Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
*Igazán szórakoztató beszélgetni ezzel a Demetrius Jones-al, megint visszabök, de annyira viccesen csinálja, hogy muszáj nevetnem rajta. A mai napom megkoronázása azt hiszem, pedig még a felén sem vagyunk túl.* -Jó, majd ha lesznek sorba állítom őket. *Ezt is derűvel mondom és nem elkeseredve. Úgy alakult, hogy senkit nem hagytam ott Dallasban, mióta megérkeztem ide a nagyihoz, még nem volt időm gondolatban sem randizni. Az más kérdés, hogy valóban válogatok…már ha akad.* -Tételezzük fel. Ha mégis, hát így járt. *Azt mondják rendőr előtt feltételezett bűntényt emlegetni rossz ómen, de az én rendőrömnek van humora. Olyan igazi. Ki tudja honnan szalajtották, szerintem nem rendőrnek kellett volna mennie. Ilyen humorral?! Nem veszem észre, vagy nem is hiszem, hogy félreértett a lánykéréssel kapcsolatban, Fred a hatvan éves, fekete szakács aki gyerekkoromban a térdén ringatott és mindig a kezembe csúsztatott ebéd előtt két pitét, biztosan nem ácsingózna értem, nem is azért hajolt ki a kisablakon mert a fenekemet nézte. * -Megkérjem? *A válaszadásig már nem jutunk el, pedig isten bizony kíváncsi lettem volna rá. Viszont egyrészt az én szám lángol belül, másrészt a rendőröm kap hívást. A fene azt a rohadt csipogót, tényleg mindig rosszkor szólal meg. Soha nem látom többé, tuti biztos, hogy nem kíváncsi egy szerencsétlen, kétbalkezes vénlányra. Kár, pedig szép szeme van.* -Nos….egészségére….szép napot…..ez túl sok….. *Mondom csalódottan a rendőröm után nézve, miközben lepakolom a tányérját a pultról. Csak utána nyúlok a pénzért s veszem el, máris látva, hogy sok az, nagyon sok egy rántottáért, még ha öt tojásból is készült és extra adag szalonna volt benne. Épp számolom és a szerintem többlet összeget félreteszem mikor meghallom a tompa puffanást a pult másik oldaláról. Ebben a szent pillanatban csukódik a büfé ajtaja és már csak Demetrius Jones ballonkabátjának villanását látom. Azta de gyors. Áthajolok a pulton…~Van isten!~ villámgyorsan megkerülöm. Tárca, a padlón és a rendőrömé. Lehajolok érte és kinyitom, meg kell tudnom mi van benne. Igazolvány, bankkártya. ~Van isten és angyalok is vannak!~ Bizony nem hagyom szökésben a rendőrömet, különben is vissza kell adnom neki a tárcáját. Akkor is ha nem direkt hagyta itt. Dúdolva megyek vissza a pult mögé, egy ciccenéssel zavarom vissza a konyhába Fredet aki százkarátos vigyort ereszt meg felém. Miután eltűnik, felhangzik a nászinduló fütyülve, egy rongy repül be a kezem által Fred feje felé, a nagyi rám kiabál. Életkép a büféből, családban marad.*
Oldalt billentett arccal szemlélem, ahogyan figyeli, ahogy eszek. Egyértelműen sugározza a derűt, kitölti az üresjáratokat, s bár a többi vendéggel is kedves, velem talán többet időzik. Talán csak azért, mert a bárpultnál ülök, méghozzá egyedül. Mintha egy önjelölt angyal lenne, aki ott segít, ahol tud. És még a saját nevemet tartom hősiesnek? Ő nap mint nap itt áll, előkostol, megégeti magát, miért lennének kisebb érdemei, mint egy tűzoltónak? Utóbbi kettő csak később válik valóssá, ám már itt elismerően szemlélgetem, ahogyan lapátolom befelé az egyébként nagyon is ízbomba rántottát. - A gazdag örökösnő válogatós. Helyes. Ne is hagyja, hogy a pénzére pályázzanak, álljanak szépen sorban. – Nem tudom, hogy mi jár a fejében, van bennem egy kellemes fáradtság, ám azt is csak beképzelem magamnak. Fáradtnak kell lennem, ha ekkora prémiumot kaptam, biztonyára alaposan megdolgoztam érte, ám itt és most vele nevetek. Féltékenynek kéne lennem minden vendégre, akivel a csinos, és szép hátsójú pincérlány elbeszélget? - Tételezzük fel. – Felelem visszafojtott mosollyal, tudom ám én hogy nem, mindössze szeretném bevonni őt is a reggelimre, ezt talán nem mindenki teszi meg, ezzel együtt már talán érdekesebb lehetek. Nem tudom, miért csinálom, udvarlós nem vagyok, pusztán jól esik a hirtelenjött, és indokolatlan törődés. Úgy tűnik, tökéletesen sikerült őt félreértenem, merthogy azt hittem a morcosképű szakács tápál felé gyengéd érzelemeket, és ha nem sietek, meg leszek előzve, de mint kiderül, a néni az, aki minduntalan szeretné, hogy ha a kisunoka nem lenne egyedül a férfiakat érintő fronton. - Oh, talán megkéri a kezemet? – Kérdezek vissza mindent felismerve, és várakozóan tekintetek a kóstolásra, amely azonban nem úgy sikerül, ahogyan hittem, valamiért olyan tévképzetben ringattam magam, hogy a következőt már én kapom általa, ám mindez füstbe megy, amikor a szimpatikus, ám szeleburdi csajszi a forróság áldozata lesz. Ennyire vagyok jó emberismerő, hogy sajnálkozó fintor jelenik meg az arcomon, és már éppen szólalnék meg, ám helyettem megteszi a vészcsipogóm. Döbbentek tekintetek az övemre. Gyorsan kinyomom, pénztárca elő, és egy nagyon komoly borravalót letéve már rohanok is el. Kissé azonban én is a lány varázsa alatt lehetek, mert ahelyett, hogy visszagyűrnék a tárcát a ballonkabát zsebébe, észre sem veszem, hogy az a földre hull, míg én pillanatok alatt az ajtón kívül vagyok, nem érhet utól.
