Arthur & Carrie-Ann - Egy apró sérülés

Arthur & Carrie-Ann

Nehéz elhinni azt, hogy valaki tényleg megérti azt, amit tettem, és képes elfogadni, nem gyűlölni érte, mert igenis meg lett volna rá az esély, hogy így tesz majd végül. Az a baj, hogy már túl sok rosszat tapasztaltam az utóbbi időben, sok olyan tekintet, ami rémesen esett, ami miatt inkább elvonultam szépen, hogy még véletlenül se lássam őket, de rajta ezt nem látom. Talán csak egy pillanatra láttam, amikor felém lépkedett, és most... ez az elkomorodás is furcsa, de csak nem azért van, mert közben rájött, hogy rosszul gondolja, igazából tényleg utál. Remélem, hogy nem ez az ok, egyszerűen csak... nem is tudom. Talán neki is vannak rossz emlékei, amik ilyen hatást váltanak ki belőle? Remélem, hogy nem változik hirtelen meg a véleménye, mert most legalább itt van egy kis reménysugár, hogy innentől más lesz... jobb lesz és én tényleg remélem, hogy legalább egy valakivel tudok időnként beszélni, esetleg a barátom lesz majd, mert szükségem lenne valakire, e nélkül félek, hogy nem sokáig maradok meg itt az iskolában, egyszerűen nem lenne értelme tovább kínozni magamat.
- Ha akarsz... mesélhetsz róla egyszer, az talán segít ezeket feldolgozni. - én se nagyon beszéltem még erről senkivel. A professzor azt mondta, hogy ha szeretnék, akkor megtehetem vele, de valahogy nem vettem rá magam. Nem tudtam kifejezni és elmondani, hogy mit éreztem, pedig... talán jó lenne kiadni magamból, csak hát nehéz. A szigeten rémes volt. Látni, hogy mások sérülnek meg miattam, látni, hogy én okoztam ezt nekik, hogy sírnak, hogy kiborultak és nekem úgy kellett tennem, mintha... Na igen egy idő után határozottan könnyű volt eljátszani azt, hogy én is totál ki vagyok bukva, mert hát... ki is voltam, csak más miatt, mint a szigeten rekedtek többsége. Arra komolyan nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el ahogy megint vált erre a dodogásra és akadozó beszédre, főleg hogy határozottan nehezen nyögi ki, hogy mit is akar. - Köszönöm szépen Arthur, ne keveredj ebbe ennyire bele. Veled is jó beszélgetni és örülök neki, hogy... egyáltalán akarsz velem beszélgetni. - mosolyodom el még kicsit szélesebben. Nem is azért húzódom végül el tőle, mert ne tetszene ez az egész. Jól esik, a fenébe, hogy ne esne jól?! Jó ideje nem voltam senkivel sem jóban a suliban, hónapok óta csak otthon éreztem magam értelmesen, és most jól esik, hogy valaki megölel, foglalkozik velem, csak hát attól még maga a tény kissé zavarba ejtő, mert elég hosszan elhúzódik, e miatt vagyok kissé zavarban, de nem akartam, hogy ebből azt szúrja le, hogy talán nem is akarok vele beszélni. Így is elég vörös az arca, nem akarom én még jobban kiborítani.
- Oké, akkor menjünk ebédelni és közben mesélhetnél arról, hogy neked mennyi ideig tartott elsajátítani a rajzolás készségét. - na nekem tuti sokkal tovább fog tartani, de nem számít, majd azért próbálkozom. Amikor a keze az enyémhez ér egy pillanatra... hát igen, jól eső érzés, egy cseppnyi pír is megjelenik az arcomon, és épp csak futólag pillantok oldalra. Azt hiszem ő már elég vörös, ha jól sejtem ez most csak még egy lapáttal rátett az állapotára. Hát akkor irány az étkező!

Figyelmesen végighallgattam a történetét. Ugyan egész testemet egy ismeretlen bizsergés töltötte el, amely talpamtől az elmémig végigszáguldtt rajtam, és úgy tűnt, hogy abban az örök pillanatban sohasem fog megállni, mindig hajtani fogja azoakt a szeszélyes és tüzes köröket végig a testemen, ameddig én csak Carrie-Ann közelébe vagyok. Célvonalának a szívet kitűzve... de ez engem egy kicsit sem zavar. Minden alkalommal, amikor újra elhal a hangja, és meglátom arcán a szörnyű emlékek feltörését, lehajolok hozzá - pedig ez nagyon nehezemre esik, hiszen Carrie-Ann oly picike... törékenyke... - d-de végülis, lehajolok hozzá, és... megpróbálok a legmegnyugtatóbb arckifejezésemmel... a szemeibe nézni, és a legőszintébb szeretetet kifejezni... m-m-mármint, p-persze, ez csak baráti szeretet, ő úgy se akarna... mármint, hogy... ha persze egyáltalán bárki is erre gondol... ő... úgy sem akarna pont egy olyan emberrel együtt lenni... mint én...
Elkomorodtam, és bár megpróbáltam elrejteni ezt előle, nehogy félreértse - nem ő váltotta ki ezt a reakciót - talán mégis észrevehette a kopogó szemeim üres tekintetét. Egy olyan srác, mint én... talán azt el lehet mondani rólam... hogy a legrosszabb módon voltam egyedi... nem értettem meg sohasem az embereket, különösen nem a jobbik oldalukat, hiszen mindig és mindenhol csak az irigységről, a szexről és a gyilkolásról hallottam... és általában megőrültem... és egy teljesen másik helyen ébredtem fel, kezeim csupa véresek... megváltoztattam a viselkedésemet a hugocskám kedvéért, és megpróbáltam eddig a Birtokon a legtöbb emberrel nyitott és kedves lenni, de... én.... mindig is az leszek, aki voltam... hat ember gyilkosa, és a fiú, aki volt olyan ostoba, hogy elveszítse a hugocskáját... és inkább meghaljon... ki akarna egy ilyen ember-... mutánssal... e-együtt... t-t-tartózkodni...
- Igen, megértem... sok... olyan dolgot kellett ideáig megtennem, amire... nem vagyok büszke... - adtam is ki végül komorságom okának egy töredékét, de ezután inkább elfelejtettem az egészet. Meg kell próbálnunk racionálisan és folyamatosan gondolkodnunk, főként egy olyan angy elmének, mint nekem, nem? Muszáj hát összekapnom magamat! Éppen ezért is rámosolyogtam és felnevettem egy kissé. - Ugyan-ugyan! Nekem nem kell a gondolataidat leolvasni... elég csak... h-ha... ha... é-én... ha én rádnézek, azt akarom mondani el, hogy... izé... jó rád nézni...! Vagyis... t-t-tehát hogy... j-jó látványt... nyújtassz... m-mint egy személyiség is, természetesen! Öhm... - teljességgel elakadtam, majd ahogy megláttam rajta, hogy észrevette a helyzetünket, hogy ölelkeztünk, egy kissé sem hátráltattam abban, hogy kilépjem karjaim szorításából. Arcom elvörösödött, először inkább a szégyentől, ugyanis azt hittem, hogy esetleg én tehettem valami olyat... t-talán rossz helyen lehetett a kezem és... é-én.... e-el is szúrtam az egészet? Eddig is majdnem elértem, hogy faképnél hagyjon... h-h-hát m-most...? De nem ezért távolodott el tőlem, legalábbis, nem egészen ezért. Alrébb lépett, majd ismét feltette nekem a kérdést.
- É-én... m-mármint... i-igen! Persze! B-b-bármikor! - mosolyogtam őszinte megnyugvással rá, és mellé léptem, hogy egy vonalban haladhassunk. A kezem egy röpke pillanatra megérintette az övét. De nem akartam megfogni... h-hisz, nyilván bunkóságnak tartotta volna... í-így inkább csak kiélveztem azt az aprócska bizsergést a kezemen, és vele együtt vörös arcommal elindultam.

