Merci&Quinn

Tárgy: Re: Merci&Quinn Pént. 4 Okt. - 19:38

Talán ha nem lenne ilyen képességem, akkor én is visszafogottabb lennék, de kár is ezen tűnődni, így alakult, én pedig a külsőmből, vagy a viselkedésemből kifolyólag akkor is tudok érvényesülni, ha éppen nem szirénkedek. És nem azért volt rossz életem, mert így alakult a sorsom, éppen fordítva, visszaéltem bizonyos dolgokkal, amiknek lettek következményeik. Ezeket a szőnyeg alá igyekeztem söpörni, de már nem sikerült. Mindegy, hátha itt majd minden jóra fordul, ha kicsit visszafogom magam. Amennyire csak lehet. Egyébként pedig nem lehetünk egyformák, az lenne még csak a baj. Bőven megfelel, ettől vagyunk színesek. Őt pedig valahogy úgy érzem, mint tyúkanyónak, a szárnyaim alá kell vennem, hátha megvédhetem az általa ridegnek vélt világtól. Tudom, hogy nagy a szám, ez pedig Quinn felé riasztó lehet, hiszen teljesen összeszarta magát tőlem, pedig aztán nem én vagyok a félelmetes mutánsok egyike. Nem szabad használnom visszaélésre az adományt, ám Charles nem olyannak tűnik, mint aki nagyon kemény kézzel csapkodna, ha valaki szabályt szeg. Lépdelünk tehát kifelé, belekarolva gesztikulálok, mert láthatóan nagyon nem érti a dolgot.
- Ez az egész dolog egy nagy játék. Hidd el, a legtöbben élvezik. A mutánsok mindenképpen. Valaki persze nyomja a púdert, hogy segíteni akar, mások meg hatalmat, de igazán az egész egy nagy játszótér, ki így játszik, ki úgy. – Mosolygok a kis naívságán, hogy úgy véli, mindez nem szép dolog. Fog még pofonokat kapni, nem tőlem, az igaz. De mielőbb kilép ebből a nyuszimuszi szerepből, annál könnyebb lesz elfogadnia, mi hogy működik. Nem gondolom őt butának, csak még nem kapott eleget, hogy megerősödjön. Ha kapna, akkor talán összeroppanna. Szegény. Nem tudom megitélni, hogy ő hogyan reagálna. De ha így folytatja, akkor el fogják taposni a hatalmaskodó alakok. Na nem én. Én csak cuki vagyok. Akiknek világraszóló tervei vannak, nos azok... Hatalmas, sötét szemeimmel befogadom az alakját, a lényét, talán ő egy második esély nekem, aki mellett én is... jobb lehetek? Valami angyal? Hm... meglátjuk, azért ne érzelgősködjünk már ennyi. Külsőleg csak látszik rajtam, hogy nagyon elgondolkoztam a mondandóján, ám végül csak kifújom a rágómat, és pukkantok vele egyet, recsegtetem a nyelvemmel, miután visszaszívtam. Malibu barbie!
- Ne szívózz velem. – Nevetek rá, és teátrális mozdulattal körbefordulok, mint holmi balerina. Pedig esélyem sem lenne, túl vastag a combom. Formásan vastag. És magas sem vagyok. – A faszi kőgazdag, ez meg itt tuti másolat volt. Kétlem, hogy az ilyen alakok közé mint én, igazi műkincseket pakolna. Gyere! – Vonom most már a folyosó felé, hogy körbe tudjunk nézni.
- Elérhetnék... – Bólintok, miközben hátradobom a hajamat, bosszúsan fújtatok. Volt idő, amikor enyém volt a világ. Most meg mint valami ócska ribanc, visszaülhetek a padba. Szívás az élet. – És el is veszíthetek mindent. Ne kérdezd... – Mégis megteszi, pedig próbáltam hárítani. Ebben a témában igen érzékenyen tudok reagálni. – Tudod... a zsaruk elől hoztak ide. Ha nem jövök, lesittelnek. Nem mindenkinek jön be... a játék. – Tér vissza kaján mosolyom, aztán csak legyintek, és feltűnnek a srácok. A szőkével határozottan összenézek, megejtek a merész mosolyt, és befordulunk a sarkon. Csak akkor tudok magabiztos lenni, ha önmagam vagyok. Az most nem is zavar, hogy Quinn mennyire nem ért ehhez a dologhoz. Majd idő kérdése, és ha vevő ilyesmire, segíthetek rajta. Ráférne egy jó nagy dugás. Vagy több.
A képességén most nem is tűnődöm el, mehetnékem van már.
- Na figyelj cica, még eszek valamit, de fussunk össze az udvaron mondjuk nyolckor. Elmegyünk valahova rázni, oké? – Kérdezek rá, és nagyon remélem, hogy igent mond. Kettesben azért mégis elviselhetőbb az a szánalom. Megvárom, mit mond, aztán bólintok, és felhúzok a szobámba.

