Vágyak vonzásában 2. rész

Tárgy: Vágyak vonzásában 2. rész Vas. 18 Jan. - 8:51

First topic message reminder :

*Vártam a rendőrömet, hogy visszatérjen, sajnos nem tudtam korábban elszabadulni a büféből, szerintem csúcsot döntöttünk forgalomból. Mire végeztem, alig álltam a lábamon, egy gyertyafényes, illatos fürdőre vágytam de arról szó sem lehetett. Csak egy gyors zuhany miután segítettem a nagyimnak bezárni, de közben is mindig kifelé kacsintgattam, hátha visszajön Demetrius a tárcájáért. Az idő múlásával egyenes arányban kezdtem félni és reménykedni, hogy nem egy halálosan veszélyes ügy szólította el. Elköszöntem a nagyimtól, felrohantam a lakásba, letusoltam és átöltöztem. fekete nadrágomhoz, fekete csizmát húztam, kék-zöld pulcsit és sálat vettem, majd belebújtam a sötétkék, melegen bélelt kabátomba. Először a közeli kapitányságra mentem, de ott azt mondták, Demetrius Jones ma már nem fog visszamenni, egy másik, mellettünk elszáguldó rendőr pedig elcsípve a párbeszédünket, azt kérdezte a másiktól mély hangon, hogy „Demetrius? Nem szabadságon van?” és már rohant is tovább. Na most ezzel mit kezdjek? Kérdezték miért keresem és, hogy segíthetnek-e, de csak a fejemet ráztam mosolyogva. dehogy, még csak az kéne, hogy leadjam itt a tárcáját harmadik kézbe aztán soha többé ne lássam. Nem, ezt személyesen kellett intéznem, egyszóval elköszöntem a rendőrtől és a kapitányságtól, majd kilépve az utcára elővettem a rendőröm tárcáját és megnéztem hol lakik. Nagy volt a kísértés, hogy mélyebben beletúrjak, de végül nem tettem. Várt rám egy kis buszozás, ugyanis nem volt kocsim bár tudok vezetni…tessék-lássék. Szerintem csak a két szép szemem miatt írta alá a vizsgabiztosom, hogy megkaphatom a jogosítványt, és a halálfélelme miatt amit mellettem érzett és szeretett volna minél hamarabb kijutni mellőlem. Szerintem akkor döntötte el, hogy felhagy a hivatásával. Nem is nagyon próbálkoztam vezetéssel csak ha nagyon muszáj volt. Most viszont nem sietek sehova, ráérek buszozgatni. Gyakran töltöttem itt a nyarakat a nagyinál, szóval nem volt ismeretlen a város, azért meg kellett néznem, hogy hova és merre menjek. Körülbelül tíz perces tervezés után már el is indultam. Az utazás alatt természetesen elterveztem vagy százszor is, hogy mit mondok Demetriusnak amikor találkozunk, de azt is tudtam, hogy felesleges mert úgy sem a végleges verziót mondom majd. Csak elszórakoztattam magam.
Megérkeztem, körülnéztem milyen a környék, majd elindultam, hogy támadás alá vonjam a bejárati ajtót. Bekopogtam és akkor jutott eszembe, hogy ez a Demetrius Jones talán nem is egyedülálló. Az, hogy könnyedén flörtölt velem a büfében még nem jelenti azt, hogy nem várja itthon egy feleség és egy fészekaljnyi gyerek. Nem néztem meg a kezét, fogalmam sincs, hogy volt-e rajta gyűrű vagy sem. A tárcájában nem volt fénykép, azt mindig kívülre szokták tenni, egyszóval nem kell mélyebbre nyúlnom benne, hogy tudjam, de még ez sem jelent semmit. A kopogás és az ajtónyitás között szerencsés esetben alig egy perc telik el, a felismerésemmel már csak a fele maradt, ezalatt az idő alatt kell a buszon gondolatban megírt szövegemet újraírni. ~Istenkém, add, hogy ne egy nő nyisson ajtót, biztos, hogy a föld alá süllyedek…..csak szeretnél kisanyám.~ Dadogni fogok és nagyobb zavarban leszek mint ha egy szál Éva kosztümben állnék a Rockefeller Center előtti karácsonyfa alatt. Szóval három verzió lehetséges. az első, hogy Demetrius nyit ajtót és minden úgy zajlik ahogy elgondoltam. A második, hogy Demetrius felesége vagy barátnője nyit ajtót és akkor megpróbálhatok gödröt ásni magamnak. A harmadik sem jobb a másodiknál, csak elódázza a kínos perceket, hogy senki nem nyit ajtót én meg itt várok míg valaki haza nem érkezik. ~Sophia drága, megint beletenyereltél a lekvárba.~

Sophia & Demetrius

Még ebben is passzolunk. Hirtelen támadt válságmegoldásom mindkettőnknek tökéletesen kielégítő, mert bár a reggelit nála költöttem el, miért is nem lehetne az a folytatása a dolognak, hogy együtt vacsorázunk. Ez nem egy kötött randevú, ahogy feszengeni kell, bizonyítani a másik felé, hogy még jégesőben is leszaladunk kenyérért a közeli kisboltban. Úgy alakult, hogy van alkalmunk együtt tölteni egy kellemes estét, hogy aztán ha úgy alakul, külön mehessünk tovább. Ám mitől van ez a különös bizsergés a torkomban, amelytől azt remélem, nem így lesz? Határozottan jólesik, ahogyan kapaszkodunk egymásba, mintha nem csak fizikai kontaktus lenne mindez, valahogy lelkileg is kereshettük a másikat, egy olyan valakit, akivel minden körülmények között jól érezhetjük magunkat. Pláne ha a tündér nem őszül bele az aggódásba, amit a munkám jelenthet. Azt, hogy rossz kedve van, pár perccel később veszem csak észre, azonnal kapcsol bennem a megmentési kényszer, hogyan hozhatnám vissza a mosolyát, amit talán én loptam el. Kérdését megelőzendő próbálom elűzni az ellentmondást, holott lehet, hogy teljesen rossz nyomon járok.
- Többségében az vagyok, de nem árt, ha egy női kéz is elsimítja az utolsó ráncokat. Mona ilyen. A három gyerek és férj mellett még nálam is helyreüti a nem tökéletesen álló ágyneműt. – Mosolyodom el, nem is gondolva rá, hogy ezzel talán ismét felszakítom azt, amit az előbb már úgy-ahogy sikerül befoltoznom. És mindezt a kicsiny kulcstartó indíthatta el, amelynél számomra természetes volt, hogy felkapom, így a felsősen csinos arcon nem tudok kiigazodni, remélem mégis sikerült megoldanom a rejtélyt. A mondanán ellenben nem tudok nem szórakozatottan nevetgélni, véletlenül még a háta mögé is sandítok a hátsójára, sajnos erőltejesen lelepleződöm ezzel, de lényegében fontos ez? Eddig is sejthette, hogy valami van... Megindulunk, és pár percnyi cikkcakkozás után máris látjuk a nyugati betűkkel kiírt neonreklámot, amely a vendéglőt jelzi. Miután ez nem szórakozóhely, megnyitom számára az ajtót, hogy előreengedjem. Bent indiai zene szól, talán citár.
- Cápauszony levest már evett? Isteni! Kicsit forró elsőre, de isteni! – Vonom meg a boxok egyikéhez, és várakozóan tekintek rá, mikor kérhetem fel ismét a kabátját egy táncra. A sajátom gyorsan a fogasra kerül. Ha az övét is megkapom, akkor helyet foglalok mellett. Nem szemben, nem akarok én harcolni. Tartom a távolságot, de az csakis akkora lehet, hogy még meg tudjam érinteni, ha úgy alakul.

