Paul Shadwell

"Emberiség mindenekfelett!"

Userinfó: Titkos karakter
Név: Paul (Pachner) Shadwell
Születési dátum: München, 1929. VIII. 29.
Besorolás: Ember

Jellem: Határozott vagyok. Ha azt mondom, hogy ez így lesz, akkor így lesz! Vagy megcsinálod vagy viszont látásra! És az élet túl értékes ahhoz, hogy értéktelen fazonokra pazaroljam el. Kivétel az üzlet. No, abban komolyabb és megbízhatóbb eladót keresve sem találhatnának széles e világon rajtam kívül. Minőségi árút szerzek be gyorsan. Csak tudj fizetni érte, mert az érzelmek nem hatnak meg. Az élet eléggé megkeményített ahhoz, hogy mindenféle nyavalygást elviseljek. Ezért esik nehezemre Dini lányos kifakadásai. Lassan ismerem meg őt, tanulom ki szokásait. Nem mintha ne lennék képes egy nőt rábeszélni arra, hogy vegyen meg egy tankot, de a magánélet az más tészta. S jelenleg más nő nincs is az életembe Dinin kívül. Csak azok a kurvás arcfestékek… szóhoz se tudtam jutni tőle minap. Szeretem őt, húgomra emlékeztet, ő volt ennyire szertelen. Vele tudok a legőszintébb lenni, néha túlságosan is. Örülnék persze ha valami hasznos dolgot kezdene az életével. Egyetem vagy munka. Emiatt gyakran összeszólalkozunk. Remélem azért érzi, hogy fontos számomra. Nem sok mutánshoz volt még szerencsém, de, hogy finoman fogalmazzak, nem szívlelem őket.

Külső: Férfi vagyok és magas, 184 cm. Jól karban vagyok tartva a magam 80 kilogrammjával, átlagos fizikumával. Nem vagyok fiatal, ráncok barázdálják arcom, homlokom, fejem pedig szinte teljesen kopasz.  Hajszínem eredendően szőkésbarna. Szemem kék, min szemüveget viselek, látásom jó pár éve romlott meg. Általában adok a jó megjelenésre, főként üzletelés alkalmával. Odahaza viszont elvagyok egy könnyed farmer-póló kombinációban.   

