Háztűznéző

Csendesen, készenlétben állva hallgatom a főnök szavain, bár csak fülem hegyezem irányába, figyelmem továbbra is a zöld nőn van. Persze Appleton mitikusságának hála nem igen kell támadástól vagy sunyiságtól tartanom, de azért az elővigyázatosság még sosem vált káromra.
Bár kétségtelen, a helyzet kezd elhúzódni és unalmassá válni. Nagyon úgy tűnik, hogy a támadó egyenlőre hű az elveihez. Ilyen hülyeséget.. elvekkel rendelkező bérgyilkos... De nem az én tisztem felette dönteni. Viszont elég egy apró szemvillanás, végül is, elég rég dolgozom már a főnöknél, és moccan a karom. Az ütés nem nagy, viszont pont jó helyen találja el a nőt ahhoz, hogy néhány órára elköszönjön az eszméletétől. nincs az a csípős szag, ami felébreszthetné.
Lehanyatló teste durván koppan a padlón, legalább a feje is fájni fog. Aztán szó nélkül nyalábolom fel a testet és a kocsi csomagtartójába süppesztem. Megfulladni nem fog, ahhoz elég szellős, és nem is olyan hosszú az út hazáig. Ott aztán, ellenőrzött, ismerős környezetben tovább folytatódhat a kérdezősködés, immár a meglepetés kellemetlen lehetősége nélkül...

Elmémben lepereg a megfelelő takarító- és tatarozó cégek listája, akik helyre tudják hozni a golyók okozta sérüléseket, valamint adott esetben képesek eltüntetni a vér okozta mocskot. Utóbbi különösen akkor lényeges szempont, ha észérvekkel nem meggyőzhető a gyíkszerű hölgy.
- Kisasszony! Nyilván tisztában van helyzete kényelmetlen voltával. Ennek a kényelmetlenségnek csupán egy részét viseli kegyed.
Karnyújtásnyi távolságra megközelítem merénylőmet, hiszen így jóval kényelmesebb beszélgetni. Nem szükséges megemelnünk hangunkat. Arról nem is szólván, hogy bizony némileg ingerelni is kívánom. Pontosabban kitapasztalni, meddig terjednek türelmének határai.
- Számomra most két lehetőség adott. Az egyik, hogy sikerül meggyőznöm arról, előnyösebb nekem dolgoznia. Ez lehet rövid avagy hosszabb távú megállapodás. A másik természetesen az, hogy megakadályozom, bármikor újból fellépjen ellenem. Erre is több lehetőség adódik. Az egyiket gondolom, nem szükséges ecsetelnem. Permanens, és igen biztos megoldás. Ne értsen félre, kérem! Nem áll szándékomban fenyegetőzni, mindössze szeretném, ha tisztában volna a kilátásaival!
Arcomon látszódhat, hogy nem tartom kényelmesnek a jelenlegi szituációt. Olyasmivel töltöm az időmet, ami helyett rengeteg más, hasznos vagy érdekes tevékenységet végezhetnék. Arról nem is szólván, hogy hű testőröm éppúgy a szituáció fogjává vált ezáltal. Pedig miután hazaértünk, szabad programot ígértem neki.

Persze hogy hagyom levegőhöz jutni a nőt, végül is, amíg nincs megfelelő információ, jobb élve mintsem halva. Még a főnök szavain sem lepődöm meg, igazából elég ideje vagyok már mellette hogy tudjam, ha nagyon akarná, nélkülem is könnyedén megvédené magát. Nem is tudom, olykor megfordul a fejemben, minek fizet minket. A látszat vagy valami vadregényes illúzió kedvéért? De mindegy is. Jól fizet, korrekt. És nekem ez a fontos.
Könnyed mozdulattal állok fel az ellenfélről, a költői kérdés hallatán arcomra kétes vigyor ül, miközben leheletnyit meg is hajtom a fejem a másik felé.
- Természetesen, Uram!
Én nagyon jól tudom, hogy a lény esetlenségéhez, erőtlenségéhez semmi közöm, bár a mikéntet nem, de azt tudom, hogy mindez Appleton-nal függ össze. Ugyanakkor kétirányú pozitív helyzet, ő megőrzi misztifikumát, ugyanakkor némiképp engem is efféle palástba bújtat.
- Titok - kacsintok a nőre, majd visszaveszek vidámságomból, bár féloldalas, mondhatni gúnyos mosolyom továbbra is marad, főképp kitartó makacsságát látván.
- Talán nyugalmasabb helyre spájzolhatnánk uram. Az idő, az éhség, ha másképp nem, hát némi kémia megoldja a nyelvét. A választott mód csupán a türelmétől függ - vetem fel a lehetőségeket. Hogy bármilyen elvembe ütköznének a felsoroltak? Egyáltalán nem. Megismertem már az élet rút oldalát, hiába neveltek apácák, kicsit magam is átsodródtam az árnyékosabb részre, magaménak tudván az elvet.. valaki mindig a tápláléklánc alsóbb ágán ül.

