Wyatt & Bellsie

Csak mosolygott, mikor meglátta, hogy elkerekedett a szemem, ez a mosoly elég sokat jelenthet. Most nem kérdezek rá, de elraktározom ezt az infót, jól jöhet még később!
- Hát, biztos meg lehet szokni, de kell rá idő, úgy érzem. - vettem be még egy falatot a számba, kicsit a fejem csóválva. Már persze ha meg akarja szokni az ember és én még nem vagyok benne egyáltalán biztos, hogy akarom, remélem nem ez jön le neki ebből!
- Te könnyen beszélsz, én nem szoktam repülni. - mondtam idegesen, de azért elengedtem az asztal szélét és figyeltem, hogy milyen a lebegés - Bár nem rossz érzés igazából. - tényleg nem volt rossz, meg próbáltam nem rosszra gondolni, nem volt kedvem lezuhanni.
- Váltasz? Mit? Mire? - kérdeztem értetlenkedve. Nem sokat tudtam róla, csak a porról hallottam, meg arról, hogy tud valahogy repülni, de annyira sose érdekelt, hogy kérdezősködjek utána, így most nem értettem egyáltalán, hogy miről is beszél.

Jól hallottam? Ő is a feneküket nézi meg először? Nem mondta, hogy a pasiknak! - kerekedett el egy pillanatra a szemem, de aztán gyorsan rendeztem az arcvonásaim. Egyre kevésbé értettem, hogy miért is nem akart leakadni rólam ez a csaj.
Hallottam már róla korábban, hogy van valami por, amit szór, de azt nem tudtam konkrétan, hogy mire jó és elsőre nem is éreztem semmilyen változást.
- Remélem a csirkét nem rontod el azzal a cuccal! - mordultam rá, majd azért reagáltam is azokra, amiket mondott -  Nem, még nem hallottam róla, hogy te tanácsadó vagy, valószínűleg azért, mert még nem éreztem, hogy tanácsadóra lenne szükségem. De majd igyekszem észben tartani, hogy ilyen is van itt a suliban. - megvontam a vállam és a számba vettem a korábban villámra szúrt falatot, remélve, hogy az nem kapott a titokzatos porból.
- Mármint miről? Hogy nem alszom jól? - Hirtelen eléggé átcsapott a stílusa a túlsó végletbe. - Figyelj, én nem kívánlak a pokolba, csak kicsit azt érzem, hogy túlpörögsz, én meg nem vagyok oda az ilyesmiért. Bajom sincs veled, ha kicsit le tudod lassítani a szóáradatot és a porod nem rontja el a kajámat, akkor tőlem maradhatsz. - lenyeltem a számban lévő falat maradékát és ahogy a poharam felé nyúltam, hirtelen azt láttam, hogy az asztal elkezd távolodni tőlem és egy gyors mozdulattal elkapva elkezdtem belekapaszkodni.
- Mi történik velem? - néztem rá kicsit ijedten az asztal szélét markolva, miközben a fenekem már kezdett eléggé eltávolodni a széktől.

