Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
- Jól van Jack, te is mered őket, én bízom benne, hogy tényleg nem lesz majd semmi gond. - sem abból, hogy haza visz, sem abból, hogy pont engem. Elhiszem én neki, hogy tényleg nem lesz ebből semmi komolyabb probléma, hiszen akárhogy is nézzük azért nem vagyok könnyű eset, ő pedig nagyon kedves srác. Nem akarom, hogy a szülei rossz szemmel tekintsenek rám, nem is tudom, úgy gondolják, hogy én csak ártani akarok a fiuknak, vagy kihasználom, de talán ha ők is ilyen kedvesek, akkor látni fogják, hogy erről szó sincs, hogy én nem vagyok olyan, hogy... a szemeimből azért csak süt az, hogy mennyire vagyok oda érte. - Jól van, akkor majd... te beszélsz helyettem. - mosolyodom el, de tudom én, hogy nem pont így érti ezt, de attól még viccelhetek vele igaz? Nem lesz vészes, túl fogom én ezt élni, és tudom, hogy ott lesz mellettem végig, hogy ha kell, akkor segítsen majd. Attól még persze a félsz bennem marad, de azért mégis csak hiszek benne, hogy komolyan baj nem lesz majd. Most is megoldja ezt az egész... zűrt, pedig én talán egyedül nem is tudnám, hogy mit tegyek. Talán egyedül nem is próbálnék segíteni, de ő ilyen, mintha csak igazi mentő angyal lenne, és nem is csak az enyém, de nem is várom én el ezt tőle, hiszen... ha valakiben annyi jó van, mint benne, akkor miért ne adhatna sokaknak jót és nem csak nekem? Nem vagyok én önző, hogy teljesen kisajátítsam, csak mondjuk... nagy részt. Hamar sikerül végül az egészen túlesni és abban is igaza van, hogy jobb lelépni innen, mert nem lenne jó, ha kérdezősködnének, hiszen tényleg fura, ha valaki letépi csak úgy egy kocsi ajtaját, mintha papírból lenne. - Igazából csak... ez benned van. Hogy segíts másokon, nem számít, hogy be voltál pánikolva. - ő olyan igazi hős típus, az én szememben meg aztán főleg. Az én hősöm, az én igazi csodám! Nem is tudom, hogy mit kezdenék magammal nélküle, szerintem már nem lennék képes újra lábra állni, ha valamikor arra lenne szükség, ha nem lenne mellettem.
- Nem kell ahhoz senkit hazavinnem, hogy pontosan tudjam, hogyan reagálnak majd. Tudom, hogy ez más, mintha egy színes pillangot vinnék haza a cserkésztúráról, de hidd el, nagyon önzetlenek, azt nézik, hogy kivel érzem jól magam. Biztosan lesz majd meglepődés, de ezt ki tudom kerülni azzal, hogy előtte hazatelefonálok, hogy készüljenek ránk. – Szándékosan többes számot mondok, hiszen Posey érkezésével én is változtam. Eddig is vidám természet voltam, de amióta létezik, valósággal kivirultam. Teljessé lett minden, ami eddig homályos volt, és csak egyedül lavíroztam a nagyvilágban. - Nem kell sokat. Elég annyi az igazságból, hogy a szüleid már nem élnek, és rossz dolgokon mentél át, de most már itt az iskola, és itt vagyok én. – Mosolygok rá, ahogyan beletúrok a sötét tincsekbe, és még arra is vetemedek, hogy megszagoljam őket. Talán ez egy picit merész azoknak függvényében, hogy sokszor betoji tudok vele lenni, de olyan jó illata van, mintha valami barackos sampont használna. Pár pillanatig még ácsorgunk egymás ölelésében, és lepillantva veszem észre, amit az autóban is, bár már a szigeten is lett volna alkalmam megcsodálni, nagyon szép lába van. A vékonysága ellenére (bár már hízlalom mint a libát) csinos a vádlija. Érdekes gondolataim támadtak. A baleset azonban kitöröl mindent, pár perccel később már vizsgálgatom a sérülteket, oldalra fordítom a fejüket, hogy ne legyen fulladásgyanu, és amíg Posey telefonál, addig óvatosan helyezem el őket a földön, végigtapogatva a testeket, nem fúródott el szilánk, repesz olyan részre amit kabát fedne. Szerencsére a lábtörésen kívül pusztán az ájulás, és zúzódások. A mentők időben érkeznek, de a segítségem is kellett. A titokra való tekintettel inkább gyorsan lelécelünk, remélem nem keresnek ilyenkor ujjlenyomatot, hanem a beteg az első. - Profi? Édes vagy, de be voltam pánikolva, hogy most mi lesz. Meglepődtem, hogy ilyen könnyen sikerült. – Bólogatok a szavaira, és nem is nehéz dolgunk van, hogy találjunk egy odakönyökölős hamburgerest, ahol gyorsan betárazunk, összevásárolok pár hambit, hot dogot, melegszendvicset, meg üdítőt, és már irány is a kocsi.
- Persze, megértem, és a családod még is csak fontos neked és... nem les semmi baj. - azt hiszem ezzel nem csak őt nyugtatom azért, hanem valahol magamat is. Szeretném jól érezni magam majd náluk mindenképpen. Persze félek egyből ott tölteni egy hetet, de tudom, hogy ha látná rajtam, hogy valami nincs rendben, vagy rosszul érint a helyzet, akkor biztos, hogy eljönnénk és nem kényszerítene rá, hogy még tovább maradjak. De azért majd nagyon igyekezni fogok. Az alapján, amit mondott kedves és rendes családja van, szóval elvileg nincs okom tartani tőlük, és nem is akarok már előre ráparázni az egészre, félő, hogy attól csak még rosszabb lenne az egész, de... de majd meglátjuk. Vele jól érzem magam és akkor miért ne érezném jól a családjával is, biztosan hasonlóan kedvesek, mint ő is. - Azért tudod lehet, hogy ezt csak úgy mondják, mert kell, de nem tudod aztán hogyan reagálnak majd igazából. - azért én erre még nem építenék, de persze lehet, hogy igaza lesz, lehet hogy nem lesz semmi baj és hogy majd örülnek annak, hogy Jacknek van végre valakije. Én inkább csak attól tartok, hogy majd az nem tetszik nekik, hogy én ki vagyok, mert hát... nem éppen az a kedves és jó kislány lennék éppenséggel, akit gondolom a fiukhoz szánnak. Jó, nem vagyok rossz, de az előéletem... hát arról nem szívesen mesélnék és majd kéne igaz? - Szerinted ebből egyáltalán mit mondjak el nekik? - pillantok fel rá az ölelésből elég bizonytalanul pislogva párat. Mert hát gondolom nem vázolhatom fel nekik az egész életemet az... azért bajos lenne, vagy legalábbis nem úgy, ahogy megtörtént, csak hát akkor mégis hogyan? Ez a legnehezebb ebben, nem tudom egyelőre még, hogy mennyire merjek megnyílni a családja előtt, mert hát nem ismernek és... félő, hogy esetleg valami olyan is kibukik, amiből rájönnek, hogy nem vagyok olyan hú, de hozzáillő a fiukhoz, aki kedves és jóra való, én pedig... sok mindent éltem már át, ami hozzá képes rémes, hiába hogy a nagy része nem az én hibám volt. A szavaira még is elmosolyodom, de csak akkor szólalok meg, amikor eltávolodom tőle újra. - Én is szeretlek Jack. - tudom én, hogy tudja, de azért jó, ha az ember időnként akár jó sokszor is elismételgeti igaz? Attól a másik csak még jobban érzi magát és akarom hogy tudja, hogy azt a családozást is akár miatta is átvészelem én simán, menni fog. Nem lesz rossz, ha ezt eleget ismételgetem magamnak, akkor talán majd tényleg úgy is lesz, legalábbis nagyon-nagyon remélem. Aztán már minden felbolydul, a csattanás és a baleset és én... örülök neki, hogy kivételesen semmi ilyet nem láttam előre, amúgy se tudnék változtatni rajta igaz? Akkor meg majdnem mindegy. Telefonálok, és csak aztán térek vissza Jackhez. - Hál' isten! - az is valami, hogy él, bár fogalmam sincs, hogy milyen állapotban lehet, mert elég nagy volt az az ütközés. Mindenesetre mellette maradok, amíg Jack a másik fickót nézi meg, hogy mennyire bírja. A szirénát hallva csak azon lepődöm meg, hogy Jack már húz is el az ellenkező irányba, aztán leesik, hogy miért. Nem kéne, hogy kérdezősködjenek, hogy mi is történt, hogy szedte le a kocsi ajtaját, ebben igaza van, szóval csak tétován bólintok egyet, hátrapillantva még, aztán irány a park. - Nagyon... nagyon profi voltál! Talán jobb lenne visszavinni valami kaját és nézhetnénk egy filmet. - talán ennyi izgalom után az lenne jobb, kettesben lenni, nem egy étteremben feszengeni, szerintem azt élvezném jobban, hozzá bújni. Így is sok minden történt ma már, a baleset, és az, hogy meséltem a történtekről, a múltamról... kell egy kis levezetés.