Demetrius & Sophia

*Az egész talán indulhatna is jól, az a burkolt célzás betalál, értem én és érzem is a jelentőségét, de valamiért nem ér célt. A fene tudja mi okból. Pedig tényleg nem vagyok gyanakvó és sosem ítélek előre, örülök annak amit mond és nagyon remélem, hogy így van. talán ez a baj, hogy remélem és nem veszem készpénznek. De vajon miért? Akkor, abban a pillanatban a vidámságomból és a jó kedvemből nem von le egy fikarcnyit sem, de később eszembe jut. Amikor meglátom a Claire-es kulcstartót. *
-Rendben, boldoggá tenne.
*Na igen, tényleg azzá tenne. A kijelentés már-már felér egy vallomással, de nem ringatom magam rózsaszín felhőkön, nem mintha nem bíznék benne, ő az utolsó akit elvetnék azért, mert nem szavahihető. Ehhez pedig semmi köze sincs a rendőri állomány bármilyen tisztségéhez. A szemeiben láttam, de mégis…..egy dolog az, hogy ígérete szerint megtartja a jó kedvemet, amit aztán nem csak felé hanem mások felé is sugározhatok, más dolog az, hogy amit neki köszönhetek azt megtartom magamnak…és nekünk. A mosolygós pofim vele marad minden más próbálkozás nélkül, bár nehezebb lenne ha kényszerből tenném, de tenném. mást várok tőle, a fene tudja miért, őszinteséget és kedvességet. Utóbbit meg is adja, az előbbiben még vacillálok. Hogy a rohadás enné meg azt a kulcstartót és Claire-t. Belekarolok míg elgondolom mit is feleljek a leleplezésre. A kezem ott marad a könyökhajlatában, picit kapaszkodom is belé, de ez bennem nem tudatosul. Kényszerűen magyarázkodom, mert nem akarom kész tények elé állítani, sem pedig meggyanúsítani semmivel, hiszen jelen pillanatban nincs hozzá jogom. Azt hiszem máskor sem lenne, nem az a típus vagyok aki számon kéri a kedvesét minden percéről, másrészt, nem vagyok a kedvese. Kár. bennem zubog a „szeretnék” érzés.*
-Ó! Ez jó!
*Talán furcsa, de tényleg örülök a szavainak. Claire biztos a takarítónő, ő hagyta ott a kulcstartót. Nem szeret porszívózni….na és?! Ki szeret? Én sem. Attól függetlenül a lakásom tiszta, nem egészen rendes, mert széthagyom a holmijaimat, otthon Dallasban csak a hálószobában, itt mindenhol. Persze csak addig amíg nem találok lakótársat. Attól a pillanattól kezdve megint rendes leszek. Nos, nem a rendmániája volt az ami kiakasztott, de meghagyom ebben a hitben, mert ez kényelmesebb. Fellélegzem, nem azért amire ő gondol.*
-Nos, nem erre gondoltam, de mindegy. Szóval nem mintaagglegény?! Nem baj, nem zavar. Ellentmondás kipipálva.
*Hogy én mennyire ravasz tudok lenni. Ki sem néztem volna magamból. Azért a bogár ott marad a fülemben, de most nem törődöm vele. Claire a bejárónő és Demetrius egy rendszerető férfi. Ezek után azt is kinézem belőle, hogy visszahajtja a wc ülőkét. Ideális!*
-Nézzünk annak az indiainak a fenekére!
*Belekarolok, még szorosabban. Hagyom, hogy ő vezessen, hiszen fogalmam sincs, hogy ebben a városrészben merre van az indiai. Csak remélem, hogy lesz valami erősebb italuk mint a bor.*

Sophia & Demetrius

Elképzelhető, hogy a legtöbben, akik betérnek a kávézóba, életuntak? A mai rohanó világban ez nem is csoda, én véletlenül pont nem, s a külsöm, korom alapján is szimpatikusnak talált az amúgy életemért aggódó tündér, akinek hatalmas a szíve. Tulajdonképpen már magáért a tényért is lehetnék féltékeny, hogy amennyien betérnek, ezt mind megkaphatják, ám nekem valami különlegesebb jutott, holott a fiatal nő általánosságokat mond, amit akár egy átlagos kamionsofőr is megkaphatna egy jobb napján. Nem, én érzem, hogy ez valami más. Sosem éreztem magam romantikus alkatnak, de tudom, hogy ahogyan hozzámért, belassult az idő, valami megszületett. Ha csupán a pillanatnak is szólt, nem hagytam tovaszállni. Ha nincsen a pénztárcaügy, talán másnap én magam szaladok vissza folytatásért. Ahhoz nem lett volna bátorságom, hogy elhívjam a műszakját követően valahova, a történések szerencsés folyása azonban felmentett a randira hívás bűnös kötelessége alól.
- Csak hogy tudja Sophia, nem szokásom mindenkivel ilyen jól érezni magam. – Jelzem, hogy talán viccesnek talál, vagy derűsnek, de nincsen más nő az életemben. Ez már burkolt célzás is lehet, amivel válaszolok arra, hogy ha különleges vendégként kezelt, hát én sem tudtam volna másra reagálni ilyen fesztelenül. Én bizony nem az a tipus vagyok, aki az irodában flörtöl a csinos recepcióssal, vagy éppen fiatal, dögös titkárnőt alkalmaz, az én Diane-em idén lesz ötvennyolc. Azért alkalmazom, hogy segítsen, erotikus célzatok kizárva.
- Teszek róla, hogy velem megmaradjon ez a mosolygós pofi, rendben? – Ajánlom fel felelőtlenül, végülis nem tudom garantálni hogy csakis jót tudok adni, ám a közös hullámhossz meglétét nem kell bizonygatnunk, egyértelmű, hogy valami létezik. Már csak azt kell megtudnom, hogy a büfében hallottak mennyire komolyak. Ott mindenki előtt nyilván nem tárulkozik ki, hogy miért nincsen senkije, de valahogy az derült ki, hogy még nem talált senkit, akivel együtt tudna nevetni. Ahogyan én sem, s talán eddig mindketten más dolgokra fókuszáltunk, mint a szív ügyei. Pedig jóég, hogy milyen szép szemei vannak! Egész személyisége elvarázsol, engem a többségében komoly, lényegében a munkájának élő zárkózott alakot. Hogyan lehet ez? Tényleg nem értem, hogy miért nem álltak eddig sorba a küszöbét kaparászva.
Gyorsan veszem hát a cipőmet, s a kabátot is visszasegítem rá, hogy a készenlétet jelezve a kulccsomóért lépjek, elsőre észre sem veszem, hogy megindult benne valami rosszkedv-csíra. Ez mindkettőnk számára lehetőség, hogy egy kicsit kilépjünk a kompfortzónából, számomra mindenképpen, hogy a munkán túl valakivel el tudjak beszélgetni. Amint kilépett a küszöbön, lekapcsolom a tévét, s a villanyt, majd lépek utána. Felmerül bennem, hogy a karomat nyújtsam, karoljon csak belém, ám ha olyan közvetlen, amilyennek megismertem, talán magától megteszi, ha pedig nem, akkor kár lenne erőltetni, végülis amit teszek, az is felért már egy kezdeményezéssel. Lehet, hogy az egészet túlgondolom, pusztán udvariasságból hozta utánam a tárcát, hogy behúzzon egy újabb strigulát ami a megnyert törzsvendégeket illeti, és most is azért társul hozzám, hogy ne tűnjön gyors lerázásnak. Nem, el kell űznöm ezeket a borongós gondolatokat. Lent az utcán tűnik csak fel a dolog, addig túlzottan a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, s azzal, hogy végtére is mit fogok enni, ám a tündér mosolya mintha olvadni látszódna, azt pedig nem haghatom. Meg is állunk egy pillanatra, tartózkodónak tűnik, vontatottan beszél. Nem jó jelek, mit szúrtam el. Kutatok az emlékeimben.
- Ellentmondást? Na jó, minden az élére állított könyvekért nem minden esetben én vagyok a felelős, ha azt hinné, hogy mintaférj lennék, kétszer egy héten bejárónőt fogadok, mert porszívózni bevallottan utállok. – Nevetek fel finoman, és megrázom a fejemet. Remélem eloszlattam a kételyeit, mert talán úgy tűnhet, hogy túlzottan rendmániás vagyok, ami nagyjából stimmel, ezzel el lehet riasztani talán egy olyan nőcit, mint Sophia, aki nagyon is gondoskodónak tűnik. Talán feleslegesnek érezte magát nagy hirtelen? Egy karsimogatást ismét mellékelek, s remélem, nem vagyok ezzel sok.