- Én is előbb a feneküket nézem meg, utána meg a nyakuk ívét, mert az.. - basszus, miket beszélek? Nem kellene ezzel a morcos, engem láthatólag ki nem állható sráccal közölnöm azt, hogy a nyak ívét azért imádom annyira egy nőn, mert oda a legfinomabb lehelni a puszikat. Kéne a halálnak tudjon a titkomról! Mondjuk így meg szerintem azt hiszi, amit a legtöbb srác, hogy fel akarom szedni.
- Nem érdekel, hogy mi hódító és mi nem, nekem nem az a feladatom, hogy hódítsak. Ha még nem hallottál volna rólam, akkor tanácsadó vagyok itt. A nevemet már tudod, immáron a titulusom is a tiéd. - vonom meg a vállamat. - Ha valakinek problémája van, az eljöhet hozzám és beszélgetünk. Pozitív gondolkodásra próbálom biztatni a népet és hiszed vagy sem nagyon jól le tudom mérni, hogy kinek járnak negatív dolgok a fejében. – pimasz csillanás születik tekintetemben, s ha nincs teljesen a kajájába feledkezve, akkor meg is láthatja. De ez nem menti meg attól a merénylettől, amit tervezek ellene. Kinézem a pontos, amikor egy picit leereszti a villáját és a kését, s rám tekint, majd kitartom magam elé kezeimet, tenyérrel felfelé, s mintegy belefújok a tenyereimbe. Ahogy puszit szoktak küldeni. Épp csak én nem küldtem neki csókot, hanem zöldes-arany csillámport a szeme közé. Jut belőle a sült csirkére is, így még szerencse, hogy az nem tud felszállni, mert különben Wyatt úszhatna a kajája után a levegőben, s az lenne igazán szórakoztató.
Nos, én megtettem a magamét, Wyatten múlik, hogy felrepül-e. Hogyha pozitív dolgok járnak a fejében, akkor igen, de hogyha csak egy rossz gondolata is van, negatív felhőcske lelkének egén, akkor veszteg marad a fenekén. Akárhogy is lesz, bocsánatkérő pillantással meredek rá.
- És akarsz róla beszélni? Mármint, nem vagyok agyturkász, de tényleg jó hallgatóság vagyok. És talán tudok rendes tanácsot is adni, olyat, amitől nem kívánsz el a pokolba. De persze, hogyha bajod van velem, akkor nem kell itt trécselnünk. Egy szavadba kerül és elmegyek. – jegyzem komolyan. Nem fújtam rá túl sok port, maximum ha egy méterre emelkedhet el a földtől akkor is, hogyha jóra gondol. És a mennyiség sem engedi pár percnél tovább lebegni. Ha lebeg egyáltalán.
Nem akarok én az idegeire menni, pláne nem rámászni, így ha most elzavar, akkor el fogok menni. A kéretlen tanácsokat lazán osztogatom, de most nagyon komolyan segíteni szeretnék, s ha abból valaki nem kér, akkor nem adakozom. Annak semmi értelme nincs. Kiiszom narancslevem maradékát, s kérdőn nézek rá. „Maradjak vagy menjek?” A döntés rajta áll.

Hol él ez a csaj? Melyik országban? Vagy még inkább, melyik században? - rökönyödtem meg magamban az eszmefuttatását végighallgatva. Aztán az jutott az eszembe, hogy kicsit megakasztom a szóáradatát.
- Vagyunk elég sokan olyan férfiak, akik a nők fenekét nézik meg korábban, mint a mellét. - vetettem oda elvigyorodva, kíváncsian várva a reakcióját. Úgy döntöttem, hogy a többi részére a monológjának nem reagálok, akkora sületlenség volt az egész, hogy féltem, még rosszabb jön, ha hagyom, hogy belelovalja magát.
Elhúztam az arcom a további paskolás elől - Hát, az ilyen locsogásnál szerintem még az is hódítóbb, amit én csinálok. - Mi a fenét akar ez a csaj? Megnevelni? Nem az anyám és nem is a barátnőm, utóbbi ahogy nézem, nem is lesz! - Egyébként meg ki mondta, hogy hódítani akarok? Elég jól megvagyok én így is, köszönöm!
Pár falat után megállt a kezemben a villa, ahogy meghallottam az újabb kérdéseket. Lenyeltem a számban lévő falatot, majd válaszoltam.
Mármint eltekintve attól, hogy a lépcső alját átrepültem és a padlón találtam magam hirtelen? Nem, azon kívül nem történt semmi. - mondtam, majd még hozzátettem - Én ilyen vagyok és kész. Nem alszom jól mostanában, de egyébként sem vagyok egy elbűvölő herceg. - gondoltam, hogy talán jobb helyretenni a dolgokat most már, nehogy azt higgye, hogy majd jópofizni fogok vele, inkább hamar, csendben befejezem a kajálást aztán megyek vissza a szobámba.