Arthur & Carrie-Ann

Oh, én már nagyjából mindenre felkészülök, hogy majd szépen elküld a sunyiba, vagy egyszerűen csak nekem jön és... valami még rosszabb. Nem tudom elképzelni azt, hogy könnyen kezelné ezt az egészet, hogy nem haragudna rám a miatt, amit tettem, hiszen mindenki más is haragszik rám és ott volt a szigeten a húga is, aki megsérült miattam, mint ahogyan sokan mások. Teljesen érthető lenne, ha ezek után látni sem akarna, vagy legalábbis minimum faképnél hagyna, hogy eltűnjön a szemem elől, hogy maximum csak a folyosón fussunk össze a jövőben véletlenül és még akkor is inkább elmenjen mellettem, mint hogy akár csak köszönjön... De ő e helyett megölel és ez határozottan meglep. Nem igazán számítottam pozitív reakcióra, arra pedig végképp nem, hogy az a pozitív reakció ennyire pozitív lesz. A legjobb amit el mertem képzelni, hogy nem utál, csak simán nem tud ezzel mit kezdeni és békésen elválnak útjaink, igen... gáz, tudom, de akkor is ez volt a legjobb, amit el tudtam képzelni, hogy kihozható a helyzetből.
- Igazából a professzor azt hiszem megértette, ő nem volt olyan, mint a többség, de... attól még a többség sajnos eléggé nem viselte ezt jól, és ez... érthető. - én legalábbis megértem, mert ártottam másoknak, volt aki... aki majdnem meghalt miattam és ezt még én magam se nagyon tudtam feldolgozni. Ha valaki tényleg meghal miattam, akkor nem is tudom, hogy mit csináltam volna, én nem hiszem, hogy azt fel tudtam volna dolgozni... esélytelen. - Azt mondták, hogy bántanák a családomat, ha nem teszem, amit akarnak és... és tudom, hogy segítséget kellett volna kérnem, de nem mertem. - újra csak nagyot nyelek, ahogy lebiggyed a szám. Már az is nagy dolog, hogy elmondhatom ezt valakinek, mert eddig nem tehettem, nem mertem és lehetőségem sem volt ezt megbeszélni senkivel sem, elég pocsék volt csak magamban őrlődni.
- Te tényleg... megérted? - nem tehetek róla, tényleg nagyon hihetetlennek tűnik a dolog, hogy nem gyűlöl, mint mindenki más, hogy képes megbocsátani azt, amit másokkal tettem, hogy bajba sodortam a testvérét is. Valahogy e mellett nem is igazán érdekel az, hogy a képessége az, hogy képes olvasni a gondolatokban, nem zavar. Őszinte típus vagyok, nem igazán van rejtegetni valóm, az az igazság. - Semmi baj, engem nem zavar, ha használod. - vonom meg picit a vállamat. Tényleg nem bánt a dolog, hiszen elmondok én neki bármit, másnak is elmondanám simán, csak hát nem nagyon volt eddig, aki meghallgatta volna, de amúgy nem zavar a képessége. Ha akarnám, akkor ki tudnám kapcsolni, de ezt már jó ideje direkt nem használtam, mert hát nem igazán jók az emlékeim e felől. Az viszont lassan leesik, hogy még mindig az ölelésében állok és hát azt hiszem egy kicsit azért sikerül ettől zavarba jönni mostanra. Kissé torok köszörülve húzódom hátrébb talán egy perc múlva, nem tudom mennyi idő telik el. Zavartan tűrök pár kósza hajtincset a fülem mögé. - Akkor... lenne kedved velem ebédelni Arthur? És örülnék, ha megtanítanál rajzolni és... mindenre, amire szeretnél. - teszem még hozzá elmosolyodva, hiszen ő mondta ezt, bár ha jól sejtem akkor azért, mert felettébb zavarban volt akkor is... mint ahogy most én is, bár őt nehéz lenne űberelni, mert már túl van a dadogáson is, meg az akadozva beszélésen és vörös is volt nem egyszer.

Különös érzésem támadt az ölelés közben. A hugocskámmal szinte mnidig ölelgettük egymást, amikor találkoztunk, és Blaise - a barátja - nem volt jelen. De az ő ölelése valahogy sohasem... soha... nem éreztem ilyennek.... ez lenne az a bizonyos "női ölelés" érzet? Az anyám párszor megölelt már, ahogy Angi is, de ezt az ölelést... még nem tapasztaltam... különös érzés fogta el testemet, mintha egy kájha oldalához simultam volna, és egyben az egész hátamon és nyakamon folyt a víz, ami viszont remegéssel töltött el, mintha vacognék a hidegtél. De a meleg leginkább az arcomon öszpontosult, ahogy az elvörösödött, leginkább, amikor ő is átkarolt engem. Nem akartam elengedni... valahogy nem lett volna merszem, úgy gondoltam, szörnyen megsértettem volna őt, ha itt és most elengedem. Akartam még ezt az érzést, azt akartam, hogy itt maradjon. Sokkal jobb érzés volt, mint amit az elmém tanácsolt - lehet, hogy ő bántotta a hugocskámat... ahogy azt ő maga is elmondta azután nekem. De ez már nem érdekelt. A múlt, az a múlt, és elmondta miért akarta megtenni. A családját akarta megmenteni - én is képes lennék Angeláért bármit megtenni, bárkit levadászni, megölni, kibelezni! De csak akkor, ha bántani akarják. Persze, csak én vagyok ilyen agresszív típus, neki nyilván nem volt választása... és így kénytelen volt megtenni... ez csupán egy kényszer volt, és nem szándék, így nem haragudtam meg rá.... erre az arcra nem tudnék haragudni...
- Hát, kezdésnek nem rossz! - nevettem kissé rá Carrie-Annre, mikor arról beszélt, hogy én vagyok az első ember, aki inkább megbocsájtott neki, mint haragudott volna rá. Én ezt egy nagy hülyeségnek találom. - Hát akkor, én vagyok az első, akit... sikerült meggyőznöd... sz-szóval... i-igen... nagyon jó... - próbáltam keresni a szavaimat, de ahogy egyre inkább nézett rám én mindig jobban és jobban mélyedtem el abban a gyönyörű szempárban.
- D-de nem akarattal bánthattad őt... - folytattam végre, egy kis bágyadt szünet után. - Téged csak kényszerítettek! T-tudom én... t-t-t-tudod, v-van egy ilyen... különleges képességem... h-hogy megtudjam, hazudsz-e vagy sem... p-p-persze még nem használtam! Egyáltalán nem használtam! Cs-csak, h-hogy... é-én vagyok igazán... az, aki... tudhatja, hogy... mit is akartál... i-igazából... - próbáltam felvidítani egy mosollyal, de teljesen kifogytam már a szavakból. Szemének színe is elrabolta figyelmemet, ahogy körém fonódó karjai is, de... Nem akartam megmondani neki, mi is a képességem. Legalábbis... nem teljesen... hiszen, a gondolatolvasás nem éppen a legvisszafogottabb módja az információszerzésnek. Én mnidig is gyűlöltem ezt a képességemet, és mindig is visszafogtam azt. És éppen ezért, még nem használtam Carrie-Annen sem, de... ő félreértheti ezt... azt hiheti, csak egy... nem is tudom, elmekukkoló vagyok... hogy én csak kihasználtam őt... pedig ez nem igaz... megpróbáltam, és sikerült is az arcáról és a szavairől, személyiségéről leolvasnom gondolatait. - S-sajnálom, hogy eddig... nem mondtam el... de nem használtam... különben azt észrevetted volna... - emgpróbáltam a legigazabb és egyben kedvesebb arckifejezést festeni arcomon, és végig a szemeibe tekintettem, majd az arcára, és végig a rajtam körbehúzódó karjaira, és minél inkább elpirultam a helyzettől. Ha pedig megengedte, hát én is egy kicsit szorosabbra vettem az ölelést. Nem túlságosan, nem akartam megsérteni őt... cs-csak egy picikét... csak hogy... j-jobban... érezzem őt...

