Blaise & Arthur

Megpróbáltam eltűrni, és ha reálisan tekintettem a dolgokra, akkor tényleg csak segíteni próbált. A gondolataim folyton körülötte jártak, hogy vajon miket tehetett Angelával.. hogyan ismerkedhettek meg... hogyan történhettek valójában a dolgok és miért is szerethetett bele Angi ebbe a srácba. Aki ennyivel idősebb nála, és... miket tehetett vele. Főleg mert ő is ilyen X-es volt, ennek a helynek a nagykutyái közé tartozhatott, ha így nevezhettem - ő is X-Professzornak ehhez a magánhadseregéhez tartozott, tehát nyilván elég sok mnident megtehetett az iskola területén, sőt, bizonyára bármit megtehetett. És Angelát még csak meglátogatni sem méltóztatják a szüleink... mi van, ha...
Nem, hagytam ezt a témát, inkább abba a hitbe kergettem amgamat, hogy igaz volt az, amit elmondtak, a szerelem... végülis, Angela még ha kényszerítették volna, akkor is tudott volna akaratlanul is jeleket küldeni nekem, hiszen a képességem és a testvéri kötöttség egybeolvadt a mi esetünkben, sokszor hallottam gondolatait, sokkal erősebben, de mégis tűrhetőbben, mint a másokéit és ő is tudott azáltal üzenni nekem. És aggodalomra utaló nyomokat nem találtam vele kapcsolatban, ígyhát... nem tudom... reménykedtem benne, hogy semmilyen baja nem esett... mindig is azt néztem, mi volt a legjobb a hugocskámnak, de ha az a legjobb, hogy ezzel a fiúval van együtt.... l-legyen.
- Persze... önbizalom... te könnyen beszélsz... neked voltak barátaid. - bököm ki komoran, de direkt nem akarok ellenségesnek tűnni, inkább reményvesztett arckifejezést vágok. - Te jártál iskolába... volt szerelmed, voltak barátaid... tanárok, akiket szerettél vagy nem szerettél... emberek, akikben bízhattál, emberek akikben nem, egy bonyolult érzelmi és baráti szerkezet. És minden nyarat nevetve töltötted... és a karácsonyodat a barátaiddal... és a családoddal... - foyltattam ugyanolyan hangnemben, kisebb nagyobb szünetekkel, és úgy éreztem, hogy a szemeimet könny lepi el és egyre nehezebbé válik beszélni. Egy-két könnycsepp meg is eredt a szememből, végigfutva az arcomon. - Nem tudsz te semmit, Blaise... még ha akarnál is, mert tudom, hogy akarsz, de ez... e-ez nekem... bocsáss meg, már én is eltértem a tárgytól... - megálltam, és kissé a fejemet fogva megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. - Én általában csak a lányokkal nem tudok beszélni... n-nem tudok velük szót érteni... és Claire.... ő.... ráadásul ő.... ő o-olyan különleges...

