Családi összejövetel

Régi szokás minden népcsoporthoz valamely sztereotípiát párosítani. Ezt a nézetett egy doktorival rendelkező tudós nem vallja, lévén tudományosan nem bizonyított. Mindazonáltal most arról szerez tapasztalatot miszerint unokahúga illedelmes, mi a japánokra datált jellemző viselkedésforma. Talán mégis van valami a sztereotípiákban?
- Váljék kedves egészségedre! – biccent Keiko felé.
- Igaz, engem ütlegeltél babakorodban, mikor belekaksiztál a pelenkába. – vesz elő egy régi szép családi emléket a fotóalbumból.
Jól lakván visszavisz az út a fehér autóhoz, amivel a doktor rezidenciájához hajtanak.

A folytatás

Testvérem túl sokat gondol magáról, a válaszai viszont kimértek, mint aki nem tudja, hogy az emberekkel, rokonokkal nem úgy kell viselkedni, mint a politikusokkal. Sok mindennel foglalkozik, viszont mindent csak tényként közöl, érzelem nélkül. Legalább a családja felé mutathatna többet, mint a közöny. A gondolatai és pontos megfigyeléseim elárulják, ő sem egy robot, mint aminek mutatja magát, képes az érzelmekre, de elnyomja magában. Lehet, hogy az üzleti, politikai és tudományos életben ez a megfelelő, de nem a hozzátartozók körében.
- Fegyvert nem, de ütöttem már meg embert.
~És ha nem viselkedsz úgy, mintha ember lennél te leszel a következő.~ Kezd elszakadni a cérna és hát az utóbbi kijelentése tovább vágja az amúgy is már gyenge szálat.
- Menjünk.
Minél messzebb innen, nem akarok már sokat a bátyám közelében lenni, nem is tudom, hogy mi lesz ebből a lányból, ha hozzá kerül. Szegény.

Nem gondoltam volna, hogy pár falat étel ennyire el tud tölteni energiával. Mondjuk nem ismerhetem igazán az itteni élelmiszereket, hisz még nem volt szerencsém ezekhez. A japán ételek teljesen mások, mint amit most ettünk, de ez is finom volt.
- Nagyon köszönöm szépen.- Mosolyogtam rá nagybátyámra.
- Részemről is indulhatunk.- Mondtam, miután az üdítőm is elfogyott a pohárból.
-Most már sokkal jobban érzem magam. Hálás köszönetem a segítségért.- Néztem rá a másik bácsikámra is.
Nem gondoltam volna, mikor elindultam otthonról, hogy itt ennyire más világ van, mint amit ott hagytam a múltammal együtt. Bár lehet, hogy a múltam itt is utol ér, főleg, ha akik el akartak kapni engem, és akik a nagybátyámat keresték itt is megtalálnak minket.

A falat lenyelése után nyitja szólásra ajkait:
- Természetesen. Ebben az országban sokra tartják a dolgozni kívánókat, főleg ha bevándorlók. S a tartósabb tartózkodás érdekében szükségeltetik is az állandó munkahely. – ismét egy hivatalos és merev válasz, mely az érzelem nélküli gondoskodás jeleníti meg, mintha csak egy robot lenne. Nem erről van szó, csak az elmúlt két évtizedben érzelmileg eléggé elszakadt a családjától. Nem is beszélve a frissiben megtaláltakról. Azért a viszonzott mosoly kissé enyhíti szőrös szívét. Ezt jelzi szája sarkának megremegése, minthogy igyekszik elnyomni megjelenő mosolyát.
Öccse koránt sem ismeri jól testvérét. Ő egyszerre van a ló mindkét, mi több az összes oldalán. Ha egyféleképp tesz, még gondolhatja másféleképp. Ez a kétszínűség felső foka. Üzleti és tudományos életben hasznos, a politikához nélkülözhetetlen.
- Ki sem nézném belőled öcsém, hogy valaha is fogtál volna a kezedben fegyvert, vagy ütésre használtad volna kezedet. – csóválja meg fejét. Ujjairól letörölgeti a zsírt.
- Nos, ha mindenkinél helyreállt a zsírcukorszint, ideje hazaérnünk. – jelzi nem túl finoman, hogy a szükségesnél tovább nem kíván itt maradni.

Amíg nem bukok le, addig nincs probléma, de egyelőre nem mutatta senki jelét, hogy észrevette volna, hogy a fejében több személy van, mint kéne, így figyelem a társaim gondolatait. Zane, ahogy vártam, nagyon kételkedik a dologban, majd ki is fejti, hogy nem érdekli Keiko magánéletének azon része. ~Nem mindegy, hogy így hívja vagy úgy?~ Néha Zane átesik a ló másik oldalára, most is azt hiszi, hogy neki van igaza, de nem. A következő mondataival viszont egyetértek egyikünk sem foglalkozik ilyen területtel, így ez a lányra marad.
- Sajnos én sem foglalkozom ilyenekkel, de aki keres az talál.
Mosolyogtam a lányra, akin látszott, de a gondolataiból is jól érezhető volt a bizonytalansága, az újtól való félelme, a bizalmatlansága. Japán tudás csak rám ragadt, az egyetem alatt jártam arra, így a nyelv rám ragadt, teljesen akaratlanul, lévén, hogy képességem miatt minden amit olvasok, látok, hallok az a fejembe ragad, nem tehetek ellene, de orvoshoz nem kell vinni, sem engem sem Keikot, hiszen attól még, hogy más nyelven beszélünk az nem jelent rosszat, neki sem ártana, ha tanulna egy új nyelvet, mert az agyára fog menni a tudománya.

