Will North Salem-i lakása

Tárgy: Will North Salem-i lakása Csüt. 9 Okt. - 15:48

First topic message reminder :

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Tudom én, hogy mit mondott Peter. Hogy átgondoltan és ne csak úgy a vesztembe rohanva, de képtelen vagyok ezt jobban átgondolni. Megígértem neki, tisztában vagyok vele, hogy nem jövök azonnal ide, hogy alszom rá egyet, hogy megpróbálom reálisan kezelni a helyzetet, hogy valamilyen úton-módon... képes leszek feldolgozni, mert nem lenne jó, ha nekem is bajom esne, az az ő lelkén száradna, de akkor sem megy. Egyszerűen képtelen voltam aludni. Átforgolódtam az egész éjszakát és ez meg is látszik rajtam. A szemeim vörösek a fáradtság és a sírás kombinációja miatt, és jelenleg még mindig szinte képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Egyszerűen... eljátszotta gond nélkül, hogy érdeklem, mintha tényleg így lenne, de ez... ez kitárt. Az egész olyan, mint valami beteg játék. Én pedig csak úgy simán belementem, még csak nem is gyanakodtam rá. Azt hittem, hogy tényleg minden rendben van, azt hittem, hogy... Az istenit, kezdtem megszeretni! Most pedig egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a képeket. Láttam mindent, minden képkocka megmaradt. Peter előre szólt, hogy fájdalmas lesz majd, és hogy ezek után nem fogom tudni csak úgy kiverni a fejemből, hogy néha jobb az édes tudatlanság, de ez... Egyszerűen megölte őket, csak úgy puszta kézzel, mint valami barbár vadállat és én vele voltam eddig, és most megint itt vagyok, pedig nem kellene, pedig tudom, hogy ez a legnagyobb butaság, amit tehetek, de nem mehetek a rendőrökhöz. Nekem kell szembe néznem vele, és mellesleg tudom, hogy... tisztában vagyok azzal, hogy mire képes. Nem lehet megölni, egyszerű eszközökkel képtelenség, talán még a professzoréknak se menne, hiszen a képessége pont erről szól.
Én nem is akarom, hogy meghaljon. Vagyis... nem tudom, hogy mit akarok. Tökéletesen össze vagyok zavarodva, hiszen gyűlölöm... gyűlölnöm kéne azért, amit tett és közben pedig mégis megszerettem és most minden ott kavarog bennem. Mégis hogy a fenébe lehet mindezt rendezni? Hogy a fenébe lehet kihalászni azt, hogy tényleg mit érzel? De egyébként is képtelenség az, hogy olyan valakit szeress, aki megölted a szüleidet. Nem lehetett elég jó ok, ami miatt ezt kellett tennie, egyszerűen... erre nincs magyarázat és én mégis ezt várom? Tudom, hogy nem vagyok normális.
Most pedig itt vagyok, a lakása előtt, az ajtó előtt szobrozva, és egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy akár csak megmozdítsam a kezemet, hogy kopogjak. Pedig kell, ha már eddig eljöttem, akkor igenis muszáj. Rá kell vennem magam. Nem szobrozhatok itt, egy idő után magától is kijön, szóval... Remeg a kezem, de akkor is mozdulnom kell, akkor is muszáj megütnöm párszor az ajtót. Erőtlenül és gyengén, de... legalább megteszem végre.

Violet & Will

- Most már mindegy, ezen nem tudok változtatni. – akkor kellett volna megölnöm őket. Én viszont csak élősködtem rajtuk, bosszút akartam azért, amit velem tettek. Nem tudtam barátokat szerezni, mert mindenki félt tőlem, a sráctól, akit a szülei a szekrénybe zárnak, mert szörnyen tartják. Egy ilyen kisvárosban terjengnek a pletykák, mint a futótűz, és én megértettem azt, hogy nem fog senki sem megértéssel fordulni felém, éppen ezért tennem kell azért, hogy elfogadjanak. És ha maguktól ez nem megy, hát akkor én majd kikényszerítem belőlük. Féltek, és ezáltal hatalmam volt felettük, elmondhatatlanul jó érzés volt az, hogy láthattam őket majd belehalni a félelembe.
- Muszáj? – kérdezem kissé talán zavartan tőle. Már miért lenne muszáj? Pont az a baj, hogy ebben a helyzetben semmi sem muszáj, minden csak… döntés kérdése. Én nem fogom itt tartani, ha elakar menni, nem tehetem és nem is akarom megtenni. Őt védtem azzal is amit tettem, és hiába kéne bűntudatot éreznem, nem érzek. Én csak a javát akartam.
- És ha téged akarnak megölni? – értem én amit mond és gondol, nem akarja, hogy miatta haljanak meg, de nem miatta fog ez történni, hanem amiatt, aki megtámadja őt. Nem bánthatja őt senki sem, ha valaki megpróbálja, hát meghal, nem fogok azzal bajlódni, hogy beleverjem ezt a fejébe.
- A jövő egy darabja. Ha harcolunk, akkor nyerni is fogunk, és ha nyertünk, akkor… már nem lesz harc, minden olyan lesz, mint volt, sőt, sokkal jobb! – mutánsok vagyunk, ezzel születünk, tudnunk kell mi vár ránk, csak egyesek vannak olyan bolondok és azt hiszik megvédhetnek másokat az elkerülhetetlen igazságtól, pedig ennél nagyobb aljasság nincs is a világon. Kirekesztettek vagyunk, a társadalom soha nem fog minket elfogadni, küzdeni fognak, sértegetni, megaláznak majd minket, és nekünk ezt miért kéne tűrni? Miért ne adhatnánk vissza azt nekik, amit mi kaptunk tőlük? Elég volt a bujkálásból, meguntam.
- Én már… elköteleztem magamat Violet. Nem akarok azokon segíteni, akik később majd megakarnak engem ölni. – mégis mi értelme lenne segítenem az embereken, hiszen ők se tesznek értem semmit sem. Miért kéne a gondolatnak is megfogalmazódnia a fejemben? Egyszerűen ez abszurd, az ember nem segítőkész, elakar majd pusztítani, én pedig nem fogom védeni az ellenségemet, sokkal inkább összezúzom. Ez a professzor úgy is könnyedén rájönne arra, hogy bennem nincs meg az, amit ő annyira keres a mutánsokban, és azt is pontosan tudná, hogy esélye sem lenne eltéríteni ettől, hacsak be nem veti a képességét, de ahogy Violet is mondta: jó ember. Nem harcos, ez pedig gond. Mert nekünk hadvezér kell,nem egy békepárti.
- Mi? Persze, nem baj, sőt… nagyon jó. És nem kell a kanapén aludnod, majd alszok én rajta, te nyugodtan aludj az ágyamban, az sokkal kényelmesebb! – nem fog a kanapén aludni, ez elégé esélytelen, már csak a megszokás miatt is, és amiatt is, hogy nő, és persze ott van az is, hogy nem akármilyen nő. Én eltudok aludni a kanapén is majd, és reménykedem abban, hogy holnapra nem fog… nem is tudom, eltűnni szó nélkül. Ha elakar menni, hát menjen, nem akadályozhatom meg, nem láncolhatom magamhoz, de… azért elköszönhet, ha úgy dönt, hogy mennie kell.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 23 Nov. - 20:07

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- De ez... akkor is rémes. - sajnálom őt, tényleg sajnálom, hogy így viselkedtek vele, mert ez egyszerűen kiborító. Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek a szülei képesek ilyet tenni vele, mert ezt egyszerűen senki sem érdemli meg, senkinek sem juthat ilyen élet. Még hogy bezárták a szekrénybe... és hogy nem is segített neki senki? Nem tett semmi rosszat, csak van egy képessége, amit kezelni tudott volna, ha foglalkoznak vele, de nem tették, inkább hagyták, hogy szenvedjen magában és ez egyszerűen rémes. Az embernek a szülei megértőek kell, hogy legyenek, az enyémek is mindig azok voltak, de neki... én biztos, hogy képtelen lennék így viselkedni a gyerekemmel, egyszerűen esélytelen.
- Azt mondtad nem hazudsz nekem és... muszáj elhinnem. - ha nem hiszek neki, ha nem bízom benne, akkor esélyünk sem lesz ezt az egészet rendbe tenni, pedig én szeretném, ha sikerülne, szeretném, ha... ha nem is tudom, valahogy képes lennék ezen átlendülni. Egyelőre még fogalmam sincs, hogyan, de valamilyen úton-módon muszáj, mert fontossá vált számomra, mert a szívembe zártam, akármennyire őrültségnek is hangzik ez. Az ember nem szerethetné azt, aki megölte a szüleit, egyszerűen nem lehetne, de velem mégis ez történt és fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kéne tennem ellene. Az a baj, hogy az érzést magát képtelen vagyok kiűzni magamból, az egyszerűen esélytelen, csak az működött volna, ha nem jövök ide, de... eljöttem. Így döntöttem, még akkor is, ha hiba volt.
- Ha bántani akarnak... nem azt mondom, hogy ne tegyél semmit, de nem akarom, hogy miattam bárkit is megölj. - nem akarom, hogy túlzásba essen, mert ha miattam öl meg mást, akkor igazából az illető élete valahol az én lelkemen szárad, azt pedig nem hiszem, hogy képes lennék kezelni, ennél bennem azt hiszem sokkal több a jó, egyszerűen nem viselném el és kész. Értem én azt, hogy meg akar védeni, de attól még ugyanúgy nem viselném el a dolgot, tényleg nem.
- De én nem akarok egész életemben mások ellen harcolni. Ez... olyan rémes jövő! - nem szeretnék, én... én nem így terveztem az életemet. Nem azt akartam, hogy harcból álljon, hogy ne legyen más benne csak küzdelem, hogy maradhassak azon a földön szabadon, ahová amúgy is születtem. Egyszerűen másra vágyom, és azok alapján, amiket mond ez nem számít. Nem érdekel, hogy mit akarok, nem érdekel, hogy mik voltak az álmaim, mert nekem csak ennyi jutott és kész. Egy olyan élet, amiben harcolni kell mások ellen csak azért, mert én nem vagyok olyan, mint ők. Pedig nem bántottam soha senkit és az egész eddigi életem is erről szólt, az alkalmazkodásról, arról, hogy megpróbáljam elfogadtatni magamat másokkal, és ennél csak még rosszabb lesz?
- Szerintem igen, a professzor jó ember, és nem ítélkezik mások felett, de... nem erőltetem, csak ha szeretnéd. Egyáltalán nem kötelező, csak... nem is tudom, nem lenne jó, ha éreznéd, hogy tartozol valahova? - persze azt az apróságot nem tudhatom, hogy ő már igazából tartozik valahova, erről tényleg nincs fogalmam, de ha tudnám se tudom, hogyan kezelném. Nem hallottam még túlságosan sokat a másik oldalról, azokról, akik akárhogy is nézzük, de ellenünk is vannak, az iskola ellen. Közben persze tovább falatozgatok, bár nem valami nagy tempóban, mert hát annyira nem vagyok még a helyzet magaslatán, hogy igazán képes legyek mondjuk akár csak a nyelésre is koncentrálni. - Nem lenne baj, ha... maradnék éjszakára? Jó nekem a kanapé is, de most azt hiszem nem tenne jót visszabuszozni a suliba. - nem lesz baj, maximum telefonálok egyet, azt mondom, hogy a nénikémnél vagyok és nem volt időm szólni. Majd... megoldom.