- Hát mégse tehetjük meg, hogy csak egy vacsira ugrunk be. Végülis hónapok óta nem voltam otthon, de ha nagyon lefáradnál, pár nap után eljöhetünk. – Nem akarom én ráerőltetni magamat, vagy éppen a családomat. Már így is kissé ijesztőnek tűnhet, hogy ennyire komolyan gondolom vele, mintha valami sorozatgyilkos lennék, mert még nem is volt senkim, őt meg máris hazacipelném, és úgy mutatnám be, mint életem szerelmét. Én ugyanis így képzelem őt, de semmi értelme mindenkire a frászt ráhozni. Talán tényleg elegendő, ha csak elmegyünk, és jól érezzük magunkat, aztán ha már unjuk, akkor eljövünk, és együtt töltjük a szünet maradékát, végülis már mindketten nagykorúak vagyunk, segítséget kapunk ugyan a professzoréktól, ám ha pár napig nem vagyunk, nem kötelező jelentkezni. - Biztosan. Nem kell attól félni, hogy majd féltenek tőled, mint anyuci kicsi fiát, már évek óta azt kapom, hogy miért nincsen senkim. Nem értették meg, hogy ez nem úgy működik. – Szemforgatok, és egy puszit nyomok az arcára, nálam ő nagyon is ösztönös választás volt, ezt nem lehetett siettetni. Nem akartam csak úgy bárkivel összejönni, hogy ne legyek egyedül. Lehet, hogy naív vagyok, de vártam arra, akivel majd ténylegesen jól érzem magam. Ahogyan hozzámbújik, átölelem, és végre egyszer tényleg azt érzem, hogy valaki igazán szeret. A gimiben sok lány volt, aki szeretett volna járni velem, amit nem értettem, mert nem is beszélgettünk. Elmentem ilyen randifélékre, de valahogy sosem éreztem azt, hogy na akkor most vele tényleg jól érezném magam. Nála viszont az első perctől kezdve éreztem a kölcsönös szimpátiát még ha dacolt is velem. Nem a külsőm miatt akart velem lenni, különben is az meg a szüleim érdeme, na. Leesik, hogy arról beszélt, hogy nem csak együtt aludhatnánk, hanem együtt lehetnénk máshogyan is. - Szeretlek Posey. – Viszonzom a csókját, és pont azért érzem magam kicsit nyomorultnak mellette, mert neki már biztosan sok tapasztalata van az ilyesmiben, míg nekem nulla, viszont ha jól látom át, amiket elmondott, őt sosem szerette senki, nem voltak vele gyengédek, míg ő mintha amolyan minden mindegy alapon akart volna ágyba bújni másokkal a pillanatnyi szenvedély kedvéért. Nem mondom, kissé rosszul is érzem magam azért, hogy hányan lehettek előttem, de ahogyan ő mondta, ez már a múlt, és ha velem új életet kezd, akkor arra kéne koncentrálni, hogy nem számít, hogy korábban mi volt. Ezért nyomja csak a vállamat a felelősség, mert én nem vagyok tapasztalt, aki valami igazán jót adhat neki, csak a saját ösztönösségemet adhatom, na meg persze azt, hogy szerelmes vagyok belé, hátha így jobban tudja kezelni a dolgot, átadni magát annak, hogy ez nem csak valami egyszeri dolog lenne. Aztán már szaladunk a csattanás felé, őt gyorsan elküldöm telefonálni, míg én az autó utasával foglalkozom. Magam sem tudom honnan is jön ez az erő, de jön, az ajtó pedig kitépődik és a levegőbe repül. Hm... - Él... – Óvatosan húztam ki a nőt, és az aszfalra fektetem. A mellkasára hajtom a fülem, lélegzik, s miután nem köhög fel vért, nincsen belső vérzése. Viszont ha még pár percig maradt volna a kormány szorításában, akkor már lehet, hogy késő lenne. Még odaszaladok a másik fickóhoz is, aki az előbb összesett, neki egyértelműen eltört a keze, szintén eszméletlen. Óvatosan emelem fel, és a nő mellé fektetem. Josie-ra pillantok, megfogom a kezét, s azt a pár percet még az úton töltöm, amíg meg nem hallom a szirénát. Amikor feltűnnek a sarkon, akkor húzom csak vissza a park felé. - Nem akarom, hogy kérdezősködjenek. Azt hiszem az ajtót csak úgy kitéptem. Ez túl sok kérdést vetne fel. – Rápillantok a ruhámra, nincsen rajta vérnyom, így akár még mehetünk is az eredeti célpontunk felé. – Vacsizzunk akkor, vagy menjünk vissza a suliba? Akár meg is nézhetünk egy filmet, van nálunk videó, a szobatársak már elutaztak.
- Vannak népek, akik tényleg mindent megesznek, szóval talán tényleg csak megszokás és elkészítés kérdése, vagy azon is múlik, hogy mire kényszerül rá az ember. - teszem még azért hozzá. Na igen, ott volt a sziget, ahol szintén nem volt háromszori étkezés, frissen főtt ebéddel, szóval van amikor az ember nem válogathat. Mondjuk én ott e miatt is nem csoda, ha még jobban elgyengültem, hiszen nem nagyon volt mit enni és nekem nem volt sok tartalékom, amiből le lehetett volna adni, ezért is emésztettek fel a drogok csak még sokkal jobban, ami érthető igaz? De már itt vagyunk és jól vagyok és ő is jól van és ez a fontos, sőt... több mint jól vagyok, konkrétan tényleg tökéletesen! És ezt csak neki köszönhetem. - Egy hét? - oké, azért ez elsőre talán picit ijesztőnek tűnik, de... de majd túlélem valahogy, remélem. - De csak az ígért jó kaja miatt, meg persze... miattad. - mosolyodom el aztán. Nem lesz olyan rossz, ha a családja is olyan, mint ő, akkor kedvesek és jól fogom ott érezni magamat. Majd beilleszkedem, még ha az elején talán csendesebb is leszek, netán zavarban, de megoldjuk, mert ott lesz velem és fogja majd a kezemet és ez pont elég, hogy jól legyek én is. - E miatt ne érezd, nem a te hibád és biztosan nagyon kedves családod van Jack, remélem, hogy befogadnak. - bólintok is még egyet és nem tudom megállni, hogy ne öleljem meg őt, jó szorosan, hogy érezze, mennyire fontos nekem, mert hát nagyon, tényleg iszonyatosan. Nélküle már nem lennék és őszintén szólva nem is akarok nélküle létezni és a családja vele jár egy csomagban, szóval... a család is kell. Izgulni fogok, ez tuti, de szerintem élvezni fogom, nagyon régen volt részem rendes családi... akármiben. A szavaira már csak elmosolyodom és csak még szorosabban bújok oda hozzá. Nekem tényleg ő a minden, akárki is lenne, aki érdekelne, vagy akivel beszélnék, vagy akivel ő, nem érdekes, mert ő az aki egyedül nekem a legjobban számít, senki más, no meg a figyelme és az aggodalma, hogy próbálna segíteni és azon is, ami nem lehet. Sosem találkoztam még ennyire kedves emberrel, komolyan sosem. És ez a fontos, hogy velem lesz, amíg csak akarom, és az sem zavar, hogy nem esik le neki, hogy pontosan miről is beszélek. Majd... ha eljön annak is az ideje. Nem akarom sürgetni, tudom, hogy kettőnk közül ez számára újdonság még, bár rendesen, olyan valakivel, akit tényleg érdekelek, számomra is az lesz. Amikor elpirul csak lazán végigsimítok az arcán, a mosolyom nem szűnik, és még épp egy lágy csókot lehelek az ajkaira, mielőtt meghallanánk a csattanást. Innentől már felgyorsul minden, mi is szaladunk, és a környéken is egyre több a bámészkodó. Nem értem, miért nem csinálnak semmit, ezt... ezt tényleg nem értem. - O... oké! - azért meg vagyok döbbenve, mert sok rosszat láttam már főleg fejben, de így a valóságban... na így még nem igazán és most mégis itt ez a baleset, én pedig szaladok telefonálni, persze elejtve az aprót először, de végül csak megoldom, hogy egy perc múlva már visszatérjek mellé, mire kiszedte a nőt. - Öt perc, azt mondták. - remélem, hogy előbb jönnek és remélem, hogy a nő... életben van. - Él? Mondd, hogy él! - remélem, mert... mert nem akarom végignézni azt sem, hogy itt hal meg előttünk és azt sem, hogy innen viszik el hullazsákban.
- A malac köröm tulajdonképpen jó is lehet, csak nagyon komoly fűszerezés kell hozzá. Gondolom olyasmi, mintha valami csontot szopogatnál, vagy nem tudom, még én sem próbáltam. – Nevetek rá, és miközben sétálunk, körbetáncolom őt, ha nem is szó szerint, de ide oda mászkálok a háta mögött, mert annyira bírom a pofiját, meg az egész külsejét, hogy muszáj minden oldalról látnom az én Posey-mat. – Vannak ilyen túlélő kaják, mint a kétszersült, vagy ilyen száraz kekszek, de talán még ezek is ehetőbbek, mint az osztriga. Na aggódj kicsicica, anyus olyan staek-et csinál majd, hogy nem is akarsz majd eljönni. Szégyenszemre egyedül jövök majd vissza a suliba újévkor. Mert ugye tudod, hogy nem csak egy napra mennénk? Egy hétre, ha nem ijedsz meg. – Megvárom a válaszát, és most már visszasorolva mellé megfogom a kezét, hogy ne nézzen idiótának. - Komolyan, bután érzem magam, hogy neked meg nem. De talán... ha nem baj, hogy előreszaladok... az én családom befogadna téged is. Amíg nem akarsz máshol lenni. – Nem mondom ki, hogy amíg mással, mert nem akarom lefoglalni, kisajátítani őt. Egyszerűen kimondom, hogy ő a mindenem, nagyon is komolyan gondolom vele, hiszen megnevettet, gyönyörű, és olyan jólesik vele lenni. Nem mondom, hogy házasodjunk össze, mert nagyon korai lenne, meg hát annyi minden van még előttünk, de azt akarom, hogy tudja, hogy nem csak engem, de egy szerető otthont, fészket is kaphat, karácsonyi ajándékokkal, nevetéssel, és alvós plüssmacival. A hugom úgyis ráhagyományozza majd a fél szobáját, ahogy ismerem. - Igen, sajnálom, de még mindig olyan hihetetlen, ezért is vagyok vele mindig úgy, hogy akkor oldjuk meg valahogy... nem akartam érzéketlen lenni... – Harapok az ajkamba, és húzom magamhoz, mert legalább egy öleléssel bocsánatot akarok kérni. A feje búbjára nyomok azért egy puszit, és megállunk a sétában, mert ez így annyira szörnyű. Ha csak én vagyok neki, az nincsen így jól, most már duplán akarom, hogy mások is ránevessenek. Nekem csak az számít, hogy boldog legyen. - Rajtam nem fog múlni Josephine. Veled leszek, amíg csak akarok. – Nem, nem veszem a lapot, hiszen már aludtunk együtt, a szigeten a sátorban is, és az érkezésünk után is volt, hogy egy kanapén együtt szunyókáltunk, igaz, az nem ugyanaz, mint egy közös ágyban, összebújva, vagy akár ruhátlanul. És végképp nem az, hogy mint szerelmesen egymásba gabalyodva valami csodaszép élmény után. Na igen, lelkes vagyok, csak éppen nem az eszemről vagyok híres, de amire ide érek a gondolatmenetben, mégis sikerül elpirulnom kicsit, egy bólintásra azért mégis futja, a mosolyom pedig szinte már odaragadt. Ekkor üti meg fülünket a csattanás, és pár pillanattal később már a Posey által felvázolt kép tárul elénk. - Jó, akkor menj gyorsan! – Mutatok egy közeli fülkére, remélve, hogy van nála apró, míg én gyorsan felmérem a helyzetet. Amelyik fickó már kikászálódott, talán még nem kapott annyira komoly sebet, viszont a nőci... Nagy levegőt veszek, és rámarkolok az autó kilincsére, nem mozdul. Csikorgatom a fogamat, és rántok egyet rajta, aminek a hatása az, hogy helyből tépem ki az ajtót, a lendülettől hat métert repül a vállam felett a levegőbe, és a park másik oldalán esik le. Szerencsére ezt mások nem látták, Posey talán igen. Az összeroncsolódott autó beszorította a nőt, a légzsák persze nem működött. Ha már megkaptam az erőt, talán ideje lenne használnom. A nőt gyengéden eltartom, míg másik kezemmel az ellentétes irányba feszítem az autó műszerfalát. Az üveg ripityára törik az ujjaim alatt, ám torzul befelé a kocsi belsejébe az egész kaszni, és nagyobb tágulat keletkezik a kormány és a nő között. Komoly elsősegély vizsgát kellett tennem, mint cserkész, ezért a szakavatott mozdulattal húzom ki az áldozatot, hogy a betonra fektessem, és fölé térdeljek, hogy lélegzik e.
