Lyliana & Titus, avagy Tűzliliom találkozása a Tanár úrral

Szegény lány sok dolgon ment át, ez látszik rajta, ahogy az is, hogy fontosabb neki a büszkesége, mint az éhsége. Szerencsére gyorsan lemondott az utóbbi véleményéről és úgy döntött, hogy nagyobb az éhség, mint amit veszít, ha nem mond le arról a gondolatról, hogy nem akar másra hagyatkozni. Leülünk és már a menüt nézem, amikor egy ismeretlen tör be az étterembe és a vendégemet támadja le és öleli meg. Egyből a fejébe mászok, hogy megtudjam, hogy ki is ez az enyém. Gyorsan megtalálom a nevét, amiből levágom, hogy rokonok. Közben beszélgetésre is figyelek, és rá kell jönnöm, hogy testvérek, sőt van egy harmadik testvérük is, aki eltűnt. Bemutatkoznom nem kell, megteszi helyettem Lyli.
- Örülök. - Nyújtom a kezem, miközben minimálisan felállok.- Nem csatlakozol hozzánk? Éhes lehetsz.
Mondom, majd visszaülök és továbbra is a fejükbe maradva a menüt nézem és ki is választom az ételem. Amikor odajön a pincér kérek egy kancsó bort, amit a pincér ajánlása alapján rendelek meg, egy tányér levest és egy salátát. Nekem nem kell több, az agyam ugyan rengeteg energiát használ el, de a testem úgyis a maximum kihasználtságra van programozva, vagyis abból hozza ki a maximumot, amit kap.

Szinte monoton bólintottam a felajánlásra. éreztem, hogy az idegeim miatt egyre inkább gyengülök, és az sem volt utolsó szempont, hogy mivel egy ideje elég keveset ettem, így az előbbi mutatvány eléggé sok energiát felemésztett.
- Köszönöm a kedvességed.- Eresztettem meg egy halvány mosolyt a srác felé, majd leültem vele szembe az asztalhoz, és az étlapot kezdtem el nézegetni. Úgy gondoltam, hogy beérem valami olcsó kis élelmiszerrel is, hisz nem hagyatkozhatok mindig másra.
Ám a következő pillanatba hirtelen mintha szélvihar lökte volna be, tágra nyílt a bejárati ajtó, és egy széllökést éreztem, majd azt, hogy valaki hátulról átölel. Egy pillanatig fel sem fogtam mi is történik, ám már hallottam is öcsikém hangját.
- Alex. Kisöcsém. Hát te élsz, és itt vagy?- Hirtelen magam sem tudom, hogy miért, lehet hogy a sok hirtelen megtörtént dolog miatt, de elsírtam magam. Megfordultam, és még szorosabban öleltem magamhoz öcsémet, mint ahogy ő ölelt magához engem.
- Miuról sajnos nincs semmi hír. Őt is és téged is próbáltalak megkeresni, bár még csak tegnap jöttem meg arról a küldetésről, ahová azért mentem, hogy pénzt szerezzek, hogy megtaláljam Miut. Csakhogy idő közben ahogy láttam te is eltűntél.
A következő pillanatban azonban öcsikém figyelmét elterelte a megmentőm jelenlétének érzékelése.
- Alex ő Itt Titus Augustus Helmsman. Ő mentett meg az előbb. De ez egy kissé bonyolult történet.
Félénken nézek rá Titusra, vajon most mire gondolhat, vagy mi is lesz a reakciója az egész mutatványra.

