Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Úgy tűnik, hogy Isabellával teljesen más hullámhosszon vagyunk, és én nem fogom számára magyarázgatni, hogy miért is vagyok ilyen, nem értené. Reméltem, hogy a kezdeti közös vibrálás elég lesz ahhoz, hogy ne akarjon folyton dacolni velem, ehhez képest gyorsan vége szakad mindennek, ami éledt volna kettőnk között, több lehetett volna, mint egyszerű munkakapcsolat. Valahogy mindent rosszul reagál le, ami esetleg játék lehet, azt komolyan veszi, nem tud, vagy nem akar flörtölni, úgy látom, hogy mindjárt elsírja magát. Utánasiettem, hogy megvédjem, mert azt azért nem engedem, hogy rajtam múljon, hogy megsérül-e, annyira vadbarom nem vagyok, hogy puszta bosszúvágyból hagyjak ilyesmit. És most szinte rázza a sírás. Nem is tudom, hogy mit kéne kezdenem vele. Visszaküldeni Xavierhez, hogy nem tudunk együtt dolgozni? Kérni helyette valaki mást? Hagyni a fenébe, és megoldani egyedül az ügyet? Hosszú idő után most én is elbizonytalanodok, de az egyértelmű, hogy ezt itt most zárni kell, hiszen nem vezet sehová. És úgy tűnik az előbb hiába is kértem bocsánatot a viselkedésem miatt, már alaposan aláástam a rólam alkotott képet a fejében. Már késő felajánlani, hogy ott leszek, és megvédem, túl büszke ahhoz, hogy elfogadja, hogy én ilyen vagyok, nyers a magam módján, más tekintetben pedig figyelmes, a kettő együtt megférhet. Visszaülünk az autóba, hogy hazavigyem, még megpróbálkozom egy utolsó eséllyel a kettőnk számára, de teljesen elutasító. - Ahogy gondolod. – Vetem oda, és az út hátralévő részében immár én sem szólalok meg, nem pattanok ott ki, hogy kinyissam az ajtót, kisegítsem a kocsiból. Végülis lezártuk. Amikor kiszált, és becsapta az ajtót, vissza se nézve padlógázt nyomok, és elporzok.
//Köszönöm a játékot.//
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Sejtem, hogy ezzel a megjegyzésével Morgan valami hasonló szituációt akart létrehozni. Kíváncsi volt, hogy hogyan is viszonyulok ehhez a tényhez, hogy mi is lesz a reakcióm. Vagy... Az is lehet, hogy komolyan gondolta - suttogja egy aprócska hang a fejemben, és a torkomban ismét egy gombóc nő és a sírás fojtogat. Fogalmam sincs, hogy mit kellene éreznem és őszintén tanácstalan vagyok. Nem éreztem még ilyet, nem aláztak meg még ennyire szóban és fogalmam nincs, hogy mi lesz ennek a következménye. Talán Morgan átverte Xaviert és nincs is semmiféle projekt és küldetés, egyszerűen csak... szexrabszolgának akar? Csak egy perverz domináns férfi, aki játszótársat akar magának? Megremegek erre a gondolatra, és igyekszem kitörölni ezt a fejemből. Nem lehet. Xavier tudná. Hiszen ő telepata. Tudná. Ebben biztos vagyok. Nem sok időm marad ezen gondolkozni, mert hamarosan belém kötnek, és néhány röpke pillanat alatt Morgan is ott terem, mintha tudta volna, hogy bajban vagyok. Gyorsan elintézi a bajkeverőket, én pedig tátott szájjal pislogok a sebesültekre. Nem gondolom, hogy segíteni kellene nekik, mert megérdemelték, de... Itt kell hagyni őket? Persze úgy nézem, ez a bár igen népszerű, úgyhogy biztos hamarosan erre jön valaki. Ezért nekünk is minél előbb le kellene innen lépni, mert a végén még valaki meglátta, hogy mit csinált Morgan és bajba keveredünk. Hatalmas változatot vesz a férfi hangulata, és immár ismét kedves, és talán érzelmileg aggódó is. Dögös. És kívánatos. Mi a fene van velem?! Felcsattanok, hogy nincs semmi baj, majd meg is köszönöm, hogy segített. Igaz, ezt nem túl lelkesen. A megjegyzésére szinte döbbenten kapargatom fel az államat a földről. Értetlenül meredek rá és remélem, hogy lassan neki is leesik, hogy teljesen ellentétesen viselkedik. Egyszer ki akar használni, egyszer meg akar védeni, egyszer csak munkatársak vagyunk. Mi van?! - Tudok vigyázni magamra. - jelentem ki határozottan. - Végtére is nem vagyok egyszerű ember. - nézek mélyen a szemébe, majd néhány apróbb igazítás a ruháján, és el is lépek mellőle. Szeretnék minél hamarabb otthon lenni, lehetőleg egyedül. Ez biztos? Oldalra nézek a férfire, aki lassan valamiféle csevegésbe kezd. - Ne haragudj Morgan, de egy ilyen bunkó megjegyzés után semmi kedvem veled csevegni arról, hogy hol cseperedtem fel. - jelentem ki határozottan, előre, az utat nézve. A mondat végén még kicsit el is fintorodom, és tüntetően nem nézek rá. Nincs kedvem beszélgetni. Most nincs.
Nem állt szándékomban megbántani őt, igazából fel sem fogtam, hogy mit teszek. Számomra oly egyértelmű, hogy nem érdekelnek az érzései, ahogyan senki másé sem, így élek már jó régóta, amióta miattam halt meg a családom. Kikapcsoltam, csak az érdekel, hogy másoknak hogyan segítsek, és nincsen szükségem köszönetre, viszont tőlem se várjon senki komoly kötődést, mert nem hat meg, hogy azon túl, hogy segítek, mi van a többi emberrel. Isabellában jelenleg egy csinos segítőt látok, akire hatással vagyok, s talán ez kölcsönös, de eldobható pótlék, hogy ne kelljen teljesen egyedül lennem. Az a veszélyes mutáns, akit elő kell csalnom a rejtekéből... nos talán én magam is képes lennék rá, ám egy olyan lány kell, akinek éles a szeme, gyorsak a döntései, erre pedig Xavier diáklánya tökéletesen alkalmas. Talán elragadtattam magamat a túlságosan is intim táncban, ezért is tettem helyre a dolgokat, hogy ne higgye, hogy csak mert vonzódom hozzá, egyből én leszek az a mintapasi, akiről a kis hercegnők ábrándoznak. Azt a sors már bőven ellőtte, az ifjú Morgan közel tíz éve halott, és a közönségemnek velem kell beérnie. Pillanatok alatt utánamegyek, immár azon információ birtokában, hogy meg kell őt mentenem nem csupán a szégyentől, sokkal inkább attól, hogy bántsák. Valahogy feltámadt bennem a birtoklási, kisajátítási vágy, miszerint ő az enyém, és nem lehet az, hogy más bántsa. Na nem mintha oly perverz lennék, hogy én akarnám megbüntetni. Való igaz, kegyetlen vagyok, de ha ellenem szegülne, egyszerűen kitörném a nyakát, nem szokásom senkit sem kínozni, az olyan utálatos dolog. Elengedem az arcát, ahogyan dacosan kéri a mozdulatával, elégedetten mordulok fel, hogy érezze, nem vagyok csalódott, pont erre számítottam, hogy elrántja a tekintetét. Mégiscsak én dominálok. Nem foglalkozom a sebesültekkel, az ő bajuk, hogy Isabellába kötöttek, aki most az én nyomozóm. Nyugodtan lépjen csak arébb, felemelem a kezemet, de nem engedek teret, szinte hozzám kell préselnie magát, amikor ellép mellettem. Mégis lehajtom a fejemet, valahogy érzem, hogy megint feszegetem a határait. Ennyire nem akartam bántani. Meglep, hogy visszalép hozzám, és megigazítja a galléromat. Felemelem szikrázó kék pillantásomat, amolyan tűnődő-bűnbánó tekintettel mérem végig, majd bólintok. Csodálom, hogy tényleg van annyira erős, hogy elviseljen. Nyitom neki az ajtót, és fogom a kezét, hogy ne essen orra a cipellőben, ha túlgondolta volna a sarok méretét. Ha kész, a másik oldalra pattanok és becsúszok mellé. - Nem lehetek mindig ott, hogy megvédjelek, hiszen nekem is van munkám. Mégis.. ott leszek, amikor csak kell. – Pillantok oldalra, még ebben a mai rázós helyzetben is, ha megijedt, ott voltam, és nem esett bántódása. Ezt akarom most is garantálni, hogy bár csali, de nem olyan, aki végül az életével fizet, mert bekapja a nagy hal. - Szeretném, ha mesélnél magadról, többet akarok tudni. Hol cseperedtél fel? – Bár néhány dolog benne volt a Xavier által átküldött aktában, de felszínes ismeretek, Bellától akarok mindent hallani. Pár perc alatt visszaérünk a szállodájába, de még nem szállok ki, ez amolyan búcsúbeszélgetés mára.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Tárgy: Re: Morgan & Bella - Váratlan látogató Szer. 25 Május - 18:15
