Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Lassan egy éve, hogy Alice eltűnt az életemből, akkor nem gondoltam volna, hogy lesz majd valaki az életemben, aki nem is pótolni tudja őt, sokkal többre is képes. Az elején ugyan dilemmáztam azon egy cseppet, hogy ismét vele találkozom, ám olyan gyorsan természetessé vált minden, jól esett a ragaszkodása, mindaz, hogy rosszpasszban talált rám, mégis kellettem neki, nem az a máz, amit korábban a lányok felé tálaltam. Sosem voltunk tökéletesen egymásra hangolva, ám azzal hogy a véremet szívta, megtanított arra, hogy kellemesen lehet vegyíteni az ugratást és a komoly témákat, hiszen ha látta rajtam, hogy bármi fáj, azonnal képes volt váltani. Mint ahogyan első csókunkat is ő kezdeményezte. Akkor talán még dacból, hogy észhez térítsen, ám elindított valamit. Valamit, amely alapján sosem létezett önértékelésem éledezni kezdett. Való igaz, nyáron talán főleg az én hibámból majdnem végzetes döntéseket hoztunk, hoztam, hiszen ő akkor is próbált megoldásokat találni, én csapongtam. A második megingásom pedig a visszatérésekor, Dave eltűnése körül lépett fel, amikor nem is tudtam, hogy lelkileg képes lehetek e megadni mindazt a gyönyörű francia lánynak, amire vágyik, a türelmet, a biztonságot, és a mindent elsöprő szerelmet. Talán lassan kezdjük elhinni mindketten, hogy ez örökké tart. - A másik út... hogy elmegyünk. Tudom, hogy megviselt mindaz, ami történt a nyáron. A barátainkkal tudjuk tartani a kapcsolatot, benézhetünk, ha akarod... de komolyan gondoltam, hogy nem csupán egy szobát osztanék meg veled. Akár másfelet is... erre futja... – Vigyorodom el, már arról is szó lehet, hogy összeköltözzünk legalább egy albérletben, végülis sokan teszik ezt. Nem vagyunk Xavierékhez kötve. Ha jól csináljuk, akár még egy saját lakás is lehet idővel. Vagy odaállok a szüleim elé egyszer, hogy némi örökségre tartanék igényt. Dominique kedvéért rátenném a kezem valamennyire családi vagyonra is. - Nem... velem még senki nem bánt így, és ez tetszik... – Játszom a tincseivel, és finoman végigsimítom az állát, hogy aztán lepődjek meg azon, amit mond. Kissé... váratlanul ér, nem mondom. Sosem gondoltam magunkra egy idős házaspárként, akik már csak eléldegélnek egymás mellett, de elfogadtam, hogy a rengeteg lelki dolog, meg a nem elhanyagolható korkülönbség miatt nem sok értelme van erőltetni azt, ami korábban a csajszikkal kapcsolatos élményeim javát adta, hiszen őt szeretem, és talán ez fontosabb. Ám oly módon szőnyeg alá söpörtem így az egészet, hogy az elmúlt hetekben már bele sem gondoltam, hogy talán majd egyszer. Mert megnézni őt ruha nélkül, az nem ugyanaz, szomorúságot pedig nem okoztam volna ismét azzal, hogy elvi szinten máshogyan gondolkozunk. Most... talán más lehetne, és nem várhatom el, hogy miután kimondta, és célzott rá, lépéseket tegyen, nem is biztos, hogy sejtené, milyen is legyen az indulás. Ám én... nem is tudom, hogy hirtelen mit kéne reagálnom. Nem arról van szó, hogy nem repesek a boldogságtól, csak éppen kimutatni nem tudom. Talán azt várja, hogy valami frenetikus lesz, a tapasztalataim alapján, ám ez más, ha az ember azzal teszi, akit szeret, akire vár már egy ideje, a lelkiismeretfurdalásomat már igyekeztem eltemetni magamban, ám most feltámad bennem a kisördög, hogy verbálisan ugyan jelezte, ám ismét döntést helyez a kezembe. Jobban esett volna, ha a tettek mezejére is lép, ezért nem tudok nem felsóhajtani. Az utóbbi időben ostoba módon romantikus lettem mellette, s amikor végre férfinek kéne lennem a talpamon, habozom. - Én .. azt hiszem elvesztettem a bátorságomat ezügyben... – Szeretném, hát persze, hogy szeretném, de talán jobb, ha őszintén kimondom, hogy amit felépítettünk egymás mellett, az ezen a ponton ingatag lábakon áll. Mindezek ellenére megcsókolom, és az előbbi tincs-játék kiegészítéseként túrok bele a hajába, hogy a tarkóját is megcirogassam. A folytatás mikéntjéről nincsen elképzelésem, azt hiszem már ezzel is bőven elriasztottam. Nem tudom, hogy azért mondja-e mindezt, mert tudja, hogy nekem milyen igényeim voltak vele kapcsolatban, vagy ő is vágyik rám. Ha önzetlen, akkor nem várnám el. Ha önzőségből akarna magának, az legyezgetné a hiúságomat, ám mégis oly nehéz őt kiismerni.
