Arthur Whitmore

"Lehet, hogy ez csak egy illúzió, s mi mind árnyak vagyunk benne."

Userinfó: Főkarakter

Név: Arthur Whitmore
Mutáns név: A Technokrata
Születési dátum: New York, 1969. Május 28.
Besorolás: Független -> Diák
Képességek: Telepátia, technokrácia

Elsődleges képesség: Gondolatolvasás
Osztályozás: Béta Mutáns
Aktiválódás: 5 éves koromban
Képesség jelenlegi szintje: Képességem, neve is mutatja a gondolatolvasást teszi számomra lehetővé. Képes vagyok mások gondolataiban olvasni, és ugyan nem minden elmét tudok felnyitni magam előtt, olyan elméket, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak, mégis képes vagyok a hazugságok észrevenni. Ám azt nem tudom felismerni, hogyha egy olyan ember hazudik nekem, aki szentül hisz hazugságaiban, akiket becsapnak.
Képesség távlatai: Eme képességem egyetlen gyengesége talán az, hogy gondolataim hullámos óceánként magam körül mindenkire kivetem. Azok, akiknek olvasni próbálok a gondolatában,  - sőt némely esetben akkor is, ha nem akarok - az én elmémhez is hozzájut, mintha csak uralná képességem, és így ő is tudhatja, én mire gondolok, miket láttam, milyen érzéseket táplálok bizonyos dolgok iránt, és így tovább.

Másodlagos képesség: Technokrácia
Osztályozás: Alfa Mutáns
Aktiválódás: 14 éves koromban
Képesség jelenlegi szintje: A Technokrácia tizennégy éves koromban jelent meg, s azóta gépekkel való folyamatos érintkezések után sikerült egy erősebb szintig elsajátítanom azt. Eme mutációt a gépek kontrollálását, és működésük, rendszerük azonnali megértését adományozta nekem, így szinte bármilyen rendszert meghackelhetek, a riasztókat leállíthatok, és mondjuk autókat egy érintéssel beindíthatom.
Képesség távlatai: Képességemen leginkább az új technológiák - a szuperszámítógépek, különböző bonyolult programozások - fognak ki, s arra sem vagyok képes, hogy a kibernetikus alkatrészeket, mint a kiborgszerű mutánsok gépkarját hatástalanítsam. És hogyha egy ellenséges technokrata, vagy számítógépek esetében egy ügyes programozó vírusokkal és hasonlókkal meg próbálja állítani a gépeknek küldött parancsaimat, általában sikerrel jár.

Jellem: Eme csúfos adottság, mi elmémet a többiétől felsőbb szintre emelte egyben egész életem során achilles-sarkamnak is számított. Legelső alkalom, mikor erőm megmutatkozott az volt, ahogy fejem mintha apró darabkákra roppant volna, s a lánc ikertestvérem és köztem húsként szakadt volna el. Mindig, minden órában legalább egyszer újra és újra mintha felvágná testem össze erét belémcsap annak a láncnak a hiánya. Hazug vagyok, mert a legszebben mosolygok az emberek előtt, miközben szívemből egy durva kés kivájt egy hatalmas darabkát. Nem lelem boldogságom, és még inkább nyugtom, míg meg nem találom ikertestvéremet. Sokan idegbajosnak neveznek, tudatlannak és felelőtlennek. De ők nem értik meg azt, amit nekem kellett és kell elszenvednem. Paranoiás vagyok, mert féltek egy számukra ismeretlen személyt, felelőtlen mert mindennel, amim csak van megtalálására törekszem, és idegbajos, mert ha valaki rágalmazza őt... Ha... nem létezik... ha... ez csak egy illúzió.... ha ez a világ csak egy illúzió, mi mind árnyak vagyunk benne... ha ő egy illúzió... hát az én létezésem is az övével egyenlő ...de talán éppen ez benne a poén.

Külső: Egy fekete bőrkabátot viselek öltönyöm felett. Mindig is kedveltem az ellegáns külsőt, s az ehhez tartozó drámai belépőket. Végülis, okosabb vagyok náluk, többet érek náluk. Arcom fiatalos, ahogy én is a magam tizenhét évével, barna hajam homlokomat is eltakarja, és borostás államat - bevallom - kissé ápolatlanul tartom. kezeimet fehér vászonkesztyűk védik... imádom a bársonyos érintésüket, amilyen könnyedséggel, karcsúsággal simulnak a felületekre. Nyakam és számal egy vastag, fekete sál fedi, amelyet habár még alig bírok magamra húzni... hiszen még tőle származik... mégis, örökösen hordani fogom. Nem vagyok annyira erős, testes, nyurga lábakkal emelkedek a magasba, kétszáz centiméteremmel... mert én több vagyok náluk, hatalmasabb elme... mintha csak ők gyerekek lennének, s én a felnőtt, úgy tekintek le rájuk.