*Biztos, hogy nem arra gondoltam amire gondolta, hogy gondolok. Egy pillanatra megakadok, mind levegővétellel, mind hangilag és csak a fejemet rázom. Olyan arcot vágok, hogy abból kiolvasható, még keresem a megfelelő szót. Egyébként már megvan, de azt nem fogom itt és most kimondani. Nézem ahogy eszik, jó nézni ahogy eszik. Most nyer értelmet az amit a nagyi mindig is mondott arról, hogy őt az teszi boldoggá ha láthatja, mennyire ízlik a másiknak az étel amit elé rakott. Mindegy, hogy ő készítette, vagy félkész kaja, mindegy, hogy ki elé rakja, de jó szívvel teszi, és ennek értékelése ha megesszük és ízlik. Semmi közöm a rántottához, még a tojást sem én törtem fel hozzá, de pont annyira jólesik látni ahogy fogy mintha én készítettem volna.* -Kiszórom őket mint a magot. *Bólintok nevetve és oldalra hajtom a fejem. Lehet, hogy tévedtem? Ennek a pasinak nincs olyan nagy baja ha képes csípőből kontrázni a megjegyzéseimre, legjobb esetben is csak mosolyognak ha mondok valami vicceset de eszük bogában sincs visszaválaszolni, vagy csak annyira telve vannak a munkájukkal, hogy nem jut eszükbe semmi. Demetrius Jones azonban viszont törődik velem. Nahát!* -Nem mérgezett! *Ez a két szó keveset jelent ahhoz képest, hogy mennyi érzelmet sikerült a hangommal belevinni. Kicsit mélyebbre sikerült, sértődött, meglepett de mégis cinkos. Nézem a felém tolt villát a pitével a végén és azon merengek, hogy mit fog szólni a nagyim ha meglátja. Másrészt joggal teszem fel a kérdést, hogy Demetrius miért nem értette meg azt amit mondtam neki az előbb. Tényleg nem vicceltem, a nagyim sínre tette magát, addig nem nyugszik amíg egy randin nem vagyunk túl, ismerem már jól a nézését és a hirtelen , pillanatokig tartó felbukkanását. Figyelmeztettem a rendőrömet, erre romantika gyanúsan elém nyújtja az első falatot. Hát jó, ő akarta, egye meg amit főzött.* -Én szóltam. Holnap hozhatja a gyűrűt. *Gyanúsan rezignáltam mondom, majd előrehajolok és amennyire csak telik tőlem csábításból, olyan finoman veszem le a villáról a pitét az ajkaimmal. Úgy gondolom ez a nagyinak is jó lecke lesz és Demetrius is kap majd belőle. Ám arra nem számítok, hogy az egész balul is elsülhet. Pedig de. A pite valóban forró, belül még forróbb, az egész számat égeti. Sikoltanék legszívesebben és kiköpném a falatot, de azt még sem tehetem mások előtt, a végén még azt hinnék, hogy rossz a pite. Inkább szenvedek és mosolygok, vagy próbálok. Kezemmel mutatom, hogy a pite remek de eszem ágában sincs megforgatni a számban, elég ha csak egy helyen éget. Elfordulok, hagyom a kínt az arcomra szabadulni elfelejtve azt, hogy a pult mögötti rész tükröződő felület. Lenyelem az egészet úgy ahogy van, engedek magamnak egy pohárnyi vizet és belekortyolok. A számban tartom amíg csak tudom,enyhíti a fájdalmat de muszáj leküldenem a forró pite után. Mély levegő, újabb korty, csak ezután fordulok Demetrius felé.* -Vigyázzon, forró. *Ezt a blamázst. Visszanyalt a fagyi. Ez a jóképű rendőr vagy soha többé nem jön ide, vagy magával hozza a haverjait, mondván itt a kávéhoz és a rántottához cirkuszi bohóc is jár.*
Különös, hogy míg nem emlékszem rá, mikor is volt, hogy elkértem valakinek a számát, most mintha a csinos pincérnővel többször is összeakadna a pillantásom. Esetében nem tudom a szigorú rendőrbíró álcáját állandó módon felhúzni, megmosolyogtat az ábrándos hebrencs stílusával, ám remélem nem él azzal a közhellyel hogy a számlára firkantja rá. Nem, ez csak amolyan hétfő reggeli lobbanás, amelyben kiteljesedek. Unaloműzés, amellyel az időt múlatom tennivaló hiányában. Ám miért téved vissza mindig a tekintetem a formás, szinte markolnivalóan gömbölyded hátsóra? Most ismét itt van előttem, ideje az őzikeszemekre fókuszálnom, mielőtt még elérti a pillantásomat. - Hősies? – Nem biztos, hogy erre gondolt volna. Valójában nagyon is fejjel a falnak