Csodálatos az emberi elme, hogy mily erősen képes elnyomni azon ösztönöket, melyek életben tarthatnák? Hogy miért? Valamiféle közösségtudatért, amely azonban jelenleg pont, hogy valamely egyén érdekeit szolgálja. Egy másik egyénével szemben, ám ez lényegtelen, amennyiben éppen a sokaság együttélésének harmóniáját bontja meg ezen tevékenységéve. Ó, jaj, micsoda inkonzisztencia! Meglátjuk, miként leszünk képes alkalmas módon kihasználni.
- Hagyja csak, Nathan! Nyilvánvaló, hogy az ifjú hölgy kiképzése nem terjedt ki tárgyalási képességeire és esetleges kockázatelemzésre. Engedje el, kérem!
Természetesen ez csupán afféle színjáték, ahogyan azt bárki sejthetné, ki kellő információval rendelkezik jelen szituációról. Hisz érdekes módon a gyiklény adrenalinpumpái nem kapcsolnak be, szíve nem fog gyorsabban verni a stressz hatására, testének enyhe lehűlése következtében pedig az emberinél robbanékonyabb hüllőizmai is egészen megmerevednek.
- Ugye alkalmazta rajta azt a bizonyos fogást? Tudja, kedvesem, a testőröm igen képzett számtalan harcművészet és az anatómia rejtelmeiben egyaránt. De már bizonyára érzi is ezen tudás hatásait.
Amennyiben mégiscsak ugrani próbálna, nyugodt vérárama nem fogja tudni kielégíteni szükségleteit, így a gravitációnak hála agya egy pillanatra vér híján marad. Ez kiadós szédülésre lehet elegendő.
- Mivel mindkettejüknek szakterülete az erőszak, mit javasol, miként győzzük meg a kisasszonyt?
Kérdéseimet továbbra is mosolyogva -, ám hanglejtésemben a legkevesebb kétséget sem hagyva szándékom komolysága felől - teszem fel.

A nagy szerep itt most nem az enyém, inkább csak a bilincs és leszorító jelzővel díszelgek most. De végül is a beszélgetés, az "üzletelés" nem is tartozik a munkakörömbe. Így csak ügyelek arra, hogy a fogoly ne tudjon kitörni és egyéb ravaszságokat se tudjon kivitelezniAppleton szavai, a viszonzott támadás össze se rezzent, mgé csak meg sem botránkoztat. Régóta tudom, hogy az élet nem csupa felhő és rózsaszín póni, mint ahogy azt a politika és sok-sok film akarja elhitetni velünk. Bármennyire is leplezzük a civilizáció hímzett takarójával, továbbra is az ölni és élni alapelv érvényesül a világban.
A visszakontrázott álszentség viszont már némi reakciót vált ki belőlem, legalább is annak titulálható halk felhorkanásom, gúnyos mosolyom, mellyel a zöld arcot vizslatom.
- A jó bérgyilkosok nem a hűségükről és a tisztességükről híresek. Mindig a jobban fizető ügyfélé az utolsó szó. Ha pedig ügyes vagy, úgy sem derül ki a pálfordulás. Nem jobb gazdagon élni, mintsem rútul meghalni? - kérdezem és leheletnyivel több súlyt helyezek a torkán pihenő karomra. Persze az egész csak egy lélegzetvételnyi idő, vagy annak hiánya, aztán újfent hagyom, hogy levegőhöz és szóhoz jusson.