Nagyon furcsa és meglepő helyre hozott engem a "Főnök" és egyelőre nem is tudom hova tenni ezt az egészet. Persze maga Morgan is igen érdekes és fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem ma este. Elmondása szerint arra készít fel, hogy mi minden érhet a mutánsok világában. ÉS való igaz: fogalmam sem volt, hogy vannak ilyen helyek, habár valahol az ember legbelül tudja, hogy a mutánsoknak is kell egy hely, ahol önmaguk lehetnek és élhetnek. Először kicsit megtorpanok, de hamarosan elönt a magabiztosság és kihívóan hívom táncba a férfit, aki egy másodpercig sem hezitál. Maga elé fordít, és a hasamat átkarolva húz közel magához, hogy érezzem az összes mozdulatát és együtt tudjunk mozogni a zene varázslatos ütemére. Tényleg arra? Vagy már nem is a zene dübörög a fülemben, hanem valami egészen más? Talán immár saját dallamra táncolunk, saját ritmusra és úgy érezzük a másikat. Morgan közel hajol hozzám és a fülembe suttogja azokat az arrogáns szavakat, amire megdermedek. Hirtelen nem tudok mit válaszolni, a zene csak egy hangos, zúgó örvény lesz a fülemben és fogalmam nincs, mit mondhatnék, mit válaszolhatnék erre az egészre. Döbbenten fordulok meg és távolodok el a férfitől, majd egy pincérbe botolva sietek, szinte rohanok, kifelé al elzárt kis teremből, kifelé a friss levegőre. A szívem hevesen dobog, a fülemben még mindig az ismeretlen zene ritmusa dübörög és fogalmam nincs, hogy mitévő legyek. Az agyam egy löttyedt pudingra hasonlít, az értelmes gondolatok pedig most rohannak, menekülnek el előlem. Azt sem tudom, hogy megtudnék-e szólalni, habár hamarosan rájövök, hogy jó lenne legalább valami segítség kérést előadni, ugyanis néhány részeg fazon szúr ki magának. Összehúzom magamon a kabátot és igyekszem lesütött szemmel mélyeket lélegezni. Persze meg tudom védeni magam, hogyha kell, ám most nem igazán vagyok olyan állapotban, hogy értelmesen tudjak gondolkozni. Felém indulnak és az egyik el is kapja a karomat, valamiféle "Szépségem, gyere ide" szavakat motyorászva, néhány nyálcseppel szórva meg az arcomat. Fintorogva húzódom el, ám szerencsére nem sokáig kell ezt elviselnem, mert néhány másodperc múlva Morgan ront ki az ajtón és indul meg célirányosan a férfiak felé - és felém. Mintha pontosan tudta volna, hogy mi történik velem. Összeveri a férfiakat, akik a földön kúszva igyekeznek távolabb kerülni tőlünk. Morgan immár rám figyel, és tenyere közé fogja az arcomat, úgy érdeklődik a hogylétem felől. Tágra nyílt szemmel, döbbenten pislogok rá és igyekszem rájönni, hogyan kell levegőt venni. Hamarosan felfogom a szavait, majd összeszorítom az ajkamat, jelezve neki, hogyha akarna, sem csókolhatna meg, majd elfordítom a tekintetem és hogyha engedi, ellépek tőle. - Pompásan. - csattanok fel, majd veszek egy nagy levegőt és a nyöszörgő emberek felé nézek. - Köszönöm... - motyogom megsemmisülten, hiszen tudom, hogyha ő nem ment meg, lehet, hogy valami komolyabb is történt volna. Kellemetlen, hogy pont most mentett meg, miután olyan bunkó és arrogáns megjegyzést tett. Nem kér bocsánatot, de felajánlja, hogy hazavisz, ami kicsit megrémiszt. Kettesben vele az autóban? Vajon milyen távol áll tőle az a dolog, amit ezek a részegek akartak csinálni velem? Hiszen azt mondta, hogy az övé vagyok. Ennyi erővel simán megerőszakolhatna az autóban. Vagy a szobámban... A nagy franciaágyon... Megijesztenek azok a gondolatok és képek, amik betolulnak az agyamban. Hiszen ő teljesen más, mint ez a három részeg fazon. Hogyan is hasonlíthatnám össze őket?! De vajon miért vonz és taszít egyszerre a gondolat, hogy a kedvére tegyek? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem lenne durva, és viszonozná a testi vágyakat. De vajon tényleg? Elgondolkodva nézek a férfire, aki megmentett. Kicsit oldalra döntöm a fejemet, majd közelebb lépek hozzá és megigazítom a gallérját, lágyan végighúzva rajta az egyik kezemet. - Induljunk. - nézek mélyen a szemébe, pár pillanatig fogva tartom a tekintetét, majd nem várva semmiféle reakciót fordulok el és indulok el az autó felé.
Ahogyan a lány hozzámbújik, magától értetődő módon vágom el a gyengéd közeledést, és hívom táncba, méghozzá nem is túl finom módon, egyértelműen kifejezve, hogy a kapcsolatunkban én vagyok az uralkodó fél. A tánc jelzi azt, hogy tökéletesen beilleszkedtünk a hátsó szekció kissé eufórikus közegébe, hiszen csak a vak nem láthatja, hogy a különféle kéjelgések alig választanak el a nyers, nyílt szexualitástól, csoda, hogy nem egy orgiára nyitottunk be. Ahogyan ritmikusan együtt mozgunk, meg sem próbálom visszafogni magamat, hozzáérek, a hasa környékén átkarolva, és hozzányomva magamat a hátsójához, hiszen csakis így lehet együtt mozogni, szinte már imitálunk valami mást, valami ennél is komolyabbat. Talán ezért is susogok a fülébe arrogánsan, mintha máris az enyém lenne, akivel azt teszek amit akarok. És hogy milyen célból? Pont azért, hogy egyszerre formáljak rá jogot, és taszítsam el. Igen, el kell taszítanom, mert belém lát, tudja, hogy a felvett álca mégsem a részem, a maszk, ami alatt dolgozom, nem változtatott meg, nem lett belőlem új ember. Csupán védelem, hogy a képességem miatt ne legyek ismét megzsarolható, hogy közel engedek magamhoz valakit. Ezért aztán ellököm, méghozzá teljes erőből, hagyva, hogy ő döbbenjen le, és menjen el magától. Nem játszik az arcomon csúfondáros mosoly, csupán hidegen nézem, ahogyan hátrál, és fellöki a pincér kezében tartott tálcát. Nem lépek utána, csak pár pillanattal később, átkozódva. Magam sem értem, hogy miért mozdulok, a lábam hajt, bocsánatot kérni, vagy bánom is én, hogy miért, de amint kimondtam a megalázó mondatokat, tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem. Mást irányítok ha kell, bárkit megbántok, a sárba tiprok, ez a lány... nem is a túlérzékenysége a gond. Éppen inkább az, hogy más mint a többi, bizonyos tekintetben nem is hagyja magát kontrollálni, emiatt állandóan vetélkedni fogunk, már ha ennek lesz bármi folytatása. A klubból kiérve a falnak veti a hátát, és ott zihál, ám mielőtt én kiérnék, társasága akad. És ezt már előre látom, mert tudom, érzem, hogy valami baj fog történni, ezért az újraírt változatban már nem habozok egy pillanatra sem, nagyjából öt másodperccel később vágódom ki az ajtón, hogy a három kötekedő alakot, akik elkezdik rángatni a klub előtt, enyhén ittasan, ripityára tört csontokkal hagyjam a földön. Talán az egyiknek még rá is tipornék a fejére, de valahogy úgy érzem, Isabella valahogy nem egy gyilkos alkat. A néhány mozdulat, ami a cicázó fenyegetések után megtörtént, magáért beszél. Villámgyors vagyok, ezúttal nem jelmezben, hanem az öltönyben, és nekem semmi bántódásom nem esik, neki csupán a csuklójára fogott rá az egyik. - Minden rendben? Jól vagy Isabella? Bocsánatot kérhetnék, tudom, de... az nem elég, ha csak hazaviszlek, és lapozunk? – Fogom tenyereim zárójelébe az arcát, miközben a három nyöszörgő alak a földön fetreng, csoda, hogy meg tudnak mozdulni. Veszélyesen közelhajolok a lányhoz, immár nem először, de most tényleg csak a hogyléte érdekel, nem fogom megcsókolni.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Egyszerűen fogalmam nincs, hogy mik ezek a hangulatingadozások, amelyek Morgan közelében előtörnek belőlem. Egyik pillanatban még sajnálom őt, másik pillanatban heves vágyat érzek iránta, máskor pedig még hevesebb haragot és dühöt. Eszembe jut, hogy talán titkos képessége, hogy érzelmeket irányít, ki tudja. Ám elgondolkozok azon is, hogy akkor vajon melyik érzelem a sajátom, és melyik az, amit ő táplál belém? Elég hevesen belelovalom magam ebben a teóriába, így ez foglalja le a gondolataimat, miközben kocsikázunk. A motor alig hallhatóan búg és vélhetőleg a szívem dobogása nyomja el a lágy, halk hangot. Izgatott vagyok, hova is visz a férfi és vajon miért. Szeretek bulizni, természetesen, ahogy a legtöbb fiatal, de nem gondoltam volna, hogy léteznek olyan bárok, ahol a mutánsok is jól érezhetik magukat és ami a legfontosabb: önmaguk lehetnek, elengedhetik magukat és úgy mulathatnak. Elég furcsa dolgokat látok, ahogy belépünk kézen fogva a kis helyiségbe. Nem lépek el Morgan mellől, sőt inkább kicsit még jobban hozzá bújok,mert be kell valljam, eléggé megdöbbent ez a hely. Körbenézek és mindenféle furcsaságot (és néhol gusztustalanságot) látok és nem tudom hirtelen hova tenni ezt az egész helyet. Alig tudom feldolgozni, hogy hol is vagyunk és eközben azt a furcsa, melegséget sem fogom fel, ami a férfi közelségétől fut át a testemen. A döbbenet, a hely feldolgozása csupán néhány percet vesz igénybe. Végül szembefordulok a férfivel és kicsit pajkosan, jól eső izgalommal válaszolok neki. Úgy tűnik megleptem, nem is először, amiért hátba veregetem magam, és hogyha nem koordinálnám magam, akkor egy széles vigyor ülne ki az arcomra. Ehelyett csak egy félmosoly jelenik meg rajtam, ami