Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A két fotel egyikében ülök, felhúzott lábakkal bámulok magam elé. Velem szemben megy a televíziókészülék, anélkül játszódik bármi a képernyőn, hogy a képességemmel nyúltam volna utána. Kivételesen a bekapcsoláshoz is rendes gombokat használtam és nem a szokásos módszert, na nem, mintha emlékeznék rá. Azt sem tudom megmondani, hogy mikor ültem le a televízió elé, nem ismerem ezt a filmet, így semmit nem mond nekem az elejéhez viszonyítva az a jelenet, amikor a libanéven becézett fazon elhalálozik. Látom, felfogom csak éppen nem érdekel. Mérges vagyok, csalódott. Tulajdonképpen nem volt olyan rossz a történet – na nem a filmé – mint amilyen rossz lehetett volna, de rettenet tud bosszantani, amikor feleslegesen cseszem el az időmet valami olyanra, ami több megterheléssel jár, mint haszonnal. Minek kellett? Halálos nyugalomban voltam Hawaiin – már amikor a kőfejű macsó éppen nem idegesített a hülyeségeivel – erre mindenképpen vissza kellett jöjjünk ide, hogy egy eleve halálraítélt találkozót folytassak le. Jó, aláírom, hogy Holly a maga nemében tényleg nagyon kedves és lenyűgözött azzal, mennyire szereti a bátyját, de ettől még nem érzem azt, hogy most aztán a család része lettem, sőt. Egészen kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam a beszélgetés bizonyos pillanataiban arra gondolva, hogy tehetek én itt akármit, akkor is csak a tövises rózsa leszek, aki méltánytalanul csavarta el David fejét. Rühellem, hogy ez ennyire zavar! Fel tudnék robbanni, a csalódottságom szinte tapintható. Szeretném, ha Dave boldog lenne, s hiszem, hogy azzá tudom tenni, de ha emellett folyamatosan az ívet fogja kapni rólam, nem tudom, hogy mikor száll inába az amúgy sem maxon döngő bátorsága. Minden tiszteletem az övé, de.. hát na. Ahogy mondotta, Kátya az Kátya, én meg erre azt tudom mondani, hogy Dave az Dave. Imádni való, értékes, s talán valóban nem érdemlem meg. Mindenesetre önszántamból nem fogom ezt közölni vele. Felnőtt ember, mellettem döntött, hát hülye lennék nem élvezni, ameddig tart. Odaadtam neki a kulcsot, ha csak vetett rá egy pillantást, akkor tudja, hogy hová kell jönnie. Adtam nekik egy estét, nem akartam én lenni a büdös banya, aki kihasználja a képességét és elrángatja otthonról a szerető bátyust, viszont most már eléggé izéli a csőrömet az ideg és a kíváncsiság is ahhoz, hogy utánanyúljak valami elektronikusnak Daveék házában. Nem érdekel, ha Holly is hozzájut az üzenethez, amit vagy egy rádión vagy más hanglejátszásra képes eszközön keresztül küldök el. Vicces kis üzenet ez a maga nemében, rádióban játszott dalokból kapkodok ki szavakat, s azokat dobálom mondattá sűrű egymásutánban. Más-más hangon, más-más dallamvilágban és érzelmi töltettel szólalnak meg ezek, s bár nem direkt, de mégis sikerül beléjük tolnom ezzel saját érzelmi kuszaságomat. ”Van valami, amiről beszélgthetnénk, gyere!” – sorjáznak az énekelt szavak, majd hogy egyértelmű legyen az egész, a poén kedvéért egy egész orosz dalt hagyok végigmenni, hadd élvezzék az anyanyelvemet.