Tárgy: Re: Merci&Quinn Kedd 1 Okt. - 15:17

Olyan nagyon más ez a lány, mint én. Erős és határozott, miközben én legszívesebben elbujdosnék valami kis zugba, ahol senki se talál meg. Hogyan lehet két ember ennyire különböző? Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz élete volt, fogalmam sincs, de én biztos képtele lennék ilyen lenni. Egyáltalán nem zavar, hogy visszahúzódó vagyok és kétlem, hogy tudnék ezen változtatni, vagy bárki ki tudná verni belőlem. Az valahogy lehetetlennek tűnik. Őszintén szólva még csak nem is irigylem őt, amiért ilyen. Biztosan jó neki így, de én nem lennék a helyében. A szóhasználata pedig... csak zavartan mosolyodom el, mikor reagál egy egyszerű köszönömre.
- Én... én csak... - húzom el a számat, és még mindig kissé bizonytalanul ácsorgok ott a kanapé mögött. Vissza kéne ülnöm a helyemre, vagy ami még jobb lenne, elköszönni és lelépni. De érdekel, hogy mi a képessége, főleg hogy úgy beszél róla, mintha nem szabadna használnia. Talán veszélyes, vagy valami miatt durva, amire képes? Fogalmam sincs, de a kíváncsiság végül csak legyőzi bennem a menni akarást, úgyhogy maradok. Nagyot nyelek a szavai hallatára. Veszélyes... én nem vagyok veszélyes, ebben biztos vagyok.
- Amit én tudok szerintem nem veszélyes, maximum megijeszteni lehet vele valakit. De mire érted, hogy játszani másokkal? Átejteni őket, vagy direkt bántani? Az... nem szép dolog. - tudom, megint butának fog nézni, de miért lenne jó másokkal rosszat tenni? Zamat, meg íz? Mintha valami szuper dolog lenne az, hogy ártasz valakinek. Vajon miért gondolkozik így? Kissé önző, vagy nem is tudom, hogy mi lenen a jó szó rá. Egy cseppet talán még félelmetes is, ahogy beszél. Az tuti, hogy nem fogom lenyúlni a pasiját, meg semmit, még csak nem is volt soha pasim, és nem is tervezem. Biztos, hogy halálosan zavarban lennék már attól is, ha valaki egyszerűen csak rám mosolyog. Aztán viszont törlődik minden a fejemből és máris visszatérek a vázával. Eltátom a számat szó szerint, amikor ráeszmélek, hogy mi történt és össze is rezzenek, amikor a földhöz vágja a vázát.
- De miért törted össze? Szép váza volt és lehet hogy valakié. - bár ebben az épületben annyi minden van, azt hiszem a legtöbb dolognak nincs is igazi gazdája, vagy legalábbis nincs külön történetük. De akkor is szép váza volt és nem értem, hogy miért kellett ripityára törnie. A szavai szinte már bántják a fülemet, ezért csak óvatosan bólintok egyet, vagy valami hasonló.
- Aha... biztosan sok mindent elérhetsz ezzel. - nem is értem, hogy miért van itt. Láthatóan tökéletesen uralja a képességét, és annyira határozott, hogy nem hiszem, hogy valamit tanítani kellene még neki. Valami oka pedig csak van annak, hogy ide jár iskolába. - De miért vagy itt egyáltalán? - bukik ki belőlem a kérdés, miután vissza zuttyanok a kanapéra. Zavart mosoly jelenik meg az arcomon, egy halovány pír is átfut rajta, amikor rájövök, hogy a gondolatban feltett kérdést hangosan is kimondtam. Nem vagyok én elég bátor ahhoz, hogy ilyesmiket csak úgy más tudtára hozzak. A legtöbb dolog csak a fejemben zajlik le és nem engedem ki onnan. Végül újra felállok, amikor invitál, bár talán egy kicsit kelletlenül. Zavartan bámulom a padlót, amíg a két srác elmegy mellettünk, sőt konkrétan el is vörösödöm, amikor Merci reakcióját látom.
- Aha... tényleg helyes volt. - őszintén? Nem is néztem meg annyira magamnak. Nem is mertem megnézni igazán. Az nagyon nem én lennék, amúgy is idősebbek voltak nálunk... nálam, szóval mi közöm hozzájuk? Aztán megállunk, még félénken a már rég elhúzott két srác után nézek, aztán fel a faliújságra. - Mondtam, hogy nem veszélyes és sokszor nem is nagyon tudom befolyásolni, hogy mikor jön elő. - mondom még halkan. Ez a legfőbb gond, azért is vagyok itt, mert nem tudok ezzel mit kezdeni. Van, hogy előjön, ha ideges vagyok, vagy félek, vagy bármi, ami hirtelen reakció. Ha azt mondanák, hogy ne használjam, akkor se tudnék ezen változtatni.

