Scarlett & Liam - A nagy hír

Liam & Scarlett

- Nem hiszem, hogy ellenkezni akarnék. - mosolyodom el. Randi, már miért ne akarnék elmenni vele egy igazi randira? Bárhová... bármikor, akkor egy randinak sem leszek sosem ellenére. Szeretek vele lenni, teljesen mindegy, hogy az egy randi, egy mozi, vagy vacsora, netán szimplán csak egy délutáni pihi az ágyban, amikor még abban sem vagyok biztos, hogy álmos vagyok, de szívesen hallgatom az ő békés szuszogását és vagyok egyszerűen csak vele. Ennyi... épp ez mutatja azt, hogy szeretem igaz? - Én is, Atlantát imádtam, és mindig is fogom, hiszen ott szerettelek meg. - még ha nem is ott volt az első csókunk, de a nyaralójuk is mindig közel fog állni hozzánk, ez nem is kérdés. Igazából nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném azt, ami köztünk volt, vagy van és nem hiszem, hogy ez valaha is elmúlna, biztos, hogy nem fog, mert túlságosan erős érzés.
- Mondhatni voltak előnyei Kanadának is. - halványabb azért a mosolyom. Én ennyire nem vagyok lelkes azzal kapcsolatban, hogy ott voltunk. Mégis csak elraboltak minket, még ha ez is lett a vége, még ha... végül jó lett belőle azzal, hogy babánk lesz. Azt hiszem már tényleg látom rajta, hogy örül, mert én is örülök, még ha kell is talán egy kis idő, amíg sikerül majd a dolgot teljesen feldolgozni. Nem sok, de... azért egy kis idő kelleni fog majd, és persze még nem, de majd át kell gondolni, hogy mit hogyan oldunk majd, de van erre kilenc hónapunk. - Igyekszem is, de amúgy sincs benned semmi rossz. - mosolyodom el újra, és még egy puszit is kap az arcára. Nem... hiába nem gondolja magát annyira jónak, mint én, sokkal jobb is annál és teljesen felesleges rosszat gondolnia magáról, én úgysem fogok tudni benne soha semmi rosszat meglátni, ehhez kétség sem férhet. - Tudom, de... nem számít, nem lesz rosszabb sora, ha nem lesznek nagyszülei. Lesznek nagynénjei és keresztapja és szülei és mind szeretni fogjuk. - kicsit meg is szorítom a kezét, és ebben biztos is vagyok. Liam édesanyja... talán nem akarja ezt, de az is lehet, hogy egy unoka hatna rá és akkor talán akarna velünk kapcsolatban lenni, sosem tudhatjuk, ha nem beszélünk majd vele.
- A hangszigetelt falak... más szempontból sem rosszak. - nevetek fel röviden egy pillanatra. Na igen akár a pici érkezése előtt is össze lehetne hozni, és akkor lenne pár laza hónapunk, amikor más tekintetben se nagyon kell visszafogni magunkat igaz? - Igen, valaki nagyon jót. - bólintok még és szépen leügyeskedem magam az ágyról. Egy csók még kell, és csak aztán irány enni valamit. Nekem már végül is ahogyan mondja kettő helyett kell, bár még nem hiszem, hogy ennek nagy lenne a jelentősége, majd talán később, amikor már nagyobb lesz, de majd ennek is utána járunk jobban. Aztán pedig jöhet az is, hogy beszélünk mindenkivel, akivel érdemes.

// Én is köszönöm szépen, imádatos volt! szivecske

//

Scarlett & Liam

- De azért egyszer elvihetlek egy rendes randira, igaz? – pillantok rá mosolyogva. Ez ellen csak nincs semmi kifogása, igaz? Nem mintha kötelező lenne, de… legyen azért egy randink, persze csak ha akarja, mert ha nem, akkor nem kell, jó így minden, ahogy van, jobbat nem is kívánhatnék nála, nálunk…ennél, ami történik velünk. – Igen, tényleg az volt. Örülök, hogy eljöttél velem aznap. – kimondhatatlanul örülök. Már akkor örültem, és tudtam, hogy talán nem kéne, de… egy kis szabályszegés még belefért, igaz, Csak egy utazás…ami végül sokkal több lett, de egy pillanatra sem volt afelől kétségem, hogy jól cselekedtem-e. Minden, ami ott történt…így kellett lennie.
- Én eddig sem utáltam annyira. A két legszebb dolgot kaptam tőle. – Scarlettet és a… gyerekünket, aki megfog születni. Fura ezt kimondani még, mert soha nem gondoltam úgy, hogy egyszer apa leszek…persze, megfordult a fejembe, de… annyira nem gondoltam bele, és most ez valóságos, mégis… kicsit olyan, mintha ébren álmodnék. – Melletted nem is tudnék. Kiölsz belőlem minden rosszat. – jobbá tesz, mellette jobb embernek érzem magamat. Mondhatni minden, amit szeretek magamban az ő. Sokan mondták, hogy nem jó az, ha valakitől szinte már függsz, de én nem érzem ezt hibának, sőt, inkább csak úgy érzem, hogy pont ezért ilyen erős a kapocs kettőnk közt. – Tényleg nem, de… tudod, amíg én nem számíthatok rá, mint a fia, akkor… - akkor az unokája se számítson rá hiába. Talán jobb az, amíg kicsi, de pont akkor kéne a legtöbbet vele lennie, nem? Sajnos az én családom elégé defektes, Scarletté meg… nem volt az. – De a lényeg, hogy ott lesznek neki. – nem csak mi, hanem a barátaink, Dorothy… segítenek, ott lesznek, igaz? Ren-re biztos vagyok, hogy számíthatok, soha nem hagyott cserben, és mindent megadna azért, hogy Ren bácsi lehessen, igaz? Na jó, ebben annyira nem vagyok biztos, de Ren olyan nekem, mint a testvérem. Tűzbe tenném a kezem érte. – Igen, igazad van. Maximum…hangszigetelt falaink lesznek. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, azért kétlem, hogy a többség azt akarja hallgatni majd, ahogy a kicsi felsír éjszakánként… kilenc hónap, kilenc hónapom van, hogy megtanuljak jó apa lenni, hogy megtanuljuk mit hogy kell. Kilenc nehéz hónap… de megéri majd minden másodpercét. – Igen jobb lesz. Mi…alkottunk valami…valaki nagyon jót, igaz? – mindig is akartam családot, annak ellenére is, hogy az enyém korántsem volt jó. Apa akartam lenni, de soha nem éreztem igazán valósnak a gondolatot, de most…hogy tudom, igaz, tényleg apa leszek, az érzés…felbecsülhetetlen. Tökéletes. Nem adnám semmiért sem. – Oké, akkor… menjünk, neked amúgy is két ember helyett kell már enned. – vigyorgok rá, ahogy felállok miután viszonoztam a csókját. – Aztán keressük meg Ren…bácsit. – igen, azt hiszem mostantól könnyen lehet, hogy én is így fogom hívni….elvégre gyakorolni kell, nemde?

