Dark Party

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 17 Nov. - 22:04

- NEM! *Ellenáll, megrázza a fejét nemlegesen, az egyetlen testrészét, amit még mozdítani tud a rátekeredő sötétség csápjaitól. Mintha a fejrázással a hangoktól is szabadulhatna, s lehet így is van. A hangot nem hallja már, de a képek... Megmerevedik és üveges tekintettel néz előre, lelki szemei előtt régi emlékek és a kínok elevenednek meg...
Megrázkódva tér magához hotelszobája ajtajában, még a szobán belül. Nem tudja, merre is indult azon túl, hogy kilép az ajtón, de nem is számít már. Magába roskad, hátát a falnak vetve. A búcsúzóul kapott tanács lényegét csak jóval később fogja fel, most túlságosan a feledni kívánt emlékek hatása alatt áll. Felzaklatva éli át eddigi életét, főleg egy bizonyos részletét, s mint mindig, ha ilyen lelki állapotban van, akkor aktiválódik a képessége: fegyvere tűnik fel mellette, a pöttömnyi teakonyhából kések. Elsötétül minden...
A kapott tanácsról csak később lesz lehetősége elmélkedni, de előtte még a következő ébredés egy kórházi ágyon lesz a North Salem Hospital-ban...*

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 10 Nov. - 13:47

This is halloween...

Talán Sylvie kivételt képez, amolyan vízválasztó, hogy most már akár ideje lehet annak is, hogy felnőjjek, mert nehezemre esni szó szerint bántani, mert már eléggé az a lételemem. Valamilyen tekintetben hasonló vagyok, mint Ethan, akit ugyan nem ismerek, de hallottam már róla. A csábítás esetemben inkább sötét megfélemlítés volt, amely a viking lány sajátja is volt, ám a kis barnával nem voltam képes úgy igazán fizikailag is durva lenni. Talán meghalt bennem valami mostanság, s hagytam, hogy a szenvedélyét olyanokra költse, akikkel egy hullámhosszon tud lenni, velem nagyon rosszul járt volna, és egyetlen szerencséje, hogy arról sem tudok, már letapogatta a gondolataimat, az elnyomott érzéseket.
- Nem rajongok a sulis programokért. – Felelem neki halvány mosollyal utalva a szigeten történtekre. Talán az utcabálon is együtt lehettünk volna, és akár vigyázhattunk is volna egymásra, ám nem éreztem szükségét, hogy nagyon forszírozzuk a dolgot, végülis az utóbbi találkozásaink nem sültek el a legjobban, én sem tudom, hogy mit vártam a helyzettől, amit new yorki hirtelen felbukkanásommal előidézek, így valóban igaz annyi, hogy jóleső érzés volt, aztán elmentem bepiálni, az való nekem, nem értelmes kommunikáció.
- Ne kísérts... – A mosolyom szélesebbre húzódik a baljós képek ellenére is, valahogy úgy vagyok vele, hogy túlságosan jó embernek gondolom őt, aki még a beúszó árnyak ellenére sem lehet romlott. Bosszantó a tudat, hogy jelenlétében még csak nem is lehetek az az önmagam, aki voltam az elmúlt években. Valaki aki tényleg félelmetes, aki képes határozott, kemény lenni. Az ő szoknyája mellett elhalványulok, bár nem is tudnám eldönteni, talán ez egy pozitív dolog. Összesimulunk a nagy nézelődésben, olykor a derekát fogom, máskor a kezét, de a fizikai érintkezés nem szűnik meg egy percre sem. Valóban velem jött el, nem mással, talán azok nem is hívták. Bonyolult dolog ez, az érzéseimmel állandóan viaskodom, mert még magamnak sem egyszerű beismerni, hogy ha jobban vagyok, az bizonyos tekintetben neki köszönhető. Nem is tudom, hogy minek szólt az egész meghívás, hiszen én pont menekülni vágyom a sötétségtől, egy kicsit talán nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életre, erre most megint itt vagyok fejest ugorva az egészbe. Való igaz, most nem egyedül. A halottam említése számomra mit sem jelent, nekik sosem számítottam, én sem tartom számon a hiányukat. A léghajók és folyosók rengetegében a nappaliban kötünk ki, már egyre kevésbé tudom számon tartani, hogy miről is szól ez az egész. A lelkembe felkúszó érzés egyre nyomasztóbb, hogy groteszk házigazdánk bizony nem az, akinek csupán mutatta magát, valami sokkal sötétebb, így nem is veszek róla tudomást, amikor ránk szól, csak húzom a lányt az általam sejtett kijárat irányába, talán még van értelme a dolognak, mert bár nem vagyok egy befosós alkat, valahogy nincsen kedvem, hogy az agyvelőmet a csempékről kelljen felmosni. A szemüvegre tapasztom az ujjam, és a vöröslő sugarakkal egyrészt utat is vágok nekünk, másrészt a feltörő fény talán világosságot gyújt nekünk annyira, hogy elkezdjünk szaladni a talán kijárat felé. Tanulság: ennyire idióta nem lehetek, hogy vadidegenektől fogadok el meghívást. Vagy ha igen, alaposan felkészülök, hogyan lehet letépni a fejét, vagy bármilyen létfontosságú szervét, rohadtul nem szeretem ugyanis a bizonytalanságot. Végül arra ocsódunk, hogy nagyjából a bejárat közelében állunk. Megrántom a vállamat, és a lánnyal együtt elhagyom az épületet.
- Úgysem tudnék aludni. Beülünk valahova inni? Ránk fér. – Kérdezem tőle, ha már mint vagyunk. Nyitom neki az ajtót, hogy bepattanjunk, igenlő válasza esetén egy north salemi nonstop mulatóba igyekszünk, nagyjából pár percen belül már ott is vagyunk. Ugyan hajnalodik, de sosem késő becsatlakozni.

//Köszönöm szépen a játékot!//

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 10 Nov. - 0:36

Finale

- Na mivan, kiscsibe, mégis meg tudod tenni? – baljós nevetés hangja éri el még a kérdés után Jaimet.
- Gyerünk… tedd meg…! – a sötétség kinyúl még tovább Jaime felé, felkúsznak az ostoron, karjára, körbefonják őt magát is.
- Sosem leszel képes megtenni. Túlságosan lágyszívű vagy. Sose félelemből tedd… sose… pusztíts… tarolj… élvezetből! – újabb kacagás harsan, ezúttal már közvetlen Jaime fülében.
Régi, elfeledni kívánt emlékek élednek fel szemei előtt, mint egy film, az ő élete, csupán kívülről, mindeközben. Aztán hirtelen eltűnik a kép, eltűnik a sötétség és Jaime ott találja magát, ahonnan elindult a bálra. Már nem érzi magában, merre is kellett akkor mennie, ám mindaz, amit átélt, élénken emlékszik rá. Egy gondolat csendül elméjében, mintha már hallotta volna… ma este? Tegnap este? Az égbolton hajnalodik a pír, narancsos-lila színeket adva a környezetének.
~ Amíg hagyod magad, eltipornak. Légy te az a láb, amely rájuk tapos…~

Sylvie-re mosolyog az arc, melyet kétségkívül felismert.
- Ugyan, hát nem Dark Partyra jöttek? A sötétség órájában a lélek sötét oldala a nyerő, miért nem hívja elő az önben lakozó démont? És Ön? – tekint Scottra a szempár. – Mindenkinek van démonja és ha nem etetjük, az esz meg bennünket. Ó, igen, remekül mulatok. – szórakozott arckifejezés, önelégült ábrázat. – De még a java hátra van, dőljenek hátra, élvezzék a műsort.
A szeretet érzése, amelyre Sylvie gondol, megállítja a zűrzavart és a kavargó sötétséget, melyben Scott meglátja a találatot, mely eléri az alakot, Sylvie pedig a halvány fényt, amely lassan tovább terjed és egy kiáltást követően ott állnak, ahonnan elindultak a partira.
~ Szép próbálkozás… sok sikert… ~
Scott érezheti egyedül, hogy ahol voltak, nem is létezett. Sosem. Mindez, mintha bennük történt volna meg, mely tegnap estétől ma hajnalig tartott. Mindaz, amit láttak, káprázat, ahogy a meghívóban is állt.

Bárki is volt a bálban és bármit is átélt, vele fog maradni, mint ahogy a hajnali napfény ott találja őket, ahonnan az este elindultak. A helyet, ha keresni akarják, nem fogják találni.

- Unalmas itt… volna kedved elvonulni? – suttogom Venus fülébe, megcsippentve ajkammal az ő ajkát, ahogy felé hajolok, majd összefornak ajkaink. Mire Venus ismét körbenéz, egy nappaliban állnak, hogy milyen időszakban, a sötétített ablakok nem árulják el.
- Talán így jobb lesz…. – egy pillanatra elhallgatok, ahogy elér némelyik sikeres szabadulási próbálkozás, hogy aztán mélyen beszippantsam a többiek kudarcából fakadó káoszt. Élvezem. Behunyom a szemem és szabadjára engedem a kaput, hogy a pirkadat előtti órákban mindaz, amiről a hiedelmek regélnek ezen órán, megvalósuljon.

//Köszönöm a játékot, a részvételt! Smile

//

Tárgy: Re: Dark Party Vas. 9 Nov. - 22:17

Dark party

Ezzel annyira nem tudok most mit kezdeni, és félek, hogy nagyon meg fogom égetni magam vele is, Ethantől nem akartam semmit, csak volt némi fizikai vonzalom, és lásd, milyen vége lett. Scott ő más, egyrészt vonz, mint éjjeli lepkét a fény, annak dacára, hogy korábban már a képembe vágta, hogy húzzak el a közeléből. Nyilván neki sem jó, hogy minduntalan szeretném azt hinni, hogy nem állandóan ilyen mogorva alak, és esetleg képes egy őszinte mosolyra. Most azonban, hogy pofátlanul belemásztam az érzéseibe, tudom, hogy mindez olyasmi, amit a világ felé mutat, mert nem akarja, hogy bárki tudja, igenis legbelül érez, nagyon is. Teljesen összezavar a dolog, már a rózsa és a puszi is olyasmi volt, amit nem tudtam hová tenni, és elindított egy olyan úton, amin minden egyes lépést félek megtenni.
- Téged is.
Bólintottam rögtön, bár jobban örültem volna, ha marad is, de ezen már kár agyalni, másként esett meg, talán akkor így kellett lennie. Most viszont itt vagyunk, és illenék jól érezni magunkat, szóval nem fogok mélyenszántó érzelmi hullámvasútra felülni, mert annak most nem volna értelme. Mosolyog, te jó ég, el sem hiszem, és ezzel együtt nem szeretem azt érezni, hogy én ettől ellágyulok. Miért? Istenem, nem kellene megint beleszaladnom valami ostobaságba, ugye?
- Úgy… és mocskosnak érzem magam, nem tudom, te érzed-e, de valahogy… olyan másnak tűnök magamnak. Neked másnak tűnök? Vagy csak a sötét környezet nyomja rám a bélyegét?
Az is összezavar, hogy hozzásimulok riadalmamban, az pedig végképp, hogy a kezében a kezem, olyan… gyengédnek tűnik, és valamiért egy belső hang azt suttogja a fülembe, hogy talán nem lenne muszáj mindig olyan visszafogottnak lennem. Talán ki kellene engednem a démont magamból, hagyni, hogy egyszer az életben azt tegyem, amit a szívem és ösztöneim együttese diktál, nem úgy élni, ahogy helyesnek hiszem.
A megjegyzése a halott szeretteinkről azonban ajkaimra fagyaszt minden más szót, alig észlelhetően remegek meg. Belehalnék, ha halott öcsém képe jelenne meg előttem, egész biztosan tönkretenné az egész estémet, napomat, hetemet, nagyon-nagyon sok időmet. Nem szeretnék rá gondolni, eleget gyötörtem már magam azért, ami tulajdonképpen nem az én hibám, inkább a szüleimé, akik elnyomták bennem a valódi énemet, mert túlságosan furcsa voltam nekik. A társalgási vágyam ezen a ponton nekem is tovaszárnyal, csak szegény kicsi testvérem arca lebeg lelki szemeim előtt, rémületbe fagyott vonásokkal. Istenem… miért kellett úgy történnie?
- Nem is tudom, amíg nem a sajátjaimról van szó, addig nincs gond.
Akkor balra, talán ne volt jó ötlet részemről ez a labirintusozás, de már édes mindegy, jelenleg ez abszolút hidegen hagy, csak abba próbálok kapaszkodni, ahogyan a kezemet fogja. Kellemes meleg, és mintha a lelkem egy része időközben észrevétlenül sóvárogni kezdett volna valami többért is.
Aztán visszafelé húz, megyek, mert egyrészt nem akarok itt lenni, és ha úgy gondolja, jobb arra, hát követem, nincs okom arra, hogy ne bízzak benne. Nincs azonban sok esélyünk, máris olyan, mintha felrobbanna a világ, az árnyak megtámadják a hajókat, és ismét csak kénytelen vagyok közelebb húzódni Scotthoz, nem vagyok gyáva nyúl, de nem akarok egyedül itt maradni, azt nem viselném túl jól.
- Remek, az orromig se látok.
Új értelmet nyert részemről a mindent felfaló sötétség, de nem baj, valahogy megoldjuk, muszáj biztosnak lennem benne.
- Most már jobb kicsit. Te mit látsz? Nekem olyan, mintha visszamentünk volna az időben vagy száz évet, olyan nappali jellege van. Megfagyok, nem is… megsülök. Őrület.
S már megint összerezzenek, amikor meghallom a hangot, összeszűkülő szembogaraimmal lesem az alak vonásait, ha jól rémlik, a házigazdánk az, atya ég, elég beteg fazon lehet, ha őt az ilyesmi szórakoztatja.
- Aki biztosan jól szórakozik, az kétségkívül maga.
Vágok vissza gondolkodás nélkül, és mikor felénk iramodik, fogalmam sincs, mit kellene tennem, annyira vagyok képes, hogy megpróbáljak egy olyan érzést belétáplálni, amit bizonyosan nem ismer, vagy közel sem jól, nehéz, szörnyen, az ilyesmi még nem megy jól, de ha csak egy apró csiráját is elhintem benne a szeretetnek, akkor már megtöröm az őrületes nagy sötétségét, máskülönben részemről elvesztünk, de talán Scottnak van jobb ötlete.