Violet & Will

- Mondtam, hogy nem kezelték valami jól a képességemet. – féltek tőlem, külön ettem, külön aludtam, külön tévéztem…mindent külön csináltam, nem akarták, hogy egy térben legyek velük, én pedig meguntam és dühös lettem rájuk, ezért kezdődött mindez, ezért…bántottam őket, mert bosszút akartam, azért a sok minden rosszért, amit kaptam tőlük. És bosszút is álltam, szenvedtek, és megérdemelték, ahogyan Sophia néni is megérdemelte, mert hagyta, mert nem segített, mert nem szólt rájuk, hogy a gyereknek nem a szekrényben, hanem a nappaliban a helye az ágyon, a tévét nézve a testvérével. Utáltam őket…mindenkit, senki ne akart nekem segíteni, lenéztek és gyűlöltek amiatt, ami vagyok.
- El kell hinned. – muszáj, mert igazat mondok, neki nem akarok hazudni, most is csak azért tettem, hogy megóvjam őt ettől az egésztől, amit most átkellett élne. Mégis miért jó az, ha rájön arra, hogy mi történt? Nem lett jobban tőle, sőt, csak még rosszabb lett a helyzet, én pedig… csak védeni akartam őt, miatta hazudtam, és azért, hogy legyen esélyem, hogy ne ez alapján ítéljen meg engem, mert azt akartam, hogy lássa: nem vagyok gyilkos, vagy ha az is vagyok, akkor csak ezt tudja felhozni, mint ok, hogy ne legyen velem, és én vele akarok lenni, csakis vele.
A szavaira csak némán bólintok egyet. Jó ezt hallani, hogy idehúzott a szíve, mert… mert reméltem, hogy így van, nem bírtam volna ki azt, ha emiatt nem látom többet, csak mert megakartam őt óvni az igazságtól, mert hibáztam egyszer régen és ez lett a következménye. Nem akartam, én… én csak… rossz napot fogtam ki.
- De ha bántani akarnak, akkor…. jó megígérem. – nincs annyira ínyemre a dolog, mert mégiscsak, mi van akkor, ha bántani akarják? Én megölök bárkit, aki bántani merészeli őt, de így… nem engedi, hogy megvédjem, hogy teljesen megvédjem őt, és ez… nem is tudom, kicsit rossz. Mert én biztonságban akarom őt tudni.
- De másra nem építhetünk Violet! Ez lesz, az emberek nem fogadnak el minket soha, megakarnak majd minket semmisíteni, ez lesz, nem lehet elkerülni. – ez a sorsunk, a harc, erre születtünk, bármilyen nehéz is ezt neki belátni, de az emberek nem fognak minket elfogadni, mindig is csak a fenyegetést látják majd bennünk, nem pedig azt, akik vagyunk. Mi szabadok akarunk lenni, egyenrangúak, mégse tehetjük meg, mert az ember elítél, és amitől fél, azt elakarja majd pusztítani, és mi is ilyenek vagyunk, célpontok nekik. Táblák, amikre lövöldözhetnek. Kiakarnak majd minket iktatni, tudom, mindenki tudja, csak nem akarják belátni.
- Szerinted megbocsátana? Én… nem is tudom. – rázom meg a fejemet, ahogyan hátradőlök és felsóhajtok. Sokakkal végeztem, ezt csak úgy megtudná érteni? Senki nem tudja, legalábbis kevesen, eddig majdnem mindenki elítélt érte, miért lenne más akkor ez a professzor, miért olyan nagyszerű ember? Egy gyilkosnak lát ő is, kétlem, hogy megbocsátana, vagy ne akarna felhasználni valamire. Ellenséges terület az, ellenséges emberek között, és mondta Emma is, hogy a professzor erős, erősebb, mint a legtöbben, és pont ezért vigyázni kell vele, és én még messze vagyok az erőm teljétől, nem tudok harcra kelni így vele. Mi lesz, ha… mégse nézi el nekem ezt?

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- A szüleid... bezártak a szekrénybe? - olyan rémes ezt hallani és olyan nehéz elhinnem Sophia néniről, hogy nem vett róla tudomást. Ez egyszerűen rémes! Nem azt mondom, hogy máris mentség minden tettére, de attól még igenis rémes, hogy bánhattak így vele és még inkább rémes, hogy nem érdekelte a nénit sem, pedig ő tényleg rendes asszony. Vajon, ha tudja, hogy én is más vagyok, mint az átlag és nem csak az arcvakság miatt akkor velem is ugyanígy viselkedik? Akkor nem beszélget velem és kész? Nem tudom, talán jobb is, ha ebbe nem gondolok bele mélyebben, mert valami rémesen hangzik, és nem is értem, hogy tehet valaki ilyesmit a gyerekével. Segíteni kellett volna neki, megpróbálni megérteni őt és akkor nem lesz vele baj, de ők helyette inkább csak még inkább tönkretették az életét, én pedig képtelen vagyok felfogni, hogy képes valaki így bánni mással, főleg olyannal, akit szeretnie kellene.
- Akkor jó... akkor... elhiszem neked, amit mondasz. - nem titkol el semmit és nem hazudik, én pedig hinni akarok neki. Nem kéne, talán. Valahol a fejem hátsó szegletében harsogna még most is a vészharang, hogy nem kéne itt lennem, nem kéne beszélnem vele, nem kéne hallgatnom rá, de közben a szívem valami miatt mégis ellenáll ennek és valahogy szép fokozatosan nyomja el, ahogy halad előre az idő, ahogy nézem őt, ahogy beszél, ahogy próbálom... megérteni azt, amin keresztül ment. Rossz élete volt és ha ezt nézem, akkor meg lehet érteni, hogy ilyesmi történt vele. Nem szeretném, ha... ha még én is elítélném. El kéne azért, amit tett, de ha soha senki sem képes őt megérteni, akkor mégis hogyan élhetne? Neki nem jár a boldogság?
A kérdését hallva kissé azért elkerekedik a szemem, bármennyire is nem kéne, de mégis ez történik. Pislogok néhányat, aztán csak megrázom a fejemet. - Te sem. Talán így kéne gondolnom, talán... de hiába mondja az eszem azt, hogy nem kéne itt lennem, a szívem mégis ide húzott, bármennyire is furcsa lenne ez bárkinek is. - mert biztos vagyok benne, hogy elítélnének érte, hogy vele vagyok, miközben tudom, hogy mit tett és nekem is elég rossz ez. Láttam, hogy mi történt és közben mégis hagytam, hogy átöleljen, közben mégis itt vagyok vele és ez valahogy széthasítja a lelkemet, de mégis hagyom. - Kérlek... kérlek ígérd meg nekem, hogy nem ölsz meg miattam senkit sem. Én nem akarom. Ígérd meg! - újra csak rázom a fejemet. Bántani, azt se szeretném, de azt meg főleg nem, hogy bárkit is megöljön miattam, csak mert ártott nekem, vagy mert ártani akart. Nem szeretném és igenis ha tényleg fontos vagyok neki, akkor nem tesz ilyet, akkor megígéri nekem, hogy nem teszi. Ígéretet várok tőle, olyat, ami alól maximum én oldozhatom fel, senki és semmi más.
- De ez rossz jövő, rossz kilátások, ha arra kell építeni, hogy az életünk innentől harcból áll majd. - sóhajtok egyet. Tudom, talán valahol a szívem mélyén tudom, hogy igaza van, hogy a világ rossz és veszélyes és nem fog megváltozni csak úgy, de attól még nem akarom, hogy ide jussunk, hogy harcból álljon a hátra lévő életünk és azt sem akarom, hogy másoknak kelljen ártanom, ártanunk, mert ez igenis rettenetes jövőkép.
Én se vagyok éppenséggel a leginkább eszegető hangulatomban, de régen ettem normálisan és senkinek se lenne jó, ha itt helyben ájulnék el. Ezért van, hogy én is csak lassan eszegetek, de most talán arra is jó ez, hogy kicsit lefoglaljon és addig se nagyon gondolkozzam semmin, amin nem kéne. Most csak próbálom magamat valahogy összekapni. - Akkor talán ez lesz, a zenélés. - még nem tudom, nem gondoltam át soha sem annyira az életemet, pedig tudom, hogy kéne, már igazán ideje lenne. - Nem, dehogy rúgnak ki és még nem tudom. Maradnom kéne még azt hiszem, mert a képességemet még nem tudom igazán rendesen használni, de eljöhetnél velem. Elmondanánk mindent a professzornak. Ő... ő rendes ember, biztosan megértené. - szeretném, ha eljönne, mert ott talán ő is talál valami menedékfélét és talán... ezt az egész harcoljunk dolgot is el tudják feledtetni vele, mert miért ne lehetne?

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 18 Nov. - 21:39

Violet & Will

- Nem segített soha. Ha átjött, akkor a szüleim bezártak a szekrénybe és hallotta a dörömbölésemet, de nem segített soha, nem is vett rólam tudomást. – egészen addig, amíg meg nem mutattam neki, hogy mekkora hiba is az, ha levegőnek néz. Kapott egy kis ízelítőt a képességemből, öröm volt látni ahogy szenved, ahogyan elesik és megvonaglik…utáltam, örülök, hogy meghalt, csak azt sajnálom, hogy nem én öltem meg, hanem a hülye gyógyszerek. Pedig felkészültem, kész lettem volna elvenni az életét, bevégezte azt, amit kellett, elvezette hozzám az írót, aki aztán eltűnt, és nem hagyhattam, hogy beszéljen Violetnek. De úgy látszik elkéstem, ő előbb végzet magával.
- Igen, már mindent elmondtam, nem titkolok semmit sem. – bólintok komolyan. Nem ,nem hazudok neki és már nem is fogok. A hazugság néha jobb, mint az igazság, ennek az ellenkezőjéről sosem fog tudni meggyőzni engem, és ugyanezt tenném, ha visszamehetnék az időbe. Mert így együtt lehettem vele, mert így megóvhattam őt az igazság okozta fájdalomtól, és ez nekem bőven elég volt és lesz mindig is. Szeretem őt, nem akarom, hogy ártsanak neki, én sem akarok ártani neki, de sikerült, még régebben, és ezért akartam eltitkolni az igazságot. Nem hittem volna, hogy majd sikerül valahogy rájönnie, én csak…őt védtem.
- Én sem? – elvégre megöltem a szüleit, nem? Kijárna nekem a halál, ahogy én megöltem őket. Örülök annak, ha emiatt nem ítél el, de… de vajon nekem is létezik olyan, hogy megbocsátás, hogy második esély? Nagyon remélem, mert szeretem őt, és nem érdekel mi volt a múltban, ez nem változott azóta sem. – Megvédelek téged, ha bántanak, akkor… én is bántom őket. – neki nem árthatnak, érte megölök bárkit, nem érdekel kivel kerülök szembe, de Violetnek nem árthat senki sem, az ember megvédi azokat, akiket szeret, igaz? Ezek a halálok amúgy is az én lelkemen száradnak, nem az övén. Egy gyilkosság már nem számít pluszba, igaz?
- Miattad is. Miattad… akarok harcolni. Te döbbentettél rá, hogy vannak még olyanok, mint én. – nem a harc miatt változtam meg, nem csak amiatt, hanem Violet miatt is, mert pontosan tudtam, hogy nem lehetek vele együtt, ha gyilkos vagyok. Miatta változtam meg, ahogyan miatta is döntöttem úgy, hogy emberek megölése helyett inkább segítem a saját fajtámat. Eleinte végezni akartam más mutánsokkal, mert csakis azt láttam bennük, ami én akartam lenni. Különleges. Én akartam lenni az egyetlen különleges ember a Földön, de most már tudom, hogy ez bolondság, mert sokan vagyunk, túl sokan, hogy végezzenek velünk.
- Nem, én…én nem vagyok most éhes. – nem igazán tudok most enni, valahogy… ez az egész most elvette az étvágyamat, majd eszek később, addig meg csak leülök mellé, miután már a cipőjét és kabátját is elraktam oda, ahová kell. Nem vagyok valami nagy rendtartó, de most nem lenne jó, ha szétdobálnám minden cuccom, elvégre jó benyomást akarok tenni. – Biztos jól játszol, szerintem ez egy jó ötlet, biztos szép dalokat írsz. - nem hallottam még őt soha sem zenélni, de talán egy nap majd ez is megtörténik, kitudja. – És…meddig maradhatsz a suliban? Nem fognak kirúgni, csak mert itt vagy és nem ott, ugye? – nem akarom, hogy azért kerüljön bajba, mert eljött hozzám, akármennyire is akarom, hogy itt legyen velem, őt nem akarom bajba keverni.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Nem kedvelted Sophia nénit? Miért? - ha ismerni akarsz valakit, akkor ismerned kell az indokait is, ő pedig valamiért nem kedvelte Sophia nénit, akit én nagyon is. Szeretném tudni, hogy ez miért volt, szeretném tudni, hogy mi oka lehetett arra, hogy ne kedveljen egy ilyen kedves asszonyt, mert igaz kicsit pletykás volt, de attól még igenis kedves és én szerettem vele beszélgetni. Szomorú dolog, hogy meghalt, szomorú, hogy már nem lehet közöttünk és ha valamikor Peekskillben járok, akkor hiába megyek el a háza előtt, már nem ül majd ott a verandán és nem integet majd vissza, és nem hív be egy kávéra, vagy kakaóra, csak meg régen beszélgettünk. Szeretném tudni, hogy szerinte miért volt ez a néni rossz ember.
- Elhiszem Will, nem is azért mondtam. Már... nem hazudnál nem igaz? Már... semmit sem titkolsz el. - nem akarok titkokat. Ennél rosszabbat egyszerűen már nem mondhat, ennél rosszabb már egyszerűen nincsen. A szüleimet ő ölte meg, ennél rosszabb nem hiszem, hogy van, maximum ha kiderül róla, hogy őrült sorozatgyilkos, aki engem is meg akar ölni, de.. ha így lenne, akkor minden bizonnyal már megtette volna nem igaz? Nem félek tőle, sokkal inkább félek attól, amit érzek és amennyire össze vagyok kavarodva most legbelül. Ez az, amivel még mindig nem tudok igazán mit kezdeni, csak... próbálok. Ennél több egyelőre még nem megy.
- Nem szándékosan tetted és nekem ez most elég. Nem... nem biztos, hogy szándékosan tette Will, nem biztos, hogy szándékosan ütött el, senki sem érdemli meg a halált és én... én nem akarom, hogy miattam bárkit is megölj. - nem akarom a jövőben sem, mert az valahol az én lelkemen is szárad. Egyszerűen csak... nem akarom senki halálát cipelni a vállamon és ha valakit miattam ölne meg, akkor így lenne. Nem érdekel az, hogy valaki csak ferde szemmel nézett rám, vagy megbántott, vagy bántott, nem számít, nem akarom, hogy valaha is bárkit megöljön miattam, vagy értem, nem akarom! Ha kell akkor ezt igenis megígértetem vele, és... és ha megszegi annak igenis következményei lesznek majd. Próbálom én ezt az egészet elfogadni és kezelni, de csak akkor megy, ha tényleg meg akar változni.
- Szóval te ezt akarod? Harcolni? Ezért... ezért változtál, nem csak miattam? - nem azt mondom, hogy azt várom, hogy ez csak miattam legyen, de ez a felfogás nem olyan, mint amit magától szül meg az ember, hiszen eddig még azt sem tudta, hogy vannak mások is rajtunk kívül. Ez valami új, ez valami eszme, amit hajtogat itt nekem az emberekről és mutánsokról, meg a háborúról, és ezt nem szülhette csak úgy a semmiből. Ezt igenis valahonnan szedte és én úgy érzem... talán valakitől. Őszinteség igaz? Ha őszinteséget várok tőle, akkor nem akarok több hazugságot, vagy ferdítést. Persze nem tudhatom, hogy betartja-e, nem vagyok gondolatolvasó, csak megpróbálhatok bízni benne.
- Köszönöm! Te nem eszel? - meglep kicsit, de simán lehet, hogy ő nem éhes, szóval igazából nincs ezzel baj. Azért egy halvány talán mosolyféle megjelenik az arcomon, amikor elkezdi elpakolni a cuccaimat, felakasztani a kabátot, eltenni a cipőt. A kérdésre viszont hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. - Nem igazán tudom még. A suliban... a képességemmel foglalkozom főként, de hogy később mi lesz... Talán a zene, de közönség előtt bizonytalan vagyok. Nem is tudom, írhatnék dalokat. - szeretek gitározni, de általában csak magamban szoktam, nem mások előtt és nem hiszem, hogy menne nekem színpadon, ahol mindenki néz.