Előtörténet: Felsőbbrendűség eszméje. Erre neveltek minket az iskolába. Hogy jobbak és többek vagyunk más népeknél. S azok alantasabbak másoknál. Ezért meghódíthatjuk őket, elnyomhatjuk őket. Vagy szolganép lesz vagy halott. Láttam és megéltem eme eszme születését és hatalomra kerüléséig a Nagy Gazdasági világváltság után. Átéltem a II. világháború öröméveit és gyötrő befejeztét. Utóbbit már katonaként, besorozva, utolsó végvonalként az oroszok ellen. Hadba vonultatásomkor láttam utoljára szüleimet, testvéreimet, családomat. A kiképzés gyors volt. Lényegében csak a puska használatára terjedt ki. Aztán irány a front, találd fel magadat ahogy tudod. Próbáltam túlélni, egyben tartani hasonlókorú társaim alkotta szakaszt. De a túlerő nagy, egységemet szétverték. Nekem sikerül elmenekülnöm, bár vállamba bekaptam egy golyót és közben is több felületi sérülést szenvedtem el. De legalább megúsztam az orosz hadifogságot. Nem is próbáltam visszatérni, elindultam haza. Elfogtak. Nem az oroszok, az amerikaiak. Utólag tudtam meg mennyire jól jártam. Nem is tartott sokáig a fogság, a fegyverletételt követően megkezdődött szabadon bocsátásunk. Nem unatkoztam ott a táborban sem. Ráébredtem, hogy országomnak annyi. A felsőbbrendűség eszméje holt dolog. Sosem hittem benne, látva bukását meg is vettem. Elkezdtem hát angolul tanulgatni. Szabadulásom után haza indultam. Szülői házamat egy bomba tette romhalmazzá. Ott veszett családom is. Nem kötött már semmi ide, így megvettem az utat nyugatnak. Ott képzeltem el a jövőt. Nem tudtam még, hogy fogok átjutni a Csatornán. Fiatal, tetterős legényekre biztos szükség lesz, ebben bíztam. S számításom bejött. Pár hete hagytam el Münchent, s máris a Brit-szigeten találtam magamat. Persze német névvel nem fogadtak volna szívesen. Még a kontinensen sikerült hamis okiratokat szereznem. Azóta hívnak Shadwell-nek. Meghaltam németnek lenni. Melósként kezdtem pályafutásomat, de nem ment jól, kevés volt a fizetés, élelmet alig lehetet szerezni érte, éheztem. A brit birodalom számára azonban még nem ért véget a háborúskodás időszaka. Így hamarosan újra katonának álltam, most már önként. Alapos kiképzés után Indiába kerültem, ahol akkoriban nagy volt a forrongás. Meg valami kopasz csávó, Gandhi is osztotta az észt. Nem tudtam hinni elveiben. Számomra az ilyesmi mind népámítás. Az ember csak magában bízhat. A sereg hierarchiáját is csak ímmel-ámmal tudtam elfogadni. De szükségem volt rá a papírok miatt. Leszerelve visszatértem Angliába, de nem akartam azonban tovább ott maradni. Zsoldomból, s immáron tökéletes angol nyelvtudásommal egyenest Amerikába hajóztam. Ott próbáltam megélhetést biztosítani magamnak. Bolti beszállítóként találtam munkát, így kezdődött el kereskedői karrierem. De mikor kitört a Koreai háború, nem tudtam ellenállni a könnyű pénzszerzési lehetőségnek. Így harmadjára is ott találtam magam a fronton. Szerencsére a javán már túl voltunk akkora, így relatíve biztonságban teltek el az ott töltött idő. Életem következő szakaszában világjáró utazóügynökként töltöttem el, egy kereskedőcég berkein belül. Főként Indiában képviseltem a céget, hiszen beszéltem a hindi nyelvet. Sok helyen megfordulván megismertem azok kultúráját és egzotikus nőit. Nem volt ez másképp Indiában sem. Megismertem egy nőt, Ishya-t, aki elvarázsolt, aki mellett boldognak éreztem magamat. De szívem ekkora már igen megkövesedett. Nem tudtam kitartani mellette. Jó kifogás volt, hogy tovább kellett utaznom. És nem, nem azért hagytam el, mert terhes volt. Nem is tudtam róla. Csak mikor visszatértem Nagpur-ba, akkor derült ki az igazság. A szülők persze házasságot követeltek. Ishya-val megbeszéltem a dolgokat. Nem várt el tőlem semmit. De a tisztesség véget meg kellett ejtenünk az esküvőt. Indiai szertartás szerint. Engem nem zavart, számomra érdektelen volt. Éppen elég pompázatos eseményen voltam gyermekkoromban. Nem sokkal a házasságkötés után újra elhagytam Indiát, hosszú időre. Nem kívántam tovább folytatni ezt a kapcsolatot, noha minden hónapban elküldtem fizetésem egy részét Ishya-nak. Mindig is felelősséget vállalok tetteimért. A kereskedő cég igazgatója persze újból vissza akart küldeni, de visszautasítottam. Erre felajánlotta, hogy az indiai részleg igazgatójává nevez ki. Mintha csak szándékosan ott akart volna tartatni az országban, pedig mit se tudod magánéletemről. Felmondtam. Nem csak ezért, már egy ideje fontolgattam a továbblépést. Mert valami más vonzott. A hadiipar és a fegyverkereskedés. Persze legálisan. A Vietnámi háború erre kiváló lehetőséget adott. S mint veterán gyalogsági tizedes a seregnek bizodalma volt bennem. Jól végeztem a dolgomat, így idővel titkos kísérletekbe is bevontak fegyverbeszerzőnek. Többek között  Stryker ezredes is, kinek különleges kívánalmai voltak. Tőle hallottam először a mutánsokról, a genetikailag elkorcsosult emberekről, kik veszélyt jelentenek a társadalomra. Látni is láttam néhányat, s egyből tudtam, ők azok, akiknek hatalmuk van uralkodni tömegek felett. Mert kiemelkedettebbek. S nem egy valóban így is viselkedett. Csoda hát, ha utálat támadt szívemben irányukba? Talán sokkal jobban belevontak volna az akcióba, ha nem érkezik feleségem halálának híre. Így majd két évtized után, újra Indiába utaztam. Lányom, kit akkor láttam először, mintha csak anyja lenne. Talán pont ezért viselkedtem vele oly hűvösen. Nem tudom honnan volt bizodalma bennem, aki vadidegen számára, s  csak biológiai rokonság áll fent köztünk. De velem tartott Amerikába. Egyből új helyre költöztünk, mert vénlegénylakásom nem felelt volna meg tinédzserkorú leányzómnak. New Yorkban éldegélünk hát. Közben Stryker és csapata felszívódott, a katonaság végkielégítéssel elbocsátott. Nem volt probléma, már elég tapasztalatom volt ahhoz, hogy feltaláljam magamat. Nyitottam egy fegyverkereskedést, mert ehhez értek a legjobban. De nem csak eladni, hanem használni is. Van is egypár pisztoly, puska otthon jól elzárva. Dini nem is tud róla, de ez jól van így. Közben egyre több hírt hallok mutánsokról. Nem vagyok túl boldog tőle. Legnagyobb örömömre mások is így vannak ezzel. Pár hete el is kezdtem közéjük járni. Emberpárti klubnak hívják társaságukat. Sok történetet hallok veszélyes mutánsokról. Fel kell készülnünk a védelemre, mielőtt támadnának. Ezért is járok el oly gyakran a lőtérre. Arról mit sem tudok, hogy leányom is közéjük tartozik…