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 3 Nov. - 22:51

*Az alak láttán, sőt felismervén őt rögtön megtorpan, egész testében megfeszül.*
- William... *Kimérten viszonozza a túlzottan bizalmaskodó üdvözlést, s jelen pillanatban a szemével nem foglalkozik, milyen. Ma Manhattan közepén álló ódon kastély és abból hatalmas erdővel körülvett dombra nyíló kert is reális, az ilyen apróságok elvesznek. Ami azt illeti, ez a szempár jobban kifejezi egykori vőlegénye igazi lényét.*
- Ha rajtad múlik, ott halok meg. *Ha tudná, hogy mindez csak képzelgés, s talán egy gardróbszobába benyitva hadakozik és beszél egy cipős-dobozzal a valóságban - vagy tudja is ő, hova került - hát gratulálna a házigazdának, hogy ennyire vendégei veséjébe lát.
A Sötétséget figyeli, mely ellen kézenfekvő lenne a Fénnyel harcolni, hiszen egy kicsike gyertyaláng is elég, hogy elűzzük a sötétséget. Ám mégsem így tesz, tűz ellen tűz elvén sötétséggel lép, azzal a fajtával, ami lelkét eszi már egy ideje, ami elől menekülni próbált akár életet is eldobva, s amelynek útján az előtte álló indította el. A Macskanős jelmezéhez járó ostorral próbálja kettészelni a körbeölelő sötétséget, de nem csak úgy vaktában bármerre. Az igazi cél az alak nyaka, arra tekeredjen rá az ostor. Kékes-zöld szemei is változni látszanak, a pusztulás, a pusztítási vágy mélységét veszik fel.*

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 3 Nov. - 21:57

Forsaken

Leo annyit lát, hogy a kép és a helyzet marad, és többen felé fordulnak, kezükkel felé nyúlva, hívogatón.
-Akkor itt az ideje, hogy ez megtörténjen.
Gyerekek szaladnak felé és a döntés innentől kezdve rajta áll, enged-e az érzeteknek.

Sylvie és Scott felé egyre jobban közelednek a léghajók, szinte súrolják őket. Amint bal felé haladnak, fényes szikrák robbannak fel, ahogy a hirtelen a semmiből, de tulajdonképpen nekik szemből előtörő, gomolygó, árnyak nekirontanak a léghajóknak. A napfényes rét eltűnik és hirtelen nem látnak mást, mint gomolygó sötétséget az orruk előtt.
Scott hall egy halk sercenést, vörösen parázsló foltokat, míg Sylvie számára egy árnyalatnyit világosodik a sötétség és mintha egy régimódi társalgó, holdfényes képe bontakozna ki.
Mindketten hol fagyos hideget, süvítő széllel vagy elviselhetetlen forróságot éreznek.
- Szép estét. Remélem, jól érzik magukat. – a sötétségből kibontakozó alak Sylvie számára a mai estén már látott arcot mutatja, némileg falfehérebben, míg Scott számára mintha maga az alvilág egy lénye jelent volna meg.
- Mert ez nem sokáig marad így. – a sötétség körbeöleli az alakot és megmutatja valódi, Sötét, Árnyakkal teli arcát és ugyanezzel a lendülettel feléjük iramodik.

Jaime, ahogy a domb felé fordul, annyit lát, hogy a sötét árnyak bekebelezik a dombot, mely utolsóként még vörös torokkal nyitja meg belsejét és egy alak lép ki belőle.
-Szia cicus. – rántja meg a köpenyét. Jaime egy ismerős arcot vélhet felfedezni a múltból, csupán egy kitétellel. A szemeiből az Árny végtelen sötétsége tekint rá.
-Lám-lám, mindig sikerül megpattanod a helyzetekből. – újból lendít egyet a köpenyén, ezzel útjára bocsátja a Sötétséget felé, mely hamarosan körbeölelheti Jaimet.

A sötét árnyak terjednek, közeledik az éjfél és az utána jövő mély sötétség, az az én otthonom. Birtoklón siklik végig a derekáról fel a kezem a hátára, ahogy forgunk. Most az enyém és hagyom, úgy érezze, én az övé vagyok. Nem vagyok, de jó adni ezt.
A csók is birtokló, a másik kezemmel a nyakát fogom meg, megtartani és egyben úgy irányítani dominánsan, hogy cirógatásnak tűnjön.
Vicsorítok egyet, ahogy a vendégek éppen azzal szembesülnek, amvel. Mély levegőt veszek és hagyom, hogy az Árnyékom dolgozzon tovább.

//Szabad a gazda, most nem kérek dobásokat Smile

//

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 3 Nov. - 17:42

This is halloween...

Továbbra sincsen róla fogalmam, hogy végigszánttotta belülről az érzéseim, vagy hogyan is reagál arra, hogy szorongok, ahányszor csak ránézek. Az iskola egyértelműen legszebb lányáról van szó, akire bátran rávettettem volna magam korábban, ha amúgy nem éreznék többet. Szemeimet lassan befeléfordítva saját magamat kéne elpusztítanom, mert nem tudom visszafogni még azt, sem ahogyan végigmérem. Korábban is túlságosan az érzelmeim rabja voltam, még ha megpróbáltam mindent kikapcsolni, szenvedtlen, rideg alakként mutatkozni. Mára egyértelmű legalábbis számomra, ez nem megy. Az út során szinte végig szótlanul ücsörgünk, nem is érintkezve egymással, akkor ered meg csak a nyelvünk, amikor kisegítem az autóból. Ha nem kettesben vagyunk, talán veszélytelenebb lehet a saját hangsúlyom is.
- Értem. – Folytom vissza a lélegzetem, hogy ne szakadjon fel belőle valami mélyebb sóhaj. Ha a külseje mellett legalább egy hozzám hasonlóan arrogáns személyiség lenne, egyszerűbb lenne, csak kitekerném a nyakát. A mostani szerelése szinte alig izgat fel, nem a szenvedélye érdekel, anélkül is felhívta magára a figyelmet. Túlságosan angyali, ez vonz és taszít egyszerre. Nem illik bele abba a képbe, amiben szenvednem kell. Még jó sokat. Jelét adja annak, hogy akár kettesben is bálozhattunk volna. Nem, ezt semmiképpen nem akartam. Csupán állomás lehetek az életében, semmi több. Akkor legalábbis úgy hittem. Most, hogy megint látom, s telnek a percek, győzködöm magam arról hogy folyamatosan ellentmondásokba keverek, nem tudok következetes lenni.
- Ezt is elszúrtam, stimmel. Jó volt látni téged. – Adom meg magam, nem vagdalkozom, s azon kapom magam, hogy elmosolyodtam. Nagy ritkán fel tudok engedni, most ez ilyen. Össze vagyunk zárva a program erejéig, ez hozhatja ki belőlem azt, hogy a valódi érzéseim is megvillannak. Az is kiderül a hangsúlyából, hogy nem volt ott más, akinek úgy örült volna, mint nekem. Lehetséges volna, hogy ebben az elcseszett életben valami sikerüljön? Hogy valakinek pont én kellenék, ez az arrogáns, neveletlen bunkó, aki mindenki idegein táncol? Aki ha kell még a saját igazgatója szobájában is tör-zúz? Ha így lenne, hát elég ocsmány izlése.. Summers! Fejezd be! El is lehetne fogadni, ha meg kiderül, hogy tévedtem, hát ennyi, még mindig megvan a lelépés lehetősége.
Tulajdonképpen hidegen hagy, hogy Stark már a saját dolgát nézi. Nem azért jöttünk, hogy tanárokkal smúzoljunk. Ma két személy érdekel. Sylvie természetesen, és cseppet sem bizalomgerjesztő házigazdánk, aki mintha túl jól ismerne, az a pillantás szinte mintha a saját arckifejezésemet tükrözte volna. Mielőtt még tanítványául szegődöm, lássuk, mit is tartogat számunkra.
- Úgy tűnik nem csak Xavier buzerál az agyunkban. – Pislogok szenvetlenül, s amikor hozzám simul, szinte automatikusan csúsztatom ujjaimat a derekára, nem is engedem arrébb, amikor ocsúdna. Ketten jöttünk ide, lehetünk egymásra utalva. Valahol ezen a ponton lehet, hogy amikor szétrebbennénk, tenyerembe zárom karcsú ujjait, hogy jobban körülnézzünk a másik oldalon.
- Halloween van Sylvie. Nem csodálkoznék, hogy ha a halott szeretteink is megjelennének pillatokon belül. – Sugallom, talán ezzel adva ötletet a meghívó írójának. Egyenlőre tanácstalannak érze magunkat, nem tudok a barna szépséggel együtt nevetni. Nem érzem ugyanazt a késztetést mint őt, hogy társalogjunk. Megszokhatta már, nem vagyok egy szószátyár alkat. Nem adom esélyét, hogy ha karnyújtásnyi távolságnál nagyobbra lenne tőlem, érintésünk szakadásához vezessen. Vele lépek a falhoz, csupán finoman belerúgok a falba, majd a fejem csóválom. Nem szándékozom most a rubinkvarc szemüveget használni, pedig lennének ötleteim. A szobrot illetően felvonom a szemöldököm, mert én úgy látom, jobbra kéne mennünk, most behódolok.
- Hja, nagyon filozófikus. Kijárat? Pont, hogy egyre mélyebbre hatolunk a rémálomban. Ugorjunk fejest! Akkor balra. – A falak között átúszó hajók csak annyiban érdekelnek, hogy végigfuttatom a tekintetem rajtuk, látok e legénységet, egyébként pedig irány balra. Nem vagyok egy szentéletű illető, de ahogyan innen körbenézek, valami rossz érzés fog el. Kezdem felfogni, hol is vagyunk. Az épület maga... Vagy csak az érzékeink játszanak velünk, és csupán egy egy holtak napi játék lenne? Ha én nem is félek mindettől, a barna gyönyörű... áldozatul eshet annak, ami most kitörni készülhet... Nem, ez nem történhet meg. Megállítom a menetben, és hátraarcot véve indulok meg visszafelé. Mozdulataimmal azt próbálom sugallni, bízzon bennem...