típus vagyok, olyan féle, aki képes meghalni ismeretlenekért, pusztán elvből. A név kötelez, pedig a szüleim nem tudhatták, hogy ilyen pályán fogok mozogni. Amikor a kereslet és kínálat találkozik. Nevemből adódóan valóban sok eposzt elfogyasztottam már, a Spartacus összes létező változatát olvastam, és láttam már. - Gazdag... csak aztán fejtse le magáról a beházasulandó dzsentriket. – Emelem rá a kávéscsészét, mintha holmi pezsgőspohár lenne, és jól derülök a frappáns válaszán. A rántottával végeztem, emberes adag volt, ám nem sietek most sehova, talán levezésnek is jó lesz a pite, ám előtte... Szelek egy harapásnyit a villámmal, majd rátűzve a fokaira a nő felé fordítom azt. - Kérek egy előkóstolást... – Azért mégsem tartunk ott, hogy itt mindenki előtt toljak valamit a szájába, még itt inkább romantikus, egymást etetéséről lenne szó, ám már ez is gesztusértékű. Amíg a válaszomra várok, morzsolgatom a felvetését. - Máris féltékenynek kellene lennem... nocsak! – Félmosollyal pillantok az órámra. Tényleg nem sietek, megszokás. Ráérek elmerülni a barna szempárban. Még jó sokáig, viszont feltartani sem akarom. Nem vagyok én egy udvarlós fajta, de határozottan megérint az évődése...
*Nehezemre esik nem a rendőr felé nézni míg a rendeléseket és néhány kedves szót osztok ki. Valljuk be, még búskomorságában is elég igéző az a tekintet, a vonásai pedig markánsak, nem egy csini fiúé akinek inkább összeborzolnám a haját mint az öcsémnek. Persze a rendőröm haját is összeborzolnám, csak másképp. ~Jó, oké Sophia, hagyd abba.~ Visszatérek a munkámhoz, a vendégekhez és nagyon odafigyelek, hogy semmit ne keverjek össze. Mindenkihez kedves vagyok, mert szeretem az embereket és mert én is azt szeretném ha mindenhol mosolygós arcokat látnék. Most ők azok akiknek ezer gondjuk van a fejük telve a mindennapok nyűgével, csak bejöttek egy kicsit lazítani, falatozni, hogy feltöltődve folytassák estig. Én vagyok az akinek egy kis mosollyal talán sikerülhet lelkileg több energiát adni az omlett vagy pite mellé. Nekem is vannak rossz napjaim amikor az egész világra haragszom, jólesne egy mosoly a szomszéd fűszerestől, és örülnék ha az újságos sem méla ábrázattal venné el tőlem az aprót. igen, ebben igaza van a rendőrömnek, csípőből vagyok kedves, de vele egy kicsit jobban.* -Demetrius. Nem mindennapi név. Olyan…. *Na nem, nem mondom ki mire gondoltam, de tovább ízlelgetem némán. Illik hozzá, komoly, férfias és szexi, csak ki ne olvassa a fejemből, a rendőrök képesek rá. Már épp nyújtanám a kezem, mikor Fred megszólal, Demetrius Jones megkapja a rántottáját, Fred pedig némi kérdő pillantást az extra hozzávalók miatt. A kenyeret is csak azért kapja, mert a nagyim a fülemet rágta kiskoromban, hogy a rántotta elég zsíros, megfekszi a gyomromat ha nem eszem hozzá. Mára már tudom, hogy ez nem igaz, bár én nem eszem szalonnával a rántottát. * -Majdnem, és nem tulajdonostárs vagyok, hanem unoka és remélem jó sokára a gazdag örökösnő. *Szeretem a nagyimat, azért vagyok itt, hogy neki segítsek és nem csak a büfében, hanem a megtépázott lelkén is, hogy átvészelje a nagypapa elvesztését. Egyébiránt ő az én lelki szemetesládám is, jól megértjük egymást és másokkal ellentétben én szeretem a történeteit, akkor is ha már negyedszerre hallom őket, sosem fogom megunni, mert ugyanazt képes százféleképpen elmesélni. Ráadásul remek füle van és igyekszik nem útban lenni.* -Friss a meggyes pite, még meleg. *Szól halkan, majd el is tűnik újból a konyhában, én meg csak szemet forgatok a jóízűen falatozó rendőrömre.* -Távol álljon tőlem, hogy sürgessem, de ha nem siet, holnap már a kezemet fogja megkérni. *Közlöm kuncogva és ellibbenek a pitéért. Azt hiszem jobb ha mégsem maradok a pultnál, hanem kiviszem az újabb rendeléseket és telitöltöm kávéval a kiürült csészéket. Kezemben a pités tányérral fordulok vissza, Fred majdnem derékig lóg ki az ételkiadón keresztül, egy szúrós pillantással űzöm vissza, majd egy nagy sóhajjal teszem le Demetrius Jones elé a még gőzölgő pitéket, szám szerint kettőt.*
