Blaise és Angie - Csak egy hétvége...

Mosollyal az arcomon nézegetem az apró kis növényt. Még picike és egy egy kis levele akkor, mint a körmöm. Gondozni fogom, bár nem tudom miért kaptam Blaise-től, de nagyon örülök neki, így legalább lesz miről gondoskodnom és nem érzem majd olyan magányosan magamat, ha neki küldetésre kell majd mennie. Bár örülnék neki, ha nem olyan sűrűn kellene elmennie hosszabb időre, nem akarok nyafogni neki, de tény, hogy nagyon tud hiányozni.
Elpirulok a szavaira és még szélesebben mosolygom. - Úgy gondolod, hogy lakozik bennem több is, mint látszik? - Nem is tudom miért kérdeztem ezt most meg, csak úgy kijött belőlem. Szinte leírhatatlan mennyire szeretem Őt, és elképzelni se tudnám már talán nélküle az életemet sem. Tudom, nagy szavak ezek egy törpe lányhoz, de így gondolom, jobban mondva így érzem. Azok után amiken átmentünk, kijár nekünk a boldogság.
A mosolyától boldogabbnak érzem magam még annál is jobban, mint általánosságban ha csak rám néz.
-Úgy gondolod? Olyan szép állat, remélem valóban jól kijövünk majd vele. - kacagtam el magam és odaléptem a lóhoz. Felkapta a fejét és csodaszép barna szemeivel minket nézett. Eleresztettem Blaise kezét és a ló fejéhez nyújtottam Ő pedig belesimította hatalmas, puha és szőrös fejét. Még a szemét is behunyta. Mosolyogva simítottam végig rajta a fején majd a nyakán.
-Tényleg, hol fogunk megszállni? Mármint...külön szobában vagy egy szobában? - Pirultam el úgy mint a rák. Oké, jobb is ezt annyira nem feszegetni.
Boldog mosollyal az arcomon bújtam Blaise-hez és szorosan öleltem át, fejemet a mellkasához simítottam és behunyt szemmel hallgattam a szívverését. Mindegy hogy külön vagy együtt alszunk, a lényeg hogy együtt vagyunk, egy teljes hétvége erejéig nem kell semmi mással foglalkoznunk csak egymással.

Elmosolyodom, Blaise mindig képes olyat mondani amitől megremeg a szívem, soha nem voltam még ennyire boldog, mint vele. És nem rég gondolkodtam azon, hogy hamarosan egy éve leszünk egy pár, úgy elszaladt az idő, mintha csak nem rég találkoztunk volna. Annyi minden történt velünk, hogy az idő egy jelentéktelen tényező vált, pedig mégiscsak egy év az egy év. De nem vagyok az a fajta lány aki a szerelmét nyaggatja ilyesmivel, mint évforduló meg stb..hiszen lehet még sok-sok évfordulónk, nem? Vagyis remélem még lesz. Részemről csak egyre jobban szerelmes leszek Blaise-be. Nem tudom Ő, hogy van ezzel és mit érez na meg mennyire erősen. Azt tudom, hogy én szeretem, nagyon-nagyon.
-Persze, hogy nem. - Mosolyogtam rá. Ő pont nem az az ember aki gonosz volna. Én már csak tudom, ismerem és mellette néha még úgy is érzem, hogy túlságosan romlott vagyok, már csak ha a múltamat nézem. Persze próbálok hozzá megfelelő lenni, de sose leszek olyan tökéletes, mint Ő. Épp ezért meglepő, hogy szeret. Szerencsés egy lány vagyok, de még mennyire.
Az ajándék persze meglep, örülök neki is meg nem is. Én valahogy sosem tudom meglepni. Ha készülök is valamivel valahogy mindig megvétózom, mert nem találom elég jónak hozzá.
Elmosolyodom, tudom, hogy szeret, igazából szavak nélkül is tisztában vagyunk ezzel. Elindulunk majd egy nem épp zökkenőmentes óra után megérkezünk a legszebb helyre amit valaha láttam, mármint nincs semmi gyémántból vagy igazgyöngyökből, egyszerűen csak annyira egyszerű egy hely, hogy ez varázsol el. A lovak pedig valami gyönyörű állatok ezért ez külön lenyűgöz, a csend, a meghitt egyedüllétünk pedig boldogsággal tölt el.
Előkapja a háta mögül a kis növényt, elmosolyodom, valóban, szeretem a növényeket és egy Vénusz nagyon is sok gondoskodást igényel.
-Nagyon tetszik, köszönöm szépen, annyira kis édes. - Simítom meg az egyik levelecskét, még elég apró kis növény, de ha gondoskodom róla szép nagyra nőhet.
Miközben a kis ajándékkal foglalkozom meghallom Blaiset németül beszélni, kicsit értetlenül nézek rá, nekem soha nem mondta, hogy tud németül. Nos még egy dolog amivel jobban megismertem. Ezt hívják csiszolódásnak nem? Megismerjük egymást és alkalmazkodunk, mondjuk mi mindent fordítva csinálunk, első találkozás után semmi randi csak egy hatalmas vallomás.
-Odamehetünk a lovakhoz? - Hát tagadni sem tudnám, hogy szeretném megsimogatni őket még mielőtt becuccolnánk a hétvégére. a bőröndöket meg se fogva a Vénuszkával indulok meg a szürke kancához, nem igazán várom meg Blaise válaszát, hogy odamehetünk-e, most magam lépek, ha már itt vagyunk akkor legalább üdvözöljük a lakosokat még ha csak cuki állatok is.

