Rori & Bella

Úgy tűnik, hogy egy újabb tök jó könyvvel lettem gazdagabb, és biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Szeretem az ilyesfajta könyveket és a fülszövegbe beleolvasva mosolyra húzódik az ajkam.
- Majd elmondom a véleményemet, ha végeztem vele - jegyzem meg olvasás közben, majd mosolyogva nézek fel Rorira. Bár nem tudom, hogy mennyire fogja érdekelni a véleményem, azért azt hiszem, hogy örülne neki, hogyha megosztanám vele, hogy mit ajánlott. Szóba kerül a barátkozás is, és az, hogy jó lenne minél több embert ismerni az iskolában. A lány kérdésére kicsit megvonom a vállamat.
- Hát, nem tudom. Elég nyílt típus vagyok és hogyha van lehetőségem, akkor simán beszédbe elegyedek bárkivel, úgyhogy... Igen, azt hiszem - bólogatok mosolyogva. A lány elmeséli, hogy itt van a nővére is, és hogy ő X-men. Erre picit értetlenül nézek rá, hiszen nem vagyok képben, hogy ők kik is. Azt tudom, hogy egyértelműen vannak diákok és tanárok. De hogy mások is élnek a kastélyon belül, azt nem tudtam. A lány elmagyarázza, hogy ők azok a mutánsok, akik már képzettebbek és segítenek Charles-éknak a többi mutáns felkutatásában. Néhány szót mesél a lány a nővéréről, és kiderül, hogy már 3 éve nem találkoztak, és itt látták újra egymást.
- Ó, akkor biztos nagy volt a döbbenet, meg az öröm, amikor szembe jöttetek egymással - mosolyodom el lágyan.
- És mi történt 3 éve, hogy-hogy nem találkoztatok? - bukik ki a számon a kérdést, majd ijedten szégyellem el magam és teszem hozzá: - Már ha persze publikus.
Sejtem, hogy a lány nem fogja egyből az első találkozás alkalmával megosztani egy "idegennel" a családi dolgaikat, de azért kíváncsi lennék. De hát én mikor nem vagyok az?! Mint általában minden beszélgetés témájaként, feljön a különleges képesség is, és a könyvekkel mutatom meg a karjaimat a lánynak.
- Nem gondoltam még arra, hogy bántásra, vagy éppen védekezésre használjam őket - húzom el a számat, hiszen ezen még tényleg nem gondolkoztam. Miféle baj érhetne, vagy mi ellen kellene harcolni?
- Gondolod, hogy itt számítanunk kellene valami bajra és tudni kellene megvédeni magunkat? - húzom picit össze magam és kissé pánikkal telve nézek a lányra. Azt hittem, hogy itt megvédenek minket és nem kell félnünk azoktól az emberektől, akik bántani akarnak minket. Bár tény, hogy nem maradhatunk itt egész életünkben, valamikor szembe kell velük néznünk. A lány rákérdez, hogy mi a legcoolabb képesség?
- Hát fogalmam sincs. Jó lehet gondolatolvasó lenni. Vagy itt hogy is hívják? Telepata azt hiszem. De az elemeket is jó lehet irányítani, sőt olyan szép szárnynak is örülnék - csillan meg a lelkesedés a szememben, majd elnevetem magam.
- Mi a képessége a nővérednek? - teszem fel a kérdést, hiszen bizonyára nagyon menő, hogyha Rorinak az tetszik.