Nem tudok nem mosolyogni mellette, akkor sem, ha ilyen kellemetlen témák merülnek fel, amikről nehéz beszélnem, de neki akkor is el akarom mondani, mert szeretném, ha tudná, hogy nagyon-nagyon fontos nekem és ez is hozzám tartozik, akkor pedig erről is tudnia kell. No meg akkor sokkal könnyebben megérthet bármit, ami velem kapcsolatos, míg ha nem ismeri a részleteket, sok minden lehet neki ködös és zavaros és az úgy semmiképp se jó. Nem akarom, hogy egyszer úgy ébredjen valami rémálmom miatt, hogy nem tudja miért sikítozom. - Még nem ettem malac körmöt, de akkor ezek szerint az osztrigát se szívesen próbálnám ki. - mosolyodom el. nem, nem akarom én kipróbálni, hogy mennyire jön vissza. Az a baj, hogy már így is elég nagy gyakorlatom van kis Vuk köszöntésében. Hála a drogoknak, nem áll távol tőlem az ilyesmi, és őszintén szólva nem szeretném megtapasztalni újra, ha lehetőség van rá, se osztriga, se semmi más miatt. - Tényleg kedves családod lehet Jack, elhiszem, és... örülök, hogy ilyen életed volt, tényleg. - nem irigylem tőle és nem érzem rosszul a miatt, hogy az én szüleim nem pont így álltak hozzám, hogy ők inkább meg akarták oldani a problémámat, a helyett, hogy megpróbáltak volna segíteni. Az orvos semmit sem ért, és mivel nem hitték, hogy baj lesz, végül persze baj lett. Pont e miatt nem hiszek benne, hogy a jövő befolyásolható, sőt biztos vagyok benne, hogy nem az. A jövő... az sajnos olyan, amit lefestek, hiába mondta Jack, hogy lehet rajta változtatni, én nem igazán hiszek benne. - Ez nem... nem lehetséges Jack. A szüleim meghaltak. Ahogy láttam is előre... ahogy nekik is mondtam, nem lehet őket meglátogatni. - rázom meg a fejemet. Nem vagyok már e miatt szomorú, nem fogok itt sírni. Rég volt, túlságosan régen ahhoz, hogy kiboruljak miatta. Ez van, megtörtént, és nem lesz semmi sem jobb attól, ha siratom őket, hiszen nem akartak hallgatni rám, sőt talán akkor is ez a vége, ha hallgatnak. Hát nekem ez jutott. Nem juthat mindenkinek ugyanaz, nem lehet mindenkinek szép és jó az élete igaz? - Egyszer igen, majd... egyszer, vagy majd veled. - mert miért ne igaz? Tudom én, hogy ez neki lesz furcsább. Mármint kettőnk közül bármennyire is szokatlan ez, de ő az, akinek nincs tapasztalata, nekem viszont van, de nem baj, majd megoldjuk ezt is, mert idővel el fog jönni majd az a pillanat is, amikor megtörténik és majd segítek neki, hogy kezelni tudja. - Persze, mehetünk. - bólintok egy aprót. Legalább ezt is kiveséztük, túl vagyok rajta és ez mindenképpen jó. Megfogom a kezét és irány... na nem az étterem egyelőre, mert csattanás és futás. Hát nem vagyok én olyan életmentő típus, mint ő, de ha megy, evidens, hogy megyek vele. Már távolról látszik, hogy két kocsi ütközött, az egyikben mozdulatlanul fekszik a kormányon egy nő, a másikból épp most kászálódik ki egy fickó, de majdnem össze is esik az úton. - Hívni kell a mentőket. - igen, telefon kéne és... és remélem, hogy Jack nem akar itt hősködni nekem.
Külsőleg tökéletes, belsőleg pedig valami olyan meghatóan aranyos lány, aki felé életemben először képes voltam egyszerű barátságnál többet érezni, ami nálam nagy szó, mert mindig is úgy voltam vele, hogy jó minden ahogy van, segítek ahol tudok, de bőven elég így az életem, s nem csupán a beteg-ápolt viszonynak köszönhetően estem bele, és nem azt tart mellette, hogy megoldhatom az életét. Tudom, hogy gyámoltalan, törékeny lány, de mégis jólelkű, és szeretetéhes, ezzel együtt szeretnivaló tündér. – Tudom, persze, hogy tudom. Láttam egyszer egy valóságshowt, ahol a lakatlan kitett túlélőknek egy malacot adtak, hát volt, aki még a körmét is megette, olyan éhesek voltak. Azért annyira nem lenne szöges gyomrom, nem tudom, te hogy vagy vele. Az osztrigát azért ne kóstolnám meg, ha jól tudom nagyjából mindenkiből visszajön. – Csóválom a fejemet nevetgélve, miközben ölelgetem őt elgondolkozva, és valahogy eszembe jut a finom anyagon át, hogy milyen lehet a meztelen bőre. Enyhe pír jelenik meg az arcomon, remélem, hogy nem vette észre, bár amennyire én titkolózni tudok... - Tényleg az vagyok, nálunk mindig jó kedv volt. Nem vagyunk nagy család, mert még a nagyiék is messze laknak, de így négyesben egészen jól elvoltunk, apa veszekszik a tévével, anya meg vele miközben tálalja a kaját, a hugim pedig ki sem látszik egy hatalmas könyv mögül, de azért cuki ő is. – Fűzöm tovább a szót, hiszen ha eljön majd velem, biztosan rá fog három szempár szegeződni, de olyan szép a mosolya, őket is elvarázsolja majd, ebben biztos vagyok. - Ez elég szörnyen hangzik... A családdal már késő felvenni a kapcsolatot? Már felnőttél, azóta már talán jobban hallottak rólunk, én szívesen veled mennék. Igaz, hogy még nem vagyok orvos, akivel lehet villogni, de ősztől oda mennék. Felvettek már, csak most eleve csúsztatok a Xavier miatt. – Fogalmam sincsen, hogy ebből mi sülhet ki, talán semmi jó, de akkor is mellette leszek, hátha kaphat még a családjától kedves pillantásokat, vagy óvó ölelést. Túl naív lennék? - Elmúlt, de a terhét még mindig cipeled. Remélem egyszer nyugodtan fogsz aludni Josephine... – Ölelem át a vállát, hogy még inkább magamhoz szorítsam. Nem lettem látványosan erősebb, amióta aktiválodott a képességem, bár előtte sem voltam egy vékony srác, azért most acélosabb a bicepszem, szinte tökéletesre varázsolt mindent az átalakult génállomány. – Megyünk vacsizni édes? – Fogom kézen, hogy átvágjunk a parkon, ám a közelből fékcsikorgást, és brutál nagy csattanást hallunk. Riadtan nézek a lányra, s kézenfogva futólépésben indulunk meg arrafelé.
Rendben van, talán nem gondolom át teljesen a szavaimat és ezt a bármit sem, de hát előfordul az ilyen igaz? Én se lehetek tökéletes... jó vicc, a tökéletestől iszonyatosan távol állok és ez nem azon múlik, hogy épp most kócolja össze a hajamat. Azért még a mai napig is félek tőle, hogy csak elrontom őt, hogy csak ártok neki, mert egy olyan világba rántom bele, amiben túl sok a valóság és nagyon távol áll az övétől, amiben eddig élt. - Jól van, de tudod hogy értem. Akkor... sok mindent és ha azt mondod a nyers osztriga finom és te is megennéd... talán megkóstolnám. - akármennyire is gusztustalan lehet, mert gondolom egy kagyló belseje majdnem olyan gusztustalan és nyálkás, mint mondjuk egy csiga, vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy csak úgy szó nélkül betolnám, de benne bízom annyira, hogy ha valamire azt mondaná, hogy jó, akkor kérdés nélkül kóstolnám meg, mert tudom, hogy nem tolna direkt olyasmit az orrom alá, ami rossz lenne, vagy amitől akár rosszul lennék. - Hát tudod nem minden szülő egyforma, te akkor szerencsés vagy, tényleg nagyon kedves emberek lehetnek a szüleid. - talán nekem sem kell annyira tartani tőlük, amikor majd eljutunk oda, hogy tényleg elmenjek hozzájuk, de attól még az én szüleim nem ilyenek, de nem zavar, hogy ilyen módon próbálja elviccelni a dolgot. Ő ilyen, és én pont ezt szeretem benne, így az én kis történetem is egyszerűbbnek tűnik és nem olyan riasztó az egész, szóval... nincs vele különösebb baj, legalább eléri, hogy a rémes múltam ellenére még én is el tudok mosolyodni közben, hiába hogy nem valami kellemes erről mesélni. - Csak szimplán megtaláltak. Nem tudom, hogyan, de egy kis motelben. A szüleim halála után elmentem otthonról, nem akartam árvaházba menni, aztán jött két fickó azt mondták, hogy segítenek. Elmagyaráztak mindent, csak épp... meg volt ennek is a következménye. - finoman vonom meg a vállamat. Na igen, ott ragadtam évekre náluk, és közben elhitették velem, hogy az én érdekemben történik minden, én pedig el is hittem, amíg Carol fel nem nyitotta a szememet és nem próbáltunk meg megszökni. - Nem tudsz Jack, ez már elmúlt, de már így is segítettél, rengeteget. Te segítettél nekem a legtöbbet. - mosolyodom el, ahogy átölelem, hogy a vállára hajtsam kicsit a fejemet. Ha ő nincs, nem lennék. Próbáltak segíteni a professzorék is, de nekik sem ment, ahhoz nekem folyamatos felügyelet kellett volna, de nem várhattam el ilyesmit tőlük, ahogyan mástól sem. Vannak még olyanok, mint én, akiknek nehéz az élete, akiknek segíteni kell. Nem vagyok én sem olyan különleges, hogy csak nekem kelljen segíteni, de nekem legalább itt volt Jack, az én...személyes védőangyalom.