Arthur & Carrie-Ann

Halvány sejtelmem sincs, hogy mi játszódhat le benne, amikor végre eljutok oda, hogy elmondjam, hogy miért is vagyok ilyen vele. Nem akarom, hogy utólag jöjjön rá, hogy baj van velem, hogy veszélyes vagyok és jobb, ha tart tőlem, mert... sajnos ennek is meg van az esélye. És most nem tehetek mást, csak várok. Lehet, hogy egyszerűen faképnél hagy, vagy a szemembe mondja, hogy rémes alak vagyok és megérti, hogy mások miért nem állnak szóba velem és neki se kellett volna. Mindkettőre meg van sajnos sz esély és én tényleg nem tudom, hogy mégis... mit tehetnék még. Elmondtam neki a lényeget, legalábbis azt hiszem. Nem tudom, hogy tudja-e, hogy mi történt a nyáron, hogy egyáltalán hallott-e róla, de ha nem attól még jó lenne, ha tudna róla, vagy... ha utólag kérdez utána a dolognak, akkor se lesz ez sokkal jobb. Én pedig igazából tényleg nem tudom, hogy most mi lesz. Kedvelem, rendes srác még a maga fura kissé riadt módján is ezzel a folytonos dadogással és zavarban levéssel. Igazából nem zavar különösebben.
Azt viszont tényleg nem tudom hová tenni, ahogy szótlanul lép felém, újra... és újra... én pedig végül önkéntelenül, de felállok szépen a padról, mert azért érzek én ebben valamiféle fenyegetettséget. Nem nagyon van tér, ahová hátrálhatnék, sajnos ez is elég egyértelmű. Vajon... mit akar? Kissé azért azt hiszem a végére már riadtan pislogok rá, hogy mit is fog ebből az egészből kihozni. Vajon... rám kiabál... megütne? Vicces azt hiszem, de az első lenne számomra a rosszabb, a másodikat nem érezném, a sérülés pedig úgyis begyógyulna, bár persze lélekben nagyon is fájna, ha ez lenne a vége.
Meglep, amikor végül egyszerűen csak átölel. Jó, azt hiszem erre különösen nem számítottam, de határozottan jól esik a dolog, tényleg nagyon jól esik. Egyszerűen csak átfogom a derekát és hozzá bújok. Jól esik, legalább kicsit megnyugtat a dolog azt hiszem. Halkan sóhajtok egyet, pillanatok telnek el mire végül a szemébe nézek, és meghallom a szavait.
- Akkor is így gondolod, ha ezzel másoknak ártasz? Az a baj, hogy... itt nem igazán ért veled egyet senki, mert bajba kevertem őket... a barátaikat, a szeretteiket, mert... nem tudtam, hogy mit tegyek és ez rossz. Akármit is mondasz rossz dolog. - biggyed le újra a szám. Nem tudok én olyan könnyen tovább lépni a dolgon, főleg mert minden áldott nap szembesülnöm kell vele, hogy ez van, hogy elég sokan utálnak és nem nagyon tudnak elviselni és talán szerintük nem is kéne itt lennem egyáltalán. - És... mi van, ha olyannak is ártottam, aki neked fontos? Te meg tudnád bocsátani? - hatalmasat sóhajtok. Hát ez itt a gond, a legtöbben ezt nem teszik meg, a legtöbbeknek nem megy, nem tudják egyszerűen csak elfelejteni, megérteni. Lehet, hogy más is ezt tette volna, de... ettől még én nem igazán érzem magam sajnos jobban, mert én vagyok az, aki mindig egyedül ebédelek, akivel nem nagyon beszél senki sem, aki csak vár, hogy vajon ez idővel változik-e.

Egyre inkább elkezd foyltogatni az az aggodalom, hogy én tehettem az egészről. Miattam, bizonyára én miattan történt, valami kellemetlenet mnodtam, amit a társadalom etikátlannak talál, és ezért nem tetszett neki. Vagy esetleg rátapintottam valami szörnyű témára, amivel a lelkébe vájtam - mi nem csak egyszerrű diákok vagyunk, soha nem voltunk, és soha nem is leszünk. Én meghaltam, és tizenkét éven át az utcán kellett hogy éljek, folyamatosan mozogni, menni, haladni, előre, hogy megtalálhassam rég elveszett hugocskámat. Ha valaki azt kérné, ugorjak bele egy méretemnél kisebb vízbe, hát nem tenném meg, semmi pénzért sem! Habár nem hittem volna, hogy éppen azzal sérteném meg, hogy segíteni próbálnék neki rajzolni... talán ennyire nem szereti a rajzokat...? Vagy esetleg volt már egy barátja, aki elárulta őt, pedig azt ígérte, hogy segíteni fog?
De nem zavartam meg, főképp mivel éppen akkor próbálta meg elmagyarázni az egészet, és én készenálltam rá, hogy igyam a szavait. Először azt gondoltam, hogy azt fogja elmesélni nekem, hogy van egy fiúja, aki nem nézné jó szemmel, hogyha én körülötte ólálkodom... de a következőek... Tavaly nyár... Angela még sohasem mesélt nekem tavaly nyárról... pedig mindenről... mesélt nekem, de arról... nem mondott semmit... miért nem mondott semmit?! Mindent el kellett vonla mnodania! Meg kell őt védenem! Hogy védhetném meg, ha egyszer hazudik?! A képembe hazudik... az enyémbe... nem valami kis suttyó diákéba vagy tanárnak, az én képembe! Mi lehetett az...? Miért nem mondhatta el...? T-talán... veszélybe került...?
Egy pillanatra éreztem csupán, de csak attól az egy pillanattól is úgy égni kezdett a fejem, hogy el sem tudtam képzelni! Az elmém... meg akarta ölni Carrie-Annt... azt akarta, hogy odamenjek, és üssem-vágjam! Azt akarta, hogy addig verjem, amíg végre a koponyáját nem zúzhatom szét aprócska kis húscafatokra, hogy aztán önön körmeimmel és kezemmel cincáljam szét őt! Elindultam. Léptem egyet, és még közelebb kerültem hozzá. De én nem akartam. Ezt ő csinálta. Még egy lépés. Tennem kellett valamit! Carrie-Ann nem érdemelte ezt meg, én tudtam. De ő nem. Harmadik. Vissza kell fordulnom... nem az már nem fog menni, gondolkozz Arthur, gondolkozz! Negyedik. Már csak egy fél méterre álltam Carrie-Anntől. Mit tegyek? Mit kellett volna tennem? Nem én irányítottam... én nem akartam semmit... én nem akarom bántani őt! Én nem akarom bántani őt! Ez nem éri meg, én... én... nem szeretném bántani őt... mert én... én... megkedveltem őt... ne bántsad őt... nem bántsd őt... kérlek... kérlek... könyörgök... Ne bántsd!
Átöleltem őt. Talán észrevehette remegő kezeimet, és vöröslő fejemet, de nem tudhatta, hogy miért viselkedhetek így - legalábbis, a rossszabbik részét nem tudhatta, a másikat, ami annak volt a ténye, hogy megöleltem, azt... t-talán észrevehette... d-de lehet, hogy nem is igazán vette észre... h-hogy oka lenne annak az... ölelésnek...
- A családjainkat semmi áron sem szabad feláldoznunk, vagy elengednünk, hogy elpusztuljanak. Én ezt... nagyon jól tudom... sz-szóval.. h-ha... öhm... é-én... izé... - kezdtem el dadorászni, amikor meg is értettem ezt a helyzetet. Olyan kis aprócska volt ő, én meg mint a medve, átöleltem. Meg akartam védelmezni... nem akartam, hogy rosszat érezzen. - Sz-sz-szóval.. n-ne légy szomorú! Mert nekem... engem... én... n-nem zavar! - vörösödtem el teljesen és tovább öleltem.

