Scarlett és Jonas- régi barátság

//Akkor zárjuk le, karakteresen értem, a useres résszel vannak gondjaim, h mi a helyzet//

A képességem még kiforratlan, de nem irányíthatatlan. A telepátiám még automatikus, nem tudom ki- be kapcsolni, az magától megy, állandóan, talán csak az alvás közben nem működik. Az aktívabb képességem, amit már viszont képes vagyok irányítani ezzel kapcsolatban a kisértés, amikor rá tudok venni embereket, hogy jót vagy rosszat csináljanak, bár az sem tökéletes még. Nem szándékosan csinálom, egyszerűen látom és kész. 10 éves sem lehettem, amikor láttam az embereket, hogy Scarlettért jönnek, de akkor még nem ismertem a képességemet, nem értettem, hogy mi az, amit érzek vagy látok. Csak később értettem meg, hogy mi történt akkor, már későn jöttem rá a képességemre és arra, hogy azon a napon mi is történt. Ekkor csattan el a pofon és rohan el Scarlett.
- Nem értettem még a képességemet és nem szándékosan csinálom.
Próbálom elmagyarázni, de elfut. Nem tudom, hogy lenne-e értelme utána futni, mert nagyon feldúlt és nem figyelne rám, így szomorúan kitárom a szárnyaimat és a levegőbe emelkedek. Simán utolérhetném repülve, de mire mennék? Mit csinálnék? Felemeljem a levegőbe? Ott is csak rúgkapálna és nem vagyok elég erős, hogy megtartsam addig amíg elmagyarázom neki. Amúgy is a prof is pontosan ezt csinálja csak ő nem köti mások órára a dolgot.

Jonas & Scarlett

Az utóbbi időben azt hiszem sok minden történt, ami felett még nem tértem napirendre, amit talán időbe telik majd feldolgozni. Ha az álmaid szép lassan összeomlani látszanak az azért nem túl kellemes és persze azt mondják a remény hal meg utoljára, de az ember a végtelenségig sajnos nem reménykedhet, ha folyton keresztbe húzzák a számításait. És most itt van egy régi ismerős akire igazából alig emlékszem, aki azóta biztosan nagyon sokat változott és sejtelmem sincs, hogy mik történhettek vele gyerekkorunk óta. Bizonytalan vagyok, ami ritka nálam. Mindig könnyedén nyitok mások felé, de ez inkább akkor van, ha az illetőt még nem ismerem. Jonas talán zavart, talán rossz dolgok történtek vele, talán nem értette, hova tűntem el anno. Miközben pedig mindezek után hallgatom a szavait enyhén szólva is szép lassan elkerekedik a szemem. Az egy dolog, ha nem tudod még irányítani a képességedet teljesen, de akkor nem kéne, hogy egyből mindent tudjon rólam. Ezt... ezt nem teheti, nem nézhet csak úgy bele a fejembe és tudhat meg mindent, mert nem lehet és kész. Ami a fejemben van az az enyém, a saját gondolataim, a saját emlékeim és ezekből én azt osztok meg mással, amit akarok. Nem hiszem el, hogy hagynák csak úgy sétálgatni az iskolában, ha a képessége teljesen irányíthatatlan, vagy visszafoghatatlan lenne. Amikor pedig arra tér rá, hogy azt is tudja kik voltak azok a fickók,hogy tisztában volt vele, hogy mit akartak... akkor azt is sejthette, hogy mindent megtesznek azért, hogy elvigyenek, hogy... hogy képesek lesznek megölni a szüleimet is ezért. Először bizonytalanul lépek hátra egyet eltávolodva tőle. Mint mondtam sok volt nekem az utóbbi időszak, nagyon sok. Elraboltak, Liam két hónapra eltűnt arra az átkozott szigetre, és hiába voltak benne jó dolgok, hogy visszatértek, hogy Dorothy újra mellettem van, hogy megbocsátott, de... attól még kissé besokalltam azt hiszem.
- Te... te tudtad, hogy mi lesz? Hogy.. hogy képzelted ezt? Miért nem szóltál valakinek? Miért nem segítettél? És... és nem turkálhatsz csak úgy a fejemben, nincs jogod hozzá! Ez nem így működik! - életemben nem voltam még azt hiszem ennyire mérges, még magamat is meglepem ezzel, de sok most ez nekem egyszerre. Segíthetett volna, megmenthette volna a szüleimet? És most a fejemben turkál? Nem teheti meg, azt mondok el, amit én akarok, a gondolataim, az érzéseim az enyémek, nem szedheti ki azt, amit akar, nincs hozzá joga! Én is meglepődöm, amikor egyszer csak közelebb lépek hozzá, és a kezem az arcán csattan. Olyan jó erősen, istenesen lekeverek neki egyet, pedig még életemben nem ütöttem meg soha senkit, de még soha senki nem is mondott nekem ilyet. Kap még egy határozottan csúnya nézést, olyan "Meg ne merj szólalni!" félét, aztán hátat fordítok neki reflexből és szó szerint futva hagyom faképnél. Mégis... mégis hogy képzeli?