Pillantásom olyan, amilyen a hetvenes években, a markáns arcú, mély ráncokkal barázdált homlokú westernhősöké. Hunyorgós, kemény, mégis olyan, amitől olvadnak a nők. A dolog szépséghibája, hogy fogalmam sincsen, hogy kire milyen hatással vagyok. Olyan ritkán foglalkozom nőkkel, meg hát amiről nem tudok, hogy vagy nyolc évig Joanne-t hajkurásztam, így nincsen motiváció sem, agyam jótékony homályt borít a félelmetes emlékekre. Még csak a kávémnál tartok, a nőci ellenben az amúgy sem elhanyagolható rántotta mellé még pitét is ajánl, én aztán jól vagyok tartva, nem mondom. Olykor felnézek, és elmélázva követem a tekintetemmel a lelkes tündért, akinek mindenkihez van pár bíztató szava. Nem vagyok azért annyira tini, hogy zavartan elkapjam a tekintetem, ha éppen odanézne, meg a nyakamat sem tekergetem; előfordul azonban, hogy féloldalasan fordulok, hogy a látóteremben maradjon. Újságot elfelejtettem venni, ám ott egye meg a fene, a gondolataim és Sophia bőven lefogalnak. Megmosolyogjom, hogy mennyire szószátyár, s csak a fejemet ingatom, majd tenyereim háromszögébe zárom a csészét, hogy az ajkamhoz emeljem. - Valóban? – Kérdezek ismét, amikor visszatér. Érdekes, hogy amikor gyorsan beszél, akkor is meg tudom tartani saját ütemem dallamos stílusát. Ebből egy külső szemlélő számára kiütközhetne; nem vagyunk egy hullámhosszon. Holott nagyon is szórakoztató teremtésnek vélem. – Kétlem Sophia, hogy azért tenné, mert ez a dolog. Egyszerűen csak kedves. Csípőből. Jones. Demetrius Jones. – Mutatkozom be, rendfokozatom nincsen, lévén nem a kötelékben űzöm az ipart, rendőrbíróként nem pusztán a törvényt, a jogot is szolgálom. Felpillantok a hangra, amely a reggelim elkészültét jelzi. Arébb tolom a bögrét, hogy legyen hely, s megtörlöm az ajkam a szalvétával. Remélem kenyér nem jár hozzá, mert csak hízlal, és elveszi az ízeket. Jó nagy adag, már ránézésre is, ám nem akarok itt ücsörögni egész délelőtt. Még az őzikeszemű kedvéért sem. A kosár kenyér mégis érkezik, így értékelve a gesztust veszek belőle, hogyan fog még a pite is elférni bennem? - Köszönöm. Gondolom minden idejét itt tölti. Tulajdonostárs? – Kezdem el belapátolni a rántottát, s közben elismerően hümmögök. Nem csupán a kis pincérnő eszményi, a szakács se kutya.
-Van többféle is, de nekem az a kedvencem……remek döntés. *Mosolyogva dicsérem meg, hogy szót fogadott nekem, csak azután megyek a dolgomra. Igaz, hogy most nincsenek sokan, de azért akad akit ki kell szolgálni és nem mindenki szeret a pulthoz ülni. Ahogy elnézem a büfét a kis asztalokkal, egy házasságközvetítőnek pompás terep, én is összeboronálhatnám néhányukat. Mind egyedül ülnek, ha egy kicsit többen lennének, összeültetném őket, persze alapos megfontolás és ismeretség után. Még nem beszélgettem velük eleget, hogy tudjam ki az aki valóban egyedülálló, mit szeret és mit nem, de ami késik nem múlik. A nagyi is mesélt már itt megismerkedő vendégekről akiket később ő hozott össze egymással, ez nekem is menne. A beszélgetés sosem esett nehezemre, néha talán túl sokat is jár a szám, de azért észreveszem ha valakit ezzel idegesítek. Eddig nem panaszkodott senki, a legmorcosabbját is meg tudtam szelídíteni. Azért én sem vagyok mindenható, aki fegyverrel hadonászik annál nem próbálkozom hanem rendőrt hívok. Apropó, rendőr. Egy épp ott ül a pultnál és kávézik…..egész helyes, csak egy kicsit magába van fordulva. Ki tudja miért, talán valami nem úgy sült el ahogy szerette volna, vagy lecseszést kapott a főnökétől, esetleg kitette a szűrét a barátnője. Áááá, nem. Az utóbbit minden bizonnyal nem itt akarná feldolgozni hanem egy bárban, egy-két pohár whisky mellett. Esetleg rákérdezek ha lesz néhány perc szusszanásnyi időm, addig is a rendelésekkel foglalkozom, és azzal, hogy megtudjam m ilyen a kávéja. Érdeklődve tekintek rá, amint kész a tálcám, pár pillanatra újra rászorítom az ujjaimra a vizes kendőt, egy kis megkönnyebbüléssel enyhül az égető, fájdalmas érzés. Újabb piros pontot osztok ki a rendőrömnek, tud olvasni mellről is anélkül, hogy tartósan odaszegeződne a szeme. Egy elismerő pillantás jár neki.