Arthur & Carrie-Ann

Azt hiszem valahol pont az a baj, hogy Arthur határozottan kedves srácnak tűnik, én pedig félek tőle, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok és ez... jelen esetben nem jó hír. Nem akarom én átverni, mert amúgy a legtöbben ki nem állhatnak azért, amit tettem, vele meg úgy tegyek, mintha nem tudna róla, közben meg majd idővel szépen rájön, mire én megkedvelem és akkor még rosszabb lesz, ha majd szépen hátat fordít nekem. Nem akarom ezt, és tudom, hogy végül úgyis ez lesz a vége, de akkor már jobb lenne, ha előre elintézném a dolgot.
- Én szívesen tanulnék tőled, de komolyan, még ha nem is lennék attól még profi, és maradnék pálcikaember szintjén. - halványan elmosolyodom. Nem róla van szó, nem miatta nem tudnék magasabb szintre jutni, az én hibám lenne, nem hiszem, hogy valaha is profin tudnék rajzolni, főleg nem úgy, mint ő, de attól még megpróbálnám szívesen és sejtem én, hogy eléggé kiborítom a reakciómmal, pedig tényleg nem szánom annak a dolgot. Egyszerűen csak... jobb lenne ezt az egészet inkább előre lerendezni, mert tudom, hogy úgyse lesz boldog attól, amit meg tud rólam, főleg hogy van egy húga, aki gondolom fontos neki és akit félt és én... nem szándékosan, de végül is ártottam neki, és tudom, hogy ez... elég nagy baj. Próbálom én kinyögni, hogy mi is van, de... nem megy valami könnyen, mert hát ez elég rossz dolog és tudom, hogy nem fog rá jól reagálni, hiszen ki reagálna rá jól mégis? Halkan sóhajtok egyet, sejtettem, hogy nem fogja úgy értelmezni, ahogy kéne, hogy magára veszi a dolgot.
- Nem Arthur, nem erről van szó... nem veled van baj, hanem velem. - újabb sóhaj, aztán megkeresem a legközelebbi kis padot a fal mellett és oda huppanok le. Az a baj és én ezt tudom, hogy ha többet tud rólam, akkor már nem így gondolja majd és én ezt tudom, ő pedig sajnos nem, de majd... rájön és akkor majd szépen el fog tűnni innen, és igazából meg kell értenem, ha így tesz, mert jogos, én ártottam másoknak. - Nem biztos, hogy tényleg akarsz nekem tanítani bármit is, tudod... itt nem túl sokan vannak, akik kedvelnem engem, mert... elég nagy hibát követtem el. - jó, ezt tényleg nehezebb kimondani, mint gondoltam volna, hiába igyekszem én annyira, pedig... tényleg próbálom szavakba önteni, de hogy lehetne úgy, hogy.... egy kicsit jobb színben tüntessem fel magam? - Nyáron én... ártottam másoknak. Miattam kerültek egy szigetre, mert én... blokkolni tudom mások képességét és... és nem volt más választásom, mert... akik ezt akarták megfenyegették a családomat. Én csak meg akartam őket védeni és... és nem tudtam, hogy mi lenne a jó megoldás. Szóval megértem, ha... - finoman megvonom a vállamat. Kissé a szám is megremeg, időnként a hangom is elcsuklik, közel vagyok hozzá, hogy a végén még elsírom magamat... Tudom, hogy nem kéne, nincs is hozzá jogom, mert hibáztam elég nagyot és miattam sokan bajba kerültek, de... mégis mit tehetnék már ezzel utólag? Csak hát félek, hogy ez olyan hiba, aminek örök nyoma marad, ami miatt soha nem fogadnak majd be az itteniek, és talán valahol igazuk is van.

Viszonoztam mosolyát, ám egy valamelyest komolyabb arcot akartam vágni, éreztetve vele, hogy nem csak hülyéskedem. Én tényleg megszeretném tanítani őt rajzolni... hogy végig mellettem lehet, és tudhatom, hogy valami olyasmit tesz, amit esetleg megszeret... és mindvégig mellettem... igen, az nagyon jó lenne... Éppen ezért, bíztatni akartam egy kissé, és persze, nem is akartam, hogy bármennyire is eluralkodjon rajta a kétségbeesés!
- Hidd el, nagyon sok mindenre meg tudnálak tanítani! Ez lenne a legegyszerűbbik! - mosolyogtam rá, és egy kissé fel is nevettem, majd ahogy újra végignéztem gyönyörű arcán, ismét elfogta sajátom az apró kis vörösség. Több időt szerettem volna vele tölteni... jobban megismerni, jobban.... jobban.... barátkozni vele, és... m-megsz... én... é-én... igen... Tehát... igen...
- H-h-ha akarod a-akkor p-persze, hogy... Mi a baj...? - válaszoltam elindulására, majd megtorpanására. Hüyle! Elrontottál valamit! Nem így szoktak az etika szerint mozogni az emberek? Túl sokat mosolyogtál, azt hitte, hogy valami erőszakos állat vagy? Óh, miért vagyok én ennyire, ennyire hülye?! Ilyen szerencsétlennek lenni, hogy még barátkozni sem tudok! De... m-mit tettem...? Én... én nem tettem semmi rosszat... ugye...? É-én nem akartam... semmi rosszat sem tenni... el akartam mnodani neki, hogy mennyire sajnálom, bármit is tettem, és hogy nyilván egy nagy hülyeséget tettem. Az emberek amúgy sem szoktak úgy igazán ebédelni menni, hacsak nem... a-a-a-azt h-hihette, hogy... randira hívom...?! Nem, nem, nem, az nem lehet... mármint... pont velem? Az.... nem, biztos, hogy nem... vagy talán... talán ő is.... vagyis hát, csak ő... érez valamit... i-irántam...? H-h-hát, nem lehetnék olyan ostoba, hogy ne fogadjam el az ajánlatát... n-n-n-nem igaz...? B-bunkóság lenne...
Meg is akartam már szólalni, ám beelőzött, és összetörte vágyálm... vagyis, a feltevésemet. Ám az arca most teljesen átalakult. Az eddigi féktelen boldogság most zavarrá és kétségbeesettséggé változott... nem... ne maradj így... ne maradj így, kérlek...! Ne lássalak szomorúnak...? De mi lehet az oka, hiszen magáról beszél. Félénk talán? Mert akkor semmi gond, engem nem zavar, de... de nem... nem, valami más oka van ennek, valami... ami talán... nem tetszhet nekem...? Nem, Arthur, gondolkodj logikusan! Úgy kellett gondolkodnom! Én... jóban... akartam lenni Carrie-Annel, szóval... hát... N-nem engedhettem meg magamnak, hogy valami számára kínos apróság eltántorítson!
- T-te...? - kérdeztem lassan és gyengéden, kissé közelebb lépve Carrie-Annhez, csak hogy kitöltsem a kzöte és köztem felgyülemlett helyet, amit azzal a pár lépéssel tett ő, amikor elindult. - F-figyelj, ha n-nem akarod ezt az oktatás dolgot, én... - próbáltam magyarázatot találni zavarára, aminek kutatását egyértelműen magammal kezdtem. - Vagy ha egyátlalán bármi aggaszt, én... én segíthetek, igen, segíthetek neked, megoldhatjuk, és... és szívesen tudnék is rólad többet... j-j-jobban meg szeretnélek... ismerni... szóval... érted... - dadorásztam, itt-ott felgyorsulva, máskor teljesen eltunyulva, és megpróbáltam a legkedvesebb és legmegnyugtatóbb arckifejezést felfesteni az arcomra Carrie-Ann érdekében.