El is kerülte a figyelmemet, hogy rákérdezett egy szóra, amit mondtam, s amit nem értett. Utólag már hülyén nézne ki, ha magyarázkodni kezdenék, így nem is teszem. Csak somolygok, mint akinek le sem lehet törölni a vigyort a fejéről.
- - Mégis miért nem? Kevesebb leszel az ő gondolataiktól? Kevésbé lesz szőke a hajad, ha én itt és most azt gondolom, hogy fekete loboncod van? Kevésbé lesz kék az ég, hogyha kinézek és azt gondolom, hogy lila égen úsznak sárga felhők? Nem! A vélemény Wyatt az olyan, mint a fenék. Mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másé. Persze nyilván van, aki a fenekekre bukik, de tekintsünk el most ettől, nem a fetisisztákról akartam beszélni neked. – magyarázom teljes átéléssel. Nekem tök logikus az, amit mondok, annak ellenére, hogy tudom, a legtöbb ember nem így van ezzel. Mindenkit meghatároz mások véleménye, nem örömmel, de viselik a rájuk aggatott bélyegeket. Én azt szeretném, hogyha megtanulnák lerázni magukról, s hogyha túl tudnak lépni azon, hogy egy infantilis kölyöknek lássanak és esetleg megpróbálnak utána kutatni az okoknak, akkor rájöhetnek, hogy saját példákból töltekezem, s nem is vagyok olyan ostoba, mint amilyennek láttak eladdig.
- Ha ezt nem mondod, hülyén halok meg! – hüledezem tettetett meglepettséggel. Megpaskolom Waytt arcát bárorítón. - Pedig ezzel a modorral hódító lehetnél! Mindenki szereti, ha a seggébe harapgálnak szavakkal és közben úgy néznek rá, mintha citromíze lenne a jelenlétének is. Sőt, mit citrom? Lime! – ironizálok s szívom tovább a vérét. Nem azért, mert jólesik, bár ez is benne van a pakliban. Egyszerűen csak fel akarom nyitni a szemét. Ez nálam valamiféle betegség lehet. Segítségrohamban szenvedek, ha kell, ha nem.
- Köszi! – küldöm még utána egy intéssel, majd kényelembe helyezkedem az étkezői széken. Ismerem azokat a tálcákat, szerintem egy üdítő el fog férni rajta, akármit is pakoljon rá,de ha nem hoz, hát attól sem fog összedőlni a világ. A sort nekem is ki kell majd állnom, de most valahogy nem akaródzott megindulni.
Széles mosollyal konstatálom, hogy hozott nekem innivalót. Lám, mégis van ennek szíve, akármit is mutasson magáról! Leveszem a tálcáról a narancslevet, s belekortyolok.
- El ne menjen az étvágyad, de mondd csak, mitől vagy ma ilyen morcos? Ez nálad alapállapot, vagy történt valami? – kérdezek, előcsalva magamból a tanácsadót. Megint. Mit sem érdekel, hogy evés közben zavarom épp.