Violet & Will

- Én soha nem kedveltem. – rántom meg a vállamat. Mindig is utáltam őt. Ha átjött hozzánk, akkor soha nem kérdezte meg, hogy mi van velem, pedig hallotta a sírást az ajtó mögül, a dörömbölést mikor kérleltem a szüleimet, hogy engedjenek ki… ő csak állt, hozott sütit de nekem soha nem köszönt, soha nem próbált meg rajtam segíteni. Megérdemelte a halált, és csak azt sajnálom, hogy nem én olthattam ki az életemet. Azt akartam, hogy tudja: jövök érte, de a félelme felül kerekedett rajta, én pedig elkéstem, túlságosan is későn érkeztem ki, addigra a teste is kihűlt sajnos pedig én aztán igazán erős fájdalomban részesítettem volna.
- Őt sem bántottam. Nem is tudtam, hogy a családom után szaglászik. – és most igazat mondok. Sajnos nem én öltem meg, és azt hittem az én nyomomban van, egy pillanatig se gondoltam arra, hogy az öcsémet követné a buta játék autó alapján, amit még tőlem a kapott. Az öcsém volt az egyetlen ember, akivel törődtem akkoriban és cserben hagyott engem, az apánkat választotta, és ezért bűnhődnie kellett és bűnhődött is. Engem senki sem árulhat el ilyen aljas és alávaló módon, mint ő tette. A hűség fontos ebben a világban, én pedig hűséges vagyok a végsőkig abban, amiben hiszek.
- Nem tudom...lehet, hogy direkt volt, és nem, a golyó gellert kapott rólam, meghalt volna mindenképpen. De ezt… én nem sajnálom. Bántott téged Violet, megakart ölni, megérdemelte azt, amit kapott. – nem érdekel mit mond, hogy gyilkosnak bélyegez-e, de csak őt védtem. Elütötte Violetet, nem sokon múlt, hogy komolyabb kárt tegyen benne, és aki bántani akarja az egyetlen embert a világon, akit szeretek, annak bűnhődnie kell. Csak azt sajnálom, hogy nem tarthatott tovább a szenvedése, hogy nem ismertethettem őt meg ugyanazzal a szenvedéssel, amit a testvérének átkellett élnie. Bár nem emlékszem rá, biztosan elmesélte volna nekem. Előbb-utóbb mindenki megtörik.
- Ez fog történni Violet. Cselekednünk kell. –mert ha nem mi lépünk először, akkor az ellenség fog, az pedig semmiképpen sem jó, sőt, az csakis rosszat jelenthet ránk nézve, én pedig biztonságban akarom őt tudni, azt akarom, hogy ne egy olyan világban kelljen élnünk, ahol rejtőzünk, csak mert kiközösítenének minket, ha megtudnánk mifélék vagyunk. Itt az ideje annak, hogy végre megtudják az emberek kikkel van dolguk, itt az idő, hogy felemelkedjünk és elfoglaljuk a helyünket a trónon. Itt az idő, hogy…tegyünk valamit az emberekért. Nekik is jó lenne az, ha megölnénk őket, túl sokat éltek, meghibásodtak, ezért lettünk mit.
- Oké, akkor… itt is van. – adom oda neki, amint mindennel végzett, a cipőjét odaviszem az ajtó mellé, a kabátját is felakasztom és csak leülök mellé a kanapéra mikor már minden megvan. Pár pillanatig csak szótlanul nézem őt, nem igazán tudom, hogy ebben a helyzetben mit is kéne mondanom neki. – Na és… mik a terveid a suli után? – már kinőtte azért a diákkort, szóval gondolom van valami ötlete arra, hogy mihez is kezdjen magával a suli után, igaz?

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Jól van, elhiszem, de... olyan szomorú. Kicsi korom óta ismertem és... csak úgy hirtelen. - sóhajtok egy hatalmasat. Elhiszem én neki, hogy nem ő tette, de attól még megrázott Sophia néni halála, mert kedveltem őt. Kedves öreg néni volt, akivel sokszor el tudtam beszélgetni és hát szegénynek már annyira öreg és ráncos volt az arca, hogy nem jelentett gondot felismernem a verandán, ahol mindig ücsörgött, hogy nézelődjön és köszönjön minden arra járónak. Szomorú, hogy egyszer csak vége lett, és bár nem járok már olyan gyakran azon a környéken, hiszen már nem Peekskillben vagyok folyamatosan, de attól még rossz, hogy már nem is találkozhatom vele soha többé.
- Igen, valami cikket írt, de azt mondta nem ír olyat meg, ami másnak rossz, aztán... felszívódott. Talán... nem is tudom, remélem azért nem lett baja. - ki tudja, hogy mibe nyúl bele az, aki folyton mások után kérdezősködik. Azért ettől még remélem, hogy nem lett baja és nagyon remélem, hogy nem Will... Bár ez most tényleg nem is merül fel bennem. Inkább csak arra tippelek, hogy Connor elakadt és tovább állt. Keresett valami más sztorit, vagy csak máshová vezették a nyomok, én meg csak szimplán naiv voltam, hogy azt hittem, hogy nekem is elmondja majd, hogy mire jut. Érdekelt az az egész történet, de így persze nem tudtam meg róla sokat, bár talán jobb is így. Így is hirtelen túl sok mindent tudtam meg.
- És a balesetnél... szerinted direkt ütött el? Vagy véletlen volt? És... és te szándékosan ölted meg? - mert meghalt a fickó és Will tudta nagyon jól, hogy rá nem hat semmiféle fegyver, és nem ütötte ki, csak dulakodott vele, amíg aztán... Végeredményében én segítettem megölni a fickót azzal, hogy eltaláltam, hogy átdobtam a kézfejét egy tollal. Én voltam az, aki a halálát okoztam és kiszolgáltattam, pedig joggal volt kiborulva. Nem mondom, hogy nem lettem volna én is, ha Will... megsérül, de hát nem sérülhet meg, no meg akkor még nem is tudtam róla semmit. Persze most se akarnám, hogy megsérüljön, okkal nem mondtam el senkinek sem, amit megtudtam, pedig kellett volna tudom.
- De ez akkor is... rémes. Én nem vagyok valami harcos, és nem vagyok sérthetetlen, mint te. Én... félek ettől Will. Félek, hogy tényleg ez vár ránk. - mondtak már ilyet mások is a suliban. Vannak, akik úgy gondolják, mint Will, hogy egyszer majd harc lesz, egyszer majd a világ egymásnak fog esni és nem lesz választásunk, muszáj lesz harcolni, de attól még félek ettől. Én nem tudnék ártani senkinek sem, bár ártottam annak a fickónak is, aki elütött, de hogy megöljek valakit... képtelen lennék rá, komolyan képtelen és hiába tudom, hogy talán igaza van, hogy talán akkor majd a gyerekeink lesznek, akik háborút vívnak, de mégis próbáltam ezt eddig is halogatni, úgy tenni, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy sajnos igenis ez a rémes jövő vár ránk.
Amikor felpattan, megpróbálom én is végre feltápászkodni, és átülni legalább a kanapéra, vagy valami, mert már így is túl sok időt töltöttem a földön sírva. Próbálok megnyugodni végre, vagy legalábbis elvonni a figyelmemet erről az egészről, talán, ha eszünk valamit az tényleg segít. - Még nem kóstoltam, de... biztos jó lehet, szóval legyen indiai. - nem megy most még egy félmosoly sem, csak felhúzom a lábaimat, miután végre eljutottam addig, hogy kibújjak a cipőmből. Még a kabátomat se vettem le, az is csak most következik. Talán jobb lenne arcot is mosni, mert úgy nézhet ki a szemem, mint egy albínó nyúlnak, de nem hiszem, hogy most e miatt fog panaszkodni.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 11 Nov. - 16:55