- Bármit? – Kacagok fel, és kedvesen átölelem, miközben sétálunk a folyópart felé. Nem tart oly sokáig a mozdulat, hogy utána ne tudjam összekócolni a szinte fekete tincseket, pedig biztosan készült rá, hogy kicsinosítsa magát, de.. nem érdekel. Ha nekem akar tetszeni, akkor kócosan is imádni fogom porcikáját. – Mit szólnál hozzá, ha mondjuk egy nyers osztrigát akarnék veled megetetni, szóval mégegyszer... bármit? - Különös dolog ez hiszen két hónappal ezelőtt még teljesen jól elvoltam azzal, hogy imádok barátkozni, segíteni, ha arról volt szó hogy tervezzek túrákat, vagy vadvizi evezést, bártan belementem, úgy, hogy nem tudtam, hogy másnap hol ébredek, pedig nem voltam sosem egy bulizós alkat. Most pedig szerelembe estem, méghozzá olyan módon, amelyről kiskoromban még csak álmodni mertem, egy olyan lánnyal, akinek minden mosolya, érintése a szívemig hatol, aki nélkül szó szerint nem tudok élni. Ha már itt tartunk, ez normális? Normális, hogy úgy érzem, nem tudnék kiszeretni belőle, és mondjuk kikölcsönözném őt a következő nyolcvan évre? Vajon minden szerelem ilyen, vagy más és más? - Ne érts félre, magamból indultam ki. Bár az én szüleim nem láttak semmit a képességből, de amikor megtudták, hogy lehet nekem majd ilyen, teljesen természetesen vette. Az öreg még meg is jegyezte, hogy kezdjem magam klónozni, mert sok a tennivaló a ház körül.. – Vigyorgok, holott nem akarom elvenni vicces éllel a helyzet komolyságát. Csak annyira idegesít, dühít, hogy Posey szülei meg a saját lányukat úgy kezelték, mintha holmi idegen lenne, egy veszélyes bestia. Kész őrület, de tényleg. A vigyorom lassan lelohad, mert átérzem én, amit mond, csak nehéz abban gondolkozni, hogy nevessek, vagy sírjak mindezen. Végül maradok abban, hogy átölelem, magamhoz szorítom, hogy halljuk egymás szívverését is akár, így teljesen szótlanságba merüljünk pár percre. Akkor sem engedem el, amikor végre folytatja, akkor pusztán válláról a derekára ejtem a kezem, ahogyan lenézek rá. - Nem teljesen értem, hogy a szüleidtől hogyan kerülték azokhoz az... emberekhez...? - Ezt tényleg jó lenne, ha kifejtené, ez a része még zavaros. – Nem az a cél, hogy beleroppanjon abba, ami történt vele, hogy az emlékek sorjázása ne fonódjon keresztbe azzal, amit a múltja miatt át kellett élnie. – Hogyan segíthetnék? Nem tudlak eléggé szeretni ahhoz, hogy mindent kitöröljek, de valahogy... Tényle g el kéne mennünk túrázni Európába,vagy mittudomén.. – Vigyorodom el pajkosan, én és az ötleteim...
- De nem ezért mondtam, veled szívesen eszem bármit. - és igenis sokkal inkább van étvágyam is. Igaz, hogy azon is múlik, hogy már nincsenek drogok, hogy átsegített ezen, de azért számít az is, hogy vele vagyok és vele tényleg nem zavar semmiféle evés és az sem, hogy hogyan festek. Nem gond, hogy vékonyabb vagyok, mint kéne, majd eszem vele sok húst, meg mindenfélét és akkor ez szépen fog majd változni és akkor biztos neki is jobban tetszem majd. Szeretném, ha amikor eljutunk oda, hogy ruha nélkül is lásson, akkor majd tényleg az legyen a véleménye, hogy hű és ne csak egy nagyjából elmegy legyen a képén és főleg ne aggodalom, hogy mennyire látszanak ki a bordáim, azt nagyon nem szeretném. Azt viszont igen, hogy ismerje a múltamat, mert az is hozzám tartozik és igenis akarom, hogy tudjon róla, mik történtek velem. Nem lenne jobb, ha akkor derülne ki, amikor teszem azt egy álomból ébredek fel sikítva, mert visszajön valami régi emlék és akkor kell magyarázkodni. Nem, az a biztos, ha az akinek fontos vagy tisztában van azzal, hogy milyen életed volt, hogy miken mentél keresztül és hogy akár... ez még vissza is nyúlhat a múltból, mert hát nem tudhatjuk ezt sem. - Tudom... nem értették az egészet és nem pont jól közelítették meg. - sóhajtok egyet. Hát szó se róla, rémes volt, hogy a saját szüleim nem hisznek nekem, és hogy inkább orvoshoz küldenek, mint hogy elhiggyék, hogy baj lesz, de elmúlt, az sokkal rosszabb volt, amit utána jött... sokkal-sokkal. - Igen. Azt mondták, hogy ez jó, segíthetek elkerülni a nagy bajokat, de én... én nem akartam látni azokat a képeket és jó eséllyel letiltottam ezzel a képességemet, azért kellett más megoldás. - és jöttek a drogok, meg a többi. Úgy tűnt, hogy csak segíteni akarnak vele, hogy meg legyen a kontroll és egy ideig tart, aztán majd megszüntetik, de persze nem így volt. Egyszer majdnem eljutottunk addig, hogy vége legyen, de... aztán persze visszakozni kellett, mert fontos információk kellettek nekik... az nem számított, hogy ez rám milyen hatással van.
- Igen, igazad van. – Kissé magamba szállok, pedig csak viccnek szántam a dolgot, de jogos, hogy ha régóta mindenféle halucinogén anyagokon élt, akkor nem a rendszeres, és tartalmas étkezésekről szólt a gasztrokulturája. Viszont már együtt vagyunk lassan második hónapja, rajta vagyok, hogy minél többször találkozzunk, töltsünk együtt szép órákat, aminek óvatatlan módon része az evés is. Nem az a cél, hogy tömjem, mint a libát, de biztosan jobb lesz a közérzete, ha visszaáll a szervezete. Igen, a test csodákra képes, regenerálódik még a szinte pusztult állapotból is, és csak remélni merem, hogy az ösztönei nem csábítják egyszercsak vissza a káros dolgokhoz. Vagyunk viszont már olyan helyzetben, hogy igenis hallani akarom, ami történt, mert együtt kell megoldanunk, helyreráznunk az amúgy nagyon is bájos lelkét. Nekem sem lenne jó, ha a jövőben megint szenvedni látnám. Ahogyan elkezdi, bíztatóan fogom meg a kezét, nem fogom félbeszakítani simogatásokkal vagy csókkal, ez most tényleg arról kell, hogy szóljon, tudja hogy a párja átveszi a kereszt súlyának minimum a felét. De inkább a kilencven százalékát. - Ez cefetül hangzik. Sajnálom, hogy így kezeltek a szüleid... Orvoshoz vinni. – Hallgatok el egy pillanatra, ahogyan ízlelgetem a szavakat, de mégis inkább azon kapom fel a fejem, hogy azt mondja, hozzájuk. És hogy egyértelműsíthető, kihasználták. Használták valamire. Nem csupán a képességét. Bántották, ahogyan sejtem. De hagyjam ezt annyiban, hogy tippelgetek? – Mesélnél róluk? Akikhez kerültél? Mit akartak igazából tőled? A jövőt tudni? – Sóhajtok fel, szinte vele fájok én is, és sosem gondoltam volna, hogy az amúgy is mély empátiám lesz egyszer a vesztem, hogy megszeretek valakit, és a sorsa ha visszamenőleg is, de az enyém lesz. Ez így... szinte meghasad tőle a szívem. Mégis tudni szeretném, bármit is jelentsen ez.
Talán igen, talán azért vagyunk együtt, mert egyikünk sem ért igazán a kapcsolatokhoz, mert még egyikünknek sem volt igazán része benne, de végül is... azt hiszem nem csak ez a fontos, mert valami miatt egymásra találtunk és igen jó eséllyel azért, mert nem volt más, de ezzel nincs különösebben baj, mert lehet hogy okkal nem volt más, lehet hogy azért, hogy egymásra találhassunk. Egyszerűen ennek így kellett lennie, hogy segítsen a szigeten, hogy ő legyen az egyedüli, akinek feltűnik, hogy tényleg nagy a baj és ha nem tesz senki semmit, akkor jó eséllyel nem húzom sokáig. Ő ezt meglátta és segített, ez pedig igenis elég alap arra, hogy együtt legyünk, én pedig tudom, hogy nem csak azért szeretem, mert segített, hanem igenis azért is, mert... így érzem és passzolunk egymáshoz. Sok mindenben hasonlítunk, még ha ez az elején nem is volt ilyen nyilvánvaló, amiben pedig mások vagyunk felhúzzuk a másikat. Ez a jó kapcsolat alapja. - Nem igazán volt a gyomrom hozzászokva a normális evéshez. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Nem vagyok én saláta mániás, természetesen szó sincs róla. Egyszerűen csak nem voltam gyakorlott evő, mert abban az életben, amit éltem a kiadós ebédek nem kifejezetten voltak megszokottak. De az a helyzet, hogy nem számít már ez. Változtam és fejlődöm és majd mellette nem leszek totálisan csont és bőr, aki voltam, mert azért az utóbbi időben már egészen értelmesen ettem, az őszi utcabálon se apróztam el a dolgot, még annak ellenére sem, hogy finoman szólva is majdnem katasztrófába fulladt az egész este. - Jól van. - mosolyodom el, de azért egy apró sóhaj még belefér, ahogyan rá pillantok. - Úgy néz ki, hogy... kezdetben már hamar meg volt a képességem, de a szüleim nem igazán hittek nekem. Tudtam, hogy baj lesz, de... nem akartak komolyan venni, szóval dokihoz vittek, többször is, amíg végül be nem következett az egész... Meghaltak, én pedig oda kerültem... hozzájuk. Az elején úgy tűnt, hogy segíteni akarnak, hogy elmúljanak az álmok, a bevillanó látomások, de aztán kiderült, hogy drogokkal szabályozható és az egész valahogy így indult. Nem is tudom már meddig voltam ott, de hónapok, hosszú hónapokat ölelt fel. - kicsit megremegek, ahogy szünetet tartok és pár pillanatra elrévedek a távolba. Nem volt egyszerű, és emlékezni se túl kellemes rám. sok minden alakulhatott volna másképp, ha a szüleim hisznek nekem, ha bíznak bennem, de nem így történt, és én szenvedtem meg ezt, no meg ők is, hiszen meghaltak ugye.