Mosolyogva hallgatom a lány beszámolóját a könyvről. Én is imádom az ilyen mesés fantáziavilágokat, úgyhogy kicsit felcsillan a szemem és le is emelem a polcról a könyvet.
- Nagyon izgalmasan hangzik, azt hiszem el is fogom olvasni, köszi. - mosolygok a lányra. Habár nem sok szerepe van abban, hogy ezt a könyvet válasszam, azért ha nem most hozza vissza, talán elvész a könyvek tömegében ez a fantasztikus történet és nem kerül a kezeim közé. Tényleg izgatottan lapozgatok bele a könyvbe, majd a karjaimat a könyv köré fonom, és el nem engedem. Nem én! Közben beszélgetésbe elegyedünk, aminek nagyon örülök. Lassan az egyik kanapé felé sétálok és intek a lánynak is, hogyha van kedve akkor üljön le mellé, vagy velem szemben a fotelba.
- Akkor még inkább itt fogok lógni, mert szeretnék minél több embert megismerni. Az otthoni barátaimmal nem nagyon fogom tudni tartani a kapcsolatot, úgyhogy szeretnék minél több barátot ebbe a suliban - mesélek egy picit, és való igaz, hogy az otthoni barátaimmal nem nagyon fogom tudni tartani a kapcsolatot, maximum levélben, de hát az milyen már? Azért örülök, hogy Rori nem érzi úgy, hogy kinevettem,hanem velem
nevet, de tényleg humoros volt a megjegyzése. Az iskoláról is beszélni kezdek, majd mikor szóba hozza az x-meneket, kicsit felvonom a szemöldökömet.
- X-menek? Azok kicsodák? - tátom el a számat, mert még nem hallottam róluk. Persze láttam már pár felnőttet a folyosókon, de nem gondoltam volna, hogy ők valami különleges valakik, azt hittem, hogy mindenki tanár. Hiszen a régi sulimban is sok tanár volt. Rori elmeséli, hogy itt van a nővére is, aki tündérré tud változni.
- A nővéred is itt van? Jaj, hát az tök jó, hogy azért együtt maradtatok. Nekem nincs testvérem, nem is tudom, hogyan viselné el ezt az egészet, hogy nekem van képességem, neki meg mondjuk nem lenne. Én biztos nagyon féltékeny lennék - pirulok el és kuncogok kicsit, bár tudom, hogy ez nem szép dolog. A lány elmeséli a képességét és egy kis humort is belecsempészik a leírásba.
- Na igen, akkor biztos jól fog jönni - nevetek vele én is és megcsóválom a fejemet.
- Hát, nekem van négy karom... - állok fel és kicsit közelebb sétálok a könyvespolchoz, majd leemelek róla négy darab könyvet a láthatatlan karjaimmal.
- ... de csak én látom őket. - Rori láthatja, hogy a négy könyv mintha lebegne a levegőben, majd szép lassan visszakerülnek a helyükre és visszaülök mellé.
- Annyira különleges képességek vannak, el se tudom képzelni - mosolyodom el és látszik az arcomon, hogy tényleg eléggé el vagyok képedve. Fantasztikus ez a hely!

Valóban kicsit megijedek, mikor egy másik lány toppan be a nappaliba. Habár persze ez nem egyedi eset, hiszen ide mindenkinek szabad bejárása van, eléggé lekötötte a figyelmemet a könyvek sokasága, így hát nem meglepő, hogy ugrok egyet, mikor megszólal mellettem a csajszi. Pirulva jegyzem meg, hogy megijesztett, de persze abszolút nem neheztelek rá, miért is tenném? Bocsánatot is kér, mire én is szélesebben mosolygok és lágyan legyintek és megrázom a fejemet.
- Igen, sejtettem, hogy nem direkt ijesztettél meg. Semmi gond, én vagyok még kicsit figyelmetlen - szélesedik ki a vigyorom és megrántom egy picit a vállamat. Annyi minden új még itt, hogy egyszerűen minden leköt. Talán túlságosan is és nem nagyon figyelek a környezetemre. Látom, hogy a leányzó egy könyvet rak vissza és persze le is csapok rá, hiszen szeretem, hogyha ajánlanak könyveket nekem. Akkor nem a dicsérő fülszöveg alapján kell értékelnem, hogy vajon érdemes-e elolvasni a könyvet, hanem tényleg egy
ismerős ember meséli el és véleményezi. És azt hiszem, hogy úgy sokkal könnyebb könyvet választani. Persze vannak, akik csak annyit mondanak, hogy "Jah, jó volt, olvasd el!" Az ilyeneket nem nagyon szeretem, de hát persze, lehet, hogy valaki csak ennyit jegyez meg a könyvből. A gondolatra elmosolyodom, majd kíváncsian lépek kicsit közelebb a könyvhöz és olvasom el én is a címét.
- És jó könyv? Tetszett? - nézek kíváncsian a lányra és valóban azt várom, hogy mondjon róla néhány szót, hátha nekem is megtetszik és akár együtt cseveghetnénk arról, hogy milyen jó/rossz, érdekes/elcsépelt sztorija van. Nincs is jobb, mint egy barátnővel közösen áradozni a főszereplő hercegről.
~De hát még a nevét sem tudod!~dohogja egy hang a fejemben, és rájövök, hogy valóban: még csak be sem mutatkoztunk egymásnak. De kínos. Kicsit el is szégyellem magam, persze még nem telt olyan sok idő, csak pár perc, és nem csoda, hogy ennyi könyv mellett kicsit megfeledkezem magamról és az illemről. Elárulom, hogy be fogok ide költözni, és itt fogom tölteni a szabad időmet, hiszen imádok olvasni.
- Tényleg? - nézek döbbenten a lányra, majd körbenézek a szobában, ahol most egy árva lélek sincs.
- Aha... - vigyorodom el, majd el is nevetem magam. Persze, bizonyára most még mindenki el van foglalva a dolgaival és azért nincs itt éppen senki. És simán lehet, hogy az elkövetkező 10 percben hárman is befutnak. Csak most így elég humorosnak hat ez a kijelentés, hogy ez a társalgó mindig zsúfolt. A lány kijelentésére egy kedves mosoly jelenik meg az arcomon.
- Én is csak tegnap előtt érkeztem. Annyi minden furcsa még és... Huh, hát hatalmas ez a kastély. Jó gazdag lehet Mr. Xavier, hogyha egy ilyet fenn tud tartani, nem? - ámuldozok és lelkendezek, majd az utolsó mondatot kicsit halkabb hangon teszem hozzá.
- És elég sokan vagyunk. Meglepően sokan - gondolkozom el hangosan, hogy a lány is hallhassa, de nem konkrétan neki mondom a dolgot, egyszerűen csak belegondolok.
- Tegnap láttam egy lányt, akinek fekete angyalszárnyai voltak. Gyönyörű volt! - mondom csillogó szemekkel és kicsit oldalra döntött fejjel nézek a lányra.
- Neked mi a képességed? - kérdezek rá, majd észreveszem magam és pirulva hozzáteszem:
- Már ha publikus...