[/color]

Demetrius & Sophia

*Hogy mivel szolgált rá a különleges bánásmódra? Ha most minden indokomat elmondanám neki, biztosan meglepődne. Nem szoktam túl sokszor hazudni, mert pocsékul csinálom, de az elhallgatás nem hazugság, és ezt a kiskaput használom arra, hogy ne kelljen máris zavarba ejtő dolgokat mondanom.*
-Remek a humora, és értékelte a hétfői jókedvemet.
*Ez igaz, nekem bejön a humora és nem csak egy fáradt mosolyt kaptam az igyekezetemre, persze ő is többet kapott másoknál rögtön az első percben. Különös módon minden összepasszolt ahogy egymással szembe kerültünk,eltekintve attól, hogy leforráztam magam a kávéval. Nem hiszem, hogy csak a mosolyom derítette fel, másokra is mosolygok, az viszont esélyes, hogy a neki szánt mosolygás más volt mint a többi. Ki tudja hol kezdődött a napi rutin megváltozása, még ha hajszálnyival is. Demetrius udvarias, kedves és finoman tartózkodó, de volt egy pillanat amit nem tudok behatárolni, amikor az egész összképet megszínesítette egy pici csibészség. Talán bátorítólag hatott rám, nem tudom, mert önkéntelenül változtattam én is. Most meg itt vagyunk kettesben a lakásán.*
-De lehet, jó, akkor ezt viccnek veszem.
*Ezzel jelzem, hogy hajlandó vagyok most nem aggódni, de azért mindaz ami vele történt vagy történhetett volna, egyáltalán nem vicc. Akkor sem ha ez az élete. Értékelem, hogy el akarja terelni a figyelmem, ezért hagyom magam. Legyen hát más téma, oda sem nézek már a tévére, nem gondolok arra a képre – ami egyébként beleégett az emlékeim sorába – amikor Demetrius feltartott kezekkel lépked hanyag eleganciával a halál felé.*
-Nem mindig, tudok szomorú is lenne, de általában jobb szeretem a jó kedvet. Mint ahogy a jelen helyzet mutatja, másokra is jó hatással van, így velem sem kekeckednek.
*Nem akarom még csak sejteni sem miben motiválhattam, most hagytuk el a témát, ha esetleg lenne más is, majd később szóba kerül, egyelőre nem kérdezek rá. Az apró örömöknek is lehet nagyon örülni, így megelégszem azzal, hogy mosolyogni látom és tényleg feldobtam a napját. Ha csak egyetlen percig is gondolt rám napközben, már megérte. A tündér aki kávéval itat és pitét ajánl.* ~ Vajon hogyan gondolt rám? Mi jutott eszébe rólam, miről jutottam eszébe?... Na jó, Sophia ezt hagyd abba!~
*Gondolatban megrázom a fejem és elhessegetem a képeket, kérdéseket. Haladjunk csak szép sorban. vacsora. Nem előre megbeszélt, tehát nem randi, de mégis egy lépcsőfokkal magasabb szinten leszünk. Még örülök mint majom a farkának, hiszen annyiban is hagyhatta volna a dolgot. Elveszi a tárcáját, szépen megköszöni, s elbúcsúzunk egymástól. Bejön még párszor a büfébe, majd szép lassan elmaradozik, kész, már nem érzi kötelezettségnek, hogy a tárca megtalálásáért fogyasszon pitét, rántottát és kávét. Ám nem így történik, szóval több van a dolog mögött mint egy szimpla viszonzás a hosszú utazásomért. S még a férfiak mondják, hogy a nők kiismerhetetlenek, hiszen az imént még az ajkaimat stírölte, most meg a Claire nevű kulcstartóval szemezek. Mindez beárnyékolja az indulást, hiába emlékeztet az érkezésemkor elsütött poénra, nem úgy hat rám ahogy kellene, ahogy szeretném. Persze visszamosolygok, és válaszolok is, de a karsimogatás élvezetét beárnyékolja Claire.*
-Szívesen, igazán remek volt.
*A színjátékot egészen az utcáig tudom húzni, egyéni rekord születik mielőtt a karját nyújtaná, aztán rákérdez. Gondolhattam volna, hogy észreveszi, hiszen ez a dolga, a hivatása és imádja. Egyetlen részlet felett sem siklik el.*
-De, jó az indiai.
*Húzom tovább az időt és azon agyalok, hogyan tálaljak ki. Mégsem vonhatom kérdőre Claire-ről, hiszen nincs köztünk semmi, ráadásul nem randizunk csak vacsizunk egyet a tárca megtalálására. Azt sem tudhatom, hogy vannak-e más tervei a közeljövővel kapcsolatban. Ennyi, nem kellett volna többet belemagyaráznom a dologba mint amennyi benne volt. Most viszont én vagyok benne a slamasztikában és akkor még szépen és kulturáltan fogalmaztam. Láthatóan nem tágít addig amíg meg nem beszéltük a visszakozásomat. Ennyit arról, hogy nem szabad túsztárgyalóval kezdeni. Kínosan érzem magam, nekem sem lehet mindig jó kedvem, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar bizonyítani tudom a szavaimat. Elhúzom a számat és elnézek mellette, a kezeimet a kabátom zsebeibe süllyesztem, ő biztosan tanulmányt tudna írni a testbeszédemből, talán már többet tud mint amennyit kiejtettem a számon.*
-Nincs gond…tényleg és nem is fontos. Nincs is jogom…csak…észrevettem egy kis…..ellentmondást az otthonában és kíváncsivá tett. Nem hagy nyugodni.
*Ez az Sophia, remekül kivágtad maga, ennyire frappáns még sosem voltál.*

Sophia & Demetrius

- Mivel szolgáltam rá a különleges bánásmódra? – Kérdezem érdeklődve, s mintegy magától az ajkára téved a tekintetem. Ostoba kérdések ezek, valami nyilvánvalóan van köztünk, viszont fiatalok sem vagyunk már, akik számára egyik kapcsolat olyan, mint a másik, bármikor fejest ugorhatnak, hogy aztán következmények nélkül táncoljanak tovább. Ám én ha véletlenül képes vagyok elvenni tekintetemet a munkáról, akár egy apró flört kedvéért is, az már nyomokat hagy. Vannak, akik életművészként még negyven évesen is ugrálnak egyik ágyból a másikba, hogy aztán még bősz hetvenesként is hozzanak össze gyereket, valahogy ez nem az én stílusom. Ha valaki komolyan meg tud fogni, csakis akkor mernék bármit, ha biztos lennék a komolyságban. De mit várhatnék én, amikor lehet, hogy ő pusztán tényleg egy kedves tündér, aki mindenkivel figyelmes? Nehéz ügy, tényleg.
- Stimmel. Már viccelni sem lehet? – Replikázok szórakozott mosollyal, s nem feddésnek számon, csupán próbálok terelni, hogy ne aggodalmaskodja magát túl azon, amit dolgozom. Hiszen meg is jegyezte, hogy hivatásként kezeli. Ahogyan én magam is, nehéz lenne csupán a hátulütők miatt máshogyan gondolnom rá, szeretem ezt csinálni, végülis a lényeg, hogy a törvény az úr. Végül leülök mellé, hogy szusszanjunk egyet, hiszen amíg ácsorgunk, addig az embernek megvan az a nyomasztó képzete, hogy valamit tennie kell a karival, viszont ha összefonja őket, vagy zsebrevágja, az olyan flegma, elutasító. Ha ülünk csak az ölünkbe ejtjük, máris kevésbé fárasztó a kommunikáció.
- Nem is feltéteteleztem, hogy rossz kedve lenne. Mondja csak Sophia, mindig ennyire vidám? Rám motiváló erővel hat... – Talán ennek is köszönhető, hogy olyan vagányul lenyomtam a hétfői ügyet. Na nem mintha eddig nem lettem volna felelőségteljes bármiben is, ám sokkal egyszerűbb úgy tárgyalni, hogy az embernek jól indult a napja. El sem tudom képzelni, ha mondjuk lócitromba lépek, és úgy kell a túszejtőkkel egyezkedni, mi is történhetett volna. Bár igaz ami igaz, még mindig élek, pedig már tizenegy éve vagyok így vagy úgy állományban. Az utolsó nyolc év egyetlen ügyét felölelő aktáról alig vannak emlékeim, főleg a szőkeséget törölték ki, de a nyomozásom halvány formában azért megmaradt, hogy ne válljak teljesen haszontalanná.
- Nagyszerű! – Pattanok fel. Tulajdonképpen én sem vagyok a rabja, de megvan az jó tulajdonságuk, hogy széles a választék, és tudunk olyat kérni, amit máshol is megennénk, egy grillezett csirkét például. Magunk választunk hozzá adalék fűszereket, a tésztát pedig olyan nagyon elrontani nem lehet. Felállok, és még jó, hogy nincsen messze, annyira nem vagyok felelőtlen, hogy a bor után autóba szálljak. Feladom rá a kabátot, és finoman végigsimítok a karján.
- Köszönöm a táncot. – Utalok vissza a tündér poénjára, ha már udvariaskodtam, még abban sem hagyott magamra kötözködés nélkül, ám olyan édesen, kedvesen tette azt, hogy megnevettetett. Nem vagyok annyira rendmániás, hogy azonnal mosogassam a két poharat, majd lefekvés előtt is ráér az. Kifelé indulunk, és már az utcán, amikor a karomat nyújtanám, tudatosul, valami nincsen rendben, a mosolya ellenére is. Attól még nyújtom a karomat.
- Mi a baj? Mégse indiai legyen? Vagy... valami más a gond? – Fordítom magam felé a nőcit, és addig nem is mennék tovább, amíg meg nem tárgyaljuk a dolgot. Egyszerűen pocsék érzés látni, hogy most nem töretlen a jókedve. Mit ronthattam el?