Tárgy: Re: Merci&Quinn Hétf. 30 Szept. - 21:54

A középiskolában mazsorett voltam, aztán amikor elszöktem a motorosokkal, ott is én voltam a világ közepe. Borzasztóan rámragadt az útszéli anyázás, káromkodás, ami nem illene egy ilyen finom szépséghez, mint amilyen én vagyok, de hát kit érdekel? Tudom, hogy sokakat megbontránkoztatok a stílusommal, de élvezem nézni a megrökönyödött fejeket. Valamiért sokan azt hiszik, hogy az előnyös külső úri viselkedést vonz magával. Pedig néha fordított arányban áll a dolog. Én nem a csordaszellemet imádtam, hanem azt, ahogyan rámtapadnak a tekintetek, amelyekből szinte olvasni lehetett, hogy mit akarnának velem csinálni. Egyszer szabályosan oda kellett mennem egy tatához, hogy a következőnél leszállok, addig jó lenne, ha felöltöztetne. Hát de én ezt élvezem, tehát a nyálcsorgatás olyan számomra, mint egy rockabilly gitárosoknak a vastaps. Az új helyemen, itt az X-Birtokon sajnos főleg lányokat láttam eddig, de hát ki fog minket meggátolni benne, hogy elbuszuzzunk a közeli városba, és pasizzunk? Biztos van valami beülős szekció, és még képesség nélkül is fogok tudni párnacsatázni a helyi basszájbákkal. A kismacsek bizonytalankodásán rúzsos ajkaim szétnyílnak, mintha valami vérszopó lennék, és beletúrok szép dús tincseimbe. Nagy levegőt veszek, hogy ne kezdjem kioktatni, mennyire kis antiszociális, mert nem az anyja vagyok. Ha az lennék, akkor már lekevertem volna neki pár ébresztő szájast. Így viszont senki nem rázza fel, csak sajnáltatja magát. Nyilván nem lehet mindenki annyira kitárulkozó mint én, de azért mégiscsak... Ez így nem élet. Na majd én kezelésbe veszem, mint egy személyi edző. Tényleg, a végén még arra is ráveszem, hogy fussa a köröket hajnalban a birtok körül. Ördögi vagyok, awww...! Kevés mutánssal találkoztam eddig, mégis volt olyan, akire totálisan nem volt rá jellemző, amit alkotni tudott. Kedvencem egy állandóan könyvtárba járó mitugrász kis hülyegyerek volt, aki az anyjánál lakott, alig beszélt, és tűzgolyókat tudott dobálni. Azaz tudott volna, ha kicsit nagyobbak a golyói. Így olyan volt mint egy lány. Na nem olyan mint én, hanem mint egy nyúl. A köszönetre csak lebiggyesztem az ajkamat és legyintek.
- Ne légy barom, mit hálálkodsz cica? – Ingatom a fejemet, itt totál egyenrangúak vagyunk, nem fér a fejembe, miért ilyen kishitű. Talán bezárva tartották valami sötét pincében? Jaj mamám, remélem nem hibáztam rá ennyire bele a közepébe. Biztos csak nem volt macija ovisként, ezért fosik most még a levelek árnyékától is. A képessége is ilyen visszahúzódós, ráijesztek, aztán a budiban fogom megtalálni a nagy eltűnések közepette. Úgy tűnik, hogy kiváncsi rá, így végül hajlok rá, hogy kiteljesedjek, csak nem lesz belőle gond, végülis nem csábításra használom, nem is valami faszi ellen, szóval csak demonstráció. A profnak majd azt mondom, barátkoztam. Hellyel-közzel végülis igaz. Nem várhatja hogy uborkapakolással a pofámon ülök a lányszálláson, hátha megszólít valaki.
- Minden képesség veszélyes, ha nem lenne az, akkor csak bazári majmoknak lennénk jók Quinncy. Ez benne a pláne. Játszunk másokkal, de főleg a saját életükkel. Nem érzed az ízét? A zamatát? Ahogy rabul ejt? – Mosolygok rá most már egész barátain, valahogy úgy érzem, hogy nem egy manipulatív dög, talán a bizalmamba fogadhatom, nem fog árulkodni, hanem amolyan sorstárs is lehet, akivel együtt lehet röhögni, szükség esetén sírni is. Tuti nem fogja lenyúlni a pasijaimat, és elnézi, ha én meg megteszem nála. Ideális. Aztán ráveszem magam, és akaratom alá vonom törékeny, pallérozatlan kis elméjét, és delejes mosollyal szemlélem, ahogyan mint ügyes fegyverhordozó, lelkesen hozza oda a vázámat. Két kézre fogom, és teljes erőből földhöz vágom. Ezzel egyidejűleg töröm meg a hipnózist, mintha a hang összefüggésben lenne a paranccsal Sokszor van is, ám az én hangom uralja. A vázát csak lezárásként vetettem be. Átölelem a vállát, hogy megnyugodjon, már nincsen a befolyásom alatt.
- Ugye milyen francosan kurvajó? – Regebem álszent csillogással, hiszen nem kéne visszaélnem ezzel, mégsem tudok sokszor lemondani róla, még ha ezzel a kirúgásomat is kockáztatom. Hagyom, hogy szusszanjon egyet, és finom erőszakkal vonom a folyosó felé, hogy sétáljunk egyet. Szemrebbenés nélkül hagyom ott a váza romjait. Amint kiérünk a folyosóra, elvonul mellettünk egy pár magas, sármos pasi. Diákok, idősebbek nálunk.
- Naaa... végree...! – Jegyzem meg jó hangosan, és kicsit riszálom a seggemet, nem is figyelve Quinn reakcióját. Csak akkor fordulok hozzá, ha már befordultunk a saroknál. – Ugye milyen helyes volt a szőke? – Vigyorgom rá, és megállok az egyik faliújság előtt, amolyan témaváltás jelleggel. – Neked mit mondtak? Te használhatod?