Lassan elfogyott a nagybátyám által nekünk hozott hamburger, és a mellé kapott kísérők is. Bár nem vagyok hozzá szokva az ilyen élelmiszerekhez, de ez most kifejezetten jól esett, bár még tudtam volna enni. Ám mivel nem akartam se udvariatlan, se tiszteletlen lenni, így ezt nem említettem meg.
- Értem. Akkor ha nem nagy probléma, akkor az elkövetkező pár napban szeretném meglátogatni ezeket a helyeket. Talán találok olyat, ami nem túl drága, és ahol tudok tanulni és tanítani egyaránt.
Nem tudtam, hogy mit is kéne tennem vagy mondanom. Számomra itt minden új volt, és ismeretlen.
- Köszönöm az élelmet. - Mosolyogtam rá nagybátyámra.
Kissé még féltem itt mindentől. Hisz nem tudhattam, hogy nem-e egy újabb csapdába sétáltam bele. És féltem attól is, hogy akik Japánban már párszor megtaláltak, azok vajon nem találnak-e meg itt engem. De reménykedtem is, hogy lassan minden jóra fordul majd.

Az ifjú hölgy válasza hihetőnek hangzik. Majd utánanézetek a dolognak. Noha Japán igen távol esik operációs bázisomtól ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne egy arra alkalmas ember aki ott információkat tudna szerezni. Elvégre csapataink még mindig élvezik a japánok vendégszeretetét, ennélfogva nem nehéz találni egy lekötelezettet.
Megrázom fejemet. A lány nem értette meg, hogy pusztán fogalmazásbéli hibát követett el és erre hívtam fel figyelmét jó pár szinonim kifejezéssel.
- Ez egyszerre örömteli és sajnálatos. – zárom gondolatmenetemet, végső soron azt fejezve ki, hogy lényegében érdektelen számomra magánéletének ezen szegmense. Egyenlőre.
Elgondolkozva hallgatom Keikot. Szavaiból kicseng, hogy nem csak díszből hordja magával fegyvereit, hanem ért is hozzá. Efelől nem kételkedem, mindazonáltal egy bemutatóval bebizonyíthatná állítását. Talán majd egy kevésbé látványos helyen.
- Nos, karate iskolák vannak a városban. Hogy mennyire keresnek oktatókat azt nem tudom, hiszen ilyesmivel nem foglalkoztam. Körül kell nézni és próbálkozni. Amerika a lehetőségek hazája. Kitartással sok mindent ellehet érni. – persze létezik a nepotizmus is, de minthogy még bizonytalan vagyok Keiko valós szándékaiban, így egyenlőre ezzel nem kívánok élni.
Keiko japán tüsszögése láthatólag fertőző, hisz öcsémet is ingerelte. Talán nem ártana őket az orvoshoz vinnem az étkezés után a tervezett genetikai vizsgálatok helyet. Jómagam sem maradok el az evéssel, burgerem mihamarabbi elfogyasztásával foglalatoskodom, a kísérők eltüntetésével egyetemben.

Testvérem megint az udvariasság mintapéldánya, arra nem mondok semmit, hogy ágyas, szerető, mert az elég pejoratív kifejezés, amit unokahúgom szóvá is tesz, teszem hozzá jogosan. Testvérem továbbra is titokzatos, ki tudja, hogy hova akar elvinni bár válasza látszólag megnyugtat itt is keresem, hogy vajon mit forral ellenünk, de csak az a hülye gondolat kering a fejébe, hogy összeesküdtünk ellene, meg akarjuk ölni. Nem teljesen normális, bár ezt eddig is tudtam a képességem nélkül is. Gyorsan hajt, majd egyszer csak megállunk és közli, hogy megérkeztünk. Egyből gondoltam is tovább a mondandóját és nem sok tartott vissza, hogy egy gondolati "bazd meg"-et küldjek felé, de azzal elárulnám magam, így visszafogtam magam. Amíg Zane kiugrott és elintézte a dolgokat én kisegítettem a hugomat a kocsiból, de hogy ne érezze magát rosszul, hogy én segítem be az étterembe, így csak fogyelem, ha megint rosszul lesz, akkor segíthessek neki, de nem támogatom. Zane mire beértünk már három hamburgerrel és krumplival várt. Én csak csendbe figyeltem a beszélgetést és ha már én is kaptam egy adag ételt, akkor eszek és így is tettem, nem akartam kioktatni a bátyámat és semmi kedvem hallgatni az övét sem, így csak viszonozom unokahúgom kivánságát.
- Itadakimasu, jó étvágyat!
És enni kezdtem.

Az autó száguldott velünk, miközbe a nagybátyám folyamatosan kérdésekkel dobált engem.
- Igen, megvan a ház, és azért az enyém, mivel én örököltem, miután a szüleim meghaltak. és mivel akkor már dolgoztam, ezért a kormány simán megengedte, hogy az én házam legyen.
Ám amikor elkezdett kioktatni, akkor egy kicsit felcsattantam.
- Nem vagyok kurva, hogy az ágyasom vagy a szeretőm legyen. Ő a kedvesem. Elég rég óta járunk. Bár még nem vagyunk jegyesek, de ami késik, az nem múlik. Bár a nyakláncom valószínűleg akkor veszett el, amikor elkaptak, de volt egy olyan nyakláncunk, amin egy szív medál volt, és az egyik fele a szívnek nálam volt, a másik fele pedig nála van.
Közben az autó megállt és nagybátyám már ki is szállt, és egy étterem irányába lépkedett. Bizonytalan léptekkel követtem, hisz az energiám igen erőteljesen megcsappant.
Amint beléptem az épületbe nagybátyám már közeledett is felénk három adag hamburgerrel és üdítővel.
Közben egy újabb kérdést tett fel nekem.
- Hogy mit is szeretnék itt kezdeni... Azt hiszem, első körben keresek valami helyet, ahol tudok oktatni, mivel egyrészt szeretném átadni másoknak is az itt megszerzett tudást, másrészt pedig szeretném megtanulni az itteni harcművészeti technikákat is.- Mondtam nagybátyámra nézve. Majd egy közeli asztalhoz támolyogtam, leültem, és átvettem nagybátyámtól a kaját.
- Itadakimashu. Izé, bocsánat, jó étvágyat.- Mondtam elpirulva, majd egy falatot haraptam a szendvicsből, és élveztem az ízorkánt, amit okozott nekem. Elég régen ettem már ilyet, és elég régen ettem már utoljára. Ez most nagyon jól esett. Gondoltam magamban.