Elmosolyodom és szemeimnek csillognak a boldogságtól. Már nem is érdekel mit álmodtam, Blaise itt van velem és csak ez számít.
-Képes lennél megenni? - Tettetek elszomorodott ábrázatot, de ezt nem bírom sokáig tartani és hamar ismét mosolyra fakadok. Az ajtón keresztül fülelek, de harmadik társunk tényleg odébb állt.
Visszafordulok Blaise-hez és látom, hogy a könnyeit törölgeti. Valóban mókás volt amit kitalált, de azért picit gonosz is.
-Nem is tudtam, hogy te ilyen kis gonosz vagy! - Nevetem el magam majd megpuszilom az arcát.
Amikor azonban a beszélgetésünk másfelé terelődik elkomorodom, mindig meglep valamivel és én nem mindig tudom neki viszonozni, kissé elkeserít a dolog. Szavai pedig annyira jólesnek, hogy most én törölgetem a könnyeimet, de nem a nevetéstől. Hatalmas nagy szerencsém van, hogy Blaise szeret engem, jobb dolog nem is történhetett volna az életemben.
-Szeretlek! - Mondom még el mielőtt nyitnám az ajtót, hogy elindulhassunk. Mielőtt kilépek azért még körülkémlelek, hogy Lindsay Lohan rajongó barátunk nem áll-e bosszúszomjas ábrázattal az ajtó túloldalán, de nem.
A kocsiba beülve fejemet az ablaknak támaszkodva nézem az éjszakai tájat, a csillagok már az égen ragyognak. Hamarosan azonban olyan hepe-hupáns útrészhez érünk, hogy muszáj elvennem a fejem az ablaktól mert különben igen beütném. Inkább Blaise-nek dőlök hátha úgy nem olyan vészes a zötykölődés, de ez nem teljesen jó még így sem.
Nem sokára, mire már kirázta a kocsi belőlünk az utolsó szervünket is megérkezünk, kiszállunk a csomagjainkkal együtt, majd magunkra maradunk, a sofőrünk elhajt.
Körbe nézek és elmosolyodom, a hely maga a tökély, gyönyörű mezők, fák és hatalmas csend. Annyira nyugodt minden és csodálatos, el se tudom képzelni mivel érdemeltem ki mindezt.
-Bámulatos, nagyon tetszik, köszönöm! - Vidáman forgok kitárt karokkal egy kicsit még mielőtt újra Blaise-re néznék. Látom, hogy rejteget valamit a kezében és úgy érzem egy meglepetés rejtőzik ott. Izgatottan várom mi lesz az, nem akarok most azzal foglalkozni, hogy én nem adtam neki semmit, tudom, hogy úgy tudok örömet szerezni neki, ha elfogadom az ajándékát és örülök neki.
-Mit rejtegetsz a hátad mögött? - Mosolygom miközben megkérdem. A háttérben pár ló mintha minket üdvözölne, felnyerítenek kórusban. Imádom a lovakat, imádok itt mindent, de leginkább Blaise-t.