Tárgy: Re: Merci&Quinn Szer. 25 Szept. - 9:59

Oh hát klikkek azok nálunk is voltak, csak én nem tartoztam egyikbe sem, és így aztán a nagy részéről nem is tudtam túl sokat és annyira nem is foglalkoztam velük. Meg voltam én saját magam, minek kellett volna bárkihez is tartoznom? Valahogy soha sem vonzott annyira az efféle csordaszellem. Persze valahol mélyen én is szerettem volna valaminek a része lenni, de akkor még ott volt nekem Harry, és így nem volt meg a késztetés. Amikor pedig elköltöztek... hát onnantól végképp minden mindegy lett, még az eddiginél is jobban bezárkóztam. Érthető, hiszen egyáltalán nem tudtam, hogy mikor következik be valami pocsék újra és ijesztek el másokat. Azért örülök neki, hogy ez a lány nem mondja azt, hogy menjek el, mert mást vár. Nem is tudom valami van benne, olyan igazán erősen az ellentétem. Ő határozott és erős, én pedig ennek még csak a közelében sem vagyok, vagy leszek valaha.
- Hát... nem is tudom, csak... - akadok meg. Fogalmam sincs, hogy miért gondolom, hogy csak a látványos támadó dolgok a jók. De valahogy az emberekben ez van meg nem? Ha valaki tüzet lődöz másra az azért látványos és ütős, míg az, hogy egyszerűen csak eltűnök olyan hasznot nem hoz. De abban teljesen igaza van, hogy tökéletesen illik hozzám, mintha csak amikor kialakult bennem valaki gondolt volna rá, hogy egyébként is visszahúzódó vagyok. Az már csak hab a tortán, hogy e miatt még inkább az lettem. Azért ez már annyira nem pozitív.
- Mindenesetre köszönöm, ez igazán kedves tőled. - teszem még hozzá a bátorító szavak hallatán. Tényleg rendes tőle, hogy így biztat és ezek alapján egyre inkább kíváncsi vagyok, hogy ő mire képes. Talán tökéletes szépséget tud magának adni, vagy... vagy nem is tudom, még annyira nem vagyok otthon ebben a témában, alig ismerek néhány képességet. És persze, hogy simán benne lennék, hiszen nem tudom, hogy mire képes, és határozottan érdekel. De ha nem mutathatja meg és elmondani sem tudja, akkor hogyan jöhetnék rá?
- Hát persze! Biztos nem olyan veszélyes. - teszem még hozzá óvatosan. Azért remélem, hogy nem valami olyan, hogy kiszívja belőlem az életet és csak egy aszott múmia marad a helyemen és ezért kell hozzá külön engedélyt adnom. Ilyesmit itt csak nem tehetne meg még így sem igaz? Oké, azért egy kis félsz hirtelen úrrá lesz rajtam, de azért még nem hátrálok meg... még. Értetlenkedve pillantok rá, amikor megbökdösi a vállamat, miután közelebb lépett. Igazán nem értem, hogy miről van szó.
- Mi... miféle próba? - döntöm oldalra kicsit a fejem, amikor végülis hátrébb lép, és abbahagyja. Tényleg veszélyes lehet az, amit tud, ha ennyire félnek tőle, hogy nem teheti meg. Furcsa az egész... nagyon furcsa. Várok végülis, amíg beszél, hezitál, mintha csak önmagával veszekedne, de az utolsó mondata. Na az valahogy olyan lökést ad, hogy ihaj, képtelen vagyok neki ellenállni, egyszerűen csak felpattanok és azon kapom magam, hogy előtte állok és az említett vázát tartom felé. Kell pár pillanat mire feleszmélek, amikor kiveszi a kezemből. Leheletnyit még a számat is eltátom, hiszen fel sem fogtam, hogy mi történt, igazából nem is nagyon emlékszem rá, hogy odamentem és idejöttem, csak az előtte lévő részre és arra, ami most van.
- Hű... hű! - igen, nagyjából ennyit sikerül kinyögnöm. Egyelőre több nem megy, konkrétan kissé sokkolt a dolog. Egy ilyen képesség, bárkit, bármire rávehet, nagyon durva!