lágyan kirajzolja jobb oldalon a mosolygödröcskémet és büszkén nézek Morgan szemébe. Úgy tűnik a frissítő még várat magára, mert a férfi táncra invitál, és hamar elkapva a csípőmet mögém kerül. Szeretek így táncolni, bár tény, hogy olyannal kicsit jobb, akivel bizalmasabb kapcsolatban, urambocsá párkapcsolatban vagyok. Egy (majdnem) idegennel azért elég frusztráló érzés. Azért igyekszem felvenni a ritmust és az ő mozgását követve a zenére koncentrálni. Egészen addig, amíg a fülembe nem súgja azt a furcsa mondatot. A zene totálisan elcsendesül, csak a szívem dobogását hallom, és a mondat visszhangzik a fülemben. "Azt hiszed, hogy nem bántanálak..." "Játékszer vagy, aki addig kell, amíg rád nem unok." Döbbenten állok meg a mozgással, és fordulok meg, ha Morgan hagyja. Hatalmas, kék szemeimben ezernyi kérdés, döbbenet és talán egy kis csalódottság. Csak meredek rá, fogalmam nincs, hogy mit mondjak és azt sem veszem észre, hogy a szám lassan elnyílik. Fogalmam nincs, mit kellene erre mondanom, vagy reagálnom. Megkövülve meredek a férfire, aki egy gusztustalan, arrogáns, beképzelt irányításmániás, aki valami furcsa ok miatt mégis vonz. Ezernyi érzés kavarog bennem és fogalmam nincs, hogy hirtelen hol vagyok és miért. Hátrálni kezdek, miközben neki megyek egy pincérnek, és a néhány pohár és üveg ezernyi darabra törve kerül a padlóra.* - Bocsánat... elnézést... *hebegek-habogok, végül a függöny mögé ugrova próbálom ott hagyni a férfit és kitörni a klub folytogató tömegéből, hogy egy kis friss levegővel teljen meg a fejem és azt mondhassam magamnak, hogy csak egy furcsa képzelgés volt ez az egész. Ha Morgan nem elég gyors és nem kerüli ki gyorsan a pincért és a tömeget, akkor kirontok a klub ajtaján az utcára, és az egyik falhoz dőlve lélegzek nagyokat. Haza akarok menni. Most.*
Az természetes, hogy nem szokott érdekelni mások lelkivilága. Bőven megérdemlem azt hogy mindenkivel úgy beszéljek, ahogy, hiszen nem is tudnak róla, mennyit teszek érte. Ott vagyok mindenki árnyékában, mint valami angyal, fel sem fogják, hogy valaki vigyázza a lépteiket, nélkülem annyival rosszabb dolgok történnének, és ha azért arrogánsnak tartanak, amit közvetítek, hát tegyék. Én uralom a saját sorsomat, és sokszor az övékét is, a múltamat pedig nem kell magyaráznom senkinek. Isabella igen dacos, ahogyan felszegett állal próbál ellenállni. Nem a csábításom ellen. Szó sincsen róla. A puszta akaratomnak feszül neki. Mintha nem számítana, hogy bánthatom, akár el is tiporhatom. Hiszen mennyit számítana az élete? Nélkülözhető porszem. A kékszemű lány azonban visszanéz, és vállalja mindezt. Hogy szájhősnek tartana, azt nem hiszem, pontosan érezheti minden rendülésemből, hogy ha Xavier hozzám irányította, halálos vagyok, s minden, amit teszek, komoly jelentőséggel bír. Mégis, szükségem van, mint nyomozóra. Legalábbis most ezzel általatom magamat, noha az erő, amit közvetít, nagyon is hatékony pajzs ellenem, felkelti az érdeklődésemet. Nem csak egy csinos lány, a pillantása mögött határozottság lapul, így el kell halasztanom azt, hogy térdre kényszerítem, és rabszolgaként bánok vele, kényem-kedvem szerint kezelve. - Nincs is. Te találsz összeroppansz az akaratomtól? – Hajolok hozzá pár centinyire, hogy érezze, nagyon is mulattat a haragja, s egyben kiváncsisággal tölt el. Nem érek hozzá egyetlen ujjal sem, mégis érezni a kettőnk között éledő vibrálást. Természetes, hogy ki akarom hozni a sodrából, látni akarom az erejét, és ezt nyugalmi állapotban aligha lehet teszelni. Nem is szólalunk meg, amíg oda nem érünk a klubhoz, ám néhány sokat sejtető pillantást vetek oldalra, hogy jelezzem, nem feledkeztem el róla. Kéz a kézben vezetem befelé, egyrészt hogy ne keveredjen el, másrészt hogy bárki láthassa, hozzám tartozik, és meg se forduljon a fejekben, hogy próbálkoznak nála. A hátsó szekcióban nagyon is kiváncsi vagyok a reakciójára, ahol a mutánsok egymással édelegnek, szinte már be is üt az orgia. Holott a lányt csupán a váratlan helyezekre akarom felkészíteni. Az undor mégiscsak csökken lassan, és egyre érdeklődöbb. - Nocsak, ilyen könnyen alkalmazkodsz..? Meglepsz, már nem először Isabella. Az ital majd később jöhet, úgy látom táncolnál. – Lépek mögé, és a csípőjére fonva a kezemet én is mozgatni kezdem a csípőmet. Még nem simulok hozzá közelebb, hagyok némi reakcióidőt, úgy látom, hogy már kezd feloldódni, és előjönni a buja hajlamai. Gyengéden a hajába túrok az egyik kezemmel, és kezdünk egyszerre mozogni a zene ütemére. - Azt hiszed, hogy nem bántanálak, ha úgy igazán ellenemszegülsz? Játékszer vagy, aki addig kell, amíg rád nem unok. Csak hogy tudd. – Susogom a fülébe kérlelhetetlenül, provokatív hangsúllyal. Tudom, hogy ezzel ismét csak magam ellen fordítom, de még mindig jobb, ha tudja az igazságot, mintha álomba ringatja magát.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
*Habár még baromira nem ismerem ezt a férfit, mégis olyan hihetetlenül vonz, hogy nem is tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Meg akarom ismerni, tudni akarom, hogy miért olyan, amilyen és hogy miért van rám ilyen hatással. Milyennel is? Igazából nem is tudom, de tény, hogy nem sok ember tud ennyire zavarba hozni pusztán azzal, hogy a szemembe néz, és nem sok ember tud kiváltani libabőrt rajtam, ha csak egyszerűen az állam alá nyúl és közelebb hajolva suttogja a szavakat. Vágyok az érintésére, mégis valahol legbelül utálom magam, hogy ennyire könnyű nőcske vagyok. Tényleg az lennék? Tényleg ennyire egyszerűen le tud venni egy szép szempár? Szeretnék ellen állni neki és úgy tűnik, hogy néha - sajnos igen kevés alkalommal, de - sikerül is a dolog, és egész egyszerűen megacélozva magamat határozottan nézek Morgan szemébe és közlöm vele a gondolataimat. Egy részüket csak, természetesen... Az apró megjegyzésére elönt a düh.* - Örülök, hogy nem lesz heves szívdobogásod tőle, ha megbántasz másokat! *csattanok fel. Magam sem tudom, hogy miért váltott ki ez a megjegyzés belőlem ilyen heves indulatot, de tény, hogy ismét egy arrogás, beképzelt és bunkó férfinak képzelem. Egyszerűen csak úgy megbánt másokat, mert neki az úgy tetszik. Nagyszerű! Morcosan fordulok el, de ahogy a düh jött, olyan gyorsan el is múlik. Fogalmam sincs, mit csinál velem ez a férfi és eszembe jutnak olyan gondolatok, hogy talán érzelem manipuláló és azért vonzódom hozzá, mert ő azt akarja. Amikor pedig dühös vagyok és undorodom tőle, az az igazi gondolatom. A sajnálatom, amit a családja elvesztése iránt éreztem egy röpke másodperc alatt eltűnik, és úgy gondolom, ezt ő is észreveheti. Nem sokat csevegünk, az őszinte, bensőséges pillanat elmúlt az aprócska kis dührohamommal, így hamarosan kiderül, mit is keres itt nálam estefelé a férfi. Az autóba ülve nem szólunk egymáshoz, kezdek egyre feszültebb, ám izgatottabb lenni. Kíváncsi vagyok, hova visz ez a férfi és hogy miért. Egy klub előtt állunk meg, és ahogy befelé indulunk és utat tör a tömegben, a keze után nyúlok. Érzem a sajátomra fonódó ujjakat és valamiért egy jól eső, biztonságos érzés tölt el. Mi a franc?! Egy kicsit eldugottabb ajtóhoz érünk, magunk mögött hagyva a boxokat, és egy igazán furcsa party terembe érkezünk. Elképedve figyelem az embereket és észre sem veszem, de közelebb húzódom Morganhez, most már nem csak a kezét, de a karját markolva.* - Jesszusom, vannak ilyen helyek? *suttogom. Fogalmam sincs, hogy meghallotta-e, minden esetre mikor felém fordul, felnézek a szemébe. Láthatja rajtam a döbbenetet, talán egy kis undort, és a félelmet. És most mit csinálunk itt? Igyekszem gyorsan magamhoz térni, majd titokzatosan elmosolyodom, a szemem megcsillan a fényben.* - A küldetésem során igen, de úgy tűnik, hogy a kedves Megbízómnak elég furcsa ízlése van... *mosolyodom el lágyan, kicsit oldalra hajtott fejjel.* - Mit iszunk? *szélesedik ki jobban a vigyorom, és lassan kezdem ütemre mozgatni a csípőmet. Vajon bulizni jöttünk ide, vagy valami komolyabb célja volt ennek az esti kiruccanásnak?*