Már-már lenyűgöző kitartása vergődésében, ugyanakkor mindenképpen komoly erény, hogy hidegvérét egészen nagy részben képes volt megőrizni. Különös tekintettel helyzetének azon pikantériájára, miszerint eddig nem igazán akadhatott legyőzőre, most pedig egészen konkrétan fogságba esett. Bár tény, bármikor kiszabadulhat, gondolhatná. Hiszen könnyedén lankadhat figyelme annak, ki győzve érzi helyzetét.
- Nézze, kisasszony! Csupán kellő udvariassággal igyekszem társalogni kegyeddel, bármennyire is illetlen volt belépője. A nevét nemes egyszerűséggel azért kérdeztem meg, hogy az ön által preferált néven szólíthassam. Első sorban természetesen az érdekel, ki és mennyit fizetett esetleges halálomért. Sejtheti, szándékomban áll megfizetni a kérdéses összeg dupláját megbízója ártalmatlanná tételéért.
Egyszerű jegyzetfüzet mindössze, mi kezem ügyébe kerül belső zsebemből. Mellé pedig egy toll, melyet leggyakrabban akkor használok, mikor hirtelen megszáll az ihlet valamely kísérleti probléma kapcsán. Most azonban másra szolgál. Egy - remélhetőleg hamarosan csak volt - ellenlábasomról és az általa pusztulásomra költött pénzmennyiségről kívánok feljegyzésért készíteni.

A nővel ellentétben engem nem lep meg a megjelenő főnököm külseje. Mintha csak most lépett volna le valamelyik divatújság címlapjáról, már ha élhetek egy efféle klisével. De a ruházatának rendje, simul vonásainak nyugodt sugallata lenne az utolsó, amin meglepődnék vele kapcsolatban, hisz az elmúlt évek alatt, azon belül is az elmúlt hónapokban igen sok olyan információt csipegettem össze Appleton-ról, ami ezeket messze felülmúlja.
Ám úgy tűnik, a nőnek még idegen a dolog, nem csodálom, de nem is baj. Így legalább lefoglalja a dolog és nem vergődik annyira. Nem mintha ebből a helyzetből szabadulni tudna. Felépítésem, az edzőtermekben töltött órák eredményeként használom ki testem súlyát, a harcművészetekből pedig a megfelelő fogást emelem ki, mintegy kötél nélkül, még is béklyóba szorítva a dacost.
- Eléggé feszegeted az udvariatlanság határát - jegyzem meg higgadtan a válasz nélküli felelet hallatán. Bár nem értem, minek a név, jól sejthetően a nő ezzel a külsővel nem épp bejegyzett tisztességes állampolgár. De Appleton-nál már megszoktak a kötelező, mondhatni udvariassági köröket. Ám semmilyen testi "fenyítést" nem alkalmazok, továbbra is csak a leszorítás a célom, bár toroktájt egy lélegzetvételnyit enyhítek, ha netalán ez az akadálya a válaszadásnak. Bár azért karom ott marad figyelmeztetőleg, sugallva, bármikor újfent elvonhatom az éltető oxigénjét.

Azok a hosszúra nyúló pillanatok, melyek során odakint egyre forróbban lüktető testek járják pezsgő táncukat, bőségesen elég számomra a kívánt tevékenységek elvégzéséhez. Öltönyöm immáron makulátlan, hibátlan. Sérülésektől és szennyeződéstől mentes. Nyakkendőm megfellebbezhetetlenül precízen csüng helyén ott és úgy, ahogy annak lennie kell. Apró igazítás frizurámon, már csak a megszokás és tradíció kedvéért is, hogy egészében befejezzem a rituálét.
Koppanás. Majd újabb. Egy, két, há'. Valamivel gyorsabb, immár tompább, kissé visszhangzó léptek zaja. A parketta minden bizonnyal kissé előregedett, ez okozhatja, hogy olykor mély nyikordulások kísérik ezen ütemes hangokat. Még három. Még kettő. Megérkezett.
Amint feltekint a cipő majd a hozzá tartozó nadrágszár mentén, a zöld ragadozó megpillanthatja részben miatta s részben az ő kedvéért helyrehozott fizimiskámat.
- Sir Edward Victor Appleton vagyok, bár ennyit már bizonyára tud rólam. Örvendek a szerencsének, miszerint kizárólag taktikai ismereteket használt, operatív szemléletmód alkalmazása híján. Amennyiben komolyabb problémát okoz, most minden bizonnyal nem volna alkalmunk társalogni.
Egyik kezem zsebemben pihen, másik pedig államat dörzsölgeti. Eleinte a plafont és a falakat szemlélem, később fordítom csupán támadóm felé tekintetem.
- Elárulná a becses nevét kérem, kisasszony?
Arcomra újból felkúszik letörölhetetlen, végtelenül magabiztos mosolyom - már amennyire az elegancia határait feszegetve még teret nyerhet magának -, szemeim pedig egyenesen ajkaira szegeződnek, mielőtt arcát kezdenék pásztázni. Várom válaszát, szemmel láthatóan türelmesen, bármiféle ellenséges gesztus nélkül.