//Tudod, hogy szuper volt :alllove:

//

Liam & Scarlett

- Engem nem érdekel, hogy mások szerint mi számít normálisnak. - rántom meg a vállamat mosolyogva. Ez így volt tökéletes. Én nem vártam sosem azt, hogy minden úgy menjen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Én csak azt akartam, hogy boldog legyek és az meg lett így, másra akkor miért lenne szükség? - Atlanta egy nagy első randi volt, egy csodás hosszú randi. - utazás inkább, de nem is számít, hiszen volt benne minden nem igaz? Beszélgettünk rengeteget, vacsiztunk, bár konzervet a kandalló mellett. Az más kérdés, hogy együtt aludtunk és úgy alakult az az első csók is, vagy hogy aztán repülőre ültünk, hogy elmenjünk Atlantába, de ez akkor is így volt jó, így a miénk és így egyedi, engem pedig egy kicsit sem bánta, hogy nem volt a hagyományos értelemben vett randink.
- A végén nem fogjuk annyira utálni Kanadát igaz? - hiába volt az egész rémes és hiába mentünk át rossz dolgokon, de már rendben vannak a sebeink és nem lett végül komoly baj és most itt vagyunk és itt a nagy hír és igenis boldognak kell lennünk, mert a mi életünk nem szokványos és ha ezt elfogadtuk, akkor máris tökéletesnek fogjuk érezni még így is. - Tökéletes veled minden, ezt kell csak tudnod, én nem akarok mást és nem akarom, hogy bármi máshogy legyen, úgyhogy ne gondolj semmi rosszra. - fel se merüljön benne, hogy én elmegyek, vagy bármi olyat tesz, ami nekem rossz. Nem fog vissza, mert én akarok vele lenni és nem ő kényszerít rá, hogy itt legyek. Nem akarok máshol lenni, vagy mással, miért akarnék, ha egyszer őt szeretem és vele tökéletes az életem? Szeretném, ha minden ilyen buta gondolatot kiverne a fejéből minél előbb. Örülök, hogy végül csak kimondja, hogy menni fog, hogy ő is tud, hogy akar hinni abban, hogy minden rendben lesz. Megoldjuk ezt is, mint mindent és jól fog menni, mert ha együtt vagyunk akkor erősítjük egymást és minden akadályt legyőzünk. Hazajöttünk Kanadából, akkor nem fog kifogni rajtunk egy baba sem, főleg hogy ő jó dolog, szeretni fogjuk és törődni vele. - Nem számít, lesznek szülei, akik sosem hagyják magára és lesznek keresztszülei, lesz egy nagynénje és... talán édesanyád is majd idővel... Nem tudhatod. - igenis jó dolga lesz a picinek. Talán nem nagyszülei lesznek, de sokan lesznek, akik várnak majd rá, akik majd szeretni fogják és vigyázni a lépteit, és ez bőven elég. Szerencsés gyerek lesz, még akkor is, ha nem túl jó világba születik majd. - Megértik, egyikük sem olyan, hogy baj lenne, nem fognak e miatt elküldeni minket. - nem hiszem, nem olyanok. És ez jó hír nekik is nem? Ez a hely egy menedék és igenis az ő érdemük, hogy egymásra találtunk és a pici talán remény is lesz a jövőre nézve, hogy lehet minden szép és jó. - Igen, biztosan meg lesznek lepve, és... nekem most is tökéletes volt minden veled, de csak még jobb lesz, ha hárman leszünk. - na igen arról az apróságról még egyelőre nem tudhatunk, hogy nem csak hárman leszünk, de hát ebben a fázisban még ezt nem lehet tudni, még csak ultrahangot sem készíthetnek, még nincs úgy látványosan miről. - Viszont annak örömére, hogy nem vagyok beteg... éhes vagyok. Együnk és majd megkeressük utána Reniert jó? - hozzá bújok még egyszer, csak aztán csókolom meg, hogy végül lekászálódjak az ágyról. Irány az étkező, most már... amúgy is kettőnk helyett kell ennem, vagy hogy is van ez igaz?

Scarlett & Liam

- Hát ez… igaz. Basszus, még csak egy normális randira sem vittelek el téged, mi? – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Hát, igen, ha innen nézzük a dolgokat, akkor igaza van Scarlettben, semmi sem volt éppen átlagosnak nevezhető, sőt, de… de végül is így lett minden tökéletes, igaz? Nekem mindenképpen az volt, és most is az. – De azért Atlanta a vége ellenére nagyon is jó volt. – na igen, emlékszem hogy mennyire kivoltam borulva az anyámmal való találkozás után, és hogy Scarlett hogyan próbált megvigasztalni. Atlanta elég csúnya véget ér, de mindezek ellenére nagyon jó volt, és hálás is leszek neki, hogy… odamehetünk Scarlettel. – Hát, tudod,minden rosszban van valami jó… ebben valami nagyon jó volt. – adok neki igazat mosolyogva. Nem hittem volna, hogy valaha is így gondolok majd vissza a Kanadai kalandunkra, de.. végül is igen, igaza van Scarlettnek, az a pár rémes nap hozta el ezt nekünk, egy… egész életnyi örömöt, igaz? – Rendben, csak tudod, én… vagyok az, aki rosszakra gondol. – igen, valamiért mindig én vagyok az, csak nem tudom ennek a pontos okát. Talán valami régi trauma, amire nem emlékszem, vagy amit nem tartok annak, de közben mégis úgy érintett engem, hogy mély nyomott hagyott bennem… vagy talán csak anyám nevelt így. – De jó, ha így gondolod, akkor… rendben. – szólna, ha úgy érezné, hogy valamiben visszafogom, igaz? Mert én nem akarok akadály lenni előtte semmiben sem, és remélem, hogy nem vagyok az, mert… szeretném ha boldog lenne, ez a legfontosabb nekem, hogy boldoggá tegyem, és ennek érdekében képes lennék bármit megtenni. – Akkor jó. Szükségem van rád. – nem tudnék nélküle élni most már, azt hiszem ebben teljesen biztos vagyok. Minden megváltozott mióta megismertem, visszaadta azt az oldalamat, amit én is szerettem magamban, és… megmentett engem, kisegített, és… szerethetem őt, ez mindennél fontosabb, és nem akarom őt elveszteni. Akármit is tegyek, nem akarom őt elveszteni.
- Igen, együtt…együtt menni fog. – bólintok egyet a szavai hallatán, és ezt most inkább magamnak szánom, hogy megerősítsem ebben magamat, hogy… elhiggyem. Nem azt, hogy ez sikerülhet, sokkal inkább azt, hogy tényleg megtörténik ez, hogy tényleg apa leszek, hogy lesz egy közös gyermekünk…. elképesztő érzés ennek a tudatában lenni. – Tudod… a gyerekünknek nem lesz nagyszülője. – legalábbis igazi nagyszülője nem lesz, igaz? Scarlett szülei halottak, az én apámmal soha többet nem akarok találkozni, nemhogy a saját gyerekemet majd a közelébe engedjem. Anyám pedig… nos, nem is tudom, nem jött el mikor találkoznunk kellett volna, talán még nem áll készen, és ha a fiára nem áll készen, hogy állhatna készen majd az unokájára? – Az alapítók biztos megértik… remélem. – na igen, nem vagyok annyira biztos ebben, de azért reménykedem, hogy legalább az egyikük megérti ezt, mert mégsem várhatják el, hogy csak úgy éljünk minden további nélkül, igaz? Kidobni meg…nem fognak minket. – Elég nagyot fognak nézni, már alig várom, hogy lássam az arcukat. Tudod…talán pont erre van szükségünk most. Tudod, hogy…igazi család legyünk. - nem is olyan rég ezt mondta, igaz? Hogy szeretné, ha igazi család lennénk…hát most azok leszünk. Ő, Dorothy, Ren, a gyerekünk, és én... egy család leszünk. Ren-t én már amúgy is családtagnak tekintem, olyan ő nekem, mint egy testvér.