Demetrius & Sophia

-Helyes! *Felcsillannak a szemeim, örömmel venném ha mindennap bejönne a büfébe. Eddig nem is gondoltam rá, de most kiteljesedik az érzés; Az én napom is remek lett azután, hogy Demetrius belépett a büfébe, konkrétan amikor letündérkézett. Talán más is így szólított volna egyszer, de tőle annyira kedvesen hangzott, hogy jólesett és nem egy olcsó, idétlen bóknak hatott. Valahogy megtöltötte a lényével a szavait, élettel ami annak ellenére ragyogott, hogy az első pár percben nem volt túl jó kedve.*
-VIP kávét és rántottát kap tőlem.
*Ígérem és nem fogom elfelejteni, abban biztos lehet. Pláne ha nem öleti meg magát. A híradó képeiből ítélve azonban erre szinte a nap bármely percében esélye lehet. Máris aggódom, pedig semmi közöm hozzá. Még. Nem értem miért jut eszembe ez az egyetlen szó rögtön a mondat után. Szeretném ha több közöm lenne hozzá? S ha igen, mennyi? Azok a szemek, megbabonáztak. Nem hiszem, hogy csak azért mert régóta nincs férfi az életemben és vágyom rá, akárkire. Válogatok, nem szeretném megégetni magam, vagy csúnyán és érzéketlenül fogalmazva, rengeteg időt és érzelmet beleölni egy kapcsolatba aminek már az elején nincs értelme. Mint minden nő szeretve érzem magam jól és szeretni akarok, de akárkit nem lehet. De talán azt akit már akkor féltek amikor még nem kellene, lehet szeretni.*
-Azért abból jó eséllyel könnyebben kigyógyul az ember mint egy….ki sem mondom.
*Megmosolyogtat a megjegyzésével mellyel mintha mentegetőzni akarna, de hamar elillan az a mosoly. belegondolva az egészbe, tényleg nem vagyok képes kimondani mi történhetett volna vele. Még a pohártalan kezemet is felemelem védekezésképp. Amint közelebb lép, önkéntelenül is kicsit arrébb csúszok a kanapén, várva, hogy mellém üljön. igen, most jólesne a közelsége, bután hangzana ha kimondanám, de legalább biztos vagyok abban, hogy jól van, mert ott ül mellettem, érzem, látom.*
-Nem, ez nem munka Demetrius, hanem hivatás.
*Óriási a különbség a két szó között és én átérzem ezt a különbséget. Munkát választhat az ember számtalanul sokat, de hivatása csak egy lehet, mert azt a szívébe kell fogadnia, oda pedig sok nem fér. Az imént mosolyogtam egy kicsit, most azonban muszáj nevetnem. Elképzelem kötényben és mosogatókesztyűben, stílusosan rózsaszínben, kis fodorral.*
-Igazán értékelem, hogy jobb kedvre akar deríteni, közlöm, hogy sikerült. Kíváncsi lennék milyen önéletrajzot adna be arra az állásra.
*A nagyi biztosan örülne neki, bár ő egészen mást látna bele a dologba. Belekortyolok a boromba, csupán fél korty maradt az alján, ez pedig eszembe juttatja, hogy talán mennem kellene. Csak úgy rátörtem váratlanul, szerencsére nem átlátszó indokkal, de azért mégis. nem tudom mi lenne a jó döntés. Ha hirtelen menni készülök, azt hiszi menekülök, ha viszont makacsul maradni szándékozom, vagy rossz vendégnek tart majd, vagy azt hiszi, hogy benne lennék egy egyéjszakás kalandban. A dilemmát egy igazán frappáns és ártatlan ajánlattal vágja ketté. Igazi Nagy Sándor ez a pasi.*
-De igen…egy kicsit. Remek ötlet, szeretem az indiai konyhát.
*Hogy szeretem az túlzás, de nem vagyok ellene. Bármit nem kóstolok meg, bár bevállalós vagyok, azért van némi kitételem az ételeket illetően. Ne mozogjon. Viszont tovább maradhatunk egymás társaságában anélkül, hogy félreértenénk a helyzetet. felhajtom az utolsó korty bort ami egyébként remek volt, felállok és a poharat a bárpultra teszem.*
-Mehetünk is, finom volt a bor, köszönöm.
*A pohár koppan, a látóterembe pedig betolakszik a nevesített kulcstartó. A Claire, akárhogy is nézem, nem Demetrius és nem is Jones, emlékeim szerint pedig női név. Itt áll meg az ütő bennem, nem tudok jókedvű lenni, és tudom, hogy pocsékul hazudok. Ergo, ha most hirtelen haza szeretnék menni, biztosan gyanús lenne, viszont ha elmegyünk vacsorázni, seperc alatt észreveszi, hogy valami nincs rendben. A fenébe is, rendőr. Elég ha rám néz és kiolvassa a szemeimből, talán még a nyaki ütőerem hevesebb lüktetéséből is. Rámosolygok, szerintem szánalmasan sikerül, de igyekszem. Majd csak lesz valami.*

Sophia & Demetrius

- Lesz. Ha minden nap így fogad, akkor törzsvendéget fogott a személyemben. – A helyzet ez, hogy a válaszom is diplomatikus, hiszen nem csak a pite miatt mennék, hiszen varázslatos személyiségével egyértelműen megfogott, magához láncolt, és ahogyan már dilemmáztam rajta, igenis tininek érzem magam a hirtelen rámzúduló hormonok miatt. Nem tudom, hogy minek köszönhető, hogy csupán reggel ismertem meg, és most itt néz rám fel azokkal a barna őzikés pilláival, a pénztárcakérdés valójában elnyagolható tényező. A mesékben sincsen ilyen tekintet, amivel ő ostoroz, azzal hitegetem magam, hogy csak beképzelem, az agyamra ment a munka, az emléktörlés biztosan megmachinált valamit a tekervényeimben, így most oly üres, befogadó, hogy egyből megcsodálom az első kedves pincérnőcit. Igen, csakis erről lehet szó.
Nem is magamat nézem, hanem a nő arcát, ahogyan a rólam szóló hírt veszi fókuszba, nagyon úgy tűnik, mintha tényleg aggódna értem. Nekem ez mindennapos, ám egy civil számára elhiszem, hogy rémisztő tud lenni. Hogyan is lehetne megmagyarázni, amikor sosem készültem arra, hogy bárkim is legyen? Nem lépek utána, hagyom, hogy a kanapét célozza meg, pusztán odafordulok az immár üres pohárral a kezemben, az enyémben már eleve kevesebb volt, amikor neki töltöttem.
- Nem akartam megijeszteni, igazán sajnálom. Végülis munkaköri ártalom megégetni a csinos ujjakat is, nemigaz? – Felelem mosolyogva. Tudom, nem egy lapon említhető, hogy engem akár fejbe is lőhetnek, ám nem szándékozom lenézni azt, amiben meg ő leli örömét. Most mégis közelebb lépek, nem is tudom, hogy mit mondhatnék, nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással leszünk egymásra. Ő ugyan rendkívül fiatal, de kor tekintetében már biztosan nem iskolás. Felnőttek vagyunk mindketten, és vajon mekkora az esélye, hogy valaki igazán megfogjon ebben a szakaszban? Vajmi kevés, és fogalmam sincsen, érdemes-e engedni neki. Leülök mellé, ha már azt látom, hogy vágyna rá. Nem akarom, hogy megint felpattanjon.
- Ez a munkám. – Felelem egyszerűen. A poharamat elhagytam valahol útközben a párpulton, az övét nem veszem, igyon csak. Megint nevetnem kell: megőszült tündér. Igazán édes tud lenni. – Mondjak fel? Felvesz konyhalánynak? – Azon tűnödöm, hogy ha már átjött, ne feszengjünk, lakásom magánya talán túlzottan intim, zárt terep, ahol az ember nyomasztónak érezheti, hogy mielőbb kenyértörésre kell vinnie a dolgot. – Nem éhes? A reggeli után most folytathatnánk vacsorával. Van a közelben egy kellemes indiai étterem. Volna kedve...? – Kérdezem a közepébe vágva, legfeljebb nemet mond. Csak mondj igent, mondj igent Sophia!