Nehezem adom ki magamat, úgy vélem, hogy nem is tartozik másra, amit legbelül érzek, Isabella azonban nem elégszik meg azzal, hogy a munkára korlátozzuk a csevegést. Ahogyan egymásra nézünk, szinte kiköveteli magának a válaszokat, hogy miért vagyok végletes. Bizonyos tekintetben szenvedélyes, más szempontból viszont objektív, hideg. Ám a lánynak a titkaim kellenek. Azok, amelytől nem mutáns, hanem ember vagyok. Nem is feltétlenül a vezetőt látja bennem, ledobja magáról az általam szabott feltételeket, amely dühít, mégis vonz is az irányába. Azt hittem, hogy egyszerű csinibaba a külső alapján, Xavier azonban elmeszakértő, biztosan tudja, hogy mennyivel több van ebben a lányban, és most már én is kezdek ráébredni. Ahogyan a családomról beszélek, látom, hogy mennyire meglepi, amit hallott. Holott nem akartam sajnáltatni magamat, nem ez volt a cél, hogy így állítsam magam mellé a szimpátiáját. Ismét az álla alá nyúlok, hogy feljebb emeljem a tekintetét. - Nem bántottál meg. Fordítva már bizonyára többször is előfordult, azt meg vállalom. – Félmosollyal engedem őt el, szikrázó kék tekintetemmel viszont nem tágítok, és hagyom, hogy a zavar szép lassan elillanjon köztünk. Pontosan tudom, hogy alig ismerjük még egymást, ehhez pedig idő kell. Van köztünk valami, amit még nem fedeztünk igazán fel, de ez majd kialakulhat. Az is elképzelhető, hogy még a munkakapcsolat sem működhet, annyira domináns jellemek vagyunk mindketten. Bár ahogy látom, ő azért lényegesen inkább az érzelmei rabja. - Én aztán tudom Isabella. Mégis, ha rád nézek, nem mindig tudok a lelkeddel törődni. – Vallom be talán némiképpen szemtelen módon, lehetne ugyanis bármilyen édes jelleme, ha közben nem vonzana egyáltalán a külcsíny. És talán arrogáns vagyok eléggé ahhoz, hogy tudjam, a kéretlen szabályrendszerem ellenére is állandó izgatottság lesz rajta urrá, ha csak egymáshoz érünk. Irányítom amennyire lehet, olykor hagyja magát, máskor dacosan ellenáll. A mostani remegése is mosolyt csal ki belőlem, de nem amolyan bátortalant, amit egy udvarlásnál merészelne a férfiú. Nem, az enyém bizony perzselő, letaglózó. Elindulunk az esti programra, amiért végülis felkerestem. Kérdés, hogy vajon mi lesz a reakciója. Bátor lesz vajon, vagy felháborodott? Ezt még nem tudom megítélni, a lány igen szeszélyes, gyakorta következetlen. Én ellenben vagyok annyira gáláns, hogy udvarias legyek abban, hogy kinyitom a kocsiajtót. Pár perc csupán, hogy odaérjünk. A tömegben a kezem után nyúl, jólesően fonom rá az ujjaimat a tenyerére. Erős kézzel fogom, de nem szorítom meg, csupán annyira, hogy el ne szakadjunk egymástól. Átvágunk a szórakozók között, azonban nem állunk meg a látott boxoknál, egy ajtóhoz érünk, ahol már felismernek, az ajtónálló legalábbis biccent, bár vigyorgó pillantással méri végig a lányt, ám amint a magas kopasz négerre vetek egy jéghideg tekintetet, egyből rendezi a vonásait. Beljebb lépve egy vörös függönyt kell elhúznunk a folyosóról, és egy kisebbecske terembe jutunk, ahol hasonló félhomály, és villódzás van, mint kint a főteremben, ám jóval kevesebben vannak. És ami még inkább érdekes, sokkal közvetlenebbül táncolnak. Kissé orgiaszerű, mert van aki a kanapén hentereg, a táncolók egyike pedig hatalmas csápokat növeszt a hátából, és a vele táncoló lány melleit fogdossa vele, de olyat is látni, aki valami furcsa köpettel borítja be a partnernőjét, aki ettől földöntúli extázisban vonaglik a parketten. Mutánsok, ez egyértelmű. - Fel vagy készülve bármire, amit a nyomozásod alatt tapasztalhatsz? – Kérdezem a lánytól suttogva, olyan közel hajolva hozzá, hogy a fülcimpáját érinti az ajkam. Kissé bele is lehelek a fülébe, mert miért ne?
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Igyekszem kiismerni, megismerni és megérteni munkáltatóm reakcióit, érzéseit és mozdulatait. Sajnos egyelőre nem igazán megy, és igyekszem úgy reagálni, ahogy esetleg elvárja - vagy ahogy éppen nem. Néha elönt a düh és a harag, hogy mennyire lekezelő és bunkó velem, néha pedig egy különleges izgalom járja át a testem, ahogy a kettőnk kapcsolata, párbeszéde változik. Ahogy iszogatunk, őszinte beszélgetés kezd kialakulni. Legalábbis felőlem biztosan. Meglepődök az egyszerű kérdésén, de őszintén válaszolok rá és remélem, hogy nem fojtja belém a kérdezősködést. Meglep, mikor reagál a kérdésemre, és megjegyzi, hogy volt családja, de halottak. Döbbentett nézek rá, észre sem veszem, hogy egy leheletnyit nyitva maradt a szám. Lesütöm a szemem és biccentek. - Értem. Sajnálom. - mondom, ahogy a szokás illik. Bár nem értem, hogy emiatt miért kell bezárkózni. Sok embernek haltak már meg a rokonai, mégsem lett mindenki ilyen lekezelő, bunkó és megfélemlítő személyiség. Kicsit dühít a dolog, de nem tudok ellene mit tenni és az igazat megvallva nem is nagyon akarok. Nem szeretem az ilyen hideg, érzelemmentes embereket, pláne, hogyha velem akarnak valamiféle kapcsolatot kialakítani. Bár nem vagyok benne biztos, hogy milyen kapcsolatot is akar tőlem Morgan, az biztos, hogy a furcsa munkakapcsolat már megvan. Hogy ezen belül, vagy túl lesz-e valamit, azt még nem tudom. Egyelőre próbálom helyre rakni és kicsit jobban megismerni őt. Egyelőre azt sem tudom, hogy mit is keres itt. Rejtély. - Közel sem hiszem azt, hogy kiismertelek, és nem is hiszem, hogy ez lehetséges lenne nem hogy pár óra alatt, akár több hét vagy hónap alatt sem. - jelentem ki határozottan, kicsit fel is emelem az állam és mélyen a szemébe nézek. Határozott vagyok és most kivételesen állom a pillantását.Azt akarom ,hogy tudja, nem fogok egyből a lábai elé omlani, igenis nekem is van szabad akaratom és hogyha ilyen hideg és bunkó, akkor nem fog érdekelni az élete, vagy a személye. Igen, szemrevaló férfi, ellegeltetem rajta a szememet, de csupán ennyi. Ezen túl csak a munkára fogok szorítkozni. Hacsak nem akarja, hagyja, hogy jobban megismerjem. A keze ismét a derekamra csusszan, amitől kicsit felforrósodik a testem, és el is pirulok, ami miatt dühös leszek magamra. Mennyire nő vagyok ilyenkor! Undorító. Minden esetre határozottan lépek el mellőle és foglalok helyet a kanapén. Kicsit furcsa téma felé közeledünk és nem hiszem, hogy pár óra ismeretség után ilyesmiről akarok a "Főnökömmel" - nem, maradjunk inkább a munkatárs megnevezésnél - beszélgetni. A reakciójára nem igazán tudok mit mondani, csak lassan dolgozom fel a szavait. Természetesen elképzeltem egyéb különleges helyzetben is a férfit, mert jól néz ki és bizony nem rugdosnám ki az ágyamból. De a kinézet nem minden, és a jelleme egyelőre nem olyannak mutatkozik, ami egy cseppnyit is vonzana. Mégis furcsa izgalmat érzek, hogy meghódítsam ezt a hideg szívet. Érdekes, nem? - A külső nem minden, Morgan. - nézek ismét a szemébe. Úgy tűnik, hogy egy kis fesztelen nevetgélés és máris határozottabb vagyok vele szemben, amiért meg is dicsérem magam. Ez az Bella, csak így tovább! A közelségére kicsit megremegek, de igyekszem ezt elrejteni és úgy gondolom, hogy most az egyszer egész jól sikerül. Hamarosan kiderül, hogy miért is látogatott meg a férfi, mert sétára invitál. Fogalmam nincs, hogy hova megyünk és miért pont most, minden esetre kíváncsi és izgatott leszek. Utóbbi bizonyára a bortól van, előbbi egyszerű jellemvonás. A szarkasztikus megjegyzésemre is kapok választ. Természetesen, hiszen miért is ne az övé lenne az utolsó szó? Megforgatom a szemeimet, vágok egy fintort az ajtócsapódás után, majd összeszedem magam és hamarosan már kint is vagyok az ajtón, a férfi mellett. Várakozóan nézek rá, majd követem a földszintre. Kinyitja nekem az ajtót, amire egy lágy mosolyt küldök felé. - Köszönöm. - biccentek felé vigyorogva, majd elhelyezkedem a kényelmes ülésen. Fogalmam nincs hova megyünk, de nem kell sokat várnom, hogy kiderüljön. Az autó gyönyörűen, szinte hangtalanul dorombol a fenekünk alatt és hamarosan egy klub előtt parkolunk le. Úgy sejtem megérkeztünk, és hamarosan már Morgan után megyek be az ajtón. Hangos zene fogad, rengeteg ember, a kora este ellenére is. Egész menő klubnak tűnik, én biztos, hogy nem engedhetnék meg magamnak ilyet, de gyanítom, hogy nem én állom majd a számlát. Követem a férfit, és a keze után nyúlok, hogy ne vesszek el a tömegben. Az érintésben nincs semmi vágy, vagy egyéb érzés, egyszerűen nem akarok lemaradni, így lágyan fogom meg a férfi ujjait, bőrünk épphogy összeér. Hamarosan megérkezünk egy hátsó részlegbe, ahol csupán néhány box van, a zene is halkabb és az embertömeg is lényegesen kisebb. Vajon kihez jöttünk?