/Bocsánatot kérek a késésért, csak irl egy kissé össze csaptak a hullámok a fejem felett, de hála isten most jó értelemben Smile

/

Egy buszon ültem. Volt még egy kis pénzem, de azt mindenképp ételre tartogattam, szóval blicceltem. Már egy megálló volt csak vissza, amikor egy ellenőrrt láttam felszállni. Nem is kellett sok, máris furakodtam lefele, de nem jött össze. Hát persze, hogy kiszúrt.
- Hé, álljál csak meg! - Hallatszott a hátam mögül.
Csak az kéne... Inkább futottam, ahogy bírtam. Be az ismerős sikátoron, gyorsan át a kerítésen, és már a túlsó oldalon is voltam.
Amint már biztos voltam, hogy nem fog megtalálni, már rohantam is a ház felé. Egyik sikátort szeltem át a másik után. Útközben két részegbe is beleütköztem, elég idegesek voltak, de ismét hagyatkozhattam a gyorsaságomra. Ebben az egyben legalább jó vagyok...
A házba érve azt láttam, hogy itt volt valaki. A vastag porrétegen friss lábnyomok voltak, de hogy ki az, arról lövésem sem volt, inkább csak reméltem, hogy a nővérem az. A hasam azonban kinyílvánította akaratát: Ételt akar, mégpedig azonnal! Be is ugrott, hogy van egy kis bolt egy éjjel-nappali étterem mellett, ott talán vehetek valamit, Összeszedtem magam, és elbandukoltam az irányába. Nemsokára már csak egy zebra választott el minket, amikoris benéztem az étterembe, és megláttam. Őt, a nővéremet. Hirtelen felragyogott az arcom. Ha nem akkor lett volna zöld, valószínűleg a sofőrökön múlt volna az életem, ugyanis egyenesen átrohantam az úttesten, be az étterembe, és az éppen egy asztalnál ülő, és étlapját nézegető nővéremet úgy megöleltem, hogy szinte hallottam a csontjai ropogását.
- Lyli! De örülök, hogy végre megtaláltalak! Hol voltál idáig? Sikerült a pénzszerzés? És hol van Miu? Nem találtam a házban...
Ekkor esett le, hogy nem egyedül ül az asztalnál. Volt vele egy pasi is, nem tudtam ki az, de ismerős, és azt is tudom, hogy honnan. Az X-Birtokon láttam az arcát, de nem ugrott be, hogy kicsoda. Az X-Birtokról viszont eszembe jutottak a hangok, a találkozásom Charles-szal, a sikátor, és még sok más. Ha nem tudnám, hogy a mutánssulival van, gyanakodnék, de így egy kicsit lejjebb engedem a védvonalakat.
- Őőőő... Bocsi, nem vettelek észre. Te ki is vagy? - mondtam, fejemet vakarva, és töprengve, hátha mondták, hogy hívják...

A lányt berántottam egy közeli sikátorba a már említett okból kifolyólag. Szerencsémre a támadók elég részegek voltak ahhoz, hogy ne gondolkodjanak azon, hogy hova tűnt el a pár másodperc alatt így pontosan a várt reakciót produkálták, mint vártam. Komolyan akár kísérletezni is elmehettem volna, vicces lenne nézni, ahogy a laboregerek futkosnak, ahogy a sajtot keresik, vagy mindezt úgy, hogy leitatnánk őket. Vajon mi lenne a változás? Nem tudom, de most nem is érdekel.
- Igen és láttam.
A bemutatkozásom szerencsére célhoz ér és ő is bemutatkozik, tényleg azt kapja az ember, amit ad, bár ezt már többször megtapasztaltam eddigi életem során, így nem nyújt újdonságot. Közben meg is indítottam a közelben lévő étterem felé, amit ismertem és láthatóan a lánynak nem lesz pénze, de nem kell félnie, ha enni akar, akkor én fizetem neki, mintha egy randin lennénk, csak hát a sorrend nem teljesen tökéletes, előbb a tapi, aztán a kaja, ahogy lebeszélve sincsen. Ezen mosolygok. A lány megáll, hogy ő nem mehet oda. ~Vagy a ruha vagy a pénz a probléma?~ Ugyan nem szép, de a képességemhez nyúlok, hogy kitaláljam mért nem akar bejönni és gyorsan meg is találom a választ, így az alapján válaszolhatok.
- Ne aggódj, a vendégem vagy és egy kis étel nem tesz rosszat egy ilyen kaland után.
Mosolygok és egy pillanatnyi megállást követően húzom tovább az étterembe, ahol egyből le is ülök egy asztalhoz, egy kicsit távolabb az ajtótól, de nem túlságosan és jön is a pincér, hogy hozza az étlapot, én meg egyből rendelek mindkettőnknek egy idegnyugtató töményt és el is vettem a két étlapot, hogy rendeljek valamit és jelzem a lánynak, hogy ne fogja magát vissza. Egyelőre nem akarom a dolgait felhánytorgatni.