Végigtekintettem a srácon és a teljes szánalom vetült rá az arcomra. Sóhajtottam egy mélyet, majd a fejemet emgbillentve jeleztem neki, hogy jöjjön.
- Rendben van, sétálhatunk, de... messze a tótól... - fűztem még hozzá, és ismételtem végigtekintettem a hatalmas, kék óriáson. Kirázott a hideg még csak a nyomásnak a gondolatától is, vagy attól, hogy a lábaimat nem tudom megmozdítani a sűrű folyadék miatt. Gyűlöltem a vízt, iszonyodtam tőle, ez most már biztos. A múlt árnyéka nem akart elengedni. Bármikor, amikor végigtekintettem rajta, újra és újra felvillant benenm a kép, ahogy kapálóztam, küzdöttem, hogy felréjek a felszínre, de a mélység magával rántott - a sötétség pedig örökké elnyelte a hugocskám arcát, és csak két apró bizonyíték maradt meg létezéséből, az emlékképem róla és a sál, amit még éppenhogy eltémtem a nyakáról. Pedig már akkor is olyan gyönyörű lány volt, hófehéres kék szemével, ahogy rámkacagot, és a bátyusára, és amilyen gyengéden kihúzott aprócska kezecskéjével... ki, a tó partjára, ami aztán tizenkét éven át elválasztott minket... de az én hibám volt vajon? Hiszen nekem kellett volna szólnom neki, szólnom keleltt volna, hogy én nem akarom ezt... hogy nem jó ötlet, hogy vissza kellene mennünk, de akkor... akkor már... már túl késő volt...
Rátekintek megint Blaise-re, és egy sajnáló sóhajtást engedek ki ismételtem számból, majd rápillantok, és egy mosolyt is kihozok magamból. Tudtam, hogy bármit is csinál, Angelát megnyugtatja a jelentléte, még akkor is, ha az én idegeim szétszakadnak, ha a közelembe ér. De a lényeg az ő boldogsága volt számomra mindig is... akkor is, ha én vagy ő nem is akart beleegyezni bizonyos dolgokba.
- Hát... h-hogy milyen is ő...? - vörösödött el az arcom mihelyst csak Claire-re gondoltam. A gyönyörű éjsötét hajára, a kék szemeire.... mindig is a hugicámra melékeztettek azok a szemek... - Ő... öhm... nos... f-félénk, de mégis... olyan bátor és erős lelkezetű... ő... félt... engem is, pedig én... én bizonyára nem érek neki semmit... - dadogva kezdtem el, és azonnal felvillantotta különleges memóriám az emlékeket, minden egyes pillantás tökéletesen beleégett a tudatomba. Ahogy sírva elrohant, ahogy elájult, és amikor megpróbáltam felkelteni, én... - ...h-hülyeségeket csináltam... sok hülyeséget, ami miatt... megsérült... és pár napja a betegszobákon kötöttünk ki... pedig én sohasem akartam volna bántani, én csak... csak megtörtént, és én... én nem tudtam... n-nem tudtam... - telejsen belegabalyodtam a gondolataimba, ahogy lassan megindultunk a tópartjától nem messze, a járdán. A legutóbbi randink szörnyen sikeredett - Claire érzelmi állapota valahogy felborult, elszörnyedt valamin az étterembe... nyilván valamin, amit én mondtam... és elszabadult a képessége, két embert kórházba vitetett miatta, és önmaga is megsérült. Valamiféle sokkos állapotba került, és már nem is lélegzett, amikor én... én... d-de nyilván félreértette, és.... és megharagudhatott rám... szörnyű ember vagyok, aki mást nem tud, csak másokat megbántani... - Egy szörnyeteg vagyok...

Esküszöm, ez a srác teljesen kikészített! Ez az ember maga volt a szemtelenség és a haragok forrása. Az egyik pillanatról a másikra, csak úgy idekerült, és beültem a köztem és Angela között lévő székbe, és még képes volt így rámmosolyogni. Ó, de persze az még nem elég, még magyarázkodjon is, még fűzze bele a saját kis terveit egy olyan témába, aminek semmi köze a kettőnk közötti kapcsolatról. Én nem azért jöttem ide, hogy meghallgassam az okokat, miért is kellene jobban megbíznom benne, nem azért, hogy ő itt elmagyarázza nekem azt, miért jó is az, hogy mégiscsak elválaszt engem Angelától! Azért jöttem, mert a hugicám megkért arra, hogy eljöjjek, mert Blaise majd. Se-gí-te-ni fog nekem Claire-rel kapcsolatban. Hogy ugye, akkor már kihasználjuk ezt a hányingert keltő lehetőséget, hogy a hugocskám, aki még kiskorúnak számít összejött ezzel az X-izés sráccal, aki már nem is számít gyereknek. De, persze, persze, borítsunk fátylat, és felejtsük el - de akkro ne arról kezdjen nekem magyarázkodni, mi a fenéért jó nekem, ha puszipajtások leszünk. Nem!
- Hát... köszöntem ezt a... két tanácsot. - álltam fela padról, majd  a csípőmre téve a kezeimet megnyújtottam a hátamat a pad mellett. - De ha nem azért jöttél, hogy te nekem segíts, hanem azért, hogy magadon segíts...  akkor kösz. Kösz, nem. - hánytam oda neki a szavakat. Én megpróbáltam, ne merészeljék azt mnodani, hogy én nem próbáltam, de nem azért jöttem ide, hogy úgy mellékesen mndjon pár ötletet, ami talán még a hasznomra válhat. Talán. Persze, azt hittem, hogy legalább a hugocskám valamilyen gerinces állatot fogott ki magának...
Még adtam neki egy utolsó lehetőséget, és valamiféle mentséget vártam tőle affelől, miért is létezik, és miért is nem döglik már meg - pontosabban, hogy miért is kellene maradnom.