Violet & Will

- Oh. De nem én voltam, esküszöm! – én csak odamentem és megmondtam neki, hogy másnap megölöm, csak most szorít az idő. Aztán mikor másnap mentem, már megölte magát, gyógyszerekkel talán, nem érdekel, az a lényeg, hogy meghalt, és hogy nem beszélt Violetnek, kicsit tudta húzni ezt az egészet, de persze az is sokat segít a dologban, hogy végül nem az én kezem által halt meg, így nem kell még egy gyilkosságot beismernem Violetnek, így már van elég, több, mint amennyit talán eltud viselni, és pont emiatt a hülye helyzet miatt nem akartam, hogy ez kiderüljön. Mégis kinek jó ez? Ugye, hogy senkinek.
- Szóval ez a fickó szaglászott a családom után? – őszintén meglepődöm, mert eddig azt hittem, utánam szaglászik, azt hittem megöltem valakijét, de végül eltűnt, nem kellett már aggódnom miatta, ahogyan a családom miatt sem kell. Azt kapták, amit megérdemeltek, most már aligha lehet vissza vinni nekik azt a néhány régi játékot. Nem is értem, azt hittem mindent elhoztak onnan, de ezek szerint nem voltak elég alaposak, ki hitte volna, hogy egy író fog a nyomokba szegődni, nem pedig a rendőrség, hiszen körözték őket. Az én tettem miatt, amit valamilyen érthetetlen okból magukra vállaltak.
- Igen, igazat mondott. – bólintok egyet. Legalábbis azt hiszem, nem emlékezhetek minden általam megölt emberre, de nagyon elszánt volt, szóval minden bizonnyal tényleg engem keresett és akkor én is öltem meg az öccsét, vagy kijét is siratta olyan nagyon. Megölni viszont nem kellettem én, legalábbis nem kellettem volna, hiszen a golyó gellert kapott rólam, amúgy is belehalt volna, én csak egy kicsit felgyorsítottam a folyamatot. A rendőrség meg… nem is tudom, talán van aktájuk rólam, de az is lehet, hogy már nincsen, Emma talán már intézkedett is ez ügyben, ha nem, akkor megkérem, neki is jobb az, ha nem vagyok benne a rendőrségi adatbázisokban, ugye?
- Ha mi nem harcolunk, akkor majd a következő generáció fog, a… a gyerekeid! Azt akarod, hogy egy olyan világba szülessenek és nőjenek fel, ahol az emberek vadásznak rájuk? – próbálja meg felfogni így. Egy olyan világot akar a gyermekeire hagyni, ahol majd vadászni fognak rájuk? Ahol utálják őket, csak mert különlegesek? Ennek így semmi értelme, bár nem biztos, hogy mutánsok lesznek a gyerekei, de a mutáns szülőknél azért nagyobb az esélye a dolognak, nem? Nem értek a genetikához, de szerintem igen, szóval ha innen nézzük, akkor már mindjárt jobban hangzik ez, nem? Valakinek muszáj lesz harcolnia, és ha nem mi, hát majd az utánunk lévők fognak.
A szavai hallatára csak bólintok egyet, miközben lesütöm a szemeimet. Esélyt akartam, mert én már akkor is szerettem őt, és ha ezzel kezdem, akkor biztosan elhajtott volna, rendőrséget hív, én meg menekülhetek. Esélyt akartam, hogy lássa, képes szeretni is engem, és csak amiatt ítélne el, amit régen tettem, és nem amiatt, amit most. Nem öltem már embert egy ideje, csak akkor teszem, ha fontos, ha ez kell, hogy mi mutánsok jobb életet élhessünk. Én minden mutánsért teszem ezt, nem magamért, nem is Emmáért, hanem mindenkiért, legfőképpen Violetért. Szeretném, ha… ha nem kéne rejtőznünk és félnünk az emberektől.
- Rendben, már csinálom is a kaját! – bólogatok szaporán, ahogyan felpattanok és egyből a hűtőhöz rohanok, hogy keressek benne valami kaját, aztán végül csak megakad a szemem a két kajás dobozon. Még ma rendeltem, de nem ettem meg, későbbre tartogattam, talán… pont erre a pillanatra. – Szereted az indiai kaját? – kérdezem, és ha igen, akkor odaadom neki az egyik kajás dobozt, ha meg nem szereti, akkor…csinálok valami kaját neki.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Csak... nem rég meghalt. - bököm ki, bár nem mondom ezzel azt, hogy esetleg köze volt hozzá, hiszen ez az egész ügy Connorral eléggé bonyolult volt és én nem akarok belegázolni a lelkébe, bár azt hiszem jelenleg az én lelkem van eléggé kellemetlen helyzetben, nem feltétlenül az övé, vagy annak nem lenne realitása. - Ez egy eléggé... bonyolult történet igazából. Pár hónapja még találkoztam egy fickóval Peekskillben. Valami író volt és... talált pár régi játékot és keresett titeket, az öcsédet. Sophia néni néni mondta, hogy ti laktatok ott, mármint akkor nem tudtam, hogy te is. - próbálom felvázolni a dolgot nagyjából, bár igazából tényleg zavaros volt az ügy, főleg hogy aztán Connor olyan hirtelen szó nélkül csak úgy eltűnt és kész. Nem arról van szó, hogy totál kiakadtam miatta, hiszen csak kicsit kutakodtunk együtt, de akkor is meglepett, hogy csak így köszönés nélkül ment el a városból.
- Hátha tudnak segíteni akár a rendőrségi dolgokban is, vagy ilyesmi, ha még van ebből bajod. És... ha már rendőrség... amikor felborultunk a mentővel, az a férfi... igazat mondott Will? - aki meghalt, akit megölt véletlenül, vagy akkor nem is volt ez annyira véletlen? Már ebben sem vagyok igazán biztos, talán tényleg szándékos volt a dolog, hiszen ő nem sérülhetett meg, evidens volt, hogy egy dulakodás vége az lesz, hogy végül a másik fél húzza a rövidebbet. És akkor mi van, ha máskor is jöhet ilyen? Aki emlékszik rá, vagy tud róla valamit és nekünk támad? Ezért lenne jobb a birtokon, ahol nem lehet ilyen baj. Nem arról van szó, hogy félek vele lenni, de... talán egy kicsit azért ez is benne van.
- És szerinted akkor ebből kell, hogy álljon az életünk? Harcból? Mert... ez nem lesz egyszerű, és nem mindenki sérthetetlen, mint te. - teszem azt én sem vagyok az, és még nagyon sok mutáns és az emberek sem. Én nem akarok háborút, én meg akarom oldani ezt békésen. Nekem még senki sem ártott soha, egy ember sem, vannak barátaim, akik tudnak róla, hogy más vagyok és nem volt ebből baj. Vannak barátaim a suliban, akiknek szintén vannak ilyen ember barátaik. Nem mindenki rossz, de ha harcolunk, akkor sokaknak baja eshet, akik nem tettek semmit se ellenünk, se mások ellen. Én csak a viszonyokhoz képest szeretnék normálisan élni. Nem örökké rejtőzni, de valahogy lassan és finoman adagolni a dolgokat, hogy... ne vesszünk el idő előtt, hogy ne legyen komoly következménye annak, hogy valaki háborút robbant ki.
Jó lenne elhinni, amit mond, hogy nem vagyok rossz ember, de nem könnyű, mert jelenleg annak érzem magam. Más mit mondana erre? Beleszerettem abba, aki megölte a szüleimet? Kétlem, hogy ember van a talpán, aki erre azt mondaná, hogy normális és, hogy semmi baj. Én se tudok csak úgy hirtelen napirendre térni felette. - Tudom... azt hiszem és igazad van, én soha nem lettem volna veled, ha ezt tudom, de attól még ugyanúgy nehéz és... és nem tudom, hogy mi lesz. - maradok, mert akarok, ha elmennék jól sejti, nem jönnék vissza, de attól még ugyanúgy nehéz ezt az egészet kezelnem, a szemébe nézni és nem azokat a képeket látni újra és újra. - Azt hiszem... valamit csinálni kéne, hogy ne folyton ezen járjon az eszem. Nem tudom... együnk valamit? - azt se tudom mikor ettem legutóbb, valahogy a tegnap óta eltelt idő egyszerűen kiesett. Túl sok volt és totálisan kikészített.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 9 Nov. - 3:50

Violet & Will

- Futólag, ismertem, miért? – nem mondanám nagy ismeretségnek, mert csak néha jött át, a szüleim akkor is bezártak engem a szobába, hogy ne okozhassak gondot nekik, pedig én csak leakartam menni tévézni, akkor még nem akartam senkit se bántani, de ők nem hittek nekem, ők csak… - És honnan hallottál az öcsémről? – az öcsém… a számomra halott, elárult engem, mikor apánk mellé állt abban a vitában, pedig én mindig megvédtem őt, sohasem bántottam, erre elárult és hátba szúrt, csak mert nem értette meg, hogy én többre vagyok hivatott, hogy erősebb és jobb vagyok, mint a szüleink! Hogy uralkodásra születtem!
- Jó rendben, akkor… egy próbát megér. – egy próbát mindenképpen, elvégre Emma is mondta már, hogy nem éppen harcpárti a professzor, gondolom nem kívánja majd a halálomat, ha rájön arra, hogy nem igazán hiszek az ő kis békés eszményeiben. Elenged, vagy megpróbál ketrecbe dugni, de akkor bizony sok ember fog meghalni, talán mutáns is, mert egy megvadult állat nagyon veszélyes tud lenni, én pedig inkább vagyok állat, mintsem egy számító és hidegvérű kivárásra játszó senki. Én ösztönből cselekszem, vadász vagyok és a prédát lesem, megkeresem és elkapom, végzek vele, nem pedig hosszú játék során csalom kelepcébe, hogy bizonyíthassam én vagyok az erősebb.
- Mert az ember nem tud, Violet! Nekik mi csak szörnyek vagyunk, nem érted? – soha nem fognak minket elfogadni, mindig is megvetnek majd, elakarnak minket pusztítani, mert félnek, mert jobbak vagyunk, mint ők, mert egyetlen mutáns is képes lehet felborítani azt a törékeny kis egyensúlyt, amit az emberek kiharcoltak maguknak. És pont ezért nem lehet soha együtt élni velük. Az emberek gonoszak, arra várnak, hogy végre holtan láthassák fajtánk utolsó képviselőit is, nem számít nekik, hogy gyerekről, nőről, vagy öregemberről van-e szó. Csakis az számít, hogy halottak legyenek, mert féltik a hatalmukat tőlünk, akár jogos ez , akár nem.
A szavaira nem mondok semmit, csak lesütöm a szemeimet, bár ő ezt nem láthatja. Nem tudom mi lett volna, ha előbb megtalálnak, talán nem ilyen lettem volna, akkor talán hinnék abban, hogy az ember képes lehet valaha is elfogadni a fajtánkat, de sajnos nem tudok ebben hinni. Sajnos láttam már, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mit tesz az ember, mikor rájön arra, hogy mi vagy. Fél, retteg, megtámad, mikor nincs rá oka, és te meg kell, hogy öld, emiatt mártír lesz mások szemében és bosszút esküdnek ellened, egyetlen ellenségből pedig több százat csinálsz így. Ez az ember. Holtukban is összetartanak, hogy végezzenek velünk.
- Nem vagy rosszember Violet, ne hidd ezt magadról! Én csak… azt akartam, hogy ne gyilkosként nézz rám, csak akartam egy esélyt… szeretlek! – nem akarom, hogy összetörjön, pont ezért nem akartam neki ezt elmondani, mert féltem volna, hogy ez lesz a következménye, mert tudom, hogyan reagál az ember az ilyen hírekre. Egyesek megerősödnek tőle, mások összetörnek és én nem akartam kockáztatni, Violet túlságosan is fontos ahhoz nekem, hogy a véletlenre bízzam őt. Azt akartam, hogy boldog legyen velem, és szeretném, ha még ez sikerülhetne, ha ketten együtt túllépnénk ezen. Szeretem őt, ennek elégnek kell lennie, igaz?
- Rendben, én… én itt vagyok, megteszek akármit neked, hogy bizonyítsak! – bármit megteszek, hogy elhiggye nekem: ő a legfontosabb, csakis az ő érdekét néztem.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem akartam én a kérdéssel megbántani őt, fel sem merült bennem ilyesmi, egyszerűen csak... honnan tudhatnám? Miért ne lehetett volna más neve régen? Miért ne lehetne még olyan info róla, amit nem tudtam hiszen mint kiderült azért bőven van olyasmi, amit nem tudok róla. És erre kiderül, hogy mi a családneve, én pedig csak meglepetten pislogok párat. - Gallagher? Te... a te öcséd... hallottam róla. Elég fura ügy volt és... Sophia néni, ismerted őt ugye? - az egész furcsa volt, főleg ahogy aztán Connor elég hirtelen eltűnt a városból és nem keresett többet. Sophia néni pedig meghalt. Az egész olyan gyorsan történt és én jó ideig nem is tudtam meg, mert a nénikém nem mondta el persze ezt se nekem. Apropó... ezek után vicces, hogy igaza volt, hogy tényleg igaza volt, hogy féltett tőle. Talán valahol megérezte, vagy mindenkivel így viselkedett volna? Azt hiszem ezt már nem fogom megtudni, mert ahhoz el kéne mondanom neki az egészet.
- Tényleg csak, ha úgy gondolod és szeretnéd... meg lehetne próbálni. - hallottam már dolgokat a suliban, olyanokról, akik... hát nem a legjobb a múltjuk, ahogy az övé sem. Hibákat követett el, de azért, ami a képessége, mert nem tudta kezelni, mert félreértette az egészet. Talán, ha előbb találnak rá, talán ha segítenek neki rendbe tenni a dolgokat, talán ha segítenek tisztázni a gondolatait, akkor semmi se történik meg a sok rosszból, ami megtörtént nem? De... sajnos ezen már nem lehet változtatni. Ha én képes leszek valahogy elfogadni ezt, és lenyelni persze, akkor... akkor másnak is menni fog.
- De te ezt akarod? Harcolni és... ártani másoknak, hogy nekünk jó legyen? Úgy beszélsz róla... mintha neked jó lenne így? Miért ne lehetne elhatárolódni tőle? Nem tudom... valahogy. - ha nem tudják, hogy mi vagy, akkor nem fognak bántani nem? Én nem akarok harcolni senkivel sem, főleg nem emberekkel, akik talán nem is ártatnának nekünk. Biztosan vannak köztük rendesek is, vannak olyanok a suliban, akiknek vannak sima barátaik, akik tisztában vannak a képességeikkel és nem utálják e miatt őket, nem néznek rájuk máshogyan. Valahogy meg lehet ezt oldani békésen is. Én... én nem akarom, hogy háborúzni kelljen, én nem vagyok harcos. Én csak normális életet akarok kihozni abból, ami amúgy sem volt soha az. Ez olyan nagy kérés?
- Bárcsak előbb megtaláltak volna... bárcsak... - sóhajtok egyet, és újra közelebb húzódom hozzá. Ez segít, hogy érezzem, hogy nem rossz ember, hogy csak a körülmények tették ezt vele, hogy engem képes úgy ölelni, hogy szeret. Nem ismerhettem félre ennyire, nem lehet az, hogy olyan valakit csókoltam, olyan valakit szerettem meg, aki veszélyes, aki akár engem is bántana, ha elpattan nála valami. Ugye nem így lenne? Ha meg mégis, akkor azt hiszem ezek után meg is érdemlem. - Nem tudom Will. Az lenne a jó, ha ez az egész meg sem történik, de... de megtörtént és én még nem tudom, hogyan kezeljem. Félek, hogy... rossz ember vagyok érted? Szeretlek, miközben te... - megrázom újra a fejem. Ugyanazt hajtogatom tudom, de mégis mit tehetnék? Nem tudok napirendre térni a felett, ami történt, annyira nehéz. Talán majd menni fog idővel, de nem egyszerű. - Maradok, szeretnék... azt hiszem. - ha elmegyek, igaza van, nem tudnám rászánni magam, hogy visszajöjjek, szóval muszáj. Ezt most kell valahogy lerendezni magamban.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Szomb. 8 Nov. - 0:02