//Részemről zártam a játékot, ha érdekelnek az indokok nem csak a karakter szempontjából, akkor üzenetben esetleg ki tudom fejteni, bár nem vagyok benne biztos, hogy van értelme.//

A birtok nagy és biztonságos, a társaim, akik inkább sorstársak, mint valódi barátok, hiszen nem vagyok itt olyan régen, hogy baráti kapcsolatot alakítsak ki bár már a legtöbbjük történetét ismerem, már akivel találkoztam. Nem félek attól, hogy bárki árthat nekem, hiszen a képességemmel előre látom a szándékát, vagyis a gondolatot, hogy ha ártani akar nekem, így könnyen el tudok menekülni. A világ gonosz, mindig is az volt, legyen szó mutánsokról vagy emberekről, köztünk is vannak olyanok, akik ártani akarnak az embereknek és az emberek között is van, aki elfogad minket.
- Kérdések merültek fel bennem, de ahogy ránézek pontosan tudom, hogy mi történt veled. Bocsánatot kérek a dologért, de képes vagyok látni az emberek lelkét, így azt is amin átmentek. Még nem tökéletesen irányítom, de végig néztem amikor eljöttek érted és láttam azoknak az embereknek is a szándékait és az életüket, ahogy most a tiedet is.
Magyarázom el a képességemet, mert nem akarom, hogy később derüljön ki úgy, hogy véletlenül elszólom magam, inkább nyílt kártyákkal játszom, úgy tisztességes, főleg, ha olyanról is van szó, akit gyerekkorod óta ismersz.
- Igen, nem rég kerültem a suliba, a Charles és Erik jöttek el hozzánk, szüleim pedig örültek, hogy végre megszabadulnak tőlem, az életük folytonosan veszélybe volt, így nekem is jobb érzés, hogy eljöttem tőlük, mert amúgy sem fogadtak el teljesen, így nekem csak nyűg volt a dolog velük.
Ahogy mondtam nekem nincs kérdésem, viszont ahogy kérez, egyre több lesz az ő kérdése, amire én válaszolhatok, így a beszélgetés nem fog megszakadni. Közben a szárnyaimat kiterjesztem, de nem szállok fel, csak kényelmesebb így. Megmozgatom őket, legszívesebben felszállnék, hiszen mért van az embernek, akarom mondani mutánsnak szárny de nem hagyom itt Scarlettet.