Pillanatokkal később már egy másik mellék utcában találtam magam, mivel a srác ismét magával húzott. Amint megálltunk, én a falnak dőltem, szememből a félelem tükröződött. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába zárt állat. Ám pár másodperccel később rémülten kaptam fel tekinttem rá.
- Te is mutáns vagy? Akkor ezek szerint láttad, mi történt?
Szemem riadtan járt körbe, kiutat keresve, ám a srác bemutatkozott nekem. Arcomra a döbbenet ült ki. A testvéreimen kívül nem találkoztam még olyanokkal, akiknek lett volna valami képeségük.
- Én Lyliana Shaten vagyok.- Mondtam, most már egy kicsit több magabiztossággal a hangomban. Hiszen ha bántani akarna, már megtehette volna. És akkor valószínűleg nem mutatkozik be nekem.
Ám mire ismét felocsúdtam a gondolatmenetemből, már egy éjjel-nappal nyitva tartó étterem felé vettük az irányt. Ismertem a helyet, hisz a közelben volt a búvóhelyünk, és azt is tudtam, hogy ez eléggé drága hely. Szegény testvéreimnek se tudtam soha innen ételt vinni.
- Bocsánatot kérek, de én oda nem tudok bemenni.- Álltam meg hirtelen. Magyarázatot egyenlőre nem adok neki, hisz a kopott ruháimból is esetleg levonhatja a következtetést. Hisz hiába próbáltam őket tisztán tartani, attól még látszik rajtuk, hogy elég sokat voltak már hordva.
Kicsit szégyelltem is magam, hiszen volt egy kis pénzem, de azt nem pocsékolhatom el arra, hogy étteremben egyek, mikor azt sem tudom, vajon a testvéreimnek van-e mit enniük.

Hát nem épp a legtökéletesebben kivitelezett tervem volt, bár nem is mondom, hogy nagyon bánom, hogy így sült el, egyedül szegény lányt sajnálom, aki már így is valószínű, hogy ki van készülve. Szerencsére annyi ereje maradt, hogy felugorjon és elnézést kérjen, bár nem volt mért, hiszen én rántottam. Ahogy magához tért, újra elkaptam a csuklóját és elkezdtem húzni elfele, hogy ne tudják követni, majd amint egy sarokhoz értünk be is rántom.

- Picit nyugodj le, nem akarlak bántani, de hamarosan megszabadulnak a ruhájuktól, amit felgyújtottál és jönnek utánad, azért rántottalak erre, mert amilyen hülyék, úgyis egyenesen fognak menni. Amúgy nem kell félned, én is mutáns vagyok.

Próbálom megnyugtatni és a szellemi szenzoraimmal keresni kezdem a támadókat és meg is találom őket, bár már elég messze vannak, hogy biztonságban legyünk, így kisétálok a menedékből és ha a lány is követ, akkor sűrű elnézések közepette a korábbi balesetért mutatkozom be, Dr. Titus Augustus Helmsman. Amennyiben ő is bemutatkozik felvetem, hogy esetleg térjünk be egy kicsit melegebb és valamivel biztonságosabb helyre. Amennyiben jelez vagy válaszol, hogy ok, akkor húzni kezdem el a sikátortól minél messzebb egy éjjel nappal nyitva tartó étterembe, hogy a sokkra megnyugtatásképpen legyen valami a hasában. Egyelőre nem akarok kitérni a képességére, én értem, hogyan működik, ő is biztos és hát ez nem az a hely, amiről szerencsés ilyenről beszélni.