Ahogy közelebb ért, lekunyorítottam az orromat megint, az arcomat a sál alá rejtettem, és egy kissé arréb csusszanva a padon adtam helyet az illetőnek. Idősebb volt nálam, de ő se nőtte túl a kétszáz centiméteres magasságomat. Még emlékesztem, pedig lassan két hete volt, hogy amikor először találkoztunk, azonnal meg akartam húzni a ravaszt, ha nem állt volna Angela a golyó kiszámított útjába. Azóta is elképzeltem mindig is magamban, milyen szögben üthette volna át a golyó a fejét, hogyan nézett volna ki a végeredmény. De nem ölhettem meg. Még ha akartam volna sem, hiszen a hugicám kötődött hozzá.... talán jobban is, mint hozzám.... csak.... annyira el akartam msoni... eltüntetni...
Amikor végre megszólalt kissé összerezzentem - bár, nem is értem miért, hiszen azért jöttünk ide, hogy beszélgessünk, és valakinek végül el kellett kezdenie. Rámmosolygott, de én nem viszonoztam sehogyan se, csak rátekintettem, magasságom ellenére is megpróbálva éreztetni a lehorgasztott fejemet. Csak egy hümmögést ejtek a vastag, égkék színű sál alatt. Nem mondok semmit, csak visszafordulok, és megint elbámulok a hatalmas tavon. Igen, ugyanilyen volt az, amelybe majdnem belefulladtam. Vagy bele is fulladtam.
- Mindent, mert semmit sem értek. - kezdem meg végül lassan, amikor felteszi nekem a témáról szóló kérdést. - Csak, hogy... én... én még sohasem... - sohasem voltam szerelmes... soha az életben, és nem is értettem, mit jelent konkrét szerelmesnek lenni. - V-v-van egy lány, akivel... n-nagyon közel kerültünk, és én... én... n-n-nem tudom, mit tegyek, hogy... h-hogy... - teljesen elpirultam, és mélyen eltemettem a vörös arcomat a sál mélységébe. - ...h-hogy... mit tegyek?

Lassan ballagtam a tó felé. Igazából az egész testem remegett és izzadtam. Istenem, kell Anginak mindenbe ilyennyire beleszólnia, hogy éppen ilyen dolgok maitt kelljen kijönnöm ide. Ráadásul ide. Ez a tó nem jó emlékeket ébreszt fel bennem. Emlékeket, ahogy fulladozok, és a hugocskám után kapok... de a víz elnyel, és... Mindenesetre, megpróbálok nem csak a rossz dolgokra gondolni. Azok elterelésére tökéeltes a másik, kínos félelem, ami körülfogja a szívemet. mit is fogunk ma itt megbeszélni? A szerelem, a szeretett.... a szerelemmel járó dolgok... már maga a barátnő szó vörössé változtatta az arcom, ahogy mindezekre gondoltam. Nem hittem volna, hogy amikor ezekről beszéltem Angelával, akkor ő tényleg meg fogja kérni Blaise-t, hogy találkozzunk.
És Blaise sem volt a legkedveltebb figura, akivel csak úgy, nyiltan szerettem volna beszélgetni. Hiszen ő volt még az, aki... még közelebb is jutott a testvéremhez, mint ahogy én bárhogy is tehetném. Vagy ha nem is tudott olyan közel kerülni hozzá, akkor pedig parazitaként csüngött rajta, és csak szívta a vérét. Gyűlöltem Blaise-t, ezt be kell, hogy valljam, hiszen teljesen elragadta tőlem Angelát, és olyan dolgokat is csinálhatott vele, amik számomra gyomorforgatóak voltak. Talán azért, mert részben éreztem rajta ezeket a dolgoakt. Egy-egy csók, és hányingerem támadt, és ahogy állatiasan, mintha ösztönlények lennének, egymásba gabalyodva szagolgatták és nyalogatták egymást, el is hánytam már magam! Persze, nem mondhattam meg a hugicámnak ,hogy csak úgy hagyja el a srácot, mert ez nem tetszett nekem. De valahogy mnidig is irigykedtem a kettejükre.... nekem sohasem volt... nem volt senkim.... Angin kívül, senkivel sem foglalkoztam, és.... irigy voltam, szörnyen irigykedtem rá, amiekt ő elért, ahogyan tudott viselkedni mások előtt, leutánozni pedig nem utánozhattam, hiszen ő ilyen étren más volt, még akkor is, ha ikrek voltunk... Talán ezt felismervén akarta, hogy találkozzak Blaise-zel, hogy megbeszélhessük a dolgokat.
Leültem az egyik padra, arra amelyik a legtávolabb volt még a tó partjától is. Azt hiszem, víziszonyos lettem, nem tudom, ki nem állhattam a mélyvizeket. Mondjuk az utcán nem is kerültem gyakran olyan víz közelébe, amiben szépen fürdeni lehetett, amelybe beülhettem. Ahogy ooldalra tekintettem, úgy éreztem ,hogy unott tekintetemen szám még jobban lekanyarul, ahogy megláttam közeledni azt az apró alakot. Magasabb voltam nála, de ő idősebb volt. Idősebb, és mégis Angela fiúja, miféle szatír!