Liam & Scarlett

Tudom, hogy benne is sok aggodalom van most, ahogyan bennem is, de át kell ezen lendülni és meg kell próbálni pozitívan felfogni ezt az egészet. Arról volt szó, hogy szeretné, ha én lennék az optimista, hát most ezen is vagyok és... végül is ez tényleg jobb, mintha beteg lennék, vagy komoly bajom lenne. Amúgy is akartunk családot, az, hogy úgy alakult, hogy nem terveztük be az egy dolog, de attól még biztos nem lesz gond, főleg hogy itt sokan vannak, akik segíthetnek nekik és biztosan fognak is. Hiába nem sok tapasztalatunk van és nincsenek - főleg nekem - olyan szüleink, akik segíthetnek, de... vannak itt elegen, akik mellettünk állnak majd és adnak tanácsokat, amikből tudunk építkezni és majd szépen rájövünk együtt mindenre.
- Talán... nem is baj, ha nem minden van tökéletesen megszervezve, hiszen eddig sem szerveztünk túl sok mindent igaz? Nem volt randi az első csók előtt és csak úgy elmentünk Atlantába, ez is... csak úgy alakult. - az eddigi életünkben a legtöbb dolog tényleg valahogy magától alakult ki és talán tényleg nem baj, hogy ez is így lett, hogy nem terveztük, hogy mikor lesz babánk, csak az egész magától megtörtént. - Tudod legalább annak a rémes pár napnak lett valami pozitív eredménye is. - mosolyodom el végre egészen őszintén. Én tényleg nagyon igyekszem, hogy jobban érezze magát és ne aggódjon. Tudom, hogy nehéz lesz ezt elérni, de mindig jó kedvre tudom deríteni, tehát most is menni fog majd, bízom magamban és bízom benne is. A szavai hallatán viszont az álla alá nyúlok, hogy rám nézzen, mindenképpen tényleg a szemeimbe. - Nem fogsz vissza, soha egy pillanatra sem, én tényleg veled érzem magam a legjobban, és így teljes az életem, és így akarom élni, ha babánk is lesz, akkor csak még jobb lesz, mert ő is egy részed és... ne gondolj rosszakat rendben? - lehet, hogy elvették a kamaszkoromat, de nem érdekel. Vele szeretek lenni, vele akarok lenni és nem érdekel az, hogy milyen lenne máshogy. Nem vágyom arra, hogy lazább életem legyen, vagy... talán más azt mondaná, hogy szabadabb, nekem ez így tökéletes, mert szeretem és mert viszont szeret, semmi más nem számít. - Dehogy! Sose mennék el, erre ne is gondolj. - rázom meg a fejemet. Lehet, hogy nem vagyunk házasok, de attól még én ugyanúgy gondolom, jóban-rosszban. Nem fogom őt itt hagyni sosem, hiszen akkor is utána mentem végül, amikor ő ment el, mert fontos nekem, nagyon-nagyon fontos.
- Nem fogok csalódni, eddig sem csalódtam és hidd el én is félek, hogy nem fog menni, de majd együtt megoldjuk, mint eddig is mindent. - mert ez a lényeg, hogy együtt csináljuk, hogy együtt tegyünk mindent, és ha akarjuk, akkor menni is fog. Nem érdekel, hogy milyen volt a családja, nem érdekel, hogy milyen volt az apja, hogy elment, vagy hogy kitagadta, az sem érdekel, hogy ő milyen volt régen. Ha el szeretné mesélni, akkor szeretném tudni, de nem fogom elítélni bármit is tett, ez biztos. Nem volt egyszerű élete és ha jól sejtem, akkor kellett tennie olyan dolgokat, amikre nem büszke, de ez mindenki életében néha megeshet, és már nem olyan, velem mindig figyelmes és kedves és nekem ez számít csak.
Elmosolyodom, amikor végre ő is ezt teszi és megcsókol. Igen örülünk. Nem számít, hogy nem ez volt a terv, a tervnek már amúgy is annyi, hiszen mutánsok vagyunk, nem rég elraboltak, az életünk nehezen lenne normális, akkor pedig nem kell az általános elvárásokhoz alkalmazkodni szerintem. Mi úgy éljünk az életünket, ahogy mi akarjuk, ahogy alakul, és az a fontos, hogy nekünk jó legyen így. - Hát akkor elmondjuk, először talán az alapítóknak, aztán... beszélünk a barátainkkal, Dorothyval és Renierrel és akire úgy érezzük, hogy tartozik, a többiek... meg majd rájönnek. - nem hiszem, hogy ezt kifejezetten be kéne jelenteni igaz? Lassan már nekem sem kell tanulnom, hiszen már nem vagyok annyira fiatal, mint néhányan a suliban, csak azt kell kitalálni, hogy hogy legyen a kicsivel, hogy ne zavarjunk mondjuk másokat, ha éjjel sír, vagy ilyesmi.