- Azért ezt jó hallani! – mosolygok rá. Én a magam részéről ugyan nem tartom következetesnek magamat, mármint persze, csinálom, amit csinálok, de nem direktben követek mindenféle mintát. Azt hiszem, hogy ez a zsigereimben lehet, vagy nem is tudom. Étienne nevelése. Sose rúgnám ki, ez biztos. Legyek akármilyen szertelen néha és tűnjek akármennyire is olyannak, mint akit nem érdekel semmi, ő fontos része az életemnek, s direkt sose bántanám. Persze nyilván elő fog fordulni, hogy megteszem, de nem lesz szándékos. S remélem, hogy kitart mellettem majd akkor is, s elhiszi, ha mondom: szeretem és mindig szeretni fogom. - Hát én nem tudom, azért ez így akkor sem kerek nekem, de nem akarok senki irányába rosszindulatú lenni, így maradjunk annyiban, hogy nem köpködök rájuk. – vonom meg a vállamat. Hálás vagyok a Professzornak, hogy idehozott, így nem lehet rá egy szavam se, de ez így kicsúszott ennek ellenére is. Elszégyellem ugyan magam, de elengedem a témát, nem kell rá több szót fecsérelni, azt hiszem. - Kíváncsi leszek, hogy miféléket kapsz. Ha olyat, mint Ethan, akkor a falnak megyek! – húzom el a szám. Sylvie miatt még mindig orrolok a fazonra, mert szerintem egy bunkó paraszt volt, akinek csak a lányok bugyija a lényeg, a lelküket meg le se fossa. De hát na, van ez így, ez nem Sebet fémjelzi, elvégre barátok lehetnek, az engem nem zavar. Sebastianban bízom, Ethanben nem. Ez ilyen. - És az baj? – kérdezek vissza, enyhén belepirulva a csók intenzitásába. Hangomban megvan azh a fűszer, amit úgy neveznek, hogy szenvedély. - Szeretem. – jegyzem ezt arra is, hogy az elánjával mi a helyzet, meg jó a hangzása ennek a leendő X-mennek is. - Úgy értem. – suttogom, s bár el kellene süllyedjek a szégyentől, hogy ilyesmit voltam képes mondani, mindez nem történik meg. Sebastiannek magától is leesik közben, de szeretném, hogyha biztos lenne benne, hogy egyről beszélünk. Nem állok neki tettleg is elindulni az úton, de ha esetleg kezdeményezne, nos nem ütközne falakba, azt hiszem, hogy ezt világosan a tudtára hoztam az imént.