Végighallgatom rokonom beszámolóját, levonván a végső következtetést: olyan régen evett, hogy már nem is emlékszik rá. Sajnálatos tény, ám hamarosan orvosolódik. Öcsém mellékes kérdése sem megy el fülem mellett, különösen bizonyos részletek kapcsán.
- A házadban? – kérdem.
- Még megvan? Hogy sikerül fenntartani? – folytatom tovább gyakorlatias kérdésfelvetésemmel. Kíváncsi vagyok megörökölte vagy megszerezte a házat? Talán érdemes volna megejtenem egy kis kiruccanást Japánba. Ha még megvan a ház, talán több minden megtalálható benne. Családi örökség, mi nővéremre emlékeztet. Szüleimen kívül senki sem tudja mennyire szerettem őt és rajongtam érte. Még öcsém se, kivel jelentős korkülönbségünk folytán hűvösebben alakult kapcsolatunk. Ennek tudható be, hogy mit sem tudok képességeiről, minthogy sosem beszélt róla. Én se kötöttem az orrára a magamét, ahogy családom többi tagjáéra sem. Ezt a hibát nem követem el.
- Mifelénk barátnak hívják, nem kedvesnek. Esetleg szerető, ágyas. De akkor sem kedves. – okítom Keikot a nyelv rejtelmeire. Japán kiejtése érezhető és egyik-másik szava is igencsak idegenül hat. Pár hét és majd rááll a nyelve a megfelelő kiejtésre.
Öcsém kérdése jogos, de teljesen szükségtelen.
- Abba ahová leghamarabb eljutunk. Olyan lesz, amilyen lesz. – felelem egykedvűn. Logikus döntés egy az éhhalál szélén lévő nő életének megmentése érdekében. Nyilván teljesen felesleges valamiféle előkelő vagy egészséges éttermet keresni. Most a hölgy életének megmentése az elsődleges.
Nem is kell sokáig hajtanom, máris feltűnik egy hétköznapi emberi étvágy kielégítését célzó elemózsiakiosztási egység. Rögvest beállok egy üres parkolóhelyre.
- Megérkeztünk. – jelentem ki az egyértelmű dolgot, a gyengébbek kedvéért. Kiszállok a kocsiból és befelé indulok. Gondolom lovagias öcsém majd rendezi unokahúgunkat. Addig lerendezem a logisztikai részt, nevezetesen az asztal lefoglalását, valamint a létfenntartáshoz szükséges zöldségfélékkel tarkított sült húsos zsemlék és megfelelően magas szénhidráttartalmú italok műanyag poharas kiszerelésben való beszerzését. Mindezt három adagban, hisz magam is fogyasztok. Öcsém pedig majd eldönti fogyaszt-e vagy sem.
- És mihez kíván kezdeni itt Amerikában? - kérdem a leányzót.
- Tanulás? Munka? Netalán harcművészeti tudását szeretné kamatoztatni? - jobb már most tisztában lennem terveivel, hátha abból is tudok következtetni. Persze még gyanakszom, és ez így is marad míg valami egyértelmű bizonyítékom nem lesz. Talán innen beugorhatnánk a laborba egy kis rokonsági vizsgálatra...

Ahogy a lány rosszul lett egyből aktivizáltam magam és néhány másodperc leforgása alatt már a kocsiban ültünk indulásra készen, vagyis csak Keiko, mi még elpakoltuk a dolgait, de végül is mi is bekerültünk. Zane elindult és feltett egy elég udvariatlan, bár igen fontos kérdést, mire a lány csak makogott valamit, hogy legalább 17 órája, de valószínű, hogy több, hiszen ez csak a repülő út és az éjszakai sétája volt. Meg persze az én korábbi kérdésemre is választ kaptam, hogy van barátja, de már egy ideje róla sem tud semmit. Gondolatolvasónak sem kell lenni, hogy tudjam, hogy hiányzik neki a kedvese. Közben már elindultunk és nem lépve túl a sebességhatárt, de igen csak tempósan haladtunk az étterem felé, bár tesóm gondolatai nem árulták el, hogy hova is tart, így ez nekem is meglepetés lesz.
- Hova megyünk Zane? Milyen típusú éttermet gondoltál?
Kérdezem, hiszen jó az ilyet is tudni bár igazából mindegy is. A gondolatokat továbbra is figyelemmel kísérem, leginkább olyan dolgokat keresek, ami elárulja, hogy bátyám ismeri-e a képességemet.

Titus nagybátyám érzékelte először rosszul létem, és pár pillanat múlva már az autóban találtam magam. Jól esett egy kicsit hátra dőlni, miközben mélyeket lélegezve próbáltam helyre hozni magam. Éreztem, hogy ez így nagyon nem lesz jó.
- Hogy mikor is volt az utolsó étkezésem? - Kicsit elgondolkodtam azon, hogy mikor is ettem utoljára. -12 órán keresztül repültem, előtte 5 órát sétáltam, az éjszaka össze szedtem a holmimat. Etooo fogalmam sincs, bocsánat.- Mondtam lesütött szemekkel, szégyenpírral az arcomon.
- És igen van kedvesem, bár jelenleg sajnos fogalmam sincs, hogy még életben lehet-e. Mivel amikor elkapott engem pár ember, és kiszabadultam, akkor elvesztettük egymást. És csak a múlt éjjel merészkedtem el a házamba, ahol régebben a szüleimmel éltem, és ami egy ideje már az enyém. De sajnos őt sehol nem találtam. De egy levelet hagytam neki hátra. - Mondtam, miközben egy aprócska könnycsepp gördült ki a szememből. Igyekeztem érzelmeimet palástolni, miközben az autó egyenletes tempóban száguldott velünk az úticélunk felé.