Arthur & Carrie-Ann

Őszintén örülök annak, hogy sikerül belebotlanom Arthurba, vagyis épp, hogy neki belém. Lehet, hogy megijedtem először, hogy bántottam őt, de szerencsére nincs semmi komolyabb baja, és még kedves is, ha pedig ezt nézem, akkor jó, hogy találkoztunk, még ha a körülményei nem is voltak éppenséggel tökéletesek. És ettől még simán beleférhet mondjuk egy ebéd, ha már sikerült ilyen jól kijönni egymással, aztán... majd meglátjuk. Lehet, hogy idővel valaki majd beavatja abba, hogy ki is vagyok, mondjuk a húga és akkor aztán hamar el is száll az érdeklődése irányomba. Nem lepne meg és igazából erre is fel kell készülnöm, különben sokkal jobban szíven üt majd a dolog.
- Szóval azt mondod, hogy ha tanítasz, akkor pár hónap múlva nem csak a pálcikaemberek szintjét ütöm meg? - hitetlenkedve mosolyodom el. Nem hiszek én ennyire magamban és tényleg úgy érzem, hogy a kézügyességem nem terjed ki ilyen távlatokba és jó eséllyel nem is fog az életben sem, de... nem akarom lelombozni és végül is megpróbálhat tanítani egy kicsit. Lehet, hogy pl. van olyan, ami menne, ha az emberek nem is, de... a kockák. Jó tudom azt azért nem nehéz rajzolni, de mondjuk egyszerűbb formák, virágok, vagy ilyesmi, idővel... már ha akar velem olyan hosszan foglalkozni, és persze nem jön rá előtte, hogy nagy butaság a részéről a dolog, mert nem szolgáltam rá, hogy bárki is foglalkozni akarjon velem, mert... nem vagyok jó ember, elárultam másokat, még ha azért is, mert nem volt választásom. Mondjuk az biztos, hogy nem most fogunk ennek nekiállni, hanem majd valamikor, amikor oda jutunk, első körben viszont talán egy ebéd beleférhet.
- Oké, akkor ha éhes vagy... együnk valamit, még én se mentem be ebédelni. - biztató mosollyal próbálom összekaparni őt, mert megint jól látszik, hogy eléggé sikerült ezzel a pár szóval is megszenvednie, pedig nem érzem úgy, hogy bármi rosszat tettem volna, ami miatt ilyen nagyon zavarban kéne lennie, ha beszél velem. Úgy tűnik, mintha kicsit el is kalandozna, de végül elindulok szépen előre, csak néhány lépés után torpanok meg és állok meg végül egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Ez... nem biztos, hogy jó ötlet. Mármint én szívesen ebédelnék veled és tanulnék is tőled, de azt hiszem... nem sok mindent tudsz rólam és nem biztos, hogy ha tudnál, akkor is akarnál egyáltalán beszélni csak velem. Én... - elharapom a mondatot, a hangom is elcsuklik kicsit. Így egyszerűbb, mert ha megkedvelem, aztán utána meg fogja magát és eltűnik, és nem akar látni többé, akkor csak buta módon beleéltem magam egy lehetetlen dologba, nem szabad. Akkor jobb, ha most itt elmondom neki az egészet és nem érzi magát átverve a végén, eldöntheti, hogy ettől függetlenül is akar-e velem beszélni és ha nem... hát ott van nekem a lépcső igaz?

Én csak nevettem bizonytalanságán. Sohasem értettem, az enmbereket miért nem hajtja semmiféle vágy az előretörésre, a fejlődésre, hogy eljuthassanak a tökéletességig. Az én elmém testemet sohasem hayta nyugodni. Mindig ott szóltak a fejemben, a gondolatok, mindenütt, meséltek, szörnyűséges dolgokról meséltek, de akkor is elmondtak rengeteg tanulságos történetet. Termsézetesen, az agyam persze arra már képes volt, hogy kiszűrje, melyik fontosabb - egy ember életében a szerelem, vagy gyors élelemszerzés az utcán. Éppen ezért, sohasem engedtem meg magamnak gyakorllatilag, hogy ebbe a baráti életben részt vegyek. Sem képességem, sem pedig elmém nem engedte meg nekem, sőt, talán az egyetlen dolog, amit megengedett az az volt: Túlélni. Túl kellett élni! Hogy megtalálhassam a hugocskámat, hogy tudjam: biztonságban van, és meg kell, hogy védjem! Hogy tudjam.... gondoljam... hogy még mindig szeret, és nem felejtett el. És valóban, igaza volt elmémnek. Ám azóta, teljesen elcsöndesedett, leszámítva a szörnyű fejfájásokat, amiket a túl sok érzelem és hang áramlásából kapok, amelyek mind-mind fejembe szálltak éjszakánként. Talán nem tudtam sohasem jól beszégletni emberekkel, de mindig is képes voltam a tőlem telhető legjobb formát hozni, akár még az iskola tanárai előtt is. Különleges memóriám engedélyezte, hogy mindent elmentsek elmémben, az emberek szemrebbenéseinek dőlésszögétől kezdve a lepkék szárnyfesztávjának kiszámítása, mind-mind megjegyeztem, vagy legalábbis technokrata képességem segítségével ki tudtam őket számolni az addig megkapott információk alapján. Így minden nappal egyre jobbá és jobbá válhattam. De ha a társasági életről volt szó... nem volt biztos statisztika...
- Ugyan-ugyan! - nevettem neki, és végigtekintettem újra Carrie-Ann arcán. Olyan szépséges mosolya volt... ezt az arcot még az én különleges elmém sem bírta teljesen feldolgozni, és nem bírta volna lefesteni előttem, mily arckifejezést vághatott rémületében. Nem is akartam sohasem, hogy az az arc megjelenjen előttem... - Hidd el, nagyon könnyű, csak bele kell jönnöd! - tettem még hozzá, majd ahogy meghallottam kérdését, kissé körbetekintgettem, és mintha csak akkor jutott volna eszembe, hogy hol vagyok. Letekintettem a hasamra, majd ismét fel Carrie-Annre, és elpirulván szólaltam meg. - H-h-h-hát... n-nem, de... n-n-nagyon é-éhes vagyok... - böktem ki nehézkesen, és el is vesztettem az erőmet attól, hogy a szemébe nézhessek.
Óh, igen, te fajankó, éhes? Ez a legjobb, amivel előhozakodhattál? Most mi van, nem megfelelő ez a téma? Nem, dehogy, de azért jobbat is választhattál volna. Na, tudod mit, szerintem inkább fogd be! Tudod, lehet, hogy meghallja a gondolataidat.... Áh, biztos azt gondolja csak, valami fura érzése van, vagy valaki más beszél. Végülis, el tudom torzítani magamat. Nagyon ügyes, ha nem a saját elmém lennél, már rég agyonlőttelek volna! Az nem a saját haláloddal járna? ...pofa be...

Arthur & Carrie-Ann

Ha tudnám, hogy senkinek sem mutatta még meg a rajzait azért eléggé meglepne a dolog, hogy akkor miért pont nekem. Nem tettem én semmi olyat, ami ezt indokolná. Bárki aggódna a másikért, ha az leesik a lépcsőn, megüti magát és komolyabb baja lesz. Jó oké, szerinte nem lett komoly baja, de azért... szerintem nagyon is. Eléggé vérzett ahhoz, ahogy aggódjak miatta és mivel az egész miattam történt... na szóval minden normális ember így reagálta volna ezt le nem? Tényleg én vettem túlságosan komolyan a dolgot? A rajzai viszont nagyon szépek. Fel sem merül bennem, hogy egyébként nem ezzel foglalkozott, hogy más volt a célja akkor a suli megfigyelésével, amikor átesett rajtam. Nem feltételezem valakiről direkt azt, hogy nem mond igazat, vagy... terel, mert hát végül is igazat mond, csak tényleg szimplán terel, hogy ne mesélje el a teljes igazságot.
- Hozzám képest tuti, én leragadtam a pálcikaembereknél, ami azért nem valami nagy szám. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Én meg a rajzolás... nem mondanám, hogy kifejezetten profi vagyok benne és jó eséllyel sose lehet az. Nem is hiszem, hogy ezt igazán lehetne tanulni, szerintem inkább születni kell rá. Esetleg megpróbálhatnak átadni neked valami alap tudást, de elég kicsi az esélye, hogy tényleg sikerül is megtanulod azt, ami másnak egyszerűen zsigerből jön. Ez valahol olyan, mint az írás, netán a képességeink. Nem tudná senki se megtanulni, hogy úgy gyógyuljon ahogyan én.
- Köszönöm, az jó lenne, bár... először szólok, hogy csalódni fogsz, mert nem hiszem hogy gyors és nagy fejlődést mutatok majd, de... meglátjuk. - azért no az ember legyen tisztában az adottságaival és azok nekem nem kifejezetten nagy mértékűek, ami a rajzolást illeti. Közben azért kicsit toporgok, mert hát ne ácsorogjunk itt a folyosón és igazából nem is tudom, hogy most akkor mi legyen. - Öhm... ebédeltél már? - mást nem jutott most hirtelen eszembe és én még igazából nem ettem, főleg mert nem vettem rá magam, hogy bemenjek a tömegbe, de talán már jobban ürült az étkező és nincsenek annyian, ezáltal senki se fog kinézni onnan... talán.