Be kell valljam, azért valahol mélyen büszkeséget és elégtételt érzek, ahogy sikerül a földre tepernem a támadót és leszorítással megadásra késztetni. Mert végül is, ezért vagyok, ez a dolgom. Ám megadó szavai hallatán se engedem, lábammal jobban ráfeszülök az övére, karom nyakán, miközben szabad kezemmel végigfutok rajta. Persze nem élvezeti céllal, hanem lefegyverzési okokból. Mert annyira hülye nem vagyok, hogy egy ilyen bravúros pofozkodás után nála hagyjak bármit. Így amit csak lelek, a korábban eltett stukert és bármi mást, elkobzom tőle, megfelelő távolságra csúsztatva a fürdő felé. Mert azért szanaszét hagyni se akarom, viszont magamból se óhajtok fegyvertárat se csinálni. Közben persze szorosan tartom, ha moccanna, kicsit rászorítok a nyakára, csak úgy figyelmeztetésként.
És amint teljesen fegyvertelennek ítélem, a hátán, derekán is végigsimítva lehetőségeinkhez mérten, vigyorodom el elégedetten.
- Maradj nyugton, különben megfulladsz. És hidd el, még mindig jobban jársz velem - teszem még hozzá sokat sejtetőn, még sem egyértelműn. Mert a KFC-s eset után már nem féltem zsigerből a főnököt, sokkal inkább azokat, akik ellene próbálnak tenni.
- Uram! Nyugodt a terep- kiáltoka fürdő felé, továbbra is a padlón tartva a nőt, vele együtt magam, persze mellőve minden erotikus kisugárzást. Ez végül is csak munka, és különben sem eseteim a zöld nők.

Sikerélmény, ahogy sikerül viszonoznom a földre vitelt, bár igazából csak nekem sikerült, hisz az övé kijátszott volt. És pont ezért nem elfele gördülök, hanem felé, kihasználva a valódi esés okozta pillanatnyi képzavart. Mert ez volt a cél, őt is vízszintre téve lemarni a függőleges helyzetbeni előnyét. Mert itt már nem csak a gyorsaság számít, hanem a nagyság és a súly. Márpedig ezekben kétségtelenül én vezetek.
Így hát indulok is meg felé, nem pazarlom az időt felállásra, mondhatni felfekszema levegőre hogy felé ugorjak. És bár elsődleges célom a lefegyverzés, azért látom szándékát. Bár inkább ösztönös, ahogy becses testrészem óvom. nem mintha családalapítást fontolgatnék, a szaporodást meghagyom másoknak, ám kétségtelen, hogy mutációm ellenére is ez az egy pontom elég érzékeny maradt. Így hát kénytelen vagyok korrigálni, kezel térde útjába kapni, és bár így is megérzem a mozdulat finomságát, talán egy-két könnycsepp be is szökik szemembe, nem tántorít el, nem húzódom vissza a sarokba elsírni fájdalmam.
Sőt, most már egyre inkáb célom mihamarabb kiütni a támadót, mielőtt valóban kárt tesz az annyira emlegetett testrészben. Így már-már önként kínálom neki a fejem, mondhatni egyszerre fogant meg bennünk a gondolat a fejeléssal kapcsolatban. Szerencsére ebben az élményben is volt már párszor részem, így bár érzem az ütést, és tudom, hogy ez másnak mennyire fájna én csupán annyit észlelek, mintha valaki tenyérrel homlokon csapott volna. És pont ezért nem szédülök, nme jajdulok, hanem azonnal nyúlok is kettőnk közé, torka magasságába emelve karom és minden erőmmel, testsúlyommal dőlök felé, rá, leszorítva a földre ha tehetem, alkarommal nyakánál, élvevée a ficánkolás lehetőségét, miközben megpróbálom térdem is lábaira fektetni, megelőzve az újabb rugdalási kísérletet.
- Ne bosszants fel...