A rokonokat nem mi választjuk, ahogy az ellenségeinket sem. Mégis a közös vér összeköt minket. Persze csak genetikailag. Igaz, nővéremet szerettem és egyáltalán nem örültem neki annak idején, hogy elhagy minket. Persze ebből öcsém vajmi keveset tudhat, hiszen még kicsi volt akkor. Anyánk legalább rendesen felnevelte, nem lett belőle utcakölyök. Hogy ez Keikora mennyire igaz a jövő kérdése.
Magyarázata a fegyverek láttán elfogadhatónak tűnik, noha ama sanda gyanúm, miszerint holmi életemre törő egyén álcázná magát rokonomnak továbbra is fent tartom. Aki harcművészetet tanult az ölni is képes, fegyverrel vagy anélkül. Ezt jó tudnom, így továbbra is készenlétben tartom testemben tárolt energiáimat. Bár kétlem, hogy ilyen nyilvánosan történne támadás, de sose tudni. Én nem értek a közelharchoz. Mindig is a képességemre támaszkodtam, ha magamat kellett megvédenem. És szavaimra.
- Ezt jó tudni. – nyugtázom magyarázatát. Öcsém rákérdez barátjára. Ennyivel is kevesebbet kell beszélnem. Noha köszönő szavaira csak legyintek és már szólásra nyitnám ajkamat, mikor észlelem rosszul létét. Öcsém reagál előbb, s lovagiasan máris rendezi a lányt, ezzel megmentve engem attól, hogy energiaátadás révén öntsek erőt a lányba. Minden bőrönd és minden rokon bekerül a kocsiba.
- Akkor irány az étterem. Mikor volt az utolsó étkezés? – kérdem Keikotól, gondolván leeső zsírcukorszintje folytán hullott össze az előbb.
A kocsi motorja felzúg, rutinosan állok ki a parkolóból és már hajtok is el, nem lépve túl a megengedett maximális sebességet. Annyira nem sürgős az eset.

Bátyám nem tudja, vagy csak nem akar tudomást szerezni róla, de a gondolatait, ahogy Keikoét is figyelemmel kísérem azóta, hogy találkoztunk. Vicces, hogy azt gondolja, hogy összeesküvést szöttem valakivel, akinek a létezéséről pont tőle tudok. A doktori címével való élcelődésemre ő is visszadobja a labdát, vagyis én úgy érzem, bár gondolatai nem ezt sugallják, de egyelőre nem is foglalkozom vele, inkább a lány gondolatait és tetteit figyelem, hiszen minden, amit mond a fejembe ég, bármiféle erőlködés nélkül hála a képességemnek. Pontosan figyelek a lány mondataira, aminek minden egyes szava a memóriámba ég, majd ahogy végez egyből rá is térek a lényegre, nem a fegyverekre, jóval "fontosabb" dolog fogta meg a figyelmem.
-Tehát van barátod?
Haladtunk és hát a gondolatokból is, de a testi reakcióin is látszik, hogy egy kicsit ki van fáradva, talán rosszul is van, ami bizonyítást is nyer, amikor a kocsihoz érünk és ő elfehéredve egy oszlopnak dől. Valószínű, hogy Zane nem vette észre, de én egyből leteszem a bőröndjét, majd elveszem tőle a másikat, majd az autóhoz segítem és beültetem, majd kinyitom a csomagtartót és bepakolom a bőröndöket és el is foglalom a helyem az anyós ülésen, megadva a választ a kérdésre, hogy megyek. Nincs kocsim, így nem kell majd visszajönnöm ide, ugyanis tömegközlekedés nem épp rövid idő ide.

Két férfi. Elvileg testvérek. Ám mégis mennyire különbözőek. Bár mindkettő kissé távolságtartó, ám mégis az a nagybátyám, akinek a levelemet küldtem sokkal ridegebb, mint az, akiről még csak most hallottam először. És bár mindkét nagybátyám kissé gyanakodva nézett rám a fegyverek láttán, Titus nagybátyám mégis azt a bőröndöt vette át tőlem. Sejtettem, hogy ezek után furcsán fognak rám nézni. Valahol legbelül éreztem, hogy muszáj lesz pár szóval megmagyaráznom a dolgokat.
- Bocsánat a meglepetésért, de ezek a fegyverek nekem nagyon sokat jelentenek. Egy ideje a kedvesemmel harcművészként tanultam meg ezeknek a használatát, és a szabadidőmben sokat foglalkozom ezekkel. Ez segít az emlékeimet feldolgozni, és a felgyülemlett feszültséget, és energiát ledolgozni.- Amiből jelenleg egyre kevesebb volt. Elég erőteljesen megviselt a hosszú repülőút, és erőteljesen az összeesés határán voltam. Éreztem, hogy egyre sápadtabb leszek. Minden lépéssel egyre kevesebb erőm volt. És nagyon örültem neki, amikor elértünk az autóhoz. Ismét meghajoltam két nagybátyám előtt.
- Még egyszer szeretném megköszönni a segítséget, amit kapok. Nagyon szépen köszönöm.- Ám ahogy felemelkedtem, egyszerre elszédültem, és muszáj volt neki dőlnöm a közelben lévő oszlopnak, hogy egy kicsit biztonságban érezzem magam. Máskülönben valószínűleg már össze estem volna.