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 3 Nov. - 10:27

Dark party

Annyira gyönyörű, hogy pillanatok alatt támad tökéletes bűntudatom, mert ezzel nekem nem illenék tisztában lennem, nem úgy, hogy ő nem akarja közölni velem. Nem mentegetőzöm még magam előtt sem, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzései vannak, nem volt jogom hozzá. Nem csoda hát, hogy pillanatok alatt foszlik szét minden haragom a némaságát illetően, és törődök bele, majd kivárom, hogy magától megszólaljon, nem fogok erőszakoskodni.
El is határozom, hogy visszafogom magam, már bánom a szerelésemet, bár igaz, ami igaz, ő látott már ennél kevesebben a szigeten, nem szolgálhatok neki túl sok meglepetéssel az alakomat illetően. Nem is tudom, mi vitt rá erre, kényelmetlenül nem érzem benne magam, de valahogy túl merész hozzám. Bolond pillanatom lehetett, mikor emellett döntöttem.
- Egyedül voltam az utcabálon, azzal a két emberrel csak véletlenül futottam össze, megmentettek a megfulladástól. Nem vártam senkire.
Vonom meg a vállam, azt azért nem fogom kimondani, hogy mindennek dacára az volt az estém fénypontja, amikor egy villanásnyi időre belekerült, nem tudom, hogy mondhatok-e ilyet.
- Örültem volna, ha maradsz, de ez már úgyis mindegy.
Maradok ennyinél, bőven több mint a semmi, annál meg pláne, amit gondoltam, hogy valaha ilyen témában kiejtek majd a számon vele kapcsolatban. A másodhegedűs dolgot nem is értem, nincsen senkim, de ezt fölösleges mondanom, hisz tudom, hogyha valamit ő elkönyvelt magában, abból nem enged. Legalábbis nem könnyen, ma pedig szórakozni jöttünk, nem marni egymást. Egyébként, ha lenne valakim, akkor nem jöttem volna el vele ide, ez teljesen biztos.
A tanár úr pillanatok múlva úgy fest, nem érzékeli, amit én mondok, a kép ezzel párhuzamosan kitisztul, a valóság tárul a szemeim elé, és úgy hiszem, nem egyszerű feldolgozni a pillanatot, amikor rájövök, hogy amit eddig látni véltem, az a valóságnak csupán egy torz, képzelt mozaikegyüttese volt. Nem értem ezt az egészet, de nincs is időm gondolkodni, mert előbukkan a labirintus kapuja.
- Várj, azt a kérdést te is hallottad? Ez durva… mi folyik itt?
Mégis belépünk, én pedig összerezzenek a kapu becsapódására, és kicsit riadtan simulok Scotthoz, szó se róla, elméletileg nem vagyok ijedős, de valahogy ez az egész most túlságosan furcsa nekem. Mindenesetre amint észbe kapok, összeszedem magam, és elhúzódok tőle, nem biztos, hogy olajat kellene öntenem a tűzre.
- Oké, az előbb egy konyha, most pedig egy hatalmas rét. Jót játszik valaki.
Most még megmosolyogtat a dolog, de úgy sejtem, nem fog ez sokáig így maradni. Indulnék tovább, de egyértelműen nekimegyek egy szemközti falnak, amire egyszerűen felnevetek, bármennyire is fájjon.
- Hát ez vicces… nem látszanak a falak.
Nyilván ő is rájött már, de mondhatni, pofázási kényszerem van most is, szóval nem kell rajta csodálkozni.
- Szerinted a fény és a hajók miért tudnak átmenni a falakon, mi pedig miért nem?
Kérdezem csendesebben, mert ez számomra elég érdekes anomália, és lehet, hogy ő ezt is el fogja intézni egy legyintéssel, de az is, hogy lesz rá valami értelmes magyarázata. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ő sokkal többet látott már a világból, mint én.
A szobor felé indulok, de Scott kezét valahogy a világért sem engedném el, és valahogy nem akarom bevallani még magamnak sem, hogy tulajdonképpen egészen kellemes érzés, bár az érintések mindig zavarba hoznak, de most, a helyzet egyedisége okán nem azzal foglalkozom.
- Ez valami lelki mélységeket feszegető kérdéskör vajon, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a kijárat felé tartunk. Előbbi esetben nekem meszeltek, mert halván lila gőzöm sincs róla, hogy merre tartok. Egyébként, a szobor balra mutat, de nem tudom, mennyi értelme van azt követni, amit egy itteni elem diktál.
Vonom össze némileg tanácstalanul a szemöldökömet, közben pedig reménykedem, hogy nem fog egy léghajó sem arra vetemedni, hogy megpróbáljon elkaszálni minket.

Tárgy: Re: Dark Party Vas. 2 Nov. - 18:22

A próbálkozásomra a lány felnevet, majd fura mondat hagyja el a szájáz.
- Látok vagytok a vakok között. Vagy csak túl nyersek.
Az első mondatot nem nagyon értem, hogy mire gondol, bár valószínű, hogy igaza van, még fiatalok vagyunk, nem romlottunk el, mint a felnőttek, nem vesztettük el gyermeki képességeinket, amiket a felnőttek már rég elfelejtettek és csak nevetnek, elfelejtve, hogy valamikor ők is voltak gyerekek és ha még meglennének ezek a képességeik, akkor a világ sokkal jobb hely lehetne. Valószínűleg a második mondat is igaz, hiszen nem volt senki, aki neveljen, aki csiszolgasson, olyan vagyok a nyers érc, amit most bányásztak elő a földből, ami csak arra vár, hogy megfelelő mester kezeibe kerüljön és a tökéletes eszköz készüljön belőle a képességeit, tulajdonságait figyelembe véve. Miközben a vak kisány beszél érdekes "homokszerű anyag" vesz körbe, majd az általam leírt parto találom maga, egy játszótér közepén. Szívesen mennék játszani, de sosem tapasztaltam meg a dolgot, így inkább bátortalanul győzködöm magam, hogy oda menjek. Egy pillanatra, mintha a házi gazda hangját hallanám, majd válaszolnék, hogy mert sosem lehettem az a gyerek, aki ilyet csinál, de egyszerűen eltűnt a semmibe a hang és az érzés így nem tehetek semmit és csak állok, hogy történjen valami.

Leo Winter carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Tárgy: Re: Dark Party Pént. 31 Okt. - 21:43

Dark side of the Moon

Jürgen nem érdemel pillantást, egyet sem. Nem mondom, hogy haragszom rá a legutóbbi miatt, de azt sem mondom, hogy nem. Egyszerűen érdektelen, mint ahogyan a számomra balgának tartott személyek mindig azzá válnak, ha megüli tagjaimat az éj. Persze, hogyha uralkodhatnék rajta, fölé kerekedhetnék, ahogyan mások fölé is szoktam, merőben más lenne a szituáció. Mivel viszont ő elvan a saját világában, s én is előszeretettel tobzódom a magaméban, útjaink nem fonódnak össze sem csillagösvényen, sem sehogy.
- Arról is beszélhetünk, hogyha eljön az ideje. – nem, nem a helye. Számomra az nem mérvadó, amilyen kényelembe helyezte magát bennem a dög, úgy az itt is tökéletesen megfelelne, sőt. A kéjáramlást fokozná is a tény, hogy nem csak megannyi idegen látná alabástrom bőrbe bújtatott démonom sikamlós, árnyba fordult táncát, de még halott gyermekem vére is lehetne a lepedőnk.
- Ha nem ilyenre vágynék, akkor nem fogadnám el. – csókolok bele a kettőnk között feszülő távolságba, kacsintok hozzá, s némi bosszúsággal veszem tudomásul, hogy nem csak a zene változott meg, hanem az észleleteim is. - Egye kánya, szabad! Használd ki az alkalmat megfelelőn. – ereszkedem le nagy kegyesen, s előzöm meg egy beleegyezéssel az érintését. A vérmocskos márványpadló azzá válik, ami, de elhessegetem magamtól a zavaróan normális összhatást. Kell az őrület, kell a démoni semmi, a valótlanság ahhoz, hogy ma este jól tudjam érezni magam. Nem koncentrálok hát arra, ami az unalmasságba lökne, az igazságot nem keresem, mert nem is érdekel. Karjaiba simulok, mint tettetetten engedelmes dáma, tökéletes ékeként a koronának, melyet ezen a sötét éjen az Árnyék magán vésel. Mozgásom legalább annyira követi a zene pulzálását, mint a bennem zubogó vér áramlásának ritmusát, szemtelenül préselődik testem a másikéhoz, szinte eggyé olvasztva a sötétet a sötéttel, hogy aztán a megfelelő pillanatokban szakadhasson el tőle, egy-egy vezetett vagy vezetés nélkül, önkényesen megtett fordulás, mozdulat közepette. S hogy, hogy nem, valahol a tánc hevében mintegy véletlenül – higgye csak annak, akik van oly botor, hogy hisz még a csodákban, s a véletlen, mint fogalom létezik számára – odébb lendül a tolldíszes szoknya, végigcsókolja a padlózatot, hogy aztán számkivetetté váljon, s ezáltal harisnyakötős, testszín neccbe bújtatott lábaim szabaddá váljanak. Olybá tetszik, mintha a ruhám megmaradt része csak egy body lenne, semmi más. Hogy így terveztem ennek a megfelelő pillanatot, vagy a lélek nélkül kúszó, hörgő gyermek kapta le rólam a takarást, fellebbentve fátylat ezáltal lényem mocsokban fetrengő, gusztusos köntösbe csomagolt valójáról? Lényegtelen. A tánc van, a partnerem van, s az élvezet, mely abból töltekezik, ha botrányt kelthet, s abból is, ha nem.

Tárgy: Re: Dark Party Szer. 29 Okt. - 22:49

Jürgennel a labirintusban

*A három alak ellen mozdul előre, de hiába indult merészen elsőnek, Jürgen-Batman megelőzi egy lobogó palásthosszal, és hamar hatástalanítja a három alakot, hogy a "Macskanő" csak csípőre teheti a kezeit megállva és páholyból figyelheti az eseményeket.*
- Már megbocsáss, de ők az enyémek! *Jürgen talán oda sem figyel a felháborodott szavakra és Jaime ég felé emelt kezére, ahol a még sötét, de már szürkülő égen még jól kivehető az égre kivetített jel, csakhogy nem Batman jele ezúttal, hanem egy három-három bajszos cicafej.*
~ Na látod, rám várnak! Bár belőlem se kapnak majd...~ *Mosolyodik el féloldalasan, elégedetten, mikor a megsemmisített alakok ismét összeállnak egésszé és folytatják útjukat feléjük, mintha mi sem történt volna az előbb.*
- Dehogy untam! Most kezdek csak belejönni. Na figyeld, hogy csinálja egy profi! *Az ostort lendíti a hold sarlója felé, amire az ostor vége annak rendje és módja szerint rátekeredik és már lendülhet is Jaime. Hogy Indiana Jones-ból vagy Batman-es képregényekből nézett túl sokat a lány, az jó kérdés lenne, de lényeg a lényeg: átlendül a három alak feje fölött és mögöttük landol kecsesen, szerep szerint. Visszafordul egy rántással kiszabadítja az ostort és tekeri is fel, majd szabad kezével csókot dob Jürgennek és a három alaknak, majd folytatja az útját a domb felé, ha a három alak nem tartóztatja. Vajon mit ástak olyan buzgón? Női szeszély jogán meggondolta magát és Jürgen-t pedig elegánsan otthagyja a slamasztikában meghagyva neki a három alakot, legalábbis egyelőre és ha minden a tervek szerint alakult.*

Tárgy: Re: Dark Party Szer. 29 Okt. - 20:23

Sylvie és Scott, ahogy átlépnek a kapun, az becsapódik mögöttük, eltűnik, majd csengést hallani. Egy réten találják magukat, tágas térrel, idilli tájjal. A távolban a hegyek kék és fehér színbe öltözve. Fénylő foltok kezdenek feléjük haladni, a távolban pedig léghajók tűnnek fel. Ha tovább lépnek, a látvány furcsa tréfájaként rájöhetnek, hogy nem minden labirintus fala látható. Az övéké egyáltalán nem. A találkozás a falakkal annyira azért nem kellemes, de elviselhető. Amit még észrevesznek, hogy a fények és a hajók is szabadon járnak át a falon, amelyhez, ha ők hozzáérnek, fényes pászmák futnak sugár formában, egész messzire és egész magasba. Az érzés mégis kellemetlen lesz.
Nem messze tőlük egy oszlop áll, rajta egy szobor. A talpazaton egy felirat dereng.
„Az út akkor lesz látható, ha tudod is, merre tartasz.”
A szobor kezével a távolba mutat. Azonban Sylve úgy látja, hogy a bal felé, Scott pedig éppen a másik irányba tartja a kezét. A kérdés, merre tartanak.