Remegő kezekkel emeltem fel a füzetet, de már elhatároztam, hogy meg fogom mutatni neki. Meg akartam mutatni neki a rajzaimat... én még... sohasem mutattam meg senkinek... még a hugicám sem tudta rólam, hogy ilyen jól tudok rajzolni, talán következetetthette, de amúgy... még snekinek sem... mtuattam emg őket... igazából, még senkit sem érdekelt. Az utcán láttam én életemben valaha is igazi festményeket, amiket egy kevéske pénzecskéért próbáltak eladni a nyomorékok és hajléktalanok, de azok nem tűrtek el sokáig a közelükben, hiszen én nem tudtam fizetni, pedig sokszor akartam is... haha. Habár, így visszagondolva... egyáltalán hova tudtam volna elrakni azt a képet, hisz minden nap egy újabb helyre mentem, abban a reményben, hogy közelebb kerülök a hugocskámhoz... amit végülis el is értem.
- K-k-köszönöm... - mosolyogtam rá elpirulva. Még soha, senki nem dicsérte így meg a rajzaimat. - Sz-sz-szerintem nem olyan j-jók, de ha... te így gondolod... - néztem fel rá, és lassan elraktam az öltönyöm belső zsebébe a füzetemet. Megdicsérte a rajzaimat, megdicsérte őket! Nekem még soha.... soha senki... ő... ő megdicsérte őket... már egyáltalán nem fájt akkor a sebem, hogy is fájhatott volna, ha egy ilyen szépséges és kedves lány aggodalmaskodott érte, és gondoskodott rólam... ez egy... olyan érzés volt, amit a hugocskám még sohasem... mutatott felém...
- H-h-ha gondolod, tanthatnálak! Bármikor! Ha lenen kedved hozzá, és én angyon tudok rajzolni, és n-n-nagyon jó lenne, ha veled.... rajzolni lehetne, és nagyon szeretném, ha... segíthetnék... ezért cserébe, hogy... j-jobban rajzolj! - nevettem és hadartam neki a szavakat óriási elszántsággal, elpirulva és végig mosolyogva rá. Őszintén reménykedtem benne, hogy elfogadja, és velem amrad majd, és eljön majd, és velem lesz... és.... együtt lehetünk... h-hogy... rajzoljunk...

Arthur & Carrie-Ann

Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ne akarnék itt maradni és megvárni őt, hiszen miattam lett baja. Igen még mindig így gondolom és amúgy is azt mondtam, hogy megvárom, elég nagy bunkóság lenne a részemről ezek után csak úgy lelépni és itt hagyni, főleg mert eddig is látszott rajta, hogy nem rendelkezik túl nagy önbizalommal. Mostanában nekem sincs olyan sok mondjuk, ez sajnos így van, de én legalább alapból felettébb laza és nyitott típus vagyok, könnyen beszélgetek el másokkal, és elég könnyen nyitok is bárki felé, de... az utóbbi időben ez sajnos nagyban vissza esett a kellemetlen incidens miatt, amit én okoztam, történetesen, hogy egy csomóan sérültek meg miattam és rekedtek egy szigeten és hát... ha jól sejtem, akkor Arthur nem nagyon tud erről semmit sem, mert akkor nem így nézne rám most sem, amikor végül kijön.
- De az a lényeg, hogy most már biztos, hogy nem lesz baj, így én is nyugodtabb vagyok. - mosolyodom el. Oké, lehet hogy sikerült kissé túlizgulni a dolgot, de attól még tényleg úgy érzem, hogy jobb a bajt megelőzni, mint hogy aztán meg mégis bekövetkezik, mert azt hisszük, hogy úgy se lesz majd semmi sem. Azért elfertőződhetett volna vagy bármi, ha nem tisztítják ki rendesen. Igazából a kérdésem a jegyzet füzetére vonatkozóan tényleg csak egy ártatlan kérdés, nem vagyok én kém, vagy nyomozó, vagy bármi egyéb, csak kíváncsi inkább, nem is nagyon érezhet felőlem ártó szándékot, vagy hasonlót.
- Figyelj, nem muszáj megmutatnod. - rázom meg a fejem, mert látom én, hogy milyen nagy gondot okoz neki ez az egész, mintha azt se tudná, hogy mit tegyen, én pedig igazán nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni. Az ő jegyzet füzete, igaza van, talán az ég világon semmi közöm sincs hozzá, lehet, hogy nem is kellett volna megkérdeznem. - Oh, ezek igazán szépek, nagyon ügyesen rajzolsz! - azért annyira nem vagyok bátor, hogy bele is lapozzak, hiszen eleve nagyon nehezen vette rá magát, hogy megmutassa nekem, úgy hogy nem lenne hozzá merszem. - Régóta gyakorolod már? Nekem valami iszonyú a kézügyességem, szóval irigyellek. - sok mindennel szeretek foglalkozni, de valahogy a rajt nem volt soha sem az erősségem. Azt hiszem ez is olyasmi, amit nem lehet igazán tanulni, inkább születni kell rá, ezek szerint ő született tehetség lehet.