Előtörténet: - Arthur! Arthur, ébresztő, gyere! - sikítozta, és megfogta az én apró kezemet.
Én felnyitottam szemeimet, s megmutatkozott előttem az apró alak, fehérszerű világoskék szemeivel, ahogy rámbámult, és csak húzott, húzott ki a kényelmes, vörös kanapéból, ahol még a nap folyamán feküdtem el a folytonos játék után. Sötét volt, az egész lakásban, s a hideg a kandallót harapófogóba vette körül, mintha csak mindent az örök fagyra akar ítélni. Én engedtem ártatlan és boldog hivogatásának, és felülvén, szemeimből az álmot kitörölvén felkeltem. Már sötét volt odakint, apu, anyu sehol.
- Gyere, Arthur! - erőlködött tovább, majd az ajtó felé rohant, és egy huncut mosolyt vetve felém, félrehúzta az üveg ajtót. A kandalló tüzének pattogása elhalkult. - ...gyere...!
Hangja elveszett a sötétségben, és én nem tehettem mást, mint félaggódva, féljátékosan követtem őt. Gyorsan rohantam, és kifutottam hozzá. Ő a mólón ült már, a tópartján, ahol a kis nyaralónk volt. Nem volt gazdag, nem volt előkelő, de a miénk. A mi édes kis fanyaralónk. Ott ült, csendsen. Szemei szinte világítottak a sötétben, ahogy elbámulta a tájat, a kicsiny tó félig befagyott, sötétkék árnyalatát, a fenyőerdőket, s távoli dombokat, fehérlő hegyeket. Itt nem úszhatunk.
- Angela... menjünk be...! Itt nem biztonságos... - próbáltam meggyőzni őt, majd megérintettem a vállát. Kicsiny testecskéje hátraborult, szemei fagyottak voltak, holtak. Mosoly az arcán szélesen tekintett vissza rám - Angela! - kiáltottam, ám számban vér ízét éreztem, hangszálaim szétszakadtak az ordításban. A part kiszélesedett, a jég pedig megtört egy apró lyukat formálva. Éppen akkorát, amibe elefértem. Erőlködtem, meg próbáltam kiúszni, de a fagyos víz érintése elriasztotta kezeiemt a mozgástól, remegésük túl erős volt. Hamarosan jébe is ütköztek. A tó közepén lebegtem, s a jég körbezárt engem. Fojtogatott. Én elvesztettem a levegőt és a lábaim megszilárdultak. Majd jégtömbként süllyedtem el. Megfulladtam. Meghaltam. Szerintük.

Egy pofon, két pofon. Mégis mit gondolnak ezek?!
- Kelj fel, eddig tartott, takarodjál! - kiáltott rám a bajszos férfi majd egy újabb pofonnal kiugrasztott az ágyamból. Pedig milyen pihepuhe, vörös ágy volt az. Már ha ágynak lehetett nevezni, igazából egy kihúzott kanapé volt.
A pasas addig-addig rugdosott, amíg végül ki nem estem az ágyból. Ostoba dög, hogy merészeli, hogy... a szemétláda gyomorszájon ve... ó, igen, hall engem.
- Most menj, vagy hívok pár havert, aztán az utolsó rongyodat is kiverjük belőled! - botránykozott tovább. Köpcös, barna bajuszos úr volt.
Nem tehettem mást, most az egyszer úgy döntöttem, futni hagylak, öregem. Felkeltem, és kisétáltam a szobából. Lassú léptekkel jöttem le a lépcsőn, vizsgálódva tekintgettem környezetemre, hátha kiszúrnám ám azokat a "haverokat". Páran fenyegetően vissza is tekintettek rám, de én ignoráltam őket. Nyilván csak irigykednek, mnidenki irigykedik rám és a képességeimre. Éppen ezért ébernek kell lennem, és céltudatosnak. El kell, hogy érjek az egyetlen emberhez, aki megért engem, Angelához. Kilépek az ajtón, és mit tapasztalok, Egy ember nekem jön. Persze, persze, sietős a dolga, no de NEKEM jönni?!
- Egy birtok, északkeletre, pár mérföld - bökte ki ütközésünk pilanatában. Jackpot.
- Elnézést, nem láttam magát. - vetettem oda neki elmosolyodva, s egy pénztárcát bújtattam zsebébe, amit kaszinózáson szerzett pénzből szereztem. Mindig is mondták, hogy különleges vagyok.
- Én sem láttam magát, soha. - mosolyodott el a férfi, majd tovább ment felfelé, pontosan abba a szobába, ahol én helyet foglaltam.
Ott lesz Angela. Ott vár rám. Elmém zavarosabban folyik, mint bármelyik emberi nagyelmének tudata most, hogy tudom, hogy hol van. Angela Whitmore, az ikertestvérem... vissza kell őt szereznem. Vissza kell őt szereznem! ...de hogyan...?