Leora feltekintve a kislány felnevet.
-Látók vagytok a vakok között. Vagy csak túl nyersek. – alakja homokká robban szét, egy ideig forog lassan, majd elindul egy irányba.
-Mit szeretnétek? Én játszani szeretnék. De nem csak én szeretnék.
Ahogy körberogja Leot a sötét homok, hamu, nem tudni, milyen anyag, egy rövid időre sötétség veszi körbe, majd ahogy eltűnik, elvonul, és helyébe egy játszótér jelenik meg, gyerekekkel és szülőkkel, akik játékra hívó mozdulatokkal lengetik karjaikat, s szavakkal is hívják őket.
Egy hangot hallhat maga mögött és mintha egy pillanatra a vendéglátó állna a háta mögött.
-Könnyű tőlük elvonulni. Vajon velük lenni miért nehezebb?
Az érzet és a hang eltűnik, a többi marad.

Jaime és Jürgen a támadókból annyit látnak, hogy sötét anyaggá formálódnak, majd újból három alakká válnak, mintha mi sem történt volna.
-Próbálkozhatsz. Ez nekünk semmit sem jelent.
A háttérből nem csak a megszokott sötétség indul meg feléjük. Az Árnyak fodrozódó hullámai nem csak sötétebbek, mint az égbolt, hanem érezhetően a Sötétség sugárzik belőlük. Áttűnnek, áthaladnak mindenen, ami elébük kerül és ha nem tesznek semmit, akkor hamarosan elérik őket.

Heather egy árny alakot pillant meg az egyik oszlopnál. Majd a másik pillanatban már egy másik oszlopnál áll, kitartóan őt bámulva.
~Vigyázz, merre lépsz…~

//Mindenkinek szabadon választható, hogy mit lát, mit érzékel. Ugyanakkor kérném, hogy mindenki dobjon egy darab hatoldalú kockával.

1-2 – egyáltalán nem azt a képet látja sem az épületről, sem a belső részről, amilyennek kinéz. A saját, Belső Sötét Lénye által rávetített helyet látja csak.
3-4 – Képes látni azt, amilyen az épület és a berendezés, de azt is látja, hogy miként érzékeli azt a saját Belső Sötét Lénye
(itt ellendobok, hogy segítsek: 1-3: a két világ folyton összefolyik, nem tudja szétválasztani a kettőt; 4-6: észreveszi, hogy valami nem stimmel, és esélye van rá, hogy ha koncentrál, meglátja azt, ahogy kinéz az épület.)
5 – tetszőlegesen tudja változtatni ezt a nézőpontot.
6 – ez a meglepi ebben a körben, azok számára, akik ezt dobták ki.//

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 27 Okt. - 21:31

A kék hajú nő bólintott és egyetértett. Jürgennek egy pillanatra bizsergő érzése támadt a tarkóján, és denevérek cirpelő sivítását hallotta halkan a levegőben. Fekete kontúrokként köröztek felettük pár pillanatig, ám el is tűntek ugyanolyan gyorsan. Denevérek? Ezek meg... Azonban nem folytathatta a gondolatot, mert a gigantikus csatahajók, melyek a szigetközi tenger felé fordultak, tüzet nyitottak. Nem lehetett látni, hogy mire lőnek, ám roppant, mély dörgéssel szólaltak meg az ágyuk és akító fehér-sárga torkolatfényt rajzoltak a levegőbe.
Dam-dam-dam-dam-dam... Dam-dam-dam... Dam-dam-dam...
Surrogó, sziszegő hangok halllatszottak. Néhány másodpercen belül rakéták hullottak alá az égből, hosszú kondenzcsíkokat húzva maguk után, mint valami halálos eső. Ahol a hajókba csapódtak, robbanások hallatszottak, és a rakéták darabjai megtörten hullottak le a titáni méretű csatahajók páncéljáról.
Rövid időn belül hatalmas, repülő járművek jelentek meg, akár aláereszkedő űrhajók. Ágyucsöveikből záporozó lövések dörögtek, ahogy a hajók felett lebegtek, úgy mozogva, mintha óriási helikopterek lennének, jobbra-balra kimozdulva a lövések elől.

Egy elemi erejű robbanás rázta meg az éjszakát, amitől hirtelen nappali fény vetült a teraszra és a tájra egyaránt. Senki nem adta jelét, hogy észrevette volna, ám az egyik repülő hajó hihetetlen erővel robbant szét, darabjai pedig lángok között hullottak a tengerbe. Egyedül a kékhajú lány nézett arrafelé, pont a robbanásba, ám Jürgen kételkedett benne, hogy a lány azt látja, amit ő, hiszen csak ennyit mondott nyugodtan:
- Úgy látom, társaságot kaptunk.

Aztán a lökéshullám végigsöpört a teraszon és Jürgen érezte, hogy ereje ledönti a lábáról, elröppenti a parkett felett és belezuhan a japán ajtók egyikébe...

A férfi fenyőtűre esett. Puha zuzmó és erdőtalaj volt alatta. Ahogy felpillantott, látta, hogy a fenyves fái között van, és a sarki szél metsző éle hasít a csillagfényes erdő lombjai közé. A tenger hullámzásának egyöntetű morajlásába a fenyőtűk susogása vegyült, a millió csillaggal fénylő égbolt pedig teljes pompájában borult föléjük. Az erdő szélsői fái között voltak, a lombok alatt kiláttak a jég borította partra, a tengerre és a két csatahajóra, melyeknek mélyen dörgő ágyúi körül még mindig a kisebb, repülő hajók cirkáltak, szakaszokban viszonozva a tüzet. Az északi tehát tudta, hogy még mindig ugyanott van, csak a fjord északi oldalára került. A felhőkarcoló most is ott magasodott, mint egy égbe állított tű, a fjord másik partján, majdnem egy kilométerre tőle. Szürkés-fehér színe mintha ragyogott volna az éjszakában, mint egy ég felé szökő jégtorony.

A kék hajú lány ott állt mellette, karba font kézzel, ő pedig a fenyőtűn könyökölt. Jürgen fellökte magát a földről és épp állt fel, amikor a lány újra megszólalt.
- Úgy látom, társaságot kapunk.
Három sötét alak ereszkedett le a partra. Talán negyven méter lehetett közöttük és a jéggel félig borított part között. Az alakok kontúrjaik alapján rohamosztagosok voltak, hátukon sugárhajtású fúvókákkal, melyeket használva puhán értek földet. Jürgen ki tudta venni sisakjuk vonalát, szemvédőik feketeségét, merev, testhez álló páncél-egyenruhájuk vonalait. kezükben közelharcra is képes, botszerű löfegyvereiket. A lány gondolkodás nélkül elindult feléjük, csípőjéhez nyúlt... És egy pálcát húzott elő, ami teleszkóposan egész alakos bottá nyílt szét. A férfi felpattant és elrugaszkodott a földtől, ahogy látta, hogy a katonák lövésre emelik fegyvereiket. Nála nem volt űzfegyver, ám rohamozás közben jobb kezét előre szegezte, bízva megnövekedett erejében...
És az nem hagyta cserben. Ahogy a férfiak tüzet nyitottak, Jürgen kielőzte a lányt. A becsapódó plazmanyalábok nem is bőrén, hanem tenyere előtt álltak meg, képessége nem alakját követő, derengő pajzsként jelent meg.

Nem, gömbszerű volt a pajzs, mely jó fél méternyi övezetben vette őt körbe. Nem is derengett, hanem arany-fehér színben fénylett az aura, ahogy a bioendurancia kiterjedt körülötte. Bal tenyerét továbbra is előre szegezte, ám felemelte jobbját is... És érezte a támadók testének minden részletét a hatalmában. Egyetlen mozdulatra gátak szakadtak, falak törtek át, és az élet az erekbe áramlott, hogy a támadók bőrén keresztül távozzon a testükből. Mint a lebegő, fénylő, vörös plazma szökött ki a páncélok illesztékein, és úgy indult el Jürgen tenyere felé a három vörös csík, mintha vérből álló kötelek lennének. Aztán megszakadtak, a végük elérte a férfi tenyerét és a támadók élettelenül estek össze.
Jürgen nem értette először a jelenséget, ám agya összerakta a darabokat. A képességének ez a szintje sok éves fejlődést kívánt minden bizonnyal. A támadók technikája, a csatahajók, a lebegő léghajók, a repülő rohamosztagosok, a high-tech egyenruhák... Ez messze nem a mai kor fejlettségi szintje. Akkor viszont...
A gondolatmenet ismét megszakadt. Csizmák recsegtek a jág között. Vagy két kucatnyi további kommandós közeledett.
- Remélem, még nem untad meg a társaságot - mondta Jürgen a lánynak. Megvetette a lábát és karjait szétnyitva emelte csípőmagasságba. Lőfegyver? Nincs szükségem lőfegyverre...

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 27 Okt. - 19:36

Jürgennel a labirintusban

*Jaime fordul és egy ajtót lát. Ugyan házigazdája nem mondta, hogy szabad az út, de az ellenkezőjét sem, szóval mi rossz lehet egy kis kikukucskálásban? Lenyomja a kilincset és előbb kileskelődik, majd kilép az ismeretlen labirintusba. Vissza kéne menni, meghallgatni az instrukciókat a játékhoz, a többiekkel együtt indulni, de valami vonzza előre. Furcsa. Alig tett pár lépést előre a jóval fölé magasodó sövényfal között, máris lezárul előtte a sövény, se jobbra és se balra nem haladhat. Kezét emeli és tenyerét teszi a falra. Vagyis csak tenné, mert a sövény menekül tenyere érintése elől, s minél előrébb tolja kezét, annál nagyobb lesz a lyuk. Odaátról pedig valami aranyló-sápatagon csillan. Jaime előre lép és megnyílik előtte jobban a sövényfal, átjut rajta a még holdfényes domb aljába, s mögötte összezáródik a sövény. De nem is zavarja, leköti figyelmét a az a furcsa sötétség és félhomály elegye, amely a közeledő hajnalt jelenti, de a nap még nincs a küszöbön se, nemhogy látni lehessen sugarait. Három alakra lesz figyelmes, s enyhén oldalra biccentett fejjel nézi a történéseket. Ugyan mit áshatnak ilyenkor itt?*
- Meghiszem azt. Rendkívüli látvány. *Mosolyodik el meg sem lepődve azon, hogy már nincs egyedül. Miért is lepődne meg, ha egyszer oldalra sandítva magát a denevérembert látja, Batman-t személyesen, akit ma este Jürgen személyesít meg. Jaime semmiféle tengert nem lát, hacsak az ásók és köztük lévő domb fűtengerét nem nevezzük annak. A fejében megszólaló hangra sem lepődik meg. Noha egyedül áll, magányosan, sosem érezte magát olyasfélének, akit a magány megterhelne. A fejében alapesetben egyedül van, nem osztozkodik senkivel sem rajta, mégis le tudja magát kötni.*
~ Baj? Miféle baj?~ *Alapesetben pánik törne ki rajta, ha három férfi - pont három?! - ilyesféle szándékkal közelítene felé, de most, Batmannel az oldalán, nincs oka aggódni. A hang is megmondta.*
- Úgy látom, társaságot kapunk. *Jegyzi meg a parancsnok-Batmannek, azzal leveszi az oldalára tett ostort, bár még sohasem használta. Hogy mitől lett ilyen merész, hogy elindult fel a dombtetőn (talán Jürgen képzeletvilágában Jaime fellépett a hajó korlátjára, ki tudja?) elébe menni a bajnak? Lehet az a füstölgő kék ital tette meg ezt a hatást. Mit számít most már?

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 27 Okt. - 18:23

This is halloween...

