a halálangyal akarna lecsapni rám. Talán egy picit a saját életem miatt is megriadok, mert hát sose gondoltam még bele mi lehet a halál után. Hisz oly távolinak tűnt, hogy nem akartam foglalkozni vele, kár volt, mert elönt a pánik ahogy arra gondolok, hogy megszűnök majd létezni, egyedül az vigasztal, hogy a testvérem vár rám. Mikor már magamban elbúcsúztam mindenkitől akkor hallom meg a lövés összetéveszthetetlen hangját és azt, hogy dulakodás folyik a szobán kívül. És pillanatokon belül Blaise töri be az ajtót. meglepetten nézek rá. Eljött értem, hogy megmentsen, annyira boldog vagyok, hogy a könnyeim csak szántsák az arcom, de közben félek is, hogy lehetett ilyen buta, hogy idejött egyedül? Ha valakinek ma vesznie kell kettőnk közül az legyek én. Figyelmeztetem, hogy vigyázzon a kamerával és az életével is. Dühös arckifejezése megrémít, félek, hogy nem gondolkodik tisztán. A férfi tekintete eszelős és tudom, hogy nem lesz könnyű dolga Blaise-nek és annyira, de annyira szeretnék segíteni neki. Ekkor támadnak Blaise-re a verőlegények én pedig csak feszítem a bilincsem, de nem érek el mást minthogy vérezni kezd a csuklóm és fájdalom nyilal a karomba.
-Blaise! - Kiabálok, de velem már nem foglalkoznak, új célpontjuk akadt és ez bosszant, miért őt bántják, itt vagyok én, Őt hagyják békén. És ekkor látom amint a férfi meghúzza a kart és a bárd elindul lefelé, egy pillanatra felnézek majd behunyom a szemem és csak elsuttogok egy szót. - Szeretlek! - Meghallom Blaise hangját ahogy a nevemet kiálltja de nem szeretnék ránézni, nem akarom, hogy fájdalmat lássak az arcán, egyszerűen csak legyen vége. De nem lesz vége még élek, Blaise nem hagyta, hogy meghaljak, nem engedte, hogy a bárd lesújtson, de ezzel szorult helyzetbe is került.
-Menj amíg tudsz, mentsd magad, kérlek. - Nézzek rá könnyáztatta szemekkel és beletörődöttséggel. Láthatja, hogy nem akarok mást csak azt, hogy meneküljön el és életben maradjon.

Megérkezett az erősítés. Nem a mienk, a mutánsé. Mikor eldördülnek a lövések és az ordítások már biztos vagyok ebben. Kiváló. A kamerák vesznek mindent. Nemsokára finálé.
A lány ordít. Áhítja a halált. Sor kerül arra is. Ma arat a kaszás. Ki tudja, kinél áll meg.
Intek legényeimnek. Az egyik vállára veszi a kamerát, az ajtóval szemben a fal túlsó oldalához húzódik. A másik megropogtatva ökleit vár. Nem kell sokat. A férfi betör. A lány meglátva elordítja magát. Átlátott volna tervemen? Aligha…
Blaise felhördülése hidegen hagy.
- Akkor az leszek. – felelek Blaisenek.
- Rajta! – kiáltom el magam. Szabad legényem Blaisere veti magát. Izmos fiatal, sokat gyúr mióta látta a Terminátort. Bunyózni is tud. Kamerás legényem rájuk fókuszál. S, hogy én mit csinálok? Halált osztok. A magamét vagy Angeláét. Meghúzom a kart. Lesz, ami lesz. Az élesre fent penge Angela nyakának átmetszésére pendül. Vajon megállítja valami? Vagy véget ér egy fiatal mutáns lány élete?