Nem látok a fejébe, így nem tudom, hogy miket gondol rólam, csakis a gesztusai alapján tudok némi képet alkotni. Látom, hogy olykor meg van riadva, félénk őzikeként táncol arébb, ezzel együtt viszont mintha azt várná, hogy kicsit én is engedek a feszességből. Nem gondolom azt, hogy meglepő lenne, hogy még kóstolgatjuk egymást, ő is feszegeti a határaimat, én meg alaposan szórakozom azon, hogy nem tudja, hogyan is viszonyuljon hozzám. Nem is tudom hogy milyen segítőt vártam, de minden elképzelésemet felrúgta, csakis jó értelemben, még szoknom kell a gondolatot, hogy nem egy kisdiákkal, hanem egy felnőtt, gyönyörű nővel van dolgom, de legalább nálam az aduász, hogy ettől függetlenül állandóan zavarba hozhatom. Bár munkakapcsolatnak tűnik, azért olykor azért mégiscsak ott táncol az incselkedő, lengergerlő mosoly az ajkam tövében, szemtelenül közel mozdulok hozzá, éreztetve azt, hogy bármikor utánanyúlhatnék, ha ellép mellettem. Mégsem teszem, csakis akkor érintem meg, amikor italozunk, két korty szünetében futtatom végig az ujjaimat az arcán, cirogatásom látom célt ér, hiszen a kék szemekben mintha kiváncsiság lobbanna. Átveszem az üveget, ahogyan tovalibben mellőleg, és csupán pár pillanttal később elgondolkozva nézek utána, amikor már visszafelé jön, nem fogom szándékosan a hátsóját stírölni. Anélkül is tudom, hogy mennyire formás. - Volt már részem benne, nekem is volt családom. Halottak. Így ha lehet, nem erőltetem a dolgot. – Vonom fel a szemöldömet provokatívan, valahogy ezúttal nem vagyok hajlandó komolyan venni a témát, ahogyan a következőt sem. – Ugyan, ha akarom, van aki melegítse az ágyamat. Nem fogok senkihez görcsösen ragaszkodni, ha nem muszáj. – Ezúttal nem mosolygok, inkább az arcát fürkészem, hogy hogyan merülhetett fel benne ez a téma. Nem vagyok az a vad tigris, akit muszáj megszelíditeni. Ám remete életet sem élek. Az egyedüllétben azért igaza van, azt pedig már megszoktam. Általában azokban merül fel, akik szintén társaságfüggőek. Hát Isabella ilyen lenne? Vagy csak társra vágyik, és nekem is ezt sugalja, hogy keresnem kéne valakit. - Te pedig túlzottan okosnak hiszed magadat Isabella, mert máris azt hiszed, hogy kiismertél. – Észrevétlenül a derekára csúsztatom a kezemet, ahogyan közelebb hajol, ám mégis leülünk legalább annyira, hogy megnevettessem az utolsó kortyoknál. Ha pikáns megjegyzésekre vágyott, tőlem megkaphatja, ismét az a cél, hogy pirulása immár állandóvá válljon. - Mindez nem számít, hiszen csak magadat győzködöd. Látom hogyan nézel rám. Ez nem kéne hogy zavarjon téged. Ne feledd Isabella, ha engem magabiztosnak látsz, akkor levonhatod a következtetést, hogy engem is az vonz, és ha olyan kijelentéseket teszel, hogy nem gondolsz köztünk kapcsolatra, azzal nem eltaszítasz, épp ellenkezőleg.. – Most én hajolok közelebb, éppen annyira, hogy ülés közben összeérjenek a térdeink, ám semmi több. Úgy gondolom a tekintetünk összefonódása sokkal ingerlőbb olykor, mint bármilyen tényszerű tett. - Még az is meglehet, de nem, a vacsorádat oldd meg te. Várlak. – Bólintok, és kilépek a folyosóra, hogy ott várjam be. Miután ismét új szerelésben láthatom, nem csoda, hogy megnézem magamnak. Egyszerűbb lenne, ha lenne rajtam jelmez, és úgy ugrálnék vele a háztetőkön, de most erre nem gondoltam. Lesietünk a földszintre, ahol vár a kocsim, ezúttal nincsen sofőröm, én vezetek. Kinyitom az ajtót, hogy beszálhasson. Én is bepattanok, és nem hagyom ki, hogy a feszülős farmerre vessek egy pillantást amikor már mellette ülök. - Na ugye hogy megy ez a testhezálló stílus. – Kacsintok pikáns éllel a hangomban, majd a gázra taposok. Az esti hangulat már kezd beindulni, úgy nagyjából tíz perc alatt a klubnál vagyok, ahova bevezetem. Nem fogom meg a kezét, végtére is nem vagyunk egy pár, de megvédem, ha arról van szó, hogy molesztálnák. Elindulok a tömegben, és mivel magas, vállas alkat vagyok, utat adnak a népek, Bella meg nyomulhat a sarkamban, ugyanis célirányosan a hátsó részleg felé töröm az utat.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Fogalmam sincs, hogy Morgan hogyan szokott bánni a munkatársaival. A beosztottjaival. Akárkikkel, nem is tudom, hogyan is nevezzem, milyen titulust is aggassak magamra ezen munka kapcsán. Fogalmam sincs, hogy normális-e az, hogy az első megbeszélés utáni estén itt van a hotelszobámban és arra kíváncsi, hogy jól beköltöztem-e. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vele: mint egy főnökkel, vagy mint egy ismerőssel? Hiszen most nem munkáról van szó, most nem munkamegbeszélés van, mégis... Morgan olyan távolságtartó, olyan határozott, magabiztos és bizony érzékelteti, hogy ő még itt is főnök. Nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez az alá- fölé rendeltségi főnök-beosztotti kapcsolathoz, hierarchiához. Valamiért megtartom a távolságot és tartom a tiszteletet is Morgan felé, habár sejtem, hogy talán néhány évvel idősebb, mint én. Ám bizonyára már sokkal többet letett az asztalra, mint én... Minden esetre valamilyen szinten zavar és dühít ez a lenézés, ez az alávetett szerep és bizony vékony kötélen táncolva igyekszek határozott és tisztelettudó maradni. Sejtem, hogy valamikor le fogok esni a kötél valamelyik végén. Kérdés, hogy mikor és hogy vajon a jó oldalon esek-e le... A beszélgetés nem igazán olyan csevegős fonalat vesz fel, mint amire számítottam. Egy őszinte és meglepő kérdéssel indít a férfi, miközben legyűri a közöttünk lévő távolságot. Habár a szívem a torkomban dobog, mégis igyekszem határozottan válaszolni és kibújni a további érintések és a közelsége elől. Fogalmam sincs miért, mert valahol legbelül élvezem ezt a macska-egér játékot és szeretném újra érezni azt a forróságot, ami elborította az arcomat az érintése nyomán. Vonzz ez a férfi, pontosan annyira, amennyire a viselkedése taszít. Valami furcsa belső gondolat, vágy miatt szeretném megszelídíteni őt, hogy a ragadozó oroszlán bolyhos cicus legyen mellettem. De vajon lehetséges ez? És vajon miért érzek ekkora vágyat, hogy ezt megtegyem? Furcsa, megdöbbentő és ijesztő gondlatok kavarognak a fejemben, miközben ellépek tőle és az üveget adom a kezébe. Ha ő őszintén kérdez, úgy gondolom, hogy én is megtehetem és állva a tekintetét kérdezek rá arra, amit eddig is érdekelt: hogy miért akarja, hogy féljenek tőle? Az egész magatartása, az egész megjelenése domináló, határozott és ijesztő. Ám mi ezzel a célja? Miért akar megfélemlíteni mindenkit a környezetében? Döbbenten pislogok rá a válasza után, el is felejtem, hogy zavarba jöjjek. - Senkihez nem kötődsz? Szerintem a szeretet és a féltés sokkal nagyobb motiváló erő. Gondolj csak bele: inkább véded meg a szerettedet egy szörny elől, minthogy elfutsz előle. - fejtem ki a véleményemet egy egyszerű példával és remélem, hogy érti mire is gondolok. - Kötődés nélkül baromira egyedül érezheted magad. Nincsenek barátaid, családod, egy nő? - teszek fel ismét egy őszinte kérdést és az utolsó szót végül utólag, gondolkodás nélkül csúsztatom bele, teszem hozzá a mondatba. Látszik rajtam, hogy picit el is pirulok a gondolatra, hogy vajon van-e Morgannak barátnője, vagy felesége. Bár a megjelenése és a viselkedése alapján kötve hiszem, hogy bárki is hosszú távon elviselné ezt a viselkedést. Hacsak valaki már meg nem szelídítette az oroszlánt... - Úgy gondolom, hogy valamit el akarsz rejteni ezzel a fene nagy magabiztossággal, és határozottsággal. És valami miatt azt akarod, hogy féljenek tőled az emberek. De ez nem biztos, hogy a megfelelő megoldás... - hajolok kicsit közelebb a férfihoz és suttogom bele az arcába az utolsó mondatot, majd kortyolok a borból és végül helyet foglalok. Kicsit humorosabb vizek felé evezünk a beszélgetésben és nevetve remélem, hogy a latex ruha nem munkahelyi követelmény. Morgan megjegyzésére beleköhögök a poharamba és félrenyelve a bort vörösödik a fejem. "nem a munkához". Hát ez pompás. - Nem gondolom, hogy a munkán kívül más kapcsolat is lesz közöttünk. Vagy tévedek? - nézek a férfi szemébe és most először kihívóan vonom fel a szemöldökömet. A szemem csillog és talán enyhe vágyakozást vehet észre elnyíló ajkaim között. A felhívásra, miszerint valami váratlan helyzetbe akar hozni, ismét megdöbbent és tátott szájjal meredek rá. Az incselkedő nő egyből eltűnik és egy félénk, ám egyre izgatottabb lány marad a helyén. - A pincében vacsorázunk? - kérdezem szarkasztikusan, utalva a tetős reggeli ellentettjére. Hallom az ajtó csapódását és döbbenten pislogok utána. Megcsóválom a fejemet, felhajtom a bort, majd egy furcsa gondolat nyomán iszok még egy pohárral. Pisilek, megigazítom a sminkemet a tükörben, és felkapok egy bőr kabátot. A feszes farmerem, a rózsaszín topom és a topánkám marad. Elég laza, de akár elegáns is lehet, ha leveszem a dzsekit. Vajon hova megyünk? Felkapom a táskám, és követem Morgant a folyosóra. - Nos?