Tárgy: Re: Merci&Quinn Hétf. 23 Szept. - 21:55

Hát jó, de ahonnan én jöttem, mindenféle klikkek voltak. Mint például a menők, a színjátszósok, a drogosok, a lúzerek, a tudóspalánták, és még sorolhatnám. Voltak átfedések is a halmazok között, én igyekeztem mindig a legnépszerűbbek táborát erősíteni. Az én képességemet a barátaim egy része elfogadta, és viccesnek tartotta, míg mások féltek tőlem, fel akartak dobni a zsaruknál. Egy idő után már annyi embert kellett zombi üzemmódban tartanom, hogy összeomlott a kártyavár, ezért is szöktem el, nem csak azért, mert unalmas volt az iskola. Miután megléptem, még zűrösebb lett körülöttem minden, hiszen nem volt, aki figyeljen rám, kordában tartson, így én is egyre veszélyesebb dolgokat műveltem, nem csak magamat, másokat is veszélybe sodortam. És most itt egy halálosan félénk lány, akinek mintha én lennék az alfa és omega. Fura. Rém fura! A mosolyára nagy kegyesen halványan pislogva válaszolok, kedvem támadna előkapni a kézitükrömet, hogy ellenőrizzem a sminkemet, ám nem engedek a csábításnak. A mozdulata tehát enyhén szólva meglep, és hangot is adok neki, még akkor is, ha ezzel alaposan csökkentem a jégkirálynő imidzset.
- Miért kéne csak a támadásra koncentrálnunk cica? – Kérdezek vissza meghökkenten düllesztve a szememet. – Úgy nézek én ki, mint akinek ördögszárnyak nőnek ki a hátából, és kátrányt köpköd? Mi nők legyünk stílusosak. Ez meg illik hozzád. Nem alattomos, de mégis... ravasz a magad módján. – Nem tudom miért, valahogy szimpatikus a kislány, mintha valami belső jószándék vezérelne, hogy a szárnyaim alá vegyem. Csak nem a professzor ültetett el bennem ilyen hülye dogmákat? Tetves telepata, bassza meg. Azért csinálom, mert én akarok jó fej lenni. Megmutatni, hogy nem csak édes szirénhangom tud másokat elvarázsolni, hanem a cuki jellemem is. De amilyen kis félénk, egészen megesik rajta a szívem, meg hát mi csajok tartsunk össze. Egészen addig érzem ezt, amíg meg nem kérdezi, hogy önként hajthatja rabigába a fejét. Erre már eltátom szépen ívelt ajkaimat.
- Ezt nem mondod... komolyaaan??? – nyújtom el nyafogva a kérdést, és kapkodom a fejemet, biztosan valami illúzió a lányt, Xavier tesztje. – Ez egy próba, ugye? – Kérdezem gyanakodva, közelebb lépek, és megbökdösöm Quinn vállát, hogy igazinak érzem-e. Valódi hatást kelt, ám ha megbuzerálták az agyamat, fel sem tűnne. Én is kurkászom az elmékben, még ha nem is szó szerint, mert nem látom a kis dobozt a tekervényekkel, csak parancsot adok, de nekik olyan, mintha önként tennék értem. Mégis ingatom csak a fejemet, arcomon apró gödröcskék jelennek meg a hitetlenségtől.
- Neem, kétlem, hogy akkor lehetne, ha belemész. Akkor meg azért csapna ki az okostojás, hogy manipulálok másokat. De tudod mit? Leszarom. Hozd ide azt a vázát... – Nem érintem most meg, azért már beszélgetünk egy ideje, elég a szemkontaktus. Az viszont hipnotikus, mint egy vámpíré. A hangom pedig olyan, hogy minden mást kisöpör az elméjéből. Sziréndal a javából.

Tárgy: Re: Merci&Quinn Szomb. 21 Szept. - 22:19

Tényleg nincs velem semmiféle banda. Alig ismerem még valaki itt úgyhogy ezt igazán nehéz lenne kivitelezni, meg amúgy se voltam soha egy bandázós típus régen sem, amikor még nem jött ez az egész elő. Egy barátom volt és ő is kiakadt, amikor először eltűntem, azóta is átoknak érzem a képességemet, akármennyire is próbálta megértetni velem a két fickó, hogy ez jó és örülnöm kell neki, mert ennyivel is több vagyok. Talán majd idővel felfogom, de ők nem láttam a legjobb barátom arcát, a megrökönyödést, amikor rám nézett, amikor már újra látott. Ők nem érezték azt a fájdalmat, amikor megtudtam, hogy elköltöztek és köszönés nélkül elment. Iszonyatosan fájt... elmondhatatlanul. Viszont szó se róla ez a vörös lány, ahogy így megdobja a haját, meg minden, totál az ellentétem. Én nem vagyok kiemelkedő, tuti hogy nem tűnnék ki a tömegből és igazából nem is akarok, csak eltűnni a szemek elől. Röhej, hogy épp erre vagyok képes, mégis félek tőle, hogy egyszer végleg eltűnök. Persze egyből fel is ajánlom neki, hogy leléphetek, ha akarja és esetleg zavarom, de úgy fest, hogy nincs így.
- Akkor jó, végülis maradhatok. - pillantok rá egy félszeg mosollyal. Örülök, hogy nem vagyok útban számára, mégha tartottam is tőle, hogy esetleg így van. Szeretnék én nyitni és megismerni másokat, csak egyelőre még nem megy úgy istenigazából. Az akarat meg van, majd talán idővel tényleg sikerül is. Először tényleg nem is értem, hogy mire gondol, de aztán mégis sikerül felfognom a dolgot. Koncentrálok tehát, és még nem megy annyira, de azért végül köddé válok és teljesen hangtalanul jelenek meg aztán mögötte. Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy lelkesedik. Nem hittem soha, hogy ez olyan nagy szám lenne.
- Hát ö... pedig ez csak... semmi látványos, és még csak támadásra sem jó, csak egyszerűen el tudok tűnni és kész. - meg ugye nem is hallanak. Viszont az, amikor nem tudom felvenni a táskámat, mint legutóbb, mert képtelen vagyok a dolog harmadik részét irányítani... hát az cseppet kiborító tud lenni.
- De köszönöm! - mosolyodom el aztán, annak ellenére, hogy előzőleg még mennyire visszakoztam, hogy tényleg nem valami nagy szám, amire képes vagyok. Viszont határozottan érdekel, hogy ő mire képes. Nem is tudom a külseje és határozottsága alapján valami nagyon menő dolog illene hozzá. Fene tudja, ami olyan látványos és kiemelkedő, mint ő maga is.
- És, ha én engedem, akkor se lehet? - döntöm oldalra kicsit a fejem. Tényleg nem tudom, hogy mi lehet az, amit ennyire nem szabad másokon alkalmaznia. Ő is telepata lenne, mint Xavier? És nem szabad belemásznia más fejébe? De, ha a másik engedi? Vagy mire lehet képes, amivel ennyire vigyázni kell? Mostmár határozottan érdekel a dolog, és ezt nem is titkolom. Izgatott barázdák szaladnak végig az arcomon, ahogy a gondolataim kiülnek rá. Aztán elgondolkodom picit és az ablak felé pillantok.
- Elmenjünk valahova... valahova messzebb? Elmehetünk úgy, hogy ne vegyék észre. - igazából soha sem voltam egy szabályszegő típus, és tudom, hogy az iskola a mi védelmünkre is van, bár nincs megtiltva, hogy elmenjünk, de elég késő van már a császkáláshoz. Viszont mégis csak érdekelne ez az egész. Esetleg holnap? Oké a kezdeti lelkesedésemet tényleg kezdi felülírni, hogy nem akarok bajba keveredni, bár azt hiszem rá tudna beszélni arra, hogy távolabb menjünk valamivel.