Violet & Will

- Igen, Willaim Gallagher vagyok! – oké, azért egy kicsit rosszul esik, hogy ezt is feltételezi rólam, de érthető, csak rosszul esik és kész. Hazudtam egy pár dologban, de a nevemben nem, talán a Gallagher-t nem említettem neki, de most már ezt is tudja, talán tudja is ki vagyok, elvégre Sophia néni szája be sem állt, mesélt neki rólam, arról hogy mit érzett, milyen fájdalmat okoztam neki mikor eljöttem otthonról. Még régebben találkoztam vele, mondanom sem kell, hogy halott, de nem én öltem meg, magától tette, túl sok gyógyszert szedett be, nem várta meg a másnapot hogy visszamenjek érte és megöljem. Van ilyen.
- Talán egy próbát megér, de… de annyira nem vagyok ebben biztos. – talán, elvégre Emmának jól jön az, ha valaki ott bent van az övéi közül,nem? Ehhez először is túl kell járni a professzoruk agyán, ami nem lesz könnyű, mert Emma is mondta, hogy erős és okos mutáns, szóval nem tudom mennyi az esélye ennek, de talán van valami kevéske esély, nem? Ettől függetlenül még nem szívesen mennék oda, nem akarok fogoly lenni, bár ha megpróbálnának elkapni…sok ember halna meg, mert nem fogom vissza magam, ha veszélyben érzem magamat. Én ösztönös vagyok, mint egy állat, ölök,ha kell.
- Mert félni fognak tőlünk Violet! Nem érdekli őket, hogy mit akarsz, csak azt látják mit tudsz, hogy csaló vagy és erősebb, mint ők! – az ember köztudottan utálja azt, ha valaki, vagy valakik jobbak, mint ők, és éppen ezért is fognak a vesztünkre törni, ezért kell őket megölni, megmutatni, hogy ki is az igazi úr, az igazi hatalom. Mi vagyunk az új faj, és jöttünk eltörölni a régit ez a sorsunk, ezt kell tennünk, erre vártunk már a kezdetek óta, és szeretném ha meg megélhetném ezt, ha kicsit ügyködnék, mert én nem élek örökké, és látni akarom annak a gyümölcsét, amiért harcoltam.
-Akartam, de… de most csak itt vagyok és kész. Hogy közelebb legyek hozzád. – nem gondolkodom előre, akartam én tanulni, de elvettem az ötletet, mert még inkább kiakarom vívni a szabadságunkat, és a sulinál ez fontosabb, de a legfontosabb, hogy Violet közelébe legyek, ezért költöztem ide, ezért hagytam mindent ott Peeksill-ben, csakis miatta, ezt muszáj, hogy észrevegye, hogy értékelje, mert újrakezdtem mindent miatta. Már nem ölök ok nélkül, maximum okkal, de az szükséges, minden mutánsért teszem, hogy végre szabadok legyünk és ne kelljen bujkálnunk, mintha szégyellnénk azt, amik vagyunk, mert nem kell. Erősek és jobbak vagyunk, mint az emberek, ezt ők is tudják, tudni fogják.
- Zsarolás, testi sértés…. hasonlóak. – nem gyilkosság, csak ilyen ügyek miatt, jelentettek többen is, én meg mentem a börtönbe, de unalmas volt, hamar kiharcoltam az engem megillető helyet, de gyorsan hullottak az emberek ott, és unalmas lett egy idő után. Úgyhogy inkább megszöktem onnan, talán most is keresnek, talán nem, kitudja, azt is eltudom képzelni, hogy észre sem vették, hogy eltűntem, elvégre sokan haltak meg ott.
- Mondd, mit akarsz? Megteszem, csak mondd el! – bármit megteszek, hogy neki jobb legyen, remélem ezt ő is tudja, tudnia kell, mert szeretem őt, és azt akarom, hogy ő is szeressen engem!

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Ezt... ezt sajnálom Will. De ugye... ugye így hívnak? - igen ez most esik le, hogy mi van, ha nem is ez a neve. Embereket ölt, börtönben is volt, ki tudja, hogy nem változtatta-e meg a nevét, vagy tudom is én. Mi van, akkor ha igazából teljesen máshogy hívják, én pedig azóta is ugyanígy nevezem. Ez a nehéz ebben az egészben, nem tudom, hogy mit kéne kezdenem a helyzettel, mert azt hittem, hogy ismerem őt, de most nagyon úgy fest, mintha alig tudnék róla valamit. Én csak próbálom ezt az egészet összerakni, feldolgozni, mert egyelőre úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban újra elbőgné magát. Nem tudom, hogy egyáltalán el lehet-e fogadni a tényt, hogy itt vagyok azzal a személlyel, aki megölte a szüleimet. El lehet... valahogy, bárhogy?
- Mások is vannak ott, akik... akik nem értették, hogy mik is pontosan és ezért tévedtek el egy kicsit a helyes útról. Talán... talán megértenék és segítenek neked is, hogy kontrollálni tudd. - magát, meg az egészet, amit érez. Persze azt nem tudhatom, hogy ő egészen máshogy látja, ő igazából le akarja törni az emberek akaratát, harcolni akar azért, hogy minden más legyen, hogy ne rejtőzködjünk. Hogyan fogjuk ezt összeegyeztetni? Én nem ilyen vagyok, nem akarok háborúzni, nem is tudnék. Képtelen lennék másoknak ártani, az... az nem én vagyok. Még akkor se biztos, hogy meg tudnék ölni valakit, ha ő akarna engem.
- De én nem... nem akarok harcolni senkivel sem. Miért ne lehetne úgy, mint ahogy most is van? Miért akarnának végezni velünk? - mi is csak emberek vagyunk, csak egy kicsit mások és ennyi. Mi nem ezt tanuljuk a suliban, mi nem ezt csináljuk. Csak arra készülünk fel, ha védekezni kell, de támadni? Nem akarok háborúzni, el lehet ezt rendezni máshogyan is, a professzor szerint menni fog, csak igazán akarni kell. Vannak az emberek között is jók, akik nem akarnának minket bántani, de ha már eleve támadunk, akkor ők is azt hiszik majd, hogy rosszak és veszélyesek vagyunk. Ennek... ennek semmi értelme. Mind ugyanazon a bolygón élünk, ahol igenis van hely mindenkinek, miért ne lenne?
- Akkor jó, ha... ha eléldegélsz belőle az jó, és tényleg akartál valamikor is tovább tanulni, vagy mi lesz később? - na persze, ha ezt nem nézem, amit mondott a mindenféle harcokról, mert most kidobó, oké, de gondolom valamivel a jövőben is szeretne foglalkozni. Még egyelőre én se tudom, hogy mihez akarok kezdeni magammal, de azt hiszem még van időm kitalálni, csak egyelőre még az is nagy feladat, hogy valahogy összeszedjem magam, még az se biztos, hogy itt maradok. Azt hiszem egyelőre próbálok úgy tenni, mintha nem lenne akkora a baj, mintha nem marna belülről a bűntudat, hogy itt vagyok, miközben nem szabadna, miközben ő volt az, aki elvette tőlem a szüleimet. Gyűlölnöm kéne, de nem megy... pedig akartam, azért jöttem ide, hogy megmondjam neki igaz? Vagy nem? Én se tudom.
- Akkor miért? Mit csináltál Will? - miért volt börtönben, ha nem gyilkosságért? Valami rosszabbat tett, mégis mit? Ha a tetejében még azt is tudnám, hogy Sophia nénit is ő ölte meg... én tényleg nem tudom, hogy hogyan kéne ezt az egészet rendezni magamban. Amúgy se esélyes, hogy mindent elém tárna így hirtelen, hiszen eredetileg azt sem akarta, amit megtudtam végül magamtól. A kérésére csak lassan bólintok. - Bűntudatom van miatta... miattad. - bököm ki végül. elmond mindent, nem tudom, hogy attól nem lesz-e még rosszabb, vagy jobb, a jó ég tudja, de... egy biztos, valahogy át kell ezt az egészet vészelnem, muszáj, különben beleőrülök a túl sok egymást cserélgető érzésbe.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Szer. 5 Nov. - 17:56