Jonas & Scarlett

Néha tényleg elgondolkodom rajta, hogy talán jobb lenne a birtokon maradni. Nem örökre, vagy... nem is tudom. Nem rossz itt, tényleg. Igaz, hogy más életre vágyom, családra, valami teljesebbre, de nem biztos, hogy ez megoldható, mert talán soha nem lesz nyugtunk, talán odakint soha nem kaphatunk olyan életet, amit szeretnék, és még mindig jobb itt lenni biztonságban, mint odakint veszélyben, miközben bármi történhet velünk, miközben bárki elkaphat és árthat nekem, vagy bárkinek, aki fontos számomra. Sokat gondolkodtam ezen az elmúlt napokban, de nem igazán jutottam semmi megoldásra végül, hogy mégis hogyan cselekednénk jól. Talán csak idő kell, mire egy kicsit én is lenyugszom, vagy nem is tudom... változik a világ. Vajon változhat valaha olyan irányba, hogy valaki olyan, mint pl. Jonas szabadon élhessen és ne nézzenek rá furán a szárnyai miatt? Valahogy... nem tudom elképzelni és napról napra egyre szkeptikusabb vagyok, ami nem valami jó hír.
- Nem is tudom, sok minden történt mióta el... eljöttem, benned nem merült fel egy kérdés sem? - nem azt mondom, hogy olyan nagyon hiányolnia kellett volna, csak hát... tudjátok, ha valaki csak úgy egyik napról a másikra eltűnik az életedből, akkor azért felötlik benned a kérdés, hogy hová tűnt, amikor aztán újra találkozol vele nem? Nekem legalábbis ez a logikus, de őt mintha ez kicsit sem érdekelné.
- Jól, nagyjából. Itt jó, biztonságos. - nem mindig vagyok benne biztos, hogy tényleg tökéletesen jól vagyok, mert hát lehetne jobb is ez az egész, de ne akarjak folyton túl sokat igaz? Azt hiszem legalábbis, hogy nem kéne túl sokat várnom, akkor nem is nagyon csalódnék. - Már jó ideje, talán lassan egy éve is, te pedig nem rég jöttél igaz? Hogy találtak rád? Még mindig Kanadában élsz? - vagy élt... vagy nem tudom most ezt hogy kell jól megfogalmazni. Ide végül is suliba jár csak, tehát nem itt él ettől még. No erre mondtam, hogy sok kérdésem van és úgy érzem, hogy a kérdéseim csak még több kérdést szülnek.

A repülés a legjobb dolog, ami az emberrel, akarom mondani mutánssal történhet, nem hiába akart az ember az ég urává válni. Nekem megadatott, ahogy kevés mutáns társamnak ez a képesség. Mióta rájöttem, hogy tudok repülni mindig így közlekedtem, természetesen figyeltem rá, hogy ne vegyék észre, de hát az embernél vakabb lényt keveset hordott a világon a hátán, ha azt mondom, hogy az egész csak mutatvány vagy jelmez, akkor elhitte. Bolondok. A repülésnél már csak az a nagyobb öröm, hogy repülés közben észreveszem Scarlettet, aki integet. Leszállok, nem messze tőle, nem nehéz leérkezni, már megtanultam, a szárnyam pedig mint egy lassító jó szolgálatot tesz. Mikor közelebb lép és köszön, még egyet rázok a szárnyamon, még egyet legyintek vele kisebb szélrohamot indítva, de csak a ruhája mozdul meg tőle, tudnék nagyobbat is, de nem akarom fellökni. A testemhez zárom a szárnyaimat és köszönök.
- Szia!- Mondom egy rám jellemző huncut mosollyal.- Jól vagyok, semmi különös, egyelőre senkit nem ismerek a suliból, így nem nagyon tudok mit mesélni, épp élvezem a szabadságom. Persze, ráérek.
Szeretnék repülni, de most akkor beszélgessünk, bár majd szeretném, ha Scarlett is repülne velem egyet valamikor.
- Milyen kérdések? Te hogy vagy? Mióta vagy a suliban?
Kérdezek én is, bár sokat nem tudok mesélni, az életem nem túlságosan izgalmas