Már megint egy ilyen szó! Honnan jött ez a csaj? - futott végig a fejemen a "pampula" szó hallatán, fel is vontam rá a szemöldököm látványosan, de mivel az előbb se válaszolt a másik szóval kapcsolatban, így úgy gondoltam, hogy erre már inkább rá se kérdezek. Egyébként is elég nehezen boldogultam a belőle jövő szóáradattal, csak kapkodtam a fejem a sok sok halandzsára.
- Engem nem szokott hidegen hagyni, hogy mit gondolnak rólam az emberek, főleg az nem, ha kinevetnek - vetettem oda morcosan a szerintem eléggé butácska kérdésre - Nem, szerintem nem ismerem őket, kevéssé vagyok könnyen ismerkedő típus.
Azt hiszem inkább nem kéne ezt a repülés témát erőltetnem, nagyon rá van pörögve, engem meg pont nem érdekel.
- Köszönöm, szerintem is kicsit túltárgyaltuk ezt a repülés dolgot.
Tockos? Kidugott nyelv? Hány éves? 12? - meghökkentett a gyerekes viselkedése, mert bár azt gondoltam, hogy fiatalabb nálam, de azért nem hittem, hogy annyival, hogy ez a viselkedés indokolt legyen.
- Nem számítottam csapdára pont a lépcső közepén - mondtam morcosan, majd azért még hozzátettem - Bocs a veséd miatt.
Eddigre már megbántam, hogy korábban nem koptattam le, bár lehet, hogy esélyem se lett volna rá, amilyen tapadósnak tűnt. A majdnem parancsnak is beillő kérését meghallva eléggé meghökkentem, majd le se ülve elindultam az ételekhez, a vállam fölött hátraszólva - Ha elfér a tálcámon, akkor hozok.
Vettem egy tálcát magamnak, egy pohár kólával és egy tányéron egy adag roston sült csirkével és sült krumplival, meg persze evőeszközökkel, indultam vissza az asztalhoz, majd pár lépés után visszafordultam és mégis tettem egy pohár narancslét is a tálcára. Ez még belefér, kaját majd hoz magának, ha akar enni.
Visszaértem az asztalhoz, letettem a tálcát és magam elé vettem a tányérom meg a poharam, a tálcát otthagytam kettőnk között.

- Mit foglalkozol velük? – kérdem őszinte megdöbbenéssel. Úgy nézek Wyattre, mintha űrlényt látnék - Egyszerűen leszerelheted őket azzal, hogy közlöd, hogy biztos csak azért jár a pampulájuk, mert nem tudnak ilyen szépen repülni, mint te. Bár Lilynek meg Amynek azért nem mondanék ilyet a helyedben, de ezt persze te tudod. Egyáltalán ismered őket? – kérdezek rá, mert nem tudhatom, hogy a diákok közül kikkel van napi kapcsolatban. Ha nem tudja, hogy miért ezt a két lányt említettem, akkor úgyis mindegy, valószínűleg nem tud egyikük szárnyairól sem. Vagy így névről nem tudja hozzájuk társítani a képességüket.
- S ha már itt tartunk, akkor nálam sem repülsz jobban meg szebben, de ugye én nem vagyok diák és különben sem fogom szívni a véredet, mert miattam álltál röppályára. – nyugtatom meg. Sokan mondják, hogy borzasztóan bosszantó vagyok ezzel a sok beszéddel, de nem zavar igazán. A beszédem az, ami legalább olyan csapongó, mint egy kolibri szárnya. Tündéri alakomban ez hatványozottan igaz, hiszen ott még gyorsabban is mozgok, tehát meg gyorsabban forgatom a nyelvemet. Zöld tündérségemben előfordul, hogy egyáltalán nem is értik, mit makogok. Csak ütemes csilingelésnek hallják, de nem szavaknak. Néha kicsit idegesítő, de azért túl tudok lépni rajta.
- Persze, még véletlenül sem te voltál a vakegér, én voltam a tapló, amiért orvul a lábaid elé ültem, nem? Én kérek elnézést, hogy lerúgtad a vesémet! – öltök rá nyelvet, s legyintem meg a tarkóját egy tockossal megnyaldosva kezemmel tincseit.
- Eddig nem voltam az, de ki nem hagynám, hogy veled egyek. Olyan kedves vagy, hogy az már-már étvágygerjesztő! – eszem az életét meglehetősen komolytalanul. Tudok én rendes is lenni, de ez egy ilyen nap. Ma tréfarépát reggeliztem, azt hiszem.
Az étkezőbe lépve ledobom magam a székre az asztalnál, ahová vezeti lépteinket. Engem ugyan nem zavar, hogyha nem tud mellém ülni, nem vagyok pasik terén olyan, mint többi lány, de ezt nyilván senkinek sem kell tudnia. Nagy, kerek szemekkel pislogok szárnyatlanul szálló lovagomra.
- Ha már úgyis arrafelé mész, hozol nekem egy narancslevet? – jelzem ezzel, hogy nem én akartam kaja után nézni, hát nem gondolnám, hogy én megyek először a tálcák és az ételek felé. Hogy pofátlan vagyok-e? Abszolút. De olyan kedvesen mosolygok hozzá, hogy nem lehet haragudni rám. Szerintem legalábbis semmiképp.