Amint a sikátorból kiértem, abban a pillanatban kapta el valaki a csuklóm, aminek hatására az egyensúlyom elvesztve egyenesen a föld felé zuhantam. Ám az esés sem úgy következett be, ahogy arra számítottam, ugyanis aki elrántott, az próbált valahogyan védeni, ám ennek az lett a vége, hogy letapizott. Méghozzá nem is rövid ideig. Ám az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Először fülig elpirultam, majd idegesen ugrottam fel.
- Izé. bocsánat, hogy önnek mentem. És elnézést az esésért is. Igazán sajnálom.- Össze voltam zavarodva. Harag és félelem vegyes érzései keringtek bennem. Úgy éreztem, hogy csapdába estem. Mi van, ha ő látta, amit tettem. Mi van, ha ezért fogta meg a csuklómat. És mi van akkor, ha annak a másik kettőnek a cinkosa. Bár ő nem látszott részegnek. De ki tudja. A szívem hevesen vert. Ám úgy ledermedtem, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Szinte fel sem fogtam az egészet. Először a két támadó, akiket nagy nehezen leszereltem, majd ez a srác. Nem tudtam, hogy miért velem történik mindez. Hisz én csak a testvéreimet szeretném megtalálni. És most lehet, hogy még bajba is kerülök, főleg, ha ő meglátta, hogy mi történt az előbb. Egész testemben reszkettem, mint a nyárfalevél. Féltem attól, hátha az a kettő utánam jön. Féltem ettől a fiútól is. és féltem a jövőtől. Hisz a szüleink is kiborultak az erőnk láttán. Bár az enyémről fogalmuk sincs. Elég erőteljesen a sírás határán voltam, és kezdtem idegileg össze zuhanni. De egyenlőre nem mozdultam semerre. Vártam, hogy mi okból is ragadott meg engem a srác, hátha valami magyarázatot ad majd rá.

New York, van pénzem és azon gondolkodom, hogy veszek egy házat, vagy nem, még nem tudom, lehet, hogy csak kiadni, de valamibe be kell fektetnem. Ma is megnéztem három lakást, de egyik sem felelt meg az elképzeléseimnek, de még korán van a vonat indulásáig vissza az X birtokra, így csak járom a várost. Central parkba már korábban jártam, így most egy kicsit arrébb vagyok. Közelembe van egy romos épület, aminek nem is szentelnék túl sok figyelmet, ha csak nem hallanám a segítség kérést. Ugyan a képességem nem teszi lehetővé a túlzott segítséget, de fizikailag, mint bármely más ember esetleg lehet esélyem. Rohanok is az épület felé, majd belesek a sikátorba, szerencsére mindenki nekem háttal van, de megtermett férfiak, így egyelőre csak várok és terveket kovácsolok. A terv előáll, de nem nagyon van rá szükség, ugyanis a leányzó gyorsan megoldja a helyzetet azzal, hogy felagyújtja a támadók kabátját. Ezzel a mozdulattal a képességem aktiválódik és egyből megfejtem a képesség eredetét, ami ugyan hasonlít a piromanciához, de én tudom, hogy a képesség annyiból állt, hogy ránézett a tárgyra, ami ettől lángra gyulladt, nem pedig irányítja a tüzet, valószínűleg arra már nem lenne képes úgy, mint egy piromanta. Amilyen szerencsém van menekülési útvonalnak pont azt az irányt választotta, ahol én álltam, így mikor kirohant el tudtam kapni a csuklóját, hogy az ellenkező irányba rántsam, mert a támadók helyébe nem gondolnék arra, hogy a menekülő esetleg elkanyarodott. az ötlet jó volt, ugyanis valóban még a lány sem gondolt erre, bár a megvalósítással egy kis gondok adódtak, ugyanis megrántva a lányt, aki így elveszítette az egyensúlyát a karjaimba zuhant és ahogy el akartam kapni, hogy ne a fenekén landoljon, teljesen véletlenül sikerült letapiznom a melleit, bár tényleg nem szándékos volt, arra lettem figyelmes, hogy a helyzetet kihasználva a kezeim picit többet időztek az említett testrészeken, mint kellett volna, amit valószínűleg ő is észrevett, de nem fogok magyarázkodni, magyarázkodjon ő, hogy egyáltalán mit keres egy sikátorba, ahol ilyen dolgok történhetnek vele.