Csak legyintek Keiko bocsánat kérésén.
- Nem tesz semmit. Legközelebb ügyeljen a pontos kiejtésre. Hiányos angol nyelvismeretéből ered a tévedés. – okítom tovább az unokahúgomnak mondott leányzót.
Persze, hogy szokásos formámat hozom. Az óvatosság sosem árt, különösen nem egy olyan nagy formátumú embernek, mint én vagyok, akinek vannak titkai, nem is kevés. Ennek folytán pedig ellenlábasai is. Elég csak az üzleti vetélytársakra gondolni. Vagy a politikai ellenfeleimre. Köztük is akad pár, ki nem fél erkölcstelenebb módszerekhez sem folyamodni. Ahogy én sem. Elvégre ezért gyűjtögettem olyan sok információt úgy ellenségeimről, mint azonos elvet osztó társaimról.
Hogy öcsémmel szemben is hűvös vagyok, nem meglepő és ez az igen valóságos távolságtartásunkból ered. Halvány mosoly villan arcomon.
- Ó! Hát sikerült doktorátust venned! Gratulálok, Doktor Titus Augustus Helmsman. – tréfálkozom öcsémmel. Amúgy tényleg kicsit hihetetlen számomra, hogy ilyen fiatalon sikerült doktorálnia. Már ha igazak szavai… Az ő élcelődő szavait viszont helyben hagyom. Nem tagadom, hogy mennyire büszke vagyok magamra. Egoista vagyok, nem vitás. De ha nem lennék az, vajon itt tartanék akkor? Nem, inkább valami szürke kisegér lennék egy laboratóriumban. És örülhetek ha az asszisztensem nem kiabál le.
A sok fegyvert látva felhúzott szemöldökös meglepődöttség ül ki arcomra. Talán mégiscsak valamiféle csalóval állok szemben, aki el akar tenni láb alól? Felettébb érdekes taktika lenne. Talán okosságomra játszanak, hogy nem hiszem el, hogy ilyen látványos és béna csellel csakis az lehet, akinek mondja magát és nem holmi orvgyilkos. Végül is teljesen mindegy, egy genetikai vizsgálat könnyedén megmondja az igazságot. Persze ebből még nem derülnek ki a szándékok. Valódi unokahúgomat is beidomíthatták ellenem. De erre a problémára ott van Emma. Ha ő nem tudja felderíteni a valóságot, akkor nagy baj van. Az viszont sokkalta érdekesebb, hogy öcsém miért a fegyveres bőröndöt kapta fel. Talán összeesküvést szőtt ezzel a lánnyal? Nem nézném ki belőle. Bár sose tudni mennyit változott mióta lecserélte pelenkáját gatyára.
Egy igen érdekes megszólítással illett Keiko, le Zane Sensei-ez. Különös módon igen kedvemre való. hangzása, nem is javítom ki. Azért jól megjegyzem mikre allergiás. Hátha fel kell használnom majd ellene saját testi épségem érdekében.
- Értem. Akkor az indiai és a mexikói konyhát kerüljük. – vonom le a következtetést.
- Az étkezésre pedig ne legyen gondja. Míg élvezi otthonom biztonságát a hasa tele lesz. – és addig is a szemem előtt lesz, megfigyelhetem minden mozdulatát, szándékait, stb.
A tehercipelők sebességének függvényében érkezhetünk meg fehér DeLorienemhez. Felnyitom a csomagtartót a bepakoláshoz.
- Öcsém, velünk tartasz? – teszem fel kérdésemet pusztán udvariasságból.

Báttyám, bár annyira nem ismerem, hozta a szokásos formáját. Szegény lány egy tök új helyen van, két ismeretlen társaságában és ő itt a doktori címével vág fel. Nekem is van és? Legyen boldog vele. Én is büszke vagyok a címemre, de nem ragaszkodom hozzá. Testvérem csak a nevemen szólít, legalább köszönhetne, de nem. Szegény lány, előre féltem, hogy mik fognak történni vele, ha hozzá megy.
- Hasonlóan érzek irántad is testvér és ha már ragaszkodunk a címekhez Doktor Titus. - Én is oktatom ki a bátyámat, hogy én is rendelkezem a címmel. - Örülök a találkozásnak Keiko Hitsumi. Ne foglalkozz a bátyámmal, agyára ment a PHD-je.
Mosolygok, hogy egy kis erőt merítsek Keikoba. Nem nagyon értettem a dolgot, de remélhetőleg hamarosan minden tisztázódik. Én jobb neveltetést kaptam az élettől, mint a tesóm, vagyis egyelőre úgy tűnik, de legalább a látszatot fenntartja, hogy érdeklődik a leány étkezési szokásairól, legalább ez jó pont. Persze először is össze kéne szedni a lány csomagjait, ami meg is történik. A fegyveres csomagot átveszem tőle, ha már a bátyám ismét csak a "jólneveltség" mintáját mutatja. Én sem akarok érzelmi kötődést kialakítani a lány irányába, ahogy testvérem felé is csak annyi van, hogy nem tagadom le, ha esetleg valakinek feltűnne a családnevünk. Keiko egy kicsit zavarban van a kérdést illetően, mármint ami az ízlését és allergiáit illeti, de közli. ~Mióta nem ehetett, ha azt mondja, hogy válogatós volt, amíg volt mit ennie?~ Nem ismerem a történetét, de remélem hamarosan megtudom, remélhetőleg.

Sikeresen megtaláltam azt az embert, akit kerestem, ám már az első pillanatokban a félelmem még jobban a tetőfokára hágott. Ugyanis nagybátyám előbb kissé hangnemben kiokított, majd utána, mintha nem ismerné a szokásokat nem viszonozta a meghajlásom. A gyomrom görcsbe volt, és az erőm is kezdett egyre jobban elhagyni.

- Elnézését kérem a tiszteletlenségemet, de ezt az információt sajnos nem tudtam önről.- Néztem Zane bácsikámra.

Ám a következő pillanatban egy számomra ismeretlen embernek köszönt Zane bácsikám, aki ezek szerint édesanyám legfiatalabb testvére. Ebben csak az volt a legfurcsább, hogy róla még soha nem hallottam.
- Üdvözletem. Keiko Hitsumi vagyok. Örvendek a találkozásnak.- Hajlok meg ismét, most másik bácsikám előtt, aki csodák csodájára viszonozza a gesztusom. Ő valamennyivel jobb benyomást tett rám, mint Zane bácsikám. Főleg, hogy amikor elértünk a csomagjaimért, akkor Zane bácsikám nem is mozdult meg, így hát magamhoz vettem a két nehéz bőröndöt, majd a biztonsági embereknek megmutattam az engedélyeimet és a fegyverkészletemet, amivel a papírok nélkül nem igen engedtek volna tovább. Bácsikáim lehet meglepődhettek ezen arzenál láttára, ám én csak egy halvány mosolyt villantok rájuk, jelezve, hogy majd elmesélek mindent.