A probléma csak az, hogy miközben megyünk a bál felé a Camaroban, eszembe ötlik az az eset, amikor a szigeten faggatott, és ki akarta húzni belőlem, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Akkor szerencsének éltem meg a helyzetet, hogy nem kellett kimondanom, valóban tetszik nekem, mégsem érzem úgy, hogy megérdemelném őt, sokkal jobban illene valami tutujgatható szépfiúhoz. Fogalmam sincs róla, hogy ennyire képes venni adóvevőjéhez az érzelmeimet, hiszen ez akár egy ki nem mondott szerelmi vallomásnak is minősülhet, amit orvul szerez meg tőlem, anélkül, hogy ezt közölné velem. Jól sejti, közel sem vagyok annyira negatív, mint ahogyan azt előadom, sokat buktam már azzal, hogy kitárulkoztam, szenvedélyes voltam, nem is volt értelme. Ha megtettem volna, megint benne lett volna a kudarc. Legyen csak azé, aki igazán meg tudja becsülni. Oldalt pillantok, mielőtt kiszállnánk, nem érzem meg a tapogatózást, egykedvű vagyok, mint legtöbbször. Szemeim még a szemüvegen át is vizslatóak, magam sem tudom, hogy ha zártnak tekintem a kérdést, miért nem tudok elszakadni tőle. A pirulása fanyar mosolyt vált ki belőlem, kisebb csodának élem meg, hogy képesek vagyunk eljönni valami programra, s ha nagyon muszáj, jól érezni magunkat együtt. Derekára sikló kezem akkor sem vonul vissza, mikor groteszk házigazdánk bejelenti, hogy programja akadt számunkra. Ahogyan körbenézek, csupa fiatalt látok, szinte velem egykorúakat, mintha tényleg holmi szalagavató bál megkésett újrajátszása tárulna szemeim elé. Nem érzem a szándékosságot, a meghívó már magáért beszélt, itt ma valami történni fog. Semmi pénzért nem hagytam volna ki egy olyan eseményt, amin egykor Anouk egy még élő srác dobogó szívét tépte ki húson, s csonton át, erre mondják azt, hogy Déja vu...? Vajon ma ki lesz a szerencsés kiválasztott?
- Nem akartam túlragozni. Úgyis tudod. Feltételeztem, hogy vársz valakire, aki nem én vagyok. Nem volt probléma, szívesen játszom a másodhegedűs szerepét. – Villan meg gunyosoran a szemem, lényegében magamat kárhoztatva szenvedésre. Túl sokat buktam már korábban, nem akarom még az ő létét is megkockáztatni azzal, hogy színt vallok. Jürgen kissé belezavar, mégis korrekt módon hívja fel figyelmünket arra, hogy az estély nem csupán rólunk szól, ne sajátítsuk ki magunknak. Nem árt résen sem lenni, nem belebonyolódni a romantikus képzelgésekbe, mert a végén még valaki letépi az állkapcsunkat. Pusztán ismerkedési célzattal. A tanárnak bólintok, nem volt módun eddig sokat beszélni.
A kapu felsejlik előttünk, oda természetellenes módon nem illik a másik oldalon villanó helikopter. Ami mégis jobban megzavar a lány különös szavai, ám talán már nem is kéne ilyesmiken meglepődnöm, ez egy ilyen party. Nem engedem el a lányt, mindössze derekáról a kezére siklik a sajátom, ha kívülről látna valaki, akár egy párnak is gondolhatna minket. Talán kivételesen... igazuk van? Az elmémben valamit hallok, akár ha telepata susogná. A barna szépségre pillantva kérdően nézek.
- Miben vagyok jó? – Sanda mosoly, valahogy nem a romantikus vonal jut eszembe, hanem az, ahogy puszta kézzel töröm ki valaki nyakát a parkolóban. Mondjuk egy csinos pincérnőét. Pusztán az élvezet kedvéért. Ha nem akadályoz meg minket senki, átlépünk a kapun.

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 27 Okt. - 16:02

Andrew-val az oldalamon megindulok a kijelölt helyre amikor is egy nagy gorilla lép elém, hogy tudakolja, hogy hova is megyek. Pontosan nem tudom, hogy hova is megyek, bár előtte a találkozó helyére kellene megérkeznem, ha a szekrény nem állná az utamat.
- Megyek, hogy részt vegyek a labirintus játékban.
Válaszolom magabiztosan, de ahogy befejezem a mondatom, egy velem egykorú lánnyá alakul a megtermett férfi, aki azt szeretné, hogy vigyem el a tengerhez, mert még nem látta. Ahogy lenézek rá egyből feltűnik a vaksága.
- Sajnálom, nem tudok segíteni, egyrészt még én sem láttam a tengert, meg nincs is pénzem, hogy elvigyelek oda. De esetleg a képzelőerőddel el tudsz jutni a tengerpartra. Képzelj el nagy mennyiségű vizet, most képzeld el, hogy egy homokbucka tetején állsz, majd a korábban elképzeld vízmennyiséget képzeld oda a homokbucka elé.
Sajnos jobb ötletem nincs, hogy mégis hogyan képzelhetné el a tengerpartot, mivel nekem sincs fogalmam a dologról. Remélem azért tudtam segíteni neki.

Tárgy: Re: Dark Party Hétf. 27 Okt. - 11:43

(Scott és Jaime felé)

Scott Jürgen felé fordult. Frucsa tónussal a hangjában válaszolt.
- A Parancsnok úr is... kapott ide meghívót?
Az északi nem értette teljesen a helyzetet. Összevonta a szemöldökét. A ruhájára pillantott, majd a két másik meghívottra, akiknek tizenéveseknek kéne lenniük. Ám ott álltak előtte, felnőttként, hegekkel az arcaikon, az X-Men kék-sárga egyenruhájában, ő pedig szembenállt velük, a saját, sötét, fekete-vörös uniformisában. Ez kezd egyre megmagyarázhatatlanabb lenni.
A lány, akivel Scott volt nem is fordult Jürgen felé, mintha észre sem venné, hogy ott van. A férfi a szeme sarkából látott még egy-két X-Men egyenruhás vendéget... Akik mind hasonlóan furcsálló, távolságtartó pillantásokkal néztek rá. Jürgen újra Scott-ra nézett.
- Természetesen kaptam. Örülök, hogy itt is találkoztunk. Érezzétek jól magatokat.
A férfi a tőle telhető legtermészetesebben válaszolt, majd bólintott és arrébb lépett. Elsétált a bárpultig. A sötét, csiszolt márvány felületen természetellenesen szépen ragyogott a csillagok visszatükröződő fénye, a márvány füstszerű mintázatába belevegyült a talányosan kavargó, csodaszép északi fény zöldes derengése.
- Egy vodka-martinit, olivával.
If you're going through hell, keep going. Ebben a furcsa, álomszerű helyben ha már elmerült, Jürgen magához vett valami szoksásos stabil kapaszkodót. Az ital tiszta, áttetsző volt, mint a kristályos hegyi forrás, ahogy letették elé. A férfi magához vette és szórakozottan kavargatta a koktélt a fa pálcikával, amire az olajbogyó volt tűzve. A bárpultra könyökölve körülnézett.

A táj továbbra is megmagyarázhatatlanul gyönyörű volt. A két gigantikus, futurisztikus hadihajó a szigetközi tenger felé fordult, tornyaikon megcsillant a sarki fény. A fjrd fenyvesei közül a tél kemény illatát hozta magával a tiszta, metsző, északi szél. A vendégek azonban ezzel nem foglalkoztak, mintha a környezet ott sem lett volna. A férfi észrevette, hogy jó néhány jelenlévő - Elegáns hölgyek-urak, X-Men, hozzá hasonló sötét egyenruhások - a terasz egyik (talán nyugati) vége felé tartanak. A férfi csak most vette észre, hogy a nagy báli térnek azt az oldalát papír, japán stílusú tolóajtók fedik. Egy teljes oldalon a korlát helyett tolóajtók voltak. Amik elvezetnek... A tengerbe? A férfi nem értette, egy felhőkarcoló tetején lévő terasz szélén mi szükség volt tolóajtókra. Két másik vendég szintén arrafelé nézett, ám ők nem meglepődéssel, hanem őszinte izgalommal. A beszélgetésükből az északi elcsípte a labirintus szót. Labirintus? Hogy... Mi? Volt egy olyan érzése, hogy ezen a megmagyarázhatatlan helyen azok az ajtók nem a mögöttük lévő mélységbe vezettek.
A férfi újra körbepillantott. Felmérte, megfigyelte a vendégek sokaságát. Annyit leszűrt, hogy az előkelő ruhás hölgyek és urak mind civilnek tűntek, míg a vendégek másik fele azonban... Harcos volt. Jürgennek nem kellett kérdeznie, látta a tekintetükön, a mozgásukon, a reakcióikon, a testtartásukon. Harcot látott, kipróbált férfiak és nők voltak. Érett kifejezéssel fiatal arcaikon, valamint sebhelyekkel. Fiatal arcaikon? Jürgen, ne hülyülj meg. Alig vagy huszonnégy éves, semmivel sem fiatalabbak nálad. Sőt... Most olyanok, mintha egyidősek lennétek.

Nem ez volt az egyetlen szembetűnő dolog. A harcosforma fiatalok három csoportba oszlottak. Az X-Men sárga-kék egyenruhái messziről látszottak. A második csoport szinntén sötét ruhákban volt. Nem a hozzá hasonlóban, hanem mintha latex és bőr keveréke lett volna. Fekete bőrkabátok, csatok, napszemüvegek, olyanok voltak, mintha elegánsan lázadó, harcos rockzenészek lennének. Az egyik bőrkabátos férfi katonásan felnyírt haja alatt, zöld felirat díszlett a nyakára tetoválva:
Testvériség
A harmadik csoport pedig a hozzá hasonlóan sötét, vörös felség- és rangjelzésű, high-tech egyenruhát viselő fiatalokból állt. Akik közül aki csakkiszúrta Jürgent, az diszkréten szalutált és biccentett.
A három csoport tagjai pedig aalig észrevehetően méregették egymást. Az X-Men gyanakodva és távolságtartóan határolódott el a másik két csoporttól. Azok, akik feltehetőleg a "Testvériség" klubhoz tartoztak, agresszív és irritált pillantásokat lőttek a másik két frakcióra. A sötét egyenruhások pedig szintén bizalmatlan tekintettel méregették a többieket. Jürgen pedig... Rajta mind a három csoport szeme megakadt. Ki gyanakodva, ki elgondolkodóan, ki - meglepő módon - félelemmel, ki pedig - még inkább furcsa mód - egyenesen rajongással nézett rá. Azonban egyvalami mindegyikben közös volt. Mindegyik pillantásban volt egyfajta... Tisztelet.
... Jürgen. ... Öregem... Ki vagy te?

A férfi jó hat-nyolc perc megfigyelés után inkább otthagyta a bárrpultot. Észrevett egy másik magányos vendéget, egy nőt. A terassz másik hosszú oldalán, a korlát mellett állt. (Jaime) Elegáns, sötét koktélruha volt rajta, aminek felületén meg-megcsillant valami sötét, kékes fény, mintha ugyanúgy valami kompozit anyag volna a ruha szálazása között, mint Jürgennek. Testhez álló, váll nélküli ruhája felett kék hajzuhatag borult a nő vállára. Csak állt a korlátnál és nézett le a tengerre észak felé. A férfi odasétált a nő mellé és megállt mellette. Hagyta, hogy a jeges szelllő a fenyők gyantás illatát mossa át az arcán, amibe a tenger sós, hideg lehellete vegyült. Nem fordult a nő felé, amikor megszólalt mellette.
- Nem mindennapi kilátás, nem gondolja?
A férfinak egyelőre ötlete sem volt az egész hely mibenlétéről, így csak felderítő szándékkal dobta be a kérdést. Vajon itt mindenki része ennek az álomszerű valaminek, csak én nem?