Lényegében akkor azért illünk egymáshoz, mert egyikünk sem tudja, hogy mi fán terem az igazi kapcsolat? Meglehet, majd egymást tanítgatjuk. Viszont azt le kell szögeznem, hogy míg én lelkileg tudom őt helyretenni, biztonságot nyújtani, ő pedig legalább testileg tudja, hogy mit merre, vagy hogyan is érdemes bánni egy pasival, mert azt, hogy én mit teszek vele kapcsolatban, nagyon spontán módon próbálom, ami nem biztos, hogy a legnyerőbb, hiszen láttam már meghökkenni, azzal a hatalmas, szinte feketébe hajló barna szemeivel. Kár is ezt túlspilázni, hiszen annyira összeillünk, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan lányt fogok magamnak találni, aki tényleg szerelmes belém, nem csak játsza a meghódítandó hercegnőt, aztán félredob, mint egy használt zsepit. Felpattanunk hát, és elindulunk kifelé, semmi gondom nincsen azzal, hogy itt hagyjuk a meccset. Inkább a focit szeretem jobban, arról még nehezebben jöttem volna el, de hát a szerelmemért mindent. Most arra volt jó a dolog, hogy kicsit feloldódjon, hogy legyen egy este, amely nem mindig a komoly dolgokról szóljon, hanem érezze, van párja, aki szeret vele pusztán létezni is, kötöttségek nélkül. Majdnem sikerül tényleg az autót becélozni, ám a nevetgélése észhez térit, tényleg egy dinka vagyok a közelségével, a szerelem valóban butít. Nem baj, mellette öröm hülyén meghalni, így csak visszavigyorgok, és vállat rántva indulok meg vele sétálni. - Persze, emlékszem, hogy az első huson rágódtál vagy fél órát, aztán én ettem meg. Nem szégyen az, ha salátamániás vagy. – Ugratom most, mert elértük azt a szintet, amikor nem kell attól félnem, hogy az ilyesmivel megbántom, megalázó lehet, amit mondok. Vékonyka, de hát istenem, majd eszünk, meg mozgunk sokat, így különben is így is bombázó alakja van. A lótrágyát reklámozna, akkor is ve le akarnék lenni. Elindulunk hát a folyópartra, még jó, hogy hoztunk dzsekit, mert rajtam van hús, ami megvéd, ám nem árt, ha ő sem fagy meg a víz felől áramló hűvösebb fuvallatoktól. Átölelem a derekát, és aprót bólintok. – Az elejétől. Van időm kiscica. Ne hagyj ki részleteket. Nem kell szégyelned semmit, szeretlek, és mostantól a kettőnk dolga. – Simogatom meg a haját, és figyelmesen szemlélgetem az arcát.
Nem is tudom, azért nem mondanám magamat tényleg annyira dominánsnak, meg tapasztaltnak. Én is még csak tapogatózom a témában és még nem sikerült teljesen kiigazodnom, hogy mikor mi is a tökéletes lépés. Nem vagyok jó ebben, nem volt még egy értelmes kapcsolatom sem, sőt olyan se volt, hogy valaki egyáltalán odafigyelt rám és nem tett magasról arra, hogy élek, vagy halok-e. Csak azt nem akarom, hogy úgy érezze, hogy csak azért vagyok vele, mert ő volt az, aki megmentett, mert akkor tuti, hogy rémesen érezném magam. Fontos nekem és nem csak e miatt, egyszerűen azért is, mert tényleg szeretem. Talán csak a sors akarta úgy, hogy ő legyen az, aki eljön a szigetre és ott segít, hogy ne sétáljak le csak úgy egy szikláról. - Erre akkor elég jól sikerült ráérezned, én már előtte se találtam önmagamat. - mosolyodom el. Nagyon is jól érezte és iszonyatosan hálás vagyok neki, hogy mellettem volt és segített nekem, mert más nem tette meg. Lehet, hogy talán lett volna, aki végül nem hagyja, hogy kicsináljam magam, de igenis az is benne volt a pakliban, hogy erre nem kerül sor, hogy oldhatom meg egyedül a életemet és kész és az meg nem sikerült volna. Ott végeztem volna a szakadékban. De ez most amúgy se a legjobb téma, inkább elindulunk szépen sétálni, annak most mindenképpen sokkal több értelme van. Jó volt a meccs, de szívesebben vagyok vele, mint egy csomó másik emberrel, akik csak kiabálnak körülöttünk. Tetszett az ötlete, nincs szó arról, hogy nem, de mégis csak jobban tetszik a séta vele. Elmosolyodom, hogy majdnem a kocsit célozzuk be, de végül csak megfogom a kezét, amikor elindulunk sétálni. - A múltkor az utcabálon egy csomót ettem pedig! - amikor betörte a srác orrát, de azt hiszem ezt most nem kéne emlegetni, de attól még így volt, akkor tényleg elég sokat ettem, és kitettem magamért rendesen, úgyhogy most sem kell féltenie, fogok én enni rendesen. A mosolyom nem szűnik meg, amikor megállunk kicsit, és pár percig élvezem is a dolgot, csak aztán fordulok meg a karjai között, hogy a szemébe nézzek. - Mire vagy kíváncsi pontosan? Mindenre? Az elejétől? - szeretném neki tényleg elmesélni, mert hát az életem... nem valami kellemes, és igenis ha most már ő is a részese lesz, akkor megérdemli, hogy tudja, hogy pontosan mik is történtek velem előtte, hogy semmi se érje meglepetésként.
Cseppet sem zavar, hogy a kapcsolati fronton ő a domináns, és a tapasztalt, láthatóan elég magabiztos velem kapcsolatban, mert nem fél attól, hogy átöleljen, hozzámbújjon, nekem mindez még nagyon új, de a programtervezést, vagy éppen a kedvcsinálást fel tudom én vállalni. Tényleg egészen jól kiegészítjük egymást, s talán az sem baj, hogy bosszantóan mélyről indultunk, legalább volt miből épitkeznünk. Biztos, hogy lesznek még hullámvölgyeink, ám én így ismertem meg őt, ezzel együtt, s ha minden igaz, tudom is kezelni. Ha csak a rózsaszín köd lett volna, akkor talán semmi értelme nincsen az egész próbálozásunknak. - Nem is tudom, valahogy úgy éreztem ott, hogy te nem a sziget miatt nem találod önmagad, engem pedig nem az bántott, hogy elvesztünk, hanem az... hogy szenvedni látlak. – Sütöm le a szemem, igen, már ott is voltak romantikus képzelgéseim, de nem tudatosan, egyszerűen barátként is fájt azt látni, hogy sír, veszekszik, és semmi sem jó. Nem is velem állt harcban, sokkal inkább a saját belső démonait kergette. Akkor is odamentem volna, hogy átöleljem, megvigasztaljam, de talán a jelenlétem akkor és ott többet jelentett. Mint ahogy most sem feltétlenül az érintés kémiája a lényeg, hanem az, hogy ha a szemembe néz, mindig vissza tudom azt tükrözni, szeretlek, és biztonságban vagy. - Akkor menjünk Josephine. – Bólintok, és nem igazán fontos, hogy visszamenjünk a szünetről, ahol most vagyunk. A nevének teljes kiejtése becézés nélkül nem azt jelenti, hogy bármi baj lenne, sokkal inkább azt, hogy odafigyelek rá, mert vele lenni akarok, nem a program számít. Eljöttünk, élveztük a dolgot, mert ilyet is kell, de annyira a kapcsolatunk elején tartunk még szeretném őt megismerni, minden kis nyűgével együtt. Kidobálom az üres dobozainkat, és poharainkat, majd kézen fogva őt megindulunk kifelé, a tömeggel szemben, akik éppen indulnának vissza elfoglalva a helyüket. Szabad kezemmel már keresem is a kocsikulcsot, amikor rájövök, hogy sétát beszéltünk meg, így csak vigyorgok, ennyire nem vagyok következetes. - Azért hoztalak el, hogy kicsit felpörögj, ne azért, hogy rágjuk a körmünket. Sétáljunk és aztán jöhet a vacsi! A múltkor alig ettél, most muszáj lesz. – Bólogatok, bár a new yorki esetnél alaposan közrejátszott, hogy a barátaimnak hitt ismerőseim alaposan elrontották a hangulatot, ezért a megrendelt hústálnak a fele sem fogyott el, pedig a kis barna azért próbált csipegetni. A folyóparttól nem messze van az MSG, így arrafelé indulunk, a Brooklyn-híd gyönyörűen ki van világítva, a másik oldalon látszik Manhatten, úgyhogy festői a kilátás. Megfordítom őt, és mögé simulok, hogy kicsit megálljunk nézelődni. Nem sürgetem abban sem, hogy meséljen. Majd ha úgy érzi. Inkább csak az arcára pusszantok egyet, ám nem azért, hogy elvonja a figyelmét, ez most róla szól, nem arról, hogy imádom puszilgatni.
