”Nem éltél igazán addig, amíg nem tettél valami jót olyan valakivel, aki soha nem tudja azt visszaadni neked.”Userinfó: Tara S. Moore
Név: Helene Carnedyr
Mutáns név: Varázs
Születési dátum: 1960. február 12. Carmarthen, Wales, Egyesült Királyság.
Besorolás: Független
Képességek: Méreg és fertőzés manipuláció.
Elsődleges képesség: Méreg és fertőzés manipuláció
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: Születésétől
Képesség jelenlegi szintje: Képességét tökéletesen uralja. Tökéletes ellentéte fivérének. Bármikor képes bármilyen élőlény testéből a mérgeket, fertőzéseket kiszívni, és azokat a testében hasznos anyaggá alakítani. Elég csupán ehhez az, hogy megérinti a másikat, legyen az ember, állat, vagy egy növény.
Képesség távlatai: Tovább már nem fejlődik. Jellem: Alapjában vidám természetű, ám megfontolt, és józan gondolkodású. Higgadt és türelmes. Segítőkész. Szereti a szépet, még sem undorodik a csúftól.
Külső: Kissé magasabb az átlagnál, 177 cm. Haja sötétbarna, mélyvörösben játszó fekete. Egészen hosszú, leér a derekáig. Szemei melegbarnák. Alakját édesanyjától örökölte.
Előtörténet: 1954 nyara Eva Jordani számára, maga volt a mennyei boldogság. Nem elég, hogy megnyerte az Olasz szépségkirálynő választást, de a záró banketten megismerkedett élete nagy szerelmével. Theodor Carnedyr, mint a Wales-i Carnedyrek utolsó sarja, augusztus végén, egy Nápoly-i kirándulás alatt megkérte a kezét. Eva pedig, boldogan igent mondott. 1955 tavaszán a Carnedyr család utolsó megmaradt fészkében, a Pembrokeshire Coast National Park és a Llys-y-fran Resevoir tó között, félúton elterülő Carnedyr’s Grove-ban mondták ki a boldogító igen. A boldogság tovább menetelése egészen 1956 végéig tartott, amikor is megszületett az ifjú pár elsőszülött fiú gyermeke, Hector. A rémálmok valahol itt kezdődtek el.
Hector több téren is különleges fiúcska volt. Már csecsemőként is, bőrét állandóan fekélyes hólyagok borították, és bármit is próbáltak tenni az orvosok, semmi sem használt. A gyermek állapota fokozatosan romlott. Egész testét szinte állandóan kötések borították, és a kifakadó fekélyek miatti szag okán, alig lehetett a közelében megmaradni. Ráadásul állandóan kesztyűt kellett viselnie, mert ha valamihez hozzáért, növényhez, állathoz, az percekkel később szörnyű kínok között múlt ki. Ez a borzalom megkeserítette, a szülők és a fiú életét is. Valamiféle vigaszt csupán az hozott, hogy 1962 február 12.-én megszületett a házaspár második gyermeke, Helene. Gyönyörű, egészséges kisbaba volt. Változást a család életében az 1966-os év hozott, amikor is Hectort valami különös magánintézetbe küldték tanulni. Ekkor a fiú lénye eltűnt a húga szemei elől.
Nem emlékszem arra, hogy mikor vettem először észre, miféle képességgel bírok. Talán amikor a kedvenc kutyám beleevett a kitett patkányméregbe. Borzalmasan kínlódott. Vergődött a méregtől, habzott a szája, és vékony vércsík folyt belőle. Ott ültem mellette törökülésben, az istálló hátsó felében, és zokogtam. Apa már kiabált velem, hogy menjek onnan, hagyjam a szerencsétlen párát békében kimúlni, de én meg sem mozdultam. Aztán anya jött oda, hogy elrángasson, de alig engedte el a karomat kint a kertben, én máris rohantam vissza Bellhez. Bell egy hűséges skót juhász volt. Nem bírtam ki, hogy csak úgy ott hagyjam. Mellé borultam a térdeimre, két tenyeremet az oldalára fektettem, és félhangosan imádkozni kezdtem. Ekkor történt. Szinte éreztem, ahogy a méreg átáramlik a vergődő jószágból az én testembe. Rosszul lettem. Hányingerem támadt, és olyan kínokat éltem át, amikről még beszélni sem tudok. Oldalra borultam, és kiáltoztam. Anyám és apám berohantak, és ők is kiabálni kezdtek. Orvosért, mentőért. Habzott a szám, és vérzett az orrom. Görcsök rángatták a testemet.