* -Mindenkivel kedves vagyok, ez a dolgom, hogy eladjam a pitét, és a vendégek szeressenek visszajárni kedves…. *Na lássuk csak, észreveszi-e az árnyalt különbséget az ő kérdése és az én válaszom között, és elárulja-e a nevét. Ha már az enyémet tudja, kíváncsi vagyok az övére, legalább tudjam hogyan szólítani, ha legközelebb is betér hozzánk, remélhetőleg nem egy hónap múlva. Rendőr, tehát itt dolgozhat a közeli kapitányságon, viszont még nem láttam a büfében. Vagy mostanában került ő is ide, vagy valamilyen hosszabb ügye volt ami elszólította eddig a körzettől.* -A gazdag, ötből. *Hallom Fred hangját és már fordulok is a rántottáért. Forró és valóban gazdag. Tele van kolbásszal és szalonnával, mintha kicsivel több lenne rajta mint szokott. Kérdőn nézek Fredre a tálalón keresztül, de ő csak mosolyogva hunyorog. Elveszem a tányért és még mindig a kedvenc szakácsom ábrázatán töprengek amikor a rendőröm elé teszem a tányért s mellé egy kosár friss kenyeret.* -Jó étvágyat! *Susogom majd magára is hagyom egy kicsit míg kiviszem a tálcára készített rendeléseket.*
Kedvemre való ez a közvetlenség, csak éppen annyiban általánosítom, hogy vélhetően mindenki mással is ilyen. Nem is várnék én különleges bánásmódot, barátságos, hiszen ez a dolga, bár nem tudom, hogy valójában a tulajdonos unokája, lehet, hogy csak egy lojális és lelkes alkalmazott. Az érintése mindenesetre kellemes, főleg azok után, hogy éppen most égette le az ujjait. Emelegeti a szemöldökét, nem tudom, hogy rosszallásból, vagy éppen jólesően, őszintén szólva sosem ismertem ennyire a nőket. Kávét kérés nélkül is kapok, arról pedig nincsen fogalmam, hogy fejben máris kategórizál. Én ugyanezt teszem, akaratlanul is. - Meggyes pite? Utoljára a Sziklás-hegységben ettem finomat. Valami tucatszámba menő kisvárosban, úgyhogy... megkóstolnám.. – Mosolygom meg a magánakciót, a csaj tényleg nagyon tud rábeszélni, valóban ezt a kiszolgálást kapná minden vendég? Vagy állati felületes, vagy helytálló a kistündér megnevezés, bármennyire is emelgette a szemöldökét. Türelmesen várok, amíg meg nem kapom az igért kávét, ha már miattam ennyi fájdalmat kell kiállnie, meg fogom dicsérni, az biztos. Miután hátat fordított, ismét a hátsójára téved a tekintetem, hát... van benne fantázia. Markolnivaló, de el tudom képzelni, hogy hányan nyálcsorgatnak rá nap mint nap, ne én legyek már a sokadik bunkó. Magam elé húzom a csészét, és derűs mosollyal biccentve köszönöm csak meg, hogy kanalazgassam. Nem akarom leégetni a nyelvemet, a kanálra emelek egy kis fahéjas habot, és azt veszem a számba. Ez még csak az előjáték, de annak mennyi. A pár perc nekem belefér, nem követem most a csajt a tekintetemmel, ennyire azért hadd ne sajátítsam le, ám nem kerüli el a figyelmemet a dobott csók. Közvetlen a spiné, az biztos, gyűrű még nincsen az ujján. Mint ahogy nekem sem. Kinek van ideje manapság házasodni? Ezért áldom én az éjszaka is nyitvatartó hipermarketeket, mert lassan már teljesen összefolynak a napjaim. Eszembe ötlik, hogy vehettem volna egy újságot útközben, eddig a lány teljesen jól elszórakoztatott, de vannak más vendégek is rajtam kívül. Nem is akarom feltartani az őzikeszeműt, csak belapátolom a rántottát, de valami azt súgja, fogok én még feltűnni itt. - Ahogy csak kell. Összeragad tőle a szám. Mindenkivel ilyen kedves kedves Sophia? – Kérdezek vissza a pultra támasztva mindkét könyökömet, mintha valami pszichológus lennék.