Egyértelmű, hogy ennek a grincsfélének nem ez az első találkozása az ökölharccal. Bár a női egyedek ritkán nyúlnak a közelharchoz, többnyire fegyverrel próbálják kiküszöbölni a testi hátrányt. És bár próbálkozott ezzel ez is, a sikertelenséget látva inkább a testizéshez folyamodott. És úgy tűnik, nem véletlen. Ahogy én is, úgy ő is sikeresen kitér az ütésem elől. Ettől függetlenül nem kap el a dühroham, nem kezdek el ész nélkül csápolni, csak mert nem tudtam első körben leütni. Az a harcos, aki engedi, hogy a düh lepje el az agyát az eleve vesztésre van ítélve. Így higgadt maradok, figyelem mozdulatait, újabb lépéseit. És bár tudásilag képzett, hamar kikövetkeztethető célja. Földre akar vinni, vagy épp nyakam találva némi levegőhiányos perccel foglaltatva le magam. Minden mozdulata, minden támadása erre hajaz. Ugyanakkor elég gyors ahhoz, hogy előbb-utóbb sikeres ütést vigyen be. Akkor pedig miért is ne szaladnánk előre?
Még szinte el se ér lába, tesem megbillen, mint aki elvesztette egyensúlyát. Persze edzéseken megtanultunk megfelelően esni anélkül, hogy össze-vissza törnénk, zúznánk magunk. Főképp, ha az esés tudatos.
Ám külsőleg ez egy sikeresen bevitt kaszálás volt, filmes kaszkadőrök sírva kérnék a cselt. De nyugodni, pihenni nincs idő, talán észreveszi, talán nem, talán rájön, hogy átvertem, ám esés közben nyújtom saját lábam, ami hát magasságomat tekitve elég hosszú, és másolva mozdulatát, próbálom őt is a földre vinni. Hisz fekve fele anynit sem ér a gyorsaság, fürgeség, ott elég egy rossz mozdulat és a testsúly lefogja.
Persze meglehet, gyorsabb vagy épp okosabb és kikerüli támadásom. Ebben az esetben azonnal gurulok is odébb, rúgó és ütőtávon kívül esve és próbálván egy könnyed ugrással ismét kétlábra állni. Ebben az esetben remélhetőleg az evolúciós folyamat nálam gyorsabb lesz, mint a majmoknál.

Hiába dörren a fegyver, nem kapok szívinfarktust, és bár ösztönből hajolok, a golyó így is talál.. találna, ha normális ember lennék. Ezt a típust már kóstoltam, mint mutatja azt combom is, így szervezetem már ellenálló rá. Épphogy egy kicsiny sebet képes ütni homlokomon, mintha valami hegyesebbel ütöttek volna meg, de a fájdalom messze nincs ott. Szóval kicsiny fémgyűrödés lesz a lövedékből, mi diszkréten koppan a földön, ahogy lesimítom arcom, közben nyugtázva a másik golyó pályáját is.
Appleton beszólása akaratlan vigyort csal arcomra. Van humorérzéke a főnöknek, még ha ritkán villantja is fel. Ugyanakkor örülök is annak, hogy másik helyiséget választ, mert így valóban csak egy irányba terelődik a figyelmem. Nem mintha valóban a segítségemre szorulna, ezt a tényt már korábban letudtam magamban. De ha már fizetnek, még hozzá elég busásan, hát akkor had tegyem a dolgom.
Tekintetemmel követem a tokjába csúszó pisztolyt, és bár minden izmom megfeszül, ugrásrakész, ebből sok minden nem látszik. Egészen, míg a nő nem támad. Ketrecharcoknál, főképp a mocskosabb helyeken megszokott módszer a torokra való támadás. Hisz mindenkinek célja mihamarabb kiiktatni az ellenfelét, hisz úgy kevesebb sérülés szedhető be, kevesebb pénz megy el fájdalomcsillapítókra és dokira.
Reflexszerűen rántom fel balom a keze útjába, így legjobb esetben is alkaromon csattan ütése. És ugyanezzel a lendülettel mozdul jobbom, ökölbe szorított ujjaimmal a gyomorszájt véve célba, hasonló hatást próbálván elérni, mint amit ő is szándékozott. Van a testnek néhány roppant gyenge és érzékeny pontja.