Violet & Will

- Ha egy kicsit jobban kezelik, ha… ha nem szörnynek láttak volna már az elejétől, akkor talán még börtönbe se kerültem volna. – oké, megöltem pár embert, rosszat tettem, ezért kerültem börtönbe, de ebben azért a szüleim keze is benne volt, mert ők voltak azok, akik képtelenek voltak ezt kezelni. Örülniük kellett volna, amiért különleges vagyok, amiért a fiúk olyat tud, amit mások nem. De ők csak bezártak engem a szobába, külön ettek, elhidegültek tőlem teljesen, láttam a szemükben a félelmet, és már akkor tudtam, hogy a félelem egyenlő a hatalommal, és én uralkodtam rajtuk. Kicsi voltam, szükségem volt a családra, már nincs.
- Szóval szerinted csak úgy bevennének oda? Te mondtad, hogy gyilkos vagyok. – nem hinném, hogy felvennének azok után, hogy elég sok emberrel végeztem, köztük az egyik diáknak a szüleivel is, azért ez… ez nem éppen valami jó ajánló levél, nem? Engem nem talált meg senki sem, én csak… voltam és kész, dühöngtem, öltem kedvemre, most pedig egy magasabb cél érdekében cselekszem, hogy kivívhassam a mutánstársaim szabadságát, ha már ők erre képtelenek. Nem értem miért kell bujkálni, az emberek elől rejtegetni azt, amit tudunk. Félistenekként kéne, hogy tiszteljenek minket, és fognak is, ezt garantálom. Az emberiség egy fertő, végezni kell velük.
- Muszáj lesz Violet! Ha nem mi lépünk, akkor ők fognak, és nem fognak finomkodni, nem érdekli majd őket, hogy mit akarsz. Mutáns vagy, csak ez fog számítani és az, hogy végezzenek veled! – már megvagyunk jelölve a szemükben, nem lesz olyan, hogy jó és rossz mutáns, csak mutánsok lesznek, vadak leszünk nekik, akiket majd leakarnak vadászni, éppen ezért előbb kell lépnünk, a meglepetés erejét felhasználva kell rájuk lecsapni, mielőtt még ráeszmélnének arra, hogy köztük járunk. A mi kezünkben van az előny, és ezt illene kihasználnunk, nem pedig az emberek jólelkűségére bízni a saját életünket. Erre nem kérhet senki se minket.
- Hát… nem rossz, eléldegélek a fizetésből. – nem olyan nagy szám, este megyek és szemmel tartom azokat, akik túl sokat isznak, majd ha eldurvul a helyzet, akkor az utcára rugdosom őket. Nem kapok érte csillagászati fizetést, de pont elég pénz jön be belőle, hogy eltudjak normálisan éldegélni és fenntartani például ezt a házat. Nem panaszkodhatok, nem rossz, utálok dolgozni, de ez elmegy, mert nem kell semmit se csinálnom azon kívül, hogy kihasználom a képességemet. Néha még csak hozzájuk sem kell érnem, maguktól is kimennek az utcára, elégé ijesztő is tudok lenni, ha akarok, és már csak a puszta fizikai fölény miatt is okosabb nem belém kötni.
- Híre ment annak, hogy mit csinálok és…és elítéltek. De nem gyilkosságért. – akkoriban még ritkán öltem, ha mégis, akkor jól eldugtam a testet, hogy még véletlenül se találhassanak rá és bizonyíthassanak rám semmit, de végül mindegy lett, mert volt néhány szemtanújuk, akiknek a segítségével bezártak, mondanom sem kell, hogy ők voltak az elsők a sorban, akikkel végeztem, nem érdekelt a családjuk se a kifogásaik… elárultak és kész. Azért hagytam őket életben, mert megölni nem volt kedvem egyiküket se, bíztam abban, hogy okosan hallgatnak majd, de nem ezt tették, maguknak köszönhetik. – Elmondok bármit, csak… maradj, jó? – mindent elmondok neki, amit csak tudni akar, de szeretném ha maradna, ha nem menne el, mert félek nem jönne vissza, és nem akarna látni többet.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem tudok vele egyetérteni, ezért rázom meg a fejem a szavaira. Néha jobb az, ha nem tudunk mindent, de egy ilyen esetben. Igazából helyettem döntött és belekényszerített ebbe a helyzetbe, amit valahogy most le kéne kezelnem, ami egyáltalán nem egyszerű. Nincs választásom, mert ő eldöntötte helyettem, hogy mi legyen. Persze tény, hogy nem is választottam volna azt,hogy később tudom meg az igazat és akkor nem kedveltem volna meg, de attól még ugyanúgy nem valami kellemes ez az egész. Igenis fáj, hogy most szét kéne szakadnom, hogy nem tudom eldönteni, hogy mi is legyen, hogy most akkor vele legyek, és tegyem félre azt, ami történt, vagy menjek és és akkor ugyanúgy rémes érzés, hogy közben megszerettem. Olyan, mintha ebből igazából nem is lehetne sehogyan sem jól kijönni, valahogy... esélytelennek tűnik, csak az működhet, ha megpróbálom valahogy feldolgozni, valami csoda folytán talán sikerülhet?
- De véletlenül nem kerülsz börtönbe, ha... ha ártottál másoknak, akkor azért érthető, ha féltek tőle. - legalábbis az alapján, amit mondott erre gondolok, hogy bántott másokat, ő mondta, hogy ölt embereket, mert azt hitte, hogy küldetése van. Én is féltem volna tőle a családja helyében, bár persze megpróbálhatták volna máshogy is kezelni, hiszen nekem is megy. Engem nem bántott, sőt megvédett a mentőben is. Egyszerűen csak össze volt zavarodva, nem tudta mi történik vele és... Tényleg eljutottam oda, hogy sajnálom érte? Azt hiszem igen, pedig nem kéne, mert... mert embereket ölt. Ennyi erővel minden gyilkosnak meg van az indítéka, de nem lehet mindegyikükét egyszerűen csak elfogadni és kész.
- Talán, ha előbb találnak meg téged a professzorék, akkor könnyebb lett volna. De... nem is tudom, nem akarsz a birtokra jönni? Elég jó hely és sok mindenben segítenek. - bár gondolom nem lenne jó ötlet őt úgy bemutatni, mint a fickót, aki megölte a szüleimet, bár azért ott elég sok érdekes figura van, olyanok is, akik minden bizonnyal tettek már olyat, amire nem büszkék, de hát én nem tudhatom. Igazából... tényleg nem tudom, hogy mit kezdek még egyáltalán magammal. Egyelőre meg kell békélnem azzal, amit tett és itt van a legnagyobb bökkenő.
- De nem értenék meg az emberek, te is tudod és én... nem akarok harcolni, vagy... nem is tudom, hogy mi lenne akar. - félek, talán gyáva vagyok, de ez nem ilyen egyszerű. Nem szeretnék harcolni, inkább húzom meg magam és alkalmazkodom. Eddig is ezt tettem, megpróbáltam az embereket felismerni jellegzetességekről, megpróbáltam őket megismerni apró kis jelekről, amik másoknak talán fel se tűnnek, hogy ne legyen zavaró számukra az, hogy nem tudom, hogy kicsodák. Nekem valahogy könnyen alkalmazkodni, mint szembe menni mindennel... félnék tőle. Akkor csak még inkább kirekesztettek lennénk, ha hirtelen minden kiderülne.
- És jó munka? Vagy jól fizet? - nem tudom, hogy milyen lehet kidobónak lenni, gondolom neki azért nem rossz, mert tuti, hogy nem árthat neki senki, mondjuk egy morcos vendég késsel, vagy ilyesmi, szóval így legalább nem eshet baja, ennek is vannak előnyei. Egyelőre még az sem megy, hogy feltápászkodjam a földről. Jó most így, közel lenni hozzá nagyjából legalább és megpróbálni ezt az egészet kezelni valahogy. Amíg beszélünk addig legalább nem gondolkodom semmit sem. - Miért voltál börtönben? - őszinteség, ez a lényeg. Mit mondhatna még annál rosszabbat, amiket eddig mondott? Nem hiszem, hogy bármi kiderülhetne, ami rosszabb annál, mint hogy embereket ölt, mint hogy megölte a szüleimet

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Vas. 2 Nov. - 15:09

Violet & Will

- Néha jobb az, ha nem tudunk mindent. – amiről nem tudsz, az nem is fájhat, ez egy általános igazság, ami most is megmutatta, hogy a világ így működik. Megértem őt, én is mindent tudni akarnék magamról, szerencsére tudok is, de… de őt megakartam óvni, tudom, hogy erről nem szabadott volna döntenem, mert ez az ő élete, és nekem nincs beleszólásom, nem lehet, de hoztam egy döntést helyette is, márpedig azt, hogy megóvom az igazságtól amíg tudom, de én akartam elmondani ezt neki, nem szabadott volna, hogy így derüljön ez mind ki. Nem ezt akartam, nem ezt vártam az élettől, mikor megpillantottam őt.
- A családom… nem igazán viselte jól azt, ami vagyok. Féltek tőlem, szörnynek láttak. Én… voltam börtönben is, ezért üldöztek, mert megszöktem. – elméletben még most is szökevény vagyok, de ember legyen a talpán, aki megpróbál visszavinni. A golyó nem árt nekem, lepattan rólam, meg sem érzem azt, ha valaki meglő, és sokkal erősebb vagyok, mint régen, senki nem vihet oda vissza, főleg nem azok után, hogy találkoztam Violettel. Már más ember vagyok, nem egy észnélküli gyilkos, aki azt hiszi, hogy megbízta őt valami felsőbb hatalom. Nem, én most már precízebb vagyok, egy igazügy szolgálatában állok, és be is szeretném ezt végezni.
- Nem tudom, én csak… különlegesnek éreztem magamat és azt hittem, hogy azért vagyok ilyen, mert feladatom van. – nem tudom, hogy a képességem zavart-e meg, vagy sem, de a lényegen ez nem változtat igaz? Azért öltem, mert azt hittem ez az én szent küldetésem, aztán Violet elárulta, hogy nem csak én vagyok ilyen, és összezavarodtam, már nem tudtam mit érezzek, először megakartam ölni minden mutánst, de aztán rájöttem, hogy én is csak egy új faj képviselője vagyok, és nem fordulhatok a sajátjaim ellen, itt az ideje annak, hogy inkább segítsek magunkon, és ezért volt jó, hogy összefutottam Emmával.
- Nem tudom, de nem akarok többet bujkálni és eltitkolni azt, ami vagyok. Neked se kéne. – senkinek sem kéne, élhetnénk normálisan, nem kéne az emberektől félnünk és attól, hogy mit tesznek velünk, ha rájönnek, mert addigra már késő nekik, elértük a célunkat, uralkodni kell felettük, megmutatni a világnak, hogy mi vagyunk az erősebbek, és nem harcolhatnak velünk. Istenként kéne tisztelniük minket, mégis úgy néznek ránk, mint a korcsokra, már elégszer láttam azokat a pillantásokat, mikor a szüleimre néztem, és nem fogom többet átélni ezt. Én nem fogok bujkálni, senki nem fog, mert célt fogunk érni, és az emberek elbuknak, ahogyan már rég kellett volna.
- Én… kidobó vagyok most egy szórakozóhelyen. – ezt a munkát találta nekem Emma, és ezért hálás is vagyok, pont nekem való munka. – Hát én… voltam börtönben pár évet. – erre gondolt, nem? Nem sok minden tudnék magamról mesélni, mert kíméletlenül kihasználtam a képességemet az életben, és ezért nem is volt túl sok gondom, de voltam börtönben ezt…ezt tudnia kell, és remélhetőleg nem ítél el miatta,de…de úgy is el fog, nem? Börtönben voltam, egyből a legrosszabbra fog gondolni, és elkönyvel engem egy szörnyetegnek, csak mert régen hibáztam. Miért nem kaphatok egy második esélyt, miért nem adja meg nekem? Én élnék vele, esküszöm!

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- De én tudni akartam. Úgy éreztem, hogy... valami hiányzik belőlem, amíg ez az egész homályos a fejemben. De... nem lett jobb. - na igen nem nyertem vele sokat. Már nem homályos, már tudom, hogy ő volt az, már tudom a válaszokat a kérdéseimre, de nem érzem magamat jobban tőle, sőt sokkal rosszabb lett, hiszen nem tudom, hogy mit kéne most tennem. Nem tudom, hogyan érjem el, hogy ne hasadjon meg a szívem, hogy képes legyek elkülöníteni egymástól a jelent és a múltat. Folyton csak az jár a fejemben, amit tett és nem pedig az, ami időt egymással töltöttünk, pedig tudom, hogy erre kéne gondolnom, tudom, hogy ezt kéne tennem, hogy megnyugodjak. Megmagyarázta, még ha... nem is olyan egyszerű ezt elfogadni, mint ahogy elvárja tőlem. Ha nem szeretném, talán ha még korábban tudom meg, akkor még rosszabb lenne, de ha később, akkor se tudom, hogy mi lett volna a vége. Mi van akkor, ha tényleg tovább jutunk, akár család leszünk és akkor mondja el? Azt... hogyan viseltem volna? Mintha kényszer lenne, hogy már választási lehetőséged sincs, nem lett volna fair tőle.
- Miért üldöztek? És... és amit a családodról mondtál igaz? Kik ők, és... miért vitáztatok, miért... miért? - nem értem az egészet, túl sok a fejemben a kérdés, túl sok minden van, amire még mindig nem tudom a válaszokat. Úgy érzem, hogy nem is ismerem őt, hogy akivel eddig voltam az más valaki, egy kedves pasi, akiről kiderül, hogy embereket ölt. Mégis ki ne hasonulna meg ilyen esetben? Szeretek valakit, akit még csak nem is ismerek igazán, hiszen bűnös dolgokat tett, olyanokat, amiket el sem tudok képzelni és mégis itt vagyok vele, mégis eljöttem, pedig nem szabadott volna, el kellett volna mennem a rendőrségre, vagy a professzorékhoz, de nem tettem. Még a saját tetteim miértjeit sem tudom, ez a legrosszabb.
- A képességed miatt? Csak... csak összezavarta a fejed? Azt hitted, hogy csak te vagy ilyen és... ezért? - érteni akarom, meg akarom érteni őt, de nem egyszerű. Nehéz beleképzelni magam a helyébe, milyen lehet az, ha bárkinek fájdalmat okozhat, csak azzal, hogy erre gondolsz, milyen lehet az, hogy nem árthat neked senki, mert egyszerűen képtelenség megsebezni. Az én képességem más, egyszerűbb, nem hatott rám, mert nem is tudtam róla és most sem érzem magam annyival többnek tőle. Eddig is más voltam, mint az átlag, csak negatív értelemben, mondhatni... a képességem ezt kiegyensúlyozta. Az ő esete viszont egészen más, de ennyi miatt csak vállat kéne rántanom? Elfogadnom, hogy amit tett kényszer volt és nem tehetett mást? Ez... ez nem ilyen egyszerű. Nem változott meg ettől az, amit érzek, inkább csak megkavarodott és pont ezért nehéz kezelnem a helyzet, mert nem tudom, hogy pontosan mit is érzek most. Nem tudom, hogy mit kéne éreznem, tudom, hogy gyűlölnöm kéne őt, vagy félnem kéne tőle, de nem érzem ezt, és pont ez a legrémisztőbb az egészben. És közben nem tudom, hogy ha felnézek rá, akkor kit látok, nem tudom, hogy ki, akit megszerettem, nem tudom, hogy egyáltalán őt szeretem-e, vagy csak azt a képet, amit a fejemben kialakítottam róla. Ezt mégis hogyan lehet megoldani.
- De ezt hogyan akarod elérni? Az emberek félnének tőlünk, ha tudnák és nem fogadnák el, vagy... nem tudom, hogy lenne, de... - nem tudom, tényleg, de sejtem és szerintem ő is tudja ezt. Nem megy ez könnyen, nem fognak minket elfogadni, akkor mégis hogyan gondolta ezt? Úgy hangzik, mintha... mintha nem is tudom lenne valaki, aki segítene neki ebben, vagy ki tudja. Megtörlöm a szemem, próbálom legalább a sírást abbahagyni, talán megy legalább egy időre. - Mi a munkád, kik a családod, mit nem meséltél el magadról? - tudni akarom, ismerni akarom, mert így... így tényleg azt érzem, hogy semmit se tudok róla. Nem szerethetek valakit, akiről semmit sem tudok igaz?