- Egész könnyen megérted a lényeget. - bököm szórakozottan oldalba. Igen végül is így van már az enyém, hozzám van láncolva és ez a lényeg. Nem érdekel engem, hogy ki meresztgeti rá a szemét és az sem, ha mégis megnézi azokat a pompomos lányokat, mert az a fontos, hogy itt van velem és nem mással és nekem segített. Akárhogy is nézzük, de annyi mindent állt ki értem, miattam, hogy ezek után durva időkidobás lenne mással kezdenie nem? Legalábbis szerintem. Mintha hónapokat melóznál vele, hogy megszelídíts egy oroszlánt, aztán lepasszolnád, amikor már elérted a célt. Totál semmi értelme sincs. - Hát lehet, bár azért ki tudja. A szigeten mindenkinek meg volt a maga baja, de... te valahogy el tudtál vonatkoztatni. - ő valahogy tudott rám figyelni, pedig foglalkozhatott volna a saját bajával is, ahogyan azt mindenki más tette, de mégsem így cselekedett és ezért én nagyon hálás vagyok neki. - Időnként tényleg nagyon harsány voltam. - nevetek fel, de tudom én, hogy nem erre gondol, nem erre érti, bár akárhogy is nézzük tény, hogy belőve azért sokan észrevettek, csak hát nem sokan voltak, akik segítettek is, sőt ilyen tényleg nem igazán volt, de talán nem is baj, mert ő megtette és ez a fontos. Lehet, hogy nem is kellett volna más, talán másnak nem is sikerült volna, és akkor igenis jobb lett volna, ha elveszek ott a szigeten. - Azért én szívesen mesélek majd neked, ez is hozzám tartozik, csak... azt hiszem nem most. - legalábbis nem a meccsen, amikor ennyien vannak körülöttünk, amikor ennyien kiabálnak. Nem is lehet rendesen beszélni és én is inkább élvezni akarom azt, amit most lehet. Tombolni, kiabálni, éljenezni, amikor épp kell. Nem vagyok én fanatikus, vagy ilyesmi, nem ismerem elég jól a csapatot ahhoz, én csak miatta vagyok itt és így is ugyanannyira jól érzem magamat, szóval egy árva szavam sem lehet. Remek volt az ötlet, hogy jöjjünk el. Csak a fél időben gondolkodom el kicsit a szavain. - Tényleg nem baj? Mármint ha téged érdekel a meccse, akkor maradhatunk, de nekem a séta is tökéletes, és... mesélek majd közben, aztán levezetésnek jó lesz a vacsi. - szeretném, ha ismerné az életemet, és a rossz dolgok is hozzá tartoznak. Nem jó az, ha valakivel együtt vagy és nem tudja, hogy mi az, ami fáj, vagy rosszul érint. Látsz valamit valahol és kiakadsz, ő meg nem érti, vagy csak jön egy rémálom és nem tud mit kezdeni vele, mert nem tudja, hogy mi okozta. Ez is hozzám tartozik, akkor pedig tudnia kell igaz? Szóval, ha benne van, akkor még pár utolsó falat popcornt a számba pöccintek, aztán feltápászkodunk, amíg mások is a lábukat nyújtóztatják, megfogom a kezét és irány kifelé. Nem tudom, hogy hol van az étterem, ahova menni szeretne, de talán akár sétálhatunk is addig, ha nincs túl messze.
- Oh, szóval már a tiéd vagyok? Jó érzés, szeretek hozzád láncolva lenni. – Majdnem felrobbanok a boldogságtól. Bármennyire is határozott voltam, sosem tartoztam soha senkihez, és engem nem negatív, csak kellemes dolognak élem meg, hogy netán Posey féltékeny legyen rám. Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy csak azt tudjuk birtokolni, akit igazán fontosnak tartunk, vagy szeretünk. És igen, elmondta, hogy szeret, a szavak sokat számítanak, de ahogyan átölel, amilyen hálásan tekint rám, annál több nem is kell. Nem volt képességem sem előtte, s bár most már van, még ha nem is tudom irányítani, annyival teljesebb minden, amióta megismertem őt. - Nem tudom, hogy kik azok a legtöbben, de látod ők nem is fognak soha boldogulni. Sosem lesz senkijük, aki igazán figyel majd rájuk. Az élet visszaadja a rosszat is. És téged... – Simítok ki egy édes tincset a homlokából, ahogyan közelebb hajolok, észre sem véve, hogy mindjárt kezdődik a meccs. - ... nem tudtalak nem érszrevenni. – Igazából lassan mindegy is, hogy meccsre jöttünk, mert nehezen tudok elvonatkoztatni tőle. Fogjuk majd élvezni a játékot, de a lényeg, hogy együtt legyünk. Elképzelni sem tudom, hogy miért bántották ennyien, nem ezt érdemelte. Sosem voltam még előtte szerelmes, és most is félek attól cseppet, hogy rátelepszem, túlságosan lelkes vagyok vele kapcsolatban, mert meg kéne találni az egyensúlyt. Benne van a pakliban, hogy talál majd magának valakit, aki elfogadja, de szabadnak is hagyja lenni, míg én túl komolyan veszünk magunkat. Hát igen, mindig is az érzelmeim rabja voltam, ezért nem ismertem korlátokat a barátságban sem, ezért voltak képesek mások megalázni. - De igen... igazad van. Nulla realitásérzékem van. Nem hagyom, hogy elmenjen a kedved. Odaragasztom a gyönyörű mosolyod. – Cuppantok oda az ajkára, s sikerül ott is maradnom, közben alig hallom, hogy megindultak a támadások. Valamiért vele mindig sikerül elfeledkeznem a külvilágról, mint amikor énekeltem neki. Nem zavart, és csak reménykedni tudok, hogy őt sem. Végül eléggé rá leszünk kényszerítve, hogy tényleg odafigyeljünk, mert mögöttünk, és előttünk is folyamatosan felugrálnak a nézők egy-egy rázós szerelés után, közben, így nevetek picit, és foglalkozom inkább a popcorn-nal. Miközben eszegetünk, próbálok magyarázni, főleg a két és hárompontos közötti különbségeket, a lépéshibát, és a büntetőt tudom összefoglalni, de okos lánynak tűnik, eléggé kisakkozhatóak a szabályok. Vezetünk, tehát nincsen nehéz dolgom, a Knicks eléggé a kezében tartja a mérkőzést. Félidőben legalábbis közel húsz ponttal vezetünk. - Nem fontos végig maradnunk, sokat én sem járok ki, az élmény a lényeg. Mehetünk vacsizni, vagy előtte séta? Én is tudok igen, de csak a középsuliban űztem a foci mellett. Úgy belefért, de versenyszerűen nem.
Egyikünk sem valami gyakorlott ebben, nem kéne félnie, hogy elszúr valamit, hiszen én ugyanúgy elszúrhatom nem? Sőt talán esetemben erre csak még nagyobb esély van, hiszen nekem eleve nincsenek jó alapjaim. Nem vagyok nyitott, nem vagyok kedves, nem vagyok valami jó emberi kapcsolatok terén. Lehet, hogy nem volt még konkrétan párkapcsolata, de azért voltam már barátai és ez is sokat számít, az én életemből viszont minden ilyen hiányzott, és azért ez sajnos a jelenemre is nagyban rányomja a bélyegét, akármit is teszek. - Majd akkor én mondok, más ne is mondjon ilyeneket és hasonlóakat sem. - mosolyodom el újra, sőt igazából el se nagyon tűnik a mosoly az arcomról. Örülök, hogy kitalálta ezt, örülök, hogy eljöttünk tényleg nagyon. Az életem most egészen egyszerűnek és hagyományosnak tűnik, egy kicsit el tudok felejteni minden rosszat, ami történt, mindent, ami a múltban volt, mert csak arra kell koncentrálnom, ami most van és az nagyon is jó. - Nem beszélsz sokat és főleg nem baj, de... ez nagyon kedves tőled. Elviseltél, amikor a legtöbben nem tették volna, amikor a legtöbben... inkább csak félresöpörtek, mint egy kezelhetetlen problémát. - akárhogy is nézzük miatta vagyok életben, akárhogy is nézzük, azért nem sétáltam le a szikláról, mert ő akkor ott volt, különben megölt volna az az egész a szigeten. Rajta múlt az életem, és ezért már eleve hálás vagyok neki, mindennél jobban. - Biztos, hogy itt és most a nagy tömegben? Nem lenne jobb majd... vacsi közben? Az azért egy kicsit nyugisabb és ha elmegy a kedvem, nem hiszik azt, hogy hülye vagyok, miközben nyer a csapatunk. - halványan mosolyodom most csak el. Tényleg jobb lenne nem itt megbeszélni, nem is a meccs alatt és nem is a sorban. Azt hiszem furán néznének akik előttünk, mögöttünk állnak, ha meghallanák a sztorit, azt pedig nem igazán szeretném. Így is már elegen néztek rám furán, kezdve a szüleimmel, nem akarom, hogy még vadidegenek is így legyenek ezzel. - De elmondom, csak tényleg ne itt. - erősítem azért még meg magamat, mert nem akarom, hogy úgy érezze azért nem teszem, mert nem akarom. Tényleg nem erről van szó. Egyszerűen csak nekem jobb érzés lenne és könnyebb is, ha nem itt nyílt színen kéne beszámolnom a pocsék életemről. - Akkor világos, bár azért majd figyelek rá, hogy mikor éljenzel, hogy lehetőleg én is akkor tegyem... legalábbis kis fáziskéséssel. - mosolyodom el. Menni fog ez, egyébként sem hiszem, hogy egy kosár meccsen túl sokan figyelnek ránk és ő hiába ad a pofimra puszit, én a szájára nyomok, mert ez egy randi, akkor naná, hogy kell ez, a szájára, nem aprózzuk el. - És te tudsz is kosarazni ugye? Jól? - sportoló típus, de már sok mindent mondott, zenél, túrázik, sportol, olyan igazi mindenes, de ez jó, legalább kettőnk közül ő igazi energiabomba.