Tárgy: Re: Merci&Quinn Szomb. 21 Szept. - 14:47

Úgy tűnik, hogy már más nem is jön rajta kívül, ezek szerint nem egy banda tagja, hanem csak valami magányos farkas. Vagy rókica, mert a viselkedése alapján nem tűnik egy kemény jellemnek. Vagy lehet, hogy afféle szociopata, aki eljátsza, hogy mennyire egyedül van, belül azonban egy marhára karizmatikus, lehengerlő jellem? Akkor jaj nekem! Ezen végül csak mosolyra húzódik a szám, kétlem, hogy ennyire jó szinész lenne. Hátradobom a hajamat, és felállok, hogy kezet nyújtsak. A kis kardigán, és a sportosan topis külső valamit megmozdít bennem, mintha alkotási vágy támadna a lelkem legmélyén. Marketing kéne ide! Látom, hogy már riadna is el, ezt viszont valamiért nem akarom. Én is csak társaságban vagyok hatékony, és megesik rajta a szívem na!
- Végülis nem, még senkit nem ismerek itt, úgyhogy nincsen kit várnom. – Válaszolok széles mosollyal az övére válaszolva, ő pedig továbbra is bizonytalankodik, nem is igazán érti, hogy mit is akarok tőle, pedig ebben az iskolában mintha egyértelmű lenne. Na jó, mondta ugyan Xavier és Lensherr, hogy nem vagyunk egyedül, de azt is, hogy sokan még nem tudják felmérni, mit is érnek valójában. Talán itt a legtöbben ilyen befelé forduló parázósak? Jóég!
- Mi másra? – Kérdezek vissza ágálóan, mielőtt még megmutatta volna. Aztán csak várok valami nagyon egyszerűre, hogy például megnöveszti a haját, vagy buborékokat fúj ki a száján, ilyesmi. Mégsem ez történik, hanem valami totálisan más, látványosabb. Erre már felpattanok, és elragadtatottan csapom össze a kezemet. Na nem mintha eddig ültem volna, csak jól megugrok. Aztán csak forgatom a fejemet, hátha még folytatódik az eltűnés.
- Azta... rohadt... életbe...! – Szűröm ki a fogaim között. Általában rendkívül lenéző vagyok az emberekkel, de ő végülis nem ember. Itt nagyon úgy megy, hogy nem leszek kielemkedő, csak átlagos, tehát a mutánsok között nem árt, ha nagyon gyorsan szövetségeseket keresek. Annyi előnyöm van azért, hogy tisztában vagyok a képességeimmel, ami pont hozzám illik,
- Ez nagyon... durva, ügyes vagy! – Bólogatok, és túrok bele a hajamba. Egy pillanatig meg sem szólatok, végül ingatom a fejemet. – Neeem, az enyémet nem lehet. Mondhatni tilos másokon indok nélkül... Talán ha kimegyünk a városba... Talán addig nem lát el a prof.