Scarlett & Liam

- Igen, ez igaz. – bólintok egyet, és próbálom viszonozni a mosolyát. Nem meglepő az, hogy most egyikünknek se igazán megy, mert…azért ez mégiscsak egy olyan helyzet, ahol örül az ember, de… nem is tudom, nehéz eldönteni, hogy egész pontosan mit érez. Örülünk, ki ne örülne, de ugyanakkor ilyenkor befészkeli az összes rossz érzés és gondolat magát az ember fejébe és szívébe. Nem mondom, hogy nem tartok tőle, mert… nem igazán bízok meg magamban ezen a téren. Messze nem vagyok tökéletes, sok hiányosságom van, és félek, hogy messze nem leszek olyan jó apa, mint amilyen lenni akarok. Elvégre az én apám sem volt éppen valami jó szülő.
- Nem, én csak… tudod, mindig úgy gondoltam, hogy majd előbb megkérem a kezed és utána… jön, aminek jönnie kell. – nem, tényleg nincs értelme, csak beszélek itt össze és vissza, már nem igazán tudom, hogy egészen pontosan hova is akartam kilyukadni. Kitudja, talán már akkor sem tudtam, mikor belekezdtem. – Én csak… elvették tőled a kamaszkorod Scarlett, most visszakaptad az életed, és én… néha úgy érzem, hogy visszafoglak. – rántom meg a vállamat erőtlenül. Nem is tudom miért érzek így. Nem arról van szó, hogy bánnám azt, hogy velem van, egyszerűen csak néha lelkiismeret furdalásom van, ez az én…saját kis hülyeségem. – De tudom, hogy ez butaság, én csak… azt kérem, hogy ne menj el, oké? Úgy, ahogy én tettem régen. – lehet, hogy nem mentem el valami hosszú időre, de nem volt valami jó ötlet elmenni, mert az a rövid idő is túl soknak tűnt, fájónak soknak.
- Hát, az biztos. Jobban, mint bárki más. – talán még Ren ismer annyira jól, mint ő, de… kétségtelen, hogy Scarlett nagyon is sokat tud rólam, de ez elengedhetetlen,hogy együtt legyünk. Arról nem igazán meséltem neki, hogy milyen volt még előtte, de… egyszer majd az is megtörténik, csak a rossz dolgokról nem valami jó beszélni. – Csak tudod… nem mindig voltam ilyen. Amúgy sem voltam valami jó ember régen, igazából… te tettél azzá. Nem szeretném, ha csalódnál bennem. – ahogy én csalódtam mindenki másban körülöttem régen. Apám elment, kitagadott, nem volt amúgy sem valami jó apa, de mikor rájött arra, hogy mi vagyok… akkor aztán végleg végeztünk egymással. Anyám pedig jó szülő volt, de végül ő is csak magamra hagyott. Az eredeti emlékeim elégé hiányosak, de azt sejtem, hogy megpróbált mindent megtenni értem, csak… nem sikerült neki. Én pedig sajnos mindkettőjüktől örököltem valamit, sok mindent tettem, amire nem vagyok büszke, és… nem akarok újra olyan lenni. – Örülünk. – bólintok egyet mosolyogva, és közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Örülök ennek, tényleg, csak hirtelen jött, és még most sem vagyok képes teljesen elhinni, de…akármi is lesz, megoldjuk valahogy. Eddig is sikerült mindent átvészelnünk, nem? Ezek után is menni fog ez. Jó páros vagyunk mi ketten. – Na és… hogy lesz ez? Mármint… el kéne mondani másoknak is, illetve… tudod, megbeszélni az alapítókkal. – nem hinném, hogy kidobnának minket, vagy ha mégis, hát megoldanánk, de előbb-utóbb azért ez kiderül, és jobb, ha tőlünk tudják meg. Aztán ott van a többi diák, tanár és X-Men is. Mondjuk kétlem, hogy a legtöbbjüket annyira érdekelné, hogy mi van velünk, de… a lényeg a lényeg, ezt nem lehet eltitkolni. És nem is kell.

Liam & Scarlett

Az a baj, hogy egyelőre én se nagyon tudom, hogy mit is érezzek, vagy mit gondoljak ezzel kapcsolatban. Gyerekünk lesz és erre baromira nem számítottunk. Más lenne a helyzet, ha elterveztük volna, vagy... akár már házasok vagyunk, de én még csak éppen hogy nem rég lettem húsz és így is folyton újra és újra a feje tetejére áll az életünk. Így azért ez sokkal nehezebb és én tényleg nem tudom, hogy mégis hogyan kezeljem a dolgot, úgy pedig még nehezebb, hogy láthatóan ő is ugyanolyan zavart most, mint én. - Hát ez... tényleg nem az, de legalább nem vagyok beteg. - próbálkozom meg egy kissé talán még vérszegény mosollyal, de talán már ez is több most, mint a semmi. Végül is tényleg jobb, mintha valami komoly bajom lenne, nem? És valahogy megoldjuk ezt is, csak először még el kell fogadni, hogy megtörtént és meg kell próbálni... kezelni a helyzetet, aztán majd minden jobb lesz igaz? Amúgy is a birtok biztonságos és van aki majd segít nekünk, hogy tényleg ne legyen olyan veszélyes ez az egész, egyébként is ez jó nem? Ha egy új élet születik az elvileg mindig jó, nem szabad ezt rossz dologként értékelni.
Azért a szavai mégis kissé meglepnek, mármint nem is az eleje, inkább a vége azt hiszem. - Azt hiszed, hogy bármit is kérsz tőlem. Semmi sem azért van, mert te kéred, én veled akarok lenni, és tudom, hogy hirtelen jött, de nem érdekel az, hogy megkérted-e a kezem vagy sem, ez... nem feltétlenül függ össze nem? - ez nem olyasmi, amit ő kért tőlem, szó sincs róla, ez csak... megtörtént és mondhatni mindkettőnk hibája, ha hibának mondható egyáltalán, ami persze butaság, hiszen már miért lenne hiba egy gyerek? Nekem is sok a kétségem, és tudom, hogy benne is rengeteg kérdés lehet most, amit meg is tudok érteni, és ugye arról volt szó, hogy én vagyok kettőnk közül az örök optimista, ezért próbálom meg most is valahogy összeszedni magam, mert... muszáj, mert nem értékelhetjük ezt bajnak, egyszerűen nem szabad.
- Csak elég jól ismerlek már. - mosolyodom el, ezért vannak róla sejtéseim, hogy mi járhat a fejében, és tudom, hogy tud ő nagyon negatívan gondolkodni, ezért kell nekem tartani a pozitív vonalat. Csendben hallgatom végig a szavait, és olyan igazi szeretetteljes mosoly jelenik meg az arcomon végül, ahogy egyszerűen csak átölelem a derekát, hogy finoman hozzábújjak. - Kedves vagy és figyelmes, kilógsz közülük, én pedig szeretlek és tudom, hogy nem fogok csalódni benned és a gyerekünk sem. - segítek én neki mindenben, ez természetes, de attól még tudom, hogy magától is menni fog ez neki, mert sokkal erősebb, mint gondolja magát és tudom, hogy nem olyan, mint az apja, ettől egyáltalán nem kell félnie. - Mindenképpen egyek vagyunk, bármi is lesz, de így... még inkább. Szóval akkor... örülünk? - azt hiszem én igen, de... nekem is kell egy kis megerősítés, de megoldjuk és végül is nem baj ez, hiszen ha szereted a másikat, akkor nem gond, ha csak még jobban összekötöd vele az életedet igaz? Aztán már csak az a kérdés, hogyan mondjuk el ezt, mindenki másnak is.