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Szomb. 1 Nov. - 2:29

Violet & Will

- Ezért kellett volna később megtudnod. – mert akkor erősebb lett volna, akkor… akkor minden más lett volna, és nem így jön rá, nem töri így össze őt, és… és jobban tudta volna kezelni, én is felkészülhettem volna rá, mert elégé megdöbbentett azzal, hogy csak így bekopog azzal, hogy tudja mit tettem és… és engem hibáztat, ami jogos, én öltem meg őket. De nem csak emiatt volt, ha a szülei okosabbak, akkor még mindig élhetnének, de ők inkább rám támadtak, és egy dühös embert nem ajánlatos még inkább feldühíteni, ők ezt tették, és meg is lett a jutalmuk, legközelebb óvatosan lesznek, majd a következő életükben.
- Éppen…családi vita volt, elmentem otthonról, a rendőrök pedig jöttek utánam, üldöztek, ezért menekültem. – mert azt a rohadékot megöltem, vagy legalábbis csúnyán cserbenhagytam. Miatta kerültem börtönbe, erre haza megyek és ott teázgat a családommal? A rohadék, persze jöttek a zsaruk, nekem pedig menekülnöm kellett, így kötöttem ki náluk, csak kaját akartam az útra, ha adnak, vagy… vagy ha mondjuk elrejtenek, akkor ez meg sem történik, akkor most nem így állnánk itt, nem úgy nézne rám, mint valami gyilkosra. Nem akarom, hogy így nézzen rám, mert nem vagyok gyilkos én csak… nem is tudom, más voltam régen, de már megváltoztam.
- Nem tudom, de elmondtam volna! Én… én azt hittem ez a dolgom, érted? Azt hittem azért vagyok ilyen, hogy … azt hittem küldetésem van érted? – abban a tudatban éltem régen, hogy azért vagyok ilyen, mert az égieknek küldetésük van a számomra, és feladatom megtisztítani a világot a mocsoktól. Ezt hittem, ezért voltam ilyen, ezért öltem, aztán Violet felnyitotta a szememet, Emma pedig célt adott nekem, ahol nem kell feltétlen ölni, és ha mégis, annak oka van, a célunkat szolgálja. Változtam, most már van célom, tudom, hogy semmiféle felsőbb hatalom nem bízott rám semmit. Én… változom, miért nem látja?
Nem beszélek, csak némán bólintok egyet,de… de legszívesebben beszélnék, mert tényleg azt akarom hogy tudja: sajnálom. Nem a szüleit, hanem azt,hogy ez így derült ki, hogy most minden megváltozott benne, minden amit irántam érzett és ezt nem akarom, azt akarom, hogy szeressen, és nem értem miért kellet az életnek így kibabrálnia velem. Minden jól ment, ideköltöztem, Violettel is kezdtek komolyra fordulni a dolgok, és bíztam benne, hogy végre megtaláltam azt, amit kerestem, erre… erre minden tönkremegy most? Miért nem érdemlek második esélyt, egy normális életet, ha már egyszer én is változom? Minden érte volt, és mégis elakarja ezt venni tőlem az élet!
- Mondtam már, azt hittem, hogy feladatom van, azt hittem én vagyok az egyetlen, aki különleges. – ez volt az, ami okot adott az ölésre, ami arra késztett, hogy megszabadítsam a mocskot a világtól, de végül rájöttem, hogy ez nem jó így, hogy ez csak hazugság magamnak, és az igazság sokkal…több ennél. – Én… tenni akarok azért, hogy ne bujkáljunk, hogy… ne kelljen titokban élnünk. – őszinte vagyok vele, mert nem akarom elveszteni, és tudnia kell ezt is, mert ha ez is később derül ki akkor…akkor nem tudom, vége mindennek. Tudnia kell, elfogadni, hogy ilyen vagyok, hogy ilyennek kedvelt meg, és csak reménykedhetek benne, hogy nem akar elküldeni a fenébe.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

- Meg... megkedveltelek, de közben úgy érzem, hogy meghasad a szívem. - bírni ezt az egészet... szinte lehetetlen. Nem is tudom, hogyan bírom egyáltalán. Tényleg fáj, szó szerint érzem a fájdalmat, ahogy mar szét belülről. Szeretem azt, aki megölte a szüleimet, még ha ezt is próbálja elmagyarázni nekem, hogy mi volt az indoka, hogy az egész nem történt volna meg, ha nem támadnak neki, de... meg történt, én pedig most még láttam is, és egyelőre fogalmam sincs, hogyan leszek képes feldolgozni. Egyelőre még azt sem tudom, hogy a fenébe hagyom abba végre a sírást. Túlságosan nehéz, túlságosan sok ez nekem. Már a haláluk is az volt, de így...
- De miért... miért menekültél? Miért voltál ki? - nem tudom, hogy ez számít-e egyáltalán, de mindent próbálok elkapni, ami kapaszkodó lehet, mindent, ami akár egy kicsit is segíthet, amitől jobban érzem magam, ha most van bármi is, ami ezt elérheti. Valami oka volt, hogy ideges volt, hogy megölte őket csak mert... mert megtámadták, bár azt hiszem sehogy se jó ez. Már csak az is, hogy tudom másokkal is megtette. Will... egy gyilkos, és én egy gyilkosba szerettem bele. Hogyan tudna csak úgy megváltozni, hogyan tudna csak úgy hirtelen más lenni, mint ami volt?
- Mikor mondtad volna el Will? Talán... talán soha. Másokat is megöltél... azt mondtad. - akkor miért mondta volna el? Talán, ha rajta múlik, akkor soha nem tudom meg ezt, akkor soha nem jövök rá, hogy kivel vagyok együtt. Így egy nem az igazi, nem jó, hogy azt se tudom, hogy kivel vagyok, hogy kit csókolok. Ez... egyszerűen kibírhatatlan, és nem tudom még mindig, hogy mit kezdjek vele. Túl sok érzés kavarog bennem, túl nagy most a zavar a fejemben, amit nem tudom még, hogyan rendezzek, amit nem tudom még, hogyan kéne átfordítanom. El kéne mennem, de arra is képtelen vagyok. Félek, ha nem látom az arcát, akkor nem tudok már úgy tekinteni rá. Rémes az egészben, hogy már emlékszem rá, de nem érek vele semmit, mert... mert ilyen körülmények között emlékszem.
- Csak... csak ne beszélj. - most ne, most nem akarom. Nem akarok gondolkodni, csak öleljen át, csak becsukom a szemem és úgy teszek, mintha ez az egész nem is történt volna meg. Végre meg tudom jegyezni az arcát, csak épp... akárhányszor látom ez az egész jut az eszembe. Mégis hogyan tudnám túltenni magam rajta? Mégis hogyan lenne lehetséges? Tudom, hogy sajnálja, de elég ezt egyszerűen csak sajnálni? Nem tudom, hogy elég-e. Felpillantok rá végül, nem is tudom, talán egy perc is eltelik, talán több némaságban, amíg csak próbálom rendezni magamban a gondolatokat, az érzéseket, próbálom abbahagyni a sírást, de ez megy most a legnehezebben. - Úgy érzem, hogy alig ismerlek Will... alig tudok valamit róla. Akit megismertem... egy kedves fickó, de te embereket öltél. Miért? Mindenki... felhúzott? És... mit nem tudok még? - ha akart, akkor legyen őszinte, mert tényleg úgy érzem, hogy nem tudok róla semmit, hogy az, akit megismertem, aki megmutatta a tetőn a kertet egészen más ember, mint akit láttam abban a régi képben, abban az emlékben, vagy minek kéne mondanom.

//Tényleg semmi gond, előfordul, nekem se jutott eszembe, béke s nyugalom. ^^//

Violet & Will

- Tudom, erről beszélek! Megkedveltél, nem? Nem mondtam el és megkedveltél! – erről beszélek, hogy ha tudja mi történt, esélyt sem adott volna nekem, hívja a mutáns barátait, de így viszont megkedvelt engem, és ez az, ami számít, nem? Nem vagyok rossz ember, csak…csak tettem néhány rossznak betudható dolgot, de ha rossz ember lennék, akkor nem kedvelt volna meg igaz? Én pedig magamat adtam, leszámítva azt a néhány kis hazugságot, de magamat adtam. A mosolyaim őszinték voltak, akárcsak az érzéseim, mert tényleg szeretem őt, és tudom, hogy ez most hirtelen éri őt, a szülei haláláról kiderülő igazság, de… de muszáj megértenie.
- Ki voltam Violet, menekültem, rám támadtak, én meg elvesztettem a fejemet. – éppen a hatóságok elől menekültem, mert minden bizonnyal már a nyomomban is lehettek, és már alapból elégé feszült és dühös voltam, hát még mikor rám is támadtak… én csak enni akartam, ha megkérnek, ha előbb szólnak, akkor futottam is volna tovább, nem bántottam volna őket, de így… maguknak köszönhetik, rosszul döntöttek és ez lett a jutalmuk. Megöltem őket igen, de nem csak azért, mert éppen olyan kedvem volt. Minden összejött egyszerre, és ha jobban reagálják le a helyzetet, akkor Violetnek még ma is lehetne családja. Az ő hibájuk, nem az enyém!
- Nem vártam volna addig, elmondtam volna, csak azt akartam, hogy tud: ez lenne az egyetlen dolog, amiért ellenem lennél. – mert megkedvelt, igaz? Nem tudta mit tettem és megkedvelt, márpedig ha az elején ezzel indítok, akkor ez nem történt volna meg. Nem akartam addig várni, míg már komolyabbra fordulnak a dolgok, bár azért megjegyzem, hogy örülök, hogy ebbe belegondolt, mert…mert ennek azért jelentenie kell valamit, nem? Mármint, ha jobban belegondolt abba, hogy mi lehetett volna kettőnk között, akkor…akkor van remény, még ha csak halvány is, nem? Márpedig én ebben a helyzetben még azzal a bizonytalan igennel is beérném.
- Sajnálom. – mondom halkan, ahogyan szorosan magamhoz ölelem őt. Nem így akartam, mert ezzel összetörtem volna, megvártam volna míg… nem is tudom, erősebb lesz, erősebb lesz a kapcsolatunk is, úgy talán nem törte volna őt szét ennek az egésznek híre, úgy talán megtudtam volna védeni az igazságtól. Az ő érdekében tettem, csakis az ő érdekében, és ezt meg kell, hogy értse. – Szeretlek Violet, és tudom, hogy hibáztam, de kérlek… adj egy esélyt, egyetlenegyet! – több nem is kell, én már ezzel az eggyel is élnék, megmutatnám neki, hogy nem gyilkos vagyok, már nem. Nem ölök embereket mostanában, ide költöztem, hogy közelebb legyek hozzá… megtennék érte bármit, bármit! – Maradj! Megoldjuk… nem akarom, hogy elmenj. – nem, mert az túlságosan is azt jelentené, hogy végleges, hogy nem is jön vissza, én pedig… szeretem őt, mindennél jobban, és azt akarom, hogy ez elég legyen ,hogy itt maradjon velem. Megfogjuk ezt oldani, megbeszéljük, vagy… vagy bármit megteszek, hogy jobban érezze magát, de nem szeretném, ha elmenne, mert mi van, ha már nem jön vissza? Tudom, hogy ilyen is van, hogy bele kell törődni, de én nem tudok, nem akarok beletörődni abba, hogy elvesztem őt.