//Minden, amit leírtam, a karakterem szubjektív perspektívájából látszik, amit lát és hall, ami más lehet, mint ami történik a többi karakter szempontjából//

Tárgy: Re: Dark Party Vas. 26 Okt. - 14:30

Dark party

Úgy hiszem, ez tipikusan az a helyzet, amikor jobb lett volna, ha nem teszek inkább semmit, elvégre, szembesülni azzal, hogy Scott nem olyan érzésekkel viseltetik irántam, mint hittem, meglehetősen elegánsan töröl képen, és gondoskodik arról, hogy ne nagyon akarjak beszélni az elkövetkezendő percekben, mert ezt fel kell dolgoznom. Akármit is érez, úgy tűnik, mindig megálljt parancsol benne magának, kicsit úgy, mint én, hisz úgy félek az érzésektől, mint a tűztől, még akkor is, ha mostanra már egész kicsi az esélye annak, hogy átragasztom a sajátomat másra. Azt már vele kapcsolatban megtanultam, hogy ne akarjam megfejteni, mert zárt kapukat döngetek, és ő sem vágyik erre, arra pláne nem, hogy megváltoztassam, igazából, nem is akarom, fölösleges volna, egyszerűen csak szeretném hinni, hogy nem mindig olyan zord, mint amilyennek eladja magát. Mindenkinek vannak gyenge, gyengés pillanatai, békések, amikor egyszerűen minden a helyén van. Talán egyes szerencsétlenebbeknek ritkábban, mint mondjuk az én esetemben, és vélhetőleg az övében is, de attól még nem elérhetetlenek. Az is lehet, hogy mindent a kukába kellene dobnom, és semmiféle elvárásomnak nem szabadna lennie, elvégre, nincs jogom ilyesmiket támasztani vele szemben.
Zavarba jövök, mikor megfogja a kezemet, ugyanígy éreztem Alistait esetében is, ilyesmit nem sokszor tapasztaltam még, valahogy nem tudom kezelni, és talán nem olyan nagy baj ez, mert nem kell cédának érezzem magam, de attól még örülnék, ha ilyenkor nem szökne pír az arcomra.
- Azt hiszem, ez az este legjobb híre.
Ragyog fel a mosolyom, mert valóban kételkedtem benne, hogy hajlandó lesz táncolni, de nagyon is örülök, hogy mégis kapható rá.
- Természetesen.
Már indulnánk is, de a házigazda megakadályozza eme tevékenységünket, és kénytelenek vagyunk átértékelni a programot, a tánc talán jöhet később is.
Tutira vért iszik, esküszöm, még húscafatokat is látok benne, de ez az, amit hangosan nem mondanék ki, mert… undorító, és ha már tény is, legalább beszélni nem muszáj róla.
- Rendben, menjünk!
Bólintok rá sietve, aztán a virág említésére némileg ismét sikerül zavarba jönnöm.
- Tetszett, csak nem értettem, mint ahogy a puszit sem. Tudod, egy ilyen... dolog után nem illik csak úgy eltűnni a tömegben.
Csóváltam meg a fejem, először gesztust szerettem volna mondani, de talán ezt ő nem értékelné annyira, így hát marad valami tökéletesen hétköznapi. Minden továbbit azonban megakadályoz a tanáruk felbukkanása, aki mögött valami rejtélyes fekete őrület kering, nem tudnám megmondani, hogy micsoda, talán negatív érzések garmadája? Biztos nem, mert akkor Scott is valahogy úgy lenne, de érdekes módon Scottot Scottnak látom, bár mintha vonzóbb látvány lenne a szememnek, mint általában, vagy nem is tudnám megmagyarázni.
- Tutira a pokol tornácán… én láttam az előbb valami barlangot, amiből ilyen vörös izzás türemkedett kifelé. Meg úgy… mindenfelé tök durva dolgok vannak, mint valami beteg elme fantáziája. Viszont, elnézést tanár úr, de mi elmegyünk erre a labirintusos akármire.
Rá is rávillantottam a mosolyom, volt valami az egész lényemben, amit másnak éreztem, mintha valami alattomosan kezdene a felszínre kúszni, valami, ami nem én vagyok, vagy csak nem tudok róla, hogy ilyen részem is van, fogalmam sincs.
Szavaimat alátámasztandó, elő is kerül mellettünk egy kapu, koponyákkal, s mintha az egyik még beszélne is hozzám, látom mozogni rég halálba fagyott állkapcsát, nem tetszik, nem akarom tudni, mi lehet az oka.
- Szeretem a muffint, az epret is, bár a fagyit jobban, mondjuk, lehet a cukormáz egy kicsit sok rajta.
Van az úgy, hogy fölöslegesnek látom a gondolkodás legcsekélyebb formáját is, úgyhogy már lendülök is befelé, hacsak Scott nem ránt vissza, mert elméletileg még mindig fogja a derekam, vagy a kezem, hisz táncolni készültünk.
Hogy miben vagyok jó? Mások idegesítésében, kétségtelen, és jó barát is vagyok, bár ezt csak Nique gondolhatja így rólam, és egyesek szerint még abban is jó vagyok, amiről fogalmam sincs, hogy milyen egyáltalán.
- Ez lenne a labirintus bejárata szerinted?
Ha Scott nem mozdul, vagy nem tart vissza, akkor húzom magammal, hisz ha már együtt jöttünk, ne szakadjunk el egymástól.

Tárgy: Re: Dark Party Szomb. 25 Okt. - 1:02

Kings and Queens

-Nem rám mutat, mi jelezné, így én csak gyönyörködök benned. – van perverz fantáziám. Pontosabban: az van. Ám ezek a vágyak már régóta nem hajtanak. Csak azért adom, ki megérdemli, mert tisztában vagyok vele, hogy könnyen az ujjam köré tudom ezzel csavarni. Vagy éppen a legjobb játszani.
Hagyom, hogy közelebb kússzon hozzám és ajkaival nyomot hagyjon fehér bőrömön. Kis játék, játékosság és szemtelenség. Kell ez.

Scott és Sylvie meglehetősen furcsa helyzetbe kerülnek, mivel mellettük nyílik meg hirtelen egy kapu, tíz méteres magasságával, szélein koponyákkal. Az érzés, hogy a nyíló kapu szárnyai elkaszálnák őket, semmivé foszlik, mert a kapuszárny csak átsuhan rajtuk. Scott egy gyro belsejét látja a kapuból. Sylvie pedig egy konyhát, melynek asztalán egy tálca muffin, rajta cukormáz és eperdíszek. A kérdés, hogy mit kezdenek ezzel a helyzettel, melyből Scott csak a helikoptert, Sylvie pedig csak a konyhát látja, a közelükben álló Jürgen pedig semmit sem érzékel.
Ha úgy döntenek, foglalkoznak a jelenséggel, egyszerre hallják a fejükben a kérdést:
„Kérdezd meg magadtól, miben vagy jó. Vajon mások is így látják?”

Jaime, ahogy haladna előre, hirtelen, mintha egy sötét falba lépne és amint lép még egyet, egy hajnalodó éjjelen találja magát, erdő közepén, madarak éjjeli hangjától neszezve. Három alak sziluettjét látja, amint éppen ásnak egy kisebb dombtetőn a közelben.
Szintén egy hangot hall a fejében, suttogva: Ó, kiscica, ne aggódj, csak gondolja' arra, kihez fordulhatnál most segítségért a nagy bajban.
Majd távolodó kacagást hall, amire a három alak felkapja a fejét és meglátják Jaimet.
-Te, ott van valaki! Intézzük el, meglátott bennünket!

Leo elé pedig hirtelen egy kétajtós szekrény lép, ahogy haladna, ha elindul a labirintus irányába.
-Hová mész? Előbb segítel nekem? – majd a hegyomlás méretű jelenség egy kilencéves kislánnyá változik. – Még sosem láttam a tengert. Elviszel engem oda? Szeretném látni.
Neki is egy hang csendülhet a fülében: Vajon megadod neki ezt a segítséget?
A kislány, ahogy felfelé tekint rád, egyértelmű rajta, hogy nem lát.

***
Érdeklődéssel tekintek az egyik vendégre, Jürgenre. Vannak itt páran olyanok, mint ő. Vannak, kik Látnak, de nem veszik észre, amit látnak és vannak, akik Látnak, de a Valóságnak csak egy arcát. Hogy az mennyire a valós? Széles mosolyra vált arcom. Látja. Akivel a másik bálon találkoztunk, nem véletlen, hogy ismét megjelenik itt. Legszívesebben kárörvendően felkacagnék. Jól éreztem én akkor, amit kellett, érezzek. És élvezem a helyzetet.
Kézcsókkal illetem a dámás belépőt, miközben Árnyam tovább terjeszkedik a Valóságban, különféle csábító trükkökkel becsapom, összekuszálom érzékeit azoknak, kik itt vannak, s azoknak, kik máshol ünnepelnek, hívnak.
-Eltalálta. A kellemes véletleneket élvezni szükséges. – nem kell, hogy bemutatkozzon. A vére illata átüt bőrén, tudom, ki ő. Vagyunk páran még, kik ilyenek, még ha én magam másként létezem, tartozom ebbe. A csodálkozó tekintete sem zavar, hagyom, hogy elmerüljön a Látványban.
-Örvendek a szerencsés találkozásnak, Ms. Kálnoki. Daryl Shayeh. – avagy az ördög maga, melyre a családnevem utal. – Halloween party tulajdonképpen. Kérem, érezze jól magát, furcsa meglepetések éjszakája a Halloween. - biccentek felé, s lépünk tovább a hozzánk lépőkhöz.
És a születésem napjáé is ez a nap. De a Halloween az én vagyok. Így aztán mindegy, minek nevezem el.
- Tudok róla. – a cinkos mosoly visszavillan Venusra. Már késő a madárkát a kalickába visszazárni, hát megvárom, mi lesz a vége. – Nem inkább… beléd? – célzok a belépésre.
A labirintus Árnyékom műve. Mindenkinek azt mutatja meg, mitől tart a legjobban, vagy éppen tart tükröt sötét lelke elé. Mint minden mitológiában, ki útjelző nélkül tér be oda, könnyen odavész. Kevesen bírnak szembenézni sötét önmagukkal. Kedvenc időtöltéseim egyike a sötétség kebelére emelés mellett. Ilyenkor tudni, milyen erős lélek lakozik benne és mily botor dolog arra gondolni, hogy az az erős, ki a jót választja. A helyes út nem mindig a jó. Én már csak tudom.
A zene és a fény megváltozik, a tánc megvadul, a fények sziporkázni kezdenek. Széles vigyorra vált mosolyom.
- Ha nem is ilyen táncra vágytál, akkor is ilyet kapsz. Szabad? – de kezem már nyúl derekához, hogy magához rántsa és mindabban a mámorban, amit a hipnotikus tombolás magába foglal és gerjeszt, belemerüljünk, félretolva minden erkölcsöt, etiketett.

//Legközelebbi reagom október 28-án lesz. Hajrá a Labirintussal! Wink

//

Tárgy: Re: Dark Party Pént. 24 Okt. - 23:00

Dark side of the Moon

- Kérdés, hogy ki döglik bele. – eresztek meg egy kacsintást, majd el is engedem a témát, hagyom kisiklani képzeletbeli ujjaim közül, hadd tekeredjen rá a kívánt nyakra. Nem érdekel. A bókját emígyen fogadtam el. Tudom, hogy elképesztően nézek ki, hogy tökéletességemnek nincs párja, így a megjegyzése semmivel sem hordoz számomra több jelentést, mint az érzés, amikor tükörbe tekintek. Azt jelenti, hogy van szeme, dicséretes.
Vérvörös csókot hintek a ragadozó nyakára, bőrére kenve a tudást, mely nem többet hordoz, mint azt, hogy ismerem veszélyességét, mégsem tartok tőle. Az éj nem falja be az éjszakát. Az meg pláne nem zavar, hogy foltot ejtve jelöltem meg rúzzsal őt. Ez az én árnyam mára, a mérhetetlen szemtelenségbe bújtatott minden mindegy. A lányomat látom, vérétől mocskosak ajkaim, s ezt a vért kentem a társam nyakára is. Hadd igya magába a sötét.
Csontszín folyadékban úszó, veres buborékok forognak ujjaim között, ahogyan átveszem a folyadékot. A szénsav feltörekvő szimfóniája némán sikoltja fülembe a gyermekem utolsó halálsóhaját. Úgy illesztem csókomat a pohár üvegére, mint tükrökre szoktam egy-egy áturalkodott éj után. Látom, ahogy a vérmocskos babaaarcról reám kacsintanak az angyalkék szemek. Visszakacsintok hát, éppen a lila hajú macska irányába, mintha éppen neki szánnám a reakciót.
Finoman siklatom karomat az övébe, hogy mellette állva tündököljek az ő, s mindenki más királynőjeként, megkoronázatlanul, mégis ragyogóbban, mint bármely sötétre színezett uralkodó. Tudom, hogy ki vagyok, ebben a furcsa sötétségben, a bál miliőjében még inkább tudom. Belső világomnak mindegy, hogy Venus vagy Agatha, ugyanolyan árnyakkal van teli, ugyanannyi bűntől mocskos a lelkének hófehér, egykor a jót szimbolizáló márvánnyal kirakott padlója. Az, amilyen látok a teremben is.
Nem szólok, csak koccintásra emelem az összegyűltek felé a poharat, majd belekortyolok saját italomba. Önnön múltamat iszom vissza belőle, épp annyira keserű, amennyire édes is az íz, mely torkomon lecsurog.
- Kellemeset! – biccentem meg fejemet az érkező nő felé, de nem törődöm vele annál tovább, míg képzeletben kipiszkálom körmöm alól, mint odaszorult piszkot. Nem ellene szól. Egyszerűen csak nem érdekel. Még annyira sem, hogy lenézzem. Ma nem. És máskor sem érdekelne talán. - Venus Graciana Rosenberg! – mutatkozom be, mert hátha ő jobban megjegyzi az én nevem, ha már az én fülem kiskapuján nem jutott át az övé.
Nem szólok bele a beszélgetésbe, csak elfogyasztom az italt, majd az egyik arra járó tálcás kezébe nyomom az üres poharat. Megfordult a fejemben, hogy eldobjam, de nem szeretem a szétrobbanó üveg hangját, így elvetettem az ötletet. A zene sokkalta kellemesebb.
- A palánta, akit kinéztem, sajnos ma nem lehet jelen. – utalok cinkosan az angyalra, kit mindketten szédítünk szavainkkal, vagy így. Vagy úgy. Nem kétlem, hogy tudja: találkoztam Lilianenel, s hadd tudja, hagyom. - Szívesen szemlélném a labirintusban elveszők alakját, de még izgalmasabb lenne, hogyha belépnél oda velem. – nem félek egyedül, de ki akar unatkozni, ha megkóstolandó társasága is lehet? - Ha táncolni akarsz, majd felkérsz annak rendje és módja szerint. S majd a gesztust látván eldöntöm, mi is lesz rá a feleletem. – incselkedem felsőbbrendűségem tökéletesre csipkézett köpenyét terítve magamra. Érzem, ahogy finom ujjacskák játszadoznak a szegéllyel. Hess, Posie, hess! – feddem meg gondolatban a gyermeket. Véletlen, hogy a neve ugyanaz, mint a szellemé? Nem tudom. Rég nem emlékeztettem már magam arra, hogyan is hívták a gyermekem.