Magam sem értem, hogy miért akarom máris látni, hiszen csak pár órája váltunk el, végtére is megbeszéltük, hogy majd jelentkezem a részletekkel, addig nyugodtan vegye birtokba a lakosztályát. Amit kaptam, azzal elégedett vagyok, egy rendkívül temperamentumos lány, noha a külseje alapján nem az a terepmunkás, mint én magam, sokkal inkább nyomozó, kém, aki be tud bárhová épülni a kedves mosolyával. A külseje egyszerűen gyönyörű, magával ragadja az ember figyelmét, nem olyan, akit egykönnyen elfelejthetünk. Ám a törékenysége veszélyes, ha a mutáns, akit üldözünk, felfigyel rá, minden erőmet be kell vetnem, hogy megvédjem őt. És miután komoly lelki kötődést nem szokásom senkivel kialakítani, azért van némi zavaró él abban, ahogyan rám nézett a tetőn, talán ezért is akarom a saját, háborgó lelkemet lenyugtatni, hogy a kölcsönös vibrálás csupán röpke varázs volt csupán, semmi több. Ám ahogyan ajtót nyit, már tudom, hogy mégsem csalóka illúzió volt, sőt, mintha még erősödött volna a dolog az elmúlt rövid időben. Látom rajta, hogy olykor megrándul attól az alárendelt szereptől, amiben kezelem, de meg kell érteni, hogy én vagy egyedül dolgozom, vagy beosztottakkal. És ha belegondolunk, elég sok pénzt kap a szolgálaitaiért, hiszen mindent fizetek, amíg itt tartózkodik, ráadásul a bankszámlája is bőven gyarapodni fog, de nem hiszem hogy a bizalmát megvásárolhatnám. Mindannak a vibrálásnak, ami köztünk van, semmi köze nincsen a pénzhez. Sikerül ismét zavarba hozni az érintésemmel, így arébb lép, és az italban találja meg az alibit, hogy felgyegyül a távolságot. Ám gyorsan visszatér, amin azért elégedetten elmosolyodom. Testtartásom akár egy ragadozóé, aki éppen most cserkészi be a növényevőt. Átveszem az üveget, hogy mindkettőnknek töltsek. - A félelem a leginkább motiváló érzés Isabella. Egyszerűbb, ha félnek, mintha kötődnek, mert akkor engem sem zavar meg, tántorít el az, hogy hogy kihez hogyan viszonyulok. Te talán nem félsz tőlem? – Kérdezem félmosollyal, valahogy igenis vonz az a dac, hogy ennyire állja a tekintemet. Elmerülök a kék tekintetben, a saját viszont halálos veszélyt sejtet, amennyiben az oroszlán bajszát akarja piszkálni. Valahogy mindig is azok a nők vonzottak, akik képesek voltak szembeszegülni velem. Isabella is ezt próbálgatja? A nevetésén már kiszélesedik a mosolyom, és mindketten iszunk, az üveget pedig leteszem a közeli dohányzóasztalra. - Dehogy, a latex nem a munkához fog kelleni. – Ez már nyílt célzás, hogy igenis észrevettem őt nőként is. – Mindazonáltal tesztelni akarlak, hogy mennyire jössz zavarba a váraltan helyzetektől. Így kint megvárlak, amíg felöltözöl. Elmegyünk. – Nem, nem ülök le a kanapéra, az még később is szóba jöhet, hogy mélyítjük a beszélgetést. Nem is adok tippet, hogy milyen ruhát vegyen fel, miután én sem öltönyben vagyok, hanem egy kényelmesebb ingben, és farmerdzsekiben, neki is elég, ha megmarad a csinos, de kényelmes viseletnél, ami esetében a szexi változó, de nem kell ünnepélyesnek lenni. Felhajtom a pohár tartalmát, majd a poharat is letéve kilépek a folyosóra, és ott várakozom.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Való igaz, hogy különleges kapcsolat jön létre közöttünk, bár egyelőre még nem tudom, hogy hova is fogunk kilyukadni és hogyan is fog végződni ez a küldetés. Való igaz, hogy főnökömként kezelem a férfit, bár jobb lenne, hogyha munkatársak lennénk, vagy talán barátok. Bár nyilván túl nagy igény lenne, hogy a munkaadómtól elvárjam, hogy barátok legyünk a küldetés időtartama alatt, de hát ki tudja. Bár sajnos az eddigi tapasztalatok alapján Morgan nem olyan barátkozós fajta és nem is olyan nyílt, hogy egy sima munka kapcsolat nála barátságba végződjön. Bár persze ki tudja... Hosszú még az itt létem ideje, bármi megtörténhet. És most is itt van és ellenőrzi, hogy minden rendben-e. Nem nagyon tudom hova rakni a látogatását, de furcsán izgalommal és kíváncsisággal tölt el az, hogy miért is van itt. Nem gondolnám, hogy további részleteket és információkat akarna megosztani a küldetésről, azt elmondhatta volna a következő találkozónk alkalmával az irodájában (vagy egy szintén megdöbbentő helyszínen, mint ami a tetős reggeli is volt). Szóba kerül az, hogy talán megfutamodok a feladat elől, de biztosítom a férfit, hogy ezt nem tenném meg. Még nem, hiszen alig tudok valamit a küldetésről. És nem is hiszem, hogy olyat tudnának mutatni, amit ne tennék meg. Nyilvánvalóan nem ártatlan gyerekeket kell ölnöm, mással pedig nem találkoztam, ami problémát jelentett volna. Morgan megjegyzése és hanghordozása viszont tényleg biztosít arról, hogy immár nem szállhatok ki ebből az egészből. Picit elbizonytalanít a hangja, és az, ahogy ilyen egyszerűen lezárta ezt a beszélgetés-szálat. Valóban nem szállhatok már ki? Elgondolkozok azon, hogy mennyire tartok ettől a férfitől és szeretnék neki engedelmeskedni, mégis kíváncsi vagyok a határaira, és valamilyen szinten szeretném megőrizni a magabiztosságomat és saját akaratomat. Vékony húron táncolok ebben biztos vagyok. Mivel nem igazán vagyok benne biztos, hogy mit is vár tőlem a férfi, a legjobb megoldáshoz fordulok, ami jelen pillanatban eszembe jut: ital. A minibárhoz sétálok és kiveszek valami másodrangú bort, ami talán megfelelő lesz a számára. Miközben olvasgatom a címkét, érzem, hogyan csökken közöttünk a távolság, és mikor felnézek, Morgan ott áll előttem szinte közvetlenül. Érintése nyomán az arcom kipirul, és szinte égni kezd, kérdésére pedig ismét zavarba jövök. Fogalmam sincs, honnan veszi ezt, de kétségtelenül igaza van. Ez a gondolat fejbe vág és ismét határozott, magabiztos énem kerekedik felül és dacol azzal az énemmel, aki engedelmeskedni akar a férfinek. Mélyen a szemébe nézek, határozottan, ám röviden válaszolok neki. Nem akarom jobban kifejteni a dolgot, feleslegesnek érzem. Majd ellépek mellette, hogy aztán két pohárral térjek vissza. Válaszára felvonom a szemöldökömet, és figyelem, ahogy a bor szép lassan megtölti mindkét poharat. - Miért akarod, hogy féljenek tőled az emberek? - kérdezek őszintén. Talán ez most az őszinteség pillanata, amikor bármit kérdezhetek tőle és talán válaszol. Felnézek az arcába, és igyekszem állni a tekintetét. Néhány másodpercig sikerül is, majd lesütöm a szemem, de a kíváncsiságom erősebb, így ismét az arcát kezdem el fixírozni. A kérdésére és gondolataira elmosolyodom, talán picit fel is nevetek. Látom az incselkedést a szemében, és rájövök, hogy tud ő jókedvű és játékos is lenni. Elhatározom magamban, hogy ezt az énét szeretném jobban megismerni, így el fogok követni mindent, hogy ezt az énjét hozzam a felszínre. - Hát, a latex jelmezt még nem próbáltam, de van egy fekete melegítő együttesem, ami egész jól elrejt a sötétben... Remélem nem elvárás az ilyenféle ruha viselése munka közben. - nézek ismét a szemébe és egy aprócska mosoly kúszik a szám szegletében, miközben belekortyolok a borba. Az egyik fotel felé sétálok, és mutatom a kezemmel, hogy üljön le a kanapéra, ha akar. Nem akarok egész este ácsorogni, pláne akkor nem, ha iszogatunk.