*Nem régóta dolgozom itt a nagyi büféjében, de azt már tudom, hogy aki nem ápoló ruhában van, az rendőr. Így vagy úgy, de az. az esetek kilencvennyolc százalékában ez a tippem be is jön, szóval amikor ráfogok a pasi kezére, számítok némi retorzióra. Nem mindenki szereti ha lefogják a kezét, a rendőrök pedig csípőből nem gondolkodnak el olyan dolgokon, mint például egy kis kedvesség vagy flört, esetleg mókázás áll a háttérben, ők rögtön tepernek. Zsigerből. Szerencsémre az én rendőröm nem az a fajta, ő nem ránt át a pult felett, helyette mosolyog. megjegyzem jól áll neki, többet kellene mosolyognia, azok a nevetőráncok a szemei sarkában....meg kell zabálni. Elengedem a kezét és elveszem tőle a csészét, hogy felturbózzam a kávéját. Nem mindenkivel csinálom ezt, most nincsenek olyan sokan a büfében, egyszóval ráérek kedveskedni. A "kistündérre" megemelem a szemöldököm, az édesszájúra még inkább. a legtöbb rendőr akivel eddig dolgom volt kiszolgálás ügyben, feketén és méregerősen itta a kávéját, talán úgy gondolták az elég férfias az édes pite mellé. Az én rendőröm - még mindig nem tettem le erről a tippről - nem szégyelli, hogy ínyenc a kávézás terén. Piros pont.* -Édesszájú mi? Akkor a rántotta után megkóstolja a nagyi meggyes pitéjét? Az valami fenséges. Mmmmm.... *Még az én számban is összefut a nyál, és mivel tényleg finom és a kedvencem is, elég érzékletesen tudom előadni milyen az amikor az ember először belekóstol. Még a szememet is lehunyom egy röpke pillanatra ahogy elképzelem a kellemesen meleg tölteléket szétfolyni a számban. Aztán eszmélek, szertartásosan készítem el a kávét. Cukrot teszek bele, a kanalazás közben nézem a rendőröm arcát, szemeit, lehetőséget adva neki arra, hogy jelezzen mikor elég a cukorból. Kevergetem, s mikor úgy vélem a cukor elolvadt, tejet öntök bele. Meleg tejet, hogy a kávé ne hűljön ki, végül habot a tetejére és csipetnyi fahéjjal koronázom meg a művet. Mosolyogva nyújtom át, és akkor látom meg a jelvényt. Fogalmam sincs milyen más jelvények vannak forgalomban, nekem egykutya mind, viszont azt tudom, hogy a tippem igazolást nyert.* -Tudtam....egészségére. *Jegyzem meg diadalittasan, majd ellibbenek a konyhát és az én pult mögötti birodalmamat összekötő ablakhoz.* -Fred! Egy gazdag rántottát kérek ötből. *Közben elkészült a tükörtojásom is, Fred aki talán a nyitás óta nagyiékkal van, vigyorogva tolja elém a tányért.Kacsintok rá, csókot dobok neki. Mindig ezt csináljuk, öt éves korom óta. Persze akkor még nem vittem tányérokat a vendégeknek, a dugi pitéért járt a puszi, amit akkor kaptam amikor anya elfordult. Viszem a tányért, egy kis időre megfeledkezve a rendőrömről, jó étvágyat kívánok a fekete hajú, Susan nevű ápolónőnek, felveszek egy újabb rendelést három pitére,ígérem, hogy hozok kávét, narancslevet. Visszasietek a pultom mögé, nagyi a konyhába tipeg. Mozgó életkép a mindennapokról. Amíg odakint járkálok, több is látszik belőlem mint a pult mögött. Lapos sarkú, piros cipőt viselek. Nem feketét, ebből nem engedtem a nagyinak, kell egy kis szín ha már beöltöztetett fekete-fehérbe és kötényt is adott rám. Fodrosat. A szoknyám a térdemig ér és nem rontom az összképet fekete harisnyával, testszínű, alig látszik. Újra a helyemen vagyok, összekészítem a pitét, narancslevet, kávét egy tálcára.* -Hogy ízlik? Elég édes? *Érdeklődöm mosolyogva a rendőrömtől, még mindig azzal a célzattal, hogy feldobom a napját.*
Járatom a tekintetemet, most igen kevesen vannak a büfében, én szabadságon vagyok, ám mások számára a hétfő reggel értekezlettel, vagy eligazítással indul, s csak később, minimum egy óra múlva térnek be. Azok ejtőznek itt, akik hozzám hasonlóan nem melóznak ma, vagy délutánosok. Egyetemisták, akik mondjuk a jegyzetek felett györnyedve próbálnak tanulni, és döntik magukba a feketét, vagy ápolónők, akik az éjszakás műszak után kaptak még ráadás melót, így próbálnak itt felébredni szűnet gyanánt. Nem mondom, hogy én volnék a lovagiasság mintaképe, ám ösztönös az empátiám, ahogyan szegény csajszi odaég, s még csak nem is az én kávémért. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen kialvatlan, hiszen most estem át az emléktörlésen, kicsit bágyadttá tesz, ám olyan ünneplést csaptak utána, hogy az meg felvillanyozott. Fáradt vagyok, de jókedvű? Nincs okom kételkedni a szavában, végülis túléli, ha ezt csinálja egy ideje, ám ha jobban belegondolok, hogy a néni szerint ez egy megint eset, úgy tűnik a kishölgy hajlamos elmélázni. Nem igénylek én törődést, elvagyok mint a fikusz, az őzikeszemű mosolya, és őszinte bája mégis feldobja az egyébként is jól induló hétfőt. Csak azt tudnám, hogy mit fogok ma egész nap kezdeni magammal. Nem járok parkokba, könyvtárba. Aludni járok haza, erre számszakad most az unalom. - Nagyon kedves, köszönöm. – Köszöntöm a lelkesedését, erre még rá is fog a kezemre. Nem kezelem túszdrámaként a helyzetet, pusztán elmosolyodom, ha ezt mindenkivel eljátsza, sorban állhatnak a pasik, habár nem mindenki szereti a közvetlenséget. Én tulajdonképpen azt sem tudom, hogyan állok vele, az utóbbi időben munkamániás lehettem, ha ekkora prémiumcsekket kaptam. - Mehet bele minden kistündér. Édesszájú vagyok. Ötből. – Jó nagy, emberes adag, remélem abba is pakolnak kolbászt, hagymát, nagyon is intenzív vagyok, nem csoda, hogy rendőrbíró vagyok, szeretem a dolgokat mélyen megélni. Ha mégegyszer megfordul, ismét látom a hátsóját, khm... Kicsit megigazítom az övemet, láthatja a jelvényt, amely nem a szokványos rendőrségi csillag, ez kompexebb, bűnüldözési hivatalban használt verzió. A mozdulat azonban nem direkt.