Tekintve, hogy nem érzem különösen nagy segítségnek puszta jelenlétemet Nathan számára, felkelek a földről. Apró, rövid ideig tartó görcs bőven elég a nő csuklója tájékán ahhoz, hogy a padlóba fúródjon nekem szánt lövedéke. Belököm a mosdó ajtaját, és belépek rajta. Így, hogy fedezék mögé értem, már jóval kevésbé fogom zavarni testőrömet feladata végrehajtásában. Természetesen a továbbiakban is figyelemmel kísérem a történéseket. Olykor ki-kilesve, bár inkább húsuk mozgása alapján elmémben rekonstruálva az eseményeket.
- Kérem, szóljon, ha végzett - mondom fennhangon egy csendesebb pillanatban - Igénybe kell vennem a mosdót. Mondhatni rám ijesztettek - teszem hozzá tréfásan
Megkeresem a tükröt, majd amennyire tőlem telik, megigazítom fizimiskámat. Azaz röviden szólva hajam helyreáll, mintha frissen fésültem volna. Zakóm rése beforr, lévén a gyors éttermi kalandom óta hozzám tartozó ruhadarabokat öltök magamra, mikor csak tehetem. Galléromat és nyakkendőmet már csak a szokás kedvéért is saját kezűleg igazítom meg. Ingem ujja enyhén megcsavarodott, ám könnyed mozdulattal rakom helyre.

/A következő néhány körből kimaradnék, lévén Nikola valóban kivonta magát a történésekből. Azaz csak akkor szól közben, ha Nathan végzett a feladatával, esetleg testőre komoly veszélybe kerülne./

Alig néhány lépés választ el a fedezékül szolgáló asztaltól, mikor a nő, talán vesztét érezve ugrik ki mögüle. Elsőre meglepetten pislantok rá, talán finom el is röhinteném magam, ha nem ebben a szituban lennénk. Az előbb csupán azt hittem, valami meglepő álcaruhát öltött, ám most már láthatom, nem a ruha zöld, hanem maga a nő. Álcafesték lenne, vagy ő is egy közülünk? De miért is csodálkoznék ezen, amióta Appleton mellett vagyok egyre több mutánssal van szerencsém összefutni.
- Szar lehetett, amit ettél - jegyzem meg, és bár megtorpanok a ránk szegezett pisztolyok okán, enm épp félelemből. Még az sem zavar, hogy a homlokomra céloz, ahogy lábam, úgy testem minden pontja ugyanúgy reagál majd a lövésre. És ráadásul minél többet kapok be, annál kevésbé érint. Szóval legfeljebba golyót pazarolja. Ami pedig a főnököt illeti.. Nos, sose tárta elém, pontosan mire képes, ám a múltkori eset után valahogy az az érzésem, hogy őt sem kell félteni, és én sem épp azért vagyok, mert annyira szüksége lenne egy testőrre. Inkább csak a látszat kedvéért, meg talán társalkodónőnek. Már ha cserfes figura lenne.
- Ciki, de ő írja alá a fizetési csekkem. És az önéletrajzomban is csúnyán mutatna egy elhalálozott főnök - vonom meg a vállam, egy leheletnyit odább mozdulva, mintegy próbálván a takaróvászon szerepét felvenni. Tekintetem közben végig a nőre, zöldikére, gyíkra.. na mindegy, szóval a támadóra szegezem, hívogaton görbítve magam felé a kezem.
- Ne játszadozz azzal a fegyverrel, hasztalan. Próbálj meg leverni, úgy talán esélyed van - vetem fel vigyorogva, egy újabb leheletnyi oldalmozgásnál. Monologizálj, próbáld meg ugyanerre rávenni a támadót, elterelve a figyelmét, magamra vonva azt. Személyi testőr képzés, első lecke...