Zane bácsikám közben az étkezési szokásaimról érdeklődik. Ez halványan kedves gesztusnak tűnik, ám még nem vagyok eléggé biztos abban, hogy jelenleg ki milyen szerepben is tetszeleg. Ám mielőtt megszólaltam volna eszembe jutott, hogy elfelejtettem, mit is tanított édesanyám, hogy itt Amerikában hogy is vannak a megszólítások. De mivel sokkal idősebb nála, és minden bizonnyal okosabb is, hisz orvos, ezért az egyik legtiszteletteljesebb megnevezést használom. Talán nem érti félre, és nem veszi rossz néven.
- Igen Zane Sensei. Sajnos a gombára és az eperre allergiás vagyok. Továbbá a túl csípős, erős, fűszeres ételeket nem igazán szeretem. Kérem bocsássa meg nekem, de kissé válogatós vagyok, izéé voltam, amíg volt mit ennem.- Hajtottam le a fejem, arcomon szégyenteljes pírral.

Hogy ebből mi fog kisülni, arra kíváncsian vártam, azt viszont tudtam, hogy egy idő után még meg fogom keresni azokat akik megölték a szüleimet és bosszút állok. Csak addig még fejlődnöm kell. Nem is keveset.

Eljött aminek jönnie kellett. A gép leszállt, az utasok pedig kifele szállingóztak járművükből. Fiatal, japán leányzó köszön rám. Tekintetem rá emelem, figyelve vonásait. Ábrázata stimmel a levélben küldött fényképen szereplő nőével. De ez még nem jelent semmit.
- Nem. Én Doktor Zane Timothy Helmsman vagyok. – korrigálom a leányzó. Elnézem neki tévedését, hisz még nem tudja, mennyire sokra tartom magamat, különösen eszemet és annak gyümölcsét: doktorátusomat.
- Üdvözlöm Keiko Hitsumi kisasszony. – viszonozom köszöntését, de fejet nem hajtok. Mifelénk ilyesmit nem szokás. Ránézésre kissé zavartnak tűnik a hölgy. Ez talán nem meglepő, hiszen egy teljesen idegen helyen van. S ha ez nem lenne elég, még öcsém is sikeresen befutott.
- Titus! Míly meglepő jelenléted. Örülök, hogy faxom utolért. – fordulok öcsém felé megtartva hűvös hangnememet. A testvéri kapcsolat nem tartása meglátszik viselkedésemen. Noha szavaim nem pusztán udvariassági formák.
- És igen, ő lenne nővérünk lánya, kiről faxomban írtam. Keiko Hitsumi a neve és az előbb érkezett. – a lány felé fordulok.
- Ő pedig a másik bácsikád, Titus Augustus Helmsman. A tizenhárom évvel fiatalabb öcsém. – mutatom be egymásnak a kedves rokonoknak.
Hagyok időt a köszönési szertartások véghez vitelére. Titus bennem csak gyanakvást olvashat ki a lány iránt. Irányában pedig vegyesek az érzéseim. Valóban nem hittem, hogy eljön. Nem nagyon vagyunk egy összetartó család.
- Nos, ha túl vagytok az ismerkedés első lépésein ideje indulnunk. Gondolom az út kifárasztotta Hitsumi kisasszony és bizonyára meg is éhezett. Így először is egy étterembe megyünk. Titus, te is velünk tarthatnál. – sóhajtok fel. Kész családi összejövetelre gyűltünk össze, amire évtized óta nem volt precedens.
- Illetőleg még mielőtt elhagynánk a repülőteret, előbb felvesszük Hitsumi csomagjait. – ezzel a gondolattal meg is indulok a csomagkiadó futószalag felé.
- Hitsumi kisasszony, van esetleg valamilyen ételallergiája? Esetleg vallási vagy más ideológiai okokból van olyan étel, amit nem fogyaszt? – firtatott közben a japán leányzó étkezési szokásait, melynek oka igen egyszerű: ízlésének megfelelő étkezési helyet próbálok találni, ahol kellően tápláló élelmet vehet magához. A lány csomagjait nem cipelem. Ha öcsém van annyira gáláns, hát tegye. Egyenlőre nem kívánok érzelmi kötődés kialakítani a lány felé. Titus irányába pedig szintúgy nem érzek túl sokat. Nagy a korkülönbség köztünk, így a világfelfogás is. Az, hogy nem álltunk kapcsolatba talán ennek is betudható. Gyakorlatilag öcsémre is úgy tekintek, mint a lányra: mint akivel most találkozom először és mérhetetlenül bizalmatlan vagyok a másik irányába.

Tesómat, a bátyámat ritkán látom főleg mióta nem a mutánsokkal kísérletezek, hanem ott hagyva a régi munkahelyemet, az X birtokra jöttem tanítani. Furcsa volt, amikor egy fax érkezett, hogy nővérünk lánya, akiről eddig semmit nem hallottam pár nap múlva érkezik japánból. Nem volt bőbeszédű a levél, de éreztem, hogy  mennem kell. Nem azért, mert veszélyes alak a bátyám, még ha az is, de nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb ötlet egy ilyen zűrös lányt ráhagyni. Viszonylag még új tanár vagyok a suliban, így nagyon kevesen, leginkább még senki nem nagyon tudja, hogy új óra kerül a tanrendjébe hamarosan, így nem okoz gondot leszervezni a napra, amikor érkezik az unokahúgom egy szabad napot. Nem öltözöm ki nagyon legalábbis magamhoz képest nem, fekete farmer, egyszínű, bordó ing és persze az elmaradhatatlan bőrkabát, lábamon egy fekete bőrcipő. Tudom hogy a bátyám a fehéret szereti, mert hát a mutáns neve is fehér futó, deén nem ő vagyok, én inkább a sötét színeket kedvelem. Lassan elérkezik az idő és a taxi begördül az X birtok elé, így beszállok és indulunk is a John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtérre, ahol elvileg találkozom az unokahúgommal. Egy kicsit késve is indultunk el, így késve is érkezek meg, már tudom, hogy hova jön a japán gép, így egyből oda is indulok. Testvérem valóban nem hazudtolta meg magát és valóban szinte tiszta fehérben jött. 1De ki lehet az a lány?~ Egyből "megtámadom" őket gondolatban, és rövid úton rájövök, hogy őt keressük, így meg is indulok feléjük.
- Hali testvér! Te lennél a híres, hírhedt unokahúg?
Fordulok a lányhoz várva, hogy nyújtsa a kezét vagy ha meghajol akkor viszonozom neki a gesztust. Testvérem igen csak bizalmatlan a lánnyal kapcsolatban, szegény lány meg fél, ami mind a kettejük gondolataiból átjön. Egyelőre kettejük gondolatait vizsgálom, de van egy olyan érzésem, ha rövidesen nem hagyom abba, akkor elég csúnya első benyomást keltek szegény lányban a várható fejfájás miatt, így csak minimálisan használom a képességem, inkább visszavonulok saját magamba.