Scarlett & Liam

- Ez… ez nem semmi! – mondom továbbra is magam elé nézve. Nem azért, mert nem örülnék, nagyon is örülök, de… nem tudom eldönteni ,hogy mit is érezzek most egészen pontosan és egyértelműen. Akartam én mindig is családot, de nem mostanra terveztem, nem ilyen…fiatalon. Scarlett is csak éppen hogy elkezdet igazán élni, erre most…valami mindig van, igaz? Még akkor is, ha ez most jó hírnek nevezhető. Nem tudom, hogy eljön-e valaha is az a pont, egy ember életében, hogy jó szülő lesz, hogy készen áll rá, mert ez nem olyan dolog, hogy próba szerencse. Nem, ez egy életre szól és felelős leszel egy másik életért is. – Csak nem most, tudom. –bólintok halvány mosollyal a szavai hallatán. Tudom mire gondol, mert én is pontosan ugyanarra gondolok. Nem tudom, hogy készen állok-e, hogy mi ketten készek vagyunk-e, hiszen magunkat sem tudtuk eddig valami jól megvédeni, igaz? Valahogy most… elbizonytalanodta, nagyon elbizonytalanodtam, mert ha tényleg igazi család leszünk, akkor muszáj … valamit máshogy tenni. Jók vagyunk ketten, és nagyon szeretem is Scarlettet, de az eddigiek alapján nem nagyon tudjuk magunkat megóvni, a… gyerekünket muszáj lesz megóvni mindentől, ami bajt okozhatna. Képesek leszünk mi erre? Én… hiszek bennünk, de most úgy érzem magam, mintha újra kamasz lennék. Bizonytalan és… ingatag. – Végül is…. nem is terveztük sehogy sem. Csak tudod… még meg sem kértem a kezed, és te csak nem rég kezdtél el élni úgy igazán. Nem arról van szó, hogy ne akarnám, csak… hirtelen jött ez az egész, és néha már most is úgy érzem, hogy túl sokat kéred tőled. – nem tudom megmagyarázni, hogy ennek mi az oka, csak… csak így érzek és kész. Talán nem így van, talán igen, de a lényeg nem változik: tény, hogy ezt szerintem egyikünk sem mostanra tervezte, de …akarom, nincsenek kételyeim afelől, hogy apa akarok lenni, de arról már igen, hogy jó apa lennék-e. – Csak nem gondolatolvasó vagy? – pillantok fel rá mosolyogva, de… ez nem éppen a legerőteljesebb mosolyom. – Én… tudod, a családom elégé selejtes, és nem igazán tudom, hogy én kilógok-e közülük. – na igen, ez aztán a nagy kérdés, amit valószínűleg csak az idő majd eldönteni. Idő, míg…. meg nem születik a gyerekünk. – De majd segítesz nekem, igaz? Te…csodálatos vagy, a gyerekünk…imádni fog téged. – pont úgy, ahogy én is. Tudom, hogy minden bizonnyal azt hiszi magáról, hogy talán nem lesz jó szülő, de szerintem ettől nem kell félni, mert minden megvan benne, ami kell, szerintem jobb anyát nem is kívánhatna magának egyik gyerek sem. – Szeretlek. És őt is nagyon szeretni fogom. Ráadásul ő a garancia, hogy te és én akármi lesz, egyek vagyunk. – mondom mosolyogva, most már jóval erőteljesebb mosollyal, mint az előbb. Nem tudom, hogy mi lesz most, hogy mennyire leszünk jó szülők, de én bízok bennünk, túléltük Kanadát is, nem?