Imádom a könyveket, imádok olvasni és nagyon ritka az, amikor nincs valamilyen könyv a kezemben, és éppen nem olvasok semmit. Sajnos vannak olyan időszakok, amikor a könyveket a tankönyvek teszik ki, de hát tanulni is kell valamikor, nemde? Márpedig - furcsa módon - én tanulni is szeretek (habár nekem is van néhány tantárgy, amit utálok). Elég nagyra törő álmaim vannak a jövőmmel kapcsolatban és azokhoz bizony tanulnom kell, szóval nem is lazulok sokat. Most is lekötnek a könyvek, lágyan végighúzom kopottas borítójukon az ujjamat, amikor valaki megjelenik mellettem és rám köszön. Megijedek, és érzem, ahogy a karjaim szinte kipattannak a hátamból, védekezésre emelkedve, de ezt persze a másik lány - hiszen ahogy odafordulok már meglátom őt - nem láthatja. Kicsit döbbenten és ijedten pislogok rá, és érzem, ahogy a karjaim lágyan lejjebb ereszkednek, habár nem tűnnek el teljesen.
- Szia! Megijesztettél - vallom be elpirulva és megvonom a vállamat, majd figyelem, ahogy visszacsúsztatja a könyvet a helyére.
- Mit olvastál? - igyekszem megpislantani a könyv borítóját, vagy az oldalán a címet, hogyha a lány engedi.
- Nem, nem keresek semmit, csak imádom a könyveket és egy pár percre lenyűgözött, hogy itt mennyi van - mosolyodom el és ismét a polc felé vetek egy pillantást.
- Azt hiszem, hogy be fogom ide vetni magamat, és itt fogok lakni - nevetem el magamat és csillogó szemmel nézek a könyvekre. Tudom,hogy sok fiatalnak totál nem lehetek normális, hogy ennyire imádok olvasni, de hát... Gondolatban megvonom a vállamat. És képzeljétek, inni sem szeretek, meg cigizni sem. Tiszta ciki, nem?

Tegnap előtt érkeztem az iskolába és még minden annyira új. Annyi új élmény, helyszín vár még rám itt és ami a legfontosabb: új emberek, diákok és tanárok. Mindig is szerettem ismerkedni, ám úgy vélem, hogy kicsit félénk vagyok ahhoz, hogy csak úgy lazán odamenjek egy társasághoz. Persze itt a többség diák és elkerülhetetlen, hogy megismerkedjünk egymással, mégis kicsit tartok ettől. Főleg, hogy mi kicsit különlegesebbek vagyunk és ez az iskola is kicsit más, mint a már megszokott középiskola. Itt mindenki különleges és mindenkinek van egy ajándéka. Van, akinek látható, van, akinek nem. Mint ahogy nekem sem láthatóak a karjaim, mégis tudom, hogy ott vannak bennem és bármikor előhívhatom, hogyha szükségem van rájuk. A tanítás után visszatérek a szobámba, ám egyedül nem olyan izgalmas az ágyamon ücsörögni, úgyhogy fogom a naplómat, egy fekete, bőrkötéses kis könyvecskét és felfedező útra indulok. A nappalit már tudom hol van és csak egyszer nyitok be rossz helyre, másodszorra már eltalálom az ajtót és be is sétálok. A nappali most üres, aminek örülök is, meg nem is. Hiszen társaságot kerestem, ezért is jöttem el a lehangoló, üres szobámból, mégis naplót írni nem lehet társaságban. Belépek, és lágyan végighúzom a kezemet a fotelokon és a könyvespolchoz sétálok. Szeretek olvasni, rengeteget olvasok és izgatottan nézegetem végig a könyvcímeket. Alig van olyan, amit olvastam, úgyhogy biztos, hogy sokat fogok itt ücsörögni könyvekbe bújva. Elmosolyodom, ahogy olvasgatom a könyvcímeket és szinte megszűnik körülöttem a világ, talán azt sem venném észre, hogyha valaki bejönne...