Ha tudnám, hogy úgy gondol rám, mint holmi főnökre, szélesen vigyorognék, és helyesnék. Valahogy bennem is az a tudat él, hogy a lányt, akit küldtek, maximálisan irányítani akarom, noha tetszetős, hogy ennyire ki akarja húzni fejét a hurokból. Megszoktam már, hogy a saját magam ura vagyok, én kényszerítem rá másokra az akaratomat, Isabella ellenben gyakorta ellentart, megfeszül, mintha szándékosan provokálna, amely egyszerre dühít, és mulattat. Mintha én magam sem döntöttem volna még el, hogy kapcsolatunk milyen irányba tart. Nyomozóként elismerem a tudását, ám a köztünk vibráló szikrát nem lehet nem észrevenni, kérdés, hogy ez milyen hatással lehet, s mit szándékozunk tenni. Annyi bizonyos, hogy a nap még nem ért véget, látni akartam, hogyan rendezkedett be. Ez lényegében kifogás, rá voltam még kiváncsi, mielőtt nyugovóra tér. Nem tudja, de azóta figyelem, amióta elváltunk, igaz, a magam rejtőzködős módján, a jelmezben, az árnyékok között. Magyarázkodni ellenben nem fogok, minden egyirányú, a döntés az én kezemben van, még ha úgy is gondolja, hogy ő a saját maga ura. Csupán megnézem most magamnak, afféle zárásaként a mai napnak. Hiszen éreztem a zavarát, és ezt kívánom kissé erősíteni. - Nem tartok tőle Isabella. Fel sem merülhet. – Vágom el a beszélgetés ezen részét, nem szoktam B terveket kiötölni, és ehhez jó, ha a lány is alkalmazkodik. Nem tudom, hogy Xavier milyen módon motiválja a diákjait, a nyomozólány már érettnek tűnik a feladatra, én ellenben nem fogom dícsérgetni, a tetőn is csupán azt jegyeztem meg, hogy kielégítőnek tartom arra, amit elképzeltem. A jó mondhatni természetes, csak akkor fogok megjegyzéseket tenni, ha valamiben hibázik. Hiszen engem sem méltat senki, saját magam miatt teszek másokért, és a lágy mosolyú fiatal teremtés is hozzászokhat ehhez, hogy az élet bizony kemény. Megvárom, hogy feltárja a minibárt, és itallal kínál. Végig figyelem, mintha nem is ő volna a nyomozó, hanem én. Minden gesztusát a magamévá teszem, uralom. Magabiztosságom oly mértékben sugárzik felé, hogy szinte iszom a lélegzetvételeit. Miközben olvassa az ital cimkéjét, szinte észrevétlenül szelem át a kettőnk közti szakadékot, s érek hozzá az arcához. A bőre szinte lángra gyúl az ujjaim nyomán, érzem, hogy pirulása szinte állandósul. Ellép mellettem, karbafont kézzel fordulok oda, még mindig bölcsebben tette, hogy menekült, mintha elkövette volna azt a botorságot, hogy mondjuk képen vág. - Jól teszed, ha félsz tőlem. Valahol ez a cél. – Provokatív mosollyal reagálom le a nyílt válaszát, majd biccentve veszem át az üveget, hogy töltsek mindkettőnknek. Benne van a pakliban, hogy az arcomba önti a saját pohara tartalmát, és vagyok annyira elegáns, hogy amíg kortyolgatunk, nem húzom tovább az idegeit. - És hogyan szoktál nyomozni? Valahogy nem tudlak elképzelni latex szuperhősjelmezben, nem a terepmunka az erősséget. Bár ami a ruhát illeti, igazából mégis előttem van, ahogy... – Vigyorogom el, mélykék pillantásomban ezúttal a komolyságot mellőzve némi incselkedés csillan.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Nem így terveztem az estémet. Cseppet sem. Idegesen bámulok az ajtóban álló "főnökömre" - igen, valószínűleg baromira tetszene neki az, hogyha így hívnám - , és próbálom kitalálni, hogy mégis mit keres itt. Vélhetőleg ellenőrizni akar, de ugyan miért? Nem hiszem, hogy adtam volna olyan jelet, hogy kamuztam és az első géppel mentem haza. A döbbenetemet néhány perc múlva a kíváncsiság váltja fel. Tényleg nagyon érdekel, hogy mit keres Morgan a szobámban. Bizonyára majd erre is ki fog térni. Hamarosan... A szobába lépve megszemléli a gyönyörű kilátást, amit én is tettem először, mikor beléptem a szobába. Meg is említem, hogy gyönyörű és tökéletes a szoba. És még telefon is van, bár ezt inkább nem említem meg, hiszen mégis csak az ő számlájáról van szó, amit pofátlan módon használtam ki. - Nos, ez igen hízelgő, hogy Xavier Professzor engem javasolt. Szeretem a kihívásokat és nem szoktam megfutamodni előlük, úgyhogy ettől tényleg nem kell tartanod. - biccentek lágyan és egy aprócska mosoly kerül a szám szegletében. Tényleg meglepett vele. Habár meg szokott dicsérni egy-egy sikeres munka után, úgy gondolom, hogy mindenkivel ezt teszi, csak hogy lelkesítsen bennünket. De úgy tűnik, hogy nálam ezeket komolyan gondolja. Mivel egyelőre nem nagyon tudom, hogy miért is jött a férfi és mit akar, igyekszem oldani a feszültséget azzal, hogy a minibár tartalmát tárom fel. Az idegességem visszatér, ugyanis fogalmam sincs a borokról, abszolút nem értek hozzájuk, ám sejtem, hogy Morgan igen. Aki ilyen szállásokat megengedhet magának, az bizonyára csak a legjobb borokat issza és pontosan tudja, hogy melyik milyen és mihez illik. Vajon egy jó kis Merlot illik a zavaromhoz? Kihúzok egy üveget, és felolvasom a címkét, majd a férfire nézek, rákérdezve, hogy megfelel-e. Lassan közelebb sétál hozzám, amíg a címkét olvasom és mikor felnézek, kék tekintetét látom magam előtt. Állom a tekintetét, de csak pár másodpercig. Érzem, hogy elpirulok és lesütöm a szemem. Ekkor ér a keze az arcomhoz, és érintésének nyomná szinte égni kezd a bőröm. A kérdésére én is kérdőn válaszolok, felnézek a szemébe és megpróbálom tartani a szemkontaktust. Több-kevesebb sikerrel. Látom, hogy kemény a tekintete, és ez valamiért dühvel önt el. Miért vizslat engem? Mi köze hozzá, hogy én mikor nézek kire? Összevonom a szemöldökömet és határozottan lépek el mellette. -Ijesztő a komolyságod. - jegyzem meg a háta mögött, és a minibárhoz sétálva kutatok egy bornyitóért. Való igaz, hogy zavarban vagyok a közelében, de gyűlölöm emiatt, hogy ezt ilyen nyíltan pedzegeti. - Nos... Akkor iszunk? - fordulok vissza felé, a kezemben a megtalált bornyitóval. Felé nyújtom a bort, hogyha pedig elveszi, akkor poharakat bányászok elő és tartom Morgan felé, hogy töltse tele őket.
Hagyom, hogy feltáruljon az ajtó, és beengedjen. Ellenben még a küszöbön megnézzük egymást, mélykék pillantásom elidőzik a lány tengerszín tekintetében, s lassan végigszaladok az alakján. Érzem a nyilvánvaló zavart, amely egyszerre tölt el izgalommal, s szórakoztat. Engedek a pár pillanatnyi hatásszünetnek, hogy úrrá legyen döbbenetén, mit is keresek ilyen későn nála, ráadásul hivatlanul. Tudnia kell, hogy öntörvényű vagyok, nem igazán adok az illemre, a saját szabályaim szerint élek. Mintha megengedhetném magamnak, amely lényegében így is van, hiszen vesztenivalóm nincsen, a szüleimet ugyan nem tudtam megmenteni, de New Yorkban afféle jelmezes igazságosztóként tevékenykedek, és bizony nem egyszer vér is tapad a kezemhez. Ezúttal viszont nem én leszek a nyomozó, Isabellát kaptam Xaviertől, hiszen ő még nem ismert itt, muszáj, hogy a veszélyes mutáns figyelmét ő kösse le, én pedig a háttérben maradhatok. A lány a kora folytán már elég idős hozzá, hogy érett döntéseket hozzon, terepen viszont még nem biztos, hogy sokat dolgozott. A nyomában kell lennem, hogy megvédjem. Már amikor nem néz rám ilyen pironkodva, hiszen az bennem is érdekes gondolatokat indít el. - Nem is volna lehetőséged. Leszögeztem a tanárodnak, megbízható nyomozóra van szükségem, akinek nincsenek szeszélyei. Bízom benne, hogy ez így is marad, és nem teszed próbára a türelmemet. – Elégedetten biccentek, amikor jelzi, hogy a szobával minden rendben van, és legalább mosolyogni látom. Pontosan tudom, hogy kemény vagyok vele, mégis igyekszik megbocsájtónak lenni. Sajnálatos módon ez egyirányú, neki kell elviselnie engem, hiszen a saját szabályaimból aligha engedek. Miután odaléptem hozzá, várom, hogy felnyissa a palackot. - Hogyne... Innék. Ellenben választ adhatnál, hogy miért nyomaszt az érzés, hogy rám nézz? Mintha zavarba lennél. Talán én okozom? – Nyúlok az álla alá, hogy megemeljem azt, majd végigfuttatom ujjaimat arcán, hogy egészen a füléig simítsak végig rajta. Tekintetem ellenben nem lágy, nagyon is kemény, vizslató. Mintha pontosan a fejébe látnék, lényegében mintha arra akarnám kényszeríteni, hogy engem imádjon. Valahol... miért is ne lehetne ez a cél? - Egyenlőre nem sok dolgod van, mint várni. A mutáns megérezte, hogy figyeljük, most rejtőzködik. Ám az ölni vágyása ismét elő fogja hozni. Akár lehetsz te is a csalétek. – Vészesen közel vagyok, hiszen bár leengedtem a kezemet, a pár centinyi távolságot még tartom.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
A határozott kopogásra felkapom a fejemet és gyorsan lerakom a telefont. Nem tudom, hogy miért érzem kellemetlenül magamat egy kis pletyizés miatt. Bizonyára a szobapincér, vagy... A helyzet az, hogy egyből Morgan jut eszembe, hogy bizonyára ő áll az ajtó túloldalán. fogalmam sincs, hogy miért ugrik be egyből a férfi arca, és el nem tudom képzelni, hogy a rideg, határozott és arrogáns viselkedése után idejöjjön bármi miatt is. Mégis szinte érzem, ahogy ő áll az ajtó mögött. Nagy levegőt veszek és hálát adok azért, hogy a forró fürdőt későbbre terveztem és még a ruhámban ácsorgok, nem egy szál fürdőköpenyben, vagy törölközőben (megjegyzem a pizsamám sem túl szexi darab: egy sima rövidnadrág és egy top). Az ajtóhoz sétálok, és izgatottan tárom fel, hogy aztán valóban Morgan tekintete ejtsen rabul. Döbbenten pislogok rá, és igyekszem itt lenni lélekben. Néhány másodperc múlva megtalálom a hangom és köszöntöm, majd kitárom az ajtót és félreállva invitálom be. bizonyára bármit is akar, bármi oka is van annak, hogy itt van, azt nem az ajtóban akarja megvitatni, vagy elárulni. Becsukom utána az ajtót, az apró megjegyzésére pedig haragosan forgatom meg a szememet - persze csak miután ellépett mellettem. - Nem volt ennyire világos a dolog, Morgan. - közlöm határozottan, kissé harapósan és nyomom meg a keresztnevét. Figyelem, ahogy kecses, edzett léptekkel az ablakhoz sétál, kinéz rajta, majd újra visszasétál a szobába és rám néz. Éget a tekintete, és érzem, hogyan pirulok el tőle, amitől csak dühös leszek. - Nem akarok visszalépni a feladat elől. És igen, köszönöm, minden rendben. A szoba kiváló, és csodálatos a kilátás... - mondom határozottan, a mondat utolsó részénél pedig lágyan elmosolyodom és hálás pillantást küldök a férfi felé, majd az ablak felé pillantok és ismét pihentetem kicsit a tekintetem New York látképén. - Innál egy... - lépek a minibárhoz és veszek ki egy üveg hűtött bort, majd fordítom magam felé a palackot: - ... *random közepes minőségű bornév*? - olvasom fel a címkén lévő márkát, majd fordulok kérdőn a férfi felé. - Nem ismerem a borokat... - teszem hozzá szabadkozva, ismét lágy pírrel az arcomon. Nem is értem miért kérek bocsánatot és miért érzem kínosan magam. Pech... A Francba Bells, szedd össze magad!