A gond csak az, hogy mindezt fel tudtam építeni egy baráti közösségben, vagy akár a magam szórakozására, de honnan tudhatnám, hogy neki, a szerelmemnek mire lehet szüksége? Nem mondom, hogy rettegek a gondolattól, hogy elszúrok valamit, de igenis van bennem némi félsz, hogy ezt egy tapasztaltabb, érzéki srác sokkal egyszerűbben oldaná meg. Minden mozdulatom után figyelem az arcát, a gesztusait, de őrületbe sem akarok kergetni a túlzott figyelmességgel. A lényeg, hogy jól érezze magát velem, és lehetnék akár spontán is, ahogy esik, úgy puffan, végülis az egész megismerkedésünk olyan ösztönönös volt. - De nekem akkor sem szoktak ilyeneket mondani... – Nevetgélek továbbra is furcsálkodva. Nem akarom én felülvizsgálni az érzéseit, mert végtelenül jól esik, hogy így kezel, mert olyan szép, és kedves, bájos teremtés, hogy tényleg nem értem, hogyan volt képes bárki is bántani is. Valahogy lelketlennek kell lennie az egész világnak, ha így áltak hozzá. – Tudod amikor először találkoztunk, nem könnyítetted meg a dolgomat, de már akkor... érdekeltél. Tudtam, hogy mennyire aranyos vagy, mindig ott bujkált a szemedben a szomorúság, de vele együtt a remény is. Ebbe kapaszkodtam. Én akartam az lenni, aki szeret téged, még akkor is, ha fordítva nem jön össze. Nem tudom, hogy miért.. Úgy voltam vele, hogy bármi is lesz, megérdemled, hogy jobb legyen. És már megint sokat beszélek. – Nem nevetem el magam, mint az előbb, nem akarok idétlennek tűnni, de sajnos mégis sokszor vagyok az. - Akkor itt az ideje, hogy elmeséld, hogy mi is történt veled. Ha van kedved, az elejétől, mert ez így nagyon zavaros... – Simogatom meg a haját. A szigeten elég kevés dolgot tudtam meg róla. Főleg a függőségéről beszéltünk, és hogy nem igazán van családja, meg hogy meghalt valakije, de sokkal többet azon túl, hogy szeret, de fél rajzolni, nem tudok róla elmondani. Nyilván az olyan nyilvánvaló doglokat leszámítva, hogy hihetetlenül cuki, és viszonozza a szerelmemet, aminél több nem is kell, de mégis szeretném őt megismerni. Arra vágyom, hogy tudjam ki is ő. Arra, hogy érezzem a szívdobbanását, átlássam, hogy miért gondol. Egy kicsit előreszaladtam? Na akkor állj! Nem akarom, hogy megijedjen, már megint nem vagyok ösztönös. Végigálltuk a sort, megvannak a popcornok, és az italaink, már le is tudtunk ülni, és amíg figyeljük a táncikáló lányokat, és a kabalák bénázásait, leteszem a térdem közé a kukoricát, és a kólátlan kezemmel átkarolom a vállát, és egy puszit adok arra a cuki gödröcskés arcára. Azért hálás vagyok, hogy eljöttél velem egy olyan programra, ami teljesen lutri volt, és csak miattam. Azért ez... Szóval aranyos tőled. És ööö... Régen voltam, akkor négyszer tizenkét perc. Utána lesz még időnk sétálni is a vacsi előtt. Vagy után. Jó ez így?
Persze, hogy nem zárkózom el a közösen együtt tölthető idő elől. Szeretnék vele lenni, mindegy, hogy az túrázás, vagy egy kosár meccs. Túl sok értelmes emberi tevékenység maradt ki az eddig az életemből, pedig én igazán szerettem volna, hogy normálisan alakuljanak a dolgok, de sajnos nem került rá sor. A szüleim nem segítettek, inkább csak nem hittek nekem és kész. Lepasszoltak, hogy mások oldják meg ezt a kis problémát, ami én vagyok, hiába, hogy ennek nem ez lett volna a menete. Segíteniük kellett volna nekem, hiszen azért a szüleim, de nem tették, és ennek ez lett a vége. Jack az, aki végre segít és tényleg mellettem van és ezt még a mai napig is nehéz felfognom. - Nem túlzok. Nekem akkor is tökéletes vagy, mert ha te nem vagy, akkor én se lennék itt. Az első vagy, aki figyel rám és épp ezért különleges. - az első, akit tényleg érdekel, hogy mi van velem, aki nem csak egy buta drogos libát lát, és nem néz a külső látszat mögé, hogy vajon igazából miért ilyen. Nem akartam én soha sem ennyire elzülleni, de ezt tették velem és aztán nem tudtam feldolgozni mindazt, ami történt. Carol halála már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Talán ha túléli, ha együtt szökünk meg, akkor segít nekem, akkor le tudok állni, akkor minden máshogy alakul, de esélye sem volt és a legrosszabb, hogy ő ezt pontosan tudta. - Romantikusabb? Nem is tudom, de maximum a professzortól tudod megkérdezni. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Nem tudja senki sem a születésnapom dátumát, úgyhogy nehéz lenne mondjuk sima kérdezősködéssel utána járnia. A becézés kicsit meglep, de nagyon édes, szóval eszem ágában sincs szóvá tenni. Igen, tetszik.- Július 18, szóval addig még párszor elfelejtheted. - nem tudom megállni,h ogy ne öleljem meg még egyszer, mielőtt tovább mennénk a tömegben. Kell ez nekem, ettől érzem igazán jól magam és ettől érzem,hogy tényleg jó helyen vagyok és kezd az életem jól alakulni végre. - A feliratot nehezebb azért figyelni, de akkor a kékek, megjegyzem. - bólintok, és majd persze majd odakint még talán rákérdezek, hogy biztos, ami tuti jól sikerült-e a dolgot értelmezni, bár minden bizonnyal a kék az kék és nem fogom összekeverni valami más színnel, vagy ilyesmi. - Oké, nekem tökéletes a popcorn. - bólintok egy aprót, amíg a sorban ácsorgunk. Jó sokan vannak, kész tömeg. Soha életemben nem voltam még ilyen nagy meccsen, de valahogy már most érzem azt a nem is tudom kellemesen bizsergető érzést, ami valahogy a nézőtér felől száll, ahol még többen vannak és időnként már most is felszólal valami skandálás, vagy talán a szurkolókat hevítik a vezérszurkolók, nem tudom, de... tetszik, olyan élettel teli. Aztán nem sokára már bent is vagyunk és itt csak még intenzívebb az egész. Figyelek persze arra, amit magyaráz, de nehéz nem a tömeget fürkészni. - Jó sokan vannak. És meddig tart egy ilyen meccs? - na nem azért, mert sietni akarnék már, hogy menjünk, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mert tuti, hogy jó lesz, szóval remélem, hogy sokáig tart majd.
Nem csodálom, hogy annyian megnéznek minket, még a lányok is, pedig aztán nem tartom magam egy főnyereménynek, talán azt irigylik tőlünk, hogy olyan összeszokottnak tűnünk így kívülről, pedig aztán jó nagyokat tudok bénázni. Hát igen, nagyon nagy szerencse kell hozzá, hogy az ember megtalálja azt a párt, akivel tényleg egymásra tud hangolódni, jól megértik egymást, alig van veszekedés, mert be tudják fejezni egymás mondatait. Bár még alig voltunk valahol, nem úgy tűnik, mintha elzárkózna akár a túrázás, világjárás alól, és lám, a rajzolás közös hobbink. - Csak vicceltem, ne túlozz Posey. – Jövök zavarba. Már így is félek sokszor, hogy belemászom az aurájába. Jó, nekem úgy felel meg, ahogy van, de talán túl hamar beleszerettem, holott ilyesmi előtte még nem történt meg velem, akár meg is riadhat, hogy még nem is ismerem, mit látok benne. Nem tehetek róla, elrabolta a szívem ahogyan van ezzel a szomorú őzike tekintetével, a vékony kis alakjával és a kedves gesztusaival, hogy engem próbál bátorítani még annak ellenére is, hogy egy tapasztaltabb srácot is találhatna maga mellé. Mégis elfogadott engem így, úgyhogy kár is az ellenkezőjéről győzködni, azért mártírkodni sem érdemes, az végképp nem férfias. - Hát nem romantikusabb utánajárni? – Na jó, zavar letudva, olyan édesen tud nevetni, hogy muszáj bekapcsolódnom. Olyan természetesen tud velem viselkedni, amióta megvallottuk egymásnak, ami kialakult, amit érzünk, hogy egészen felnőttnek érzem magam mellette, pedig aztán tényleg nem vagyok kamasz, de ő nem is kislány, igazi nő, és arra sarkal, hogy a kiscserkész stílust lassan levetkőzhetem. A kezeim közé veszem az az arcát, és ismét megcsókolom, ma ilyen kedvem van, végülis ez már igazi randi, vagy mi. – Mikor van a születésnapot kiscica? – Becézgetem, és hagyom, hogy elmúljon a pirulás, ha eddig megvédtem, és a támogatásomról biztosítottam, akkor muszáj magabiztosnak is lenni. – A kékek, de ott van a hátukon hogy Knicks, annyira nem nehéz eltéveszteni. – Beállunk a sorba, és keresgélem is a pénztárcámat, egész sok maradt a kocsibérlés és a jegyek megvásáslása után, ez az előnye annak, hogy a túravezetésből, meg a kenuzásból bejön némi mellékes. Ha még koncerteket is adnék, akkor egészen jól állnék, de annyira jó hangom nincsen, maximum iskolai musicalekre jó. - Szerintem csak rágcsáljunk valamit, jó lesz a popcorn, utána úgyis vacsizunk. – A sor szerencsére gyorsan lemegy, több is van, és felkészültek ekkora tömegre, így már az enni-innivalóval foglaljuk el a helyeinket valahol a pályához közeli első sorok egyikén. Mellettünk hatalmas kézre felhúzható ujjú bácsik, pedig még a játék el sem kezdődötött, most éppen a pompontáncokat nézhetjük végig, igen formásak a lányok, de sehol nincsenek az én Posey-mhoz képest. A kabalaállatok is illegetik magukat. – Ott fent fogod látni a vetítőn nagyban, ha valaki éppen takarná a kilátást, és alatta vannak a pontok is. – Magyarázom, de nem fogok idegeskedni, ha közben is kérdez. Szürcsölgetem a kólámat, a popcorn még várhat.