Sokan mondják azt, hogy még mielőtt átlépnék a halál és az élet közti vékonyka vonalat lepereg előttük az életük...akkor én hibás volnék? Nem látok semmit csak a jelent, a fájdalmas, rémisztő és nagyon közeli jelent ami egy hatalmas pengében testesül meg. Fel sem merek nézni a felettem fenyegetően lógó pengére, tudom, hogy közel van, tudom, hogy egy hajszál választ el a haláltól, de mégse akarom, hogy az utolsó látvány egy penge legyen és a maszkos férfi arca. Könnyeim teljesen elhomályosítják a látásomat. Csak elmosódott foltok jelennek meg szemem előtt, de nem bánomm, nem szeretném, ha ez a hely ivódna az emlékezetembe. Én csak a jó dolgokra akarok emlékezni, a szüleimre, az otthonomra, a sulira...Blaise-re. Igen, rá legfőképp, mostanában nem igazán voltam hozzá a legkedvesebb, próbált felvidítani ami néha sikerült, de néha olyan volt mintha csak magam lennék és Ő ott se volna, annyira bánt, hogy az utolsó napokat nem vele töltöttem boldogságban. Remélem azért Ő boldog lesz, hisz csak a legjobbat akarom neki. A könnyeim még gyorsabban folynak végig az arcomon, a szemem már fáj a sírástól és a fejem is hasogat. Olyan jó lett volna még egy kis idő, nem sok csak egy aprócska amíg elbúcsúzom Blaise-től és a szüleimtől.
Már nem könyörgök, egyszerűen felesleges, szavai bebizonyítják, hogy semmit sem érek el a könyörgéssel. Hallom ahogy a penge lejjebb csúszik és bár nem látom érzem, hogy közel van. Egy aprót sikítok, de aztán visszafojtom a kitörni készülő pánikot. Nem akarom megadni neki ezt az utolsó örömöt, hogy még több szenvedést lásson az arcomon. Megmenthetném az életem, de milyen áron? Levadásznák a barátaimat, tanáraimat és a szerelmemet is. Bujkálniuk kellene, és mindenki megvetné őket...ezt nem akarom, nem akarom, hogy szenvedjenek csak azért, mert én életben akartam maradni, nem bírnék többé Blaise szemébe nézni.
-Akkor essünk túl rajta, mire vár még?! - Üvöltöttem a képébe és mostanra már a sírás is alábbhagyott. Helyére düh lépett, mérges voltam, azt szerettem volna, ha minél hamarabb a végére érünk már, elég volt.
Már épp beletörődtem, hogy lassan befejeződik ez a rémálom mikor az ajtón kívülről először egy lövés hangját hallottam majd Blaise-t ahogy a nevemet kiáltja. Blaise...eljött értem. Az ajtó hirtelen nagy csattanással kinyílt és tényleg Ő állt ott. De teljesen más volt, mint szokott. Ruháján vér volt, arca komolyságot és fájdalmat tükrözött....és dühöt. Ilyennek még soha nem láttam. Még magam is összerázkódom hangjának ridegségén, de közben elönt a boldogság, hogy láthatom, hogy itt van, hogy szeret hisz eljött, hogy megmentsen.
-Blaise vigyázz, ez a fickó őrült! Ott egy kamera is. - Ezzel próbáltam azt sugallni, hogyha használja az erejét akkor bizony felveszik és lehet vetítik is rögtön valahol. A könnyek újra eleredtek, de a megkönnyebbülés és a bánat közöse miatt. Örültem, hogy láthatom, hogy újra elmerülhetek abban a szempárban, de nagyon szomorú vagyok amiért egyedül merészkedett ide, bánthatják és ahogy kitapasztaltam a fickó mindenre képes.
-Blaise...- Könnyek közt szerettem volna elmondani, hogy addig menjen míg megteheti, de egy szó sem jött ki a torkomon. Már a magam miatti félelmem teljesen elszállt, nem is féltem már a haláltól sem, Blaise-re koncentráltam, csak miatta aggódtam, nagy butaság volt ide jönnie, de valahol mégis boldog vagyok, hogy tudom szeret...

Az igazság kikutatása gyakran igen nehéz feladat. De aki mindvégig kitart, az sikert ér el. Nem teszek másképpen én sem. Persze a módszereim messze nem bájosak. De gyakran csak hatásos eszközökkel érhetünk el sikert.
Nem veszem magamra a lány szavait. Tudom mi fog következni. Ez is a terv része. Nem okoz számomra örömet látni szenvedését, amint remeg a félelemtől és elkezd sírni. Arcom meg se rezzen a maszk alatt. Várom, mikor tér végre jobb belátásra.
- Én szóltam előre. – dörmögöm a szerkezethez lépve. Meghúzok egy kart. A bárd elkezd jobbról-balra ingázni, miközben leereszkedik. Elég gyorsan. Ott állok Angela feje mellett és várok. Legényeim a kamerát rendezik. Így egyeztünk meg. Ha meghal, ne őket ítéljék el gyilkosságért. Még oly sokat tehetnek az életben.
A penge már csak centiméterekre van a lány szemeitől.
- Most vagy soha! – kiáltok rá a lányra a szerkezet mellől. Kezemet a kar mellett tartva várok. Ha élni akar, megteszi amire kértem. Ha halni…