*Nagyi elcsattog mellőlem és elkezdi kipakolni az üveges pultba a frissen süt pitéket. Ilyenkor mindig a nagypapára gondol, tudom mert a papi elszokott csenni egy-egy pitét a kedvencéből, azt mondta mindig, hogy melegen az igazi, a nagyi meg rácsapott a kezére. Rengetegszer voltam tanúja ennek a kis civódásnak ami igazából szórakoztatta őket is és engem is. Hiányzik a papi, de most még ő sem tudna megvigasztalni. Nem egy hanem három ujjam esett áldozatul a tengerparti álmodozásomnak, de a vendég az vendég és megilleti egy kedves mosoly. Az már mindegy mit képzelek most mögé. Kitöltöm neki a kávét és vagy ez vagy a mosolyom de köszönésre sarkallja és még érdeklődik is a hogylétem felől. Diadalittasan bólintok, bár így már biztos, hogy tanúja volt a szerencsétlenkedésemnek és annak is ahogyan a nagyi helyretett.* -Semmiség. *Mondom de egészen mást gondolok, legszívesebben megkönnyebbülve meríteném a kezem egy tál jeges vízbe, de csak egy hideg vizes asztalkendőt fogok az ujjaim köré. Most nézem meg alaposabban, frissen borotvált, diszkréten férfias illattal körbelengve, szép de szomorú szemekkel. A vonásai is mintha lemondást formálnának, nem tudom miről kellett lemondania de fájhatott, vagy már mindegy volt. nem kellene, nem kötelező és nincs benne nagyi munkaköri leírásában de szerintem muszáj egy kicsit feldobnom a napját, különben én érezném rosszul magam. Szeretem ha az emberek mosolyogva mennek ki. Nem hagyom belekortyolni a kávéjába, ugyanis nem végeztem még vele s mivel érdekelte a hogylétem, hát megérdemel egy kis törődést. Átnyúlok a pult felett és az ép kezemmel lefogom a csuklóját, remélve, hogy nem érti félre és nem teper a földre pisztolyt szegezve a homlokomhoz. * -Várjon! Feketén issza? Tejet, cukrot, tejszínt, egy kis fahéjjal? Hmmm? A rántotta pár perc. Hány tojásból kéri? *Rázúdítom a kérdéseimet, már ha van rá lehetőségem és nem a földön, vagy félig a pulton fekszem béklyóban. És igen, a rántotta, én figyeltem.*
A kishölgy bizony alaposan el van mélázva, valahogy meg tudom érteni, hogy miért. Eléggé monoton munka lehet napi 10 órában mosolyogni másokra, kitölteni az ötszázadik csésze kávét is, csoda, hogy nem szakad le a dereka. Elsőre nem is nagyon figyel oda, én türelmesen várok a mondatom után, majd csak hajlandó lesz megfordulni. Valahogy pasiszokás, hogy a hátsójára téved a tekintetem, olyan szép szív alakú, bár számít ez most? Vélhetően a fél város látta már, én csak beálltam a sorba. Már csak azt lesem, hogy mikor fordul meg a csaj, erre felszisszen, és egészen nőies módon káromkodik, legalább nem úgy, mint a pasik, hiszen manapság erre szoktak a csúnya szájú némberek. Éppen másfele néztem, most odakapom a fejem, de amíg nem áll ki belőle a konyhakés, addig figyelmetlenségre tudok csak gyanakodni. Az ujját fájlalja, hát... szegény! Követem a másik hang forrását, idős asszony, talán a tulaj, üzletvezető. Azért nem szeretem a parancsolgatást, én is azért vagyok rendőrbíró, mert így jobbára a magam ura vagyok. Nem hiányzik a kislánynak, hogy leugassák. Nem mondom, hogy kötelességem megvédeni, ám feltámad bennem a mentőangyal. Nem is tudom, hogy miért emelkedek fel, hiszen funkciója nincsen, nem fogok átugrani a pulton, így csak várom a pillantást, amely megérkezik, érdekes módon mosollyal nyit az őzikeszemű. Ez ám az önuralom. - Oh, jól van hölgyem? Jó napot... – Jut eszembe, hogy köszönni is kéne, pedig alapvetően akartam, csak miután megfordul, nem a hátának. Így viszont sajnálatos módon leégett ujjakkal kénytelen fogadni az üdvözlésemet. Átveszem a csészét, kiismerhetetlen tekintettel emelem az ajkamhoz, hogy igyak, magától értetődő volt, hogy fogok kérni. Ha már csupa zsaru jár ide, nem is csoda, hogy automatikus tölt a csajszi, kissé stresszes szakma ez, kell a forró koffeinbomba. A névtáblára is letéved a tekintetem, Sophia. Vagy Sophie? - Mossa meg a kezét, ráérek. – Bólintok barátságosan, végülis mára már tényleg szabadnapom van. Éhes vagyok, de nem a rosszullét határán.