Tárgy: Re: Merci&Quinn Pént. 13 Szept. - 21:14

Azért ez attól is függ, hogy mi a képességed, és hogy mások hogyan reagálnak rá, hiszen az enyémtől totálisa megijedtek, és azért nem csoda, ha nem értékelem, ha a legjobb barátom... rossz megfogalmazás... az egyetlen barátom halálra rémül, faképnél hagy és konkrétan elmenekül előlem a városból is, amikor rájön Szóval nem, én nem szeretem ezt, nem tehetek róla, de szó szerint rettegek attól, hogy végleg eltűnök egyszer és nem fogok már előkerülni soha az életben, vagy az, amikor... az a legrosszabb, amikor lehullanak a ruháim. Ezt a hülye anyagtalanság dolgot egyáltalán nem tudom irányítani. Persze azt mondják, hogy majd menni fog, de mi van, ha ez soha nem következik be? Hiszen vannak olyanok is, akik nem tudnak alakot váltani, mint McCoy tanárúr, ő mindig olyan kék izének néz ki, és nem tud rajta változtatni. Akkor miért olyan egyértelmű, hogy én nem maradok így, hogy soha nem fogom tudni ezt normálisan irányítani. A lány akibe botlom, szinte érezhető, hogy a szöges ellentétem. Már az is, ahogy ül, ahogy megszólal, olyan erős határozottságról árulkodik, ami bennem közelről sincs meg... vagyis távolról se, és azt hiszem nem is lesz soha. Először még az is megfordult a fejemben, hogy kihátráljak, de nem akarok visszamenni a szobába, mert csak megint kiakadnék a hülye táska miatt. Zavartan köszörülöm meg a köszönését hallva a torkomat. Csók cica? Jó ég! A nevét kissé túl magyarázza, bár nem lenne rá szükség és úgy néz el a vállam felett, mintha mást is várna. Automatikusan követem a tekintetét.
- Ha vársz valakit... szólj ha zavarok... - eresztek meg egy óvatos mosolyt. Egy ilyen lány... lehet hogy randit beszélt meg valakivel, és én igazán nem akarok semmibe se belerondítani, szóval ha arra kér, akkor elmegyek és kész. Nem jelent gondot. A kérdésére először csak ráncolom a homlokom. Nem értem hirtelen, hogy mit akar, mit mutassak meg neki, hiszen nincs nálam semmi, amit mutogatnom kéne, semmi különleges... aztán pár pillanat múlva leesik, hogy miről is beszél. Félénken pillantok rá, aztán megpróbálom, koncentrálni kell csak igaz? Aztán el is tűnök szó szerint a szeme elől, és pár pillanat múlva már a háta előtt szólalok meg újra teljes alakomban.
- Erre gondoltál? Nem nagy szám. - rántom meg a vállam bizonytalanul. Lássuk be ez se nem jó támadásra, se semmi, inkább csak el lehet vele rejtőzni. - És te... te mire vagy képes? - toldom azért hozzá gyorsan. Biztosan azért volt kíváncsi, hogy megmutassa, hogy amit ő tud az milyen nagy durva és menő dolog. Ehhez a lányhoz tuti, hogy valami fantasztikus képesség illik!

Tárgy: Re: Merci&Quinn Csüt. 12 Szept. - 21:54

Nem mindenki kezeli olyan jól a képességét, mint én. A legtöbben legalább kiskamaszok voltak, amikor előjött, én azonban már csecsemőkoromban is alkalmaztam, és az évek során tovább csiszolgattam. Így míg mások csak próbálkoznak, megy a gyakorlás, én elég ügyes kontrollt gyakorlok felette. Én legalábbis így gondolom. Ám a telepata szerint nem a képességemen kell dolgoznom, hanem a viselkedésemen, mert csak akkor hajlandóak ide venni, ha legyűröm az igazi jellememet, és beilleszkedek. Mert ha így folytatom, akkor be fognak zárni, ahol nem árthatok senkinek. A jó anyjukat. Nehogymár valami zárt, és sötét helyen végezzem. Az cseszett szar lenne. A másik, a mágneses faszi egész engedékenynek tűnt, ám leszögezte, hogy nincsen apelláta, a mutánsok számítanak, de csak akkor, ha nem adunk okot az üldöztetésre. Hát jó, nem adok, de akkor mi a francra használjam a képességemet? Maximum arra, hogy a nagyobb lekváros fánkot kapjam meg a pékségben? Így tök felesleges. Csak báb leszek a kezükben, akit irányítgathatnak. Meglátjuk! Mutatom a jóskislányt, aztán elválik. Különben meg itt állítólag vannak nálam veszélyesebb alakok is, akiknek kordában kell tartaniuk az erejét. Majd bekapcsolódok valami bandába, és ha valamiért lebukunk, akkor majd tudom a rossz társaságra fogni. Kinek tudna ártani egy ilyen szép angyalka, mint én??? Ezen nevetgélve láblógázok, és várom, hogy végre megmozduljon a levegő, éppen azt lesem, hogy felfutott egy szál a harisnyámon, de nem, továbbra is szalonképes vagyok. Homlokráncolva pillantok fel, hogy azonosítsam a leendő iskolatársat, és igyekszem nem szájhúzni, hogy az illető bizony mennyire kis egyszerű lélek. Leül a szemben lévő kanapéra, amire erőltetett mosolyt préselek ki, de adok neki egy esélyt, nyűgözzön le.
- Csók cica. Merci! – Finoman bólintok, jelezve, hogy tisztában vagyok különlegességemmel. – Nem megköszöntem valamit franciául, Mercedes. De csak Merci. – Elnézek az ajtó felé, hátha nem egyedül jött. Csalódottságomat jól leplezem, és visszafókuszálok rá. – Mutasd. – Sugallom, remélem sejti, hogy mit.