- Dehogynem, ennyire. – Az arcomat puszilja meg, direkt húzza az idegeimet, amit imádok is benne. Sosem tudom megszokni, mindig felvillanyoz azzal, mennyire tudja szívni a véremet. Mintha lenne egy saját, külön bejáratú arab hercegnőm. A nyakamat érő csókra már az ajkára válaszolok, és megsimogatom a tarkóját. - Fel sem merült vadmacs, nálad következetesebb embert még nem ismertem. Akármit is csinálj! – Felelem, akkor sem hagytam el, amikor annyira össze volt törve, megmondtam neki, hogy ha ő nem rúg ki, hát én sem fogom, összetartozunk. Átérzem belőle azt, hogy hosszútávra tervez. Valahogy nem az a lány, akinek egy gyermekkori szerelme volnék, aki majd kinő belőlem, ha megtapasztalja az élet nehézségeit, és mondjuk talál magának valami minimum tíz évvel idősebb, vagány, mégis biztonságot nyújtó felnőttet, aki nem csak próbálgatja a szárnyait, mint én. - Eddig is volt. Én rúgtam fel önkényesen, mert nem hittem, hogy betartatják. Elköltöztem Ethanéktól, ide, remélve, hogy ez az üres szoba majd lehet az enyém, a miénk. És mostanság szóltak, hogy ezt is fel fogják tölteni, újévkor kapok két szobatársat... – Vonom meg a vállamat, én próbáltam meg egy kicsit lázadni a rendszer ellen, csak hát valóban volt róla szó, hogy amíg diák az ember, addig fiúszobában lakik, nem lehet csak úgy orgiákat rendezni. Legalábbis figyelnek a dologra. Ezért döntöttem úgy, hogy átgondolom a cica javaslatát, tényleg van értelme X-Mennek lennem. Nem csak azért, de ezért mindenképpen. - Köszönöm édes. El sem hiszem, hogy megismertelek, de bárhogyan is legyen, megcsípjük azt a saját albérletet, és lesz majd tulajdonunk is. Ígérem. – Viszonzom a csókját, talán picit szenvedélyesebben a kelleténél, összekoccan a fogunk, szerencsére még a fájdalommentes kategórián belül, így el tudom nevetni magam. – Hoppá, a leendő X-Mened túl nagy elánt gyakorol. – Maradok végül a vigyorgásnál, remélem neki sem szakadt fel a szája, odahajolok, hogy megnézzem, remélem nem kezd el vérezni. – Nem fogják. Külön szobát akarok, veled drága. – Bizonygatom. Sosem voltam egy magabiztos pasi, ami nem a nőket illeti, de végre ha van itt egy akit szeretek, és viszontszeret, akkor ki fogok állni az érdekeinkért. Elgondolkozom azon, hogyan állítunk majd fenyőt, mert én ezt már pár napon belül szeretném. Eddig sem volt bent rajtunk kívül senki, ám Nique eddig „otthon” aludt többségében, és csak néha sikerült az az igazi összebújós kifli, erre már jogot formálnék, Sylvie pedig kapjon belőle alkalmanként, ahogyan én eddig. - Hogy érted? – Kérdezek vissza, hirtelen belebambulva a dologba, merthogy elkalandoztam, aztán tágra nyílnak kissé a szemeim. És sikerül leutánoznom az előbbi mondatát. – Óh... – És itt akad be a lemez, hirtelen azt sem tudom, hogyan fogadjam, valahogy annyira elsikkadtunk ezen téma felett, hogy váratlanul ér az biztos.
- Szeszélyes vagyok, de azért nem ennyire! – nevetek rá, majd egy direkt jól időzített, nagyhangún cuppanós puszit helyezek az arcára. Ott is maradok a közelében, homlokomat halántékának döntöm, hosszan szívom be az illatát, majd belecsókolok a nyakába, s sokkal csendesebben hozzáteszem a következő szavaimat. - Sose mondanám, hogy összeköltözöm veled, aztán meg mégsem. Sose kételkedj abban, hogy mennyire szeretlek! Akármit csináljak. Sose! – kérlelem, s nagyon remélem, hogy átmegy neki ebből mindaz az információtartalom, ami benne van, amit bele szánok tenni és amit tudatni szeretnék vele. Nem haragszom rá, nem vettem magamra a mondatot, tetszik, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ám ettől ezt ki kellett mondanom, mert nagyon is szeretném, ha tudná. Szerintem tudja. De biztosnak lenni ebben sosem árt. - Óh! – biggyednek le némiképp csalódottan ajkaim. Erről a körről