[/color]

Demetrius & Sophia

*Nekem mostanság minden nap ugyanolyan, mióta a nagyinál vagyok mással nem is foglalkoztam mint a büfé és ő. Mivel egyelőre még vendégként funkcionálok, nincsenek barátaim akikkel eljárhatnék szórakozni és talán még nem is mennék. Amíg nem vagyok biztos abban, hogy a nagyi tényleg jól van és nem csak mutatja hanem valóban jobban is érzi magát, addig nem szívesen megyek el otthonról. A napok egymásba folynak, de ebben legalább az a jó, hogy nem stresszelek vasárnap este a másnap reggel miatt és nem ujjongok a hétvége közeledtével. Otthon Dallasban anyáék boltjában segítettem be, de az sem olyan munkahely volt ahol a zsémbes főnök leordítja a fejemről a hajam és már az érkezése előtt egy órával rágom a körmöm, nem borított el a munka, és nem vártam, hogy vége legyen. Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, egyik napom sem volt unalmas. másnak talán az, de a hétfő…..viszont annak igazán örülök, hogy Demetrius napját feldobtam, bármennyire is igyekszem másoknak szépen indítani a napját, egy bágyadt mosolynál többet nem szoktam kapni. Persze még nem fordult elő, hogy meglátogattam volna bárkit is az otthonában, hogy aztán szemtől-szembe kapjam a köszönetet. Természetes hát, hogy fülig ér a szám.*
-Köszönöm, örülök, hogy sikerült. Már csak ezért is érdemes eljönni más napokon, hogy legyen összehasonlítási alapja.
*Finom invitálás a részemről, bár legszívesebben a gallérjánál fogva húznám be a büfébe, valahányszor elmegy előtte. A gondolat nem fejlődhet tovább a büfénél, erre majd később kerítek sort, azzal foglalkozom, hogy milyen közel van hozzám, mennyivel magasabb és ha odabújnék hozzá, a fejem pont a helyén lenne. A vállgödrében. Tökéletes párna minden testhelyzetben. Egyszerűen ideális. Ahogy rám néz, egy kicsit eljátszom a gondolattal, hogy talán ő is valami ilyesmit forgatott a fejében, de a tévé és a távirányító ördöge közbelép. Mielőtt még elhalkult volna vagy elnémul a képdoboz, meghallom a nevét. Csak én lehetek annyira bolond, hogy hagyom a varázst elillanni, de mire észbe kapok már késő. A távirányító a kezemben, az izgalmas nevű pasi pedig a feladási stádiumban. Most már mindegy, felhangosítom és megbabonázva nézem. A szívem tamtamot ver a mellkasomban, olyan mintha ott lennék és most játszódna le minden élőben a szemeim előtt. Demetrius mit sem vesztett a vonzalmából abban a mellényben, csak az arca egészen más. Hűvös, érzelemmentes. csak egy pillanat s aztán snitt, a riporternő tökéletesre sminkelt arca jelenik meg és közli mit láttunk épp. Engem pedig utólagosan kerülget a frász, Demetrius itt van mellettem, mégis most aggódom azért ami korábban történt és ami nem történt meg. A kanapéhoz lépek, ijedtségemben és gyönyörűségemben remegnek a lábaim, teljes mértékben átérzem azt a néhány pillanatot amit a fegyveresek felé tett meg feltartott kézzel, mintha a halál torka felé sétálna néma közönnyel. Lehuppanok, lehalkítom a hangot, a többi már nem érdekel.*
-Jó kis nap?
*Riadtan nyekergem, rá sem ismerek a saját hangomra. Noha tudom, hogy rendőr, még sosem szembesültem semmilyen módon a munkájukhoz, pedig nap mint nap életveszélyben vannak, de most az én mosolygós rendőrömről van szó. Te jóóóóéééég! Mi lett volna ha történik vele valami és nem látom többé? Nem tudom visszaadni a tárcáját, nem tudok belenézni a szemeibe, nem érzem az illatát és nem iszom a borából. Apropó bor! Jó nagyot kortyolok belőle mintha whisky lenne, de pont annyira hatásos mint amennyire nem whisky. Ránézek. Ha még nem ült mellém akkor fel. Egyenesen azokba az igéző szemekbe, hátha még ott találok egy szikrányit abból a varázsból amit hagytam veszni.*
-Ugye nem sokszor csinál ilyet? Nem olyan izé….adrenalinfüggő. Hogy képes ezt ilyen….*mutatok a tévé felé, bár ebből nem derül ki mire gondolok.*…a frászt hozta rám. És ha lelövik? Látott már megőszült tündért? Ne csinálja ezt velem még egyszer, nem áll jól az ősz haj.
*Észre sem veszem, hogy elszállok. A beszélőkém nem csak a büfére és a vendégekre korlátozódik, az érzelmi hullámok nem tesznek jót nekem. Ráadásul egy hajszálon függött, hogy most itt ülök és nem otthon a híradót nézve egy rendőr haláláról. Az én rendőröméről. Muszáj innom. Újabb korty csúszik le a torkomon és még mindig nem whisky.*

Sophia & Demetrius

A hétfői napom aztán elszaladt, pasiként nehezen tudok többfelé koncentrálni, így főleg a munkámra ment a fókusz, ám tudat alatt beszivárgott a gondolataimba, és onnantól, hogy hírt kaptam róla, már elkalandozott a tekintetem. Még tiszta mázli, hogy nem lett véresebb kimenetele a túszdrámának, az én lelkemen száradt volna ha így történik. Az őzikeszemű enyhén szólva is nagy hatással volt rám, nehéz volt szabadulni a varázsa alól, viszont ha a rutinra bízom magam, az rossz tanácsadó. Az én szakmámban nincsen két egyforma eset, s ha általánosítok, a vesztemet okozhatja. Ellenben ez a lány mindent felrúg, mellette egyszerre érzem magam zavart tininek, és elégedett férfinek, hogy egy ilyen csoda felfigyelt rá. Most éppen kissé az első, hiszen bemerészkedett az oroszlán barlangjába, amitől egy percre kisegérnek érzem magam, aki sarokba lett szorítva, ám cseppet sem kellemetlen az ügy, csak olyan szinten, hogy nem vagyok én ehhez hozzászokva. Na nem ahhoz, hogy bárki is kezdeményezzen. A flörtölés nem az én világom, hiszen az a dolgom, hogy hivatalos legyek, salllangok nélkül. Ha bedobok egy bókot, az csont nélkül fog ütni, célozgatások nélkül. És lássuk be, állati ciki lenne megdicsérni a fenekét. Egy öreg mentorom egyszer azt mondta, hogy ha tetszik valaki, akkor nem azzal kérkedünk neki, hogy mekkora durung van a lábunk között, hanem mondjuk elhívjuk kávézni. Na igen, de Sophia annyi kávét iszik, amennyitől nem pukkad ki, mondhatni hazai pálya. Én és a randik...
- Mitől... mitől... hát az unalmas hétfőktől! A tündér olyan lelkesnek, és talpraesettnek tűnt már olyan korán, amikor mindenki hullafáradt mindattól, ami rá vár.. Nos nekem ez kellemes csalódás volt. – Vallom be, bár igazából most csupán szavakkal mondom ki, hogy hatással volt rám, hiszen pontosan láthatta, hogy mindig derűs vagyok, ahányszor csak rá vetem a tekintetemet. Mint ahogyan most is. A zavart tini háttérbe tud húzódni, hogy a férfi szemlélgesse meg magának a nőcit. Auránk összefonódik, a magasságkülönbség nagyjából másfél fejnyi, ha nagyon magamhoz akarnám ölelni, akkor pont beleillene a nyakam alá. Nem tudom, hogy mit akarok üzenni a tekintetemmel, valahogy csak úgy jön belőlem. Végül mégis megszakadunk, mert kiderül, hogy nem a némításra, csupán a halkításra nyomtam rá, és mégiscsak oda kell koncentrálnunk a hírekre. Csak az zavar, hogy aggódna talán miattam, amire semmi szükség. Megint összeér a kezünk, nem nyelek látványosan, csak lehanyatlok, átadom az irányítást. Ha felhangosítaná, kiderül, hogy éppen akkor vett a kamera, amikor felemelt kézzel, egy kölcsönbe kapott fbi-os golyóállómellényben közelítek a bank felé. Aztán vált a kép, és a riporternő pár szóban összefoglalja, hogy nem történt sérülés, vagy haláleset, az összehangolt csapatmunkának köszönhetően igen könnyű menet volt.
- Jó kis nap volt... – Fűzöm végül össze mindazt, ami ma történt velem. Nem gyakori egyszerre egy ilyen tüneménnyel találkozni, majd a halál szemei közé nevetni, hogy aztán este visszatérjen az angyal...

