Kerti kiülő

Könnyed reggeli teámat fogyasztom a kertben, mondhatni a természet lágy ölén, mikor különösen érdekes dolog történik. Ismételten sikeredett belefeledkeznem a kert különös, pulzáló flórájának és faunájának élményébe. Némi meglepetéssel nyugtázom, mikor nem várt vendégem érkezik. Mondhatnám, a semmiből érkezett, ám nyilvánvalóan mindössze egy másik helyről, közlekedéséhez igénybe véve legalább még egy dimenziót.
Részemről a várható emberi reakció elmarad, azaz egyetlen pillanatig sem áll szándékomban kedvelt italomat orromon vagy számon keresztül nagy sebességgel környezetembe juttatni. Ugyanakkor való igaz, hogy néhány pillanat erejéig félbehagyom az aktuálisan folyamatban lévő kortyom fogyasztását. Végül látszólag zavartalanul folytatom korábban megkezdett mozdulatomat, majd a frissítő folyadék leérkezése után viszonzom a kisasszony illedelmes köszönését.
- Jó reggelt neked is, Orchidea!
Úgy teszek, mintha tökéletesen természetes jelenség lenne az én rezidenciámon, hogy egy fiatal nő a szabadban fedetlen - vagy részben, ám kellően rendhagyó stílusban - testtel mutatkozik. Fogalmazzunk úgy, míg mások nem csodálják meg eme látványt, nem élek panasszal irányában.
- Mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen gyönyörű virágszál hullott egyenesen lábaim elé?
Valóban, szándékomban áll némi bűntudatot ébreszteni benne egy kevéske eltúlzott kedvességgel. Mindemellett nem is igazán fűlik a fogam bárki megdorgálásához, és teljességgel bizonyos vagyok abban is, az ifjú hölgy már tisztában van hibájával. Ennek feldolgozása azonban már nem az én feladatom, így ráhagyom.

Újabb ragyogó reggel virradt, legalábbis az optimista korán kelők szerint biztosan. Én nem tartozom közéjük, viszont kivételesen időben keltem. Ma nem munkaügy miatt kellett ilyenre vetemednem, hanem azért mert az egyik kedvenc üzletházamban kiárusítás van ma. Ami nálam egyet jelent azzal, hogy fogom majd magam, elfurikáztatom magam és látástól vakulásig vásárolgatok majd.
Persze amint összeszedtem magam. De még mindig az ágyon ülök, a szemeimet dörzsolgetve, mindenféle elképzelés nélkül, hogy ugyan mit is kellene felvennem. A gardróbom hatalmas, lassan annyi ruhám lesz, hogy át kell költöznöm a gardróbba és a szobában fogom tartani a temérdek ruhám, cipőm és táskám.
Lassan, szinte élőhalottként kelek fel az ágyról és nem kimondottan kecses mozdulatokkal dobom le magamról az összes ruhám, hogy az ablakhoz lépjek és nyújtózkodjak egy nagyot. Az sem érdekel, ha figyel most valaki, hadd mozizzanak. Leengedem a karjaim egy sóhajjal, kettőt pislogva. A pipereasztalnál álló székről felkapom a selyemköntösöm és magamra veszem, miközben haladok tovább a gardrób felé.
Mivel nem vagyok még teljesen ébren, így fel sem tűnik az utamban álló doboz, amit nem sikerült elpakolnom tegnap este. Ráadásul nem egy könnyű dobozka, mivel az emlékeim tartom bennük. Így... a baleset garantált. Megbotlok benne és esni kezdek. Sikerül megragadnom ugyan a szekrény egyik polcát, amivel annyit érek el, hogy mostmár hátrafelé esek. Ne! Ne! Nem akarok itt eltaknyolni! A belső segélykiáltásom azonban nem várt hatást ér el. Önkéntelenül nyitok egy kaput. Amin át is esek.
Ülve érkezem, a hajam előreszáll, ez ad némi kapaszkodót nekem a szégyenérzet ellen, viszont a tény, hogy a lábaim nem a jólneveltség szellemében érkeztek és nincs rajtam más a köpenyen kívül, nem segítenek rajtam. Felmordulok és hátracsapom a tincseim, hogy felmérhessem, ugyan hová is érkeztem. A kertben vagyok. A kiülőnél, amit a szobámból előszeretettel szemlélek, vagy itt vagyok. Viszont meglátom, hogy Nikola az asztalnál ül és némi pír önti el az arcom. Csak gratulálhatok magamnak.
- Jó reggelt... - köszönök félszegen, de megmozdulni még nem mozdulok a földről.