Aztán elájultam. A mentőben tértem magamhoz. Oxigén maszkkal az arcomon. Anyám zokogva hajolt fölém, miközben egy orvos gyengéden próbálta őt félre tolni, hogy hozzám férjen. Tekintetem anya arcára szegeződött, és elmosolyodtam.
-Jól vagyok Anya.
Ekkor olyan tíz év körüli lehettem.
Nem, még sem ez volt az első eset. Halványan emlékszem még valamire, de ebben már nem vagyok olyan biztos. Négy éves forma lehettem akkor, mikor a bátyámat bentlakásos intézetbe küldték a szüleink. Utána már nem is láttam őt többé, nem tudok róla semmit. Él-e, hal-e. Csak a neve maradt meg bennem, Hector. És a tekintete. Az az elkínzott, és mégis végtelenül hálás tekintet.
Mire emlékszem róla?
Sírva ül az ágya szélén, kötések borítják tetőtől-talpig. Vézna kisfiú, akinek az arcát soha nem láttam, csak egyetlen egyszer. Akkor. Épp átkötözték őt. Rettenetes fájdalmai lehettek. Az ápolónő maszkot viselt, és emlékszem rá, hogy állandóan öklendezett. Érdekes módon arra nem emlékszem, hogy engem zavart volna valaha is a szag. Hector bepólyált testtel, de még kesztyű nélkül lógatta lábait az ágy széléről. Kezében egy papírlapot rázogatott, repülőt akart hajtogatni belőle, azt hiszem. A papír széle pedig bevágta az egyik ujját. Ekkor kezdett sírni. Én pont ott sertepertéltem a szobában, és riadtan pillantottam rá. A nővér is megijedt, ezt jól láttam, mert Hector ujjából zöldes színű lé folyt. Mi vezetett oda? Nem tudom. De egyszer csak ott álltam, és megfogtam a kezét. A nővér sikított, Hector sírt, én kiáltottam, majd elzuhantam.
A képnek itt vége is lenne, ha nem derengene fel egy villanásnyi jelenet, ahogy a bátyám ott ül az ágyam szélén, és kesztyűs kezével simogatja az arcomat.
-Köszönöm Helene. Szeretlek Húgi.
Ezek voltak az utolsó szavak, melyekre emlékszem tőle.
Így visszagondolva, talán enyhíteni tudtam a kínjain. Valamennyi mérget kiszívhattam az érintésemmel a testéből, melytől talán csak percekre, de megkönnyebbülhetett.
Aztán, alig a 21. születésnapom után, meghalt az apánk. Hiába próbáltam megkeresni Hectort, hogy a temetésre hazahívjuk, semmi nyomát nem találtam. Illetve csupán annyit, hogy az intézetből kaptunk egy levelet, melyben tudatják velünk, hogy a Hector Carnedyr nevű beteg még 1967 tavaszán eltűnt az intézetből. Hiába kérdeztem anyámat, mit tud a dologról, ő csak hümmögött, és nem beszélt. Pár hónapja tüdőrák végzett vele. Egyedül maradtam a birtokon.
Magánnyomozót fogadtam, hogy Hector nyomára bukkanhassak. A családi birtokot eladni nem tudom nélküle, viszont egyedül itt maradni nem akarok. Részlegesen lezárom a házat, és Londonba utazok. Ott vár a hírekkel a Nyomozó. Hector, testvérem, remélem, hamarosan láthatlak.
Mutáns vagyok. Olyan képesség birtokában, mellyel jót tehetek bárkinek. Meg akarom találni az egyetlen élő rokonomat. Remélem, hogy él még…
Remélem, hogy élsz még Hector, és vársz rám valahol…
A szálak New York-ba vezetnek.