Felhorkantam a megjegyzésére - Csak egy nő gondolkodhat így a büszkeségről.
- Nem neked kell majd hallgatni a megjegyzéseket a többiektől - mondtam felnézve, láttam is egyből pár diákot akiktől úgy sejtettem, kapni fogom majd ezért a zrikálásokat egy darabig - Sérafütty? - ismételtem kissé bizonytalanul a számomra ismeretlen szót, mikor nagy nehezen abbahagyta a locsogást. Nem kicsit idegesítő ez a csaj, kéne neki valami nyugtató
- Hát nem tudom, hogy mennyire volt itt jelen a szerencse, majd pár nap múlva kiderül, hogy mennyi visszhangja lesz az előbbi szárnyalásomnak.
Kicsit felvontam a szemöldököm a csilingelést hallva, bár már hallottam valamit róla, de még nem személyesen nem volt hozzá "szerencsém". Elég idegesítő lehet hosszú távon, nem tudom ő hogy bírhatja.
- Valóban bár az kevésbé lett volna veszélyes, mert feltűnőbb lenne egy teljes hosszában a lépcsőn fekvő alak, mint egy gubbasztó.
Épp készültem volna kezet fogni vele és bemutatkozni, amikor hirtelen belém karolt - Na, ezt megcsináltam, most hogy fogom levakarni magamról? - gondoltam, majd nagy nehezen kipréseltem magamból a választ.
Wyatt Darkwood - mutatkoztam be picit akadozva - Hát ha te is éhes vagy, akkor veheted annak, végül is... - igyekeztem, hogy a hangomból kihallatsszon mennyire nem vagyok lelkes a dolog iránt.
Ahogy beléptünk az étkezőbe, kis keresgélés után egy olyan asztal felé indultam, ahol csak egymással szemben tudtunk leülni - Elég lesz, ha arról megy a szóbeszéd, hogy mekkorát estem, nem kell, hogy arról is pletykáljanak, hogy egymás mellett üldögéltünk az étkezőben.

- A büszkeséget túlértékelik. – vigyorodom el. Visszahúzom a kezemet, ha nem kell neki, nem erőszak a disznótor, s az én kezem sem disznóláb. Farmerom zsebébe süllyesztem kezeimet, így véve fel hanyag tartást. - Nem dőlt össze a világ azért, mert úgy repültél, mint a győzelmi zászló. Igazán nem látta senki, csak a fél étkező meg az a néhány lépcsőn tolongó diák, akik most húzzák be a fejüket, vissza a korláton, miután meggyőződtek róla, hogy nem halt meg senki a nagy ordításod következtében. Szóval seráfütty, nem kell összekapargatnod a földről büszkeséged utolsó, odaszáradt morzsáit. Tiszta szerencse, nem? – kotyogok kedélyesen, próbálva abszolút pozitív képet adni neki arról, amit látok. Az tény, hogy néznek minket egy páran, de engem igazán nem zavar és szeretném, hogyha őt sem tenné. Elvégre.. nincs ebben semmi megalázó, mindenki el szokott esni. Bár tudom, a srácok nagyon önérzetesek. Butaság, de ez van.
- Ha direkt lett volna, akkor teljes hosszamban keresztbe fekszem a lépcsőfokon, hogy nagyobb felületen tudjam akadályozni a közlekedést. – vonom meg a vállamat. Udvariasan kikapom zsemebből a kezeimet és nem felvéve a flegma stílust a kezemet nyújtom neki. A mozdulat hevétől megcsendülnek beépített csengettyűim. Franc ebbe a csilingelésbe! Ennyi év alatt sem sikerült emberi alakom ilyetén hanghatásait megszoknom.
- Bellsie vagyok, Bellesandra Tinker! Hát te? – majd a félbehagyott mondatát hallva módosítok a kézfogáson, s lazán belekarolok. Finoman megpaskolom a karját egy kis csilingeléssel aláfestve. Erőszakos vagyok, de hát na! A kedvesebbik fajtából.
- Amennyiben ez invitálás akart lenni, igen, szívesen eszem veled!