*A nap forrón süti a bőrömet, érzem a sós tengeri levegő illatát és a kókuszét ami az öblös koktélos poharamból kúszik az orromba. Csendesen és jókedvűen ejtőzöm egy kényelmes nyugágyban, mellettem álmaim férfija, az én párom aki nem rég mentette meg az életemet. Ránézek, ő visszanéz rám, mosolyog. Egyszerűen imádom. Mondom is neki, erre ő szalonnás rántottát kér. A film megakad, szinte hallom ahogyan a tű belekarcol a bakelitbe, tipikus hang, recsegés. ~Mi van?~ Persze, szalonnás rántotta…..itt a pálmafák alatt? Miért nem kagylót kér vagy rákot? Ez nem stimmel. Még a koktélomat is kiöntöm, érdekes, hogy forró pedig legjobb emlékeim szerint egy marék jeget kértem bele, de…égeti a kezem! Feleszmélek, a forró kávé csöpög a kezemről, természetesen nagy csattanással ledobom a kancsót, még jó, hogy alatta volt a konyharuha, különben még az üvegszilánkokkal is harcolnom kellene. Így „csak” a másodfokú égési sérüléssel szenvedek.* -Áááúúúú! A francos franc! *Még egy eszmélés, valahol az agyam sarkában dereng a szalonnás rántotta, most kezdek rájönni, hogy nem az álombéli párom kérte hanem _talán_ egy vendég.* -Sophia drágám, már megint álmodozol. Borogass, tölts és szolgálj ki. *A nagyim. Imádom, megint lealázott, de olyan édesen csinálja, hogy nem tudok rá haragudni. Borogatok, kávét töltök – óvatosan – és fordulok, hogy kiszolgáljak. Most már tisztán emlékszem mit és hogyan kért a karcos hang, utólag borzongok meg, még az apró pihék is az égnek merednek a tarkómon. Százkarátos mosolyt eresztek meg, ha még nem gyanús akkor a mondanivalómtól az lesz.* -Önnek is szép napot! *Töltök kávét, bár azt nem kért, de alapjában véve szokás nálunk anélkül is tölteni, a többség úgy is kér kávét, majdnem mindenki azzal nyit. Aztán csak várakozón nézek rá. Igen, várom, hogy mit kér. Tudom, hogy szalonnás rántottát, de a jó fenébe, hát nem szokás köszönni előbb? Továbbra is mosolygok, miközben némán fogat csikorgatok még a forró kávé miatt. Jutott belőle a fehér, rövid ujjú blúzomra is amin rajta van a büfé neve, „Miriam kávézója” és alatta egy kis táblán az enyém. A hajam lazán fel van tűzve, de tényleg nagyon lazán, több pedig nem is látszik a pult miatt, csak a kis fehér, fodros kötény felső része, nagyi mániája.*
Fél év telt el. Még mindig ürességet érzek, s fogalmam sincsen, hogy miért. Annyit tudok, hogy volt egy akta, amelyet saját kérésemre az ahhoz megfelelő mutáns segítségével elfedtettek velem. Kaptam róla egy igazolást, iktatószámmal, és ennyi. Magamban csak bízhatok, hogy soha ne is akarjam megtudni, hogy mi történt, így a Joanne iránti szerelmem, a közös történetünk véget ért, a lány biztonságban van, az üldözője halott, ám nekünk nem volt közös jövőnk, szinte mindketten beleőrültünk már a feszültségbe, amely így teljesen ki van belőlem purgálva. Kaptam egy jókora prémiumot, magam sem tudom, hogy miért, ám a fejesek szerint igencsak megszolgáltak a mutáns-ember kapcsolokat erősítése folytán. Elégedett mosollyal igazgatom a nyakkendőmet, mielőtt kilépnék a kormányhivatal ajtaján. Rendőrbíró vagyok, saját szolgálati járművel, időbeosztás nélkül járhatom a várost, az államot, s ott avatkozom be, ahol kell, kivéve ha szó szerint egy ügyet kapok az irodától, akkor nagy általánosságban nincsen kibúvó. Frissen vagyok borotválva, a bizottsági meghallgatás formalitás volt, csak a végére emlékszem, ahogyan gratuláltak. A mai napon fizetett szabadság, sőt, még arra is megpróbáltak rádumálni, hogy vegyem ki a következő három hetet. Teljesen értelmetlen. Ha nem emlékszem semmire az elmúlt fél évből, és az azt megelőző évekből is vannak fehér foltok, akkor miért ne lennék kipihent? Vállvonogatva zsebelem be a dicséreteket, társaim is csak annyit tudnak többségükben, hogy több éves nyomozást zártam le, és elkaptam egy veszélyes mutánst, meg nem kell engem noszogatni ezügyben. Miután elég keveset tartózkodtam a városban, körbekérdezek, mielőtt kilépnék, hol lehet itt reggelizni? Az egyik közeli büfét javasolják, ahol állítólag perverzül tocsogós a szalonnás rántotta, kedvemre lesz. Pár perces keresgélés után már be is nyitok. Ballonkabátom surrog mögöttem, ahogyan helyet foglalok a bárszékek egyikén, és a nekem még háttal ácsorgó barna hölgyet szólítom le. - Elnézést. Egy szalonnás rántottát lesz szíves... – Nem akarok én így társalogni, ez pusztán felhívás arra, hogy létezem, ha éppen ideje lesz megfordulni.
Kezdőlap 
by 