Mikor haza értem Bolíviából szomorúan tapasztaltam, hogy hugicám még mindig nem került elő, sőt az én drága kis öcsikémnek is nyoma veszett. Na ez aztán a szuper hír. Szomorúan ültem le a romos épület padlójára, és valószínűleg el is alhattam, mert mikor magamhoz tértem a hajnal első sugarai simogatták az arcomat. Gyorsan átöltöztem, és a koszos ruháimat betettem vissza a háti zsákomba. Útnak indultam a városba, hátha valamit sikerül kiderítenem a testvéreim hol létéről. Út közben az egyik kis boltban vettem magamnak pár falat ételt, miközben arra gondoltam, vajon mi lehet most a szüleinkkel, akiknek igaz, hogy csak levélben, de megígértem, hogy vigyázok Alexre és Miu-ra és tessék elég rossz nővérnek bizonyultam, hisz mind a ketten eltűntek, mint szürke szamár a ködben.
Hirtelen egy mellékutcába tévedtem, amikor egy régi emlékkép villant a fejembe. Történetesen annak a napnak az emlékképe, amikor megtámadtak minket. Villám gyorsan megfordultam, de sajnos a szerencse ismét elkerült. Ugyanis az utca vége felől két férfi közeledett. Amikor közelebb értek, akkor láttam csak meg, hogy az egyiknek kés van a kezében, a másiknak pisztoly.
- Mit keres egy ilyen szép hölgy erre felé?- Kérdezte az egyik gúnyos mosollyal az arcán.
- Ahhoz maguknak semmi közük. Engedjenek utamra.- Feleltem, miközben próbáltam a hangomba némi magabiztosságot csempészni, hogy ne vegyék észre, hogy félek. Ám sajnos észrevették.
- Nocsak a kis lány fél, hogy a csúnya bácsik bántani fogják. ezen nevetnem kell. De nem fog fájni ígérem. Főleg ha hagyod magad.- Mondta a másik, miközben felém lépett még pár lépést.
- Azt mondta, hogy engedjenek utamra, amíg szépen mondom. Más különben nagyon megbánják.- Néztem rájuk dacosan.
- Nocsak milyen harcias a kicsike.- Ugrott oda az, amelyiknek a kés volt a kezébe, és a pengével az arcom előtt hadonászott.
- Segítség!- kiáltottam el magam párszor, ám erre csak egy hatalmas pofon csattant az arcomon, de olyan erővel, hogy megtántorodtam.
- Még egy ilyen próbálkozás, és golyót repítek abba a cuki kis vörös fejedbe!- Mondta a férfi, miközben farkasszemet néztem a pisztollyal.
Most már nem érdekelt semmi, nem érdekeltek a következmények, vagy az, hogy valaki megláthat. És még egy szerencsém volt. Mindkét srác dohányzott, így a későbbiekben arra is foghatom majd a dolgokat, ha esetleg valami túl rosszul sülne el.
Figyelmemet a pisztolyos férfi kabátjára fordítottam, majd pillanatokkal később már éreztem is a belőlem kiáramló forró energiát. És a kabát lángra lobbant. Hogy még jobb legyen a hatás, amikor a fegyvereiket eldobták, hogy le tudják szedni az égő kabátot, akkor a másik férfi kabátját is lángra lobbantottam, én pedig kihasználtam a kavarodást kirohantam a sikátorból, és próbáltam minél előbb eltűnni a tömegben.