Nem sokat látok a fickóból, de már maga a hangja földön túli poklot ígér. Félek, már hogyne félnék. Sose kerültem még ilyen helyzetbe és egyetlen fegyveremet sem használhatom hisz felveszik és felhasználják a mutánsok ellen. Nem tehetek mást, mint hogy húzom az időt ameddig csak bírom és megpróbálok kitartani és nem azt mutatni valójában mennyire gyengének is érzem magam. Mert így van, ilyen tehetetlen még talán sose voltam, a szigeten is több mindenre voltam képes, mint így egy asztalhoz kötözve szemben az ördöggel.
-Itt aki hülyét játszik az nem én vagyok. Maga beszél mutánsokról, olyan dolgokról amiknek még a gondolata is csak mese. -Közlöm szárazon bár a hangom kicsit megremeg ennek ellenére. Hallgatnom kell, bármennyire is szeretnék szabadulni mégsem tehetem. Ha ilyen ára van akkor nem.
A nehezebbiket? Kezdek igazán félni és míg a férfi kimegy az ajtón megengedem magamnak, hogy egy könnycsepp lehulljon az arcomon. vagyok olyan szorult helyzetben, hogy a sírás már csak megnyugtat. Egyedül azt remélem, hogyha Blaise megtudja, hogy eltűntem nem egyedül indul a segítségemre.
-Én nem hazudok. - Vágom a képébe, de hamar torkomon akadnak a szavak ahogy meglátom miket hoznak be az emberei. Remegni kezdek és tényleg folyni kezdenek a könnyeim, leakarna fejeztetni? De mit tettem amiért ezt érdemlem? A kamerára már oda se figyelek, mit számít, egy sokkal nagyobb probléma áll előttem amivel nem tudom mihez kezdhetnék.
-Maga tényleg őrült! Nem érti, hogy fogalmam sincs miről beszél? Kérem engedjen el, könyörgöm. - Sírok, most már patakokban folynak a könnyeim és nincs ami gátat szabhatna nekik. A szüleimre gondolok, Blaise-re, annyira fognak hiányozni. A kisöcsémet azonban viszontláthatom, már ha oda kerülök ahol most Ő van.

Gyengén világító helyiség. Jobb nem is kell egy vallatáshoz. Persze fekete álruhám is segít elrejtőzni. Nem kell megjegyeznie személyemet. Elég baj, hogy hangom és szemeim látszanak. Egy gyenge kislánynak mindez ijesztő. De ő egy mutáns. Gyengesége csak látszat, illúzió. Amire képes, amiatt emberek halhatnak meg. Tennem kell hát azt, amit megkövetel a haza.
A lány nyugodt hangnemben válaszol. Túljutott az első ijedtségen. De még kéreti magát. Ez nem jó.
- Kérem, ne játssza a hülyét. Azzal megrövidíthet szenvedéseit és fogva tartása idejét. – ismétlem meg magamat újfent A lány persze inkább verbális támadásokkal igyekszik felidegesíteni. Azzal nem fog sikert elérni. Letagadja a mutánsok létét. Felsóhajtva csóválom meg fejemet.
- Sajnálom, hogy a nehezebbik utat választotta. – az ajtó felé fordulok és kimegyek rajta. Utasításokat adok az ott posztoló legényeknek.
Visszatérek a szobába.
- Ritka szavatartó ember vagyok. Az igazság mindenekfelett fontos számomra. Nem szeretem ha a képembe hazudnak. Maga pedig ezt teszi. Elnézném zsenge kora miatt, de a körülmények folytán mégsem tehetek így. – rövid átvezető monológom után megérkeznek segítőim. Az egyikük egy kamerát hozz állvánnyal, amit az asztal lábánál helyezünk el. A másik egy fémállványt, amit rátol az asztalra. A fém rudak majdnem a plafonig érnek. Leereszt egy jól kiélezett fémpengét acéldrótokon. Egyenlőre Angela fejétől egy méterre. Bekapcsolom a kamerát.
- Ez az utolsó esélye. Vagy megmutatja mutáns képességét, vagy leeresztem a bárdot.