Tárgy: Re: Merci&Quinn Csüt. 12 Szept. - 21:00

Lassan komolyan a sírógörcs kerülget! Még csak pár napja vagyok itt, de az új környezet és a sok ismeretlen hely és dolog tökéletesen kinyírja még a maradék önkontrollomat is. A nélkül viszont totálisan képtelen vagyok irányítani a képességemet. Persze azt mondták... a két fickó azt mondta, hogy majd idővel menni fog. Majd belejövök, de egyre képtelenebb vagyok ezt elhinni. Egy része már megy, nem tűnök el lépten-nyomon, de ez a rohadt... rohadt izé! Már vagy fél órája próbálom felvenni az ágyról a táskámat. Az volt a tervem mára, hogy felkapom a hátizsákot és lemegyek egyet sétálni a ligetbe. Ott eszem meg a szendvicset, amit elhoztam az étkezőből a vacsora ideje alatt. Nem akartam ott enni mindenkivel, jobb lett volna nekem kint, de lassan már értelmetlenné válik az egész cécó, mert hova menjek éjszaka? Mérges vagyok és ez egyszerűen sírás formájában jön ki rajtam. Szemét dolog, hogy ilyenkor még a falhoz se tudok vágni semmit, amíg ez a hülyeség ki nem kapcsol, hiszen nem tudom megfogni a dolgokat, csak úgy átsiklik a kezem. Végül aztán lerogyok az ágyra, és megtörlöm a szemem, egész vörösre sikerül dörzsölni. Feladom, talán ha megnyugszom, akkor majd menni fog, addig pedig szépen egyszerűen csak lesétálok a Nappaliba, hallgatok mondjuk egy kis zenét. Attól minden jobb lesz, igen. Szóval hamarosan már lent is vagyok, egyszerű farmerben, edzőcipőben, egy világoskék toppban és egy vékony drapp kardigánban. Nem vagyok az a típus, aki kihívóan öltözködik. Amikor meglátom a másik lányt röviden megköszörülöm a torkom.
- Öhm...szia! - zavart mosolyt ejtek meg. Ez a lány... mintha csak csillognak, szöges ellentétem, ezt a vak is látja. Jobb lett volna, ha nincs itt senki, de mivel még is így van bizonytalanul sétálok közelebb és ülök le végül a kanapéra, hirtelen el is felejtve, hogy miért is jöttem. - Quinn vagyok, hát te? - nem találkoztam még vele, vagy legalább nem emlékszem rá. Igazából alig találkoztam valakivel ,és még kevesebb részükre emlékszem, hiszen nem nagyon figyelek másokra.

Tárgy: Merci&Quinn Csüt. 12 Szept. - 20:50

A sok szentbeszéd után végre megkaptam a szobámat, és körbe tudok nézni. A két agyas nagyon el van szállva magától, és azt hiszik – főleg a telepata – hogy bármit megmondhat nekem. Csak azért voltam hajlandó eljönni ide velük, mert már a saját apám is azt mondta, hogy mentsék meg tőlem. Ez olyan... szánalmas. Ennyire nem lehet gyenge az akarata...? De ha mégis, legalább ne nyafogjon, ha utasítgatom. A ravasz dög a végén már mindenféle aljas trükköt vetett be, hogy kordában tartson, mint nyugtatók az italomba, altató a sütibe, ilyesmik. Csupa mérgező dolog. Hát milyen az már, amikor valaki mérgezi a saját gyerekét? Mert én gyerekként nem tehetek minderről, nálam a dackorszak kicsit kitolódott egész életemre. Na de most már itt vagyok, és bár nagyon vissza kell fognom magam, legalább nem lesik állandóan a lépteimet. A tanárok szerint nincsen sok dobásom, a tudásomat pedig csakis a közösség érdekében használhatom fel. Na de ezt nem határozták meg pontosan! Lesétálok hát a nappaliba, hogy megkezdjem az ismerkedést. A középiskolában minden fiú belém volt szerelmes, a lányok közül is néhányan, de nem hiszem, hogy csakis a képességem miatt, egyszerűen tökéletes vagyok, még akkor is, ha meg sem szólalok. Gyönyörűséges vörös hajamat hátradobom, ahogyan sétálok le a lépcsőn, nem kevés rúzs van az ajkaimon, persze csókállóak. A lábamon szoknya, amely valahol combközépnél fel van hasítva, hogy szépen kivillanjanak a formák, felül pedig egy fehér selyemblúzt viselek, melynek egyik gombja véletlenül hiányzik, így be lehet látni egy cseppet a melltartóhoz. Láttam néhány embert már lézengeni, a valós élet állítólag hamarosan beindul. Lehuppanok az egyik fotelbe, és várom, hogy valaki erre járjon. Az én képességem, sőt, a személyes varázsom társaság függvénye.

Tárgy: Re: Merci&Quinn

» Ethan és Quinn
» Dolan és Quinn
» Quinn@Zoey
» Quinn Henderson - Szellem
» Ethan és Quinn - Sütit?