Kellett jó pár pillanat, hogy magamhoz térjek, nem sűrűn szoktam ekkorát esni, főleg nem közönség előtt.
Ejj, milyen türelmetlen valaki! - néztem fel kicsit furcsállva a siettetőnek érzett kérdést, majd inkább elkezdtem feltápászkodni magamtól.
- Köszi, megoldom! - pattantam fel pár mozdulattal, majd a könyvemért nyúltam, remélve, hogy nem esett baja. Felvettem pár pillanat alatt megvizsgáltam, örömmel láttam, hogy nagyjából épségben maradt, csak egy-két oldal gyűrődött meg, de nem szakadt el egyik se.
- Nem fáj semmim, csak a büszkeségem egy kicsit csorbát szenvedett, de más bajom nem lett - mondtam halvány mosollyal és közben leesett, hogy kivel is állok szemben, láttam már sokszor itt a suliban az elmúlt két évben - Köszönöm a dícséretet, egy tündértől külön jól esik, aki sokat repked, bár talán nem annyira kecsesen, mint az előbb én. - mondtam csipkelődve.
- Te egyébként direkt azért ültél ott, hogy valakit elgáncsolhass és én voltam az első szerencsés? - kérdeztem talán kissé bunkó módon, de a kérdést attól még jogosnak éreztem, még ha én is figyelhettem volna jobban.
- Az étkezőbe megyek... - hagytam befejezetlenül a mondatot, nem akartam egyből lekoptatni, mégiscsak belerúgtam az imént, de ha nem veszi invitálásnak, akkor se lettem volna épp szomorú...

Nem kellene a lépcső közepén ülnöm, az rendben van, de arra nem számítok, hogy valakinek be van gyógyulva a szeme és átesik rajtam. Úgy megdöbbenek, hogy először észre sem veszem, hogy mekkorát rúgott a hátamba az illető, mielőtt átbucskázott a fejem felett. A fájdalomérzékelést ellensúlyozza az őszinte szemelkerekedés és szám enyhe elnyílása. A kiáltás csak hab a tortán. Ha nem lennék már olyan rég tisztában azzal, hogy mennyire nem szabad váltogatnom ijedtemben az alakjaimat, akkor már rég tenyérnyi zöld csillámként kuporognék a lépcsőt borító bársonyszőnyegen.
Csak pislogok, mint aki most lát először fehérembert. Aztán persze kapcsolok, s úgy pattanok fel, mint akit megcsípett valami. Az elesett heverdező mellé pattanok, s kezemet nyújtom felé.
- Nem gáz! – eresztek meg egy mosolyt felé. A kezem még mindig odanyújtva van, ha akar, akkor megkapaszkodhat és segítek neki a feltápászkodásban. Persze, hogyha a férfiúi önérzete ezt nem engedi, akkor a dolog erősen tárgytalan.
- Szeretnéd, hogy segítsek? – teszem fel a kérdést, amikor úgy fél másodperc után elunom a hiábavaló várakozást reakció-iránt. Nem szeretek tolakodó lenni, mert ütöttem már meg vele a bokám, így mostanság arra trenírozom magam, hogy legyek mindenekelőtt érdeklődő, s csak aztán ajánlkozó. Elvégre nem kell mindenkinek kérnie abból, amit adni szeretnék. Legyen az segítség, süti, akármi más.
- Remélem, hogy nem ütötted meg nagyon magad. Szépen repültél, igazán kecses volt, meg minden. – magyarázom közben, kedélyesen kapva szájmenést. Sosem voltam az a lány, aki keveset beszélt.