Lassan ébredezem, de a helyiség amiben tartanak még homályos és néha imbolyog. A kötelék amivel az asztalhoz kötöttek belevág a karomba így meg sem mozdulok nehogy véresre dörzsöljem, az nagyon fájna és hosszú ideig kínlódnék vele. A kikötött kezeim helyzete nem a legkényelmesebb és lassan zsibbadni is kezd. A kérdések cikáznak a fejemben. Miért akarnak bántani? Mit akarnak tőlem? Én nem is csináltam semmit, nem bántottam senkit még csak a képességem se használom csak ritka alkalmanként. A férfi külseje és modora már megijesztett és eleve nem tűnt szimpatikusnak. Látszik rajta, hogy tudja a dolgát és nem az a fajta aki csak úgy elengedne ha megkérem rá. A kezem és a szám remeg, félek, és még csak most jövök rá, hogy mennyire. Persze rögtön kérdezek és aztán fenyegetést is megejtek irányába, de ezek csak üres szavak hisz nem tehetek ellene semmit és talán hosszú ideig nem is fognak keresni. Még ha a keresésemre is indulnak akkor se találnak meg max csak napokkal vagy ha rosszabb hetekkel később. Igazából magamra vagyok utalva és a segítségem egyedül én vagyok, de míg megvagyok kötözve és félek addig se a koncentráció nem fog menni se az, hogy a képességem olyan erővel használhassam, hogy a fickót ártalmatlanítani tudjam.
-Nem tudom miről beszél. - Hangom csendes és nyugodt, ha tiltakoznék, márpedig lenne okom rá akkor biztos, hogy megadnám neki a kellő választ, mellesleg honnan tudjam, hogy nem veszi-e valami éppen a beszélgetésünket?
-Maga teljesen elmeháborodott! - Undorodva ejtem ki a szavakat. Ez a fickó őrült és így még több okom van félni és tartani tőle. Következő szavaira már tényleg nem tudom mit csináljak, elenged, ha használom a képességem...de ha azt felveszik és nyilvánosság elé tárják? Nem buktathatom le Xavier professzort és az iskola növendékeit, nem tehetem. De akkor hogy jutok ki innen? Mit csináljak? Egy biztos, nem fogom használni a képességem, nem tud rávenni, hogy megtegyem még ha....meg is kínoz akkor sem.
-Azt se tudom miről beszél, könyörgöm, hallja magát egyáltalán? Mutánsok? Ez abszurd. - Vetem oda, de a szám enyhén remeg a félelemtől és az izgalomtól egyaránt.

Már láttam vallatást. És nem filmben, élőben. Maga Styker kötözött le jelenlétemben mutánsokat és kínozta meg. Mert nem működött közre. És mert ki kellett próbálni a legújabb kínzóeszközöket. Jól fizetett is érte. Volt, hogy azért kínzott meg egy mutánst, hogy az a képességét használja. Sikerrel. Volt kitől eltanulnom a szakmát. Akkor még érzéketlenül néztem végig a történéseket. Nem érdekelt miért csinálja. Csak a pénz, amit fizetett érte. Sok idő telt el azóta. Megváltoztam. Felnyílt a szemem. Ismerem az igazságot, és tenni is akarok érte. Még ha egy lányt kell is hozzá megkínoznom. Sajnálatos, de mutáns. Beszélnie kell. És nem csak nekem.
Felébredt. Persze fél, nem tudja hol van, nekem támad szavaival. Addig jó, míg csak a szavaival. A fiúk odakint állnak az ajtónál. Jól megtermett, izmos csávók. Vipera, sokkoló, korbács, vasököl. Ezek a finomságok vannak náluk. Nálam nincs semmi. Csak a vödör. Nem megölni akarom. Még csak megkínozni sem, ha nem muszáj. Pedig az lesz. Mert amit akarok, önként egy mutáns sem tenné meg.
Megállok az asztal előtt. Szemeim megvetőn emelem a lányra.
- Csak az igazságot. – tőr elő mély tónusú hangom, amit még a maszk is torzít.
- Hogy a mutánsok léteznek. És veszélyesek. – magyarázom meg előbbi kijelentésem. Ha nem gondolatolvasó, akkor szükség is volt rá.
- Helyes! Keressenek csak mutáns barátaid. Őket is elfogjuk fogni. És ti fogjátok megbánni! – fenyegetéseim nem üresek. Arra ügyelek, hogy indulat ne legyen szavaimban. Elég nehéz visszafognom magamat.
- Nem fogtok többé elrejtőzni a nyilvánosság elől! Holnap felvirrad az igazság napja! – emelkedik fel hangerőm.
- Csipkerózsika, így foglak hívni, egy feladatod lesz. Ha az megcsinálod, élve elengedünk. – szavatartó ember voltam mindig is. Alap elvárás egy üzletembertől. Főleg ha újból üzletelni kívánok a delikvenssel. S talán így könnyebben rááll a dologra. Nem kell megkínoznom.
- Csak használd a képességedet.