Jonas & Scarlett

Őszintén szólva először fel sem ismertem, csak kis késéssel, amikor először találkoztunk. Az ember azért nem számít ennyi év távlatából egy ismerősre, barátra... nem is tudom, hogy most hová sorolhatnám, hiszen nagyon régen volt már az az idilli állapot, amikor még az életem normális kerékvágásban haladt, no meg aztán egy gyerek tíz év alatt rendkívül sokat változik, nem biztos, hogy fel kelet csak úgy ismerni, ha szembejön veled a folyosón. De végül sikerült, csak épp beszélni nem volt sok időnk. Részben mert elég rendesen ledöbbentett a tény, hogy itt van, másrészt pedig dolgom is volt, épp siettem, hogy találkozzam Liammel, ha már sikerült átvészelni és túlélni azt a rémes pár napot. Komolyan kész csoda, hogy sikerül végül visszajutni a birtokra azok után. És már legalább nem sántítok, azt hiszem ez is valami, a lábam sem hasogat már annyira és egy majdnem könnyes búcsún is túl vagyok Amy-től. Jó tudom butaság, hiszen csak egy másik szobába költözöm át, nem megyek el örökre, de azért mégis csak már egy lány szoba, mint egy pasival együtt lenni, bár azért olyan nagy törést ez nem okoz, maximum az esti beszélgetések hiányoznak majd Amy-vel, de túl fogom élni, helyette ölelő karokat kapok, az is épp olyan jó, sőt!
Most viszont kivételesen egyedül vagyok, néha ez is kell, Liam pedig épp küldetésen van. No persze ennek hála rendesen aggódom, de vissza fog térni és nem lesz semmi baja, nagyon remélem legalábbis. Egy apró kavicsot rúgok el éppen, és húzom össze magamon a kabátot, amikor meglátom az ismerős szárnyakat odafent. Csak akkor intek neki, amikor épp lefelé néz, legalábbis úgy fejtem, hogy lefelé néz. Azért... na szívesen beszélnék vele legalább egy kicsit, azt sem tudom, hogy hogy alakult az élet a szülővárosunkban, hiszen Dorothy sem maradt ott. Vajon azért sokan hiányoltak miután eltűntünk? Megvárom, amíg leszáll csak aztán lépdelek közelebb barátságos mosollyal az arcomon. Igazából nem is tudom először, hogyan köszönjek, de végül marad a lazább baráti távolságtartás azt hiszem, biccentéssel egybe kötve.
- Szia! Legutóbb eléggé siettem, de... hogy vagy? Mi van veled? Állati sok bennem a kérdés, szóval... ráérsz most? - mit tudom én lehet, hogy tanulnia kell, vagy valakivel találkozni fog itt a tónál, azért jött ki, egyáltalán nem biztos, hogy ráér.

Nem rég kerültem a suliba, szüleim összesen egyszer látogattak meg, akkor kaptam tőlük egy kölyök görényt. Azóta összefutottam egy gyerekkori barátommal, bár sokat nem tudtunk beszélni. Most van egy kis szünetem, így az egyik kedvenc mozgással töltöm a szabadidőmet, tudniillik a repüléssel, ami a mutáns képességemnek köszönhetően nekem nem gond. Célpontnak a birtokon található tót vettem célba. Most felette repkedek. Nem érdekel, ha meglátnak, hiszen itt nem kell félnem emberektől, akik megvetnének miatta. Imádom a repülést, olyan szabadságot ad, amit kevés más dolog. Az embert megértem, hogy mért is vágyott mindig az égbe a madarakat irigyelve. Ez egy csodálatos érzés, amit kevesen élhetnek meg. Ugyan ott van a repülő, de az nem ugyanaz, mint úgy repülni, mint a madarak. Néha magasra szállok, hogy aztán, mint egy halászmadár csapjak le a vízre, centikkel elszállva felette. Nekem nem kell félnem a víztől, hiszen tollaim nincsenek, szárnyaim olyanok, mint a denevéré, vagyis bőrből van, így ha arra lenne kedvem és megfelelő ruhában lennék, akkor akár bele is vethetném magam a vízbe. A szobámat is direkt úgy kértem, hogy legyen ablaka és minél magasabban legyen, hiszen a séta nekem unalmas és sokkal gyorsabb a repülés, ha emeletek között kell közlekedni.

Tárgy: Re: Scarlett és Jonas- régi barátság

» Találka egy régi ismerőssel
» Jonas Wilson
» Jonas Wilson
» Sebastian & Scarlett - A bad... bad day
» Scarlett Willow