Demetrius & Sophia

*Valójában azóta merengek magamon amióta a nagyi rám szólt a büfében, hogy miért vigyorgok annyira. Már akkor elhatároztam, hogy Demetriusról többet szeretnék megtudni mint amennyit egy szimpla vendégről lehetséges. Az, hogy a nappalijáig beváltottam a tervemet még engem is meglepett, hiszen nem szoktam ennyire nyíltan kimutatni ha vonzódom valakihez. Viszont ez a vonzódás is egészen más mint az eddigiek. Persze ebben is megvan a beégés veszélye, és csak remélni tudom, hogy Demetrius nem az a fajta aki egy kapcsolat csontvázzal a szekrényében képes komolyan flörtölni. De azt teszi, mármint flörtöl és nem is rosszul.*
-Ó, hát ezt köszönöm, nagyon igyekeztem.
*Halkan elkuncogom magam, ilyen bókot sem kaptam még, ez édes. A végén még elolvadok mint a napon felejtett csokoládé. Az első szemrevételezés további reménnyel tölt el, nincs nyoma nőnek, legalábbis tartósnak, olyannak aki itt él, de ez még nem jelent semmit. Viszont alapot ad a további oldódásra, és arra, hogy kibontakoztassam a büfében halványan jelenlévő személyiségemet. A tündérre már szélesebbre nyúlnak az ajkaim, Demetriusnak pont olyan különleges bókjai vannak mint a neve.*
-Megváltás? Mitől is kellett…..
*Picit elkomolyodom mert annyira közel kerül hozzám amikor felemelkedik, hogy érzem az illatát és szinte a végtelen mélységekig merülhetek a szemeiben, érzem ahogy a varázslat elkezd kinyílni mint egy virág szirmai, ahogy erre gondolok újra meglepődöm magamon. Hogy lehet, hogy a gondolataim is ennyire költőiek, a végén még Shakespeare-t fogok idézni. Nem csak a neve borzongató hanem a tekintete is, egy kicsit szomorkás, egy kicsit csábító, egy kicsit nyílt s mindezeknek a keveréke…..anyám! Szédületes, pedig még bele sem kortyoltam a boromba, de mozdulni sem bírok addig amíg így néz rám. ezen aztán gyorsan segít, a fene ott ette meg a tévét. Csak némi fáziskéséssel jut el az agyamig, hogy a nevét hallottam az imént és nem az ő csókos szája rebegte el. Összekapom magam, felélénkülök, képes vagyok mozdulni. Ráfogok a távirányítót tartó kezére mielőtt letehetné.*
-Héhéhé! A maga nevét mondták. Mit csinált? Látni akarom. Nagy dolog lehet ha a híradóba került vele. Kapcsolja vissza! Kééérem.
*Gyorsan hadarom el az akaratomat, de a végén szépen kérem, mert anyukám erre tanított. Tényleg szépen kérem, bánatos kutyaszemekkel, még rá is teszek egy lapáttal azzal, hogy lebiggyesztem az ajkaimat.*

Sophia & Demetrius

Nem szoktam meg a nőktől, hogy kezdeményezőek lennének. Talán ezért is vagyok közel harminc évesen ennyire egyedül. A munkám miatt esélytelennek érezzem, hogy valakire úgy felfigyeljek, hogy legyen értelme kockázatos játékba kezdeni, a gyengébbik nem tagjai pedig még mindig abban a lovagkori eszmében hisznek, hogy őket kell meghódítani. Bizonyos eszmékben én magam is vakon elmerülök, mint az udvariasság, a figyelmesség, ám a mai emancipált nőtársadalomban már úgy vélem, a munkához és szavazathoz való jog mellett megilleti őket annak birtoklása is, hogy kifejezzék vonzalmukat, ahogyan Sophia is tette. Nem tudom, hogy vonzalomról, szimpátiáról van szó, engem egyértelműen megfogott, és azóta már számtalanszor kérdezem magamtól, mást vajon miért nem? Vagy csak az őzikeszemű lenne ennyire válogatós? Remélem nem csak addig tart az érdeklődése, míg az enyémet felkelti, hogy aztán bezsebelje a várt rajongást, és már álljon is tovább, vissza sem nézve. Nem, kettőn áll a vásár, ha eljött, és lerázta magáról azt a kifogást, hogy akár utánam is küldhette volna a tárcát, valaminek lennie kell. Ki fogom deríteni, hányadán is állunk. Ez mondjuk engem is érint... nem szokott így megtetszeni senki. Mint ahogyan nők után sem fordulok, ám Sophia egyik, és nem egyetlen szexepilje a feneke.
- Nem, a kisasszony mindent vitt... – Emelem rá a poharamat, megtehettem, hiszen nekem már korábban is volt töltve. Ezt ossza be magának, lényegében csakis arra utalok, hogy nem szokásom ennyire figyelmetlennek lenni, ám burkolt bókkal is illetem, hogy nagyon is örülök a jöttének. Ha körülnéz, pedáns rendet talál ugyan, ám látszik, hogy lakva van a lakás. Pasis stílusban, sehol egy horgolt terítő, vagy mintás konyharuha. Eszembe sem jut, hogy ilyesmit nézne. Talán tisztességtelen dolog is lett volna olyan közvetlenségbe bonyolódni vele, ha lenne valakim. Bár... vannak csapodár pasik, nálam ettől nem kell tartania. Annyira szűk látókörű vagyok, hogy eddig még egy hölgy sem fért bele az életembe. Joanne ugye igen, ám az egy éveken tartó plátói valami volt, már semmi emlékem nincsen róla, talán pont azért is töröltettem ki őt, mert rá kellett végül ébrednem, hogy csak a munkám részeként lobbanhattam lángra, kellett valami motiváló erő. Miután a kettőt már nem áll módomban összehasonlítani, így türelmesen várom, amíg a fiatal nő oldódik. Nem is kell sokáig, elég közvetlen ahhoz, hogy azonnal megtalálja a hangját.
- Köszönöm. Valóban nem. – Nem várom tőle, hogy szerelmet valljon, vagy bármi efféle, az első lépést már megtette. Sőt, a másodikat, és a harmadikat is, csakis azzal hogy létezik, és itt van. Hagyom, hogy magává tegye a hely auráját. Végre hajlandó közelebb is jönni, és koccintani velem, ha már az előbb ráemeltem azt a bizonyos poharat. – És a tündérekre, akik megváltást is hoznak a tárcával együtt... – Újabb bók, bár tudnám, honnan jön mindez. Ő hozza ki belőlem, mégsem érzem erőltetettnek. Felemelkedem, mert az már végképp nem volna illendő, hogy magam mellett paskoljam meg a kanapé karfáját. Közelebb lépek, hogy elmerüljek a tekintetében. A pillanat fogva tart... Ám gyorsan el is száll, amikor észreveszem, hogy pont engem mutatnak a tévében, felesleges ezzel stresszelnem az új ismerőst. Gyorsan ki is nyomom a távirányítóval.

Demetrius & Sophia

*Azt hiszem, tudat alatt kifejezetten örültem annak a ténynek, hogy amikor őt kerestem a kapitányságon, nem volt bent. Így legalább volt okom eljönni a lakására. Az az igazság, hogy a csekély számú perc alatt amit a büfében töltött, alaposan felkeltette a kíváncsiságomat, és ehhez nincs köze annak, hogy jelenleg szingli vagyok. Egy ideje. Két tányér pite felszolgálása között felidéztem magamban az arcát, a szemeit és a mosolyát. Észre sem vettem, hogy az én ajkaim is kétfelé nyúltak, csak a nagyi szólt rám galádul és kérdezte meg mi a fenének örülök annyira, hogy csak a két fülem akadályozza meg a számat abban, hogy körbeérjen a fejemen. Így persze nem tudom elejét venni a teória gyártásának.*
-A nagyik már csak ilyenek.
*Az én nagyim kifejezetten. Valóban erős asszony, bár nem tudom mit csinál olyankor amikor egyedül marad a nap végén, de tény és való, hogy napközben nem hagyja el magát és én örülök ha az üzlettel foglalkozik, még ha el is fárad, mert tudom, hogy addig fog élni amíg a büfé megvan neki. Jó érzés amikor megérinti a kezem, de igyekszem az ötletelés mellett nem túl sok jelentőséget tulajdonítani neki. Egyelőre. Noha sok időt töltöttem el a nagyiéknál, mndig csak a vendégunoka címén és nem törődtem mással mint a nagyiékkal, mert Dallas és az otthagyott életem visszavárt. Most azonban fordult a kocka, itt kell berendezkednem és anyuékhoz megyek majd vendégségbe, ám az idő amióta itt vagyok csekély volt ahhoz, hogy válogassak, elhamarkodni pedig nem fogom. Most itt vagyok, nem szokásom férfiak lakására menni semmilyen indokkal, Demetrius - az izgalmas nevű - azonban kivétel. Van benne valamilyen nüansznyi....fűszer amitől kékebbek a szemei, borzongatóbb a hangja és csábítóbb a mosolya.*
-Hmmmm...volt rosszabb megtaláló?
*Egyszerűen muszáj vele tréfálkoznom, ez egyfajta flört, bár igyekszem nem túlzásba vinni addig amíg nem győződöm meg a teljes és totális egyedüllétéről. A kabátos vicc eléggé idétlen, de Demetrius vagy nagyon udvarias vagy pont annyira vágyik már ilyen közvetlen marhaságra mint én. Nevet én meg levegőért kapkodok. Egek! Hogy ez mennyire jól áll neki. Képes a hangjával csiklandozni, azt hiszem oda vagyok érte. Míg lesegíti a kabátomat lopva körülnézek, női kezek nyomát, csilivili asztalterítőt, gondozott virágot keresek.*
-A postaládába? Dehogy. Leadhattam volna a kapitányságon is, de ilyet nem tennék. Csak saját kézbe. Egyébként épp ráértem.
*Naná, hogy nem fogom nyíltan bevallani mennyire kíváncsi voltam rá, de azért érezhető, hogy nem csak a pénztárca miatt vagyok itt. Miután kikémkedtem magam, már látványosabban szemlélem meg a lakást lassan befelé araszolva.*
-Szép. Gondolom nem sokat van itthon.
*A bárpult felé nem nagyon sandítok, az számomra abszolút férfiterület, de ami késik nem múlik. Egyelőre Demetriusra és a borra koncentrálok, utóbbit elfogadom az előbbi kínálására még várnom kell. Megemelem a poharamat és az övének koccintom mosolyogva.*
-A kallódó pénztárcákra!
*Három korty után már tuti biztos tekintem magunkat annyira jó barátságban, hogy tegeződjünk, addig azonban egy kicsit szemezek vele, bár elég nehéz ha ő a karfán ül én meg annál lejjebb.*