Nem tudtam mi történik velem és hogy miért teszik ezt. A képességemet nem hívhattam segítségül, mert a félelem teljesen leblokkolta. Próbáltam egy kis résnyi helyet adni neki, hogy előcsalogathassam, de nem sikerült, nem tudtam úgy koncentrálni, hogy az eredmény jól alakuljon. Hiába kapálóztam és sikítottam nem volt eredménye. A szorítás nem, hogy enyhült volna inkább fokozódott. Már éreztem a zsibbadást a karomban és egyre jobban fájt a szorítás. Ekkor érkezett meg egy fickó és egy zsebkendőt nyomott az arcomhoz. Tudom, hogy mi volt benne, és éreztem ahogy egyre jobban kábulok és tompulnak az érzékszerveim. Már a fájdalom is elenyésző volt, a látásom elhomályosult és a hallásom is teljesen felmondta a szolgálatot, összerogytam vélhetőleg a továbbiakra már nem emlékszem.
Fura érzés volt az egész, olyan volt mintha lebegnék, álmodtam, de mégsem, a külvilág azonban teljesen kívül rekedt. Vagy én rekedtem kívül a világból? Ez egy nagyon jó kérdés. Mire újra visszatértem volna a valóságba az első dolog amit megéreztem a hideg fém érintése a bőrömön. Láncok, bilincsben voltam egy fém asztalhoz kötözve. A számon sós ízt éreztem és bár nem tudtam róla, de valószínűleg könnyeket hullattam míg kába voltam. A szememet már csak akkor nyitom ki amikor hideg zuhanyként ér a víz amit rám öntöttek. Prüszkölve nyitom ki a szemem és próbálom felmérni kitől is kaptam az áldást. Egy fickó áll előttem fekete maszkban.
-Mit akar tőlem? - Szegezem neki az ilyenkor szokásos kérdést. Ki maga? Mit akar? Miért csinálja ezt? A szokásos szövegek és sose értettem miért mondja minden áldozat ugyanezt, ennek ellenére én is ebbe a csapdába esek és megkérdezem. Más dolog tudni arról, hogy valakit elrabolhatnak és más dolog át is élni a történéseket.
-Keresni fognak, ezt még nagyon megfogja bánni! - Üres fenyegetések, de jobb ötletem nincs, nem tűnik a fickó épelméjűnek és ha húzom az időt talán hosszabb ideig leszek épségben, bele se merek gondolni mik a tervei velem.

Egy lány. Körülbelül olyan életkorú, mint Dini, a kislányom. Szomorú. De mutáns, egy genetikai selejt. El kell távolítani az emberi társadalomból. Mert veszélyesek. A fertőző beteget is elzárják. Így védik az egészségeseket. Hogy nehogy megfertőzze őket. Egyedül van. Így egyszerűbb.

*Angela Whitmore kiabálása mit sem rémisztette meg a maszkos fickókat, köztük Paul Shadwell-t. Kloroformmal átitatott zsebkendőt nyom a lány szájára, orrára. A hatás pillanatokon belül megtapasztalható. A lányt gyorsan megkötözik, fekete hullazsákot húznak rá, úgy viszik el a parkból.*

- Az akció sikerült. Madárka a kalickában.
- Helyes. Irány a raktár!

Megtörtént. Az első mutánsvadászat. Könnyű volt. Nem erre számítottam. Nem védte magát mutánserejével. Ez szokatlan. Vagy csak még gyenge. Az jó. Könnyebben elfogunk tudni bánni vele. Remélem Dini nem fog megvárni a vacsorával. Ma este nem fogok hazaérni időre.