lemaradtam. - De most ez a szabály hogy jött? Miről nem tudok? – kérdezek rá, mert nagyon is érdekel, hogy megint ki álmodott olyat, hogy valamit megenged, aztán a másik kárán meg visszaszívja. Utálom az ilyen embereket, uralkodnak másokon, vagy legalábbis akarnak és abban élik ki magukat és hatalmuk fitogtatását, hogy mocskos és következetlen módon dörgölik mások orra alá. Tekintetemben düh csillan, de nem Sebre haragszom, ez egyértelmű. - Én mindenben támogatlak. Jó X-men lennél szerintem. – mosolygok rá, s azt bizonyítandó, hogy mennyire is állok mellette, csókot lehelek ajkaira. - Nagyon örülnék neki, ha el tudnád intézni, de nem akarom, hogy aztán utólag megint szóvisszaszívás legyen belőle. – a profék által, nyilvánvaló. A szobákat illetőn nem is tudom elképzelni másról, hogy lenne fennhatóságuk arra, hogy szabályozzák az ilyesmit. - Az se baj, ha nem sikerül Karácsony előtt. Rád érdemes várni! – kacsintok rá. - Te is vártál rám.. – suttogom a kettőnk között feszülő alig-távolságba. Érti? Nem tudom. De az, ahogy ránézek, sokat elárulhat rólam és a várakozás mibenlétéről. Meg abból, hogy a mondat miért is múlt idő. Zöld út, mondják. Innentől bármikor. Elég nagy vagyok, hogy döntsek a saját sorsom felől.
Hm... így még jobb, enyhén szólva is bizsergető ilyen közel lenni hozzá. Elveszek a varázslatosan szép szemekben, amikor éppen felém fordul, s lágyan a tarkóját simizem, amikor éppen elfordul, mintha sosem tudnék elszakadni tőle. Olykor valóban tartást váltok, na nem mintha nehéz lenne, tudnám így cipelni egy életen át, pusztán ahogyan ő is sejtheti, a test is egy darabig bírja a terhelést. Nem annyira sürgős a mondandóm, hogy kikeljek magamhoz, amikor csókkal szól közbe, mégis folytatnám, mielőtt belemerülünk valami sokkal édesebbe. Beletúrok a hullámos szőke tincsekbe, s nagy levegőt veszek, enyhén elkezdem zihálni puha ajkának érintésétől, amelyet egy szívdobbanásnyi időre most az ujjammal fogok le játékosan, holott tudom, hogy amikor választ várok, úgyis feloldom a béklyót. Éppen most. - Reméltem, hogy nem pillanatnyi fellángolás volt, majdnem olyan szeszély vagy, mint én. – Vonom meg a vállamat bújkáló pajkossággal a hangomban. Ez tiszta, hiszen ezzel kimondhatom, hogy sokszor arra hajlik, amerről a szél fúj, de megróhatnám ezzel, amikor gyakorlatilag felnőtt létemre egy nagy gyerek vagyok, és mindig csak az akarom alapján döntök? Ezt akarom, azt akarom... Mindenesetre enyhítendő a mondatot, miszerint még véletlenül sem leszúrásnak szántam, finoman végigsimítok az állán, felszegem azt, jelezve, hogy imádom a harcosságát. Az első perctől kezdve. - Annak sok értelme nem lenne kicsim. A másik két srácot nem hiszem, hogy annyira értékelnéd. Eddig tartott az idill, diákoknak nem lehet külön szobájuk. – Biggyesztem le az ajkamat, éppencsak egy pillanatra, és mielőtt válaszolnék a karácsonyt illető kérdésére, gyengéden átkarolom a vállát, és magam felé fordítom, felőlem akár még a lábát is átvetheti a derekamon, ha nem túl prűd hangulatában van. - Gondolkoztam azon, amit mondtál. Nem tökéletes még a képességem, de a korom folytán gyakorlatban jobban tudnék fejlődni. X-Men leszek. Nekik van külön szobájuk. A hasznos és a még hasznosabb. Ez ugyan még nem lenne elég, szerintem megdumálható a profékkal, hogy az amúgy közel nagykorú menyasszonyom hadd tartson velem. - Ha úgy látja, hogy ez már belefér, és Slyvie-t sem kell nélkülöznie, akkor nagyon örülnék egy ilyesmi megoldásnak. Végülis attól még maradhat diák, nem is tudom, hogy Gabe és Tati hogyan oldják meg a dolgaikat, ám én egyre nehezebben viselem, hogy máshol hajtja álomra a fejét. Magától értetődő, hogy a fenyőfa is már ott lenne. Akár már holnap tudnám intézni, rajta ál, hogy mi is a véleménye ezügyben.