Még mindig életveszélyben voltam, pedig már jópár nap eltelt azóta, hogy elküldtem a levelemet. Ám mikor azt hittem, hogy innen már nincs kiút, akkor kaptam meg nagybátyám reakcióját, egyetlen árva repülőjegyet. Na mindegy, hisz nem tudhatom, hogy anyagilag hogy áll az én drága nagybátyám. Kezdésnek ez is megteszi, legalább minél messzebb el tudok innen jutni, és ott talán valamennyire biztonságban leszek.

A gépem csak másnap indult, így volt egy napom és egy éjszakám, hogy még hazai terepen elintézzek pár dolgot. Mivel tudtam, hogy a fegyvereimet nem fogom itt hagyni, ezért eléggé vakmerő lépésekre szántam el magam. Még utoljára meglátogattam a régi alvilági ismerettségi köröket, ahol volt pár ember akik, ahogy ott mondják jöttek nekem eggyel. Tehát hamar sikerült olyan papírt szereznem, ami azt bizonyítja, hogy én egy harcművész vagyok, aki többféle fegyvert is használ a bemutatói során. Tehát mostmár minden akadékoskodás nélkül magammal tudom vinni őket a repülőre. Ám csak repjegyet kaptam, és az nem hiszem, hogy tartalmazza a poggyászok költségeit. Tehát kénytelen voltam egy életveszélyes küldetésbe is belefogni, amiről azt hittem, hogy vagy megúszom, vagy nem egyedül kell megtettem. De Shin is eltűnt már két hete. Eléggé aggódtam érte, ám most más dolgom is volt, ami ennél sokkal fontosabb és sürgetőbb.

Óvatosan közelítettem meg a házat a hátsó front felől. Reménykedtem, hogy ha már hetekig nem tértem ide vissza, akkor letettek arról, hogy megfigyelés alatt tartsák a házat. Ez a ház, ami valójában mostmár az enyém volt, mégis idegenként tekintett most le rám. Olyan szomorú volt az egész, hogy kis híján elsírtam magam. De erre most nem igazán volt időm. Próbáltam a lehető leghalkabban  közlekedni, és nem az ajtón mentem be, hanem a képességemet hasznosítva hamar annak a fának a tetején voltam, aminek az egyik ága pont az ablakom elé ért, az erkélyem mellé. Egy határozott ugrással az erkélyen termettem, majd óvatosan bekukucskáltam. Nem is vártam mást, mint feldúlt szobát. És igazam is lett. Csak abban reménykedhetek, hogy az eldugott pénzemet nem találták meg, és hogy a fegyvereimnek sem kelt lába. Ahogy meggyőződtem, hogy senki nincs rajtam kívül a házban, ösztönösen tervet készítettem magamban. Először a tartalék kézpénzt szedtem elő a szekrényem rejtett rekeszéből, majd két bőröndöt kerestem elő. Az egyikbe kerültem a fegyvereim, a másikba pedig a ruháim, néhány fénykép, és pár személyes holmi. A gondolataimban még utoljára elbúcsúztam a szüleimtől, és a háztól. Megírtam egy levelet, és a két nem éppen könnyű bőröndöt cipelve elindultam az ismeretlen felé.

Iparkodnom kellett, hiszen már nem volt túl sok időm a gépem indulásáig, és nem kis távot kellett megtnnem a reptér felé. Út közben Shin-ék postaládájába bedobtam azt a levelet, melyben megírtam neki, hogy mennyire szeretem, mennyire aggódom érte, és azt, hogy még élek, és ha még ő is életben van, akkor hol találhat meg. Lehet hogy ez nem volt jó ötlet, de abban a helyztben jobb ötletem nem volt.

Mikor oda értem a reptérre még volt körülbelül fél órám a gép indulásáig. Becsekkoltam, és elintéztem a pogyászokkal kapcsolatos teendőimet. Majd elfoglaltam a helyem a gépen. Ám mielőtt elindultunk, kicsit elfogott a félelem. Részben azért, mivel még soha nem repültem, és ez egy több mint 12 órás útnak ígérkezett, másrészt pedig, mivel még soha nem találkoztam a nagybátyámmal, így fogalmam sem volt, hogy mire is számítsak. Ám annyira kimerült voltam, hogy a gép indulása után pár perccel el is aludtam.