*Fekete furgon fut be egy elhagyatott raktárépületbe. A gyér megvilágításban maszkos fickók nyüzsögnek. Ketten egy hullazsákot cipelnek, mögöttük meg egy harmadik, Paul Shadwell. A zsákot külön helyiségbe viszik, feltéve egy ágyra. Angela Whitmore édesdeden alszik. Odaláncolják a fémasztalhoz, ami leginkább műtősasztalra hasonlít. A helyiség falai porosak, fent egy lámpa lóg lefele, fényt biztosítva. Csak egy ajtó, más semmi kijárat.  Paul Shadwell egy vödör vízzel tér vissza. Segítői távoznak. Nyakon önti a lányt, és ledobja a vödröt a padlóra.*


*A lány egy fekete ruhás, arcát eltakaró egyént pillanthat meg.*

- Ébresztő, Csipkerózsika!

Magamat átölelve ringatóztam a padon. A gondolataim őrvénye teljesen magával ragadt. Képes leszek valaha is túllépni a szigeten történteken? Sikerülni fog elfelejteni a sok rosszat és szenvedést? Sokkal könnyebb lett volna, ha Blaise ott lett volna velem. Olyannyira egyedül éreztem magam a képességem nélkül és Ő nélküle.  Nem gondoltam volna, hogy bármi is hiányozhat a birtokról, de Ő hiányzott és még a szoba is, a kert is és minden hatalmas hiányérzetet keltett bennem. Az, hogy itt vagyok New York-ban nem hozta meg a kívánt hatást. Azt hittem ha eljövök a birtokról akkor sikerül egy időre kivernem a fejemből  a szigetet. De nem hogy jobb lenne, egyre többet gondolok azokkal az eseményekkel és borzalmakkal.
A szél lassan pergette a leveleket és figyeltem néma táncukat. Egy kisgyerek nyafogott és édesanyja kezét rángatta. Ez mind messze volt tőlem, távol, alig látszódtak a jelenetek, csak néhol a fák árnyékából bukkant elő egy-egy kép kocka, a gyermek és az édesanya beszélgetését se hallottam csak eltudtam képzelni a jelenetet. A szél hangosabban kezdett süvölteni, a levelek kis forgószélben repkedtek. A sípoló hang amit a szél adott ki minden apróbb zajt elnyomott. A mókusok elbújtak vackaikba és az eső is hamarosan megérkezik, nem vagyok biztos benne, de mégis tudom. Összehúztam magamon a pulóverem, de nem mozdultam, egyszerűen ültem ott és vártam az esőt. Ekkor egyszerre több dolog is történt. Egy varjú rikoltozni kezdett mire felemeltem a fejem és az ágra néztem, aztán már csak azt láttam, hogy maszkos pasasok tartanak felém és satuba rakják a karomat. Sikoltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon a képességemet nem tudtam segítségül hívni hisz ahhoz koncentrálnom kellene ami most nem megy, nem csak a maszkosok miatt, de a gondolataim sem hagyják, hogy használhassam. Féltem és nem tudtam, hogyan és miért történik mindez.
-Eresszenek! - Kiabáltam rájuk magamat is meglepő hangerővel.

A tett halál az okoskodás. Jól megtanultam ezt az elvet. A tettek embere vagyok. Mindig is az voltam. Így neveltek. Így nevelném lányomat. Ha engedné. Nehéz esett. Ahogy az apja is volt fiatal korában. A kor körülményei megkövetelték. Ahogy ma is megkövetelik. A háború nem ért véget. Az eszmék harca ma is tart. Emberek halnak meg emberfeletti erővel bírók miatt. Sok ilyen esettről tudunk. Látszólag megmagyarázhatatlanok. Mi ismerjük az igazságot. Szervezetünk az Emberpárti klub célja egyértelmű: megvédeni az emberiséget a mutáns korcsoktól. Nem vagyunk sokan. Nem hisznek nekünk. Bizonyítanunk kell állításainkat. Hogy hogyan tehetjük meg azt? El kell fognunk egy mutáns és kamerára felvenni, mennyire veszélyes. A legtöbb ember csak a szemének hisz. Amit lát, azt fogadja el valóságosnak. Ezért kell bizonyítékot szereznünk. Kémeink mindenütt ott vannak. És figyelnek. Bárkire, aki gyanús. És követik. Kézi rádión tartjuk a kapcsolatot. Eddig még nem volt lehetőségünk elkapni egyet is. De ma nekünk kedvez a szerencse.

- Madárka a fészekben, madárka a fészekben. Vége.
- Rendben. Akció indul!

*Angela Whitmore nem sokáig élvezhette a csendet és a nyugalmat. Fekete maszkot viselő férfiak rohanják le és próbálják lefogni és elvonszolni.*