Liam & Scarlett

Nem tudom, hogyan kéne ezt közölni, pont azért hezitálok ennyire. Nem fog kiakadni? Nem volt jó élete, jó családja, nincs olyan alapja, amire építhetne, én meg most bejelentem, hogy terhes vagyok, miközben erre mi nem igazán készültünk fel, akkor mi lesz? Mi van, ha egyáltalán nem fog neki tetszeni a dolog? Még én magam sem tudom, hogy hogyan álljak ehhez hozzá, hiszen annyi mindent akartunk csinálni együtt. Én még... nem igazán éltem, még nem mozdultam ki túl sokat, mert amúgy is veszélyes, és ott volt az a kilenc év, és még nagyon fiatalok vagyunk, még csak nem is házasok és most erre... nem is tudom, hogy hogyan kéne lereagálnom a dolgot.
Végül csak kibököm és hát... azt hiszem erre kellett számítanom, hogy ő se tudja majd, hogy mit reagáljon, bár azért azt hiszem reméltem valahol, hogy nem ez lesz, de miért vártam volna tőle mást, amikor én is bizonytalan vagyok. Nem velünk kapcsolatban, nem a miatt, hogy akarunk-e családot, csak hogy... ez nem épp mostanra volt betervezve. Amikor visszakérdez én csak tétován bólintok egyet. Ilyesmivel nem viccelnék és azt sem hiszem, hogy az orvos tévedett, mert ez elég nagy dolog ahhoz, hogy ne mondja csak úgy hasra ütés szerűen, hogy aztán kiderüljön, hogy nincs így. - Igen, úgy fest, hogy... gyerekünk lesz. - most sikerül kimondani másodszor és nem valami könnyű tényleg kiejteni a számon a szavakat. Tényleg... gyerekünk lesz? Nem azt mondom, hogy lehetetlen, meg hogy annyira fiatal vagyok, mert vannak akik ilyen korban már simán családot alapítanak, de... akkor is nem rég lettem csak húsz. - Jó... igen jó dolog, hiszen szerettünk volna családot, csak... - csak nem most és nem ilyen hirtelen és nem tudom, hogy ő mit tud erre mondani, vagy hogy fel tudja-e dolgozni, mert nekem most még nem megy a dolog. Jó lennék én egyáltalán anyának, amikor még én magam is szinte gyerek vagyok? Nem igazán volt időm felnőni és nem volt időm kiélvezni az életemet és nem arról van szó, hogy bulizásra vágyom, vagy ilyesmire, hiszen az nem kellett igazából soha sem, csak... vele szeretnék több időt eltölteni és ez így azért nehézkesebbé vált hirtelen igaz? A szavaira végre csak felpillantok rá és már látok egy gyenge mosolyt is, amit igyekszem viszonozni.
- Igen, tudom. - bólintok egy aprót, aztán már nem hezitálok, csak közelebb húzódok hozzá. Eddig is mindig így volt, ha megölelt, ha a karjai között voltam, akkor valahogy minden egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak tűnt, most is így lesz tudom. Kell az a néhány másodperc, talán perc is, amíg tényleg sikerül összekapni magam, hogy aztán kicsit hátrébb húzódjam és megint a szemeibe nézzek, immár jóval teljesebb mosollyal. - Én is eléggé össze vagyok zavarodva.. nem igazán erre számítottam és nem így terveztük, és... Hát nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne igaz? De... végül is szerettünk volna családot és talán ez nem is baj, hogy most történik meg. - nem teljesen mindegy, hogy évek múlva, vagy most? Nem terveztük, de nem lehet mindig mindent tervezni és szeretjük egymást, ez a legfontosabb, minden más... olyasmi, amit meg lehet oldani. Itt vagyunk egymásnak ketten és vannak barátaink, akik segítenek és nem hiszem, hogy az alapítók kitennék a szűrünket e miatt, szóval... nem lesz baj. - És tudod... szerintem te csodás apuka leszel, ne... ne aggódj a miatt, hogy... esetleg még sem jó? - nem vagyok buta, sejtem, hogy ilyesmi is járhat a fejében, hogy nem volt előtte jó apa példa, hogy... nem volt jó családja sem, de ő nem ilyen. Figyelmes és gondoskodó és tuti, hogy egy babával állati nehéz lehet, de... meg fogjuk oldani.

Scarlett & Liam

Idegesít, hogy tehetetlennek érzem magam és nem tudok semmit sem, mert… mert nem mond semmit, és ha nem lenne semmi gond, akkor ezt mondaná igaz, nem pedig ködösítene. Ez így nem jó, mert nem hazudik, de nem is igazán jó az, ha eltitkolják előled az igazságot, mert az előbb-utóbb úgyis ki fog derülni és nagyobbat fog ütni, mint valaha. Arról már nem is beszélve, hogy nem szeretném, ha hazudna nekem, mert… még ha rossz dolgot is akar elmondani, tegye meg, megfogom érteni, már csak azért is mert szeretem és nem akarom elveszteni, főleg nem egy hülye félreértés, vagy bármi hasonló miatt.
A szavai pedig már… komolyan, kezdek kiakadni, és lehet, hogy még okom sincsen rá, de hát ha egyszer nem mondja meg, hogy mi van, akkor mégis mit tehetnék? Látom rajta, hogy azért messze nincsen minden rendben, és talán csak valami kis semmiség az egész, ezért nem mondja, hogy baj van, de… azt sem mondja, hogy minden rendben van, igaz?
És mikor végre elmondja, hogy mi a helyzet, én… én csak nézek rá meglepetten és először fel sem tudom fogni, hogy mit mond. Ez… ez most finoman szólva is sokkol engem, és azt hiszem ez meg is látszik rajtam, mert hosszú pillanatokig meg sem tudok szólalni. – Ez… tényleg… igaz? – hülye kérdés, tudom, biztosan az, hiszen a doktor érti a dolgát, de én akkor sem tudom ezt csak így egyből felfogni, ezt kicsit emésztenem kell még és én… csak sóhajtva bólintok egyet mikor végre felfogom és értelmezem azt, hogy mi is a helyzet. –Oké… szóval terhes vagy… gyerekünk lesz… - nem sokat segítek ezzel tudom, de azt hiszem még mindig ott vagyok, hogy csak magamat győzködöm, hogy ez tényleg így van, mert ha nem, akkor… azért ilyen gonosz tréfát szerintem senki nem űzne velem, ráadásul Scarlett arcán is látom, hogy… most hallotta ezt ő is először. – De ez… jó, igaz? – most már sikerül eljutnom addig, hogy felpillantok rá és rámosolygok. Nem egy erős mosoly, de… ebben a helyzetben talán megérti azt, hogy én… nem igazán tudom mit érezzek most. Mármint nagyon örülök, csak… az ember tervez, vagy ha nem is tervez, de tudja azt, hogy mi mikor lesz úgy nagyjából, viszont én nem sejtettem, hogy ennek az egésznek ez lesz a vége, hogy lejövünk ide és azt mondják, hogy gyerekünk lesz. Ez… ez nagyszerű, csak én… megvagyok lepve és… és még csak azt sem tudom, hogy Scarlett mit gondol mert… rajta is ugyanazt látom, mint amit én érzek. – Figyelj én… nem számítottam most erre , úgyhogy… ne hidd, hogy nem örülök, csak… tudod, mit akarok mondani, ugye? – mert én tudom, csak pont elmondani nem tudom most. Nem tudom mi lesz, én akartam gyereket mindig is, és most, hogy ismerem Scarlettet, tudom, hogy tőle akarok gyereket, csak én… én azt hittem ez később fog megtörténni. Kicsit azért félek is, mert… előttem nem volt soha jó példa, nekem nem volt apám, és nem tudom én milyen leszek apának. Soha nem éltem boldog családban, az enyém szétcincált és titkolózó, de… most talán én máshogy csinálhatok mindent, mint tették ők, igaz?