Kissé égette a sebemet még a fertőtlenítő szer, de azért egész jól tűrtőztettem a fájdalmat. Mint mondtam már, sokkalta nagyobb fájdalmakat is el kellett tűrnőm, mind mentális, mind fizikai fájdalmat, azokhoz képest pedig ez csak egy szúnyogcsípés volt. Bár be kell vallanom, egy igazán csiklandós és vakarásra kínálkozó szúnyogcsípés. Nem is birtam tűrtőztetni magamat sukáig, míg elkezdtem kapargatni a kötést. Nem igazán zavart az a tény, hogy a seb esetleg rosszabbodna, határozott voltam affelől, hogy nem lesz semmi komolyabb baja se a karomnak, se egészében a testemnek azzal, ha egy kicsikét enyíhtem az égető érzést. Amikor a fejem szokott égni az emberek gondolatainak végleges és akaratlan megjegyzéséről és túltöltődésétől. Ha túl sok ember fvesz kröbe engem, egyáltalán nem tudom már visszatartani képességemet, az pedig elszabadul, mint egy farkas a tengernyi birkanyájban, úgy zabálja és folyamatosan csak fogja el a gondolatokat, a sok szenvedést, irigységet, dühöt és kínt, hogy ezeket mind oly hatalmas odaadással továbbítsa nekem, hogy mnidegyiket átérezzem, és még inkább hogy a különlegesen jó memóriámba mindegyik beleolvadjon, hogy soha nem felejthessem el őket. Gyűlöltem ezért magamat, az elmémet, ami leginkább egy második énként funkcionált. Voltak esetek, amikor ha az elmém már egyáltalán nem képes feldolgozni ezeket az adatokat, akkor kiesett egy részlet, és általában valahol máshol ébredtem fel. A saját, vagy más vérével a kezeimen.
Amikor kijöttem, és ő azonnal hozzám sietett, teljesen eltűntek a kétejeim, és egy széles, boldog mosollyal köszöntöttem őt és kérdését.
- Mint mondtam, kutya bajom: csak egy kicsit lehorzsoltam a kezemet, lefertőtlenítették, és bekötözték. Az orvos azt mondta, pihentessem. - számoltam őszintén be neki, és végig boldogan mosolyogtam, hátha azzal még inkább megnyugtatom. Aztán hirtelen meghallottam a másik kérdését is. Érdeklődik... a jegyzetfüzetem után... egy csapda lehetne?! Lehet, hogy ő igazából nem egy árnyék, vagy egy olyasvalaki, aki az elmémet le tudja olvasni, hanem egy sokkal rosszabb fajta kém. Olyasvalaki, aki szeretettel és együttérzéssel próbál közelebb kerülni hozzám, hogy aztán... hogy... óh... vagy csak kiváncsi. Igen, mindkettő egy lehetőség, persze mindkettő teljesen reális eset, csak... na, mindegy, egyelőre... mondjuk azt, hogy egyelőre a második opció, de lesz mindig egy B-tervem.
- N-nos... é-é-én... é-én... - kezdtem lassan. Igazából három opción bajlódtam - elmondjam-e neki az igazat, hazudjak a jegyzetfüzetről, vagy... megmutassak-e neki valamit...? - H-hát... én... én... tudod... - elővettem a füzetet. Nem lett volna értelme azt mondani, hogy nem is volt nálam, már tudta. Direkt egy olyan oldalon nyitottam ki, amely közelében sem volt az épület szerkezeti képleteihez, sem egyéb számításokhoz, hanem inkább a rajzaimnál. A különleges memóriának nem csak hátulütői voltak, tökéletesen tudtam emlékezni arra is, hogyan fessek le egy egyént, ha arcát megfigyelhetem. - H-h-hát... e-ezek... - emeltem fel elpirulván lassan a jegyzetfüzetet, amelyben képek voltak mindenféle régies ruhákat viselő nőkről, férfiakról, különböző egyszerű eszközökről, amiket minden nap láthattam. Mindegyik kézzel rajzolt volt. - T-t-tudod... nagyon jó a memóriám... é-és... hát... ha van egy kis időm... hát én... - egyszerre játszottam is, meg őszitne is voltam. Nem mutattam még meg ezeket senkinek sem, és még arra is kellett figyelnem, hogy ne bukjak le. Ez az én szerencsém.

Arthur & Carrie-Ann

Vicces lenne tudni, hogy mindketten pont ugyanannyira vagyunk ettől az egésztől zavarban és hogy mindkettőnknek pont ugyanannyira nehéz elhinni, hogy a másik egy kicsit is érdeklődik iránta, vagy netán kedvesnek tartja. Mondjuk esetemben én tudom ennek az okát. Mostanában nem sokan kedvelnek, pedig régebben azért sokan voltak így ezzel. Nem azt mondom, hogy kifejezetten népszerű típus vagyok, egyszerűen csak kedvelnek az emberek, mert mindig könnyen alkalmazkodom másokhoz és ez azért könnyen kezelhetővé tesz, de... az egészet itt nem kicsit sikerült felrúgni azzal, amit tettem, pedig én igazán nem akartam, csak hát... nem volt más választásom, bár ezt sajnos ugyanúgy nem értették meg a többiek, legalábbis sajnos a többség sem. Arthur pedig talán nem is tud az egészről semmit sem és majd ha már tudni fogja, akkor majd lesz nagy baj... na akkor már nem akarja majd, hogy megvárjam az után, hogy ellátták a sebét, csak ezzel ő most még nincsen tisztában.
Még azért villantok rá egy mosolyt mielőtt bemegy, aztán lehuppanok kint. Szívesen megvárom, csak hogy tudjam, hogy jól van, mert mint mondtam szerintem ez egyértelműen az én hibám, miattam történt vele az egész, rajtam esett át, szóval kötelességem megvárni, hogy rendben lesz-e. Nem sokára nyílik az ajtó, én pedig fel is pattanok, amikor meglátom, hogy úgy fest nagyjából jól van és még a kötés is kivillan a gondolom azóta már felvett ruhája alól.
- Jól vagy? Mondtak valamit? - lépek egy kicsit közelebb, bár nem akarok én rámászni, vagy ilyesmi, hogy a dolog idegesíteni kezdje, csak érdekel, hogy hogy van. Igazából meg se fordult a fejemben, hogy lelépek és nem várom meg, főleg ha már megígértem, hogy itt leszek mire visszajön, szerintem ez alapvető. - És egyébként miért közlekedtél... háttal? - mert annyira ugyan nem figyeltem, de nem esett volna át rajtam, ha rendesen előrefelé megy. Annyira talán azért nem vagyok láthatatlan, hogy nem vesz észre valaki, aki le akar menni a lépcsőn. Azt láttam, hogy valami jegyzetfüzetféle volt nála, de nem tudom, hogy pontosan mit is akart vele. Talán csak szeret rajzolni, de ahhoz mégis könnyebb, ha az ember kellő távolságban leül és úgy áll neki, mozgás közben azért sokkal nehezebb ilyesmit művelni.

Kicsit sem lepett meg, hogy ismét visszahallottam, hogy valaki ismerné a hugocskámat. Úgy tűnt, eléggé sokan vannak, akik még fel is ismerik, nem hogy csak a nevét tudnák, habár ez ebben az esetben valahogy máshogy hatott a számomra. Mitnha nem ismerte volna teljesen, sőt, mintha... valami rossz dolgot érzett volna vele kapcsolatban.... nem tettem azrét teljesen inaktívvá a képességemet, és ezáltal kissé tanakodóan is tekintettem rá, de végül úgy döntöttem, hogy felhagyok ezzel. Lehet végülis, hogy csak azt hiszi, hogy Angi rossz, mert valaki bemagyarázta neki, vagy pletykált róla, de az is lehet, hogy csak egy rosszabbik állapotában talált rá a hugocskámra. Nem lehet semmi komoly... nem...?
Boldogsággal és egy apró remegéssel töltött el, amikor megláttam, hogy rámmosolygott a dicséretem hallatán. Melegség fogott el, és nagy sajnálattal hallottam, amikor azt mnodta, hogy itt knit akar megvárni. Én csak bólogattam, és mosolyogtam rá, majd lassan be is mentem, visszatekintve rá.
- Köszönöm, hogy... itt vagy... - mondtam lassan, és bementem. Odabent már egy orvos várt, aki levetette velem az öltönyt, és megvizsgálta a karomat. Igazam is volt, tényleg nem volt olyan nagy esés, ámbár a vér már elég szép számával befestette a karomat, amíg eljutottunk az orvosiba. Letörölték a vért, és a sebet, majd az orvos mindenféle kenceficéket kent rá a horzsolásra, amivel megakadályozhatta az esetleges fertőzést, ezután jött a kötszer. Legfeljebb tíz percen belül kint is lehettem, nem is ajánlott más a doktornő, mint hogy pihenjek egy kicsikét a vérveszteség miatt, és ne dörzsöljem a sebet, aztán az begyógyul.
Aztán kiléptem az ajtón, és rögtön Carrie-Annt próbáltam megtalálni a szemeimmel. Votl valahogy egy olyan benyomásom, mintha el akart vonla menni... mintha... nem is akart vonla velem törődni... és megijedt is a Whitmore név hallatán... itt valami nem lehetett rendben.