A lány egyértelműen láthatta hogy az irodaházban milyen hatalmam, tekintélyem van. A közvetlen munkatársaim tudják, hogy ki is vagyok valójában, hiszen maga a reklámügynökség álca, nem áll mögötte túl sok érdemi munka, sokkal inkább a veszélyes mutánsok felkutatását intézzük nap nap után. Az lerítt rólam, hogy nem csak tisztelnek, félnek is tőlem, annyira kérlelhetetlenül intézem a dolgaimat. Nem vagyok rossz ember, ám kegyetlenül elbánok azokkal, akik ilyen sorsot érdemelnek. Nem hagyhatom, hogy a családom után mások is ártatlanul szenvedjenek. Ám egyértelmű, hogy Isabella alig ismer, csupán a kegyetlenséget látja, s nem jött még ez az ideje, hogy felvilágosítsam. A köztünk éledő ellentét még hasznos lehet, azt akarom, hogy a lány idegei mindig a pattanásig feszüljenek, egyszerre legyen vadász, és űzött vad. Míg ő a mutánsra figyel, én rá. Nem fogok vele bájologni, udvarolni, még ha a külseje alapján ezt is szokta meg. Az esti óra feltételezhetné, hogy már lassan ágyaz, ha elköltötte a vacsoráját, akkor nem biztos, hogy van értelme alkalmatlankodnom. A folyosón ácsorgok, majd kopogok, feltételezve azt is, hogy az ajtó kinyitása helyett elküld. Nem pillantok bele a jövőbe, ezúttal nem érzek veszélyt, hogy minden variációt meg kéne vizsgálnom. Az ajtó feltárul, és ott áll ő. Mélykék pillantásom azonnal rabul ejti a tekintetét, meglepettségén haloványan elmosolyodom. Aztán lejebb pillantok, végig az alakján, nem telt el még sok idő a találkozásunk óta, mégis meg kellett bizonyosodnom, hogy ennyire különleges. - Máris elfelejtetted, hogy tegeződünk? – Kérdezem provokálló éllel, majd bólintok, hogy ellépjek mellette, szándékosan olyan közel, hogy csípőtájon összeérjünk egy pillanatra. Átsétálok a lakosztály végébe, hogy az ablakhoz lépjek, hátul összekulcsolva a kezeimet. Kivárok pár pillanatig, s utána fordulok meg. - Gondoltam felmérem, hogy minden rendben van-e nálad. Nem adtam túl sok választást, hogy esetlegesen visszalépj a feladat elől, hiszen az fel sem merülhetett. Feltételezem nem szántál mára több programot. Vagy tévedek? – Lépdelek most vissza a szoba közepére, miután megbizonyosodtam róla, hogy kiválló a szálodai kilátás.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone] című számot hallgattam. just for you
Az előre megtervezett megbeszélés nem igazán úgy zajlott, ahogy terveztem. Azt hittem, hogy több konkrétumot kapok, hogy kicsit többet beszélhetek magamról és hogy... Hát nem lesz ilyen kellemetlen és feszült a légkör a munkaadómmal. Aki amúgy felettébb helyes és magabiztos férfi. Ez inspirál és tetszik nekem, másrészről viszont egy arrogáns, egoista pöcsnek tartom. Kellemetlen kettősség, majd ezt rendbe kell tennem valahogy. A new yorki hotelszobámban vagyok, ami csodálatos és tágas és fantasztikus. A minibár töltve, ingyenes telefon, és odalent medence, wellnes részleg várja a kíváncsiságimat. De nyilvánvalóan nem ezért vagyok itt, és nem is hiszem, hogy jól le akarom terhelni Morgan számláját. Minden esetre majd rendelek magamnak valami finom vacsorát, iszogatok egy picit, de előtte hazatelefonálok, hogy minden rendben, csak egyből itt kellett maradnom. Nem terveztem, hogy még csak haza sem mehetek, úgyhogy nem sok ruhám van, de majd megoldom. A csevej kicsit hosszabbra nyúlik, mint illendő lenne, így mikor kopogtatnak az ajtón, riadtan rezzenek össze és köszönök el gyorsan. Az órámra pillantok, 9 óra. Ki az, aki ilyenkor zavarna? Gondolataimba Morgan képe kúszik, ám megrázom a fejemet. Elég arrogáns és beképzeltnek tűnt ahhoz, hogy személyesen idejöjjön, nem is tudom... Beszélgetni. Talán valami újabb csomagot küld. Ezen gondolkozva nyitok ki az ajtót. - Igen? - szólalok meg érdektelenül, ám mikor végigfuttatom a tekintetem az ajtóban álló férfin, a pupillám kitágul, ajkam lágy o-t formál és döbbenten meredek... Igen, pontosan Morgan tekintetébe. - Öhm.. Helló! Miben segíthetek? - meredek rá, és az udvariasság győz a döbbenet felett. Kicsit oldalra állok és úgy nézek rá. - Bejön? - tárom ki kicsit jobban az ajtót és azon agyalok, hogy mivel kínáljam meg. Lopva a minibár felé pillantok és kiszúrok ott egy üveg bort, de nem tudom,Őfelségének mennyire felel meg egy ilyen egyszerű, minibáros bor...
Még aznap, nem is sokkal később eredek Isabella nyomába. Elég gyorsan lezártuk a felvezető tárgyalást, amit akartam, azt megtudtam róla, már csak az a kérdés, hogy innen merrefelé indulunk majd. Maga a nyomozás sietős lenne, ám a mutáns alaposan elrejtőzködött, így felesleges lenne kapkodni. Sokkal inkább abban látom a megoldást, hogy megismerjük a lánnyal egymás munkastílusát, viselkedését. Túlzottan ellenségesnek tűnt, ami nem csodálok, szinte ezt vártam. Gyönyörű lányról van szó, aki vélhetően megszokta, hogy kiszolgálják, körbeugrálják, s nem tud mit kezdeni a jelenlegi alárendelt szereppel. Azzal a szereppel, amelyben jól láthatóan élveztem, hogy ennyire zavarban velem kapcsolatban. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy felhúzza magát arra a kissé bunkón magabiztos szintre, amit én képviselek, avagy adja inkább saját magát, s ezzel eleve vesztes helyzetbe kerüljön. Hiszen olyan az egész, mintha vetélkedni akarna velem, megmutatni, hogy bátor, és lepereg róla az arroganciám. Az az arrogancia, amelynek keretein belül nem is feltétlenül azt néztem, hogy ő lesz a nyomozóm, hanem azt, hogy milyen tetszetős leányzó külsőre. A vibrálás egyértelműen kölcsönös volt, ezért is nem éreztem úgy, hogy tovább kéne húzni a dolgot, ám olyan lezáratlanul maradt félbe, felkerekedek, hogy megnézzem, rendben van-e a szállása. Előtte még az iroda feletti lakásban letusolok, és átöltözöm, hogy nem sokkal később már nála kopogjak. Kétlem, hogy túlzottan berendezkedett volna, és ne tudna rám szakítani egy röpke folytatást. Megtehetném, hogy a Halálangyal jelmezben az ablakán át érkezem, az talán kissé erős lenne így elsőre. Marad hát az öltönyös külső, a lift felől érkezve kopogok az ajtaján.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a Payphone című számot hallgattam. just for you
Nem igazán ilyen megbeszélést vártam és a helyzet az, hogy nem is ilyen megbízót. Bunkó, arrogáns és lenéző ez a pasas és ez dühít. Természetesen tudom, hogy én vagyok az, aki elvégzi neki a piszkos munkát, hogy én vagyok az alárendeltje, de azért mégis... Dühösen dobom le a bőröndömet az ágyamra és nézek körbe a hotelszobában. Nem gondoltam, hogy már most itt kell maradnom New Yorkban, ezért csak néhány apró cucc van nálam. Azt hittem 1-2 éjszakáról lesz szó, de úgy tűnik, hogy nem mehetek haza addig, amíg meg nem oldom (oldjuk?) az ügyet. Nem hiszem, hogy olyan sok segítséget fogok kapni. Minden esetre a hotelszoba nagyon szép és impozáns, a minibár tele van, és egy üzenet is vár az asztalon: "A számlát én állom. (És egyéb random szöveg, ami Morganhez illik)". Egy lopott mosoly kúszik az arcomra, ahogy végignézek a szobán. Lassan az ablakhoz nézek és kinézek. New York a lábaim előtt hever minden fényével és hangjával együtt. Csodálatos látvány! - Ez igen... - suttogom halkan. Benézek a háló részbe az ágyamra, amin a vaskos boríték hever. Még nem nyitottam ki, és úgy döntök, hogy ma este még nem foglalkozom vele. Habár furdal a kíváncsiság, szeretném élvezni ezt a fantasztikus szobát minden előnyével. És hátrányával persze, hiszen ha úgy vesszük nem szabad akaratomból vagyok itt. Levágódok az ágyamra, magamhoz veszem a telefont, és üzenetet hagyok a szobatársamnak a birtokon, hogy ne aggódjon, kicsit később fogok hazaérni, mint terveztem. Mivel a számla fizetve van, ezért úgy döntök, hogy nem töltöm magányosan az estét és kicsit hosszabbra nyújtom a beszélgetést a szobatársammal, mint illendő lenne. Pech...
Kezdőlap 
by 