Nyugtázom, hogy hű testőröm még mindig a megszokott vehemenciával, percnyi kétkedés nélkül végzi munkáját. Valahol olyan sejtésem támad - bár indokát gondolatmenetem ezen szálának kevéssé értem -, ha bármikor valódi veszély fenyegetne, akkor is rábízhatnám magam. Különös. Időről időre igazán úgy tekintek ki látószerveimen keresztül az engem körülvevő világra, mintha valóban emberi testben élnék. Bár szó mi szó, valóban hiteles másolat.
Azon eshetőségről azonban továbbra sem teszek le, hogy tán tényleg fontos személy avagy szervezet bérelhette fel a kivételesen mozgékony, szinte hangtalan mozgású nőt. Ha mégoly keveset is látok belőle, hiszen Nathan jelentős részt kitakar belőle, testének éltét, lüktetését tisztán érzem. Telve erővel, tele lendülettel, felforrósodva, mint tűzbe mártott pallos. Megveszítve, mint az íj húrja, hogy vesszejét szabadjára eresztve végezzen kiszemelt célpontjával.
Összességében nem neheztelek rá. Még csak udvariatlan sem volt. Mondhatni igyekezett a lehető legkíméletesebb, legkevesebb felfordulással járó megoldásra törekedni. Az, hogy nem sikerült egyáltalán nem tekinthető az ő hibájának. Tulajdonképpen minden adott ahhoz, hogy ez a kis atrocitás valami igen érdekes, netán kivételesen szórakoztató időtöltésbe forduljon.
Még oly ritka felvetés is szöget üt fejemben, miszerint a bérgyilkosnőt halála esetén még mindig rábírhatom némi együttműködésre. Hiszen Nathan tiszta munkát végez, valószínűleg egy, legfeljebb néhány jól irányzott golyóval megoldja. Tehát a kapott végtermék viszonylag könnyedén javítható, működésbe hozható. Ez esetben azonban egészen biztos, hogy sokkalta fájdalmasabb élményben lesz része a túloldal hősének. Bárki is legyen az.

Amíg nem érünk földet nem nagyon van lehetőségem felmérni, vajon hol ért célt a lövedék. Az biztos, hogy engem nem talált el. Mert azt érzem, még akkor is, ha az adott kaliber már nem üt rajtam igazi sebet. De legalább egy enyhe csípés formájában jelentkezik az érzet. Ez most elmaradt. Tehát vagy a főnök fogta fel mégis, vagy elpocsékolt lőszer lett belőle.
Amint vízszintesbe csapódom azonnal fordulok is az oldalamra, majd szinte egyazon időben ugrok fel, elvetve a kiszolgáltatott pozíciót.
Egy gyors mustra, szerencsére Appleton alatt nem terjeng vértócsa, bár az még a találat mellett is meglepne. Szavai viszont minden kétséget kizáróan bizonyítékul szolgálnak épségére.
- Igenis, uram - biccentek egy visszafogott vigyor kíséretében, és bár szívesen puffantanám le a merénylőt, a főnök óhaja míg megoldható, parancs.
Lépek is azonnal vissza az előtérbe, még elkapva a pillanatot, ahogy a nő levetődik és ügyes bukfencet vet. Egy nő?!
Ám közben nem rest a fegyverét újfent rám szegezni, sőt, még a ravaszt is meghúzza. Nehezen bár, de a kiképzés alatt sikerült felülkerekednem az ösztönön, mely ebben az esetben bújócskázásra késztetne. Láttam a fegyvert, nem spéci, nem valami ágyú, szóval...
Azért felmorranok, ahogy a combomba mar a golyó. Átszaggatja a nadrág szövetét, kissé bőröm is. Ismerős darab, nem fúródik mélyre, nem engedi testem, vér is csak egy halvány vonalban patakzik ki a sebből, mit azonnal felkortyol a ruha. Tudom, hogy ki kéne pattintani a kéretlen idegen testet, hogy sajátom gyorsabban gyógyuljon, ám most más, fontosabb dolgom van. Az ráér majd, nem vészes sérülés, nekem nem. Egy egyszerű ember már valószínűleg a földön ordítana kínjában. Én ehelyett csak szitokszavakat mormogok az orrom alatt, miközben török a fedezékül szolgáló bútordarab felé. Talán ez a "megingathatatlanság" meglepi a támadót, eléggé ahhoz, hogy egy pillanatra leblokkoljon.