Igazából még nehéz meghatároznom, hogy mi az, ami esetleg sok lehet, vagy túlzó. Az egyértelmű, hogy jól érzem magam vele, nagyon-nagyon jól, de attól még nehéz eldönteni azt, hogy mikor lépek át egy határt. Biztos nála is vannak határok, ha más nem, hát azért, mert még nem igazán volt kapcsolata. Az még nekem sem, de attól még túl vagyok mindenen, ő viszont... nem igazán. Még a csókolózással is nehezebben boldogult, nem tudom, hogy mit kezdene magával valami más, valami komolyabb esetén. Félek, hogy halálosan zavarban lenne, bár persze ki tudhatja ezt, majd meglátjuk, ha oda jutunk, vagy is amikor, de most még semmit sem kell elsietni, így is pont elég jó érzem magam vele. Még életemben nem vitt el senki sem kosármeccsre, meg igazából... semmi ilyesmire, úgyhogy nálam már ezzel is viszi a pálmát mindenki máshoz képest. Ha tudnám miket gondol mosolyognom kéne. Az emberek nagy része sajnos nem túl kellemes jellem, az emberek nagy része sajnos igenis kihasznál másokat és árt nekik. Ez sajnos ilyen, főleg ha valaki tálcán kínálja magát, én pedig lássuk be, tálcán kínáltam magam sokaknak, és a nagy részére még csak nem is nagyon emlékszem annak hála, hogy sikerült magam minden alkalommal kiütni magam. - Minden tekintetben eszményi vagy Jack. - mosolyodom el. Hát igen neki köszönhetem az életem szó szerint és átvitt értelemben is, mert megmentett a szigeten és megmentette a lelkemet is, azzal, hogy reményt és boldogságot adott, szóval ennél többet nem kívánhatok magamnak. Igazából még sosem szerettem senkit sem előtte, és egyszerűen csak az is jó érzés, hogy most szerethetek valakit. Jó dolog szeretni és még inkább jó dolog szeretve lenni, vagy talán egyformán jó mind a kettő. - Nem egyszerűbb megkérdezni? - nevetem el magam. Kideríti mikor van a szülinapom, pedig itt ülök vele szemben, vagyis mellette simán megkérdezhetné. Nem is értem, hogy mire fel ez a nagy pirulás, hiszen evidens, hogy adni szeretnék neki majd valamit, még ha ő nem is érzi úgy, hogy szükség lenne rá. Ha valaki fontos neked, akkor jó érzés adni neki, mindegy, hogy amit adsz az valami nagy ajándék, vagy csak valami kis apróság, amire esetleg magától nem gondolna. Az a fontos, hogy gondoltál rá. Hamarosan viszont megérkezünk a célhoz, én pedig először csak nagyokat pislogok, hogy mekkora helyről van szó, mert lássuk be, hogy nem valami kicsi a stadion és elég sokan is vannak. Mondjuk ide tényleg nem kell olyan nagyon kiöltözni, ez tény. - És... ők melyikek lesznek? - nevetem el magam, mert hát lássuk be egy névvel még nem sokat segített nekem. Így ugyanúgy nem tudom, hogy kiket kell nézni a pályán. Gondolom van valami csapatszínük, vagy mezük, vagy valami, amiből ki tudok esetleg indulni, erre lennék én kíváncsi. - Kóla és hot dog, vagy popcorn? Mit szoktak ilyen helyen enni? - bizonytalan vagyok, hát naná, mert jól akarom érezni magam és azt szeretném, hogy ő is jól érezze magát, mert ez fontos. Végül is az első igazi randinkról van szó, hát persze, hogy azt szeretném, hogy tökéletesen sikerüljön.
Egy párként viselkedünk már, így szó sem lehet arról, hogy úgy érezzem, felesleges az együtt töltött idő, vagy hogy rám akaszkodik. Amikor nem vagyunk együtt, alig szoktam várni, hogy lássam a kis gödröcskés arcát, hogy egyszer ne csak énekeljek neki, hanem ő is dalra fakadjon. Ha arról van szó, akkor akár írnék is számot neki, ennyire már ismerem a hangszínét, hogy be tudjam lőni, milyen tipusú hangokat tud kiénekelni. Nincsen túl magas, sem közepes hangja, így elég széles sávon el tudunk indulni. A lényeg, hogy boldoggá tegye a dolog. Szívesen kisérném mondjuk gitárral is akár, meg kéne próbálnia, de miután még alig vagyunk együtt pár hete, jobb az ilyesmivel nem sietni. Az egyértelmű, hogy nem csak én bénázom. Míg nálam a tapasztalatlanságból ered a dolog, valahogy ő sem tűnik romantikázós alkatnak. A korábbi rossz életének tudható be, hogy nem volt a kapcsolatok híve, a bulizás nem tekinthető igazán párválasztási kisérletnek, ismerkedésnek. Én meg csak sablonokat próbálok követni, szépen kiöltözni, figyelmesnek lenni, mert bár sok lány álma a rosszfiú, de úgy vélem ha Posey eddig olyanokkal kezdett, mégsem volt boldog, akkor csak nem jött be a dolog. Nem azt mondom, hogy én leszek a tökéletes pasi az életében, de megpróbálok ösztönből cselekedni, hogy nekem mi esne jól, az ember végülis magából indul ki, talán tévesen, hiszen nem vagyunk egyformák. Oda kell figyelni a jelekre, és gyorsan alkalmazkodni, a kedvét lesni a drágának. Én tényleg nem értem a dolgot, mert ha én látom benne a cukit, az aranyosat, más miért volt képes csak kihasználni? Tudom én, hogy gyönyörű, és olyan bájos minden mozdulata, de nem volnék képes csak átgázolni rajta, és otthagyni. Nem, ha véletlenül meg is történik majd egyszer a dolog, remélem boldog mosollyal ébred majd mellettem. - Tudom, én vagyok az eszményi játszótárs. – Vigyorgok nagyokat, és élvezettel csókolom le az édes ízt ajkairól. Hihetetlen, hogy milyen természetességgel tud szeretni. Pár hónappal ezelőtt még teljesen egyedül voltam, remélve, hogy netán igazi barátokat találok, most pedig valaki igazán szerelmes belém. Azt hiszem megfogtam az isten lábát. Nincsen az a pompomlány, akiért képes lennék mereszteni a szememet, amikor itt van Posey, akit vinnék haza bemutatni. Igen, jól érezte a dolog súlyát, nagyon is fontos dolog az amikor a családunk elé húzzuk azt, aki a párunk. Kicsit talán megijedt, de én vállalom azt, hogyan kezelnek majd minket. - Még nem tudom, de első dolgom lesz kideríteni. – Hatalmasat pirulok, amikor hozzáteszi, hogy kapnék tőle valamit. Ösztönösen ellenkeznék hogy nincsen rá szükség, de talán az életben elfogadhathatom, hogy valakinek számítok. A barátaim végülis annyira nem is kedveltek, nem csoda az az állkapocstörés, amit volt szerencsém produkálni. Így csak bólintok egyet, és hálásan mosolygok, felsóhajtva egy hangosat. Megérkezünk végül, ahol hamarosan befelé indulunk, közben jegybányászás közben válaszolok a vöcsök cicának. - A New York Knicks-nek. De ez nem is fontos, végülis a lényeg, hogy kimozduljunk. – Átvágunk a kordonon, és már bent is vagyunk. Elérhető távolságban tartom a jegyeinket, hogy tudjam, hol ülünk, majd beállunk a büfébe. Enni és inni sem árt, ha most veszünk, nem szeretik a népek, ha közben áll fel valaki hogy kimenjen. Látom, hogy a leányzó még kicsit bizonytalan, nem volt ilyen helyen, de jó érzés, hogy velem megtette, már csak ezért is fülig ér a szám.
Tényleg szeretném, tiszta lappal kezdeni, de azért mégis csak nehéz. Nem lehet csak úgy elfelejteni az életemet, az sajnos nem megy. Ez formált ilyenné, és csak ő az, aki jelenleg a normális élethez kapcsol, de azt sem akarom, hogy túlságosan rá akaszkodjam, vagy túlságosan ragaszkodjak hozzá, hogy már zavaró legyen neki. Lehet, hogy úgy érzi, hogy nem valami gyakorlott kapcsolatok terén, de igazából én se vagyok az. Az volt voltak futó kapcsolataim e téren nem sokat számít, mert azok nem rendes kapcsolatok voltak. Ez ami most van közöttünk azért akárhogy is nézzük új nekem és nem tudom, hogy nem fogom-e majd valamivel jól elrontani. Igazából még abban se vagyok valami profi, hogy programokat szervezzek magunknak. Sosem értettem én ehhez, sose próbáltam. Nálam a felületes élet egyet jelentett a bulikkal, meg a drogozással és ennyi. Ez nála más, neki voltak randijai gondolom, még ha nem is lett belőlük valami komolyabb. Én azt se tudom, hogy hova mehetnénk, vagy hogyan viszonozhatnám a kedvességét, pedig tudom, hogy valahogy mégis csak kéne, de egyelőre még rejtély számomra, hogy mivel lehetne. És erre még csak ki sem öltöztem, ahogyan azt ő tette, ez a legrosszabb az egészben. Ha tudom... tényleg felkapom valami jobbat, így tisztára slamposnak érzem magam. Mondjuk azért a kocsiban el tudja ezt velem feledtetni, nem is olyan nehéz. Egy csók sok mindent felülírhat, főleg ha olyannal teszed, akit szeretsz és hát... szeretem, ez van, nem tudok ellene mit tenni, ezért is ragaszkodom hozzá annyira, ezért esett rosszul a sziget után az, ahogy kezelte a visszatérést, mintha csak szimplán haverok lennénk. - Tudod ugye, hogy csak viccelek? - bokszolok bele szórakozottan a vállába és mielőtt még visszafordulna a kormányhoz, azért cuppantok egy apróbb puszit az ajkaira. Nem fogok én senkit se annyira megnézni magamnak, mert engem csak ő érdekel, és amúgy is nyugodtan megnézheti magának azok a pompom lányokat. Nem számít, ha egyszer velem ment el a meccsre és engem csókol meg nem igaz? Az ember soha sem vakságot fogad azzal, hogy szert valakit. - Héj, de honnan tudod, hogy mikor van? Egyébként is a tiéd lesz előbb és én akkor is szeretnélek meglepni valamivel. - mosolyodom el. Nem érdekel ,hogy mi jár a fejében. Nem úgy megy ez, hogy az is elég, hogy vagyok neki, én igenis szeretnék érte tenni, szeretném, ha jó lenne neki, és a születésnapját sem fogom csak úgy figyelmen kívül hagyni, mert fontos nagyon is, mint ahogy ő is fontos nekem. Azért nem két perce, de még kicsit elfecsegve az idő is elmegy, no meg egy kis rádió is segít, arról nem is beszélve, hogy vele még a hallgatás se zavar kicsit sem. Hamarosan megérkezünk, ő pedig úriember módjára segít ki. Örülök, hogy eljöttünk, biztos vagyok benne, hogy jó lesz. - Na és kinek drukkolunk? Itt is van bíró, akinek be lehet kiabálni, hogy vak volt, meg ilyenek? - mondom én, hogy nem vagyok otthon e téren, nem vagyok valami profi sportok terén, nem tudom, hogy mi hogy megy, hogy mik a szabálytalanságok, de majd Jack magyaráz közben igaz?
Kezdőlap 
by 