//Tényleg bocsi, hogy csak most, de tökre úgy emlékeztem, hogy írtam már... :S //

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Az a baj, hogy néha még a kegyes hazugság is jobb, mint az igazság, amit most megkaptam. Tudom, hogy én akartam ezt tudni, tudom, hogy én akartam ezt az egészet kideríteni és most sem mondanám, hogy nem tenném mert nem akartam volna lényegében úgy élni, hogy vele vagyok és talán soha nem tudom meg, hogy mi történt, vagy akkor, amikor már még jobban belebonyolódtam ebbe az egészbe. Egyszerűen... csak nem tudom kezelni, nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék neki, vagy hogyan viselhetném el az egészet.
- De... de hogyan ne ítéltelek volna el... ez alapján Will. Ez... - nem értem őt, eltitkolta és még úgy is érzi, hogy jogos volt, amit tett és ezt képtelen vagyok egyszerűen felfogni, pedig nagyon igyekszem. A szüleim meghatlak, még hozzá brutális módon és én úgy éreztem akkor, hogy vége az életemnek, hogy nem tudom mit kezdek magammal, nem tudom, hogy lépek tovább és most kiderül, hogy ő volt az? Ő tette, ő ölte meg őket, ő... ő volt.
- Tudom... de... akkor sem így kellett volna. - egy pillanatra azért sikerül elbizonytalanodni, nem is kicsit, mert talán... talán ebben igaza van. Talán lehetett volna máshogy is, talán lehetett volna megkérni, hogy menjen el, nem pedig... De nem tudták hogy ki ő, megijedtek gondolom én. Akkor sem ez volt a jó lépés, akkor is... rájuk ijeszthetett volna, vagy tudom is én. Ezek után hogy hihetném el, hogy máskor nem teszi meg? Megváltozott, azt mondta, hogy megváltozott, és én el akarom ezt hinni, azt hiszem, hogy tényleg el akarom hinni, főleg most hogy itt áll előttem, de akkor is nehéz, akkor is úgy érzem, hogy szétszakadok ettől az egésztől.
- De idővel látod, hogy minden kiderül. Mi lett volna, ha... ha akkor derül ki, ha mi már... nem is tudom... - mi van, ha komolyabbra fordul, ha nem csak pár csók, találkozások, ha nem csak úgy érzem kezdem megszeretni, hanem valami több alakul ki. Akkor mégis hogy kezeltem volna? Most se tudom, hogy mit tegyek. El kéne mennem, tudom, hogy ez lenne a megoldás, de még sem megy. Nem tudok megmozdulni, mert hosszú ideje ő volt az igazán jó dolog az életemben. Megnyugodtam mellette és bátrabb is lettem, énem féltem a holnaptól, erre most még az arcára is emlékszem, és emlékezhetek örökké, de így... Hogyan szakítsam el ezektől a képektől?
- Nem tudom, hogy mit tegyek. Szeretek veled lenni és azt hiszem... szeretlek, de ez... Félek, ha elmegyek csak rosszabb lesz, akkor nem látlak, akkor... csak az jár a fejemben. Nem tudom, hogy mit csináljak Will... annyira nem tudom. - próbálom én visszafogni, de csak rövid időre múlnak el a könnyek, és most is újra indulnak, de leengedem a lábaimat, és közelebb húzódom hozzá. Nem teszek mást, csak... csak azt hiszem hagyni fogom neki, hogy megöleljen, ha akar. Azt hiszem akar, de attól még ugyanúgy nehéz ez az egész helyzet. Kezelnem kellene valahogy, de olyan baromi nehéz kitalálni, hogy mégis hogyan, mert annyira... annyira nagyon fáj.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása Kedd 21 Okt. - 19:13

Violet & Will

Azt akarja, hogy ne hazudjak, igaz? Én pedig nem hazudok, nem fogok bocsánatot kérni a szülei miatt, mert nem érdekelnek engem, gondolkozhattak volna mielőtt nekem rontanak, maguknak köszönhetik a vesztüket. Ebben az életben egyedül azt bántam meg, hogy hazudtam Violetnek, és csakis azért, mert ez kiderült. Jobb lett volna, ha hagyja elmerülni a múltban ezt, ha elfelejti, hogy mi történt, ha képes továbblépni, és nem titokban nyomozgatja ki azt, hogy vajon kit tehet felelőssé a szülei halála miatt. Egyszer már megpróbálták őt rávezetni, akkor megtudtam állítani a fickót, Sophia néni is el lett hallgattatva, és végül hiába minden igyekezetem, mégis kiderültek a történtek.
- Igen, tudom, én pedig azt akartam, hogy ne ez alapján ítélj el. – ez egy kicsit olyan lett volna, mint a rasszizmus igaz? Nem teljesen, csak egy kicsit. Azért ítélt volna el, amit tettem, aki voltam, és nem úgy látna, ahogyan tette azt addig, amíg rá nem jött mindenre. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha továbblép, ha megelégszik azzal, amije van. Értékelem a kitartását, de… de jelen pillanatban ennek a levét én iszom meg. Talán jogos, ő biztos annak érzi, én a gyilkosság miatt nem érzek bűntudatot, csakis a hazugság miatt.
- Meg is kérhettek volna, hogy menjek el, nem kellett volna azonnal egy golfütővel rám rontani! – ha szólnak, akkor nem ölöm meg őket, maximum csak kapnak néhány ütést és már menekültem is volna tovább, de nem, ők kérdés nélkül támadtak rám, én pedig dühös voltam, és abban a pillanatban még inkább, mikor támadtak. Maguknak köszönhetik, ezt soha nem fogom másként látni. Emiatt ítél el engem, pedig… pedig vannak olyan tömeggyilkosok, akiknek megbocsátottak már, pedig ők nem egy, hanem legalább húsz gyereknek ölték meg a szüleit és más rokonait. Én nem vagyok rossz, csak… csak másként látom a világot, mint ő, ez miért olyan nagy bűn?
- Én csak… úgy voltam vele, hogy amiről nem tudsz, az nem is fájhat neked. – mert ő a legfontosabb, és nem akartam neki ezzel fájdalmat okozni, őt védtem ezzel az egésszel! Mégis én vagyok az, akit a világ leggonoszabb emberének akar beállítani, pedig nem vagyok az, csak másként gondolkodom, mint ő, ráadásul még meg is akartam védeni ettől. Ezt… ezt nem értékelnie kéne? Jó, nem, nem kéne, de talán megpróbálhatná megérteni, hogy miért tettem, biztos képes lenne megérteni. Remélem. Nem akarom őt emiatt elveszteni, amiatt mert az alapján ítél meg, aki voltam, és nem az alapján aki vele voltam és vagyok.
- Én…megértem, és nem tarthatlak, nem is foglak visszatartani, ha menni akarsz. Csak ígérd meg, hogy látni foglak még, jó? Nem akarlak elveszteni, én szeretlek téged Violet, és nem akarom, hogy elmenj! – nem akarom és kész, nem érdekel, hogy a szüleinek hogy eshet ez. Én szeretem a lányukat és kész, nem érdekel az,ami történt. Nem tudok rajta változtatni, nem is akarok, talán… talán én mondhatnám el neki, de úgy se lenne jó, mert akkor soha többet nem láttam volna őt. Nekem pedig szükségem van rá.

Will & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Épp ez a baj, hogy nem azért kér bocsánatot, mert megölte őket, hanem azért, mert hazudott és ez azért nem kicsit rémes érzés. Sejtelmem sincs, hogyan kéne ezt feldolgoznom, hiába várja azt tőlem, hogy lépek tovább. Az a baj, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem megy ilyen könnyen, ha egyszer folyton csak azt látom, ahogy végez velük és nem azt, ami jó volt közöttünk. Egyszerűen nem tudom, hogyan lehet ezt elfelejteni, hogy újra kezdjük, hogy második esélyt adjak neki. Értem én, amit mond, azt hiszem, hogy megváltozott, meg minden, de akkor is ugyanolyan nehéz az egész, akkor is épp olyan nehéz feldolgozni.
- Ez... ez így van. - bólintok egyet nagyot nyelve. Igaza van, nem adtam volna neki esélyt, és akkor most sokkal könnyebb lenne minden. De én adtam, mert nem tudtam, hogy kicsoda, hogy mit tett és most ezt kéne valahogy feldolgoznom, ezt kéne valahogy elfogadnom, de egyszerűen nem megy. Túlságosan azt érzem, hogy szétszakadok, széthasad a szívem a fájdalomtól, amit okoz ez az egész helyzet. Nem szeretheted azt, aki megölte a szüleidet, ez egyszerűen nem lehetséges!
- Rosszabbat? Will... megölted a szüleimet? Számomra rendkívül fontos embereket, jó embereket, és te... megölted őket, mert a saját házukat próbálták védeni. - ez a helyzet, ez a véres igazság, szó szerint véres. Agyon verte őket, és én végig kellett, hogy nézzem az egészet, mint ahogy végig kellett csinálnom utána mindent. A temetést, és az egész tortúrát. Újra kellett kezdenem, újra kellett indítanom az egész életemet nélkülük és azt hittem, hogy majd minden jó lesz, hogy végre minden jól alakul, hogy találtam magamnak valakit, aki fontossá vált és most... most nem tudom, hogy mégis mit kéne tennem, nem tudom, hogy mégis hogy lépjek tovább, hogy nézzek rá úgy, mint eddig. Egyszerűen halvány sejtelmem sincs róla.
- Értem, de... de nem gondoltad, hogy egyszer kiderül? Hogy... valahogy rájövök? - könnyes szemmel nézek rá. Próbálom én ezt valahogy feldolgozni, de nem tudom, hogy kéne. Legalább nem lököm el, ez talán valami, de ezen kívül nem tudom, hogy mit tehetnék. Próbálom megtörölni a szemem, de nem apadnak a könnyek, már az is valami, hogy nem ráz folyamatosan a zokogás és nem akarom talán most per pillanat kitépni a hajamat szálanként. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit tegyek, úgy érzem, hogy... őket árulom el azzal, hogy vele vagyok. - El kéne mennem, én... én ezt most nem tudom... nem tudom ilyen hirtelen felfogni, feldolgozni... Nem tudom, hogy kellene.- összeszorítom a számat, de még sem állok fel. akarok, kellene, de nem megy. Nem tudom, hogyan lépjek tovább, de azt hiszem elmenni sem akarok igazán, pedig kellene, pedig muszáj lenne, mert nem szabadna itt lennem. Nem szabadna itt lennem azzal, aki... aki megölte őket.

Violet & Will

Én soha nem fogom tudni megérteni ezt a nagy kötődést a családhoz, elvégre az enyémmel nem voltam valami jóban, nem is olyan rég megöltem őket, szóval… nem nagyon tudom sajnálni azt, hogy megöltem a szüleit. Van, aki sokkal rosszabbul jár, mondjuk akinek feltrancsírozzák a szüleit, az övéit csak agyonvertem, egészen pontosan az apját. Én csak azt sajnálom, hogy hazudtam neki, nem pedig azt, hogy végeztem velük. Maguknak keresték a bajt, ha nem támadnak rám, akkor nem öltem volna őket meg, maximum kórházba kerülnek, de megölni őket…nem. Nem voltam valami jó állapotban, dühös voltam és ideges, kaját kerestem, erre egy golfütővel támadtak volna rám, hagynom kellett volna, hogy megverjenek, vagy mi? Akkor jött elő a képességem, akkor még nem tudtam, hogy nem árt nekem az ütlegelés, de ez most már mindegy is, megöltem őket, ezen nem fogok tudni változtatni, és ő sem tud rajta. Megértem, vagyis próbálom megérteni azt, hogy így ki van akadva emiatt, de a szülei már elmentek, én küldtem el őket, most már nincs mit tenni értük, semmivel nem lesz jobb, ha örök életében haragudni fog rám azért, mert azt tettem, amit kellett. Így volt megírva az élet, mondhatnám, hogy nem voltam magamnál, de akkor hazudnék. Tudtam mit teszek, és így láttam helyesnek.
- Tudom, de… de esélyt sem adtál volna nekem, ha ezzel kezdek. – nem terveztem el ezt, de pontosan tudtam, hogy esélyt sem ad nekem, ha azzal indítok, hogy megöltem a szüleit, ezért akartam azt, hogy ismerjen meg, hogy lássa milyen vagyok, és akkor majd elmondom neki, de… de végül ez előbb történt meg, és most minden szétesik, amit eddig elértem nála, és ez idegesítő, kiábrándító. Miatta költöztem ide, miatta kezdtem új életet, és akkor ez most mind hiábavaló volt? Csak mert azt tettem, amit megkövetelt a természetem? Értem, hogy nehéz ezt elfogadni, de biztos el lehet valahogy.
- Miért nem? Én miért nem érdemlek második esélyt? Van, aki nálam rosszabbat tett, mégis megbocsátottak neki! – ez így igazságtalan, és idegesítő. Senki sem ártatlan, mindenkinek van bűne, egyeseknek kisebb, másoknak nagyobb, de van, és csak ez számít. Én miért nem érdemlek akkor egy esélyt, hogy élhessek az új életemben? Miért kell csak emiatt máris elítélni engem? Vannak tömeggyilkosok, háborús bűnösök, akiknek megbocsátottak és elengedték őket, engem meg csak néhány jelentéktelen senki meggyilkolása miatt akar elítélni? Ez így már több, mint igazságtalan, csak ő valamiért ezt nem akarja felfogni. Nem vagyok olyan rossz, csak azt tettem, amiben hittem.
- Ettől akartalak megvédeni, érted már? Nem akartalak így látni, nem akartam, hogy ezt érezd. – esélyt akartam, arra, hogy elfogadjon, hogy lássa: megtudd engem kedvelni, és nem azért ítél el, amilyen vagyok, hanem amit tette, a múltban, régen, szinte már mintha évekkel ezelőtt történt volna. És mégis, újra és újra elítél, megint csak ezt dörgöli az orrom alá, nem látja a lényeget a tettem okait. Én csak őt védtem, jót cselekedtem, mégis úgy állítja be, mintha rosszul tettem volna. Pedig nem, tudom, hogy így volt helyes, azt akartam, hogy ő is tudja: kedvelhet engem, akár még szerethet is, mindazok ellenére amit tettem, és ez most mind visszafelé sült el.

Tárgy: Re: Will North Salem-i lakása

» North Salem Hospital
» North Salem utcái
» 77 Richmond Street, 10560 North Salem, NY - Nathaniel Montgomery
» Warren lakása
» Shayeh rezidencia - North Salem