Liam & Scarlett

Nagyon úgy fest, hogy nem a sok vitaminról és zöldségről van szó, nem azért voltam beteg, mert az én immunrendszerem gyengébb, sőt még csak nem is vagyok beteg. Nem mondom, hogy konkrétan sokkol a hír, azt hiszem inkább csak szimplán enyhén szólva is ledöbbent a dolog, és nem igazán tudom, hogy hirtelenjében mit is reagáljak rá. Már a dokinak se tudtam mit mondani. Azt hiszem ő is sejtette, hogy bőven elég az, hogy visszafogottan gratulál és nem várja el, hogy most ezt érdemben le is reagáljam. Nem is tudom, hogy most ezt hogyan kéne kezelnem. Azt hiszem jóval egyszerűbb lett volna az a vírus... még ha egyébként feküdnöm is kellett volna vele napokat, hogy teljesen rendbe jöjjek. De ez... nem vírus, ez... annál sokkal komolyabb, nem fog pár nap alatt elmúlni és végképp nem tudom, hogy Liam hogyan fog rá reagálni. Nem volt éppenséggel jó családja, az apja nagyon bajos, az anyja jót akart csak nem épp a legjobban tette ezt, de... hogy most akkor mindezek után mit szólna egy saját családhoz... Más az, hogy beszéltünk már róla, hogy majd idővel ott lehet az a tengerparti ház és majd együtt leszünk és... De az nem mostanra vonatkozott és én most vagyok... terhes... Jó ég, komolyan úgy néz ki, hogy babát várok! Várunk.
Azt hiszem érthető ezek után, ha nem kicsit össze vagyok zavarodva, amikor bejön és leül mellém. Gond... persze gond nincs, csak hát ezt hogyan kellene előadni? Gyorsan és fájdalommentesen, mint ahogyan a ragtapaszt tépjük le? Nem lett volna valami szép tőlem, ha megkérem a doktornőt, hogy inkább ő mondja el, de most valahogy mégis úgy érzem, hogy az lett volna a jobb megoldás. Szóval... végül muszáj lesz kinyögnöm valamit, mert a végén még komolyan halálra aggódja itt nekem magát, hogy valami komoly bajom van. - Nem, baj az nincs, csak... - elakadok már megint. Jó, nem olyan nehéz ez, egyszerűen csak nagy levegő és ki kell mondani azt hiszem... így kéne, mert a végén még komolyan megijed nekem. Az arckifejezéséből legalábbis nagyon ez látszik és nem az a célom, hogy ráhozzam a frászt. Bőven elég az, hogy én is már... kellően frászban vagyok úgy érzem.
- Én... terhes vagyok... nekünk... babánk lesz, úgy néz ki. Azt mondta az orvos, hogy... ezért nem vagyok jól. - fogom én a kezét és nem szorítom túlságosan erősen, de mégis csak egészen óvatosan nézek csak fel a szavaim végén. Sejtelmem sincs, hogy mit fog reagálni, főleg hogy egyelőre még én se nagyon döntöttem el, hogy mit is kéne reagálnom. Ez... ez jó dolog nem? Hiszem együtt akarunk lenni, csak hát mostanában így is sok rossz dolog történt és már kellően elbizonytalanodtam, hogy valaha lesz-e értelmes életünk és most egy baba... hogy férne el ebbe az egészbe egyáltalán? Nem is tudom, hogy itt nem lenne-e gond abból a birtokon, ha ide születne egy kicsi? Mégis... egy iskoláról van szó, egy kollégiumféléről, ami nem egy babának való hely, vagy... az ittenieknek nem való egy baba, hogy az éjszaka közepén verjen fel mindenkit azzal, hogy sír.

Scarlett & Liam

- Nem is lesz semmi gond. – rázom meg a fejemet a szavai hallatán. Nem, tényleg nem lesz semmi gond, mert ez csak minden bizonnyal valami hülye vírus, gyorsan kifekszi és máris jobb lesz, én pedig úgy sem megyek sehova, amíg nincs jobban. Még ha a világ is omlik össze, nekem itt van a helyem mellette, ha kellek. – És tudod, amíg nem vagy jobban, nem megyek sehova. – ha jobban van, akkor is csak akkor, ha tényleg muszáj. Vannak persze küldetések, de nem mindre megyek el, csak amire úgy érzem muszáj és most nem érzem, hogy lenne ilyen, vagy ha mégis, akkor nekem fontosabb Scarlett.
- A sok vitamin meg zöldség, amivel anyám etetett kiskoromban. – rántom meg a vállam vigyorogva. Persze, csak viccelek, mondjuk az igaz, hogy rettentő sok zöldséget etetett velem, na meg vitamint, de nem emiatt van ez. Lehet, hogy csak elkerül most ez engem, vagy… biztos van rá valami ésszerű magyarázat. – Hamar jobban leszel, érzem. – tudom, ilyet nem lehet érezni, de… én akkor is érzem. Ez csak egy rosszullét, nem olyan vészes, mármint az, mert látom rajta, hogy nagyon nincs jól, de csak szépen kipihenni magát és kész, nem lesz itt semmi olyan, hogy egy újabb rossz időszak. Most jónak kell jönnie.
Még utoljára rámosolygok Scarlett-re, mielőtt az ajtó csukódna, én pedig leülök a váróban egy székre és a térdemen dobolva várok arra, hogy végre bemehessek. Nem tudom mi tart eddig, de semmi komoly baj nincs, igaz? Azért ahogy telik az idő egyre inkább aggódom, de… próbálom ezt valahogy visszafogni. Ezért is ugrok szinte mikor már bemehetek Scarletthez. Kicsit furcsállva látom rajta, hogy olyan mintha össze lenne zavarodva, és nem igazán tudom most akkor eldönteni ,hogy ez… jó vagy rossz? Az ember mikor szokott összezavarodni? Ez mondjuk nem éppen egy jó kérdés, mert nem lehet ezt így beskatulyázni, de… bárcsak be lehetne.
- Na, ez jó! De akkor mi a baj? – pillantok rá, mikor odaérek mellé és leülök az ágyra, közvetlen mellé, megfogva a kezét. Olyan furcsán néz rám, és én nem tudok sajnos gondolatokban olvasni úgyhogy nem tudhatom mi jár a fejében, pedig biztos vagyok benne, hogy van valami oka, amiért így néz rám. – Mit mondott a doki? – mert ha nem beteg, akkor miért van rosszul? Talán van valami fronttal kapcsolatos dolog? Nem lenne meglepő, esetleg valami… női gond? Oké, ez hülyeség, én is tudom, de nem értek annyira ehhez és nem tudom mi lehet a baj, ha nem beteg. Agyalok én, de… nem jut semmi az eszembe. – Ugye… semmi gond nincsen? – na jó, most már rá kellett erre is kérdeznem, mert túlságosan is furcsán néz rám, nekem pedig nem tetszik ez, mert… mert mi lehet a gond? Valahogy csak segíthetek, ha elmondja, nem?