Sophia & Demetrius

Reggel valami elindult, s tudat alatt ott motoszkált bennem, még a túszdráma „szünetében” is kellemeset mosolyogtam a hír hallatán. A teljes nevemet hallhatta, és ha csupán a központban tesz látogatást, onnan is egyszerű kideríteni, hogy melyik őrsön dolgozom. Ezek még nem titkos adatok, még az irodám is ki van táblázva a bejárati csarnok térképén. Ahogyan azonban a recepción megtudhatta, ma nem vagyok bent. Merem remélni, hogy nem mindenkivel ennyire közvetlen, hogy a lakásukon keresse fel őket. A tárcán túl talán valami többről van szó, minthogy a többi vendéggel is üdítően mosolygós.
Most már itt van, s mi több, bátortalan invitálásomra beljebb is lép. Körülnézek, nincsen nagy rendetlenség, ahogyan a munkában, itthon is pedáns vagyok. Nem katonásan, ám mondták már rám, hogy férj-alapanyagból gyúrtak. Nem is tudom, Joanne-re nem emlékszem, Claire pedig már évek óta halott, a nevét idéző kulcstartó a bárpulton, akár még fel is keltheti a fiatal nő figyelmét, eszembe sem jut, hogy ez drámára adhat okot.
- Ezt tanusíthatom. – Bólintok, nem pusztán udvariasságból, ám számomra nagyon is komoly fegyvertény, hogy a néni még vállakozást vezet, életerős, és ami fontos, mindezek mellett még egy tünemény is. Sophia okkal örökölte mindezt, bár tény, nagyon álmodozó tud lenni. Én bezzeg két lábbal a földön, csakis a tényekre racionálva magam. Bár attól az őziketekintettől nehéz szabadulni a formás hátsó mellett.
Átveszem a tárcát, s bármilyen közhely is, engedek az érintés iránti vágyamnak, reggel óta nélkülözni voltam kénytelen. El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen lánynak miért nincsen senkije. Csak az időhiányra tudom fogni a dolgot. Ennyi erővel viszont rám sem lenne ideje. Jönnek majd új vendégek, talán neki most erről szól az élete. Viszont itt van. Talán lehetek én a kivétel? Majd kiderül.
- Higgye el, én sem minden nap hagyom el, ám most örülök, hogy Ön talált rá. – Vallom be, ez már egyfajta bók, flörölésben sosem voltam jó, most is a tarkómat vakargatom finom mosollyal, egy rendőrtől ne várjon kerülőutakat. Igazi válasz helyett viccelni kezd velem, elsőre el sem hiszem.
- Mi...? Hogy... - Vigyorodom el, hogy aztán nevetésre is sarkaljon mindez. A hasamra téved a kezem, valahogy ösztönös mozdulat, ennyire nem szoktam jókedvű lenni, egyszerűen nincsen rá okom, ő vidít fel. Rázom a fejem, ahogy végül elhalkul a nevetésem, és tényleg lesegítsem a kabátot. Ritka. Tényleg ritka, hogy egy nőnek még humora is legyen. Hol a csapda?
- Nem akartam lekenyerezni Sophia. Feldobta a napomat. Köszönöm, hogy utánajött. Ha csak a tárca miatt is, de bedobhatta volna a postalábába. Hálás vagyok, hogy meglátogatott. – Akasztom fel a kabátot, hogy alig érezhetően rajtafelejtsem a tekintetemet. A bor! Lépek vissza a kanapé elé, hogy annak karjájára ülve töltsek számára egy pohárkával. Remélem helyet foglal kínálás nélkül is. Ugyanis én nem moccanok, ücsörögve várom be.

Demetrius & Sophia

~Mi a fenét keresek én itt?~
*Ez az első gondolatom ahogy az ajtó nyílik és én észbe kapok. Igazából még sosem csináltam ilyet. Az egy dolog, hogy nem találtam még elveszett tárcát igazolványokkal együtt, de nem is mentem a szenvedő fél lakására azzal, hogy mint becsületes megtaláló, bármilyen előnyt kovácsoljak magamnak. Szóval az ittlétemnek nincs komolyabb indoka, le is adhattam volna a rendőrségen Demetrius nevére az egész hóbelevancot, és akkor nem lenne lelkiismeret furdalásom a hanyagságom miatt. Másrészt mint a „mór aki megtette kötelességét” mehetnék tovább az utamon. De nem, nekem muszáj volt vállalnom a bonyolultabb megoldást, azért amit még magamnak sem vallottam be szívesen. A pasi belopta magát az érdeklődési körömbe. A gyenge láncszem természetesen csak az akció célja előtt pár centivel és perccel ugrott ki, és az ajtó nyílásakor sem volt semmi biztosíték arra, hogy az általam elnyomott szándék nem volt felesleges. De ha már eddig eljöttem, a végére járok a valónak. nem hátrálok meg, csak elmerengek azon, hogy ha eddig nem rohangásztam a pasik után, most mi a francnak teszem ezt? Ácsingózok az ajtaja előtt és reménykedem a függetlenségében. Szánalmas? Nincs gyakorlatom az ilyesmiben, ergo válasz sincs a kérdésemre.*
-Aha! A nagyi. Hozzá egy kapitány sem ér fel.
*Ezt legalább magabiztosan tudom állítani. A többi rendőrről pedig nem alkotok további véleményt, azt meghagyom magamnak, Demetrius azonban átállítja a mutatót a mérlegen a hátrányukra. Ez tetszik, végre egy nem részrehajló vélemény. Nem is titkolom a diadalomat, természetesen két fülig mosolygok…..míg át nem veszi a tárcáját és hozzám nem ér. Onnan aztán én gyártok teóriákat, melyeket persze nem osztok meg vele, én viszont roppant mód élvezem mindegyiket. *
-Ugyan. Semmiség.
*Talán hoznom kellett volna pár pitét, a magáét nem sikerült elfogyasztania a sürgős hívás miatt. Áááá, túlzás lett volna…..elég ha azt hiszi, hogy csupán az iratai miatt kerestem fel. Így is átlátszó a megjelenésem, pedig tényleg sosem csináltam még ilyet.*
-Még sosem találtam tárcát.
*Jelzem is, hogy gyakorlatlan vagyok ebben a műfajban. Higgye csak azt, hogy ártatlan gondolat és tett a lakásán való megjelenésem. Viszont palástolt örömmel veszem tudomásul az általa kinyilvánított „nem zavarás tényét”. Naná, hogy bátrabb vagyok és ez indítja el a lábaimat, hogy beljebb vigyenek míg az ajtó, halk kattanással be nem csukódik mögöttem. Most aztán érzem – mert erre hegyeztem ki az érzékeimet – hogy ha pár lélegzetvételnyi ideig is, de a tekintete a kabátom alatti csekély fenékzónát veszi szemügyre.*
-Öööö….igen. Azt mondja, hogy szabad, örömmel táncol önnel és én is megengedem.
*Úúúú, ez most gyenge poén volt? AZ. Nincs mentségem. Engedem, hogy lesegítse a kabátomat és vigyorgok. Atyavilág, de régen volt amikor utoljára flörtöltem. Amit most művelek, még véletlenül sem meríti ki a szó fogalmát, viszont engem zavarba hoz.*
-Minden megvan benne. Még a borravalót is visszaraktam. Szerintem sok volt, de azért köszönöm. Legközelebb a vendégem egy pitére.
*Mi mást ajánlhatnék így hirtelen és ismeretlenül? A franc aki megette, iszom egy pohár bort és elhúzom a csíkot, holnap pedig a biztonság kedvéért felmondok. A nagyi biztosan megérti majd. Addig azonban gyönyörködöm még egy kicsit azokban a bánatos kutyaszemekben és megnézem milyen helyen lakik.*