Hát az addig nem az én napom volt. Reggel órám volt, harci gyakorlás lett volna, de nagyon nem ment, nem tudtam koncentrálni, nem aludtam túl jól az éjjel. Utána megpróbáltam festeni a szobámban, hátha az kikapcsol, de az se ment, akármit csináltam, valahogy sose tetszett.
Végül úgy döntöttem, hogy lemegyek enni valamit. Felkaptam az éppen aktuálisan olvasott könyvem az éjjeliszekrényről és elindultam lefelé, egyből bele is mélyedve az olvasásba, elég jól ismerve már a járást a suliban.
Már majdnem leértem a földszintre, amikor egyszercsak megbotlottam valamiben és az utolsó pár lépcsőfok fölött átrepülve az előtér padlóján találtam magam, a könyvem pár méterre repült tőlem és hangos csattanással ért földet. A teremben még pár pillanatig visszhangzott a kiáltásom, miközben én próbáltam rájönni, hogy mi is történt velem. Visszanéztem a lépcsőre és láttam, hogy nem valamiben, hanem valakiben botlottam meg.
- Bocsánat, nem vettelek észre! - hebegem még mindig a földön fekve.

Szeretek az előcsarnok lépcsőjén üldögélni. Elsősorban azért, mert nagyon kényelmes ez a szőnyeg, másodsorban pedig amiatt, mert itt nagyon sokan megfordulnak naponta és sosem unatkozom, amíg figyelem őket. Belátok az étkezőbe, figyelhetem az érkezőket és közben játszhatom a kedvenc játékomat: találgathatom a sorsukat.
Én nem vagyok gondolatolvasó. A képességemnek van ugyan köze a pozitív gondolkodáshoz, de csak le tudom mérni vele, hogy valaki miképpen járatja az agyát, jóra-e vagy rosszra. Ez még nem agyturkászás. Azt meghagyom azoknak, akik jobbak benne. Nekem nem hiányzik, elrontaná a játékomat. De kérdezhetné akárki – teljesen jogosan – hogy mi is az én játékom lényege. Hát, kérem szépen nagyon egyszerű! Találgatás az egész. Adott személyt ha meglátom, az aznapi külleme, hangulata alapján próbálok kitalálni neki egy múltjabéli történetet, ami igaz lehet rá. Mindent meg akarok magyarázni ezzel a történettel, a külsejét, az arcán ülő mosolyt vagy fáradtságot, a tartását. Aztán, hogyha legközelebb látom, próbálom beleilleszteni újabb megjelenési formáit az előzőleg kialakított múltbéli képembe. Vannak olyanok, akiknek ezáltal egészen hosszú listája van bennem. Mindent „tudok” a múltjukról úgy, hogy sose beszéltem velük. Jópofa, én szeretem ezt, de persze hamis képek, nem többek. Nagyon ritkán trafálok csak bele egy-egy dologba. De nem is az igazság miatt csinálom. Egyszerűen szórakoztat és kész.
Most is, ahogy ülök a lépcsőn – kivételesen nem figyelve oda arra, hogy oldalra húzódjak, így aki nem néz körül, az könnyen áteshet rajtam – és figyelek. Térdeimre könyökölve nézek előre, s miközben alkalmas alanyt keresek a játékomhoz, szórakozottan, oda se nézve az egyik hajtincsemet fonogatom. Leköt, mindkettő. Nem, mintha nem lenne dolgom egyéb..