Liam & Scarlett

Néha tényleg úgy érzem, mintha minden összeesküdött volna ellenünk, mintha valahogy az élet nem akarná megadni azt a cseppnyi jót, azt a röpke békességet, ami várhatna ránk egy.. normális világban. De azért remélem, hogy ha lemegy ez a betegség, akkor utána már minden rendben lesz. Határozottan félek tőle, hogy mindig jön egy újabb probléma, de talán kapunk egy kis időt tényleg együtt, szenvedés és betegség nélkül. - Tudom és órán sem volt gond, hogy eljöttem, csak jó lenne már, ha nem lenne semmi gond. - sóhajtok egy aprót. Igen, talán csak valami buta vírus. A sérülések miatt gyengébb az immunrendszerem és talán azért kaptam el könnyebben, ő pedig már átment ilyesmin, nem viseli annyira nehezen, mint az én szervezetem. De attól még jó lenne minél előbb rendben lenni, mert ez így komolyan nem állapot.
- Ez igaz, vasszervezeted van, nem tudom, hogy csinálod. - mosolyodom el. Nekem kéne, de komolyan, akkor nem dőlnék ki valami buta betegség miatt, eléggé értékelném. Szeretnék vele lenni, amikor lehet, főleg hogy most nem küldték el valami küldetésre, és ezt még ki kellene használni. A vizet átveszem tőle, de csak pár kortyot iszok belőle, most valahogy többet nem kívánok, csak aztán tápászkodom fel. Tudok én menni, csak szédülök kicsit és olyan gyengének érzem magam, de azért nem olyan veszélyes a dolog. Jobban leszek majd nagyon remélem, csak kell valami gyógyszer. Fogom a kezét, és hát akkor irány le a lépcsőn. A szavaira egy halvány mosolyt azért az arcomra varázsolok. Nincs semmi baj tudom én, de azért mégis csak sokkal jobb lenne, ha tényleg hamar rendben lennék.
Nem sokára már le is érünk az orvoshoz. Remélhetőleg kapok valami egyszerűbb gyógyszert, vagy nem is tudom, aztán kifekszem ezt a valamit pár nap alatt és meg is vagyunk, így lenne az igazi. Azért még egy pillantást vetek Liamre, mielőtt bemennék a doktornővel, csak aztán pillantok rá kissé idegesen, miután csukódott az ajtó. Azért na, remélem, hogy nincs semmi komoly baj.
Hosszú percek telnek el, mire újra nyílik az ajtó, a doktornő pedig szépen távozik, egy másik szobába, mint akinek minden bizonnyal fontos dolga lehet, vagy legalábbis úgy tesz, én pedig főként kissé döbbenten és picit talán összezavarodottan pillantok az érkező Liamre. Na igen, erre a hírre azért kicsit sem számítottam és akkor még finoman fogalmazok. Nem is tudom, hogyan kezdjem a dolgot, amikor belépked és minden bizonnyal aggódó arckifejezéssel pillant rám. Ezt... hogyan kell közölni? Gyorsan, mint ahogy a ragtapaszt tépjük le? Vagy szép lassan? - Úgy néz ki, hogy nem vagyok beteg. - bököm ki aztán. Oké, ez még nem nagy dolog, sikerült kimondani, már csak azt hiszem folytatni kéne, de az nem olyan egyszerű. Mi van, ha... nem is tudom, megijed, kiakad, vagy a jó ég tudja. Még én magam sem tudom, hogy miként reagáljak.

Tárgy: Scarlett & Liam - A nagy hír Kedd 20 Jan. - 11:15

Scarlett & Liam

- Semmi baj, mérges is lennék, ha úgy mennél, hogy… ennyire nem vagy jól. – mert látom rajta, hogy nincsen a toppon, nem csak ma, de az utóbbi időben elégé… rossz bőrben van szegény, lehet, hogy valami hülye vírus, de akkor nekem is el kellett volna már kapnom, nem? Vagy valaki másnak, de nem igazán látok senkit sem betegágyban. – A tanárok megértik majd. – nincs is más lehetőségük, de… egy diák amúgy se menjen úgy órára, hogy nincs jól, ez így nagyon nem működik, és nem hinném, hogy most baj lenne ebből. Mármint tudják, hogy Scarlett nem azért nincs ott, mert lóg, ennyire ismerik őt. – Talán valami hülye vírus… - mondom találgatva. Nem tudom, de… gyakran van rosszul és nem valami jó jel, bár lehet, hogy csak nem tud rendesen felgyógyulni, vagy… vagy nem találgatok, mert nem igazán értek ehhez, sajnos nem vagyok otthon ezen a téren, pedig szívesen segítenék neki most. – Eddig sem kaptam el, igaz? Egy vírus nem fog megakadályozni abban, hogy veled legyek. – ez csak egy sima kis vírus, majd kigyógyul belőle és kész, én meg eddig sem kaptam el, szóval… nem tudom, talán csak jó az immunrendszerem, vagy szerencsém volt, akárhogyan is, de emiatt nem fogok kevesebbet vele lenni. – Oké, hozom! – bólintok egyet mosolyogva, ahogy felállok és kimegyek a szobába, hogy előkotorjam a táskám mélyéről a vizet. Mindig viszek magammal, ha lemegyek edzeni, de végül egy kortyot sem iszok belőle, mert odalent is szokott lenni, de… a megszokás nagy úr, és kitudja, hogy mikor lesz egy kivételes nap, mikor nekem kell vinnem. – Szerintem igen, az a biztos, ő tudja, hogy gyógyulj meg, ez a dolga. – válaszolok a kérdésére, mikor visszatérek a vízzel és még gyorsan kitöltöm egy félúton előbányászott pohárba, mielőtt odaadnám neki, és nekidőlök az ajtófélfának, amíg kiissza. Majd a doki jól megmondja, hogy mit hogyan kell csinálni, és máris jobban lesz. – Gyere, lekísérlek. – mosolygok rá mikor már megitta a vizet és ha nem igazán menne neki egyedül a járás, akkor segítek, támogatom őt, ha igen, akkor pedig… csak megfogom a kezét, és vele együtt megyek le, mert nekem most nincs dolgom, és ha lenne is, félretenném. – Nincs semmi baj, hamar jobban leszel. – mondom neki biztatóan, mert hát látom rajta, hogy nem éppen így tervezte ezeket a napokat. Tudom, én sem, de arról nem tehet, hogy elkapott valami vírust. Az a fontos, hogy ő jól legyen, és jól is lesz, a doki érti a dolgát, szerintem már holnap jobban lesz.
- Hello doki! – köszönök rá a doktornőre, mikor már leértünk. – Hoztam egy beteget. – már éppen mondanám, hogy mi a baja Scar-nak, de a doktornő leint és átveszi tőlem Scarlettet, hogy bekísérje az orvosi szobába. Addig én… gondolom leülök és várok, nagyon mást úgysem tudnék csinálni.

Tárgy: Re: Scarlett & Liam - A nagy hír

» Liam & Scarlett - Ajjaj, nagy a baj!
» Scarlett és Liam
» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Liam & Scarlett - Egy aprócska áramütés