Amikor megérkeztünk, akkor éreztem, hogy ez az út igazán kikészített. A lábam remegett, a gyomrom émelygett, kissé szédültem, és fal fehér voltam. Próbáltam magam tartani, hogy semmi ne látszódjon rajtam. Hisz nem éppen ilyen első benyomást szeretnék tenni az előtt az ember előtt, aki valószínűleg épp az életemet mentette meg. Ahogy kiérkeztem a váró részbe egy igazán elegáns férfin akadt meg a tekintetem. Valami miatt furcsa kisugárzását éreztem. De ahogy sikerült belenéznem a szemébe egyből édesanyám jutott eszembe. Neki is ugyanilyen szemei voltak. Hirtelen a fájdalom éles tőre döfött a szívmbe szüleim hiánya miatt. De most erős maradtam. A zsebemből elő szedtem egy már kissé kopottabb fényképet. Ha minden igaz, akkor az a férfi a nagybátyám.
- Elnézését kérem. Ön Zane Timothy Helmsman?- Léptem oda hozzá. Csak reméykedni tudtam, hogy ő az, és nem egy vadidegenhez mentem oda.
- Ha ön az, akkor bemutatkoznék. Keiko Hitsumi vagyok, az ön unokahúga. Örvendek a találkozásnak.- Hajoltam meg előtte japán szokás szerint. Majd felegyenesedtem, és a kezeimet lazán magam előtt tartva vártam rá.
Éreztem, hogy már nem sokáig tudom fenntartani azt a látszatot, hogy jól vagyok. Mégis alig hallhatóan magam elé suttogtam:
- Végre talán biztonságban vagyok.

Különös levelet hozott minap a postás. Egy távoli rokontól jött, akivel még sosem találkoztam. Igaz, nővérem küldött róla képeket, még valamikor babakorában. Ám mióta nővérem meghalt, nem foglalkoztam családom igen távolra szakadt ágával, hisz megvolt nekem a magam dolga. Nem is kellett, egészen mostanáig. Noha unokahúgom sorsa vajmi kevéssé érdekelt, mindazonáltal levele nem hagyott hidegen. Elvégre egy család vagyunk, közös a vérünk, a génjeink, ki tudja, talán benne is rejlik valami különlegesség. Mint öcsémben. Hát igen, ritka jelenség, hogy egy családba két zseni is szülessék. Nővérünk sem volt buta, csak sajnos kicsit hamar született. Pénz semmi, a nők értelmi képességének megbecsülése még gyerekcipőben járt, hiába volt az egyik legjobb tanuló a gimnáziumban. Meg aztán a szerelem… Hiába igyekszem nem megkülönböztetni a nőket, de érzelmi kiegyensúlyozatlanságuk folytán. gyakran vesztik el kiemelkedettségüket. Talán ezért is szerettem annyira Emmát. Az ő férfiasan hűvös természete érzelmei feletti uralmának a jele. Persze ő is nő, tud szenvedélyes lenni és kiszámíthatatlan, kétértelmű. Ám nagyságrendekkel jobb, mint a legtöbb nő. Néhai nővéremet is beleértve. Bántott, mikor elhagyott minket, de megértettem miért tette, hiszen én is azért hagytam el a családot. Meg persze öcsém is. De amennyire hallottam egész jól feltalálta magát. Nem igazán keresett fel, pedig tudta hol lakom. Nekem pedig nem hiányzott az idegesítő öcskös. Így maradt a hűvös távolságtartás. Ám ez a nap nem szokványos. A rég látott illetve nem is látott rokonok újbóli és első találkozója. Franc se tudja, hogy fog alakulni. Minden esetre küldött egy faxot öcsének, hogy unokahúguk mikor érkezik. Már ha nem kamu az egész. Mert kicsit szedett-vedettnek tűnt a levél egyes részei. Meg nem is biztos, hogy tényleg ő írta. Persze erről a legjobb úgy meggyőződni ha személyesen találkozik az ember. Persze nem voltam bolond repülőre szállni és egészen Japánig repülni! Eléggé ismeretlen terep számomra, még ha érdekes is. Jobb ha itt találkozunk az árva darumadárral. Ezért is vettem egy repülőjegyet a nevére. Azzal ide tud utazni. Ha meg valami poggyászt is akar hozni majd megoldja. Nem vagyok a gazdag amerikai nagybácsija… Vagy talán mégis?
Elegánsan öltöztem fel: hófehér lakkcipő, vasalt nadrág, finom varrású ing és zakó, mellzsebén a futó mintázattal. Nyakamat bíbor csokornyakkendő öleli körül. Adjuk meg az illő tiszteletet vendégünknek. Persze gondoskodom önvédelemről is, no nem fegyverek formájában. Én magam vagyok a fegyver. Csak fel kell töltődnöm. A gyerekeknek szokás mondani: ne nyúlkálj a konnektorba. Sajnos a felnőtteknek nem mondják, mit ne tegyenek. Maguknak kell megtapasztalniuk rossz döntéseik következményeit. Így azt is, ha a fali dugaszolóajzatóba nyúlnak ujjukkal, mint ahogy magam is ezt teszem. Persze az én testem el tudja raktározni az áramot. Az energiaszolgáltatót lehet meglepi majd a megnövekedett fogyasztás, de úgy is kifizetem a számlát, szóval szavuk nem lehet. Jól feltöltötten indulok le járművemhez.
Hófehér DeLoriennemben hasítok el a John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtérre, ahová unokahúgomat várhatom. Hogy öcsém megjelenik-e, rejtély. Nem sokat várok tőle. Igazából attól sem, aki jön. Bár méltóztatott küldeni magáról egy fényképet, de lévén azon egy húsz év körüli hölgyemény igen élénk ábrázata látható, amin nehéz hasonlóságokat felfedezni a két évtizeddel ezelőtt megküldött babafotókon. Persze sárga bőrű, mandulavágású a szeme és nőnemű, de ezek túlságosan általános tulajdonságok. Nem is tudom mit is csináljak először. Talán az lesz a legjobb, ha hagyom ő hogyan reagál. Abból majd levonom a következtetéseket.
Megkeresem melyik terminálon várható a japán járat utasai. Meg persze öcsém után is kutakodok. Nem sok reményt látok arra, hogy megjelenjen, de sose tudni.
Szótlan megállapodok az egyik oszlopnál, közvetlenül az ajtóval szemben. Kezemben a fénykép, néha rá is pislantok, memorizálva a képet és keresve az ismerős vonásokat.