Az ölében ülök, mert szeretek a közelében lenni. Nem is tudom mikor vackoltam be magam, de amíg nem szól rám, hogy elzsibbadt a lába, addig tökéletesen elvagyok így. Amikor belekezd a beszédbe, a vadmacsért cserébe megakasztom egy kis puszival, melyet ajkaira illesztek. Szeretem, amikor így nevez, s nem is átallom ezt kifejezni neki. Végül érdeklődő tekintettel nézek rá, s várom, hogy befejezze, amit orvul meggátoltam az előbb. - Amit mondtam, azt azért mondtam, mert szívesen tenném. – mosolygok rá. Nem lettem fényévekkel idősebb, de sok mindent megértettem azóta, hogy történt ez-az. Levelezem Davevel, de az nem ugyanaz, mintha itt lenne és találkozhatnánk, maman pedig.. nos ő nem hagyott egyebet maga után, csak az öcsém naplóit és megannyi könnyet. Fel kellene hívnom, de nem is tudom.. olyan furcsa lenne ennyi év után azt kérni, hogy jöjjön el karácsonyra, hadd mutassam be neki a vőlegényemet. - Úgy értetted, hogy költözzek át a szobádba? – fogom meg a dolgok praktikus oldalát. Majd kissé elbizonytalanodom. - Szabad nekünk olyat iskolán belül? Elvégre ez mégsem koedukált intézmény.. – kezdek bele. Nem, nem zavarna, hogyha vele lakhatnék, de nem szeretném azt sem, hogy másokat zavarjon. - Veszünk hozzád egy közös fenyőfát? – állok elő ezzel is, ha már itt tartunk. Karácsonyfára gondolok természetesen, amit együtt díszíthetnénk fel. Apával csináltam utoljára ilyesmit, de számomra ez az otthonnal egyenértékű. Remélem nem fogja túl szentimentálisnak tartani az ötletet.
Úgy alakul, hogy pár nappal később az ominózus kórházi epizód után már közel teljesen gyógyultam az én szobámban ücsörgünk, fogom a kezét, nem lehet mindig programot kitalálni, hiszen azzal kiölnénk a kapcsolatunk eszenciáját, ha mindig rohannánk vidámparkba, vagy egyéb helyekre, jó dolog olykor csak együtt lenni, merengeni arról hogy mit adhatunk egymásnak, hiszen nem véletlenül gondoltam már a medálok korszakában is, hogy ő a másik felem. Igyekszem mások felé is nyitni, hogy ne mindig rajta kelljen lógnom, bulizós viszont nem lettem, számomra bőven elég, ha vele elmegyek valahova, legyen szó kötetlen szórakozásról, vagy éppen a new yorki utcabálról. Remélem a karácsonyt is együtt töltjük majd, hiszen kimondhatjuk hivatalosan is, ő a családom. Persze ha más tervei vannak, remélem mielőbb megosztja velem, kár lenne bármibe is beleélni magam. - Vadmacsom, figyelj csak. Arról akartam veled beszélni, hogy ha nem túl rázós téma... – Simogatom meg szőke tincseit, kedvesen cirógatva a válla felé. - ... Nem is oly régen említetted, hogy valamit ki kéne találnunk, összeköltözés, vagy valami. Tudom, hogy változunk, és régen én sem akartam volna ráderőltetni, de olyan jól esett, amikor végül ezt mondtad. – Leejtem ölembe a kezeimet, nyilván nem kérdőjelezem meg, hogy komolyan gondolta-e, egyszerűen kiváncsi vagyok, hogy mennyire távolinak látja a dolgot, lehet, hogy akár már az ünnepeket is valami közös kuckóban képzelné el? Tudja jól, hogy bár nem vagyok papucs, de követném a világ végére is, senkihez nem kötődöm annyira, hogy fájjon értük a szívem. Ő viszont egy, és pótolhatatlan.
Kezdőlap 
by 