Tárgy: Re: Dark Party Pént. 24 Okt. - 10:50

Szerencsére nem én voltam az első vendég, aki megérkezett, hanem csak a második és harmadik, már ha eltekintünk attól, hogy a tesóm és én gyakorlatilag egy ember vagyunk, de mégsem. Ezt még én sem pontosan tudtam, bár a személyiségünk különböző. Ki tudhatja a választ, hiszen szó szerint egyszerre születtünk, és csak születés után váltunk ketté, aminek köszönhetően a szüleim lemondtak rólam. Nem tudom, hogy mi lehet velük, de igazán nem is érdekel. Az előttem érkező nő macskanőnek öltözött de alig, hogy beléptünk és két falatot ettünk, talán valami bográcsos sütiből, bár pontosan nem tudom mi lehet, de finom íze volt, egy polgárháborús katona és egy domina, mint aki most lépett volna ki egy szado- mazo pornóból, majd egy szépen felöltözött, bár meg nem mondom minek öltözött nő is belépett. Lassan megérkezett két alak, egy nő és egy férfi, a feltehető házigazdák. Egyikről sem tudtam megállapítani, hogy minek öltöztek, hiszen tudtam, hogy amit látok, az csak illúzió, bár a forrást nem találtam meg, hiszen nem láttam senkit, akinek ilyen képessége lenne. Lassan mindenki megérkezik és a házigazda megnyitja a bált és egyből egy érdekes kalandot hirdet meg. A neve nekem nem annyira tetszik, labirintus, de Andrew annál inkább részt akar venni, mindig makacs volt, kérlelhetetlenség sosem állt tőle messze és ha valamit a fejébe vesz, nagyon nehéz lebeszélni, bár az észérvek mindig hatottak rá, most viszont én sem vagyok semmi rossz elrontója, így megsem próbálok erőt fektetni abba, hogy lebeszéljem és végül úgy döntök, hogy egye fene. Mivel ez eldőlt meg is indulok kijelölt pontra, de még mielőtt megkezdődne a kaland szórakozásból neveket adunk az öltözetek tartozékaihoz, fegyvereknek, ostoroknak stb. Az ostorokat általában kígyóról nevezem el, a fegyvereknek valamivel fenségesebb neveket adok, különböző nagymacskákról nevezem el, egyedül a kardnak nem állatnevet adok, például a polgárháborús katona kardjának a Hajnalpír nevet adom, ami szerintem illik is hozzá, bár a helyhez annyira nem, de ez már mindegy. Lassan megérkezek a helyszínre és várom az instrukciókat. ~Vajon valaki hajlandó lesz idejönni, vagy ha nem, akkor kivel kezdjek el ismerkedni?~ Nézek körbe, de egyelőre még nem találtam senkit, akivel szívesen beszélgetnék.

Tárgy: Re: Dark Party Csüt. 23 Okt. - 22:25

*Meglepetésére az első vendég utána egy kisfiú, integet is neki szabad kezével, mialatt szemei egészen úgy villannak a Macskanőnek, ahogy egérre vagy madárra szokás. Füstölgőnek tetsző italával kicsit odébb húzódik a középtérből, példának okáért megszemlél és visszagrimaszol egy vicces képű, nyelvnyújtó sütőtöknek, majd megnézi közelebbről azt a foszforeszkálóan véresnek tűnő lépcsőt. Van alkalma megcsodálni másokat is, s megnyugvására, nem lőtt nagy bakot a jelmezbe öltözéssel, mások is így tettek. Megcsodálja sorra ki miként jelent meg, bár közel sem biztos, hogy Jaime annak látja őket, aminek öltöztek, miután az épület is egészen más, de a házigazdát azonnal felismeri, a helyhez illően magát Drakula Grófot látja benne. S a grófot hogyan másképp is köszöntenénk, mint elegáns pukedlivel, ami különös összhatást kelt lila hajjal, bőrszerkóban, ostorral az oldalán egy Jaime szerint füstölgő italospohárral a kezében. Villant egy mosolyt a Grófnénak is (Venusnak), aki Jaime hajához öltözött, ami igazán figyelmes dolog tőle. A pohárköszöntőre emeli a maga kék italát és kortyol bele, s Daryl még be sem fejezte igazán a mondatát, Jaime bármely gyermeket megelőzve emeli magasba szabad kezét jelentkezve a kalandra s pattan le az asztalról, aminek szélére időközben feltette bőrnadrágba bújtatott fenekét. A füstölgő kék italt gyorsan megissza, vigyorgó sárkány módjára enged ki egy kis füstöt ajkain, s aztán indul is arra a bizonyos kezdő helyre. Táncolni úgy sem tud. Jó, tud, nagyon is szép úri módon, de sosem volt az a típusú nő, aki rajongott volna a táncért. Még egy álarcosbál romantikus formájában sem. Kíváncsi, miféle program lesz ez a labirintus. Ha nem Manhattan-ben lennének és lenne hely (ugyan egy ódon kastélynak volt hely), szívesen venne valami autósversenyt, na nem azt az ütköztető fajtát, ő annál jobban szereti az autóit, de valami gyorsaságit, ügyességit. Úgy se rendeztek még labirintus-játékot autóval. Persze, lehet nem véletlenül. Ha van rá módja, kikémlel egy (Jaime világa szerint) románkori lőrésszerű ablakon, de a kertben nem lát se golf-, se tenisz-, de még kosárpályát sem, ami úri házaknál igen gyakori, hanem hatalmas, ember fölé magasodó sövényt. Naná, ha már labirintus!*

Tárgy: Re: Dark Party Csüt. 23 Okt. - 12:14

Darkness within

Ha már úgy döntöttem a professzor szavai nyomán, hogy maradok, próbaidőre teszem magam, akkor talán megpróbálhatok kevésbé önmagam lenni. Mintha tudnám is pontosan, hogy ki vagyok én. Aki voltam, már régen elveszett, itt kell kialakítanom egy új ént, valaki olyat, aki beilleszkedhet, ha úgy látja, hogy másoknak fontos lehet. Az utcabálra mindössze beugrottam, hogy lássam a barnát, a rózsa is csupán jelzésértékű volt, hogy élek még, és eszembe szokott jutni. A halloween sokkal közelebb áll a szívemhez. Annak idején Anouk oldalán több ilyet áttomboltam, sötét ünnep, rám jellemző. Benne volt a pakliban, hogy nemet mond, felképel, s nem megyünk sehova. Amilyen romantikus viszonyban vagyunk, még azt is kinéztem volna belőle, hogy pofánköp. Nem vagyok az a tipikus szőke herceg, akit bevon a cukormáz.
A motor hozzám itt nem illett volna, a konföderációs egyenruha jelmeze taszította volna, s ha már bálba viszem a lányt, adjunk a kényelemnek is. Talán jobban hozzám tudott volna simulni, őszintén szólva most csak vele akarok lenni, ha tisztázzuk a dolgokat ha nem, a veszekedést egy másik alkalomra tartalékolnám. Ma ismét egy kicsit felhőtlen jókedvet akarok. Amíg odaérünk nem nagyon tudok megszólalni, kell némi idő, hogy feloldódjak. A visszapillantóba tekintek, ilyen későn már alig járnak az utcákon, a frizurám kissé felborzolt, elkelne most egy fésű. A lány természetesen gyönyörű, mint mindig, amikor találkoztunk a pillantásomból leszűrhette, hogy továbbra sem vagyok érzéketlen a bájai iránt. Soha nem is a külsőségeken bukott el nemlétező kapcsolatunk.
Néha oldalt pillantok, fel sem merül bennem, hogy mi is a valódi képessége, a szigeten megszoktam, hogy egy átlagos lányként kezelhetem, ami a mutációt illeti, minden más tekintetben nagyon messze áll az átlagostól. Egykedvűen vezetek, észre sem véve tapogatózó érzelmi csápjait. Amit érezhet belőlem nagyon csapongóak. Nem is kell kutakodnia bennem, hogy tudja, érzek valamit. Több ez mint egyszerű szimpátia, pont ez a bajom. Akár szeretni is akarnám, de nem megy, nem tudok megnyílni. Elnyomva mélyen kitapinthatja a gátat, amelyet valaki elhelyezett, hogy ne akarjak érezni. Ezeket feszegetem mostanság, vele kapcsolatban főleg. Vívódok azzal, hogy ránézzek, megérintsem, csókot lopjak az ajkáról, mégsem teszem, mert tudom, bántanám vele. A visszautasítás az egy dolog, már előre szenvedek tőle. Nem vagyok egy romantikus alkat, de az az arrogáns bunkó sem, akinek azt akarom, hogy higgyen.
A szavaira kissé felsóhajtok, oldalt pillantok rá, nem tudom, hogy mit vár tőlem. Egyértelmű, hogy mellé valami vidámabb pasi illene, ezért is nem erőltettem semmit. Már az is valami, ha valami barátként, vagy olyan ismerősként tekint rám, akit nagy ritkán el tud viselni. A probléma mégis az, hogy ez neki nem elég. Szüksége van arra, hogy állandóan minden rendben legyen, hogy kicsikarja a mosolyomat. De abban mi a jó? Nem túl őszinte dolog. Az nem elég, ha kimutatom, hogy amúgy kedvelem? A rám jellemző eperszezon ideje már régen lejárt, már csak kórók maradtak, ezzel kell beérnie. A külseje számomra különben mindegy. Felőlem akár apácaruhában is jöhetett volna, akkor is tetszene, azzal, hogy kihangsúlyozza, hogy mennyire nőies, nem mutat már sem többet, sem kevesebbet, mint amit eddig is hittem róla. Bármilyen groteszk is, a külsején túl a személyisége is megfogott, nem is vele van a baj, csakis velem.
Kisegítem a kocsiból, és megfogom a kezét. Talán nem vagyunk szerelmespár, viszont én vagyok a kisérője, így természetes a dolog. Érintésem hűvös, de megnyugtatóan határozott. Beljebb lépünk az épületbe, ahol nagyjából alig ismerünk valakit.
- Pontosan azért hoztalak el Slyvie. Megtáncoltatni. – Bólintok, és ráfogok a derekára. Egy közepesebb szám szól a háttérben, a parkett felé mozdulok vele, majd finom puszit lehelve a kézfejére megszólalok ismét. – Szabad? – A szemüvegen keresztül is láthatja a szemeimet, a valódi kékségét, amely most csakis rá fókuszál. Ha nagyon akarom, tudok én tisztességes lenni. Ha nagyon akarom. Mielőtt még elkezdődne a táncunk, feltűnik a sötét alak, akinek biccentek, vélhetően ő a házigazdánk. Nem vagyok túlságosan empatikus alkat, de még én is érzem a belőle áradó hideget. A pohárköszöntője is igen groteszk, remélem azért hogy tényleg csak málnaszörp volt, vagy valami bozdatea, és nem vér. Anouk ivott utoljára vért, annyira azért én sem voltam beteg. Bízzunk benne, hogy mi normális alkoholt kapunk. Azért intek, hogy mi majd mennénk a labirintusba, s lány felé fordulok.
- Nézzük majd meg, végülis a programért is érdemes volt jönni. Tetszett a virág? – Kérdezek rá most nyíltan, nem ártana szót ejteni kettőnkről is. Nem tudom, hogy mennyire akarja tisztázni a dolgokat, azt meg főleg nem, hogy számomra van e ilyen affinitás, próbáljuk meg. A hozzánk lépő férfire az előbbiek vonatkozásában igyekszem nem méla undorral tekinteni.
Nem kapott meghívót a tanár úr? - Kérdezem ajakbiggyesztve.