Csak elmosolyodom, Blaise előtt nem tudok semmit se titokban tartani, hát igen, fáradtnak érzem magam. Olyan mintha hetek óta egy szemhunyásnyit sem aludtam volna. Valószínűleg az álom miatt, nem volt nyugodt a pihenés.
-Hm..igen, ha miattam tébolyodsz meg. - Villantok egy kis mosolyt és örömmel nyugtázom a puszit is amit kapok. Társaságunk meglepett arckifejezésén én is meglepődöm, Blaise barátja, de nem tud rólunk, érdekes.
A srác gyors kérdéseire csak kapkodom a fejem, van benne energia nem mondom. Blaise azonban most is kihúz a szorult helyzetből egy frappáns és igen mókás megoldással. A srác mintha ott se lennénk kiviharzik a szobából és a semmi után kezd szaladni.
-Azt hiszem sikered van, nem hallom a lépteit az ajtónál, elment. - Mosolygok. Hát tényleg kicsit fura srác ez a Rick, meg nagyon manipulálható és becsapható. Valószínűleg egyszer majd csak tanul a dolgokból és kicsit kevesebbet hisz el mindenből amit neki mondanak.
-Én is nagyon szeretlek Lovag. - A meglepire kicsit összeráncolom a homlokomat. - De igazán nem kellene meglepetésekkel előrukkolnod, én nem készültem neked semmivel. - Hajtom le kicsit szomorúan a fejem. Mindig meglep valamivel én pedig vagy nem tudom ugyanezt viszonozni vagy éppen tényleg semmivel nem készültem.

Csak ásítok egyet és mosolyogva nézem a két látogatót.
-Semmi baj sincs, legalább aludtam egy kicsit, kipihentem magam. - Na jó, ez nem a teljes igazság, mert az ébredés sosem ad frissességet.
-Szóval Megtébolyodtál? Helyes.. - Adtam egy puszit a szájára, de csak diszkréten hisz vendégünk volt.
Nézem a szőkés hajú srácot miközben bemutatja nekem Blaise. Ha újonc akkor legalább már értem miért nem találkoztam vele eddig.
-Szia Rick. - Köszöntöm vidáman, de észre veszem, hogy figyel engem, kicsit idegesít aztán megszólal és olyat mond amiről nekem se volt tudomásom.
-Valószínűleg rosszat álmodtam csak. - Nincs a dologban egy ex se vagy valami betegség, jól vagyok, csak éppen rájöttem, hogy Blaise-re még a levegőnél is nagyobb szükségem van. És a tudat, hogy elveszíthetem megrémiszt.
Nézem mit csinál Blaise és értetlenül ráncolom a homlokomat azután pedig kitör belőlem a nevetés. A srác kiszalad Blaise meg bezárja az ajtót.
-Lindsay Lohan? - Kérdem közben pedig még mindig nevetek. Szegény srác, kicsit túlbuzgó.
-Ez gonosz volt. - Mondom miközben megfogom mindkét kezét és rákulcsolom az enyémet. - De szükséges. - Majd ha visszajöttünk kibékítjük a srácot.
-Összecsomagoltam, ha gondolod mehetünk is. - Nem tudom leplezni mennyire izgatott vagyok. Kezeit még mindig nem engedem el és össze-vissza lóbálom az összekulcsolt kezeinket közben ismét rám tőr a nevetés, ez még az előbbi utóhatása.