Arthur & Carrie-Ann

Ha nem lennének soha sérülései, hanem érezné a fájdalmat, azt hiszem ő is túlreagálná másokét, szerintem ez valahol érthető, főleg hogy amúgy sincs éppenséggel jó helyzetem most az iskolában. Ha e mellett még bejönne az is, hogy kiderül miattam még valaki megsérült, azt hiszem végleg eláshatom magam és nem is lesz már értelme próbálkozom azzal, hogy valaha újra elfogadjanak. Ezt nem akarom, pont ezért aggódom és akarom elkísérni a gyengélkedőre, hogy biztosan rendben legyen, ne az legyen rólam a következő terjedő hír, hogy megint csak bajt okoztam, még ha ezúttal nem is volt szándékos a dolog.
Persze lehet, hogy tényleg kissé túlzásba viszem a dolgot, bár azért nem ugrálom annyira körbe, szimplán csak nem ismerem én annyira a sérüléseket tapasztalat híján, és szeretném, ha tényleg nem lenne komoly baja. A kedves dicséretre elmosolyodom, és látom, hogy újfent kissé elpirul.
- Köszönöm Arthur, a tiéd is szép és... azt hiszem ismerem a... húgodat? - ez csak tipp, azért is fut fel a szavaim végén a hangsúly kérdő formába. Nem tudom, ismerem Angelát, ha nem is jól, de ott volt a szigeten és nem hiszem, hogy kifejezetten kedvel engem, amit végül is meg lehet érteni, én se kedvelném magamat a helyében. Ha viszont Arthur a testvére akkor talán... csak még nem hallott arról, ami a szigeten történt? De majd fog és akkor ő is ugyanígy lesz ezzel, ő is... utálni fog, bármi történt is most.
Lassan elérjük közben a célt, a betegszobát. Azért bemegyek vele, de nem biztos, hogy rá kéne teljesen akaszkodnom, hiszen mégis csak... ha megnézik a sebét, akkor gondolom le kell vennie majd a felsőjét, szóval amíg ő bemegy az előkerülő doktornőhöz, én addig szépen lehuppanok a kinti székekre. - Megvárlak itt, ha... nem baj. - csak hogy tényleg tudjam, hogy minden rendben, de persze az se lepne meg, ha azt mondja, hogy nem szükséges. Igazából, mint mondtam még nem tudja, hogy ki vagyok, de... majd megtudja és akkor már egyből nem lesz ez az egész ennyire kellemes, ebben biztos vagyok. Nem hiszem, hogy ember van a talpán, aki csak úgy el tudná nézni nekem azt, amit... tettem.

Egyértelműen túl reagálta a dolgokat. Ez csak egy egyszerű horzsolás volt, kissé lejött a karomról a bőr, és piszkos lett, de ebbe tudtommal még senki nem halt bele. Amikor kiskoromban menekülőre kellett, hogy fogjam a dolgokat, sokszor elestem, és durvább, nagyobb sebeket is szereztem, és csak egy kissé lemostam őket, meg befedtem őket, és ennyi. De nem csak ezért nem akartam menni - már megint el lettem terelve feladatomtól. Igaz, Angela elmondta nekem már ttöbbször is, hogy barátokat kell szereznem.... de akkor is, fontosabb volt kettőnk biztonsága, mint a barátok! Leginkább az övé - ugyanis, ha én el is vesznék, ő tovább élhetne, míg az én elmém részben egyesült az övéével, és sokszor át is veszi a testem felett az irányítást, ha a hugocskám biztonsága a tét. Talán ezért is kezdtem bele ebbe a "küldetésbe," de attól mgé szándékom volt teljesíteni azt. A Birtokot magát pedig már kívülről fújtam, még úgy is, hogy nem engedtek be mindenhova. Könnyű leírni az egész Birtok építészeti szerkezete alapján, hogy milyen méretűek és stílusúak lesznek azok a bizonyos szobák, amik zárva maradnak előttem. És azokat is általában elkerültem volna, hiszen ha valami rosszul jött volna ki - a Birtok iskolából börtönné változott volna. Már ha igazából nem is egy börtön.
De, kénytelen voltam vele menni. Annyira aggódott, és annyira kétségbe volt esve... és... miattam... ilyen érzelmeket legutóbb csak a hugocskám mutatott irántam, és ő a legkedvesebb dolog az életemben. Tehát, igen, nem mondhattam ellent egy ilyen gyönyörű, és aggodalmas, engem féltő babaarcnak. Végig követtem őt az orvosira, habár az a nagy aggodalom és körülugrálás, amivel a betegszobákig támogatott már tényleg zavarba ejtő volt a számomra. Vajon miért viselkedhet így? Őt is a képessége teszi ilyenné? Vagy valóban ennyire aggódna értem? Egy vadidegenért? Hiszen még a nevét sem... Óh, szóval Carrie-Ann.
- E-ez egy nagyon gyönyörű név, Carrie-Ann... - mosolyogtam rá, és az arcomon ismét megjelent pár kisebb vörös pír - N-nos... az enyém... Arthur Whitmore. - nevettem rá egy kissé, majd nehézkesen beléptem az ajtón. Valójában mindig is rajongtam ezekért a szobákért, a jelentésüktől függetlenül. Hiszen szerencsére nem volt sok beteg itt elszállásolva - éppen ezért halk volt, gondolatoktól mentes, és az alagsorban is volt, így se fentről, se mellőlem nem hallatszhatott senkinek sem a gondolata, csak a sajátom, és esetleg azé, aki velem volt.

Arthur & Carrie-Ann

Szerintem természetes dolog, ha aggódunk valaki miatt, főleg akkor, ha az illető miattunk esett le a lépcsőn, mert hát én ültem rossz helyen és mindez e miatt történt nem igaz? Szóval persze, hogy kellően rosszul érzem magam a miatt, hogy baja esett. Kiszakadt a ruhája és még a karja is sebes lett, és nem is kicsit, ha egyszer ennyire csepereg belőle a vér. Szeretném, ha jól lenne, mert nem mindenki gyógyul olyan könnyen, mint én és nem mindenki olyan, hogy nem érzi egyáltalán a fájdalmat. Nem is tudom, hogy ő mondjuk hogyan bírja, nekem biztos, hogy sok lenne érezni bármit is. A szigeten amikor el kellett játszanom... hát az se volt egyszerű, de azért igyekeztem, még sem tudom, hogy milyen lenne igazából. Vajon, ha a képességem nem működik, akkor érzem a fájdalmat? Vagy ez egyszerűen nem függ össze, mert így is úgyis a sérülésem miatt ez maradna? Nem tudom, de azt hiszem nem is akarom annyira kideríteni a dolgot, ha hirtelen érezném a fájdalmat, talán sokkolóan hatna. Ha a képességem kikapcsolna, akkor jó eséllyel nem lenne immunrendszerem és minden kikészítene rövid idő alatt, hiszen bennem nem alakult ki semmiféle alapvető védelem, ami a legtöbb embernek, hiszen gyerekkoromtól meg van a képességem.
- Az a biztos, ha megnézik, mert tudod belemehetett a kosz és akkor el is fertőződhet, én pedig azt nem venném a lelkemre. - igen a tekintetem még mindig kellően aggódó, de azt is látom, hogy elpirul, amikor rám néz. Nem értem, nem szoktak rám így nézni. Hát igen anno Adam közeledését se nagyon vettem igazából észre anno, nem csoda, ha ezek a dolgok nekem nem igazán jönnek át. - Persze, szívesen elkísérlek, miattam van ez az egész. - ha kell akkor még segítek is neki menni, bár jó eséllyel nem tudnám megtartani, mert jóval nagyobb nálam, de a szándék a fontos igaz? Az ajtót azért legalább belököm előtte, csak aztán fordulok vissza, mikor rájövök, hogy egy apróság elmaradt. - Egyébként Carrie-Ann vagyok. - igen a bemutatkozás, mert hát ha mondjuk el kell mondani az orvosnak, hogy mi történt, akkor ne úgy magyarázzuk már, hogy ő ott, hanem tudjuk legalább a másik nevét, az azért hasznos, ki tudja, a végén komolyabb baja lesz, akkor meg illene tudnom kit akarok eljuttatni a betegszobára.

Tárgy: Re: Arthur & Carrie-Ann - Egy apró sérülés