Tárgy: Re: Dark Party Szer. 22 Okt. - 13:51

Jürgen Stark leállította az autót. Az Aston Martin mint egy elegáns, mechanikus bestia, ami aludni tér, elhallgatott. A Lexington és az ötödik sugárút sarkán állt meg a kocsival, tehát nehány sarkot sétálnia kellett, de hát a fesztivál, ami még mindig tartott, nem engedte, hogy közelebb menjen. Megállt és végignézett a Central Parkon. A lampionok fénye alatt színes tömeg kavargott, ünnepi életet élt a város, és a közelgő Halloween miatt különösen élénk esti programok voltak aznap éjjel. A férfi végigpillantott az égbe törő felhőkarcolókon, amik a horizontot képezték. A távolban látta új otthona, az Ice Tower körvonalát. Sárga fények izzottak több szinten is a kiálló bordázat közül, ahogy a munkások az acél merevítéseket hegesztették. Még egy-két hét és néhány szintet már használni is lehet.

A férfi hamar megtalálta az épületet, amit keresett. Fogalma sem volt, hogy került a szűkszavú meghívó tanári szobájába, azt gyanította, hogy valamelyik furfangos diákja csempészhette be. Jürgennek ötlete sem volt, a kusza sorok mit jelenthetnek, szóval valami elegáns házi party-ra számított. Mindenesetre, furdalta az oldalát a kíváncsiság. Ahogy megközelítette a helyet, máris furcsa érzése támadt. Mintha valami hívta volna a magas, elegáns posztmodern épület felé, valami... Megmagyarázhatatlan. A férfinek minden ösztöne azt súgta, hogy forduljon sarkon és menjen innen - amit ő maga sem értett, - azonban számára is még érthetetlenebb módon, továbbment, egyik lépéssel a másik után, végig a vörös szőnyegen, fel a lépcsőn, és belépett a liftbe. A fülke becsukódott és elindult. Fa borítású falai között halk zene szólt, Jürgennek azonban szinte harsogott a fülében egy másik hang, mint valami néma sikoly. A föld alól, az épület alattról a férfi valamiféle... Energiát érzett kisugározni. Megmagyarázhatatlan volt. Fenyegető és sötét, mint a sötét víz alól felderengő fény. Az északinak furcsa gondolatok szűrődtek elő az elméje hátsó feléből. Szivárgó reaktor? Jürgen, ne hülyülj meg. Különlegesen erős ellenséges mutáns, akit elkaptunk? ... Elkaptunk? Kik? Ki az a mi? Földönkívüli életforma? Jürgen... Szedd össze magad. Azonban az ajtó kinyílt és nem ért rá ezzel tovább foglalkozni. A férfi kilépett a liftből és rég óta először, igazán földbe gyökerezett a lába.

Otthon volt. Nem az épületben... A tájon. Északon volt. A felhőkarcoló legfelső emeletén állt, ami egyetlen, hatalmas terassz volt, bárral, tánctérrel, pódiummal együtt. Csak a millió csillag volt felettük, a gyönyörű északi égbolt, amin zöldes-lilás színben pompázott a fennséges, időtlen északi fény. A férfi körbefordult. A lift, amivel érkezett, eltűnt. Csak egy korlát választotta el a teraszt a mélységtől, és a lélegzetelállító tájtól. Egy gigantikus fjord tengerbe nyíló szájában állt az a félsziget, min a felhőkarcló magasodott. A fjord két oldalán magasodó csúcsokathó fedte, és mögöttük Skandinávia szilaj hegyei húzódtak, sarki erdővel borítva. A fenyves fái között halkan susogott az északi szél. A tenger szilajan és sötéten reült el, azonban a horizont felé mindenhol masszív és vad szigetek terültek el, hatalmas hegyekkel és sötét erdőkkel. Az elemek által lélegzetelállítóan, emberi képességet meghaladóan megmunkált vadonban volt, amit csak a csillagok uraltak, a sós, hideg, tengeri szél, a partokon meghúzódó jégpáncél, és a csodaszép, és gyilkos természet. Az északi csak kapkodta a levegőt. Két hatalmas, masszív csatahajó úszott el a felhőkarcolótól légvonalban talán egy kilométerre, a fjord felől a nyílt tenger felé. Messze voltak, ám ropppant méretük mellett minden más eltörpült, és Jürgen olyannak látta őket, mint valami tornyokkal és páncélokkal felszerelt, kibernetikus, jövőbeli tengeri szörny két példánya.
- Hova a fenébe csöppentem? - csúszott ki a száján.
- Parancsnok. Üdvözöljük az estélyen.
Egy boy köszönt neki udvariasan. A férfi megfordult... Ám nem a személyzet mindenhol megszokott frakkját látta a férfin, hanem sötét, testhez álló egyenruhát, mellkasán mély karmazsin-bordó-vörös, ismeretlen felségjelzéssel, vállain vörös hadnagyi váll-lapokkal. A férfi újra a hajókra pilantott. Ugyanaz az ismeretlen, fekete alapon vörös felségjelzés volt rajtuk. Végigpillantott önmagán és még jobban elcsodálkozott. Nem az az öltöny volt rajta, amiben érkezett, hanem ugyanaz a sötét, puritán egyszerűségében elegáns egyenruha, amit a másik férfin látott. A ruha szokatlanul kemény volt. A férfi megtapintotta, hajtogatta. Kevlár? Vékony kevlár van benne? És mi ez a felszínén... Jézusom... Ez valami szén-titán szálazás polimer foglalatban? Hányat írunk, amikor ilyen egyenruhákat készítenek... És kicsodák? Jürgen a vállára nézett. Vörös, parancsnoki váll-lap volt a ruháján, mellkasán ugyanaz a mély, vörös felségjelzés. Ki... vagyok itt én?
- Minden rendben, Uram? - A másik férfi közelebb lépett, kicsit lejjebb hajolt, hogy Jürgen lefelé fordított szemeibe nézhessen.
- Azt hiszem, én... - kezdte az északi, majd inkább megköszörülte a torkán és felpillantott. - ... Illetve, igen, hadnagy, a legnagyobb rendben. Most pedig azonnal világosítson fel, hol van a házigazda.
A másik férfi rögtön kihúzta magát, sarkait csattanva összevágta.
- Igenis, uram. Abban az irányban. - mutatott a táncparkett felé, majd szalutált és lelépett.
Jürgen megfordult, de fogalma sem volt, kit kéne keressen. Ahogy körbepillantott, ismerős arcokat látott, akiket már látott az X-Birtokon tantermekben, folyosókon... Két diák, az egyik piros napszemüveget hordott mindig, a férfi úgy tudta, talán a képessége miatt, és egy egzotikusabb arcú lány. (Scott és Sylvie) Nem ismerte őke személyesen, csak futtából volt ismerős az arcuk, de hát ez is jobb volt, mint a semmi. Közelebb lépett hozzájuk.

A két fiatal magasabb volt, mint amire emlékezett. Szintén egyenruha volt rajtuk, ám nem az a sötét, mint ami rajta is, hanem kék-sárga, X jelzéssel a mellkasukon. Ezt már felismerte Jürgen. Az X-Men. De hisz ezek csak diákok. És fiatalabbank kéne lenniük. Most... Most mi van?
- Öhm, ne haragudjatok a zavarásért... - lépett oda hozzájuk. - Jürgen Stark vagyok, tudjátok, az iskolában tanítok, talán találkoztunk már... Figyeljetek, nem tudjátok véletlenül... - Az északi körbenézett az éjszakai panorámán - ... Nem tudjátok véletlenül, hol vagyunk?

Tárgy: Re: Dark Party Kedd 21 Okt. - 22:53

Dark party

Legalább annyira megdöbbentem, mikor Scott bekopogott hozzánk, mint azon a fekete rózsával kísért puszin, és csak szótlanul meredtem rá, mert bár arról az esetről még beszélni szerettem volna vele, de most belém fagyott a szó. Az odavetett kérdésre foghegyről visszakapott egy ja-t, nem mintha annyira vágytam volna bálozni, de a kisördög bujkált bennem, és muszáj volt megtudnom, mi ez az egész. Miért hív el, ha az ég világon semmi és senki nem érdekli magán kívül? Nem bonyolítom inkább túl, abba már több ízben belebuktam.
A meghívót elvettem, és bár én is kaptam egy hasonlót, erről inkább nem szóltam, mivel én az enyémet meg sem néztem, mert úgy voltam vele, hogy egyedül nem megyek sehová, úgyhogy fölösleges is lenne elmélyedni a lehetőségben.
Ami engem illet, jöhetett volna a motor, illett volna a szerkómhoz, mert, nem, nem akartam csinosnak tűnni, dög akartam lenni, az, akinek mindenki néz, holott nem csináltam semmit. Egyszer az életben feleljek meg annak a képnek, amit a világ felé közvetítek akaratlanul is, nemde? Így lettem afféle vadnyugati fenegyerek, lasszóval, bőrcuccokkal, kalappal, kamu pisztollyal, de nem ám amolyan visszafogott verzióban, nagyon is vérforraló kinézettel fűszerezve, sőt, még egy szőke parókát is beszereztem, mert semmiben nem akartam arra a lányra hasonlítani, aki elméletileg vagyok. Azért az útra egy bőrkabátot még felvettem pluszba, hogy ne fagyjak meg, és eme gondolatmorzsám fényében átértékeltem a motor-autó dolgot is. Mégiscsak jobb az autó. A legjobb mondjuk egy helikopter lett volna, de igazán nem vagyok nagyigényű, még a végén elküldene melegebb éghajlatra, ha ilyesmit emlegetnék neki.
Ezt a csöndet nem bírom, és ha már itt tartunk, akkor a kocsi magányában lebontom a pajzsomat a képességemről, tudni akarom, milyen érzések feszülnek benne, mert őszintén, lassan már semmit sem értek vele kapcsolatban, és ez mérhetetlenül frusztrál. Ahhoz, hogy bármit is tőle tudjak meg, komoly felszerelés kellene, ásó, harapófogó, hasonló aranyosságok, és még akkor sem garantált a siker.
- Nincs mit, az eddigiek alapján isten buli lesz.
Csak nem bírom ki, sosem bírom ki, de most komolyan, miért nem bírt eddig kinyögni egy büdös szót sem? Azt sem tudom, én miért ültem kussban, na jó, tudom, hülyén vette volna ki magát, hogy rögtön azzal nyitok, hogy mi volt az a dolog New Yorkban, viszont másról se nagyon beszéltem volna egyelőre szívesen, úgyhogy maradt a némaság.
Ami azt illeti, nem hiszem, hogy a gyönyörű jelző illene rám, inkább a vérforralóan szexi, ami kivételesen a célom is volt, és nem érdekel a véleménye, senkié sem érdekel, mondjuk úgy soha többé. Szerintem szegény Nique menten szívrohamot kapott volna, ha meglát így, de abszolút nem számított most ez sem, nem látott, szóval nem kellett felkaparnom a földről, és közölnöm, hogy én most igenis tombolni fogok, bármi történjék is.
- Elég fura ez a hely…
Vonom össze a szemöldököm, mihelyst beérünk, kicsit olyan érzésem van, mintha valami rémálomban járkálnék, vagyis, egyenesen a saját rémálmomban, nem is, mert alapvetően nem szörnyű, amit látok, csak annyira nem olyan, mint amilyen képzelgést valaha is be mernék vallani bárkinek is.
- Nos? Táncolunk, vagy esetleg tiltja a vallásod?
Kérdezek rá, mert ha már eljöttem, tényleg szeretném jól érezni magam, és nem tartom lehetetlennek, hogy vele is menne, mert valahol nagyon is kedvelem, csak mindig csúnyán leforráz a viselkedésével.
A köszöntőre méricskélem egy darabig a fazont, hát mit mondjak, tök kísérteties ő is, a hideg futkos a hátamon, de halloween van, ezen nem kell meglepődni.
- Érdekesnek hangzik ez a labirintus dolog is, mi legyen?
Villantok Scott felé egy mosolyt, ezzel a kezébe helyezve a döntés jogát, elvégre ő a férfi… Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Közben mindenféle olyasmin gondolkodom, hogy mennyire menő lenne, ha esetleg lenne egy kamu tengerpart is valahol, tengermorajjal, tengerhabbal, bár a bőrszerkómnak ártana, de a vizet szeretem, még a hajóúton történtek ellenére is.

Tárgy: Re: Dark Party

» Arlington Park, Chicago
» Gordon Dark