Néha nem lehet tudni, hogy valaki éppen álmodik vagy a valóságban van. Az egyik pillanatban még a szobában fekszem az ágyon a másikban meg egy régi emlékem élem újra. Azt az időt mikor teljesen kifordultam magamból és olyan dolgokat tettem amire nem vagyok büszke. De ez az álom nem egy egyszerű emlékfoszlányra épül, mert különben nem álmodhatnám bele Blaise-t, pedig itt van, elérhetetlennek tűnik a távolban. Csak állok és és nézem ahogy egyre messzebbre tűnik a távolban, megrémülök, hogy elveszítem, futásnak eredek, látom, hogy hív, de a hangját nem hallom. Megakarom fogni a kezét, egy kicsi választ el tőle, csak pár centi.
-Fogd meg a kezem kérlek! - Szinte sikítok már, a könnyeim is folynak, de végül Blaise keze az enyémre kulcsolódik és a mellkasához bújok.
Ekkor ébredek fel és újra az ágyamon fekszem, az ajtó fele nézek ahol ott áll Blaise és egy srác akit eddig még nem láttam.
-Blaise? öhh...sziasztok! - Varázsolok egy mosolyt az arcomra. Felülök az ágyon, észre se veszem, hogy arcomat nem régen hullajtott könnyek csíkozzák be.
Ezt a jelenetet nem igazán tudom hová tenné, kacagnom kell, épp láttam mikor Blaise felállt a földről. Elég csak elképzelnem a dolgot és muszáj nevetnem.
-Picit késtél Lovag. - Mosolygom rá majd odasétálok a két fiúhoz.
-Szia! A nevem Angela! - Mutatkozom be a másik fiúnak, látszólag jóban vannak Blaise-zel. Nem is tudom, hogy nem láthattam még. Pedig sokakat ismerek ha nem is közelről hát akkor látásból. Megfogom Blaise kezét. Ez után az álom után erre van szükségem, hogy tudjam tényleg elérhetem és valóban velem van.

Izgatott vagyok. El se tudom mondani mennyire. Blaise és én elmegyünk egy közös hétvégére. Csak mi leszünk ketten és a munkája sem szólíthatja el. Mikor elmondta, hogy ezt tervezte nekünk a nyakába ugrottam örömömben. Így is elég keveset látom, a nap nagy részét tanórákon töltöm Ő pedig a munkáját végzi amivel megbízták. Két külön világ és elég ritkán tudunk találkozni úgy igazán, mert hát nincs olyan nap, hogy futólag meg ne látogatnánk egymást. Én legalábbis nem bírnám ki, de szerintem Ő se. Amire szükségem lehet már jó kora este bepakoltam és már csak arra várok, hogy Blaise végezzen a rá rótt feladattal és indulhatunk is. Én külön kértem, hogy este utazzunk, mert olyan szép az éjszaka és imádom nézni a csillagokat.
Az ágyamon csücsülök és lógatom a lábam, körülöttem hatalmas csend van, szobatársaimnak is akadt ma programja és eszük ágában sem volt a szobában rostokolni ami érthető is. De ez a hatalmas csend kicsit már túl csendes. Talán azért érzem így mert izgatott vagyok és nagyon-nagyon várom ezt a hétvégét. Hirtelen pattanok fel az ágyról és a magam szórakoztatására előkapom egy régi trükköm és az asztalon táncoltatni kezdem a tollat a képességemmel. Ez valahányszor izgatott, csalódott vagy szomorú voltam feltudott vidítani. De most valahogy még ez se tud igazán lekötni, miközben a toll tovább pörög az asztalon hanyatt dőlök az ágyon és lehunyom a szemem. Közben mosolygok ahogy eszembe jut mikor bevallottuk egymásnak az érzéseinket. Az picit sem volt kínos, főleg, hogy vettem a bátorságot hozzá, hogy először mondjam ki, emlékszem mennyire pirultam. Te jó ég, talán sose voltam még annyira zavarban, mint akkor ott. Xavier professzornak igaza volt mikor azt mondta, hogyha úgy döntök, hogy beiratkozom a suliba meg fog változni az életem. Gyökeresen megváltozott, más ember lettem és mióta Blaise-t ismerem boldog vagyok és egyre kevesebbet jut eszembe a szomorú múlt, nem felejtettem csak nem minden percben ezen jár az agyam és ez felüdülés. Lassan érzem ahogy elnehezednek a szemhéjaim és bár próbálok ébren maradni nem tudok. Belesüllyedek a nyugalmas és kellemes alvásba. Talán még mosolygok is álmomban bár ezt nem tudhatom.