Sophia & Demetrius

Ajkaim között még morzsolgatom az utolsó korty bort, és nyitok ajtót. Ahogyan megpillantom őt, hirtelen az a képtelen ötlet ébred életre bennem, hogy minimum valami alkoholistának gondol, hogy este hat előtt iszogatok otthon. Feleség, család hijján a férfiember támasza a borospohár. De nem nálam, csupán az íz miatt nyalogatok olykor, nem vagyok a rabja, depressziót sem gyógyítok ezzel, afféle savlekötő, unaloműző, hogy ne kelljen a cigarettához nyúlnom, amiről másfél éve oly ügyesen leszoktam. Bevallom férfiasan napközben nem tudtam az őzikeszeműn gondolkozni, túl intenzív volt minden, csak akkor jutott eszembe, amikor rámcsörögtek az őrsről, hogy keresett. A túszdráma utána ismét kiverte a fejemből, hogy csak hazafeléjövet mélázzak el rajta ismét. Az a szempár... igéző tud lenni, és miért is vagyok rá máris féltékeny? Annyian megkapják ezt a kedves tekintetet, a gyöngyöző kacajt, de most komolyan van oly előzékeny, hogy még a tárcámat is hozná utánam? Az első pillanatokban még megszólalni sem tudok, csinosabb, mint amilyenre reggelről emlékszem. Ha távozik, akkor legalább hátulról megnézhetem... Remélem azonban, hogy marad, ha már eddig hozta a bátorsága, legalább itt ne adja fel. Magabiztos, hiszen a csuklómra is ráfogott, ennyire férfifaló lenne? Vagy csak velem kivételezett? Miért is ne lehetne az, hogy felkeltettük egymás érdeklődését? Nem vagyok már fiatal, ebben a korban a legtöbben már kétszer elváltak, ám nagyon úgy tűnik a büfében lejátszódott afférból, hogy senki nincsen képben. Senki komoly...
- De nem ők. Pletykafészkek. Ahogyan a kedves nagymamája, az én kapitányom sem különb annál, hogy teóriákat gyártson. – Veszem át a tárcát, egy pillanatra összeér a kezünk. Nem kapom el, már másodszor fordul elő ez, ismét ő kezdeményezi, bár ez a mozdulat logikus, én csupán szándékosan keresem a kontaktust.
- Köszönöm. Lekötelezett. A reggeli finomságok után külön kedvességet szán rám. – Támasztom én az ajtófélfát, ha behívom, azzal elindul valami, ilyenkor már minimum tegeződni illene, ám a magazódás olyan elegáns... Még akkor is, ha hivatalos személy vagyok. Őt azonban nem így kezelem, csakis azért tartom a távolságot, nehogy félreértse. Esetemben már nem egyszerű abban gondolkozni, hogy valaki igazán megtetszen, hiszen aki egy kicsit is konzervatív, már az iskolai évek alatt megtalálta a férjet, akit a jégesőben leküldhet kenyérért.
- Nem tartott fel, de ahogy gondolja... – Bólintok csalódottan, hogy máris menne. Nem akarnám, hogy máris végeszakadjon mindannak, ami elindult. Vagy csak én képzeltem vele. És mégis, kitárom az ajtót, hátha... Belép. Mögötte csukom be az ajtót, és aw... formás hátsója mit sem vesztett gömbölyded alakjából. Csoda, hogy fel nem mordulok elégedettségemben. – Szabad a kabátját? – Kérdezem nem titkolt jókedvvel, hogy marad.

Demetrius & Sophia

*Amíg a buszon ülve méláztam, minden rendben volt, nem is gondoltam arra, hogy bármilyen természetszerű akadály közbeszólhat, annyira lelkes voltam. Itt a rendőröm ajtaja előt azért már egészen más. Valljuk be, rendkívül helyes pasi azokkal a bánatos kutyaszemeivel és a frappáns humorával, amit csípőből kap elő. Egyrészt sajnálnám ha mindez már másé lenne, másrészt örülnék (irigyelném azt a ribit), hogy boldogságra talált. Talán néhány másodpercem, esetleg fél percem van arra, hogy álmodozzak a jóképű rendőrről, a csókra termett szájáról és a szemei körül összegyűlő nevetőráncokról, és aggódjak az esetleges családról. Mindezek után nyílik az ajtó és előttem terem, ha nem is a világ (Mit tudom én, hogy más nők hogyan állnak a férfijaikhoz) de New York legszexisebb pasija. Farmerben és pólóban, ahogy kell. Csak kapkodom a levegőt de ezen próbálkozásomat bőszen palástolom. Tudja, hogy megtaláltam, ergo csak ezért várt. A kezdő mondat nem igazán ad lökést, attól még lehet odabent egy nő, néhány gyerek, miegymás. Bájos mosolyt (talán eléggé magabiztosat) villantok rá és az ajtófélfának dőlők. *
-Tényleg? Az ember azt hinné a rendőrökről, hogy titoktartóak. A fene aki megette.
*Próbálom poénosra venni a figurát, de hát nem könnyű a bizonytalanban határozottnak lenni, de egyelőre azt kell hinnie, hogy csak az igazolványai miatt jöttem. Ezt elő is adom.*
-Ott maradt. A padlón.
*S már nyújtom is, hogy ne legyenek kétségei a szándékaim felől, mert azokat még titokban kell tartanom. Tény, hogy odavagyok érte, mert van humora, kedves és tud úriember lenni és a nagyi egyszer azt mondta, hogy az ilyen pasit meg kell fogni, akár a grabancánál is. Azt nem tudom, hogy hol van, de elkapom…ha nincs más aki ott tartaná pórázon.*
-Igazán kedves, de nem szeretném feltartani vagy megzavarni az estéjét.
*Ez azt hiszem a nagyinak is megfelelően diplomatikus válasz lenne, de a részemről burkolt érdeklődés a családi állapota felől. ezért hát csak akkor lépek beljebb, ha az általam érdekelt rész elvethető.*

Sophia & Demetrius

Az egész napom a belvárosban telt. Túszdráma. Mi más? Na nem mintha tudtam volna mit kezdeni a szabadnapommal, ám csakis én kellettem túsztárgyalónak. Még szerencse, hogy a jelvényem az övemre volt feltűzve, nem pedig a tárcámba, különben most azonosítani sem tudnám magam. Így is apróért kellett kuncsorognom a járöröktől, s a kiérkező kapitánytól, hogy tudjak kávét inni. Az az ihatatlan lötty meg sem közelítette azt, amit Sophiánál kaptam, ám lövésem sem volt róla, hol hagytam el a tárcámat. Nem is maga a tárca izgat, vagy éppen a kártyák, azokat nagyjából egyszerű pótolnom mint hivatalos személy, maga a bürokrácia, több nap, amíg minden elkészül, és hívhatom fel a bankot, hogy tiltsa le a hitelfedezettel csatolt plasztikokat. És még annyi szerencsém sincsen, hogy ahhoz a bankhoz törjenek be, ahol én vagyok. Vicces lett volna összekötni a kellemeset a hasznossal. Így azonban közel hat órán át ment a hangosbeszélő, a rádiós összeköttetés. Azt mondják bársonyos a hangom, főleg elektromos vonalon át, ezért vagyok alkalmas a tárgyalásra. Na meg azért, mert lyukat dumálok a legmegátalkodottabb túszejtő hasába is. Végül utolért az egyik kolléga az őrsről, hogy egy csinos őzikeszemű kislány keresett bent. Az a tippem, hogy megtalálta. Nem mondom, hogy leüvöltöttem a hajukat, hogy miért nem kérték el tőle, hiszen így megvan az esély, hogy utánam hozza, ha már ilyen becsületes. Ha jól sejtem, a címem alapján akár meg is talán. Esélytelen, hogy mégis megtenné, csomagban adja majd fel, ez a logikus. A külvárosi toronyházak egyikében bérelek egy nagyobbacska lakást, na nem mintha partikat adnék, vagy családot terveznék. Egyszerűen nagy a helyigényem, kutya-macska nincsen, csak halak. Otthon van némi készpénz, le tudtam ugrani a legszükségesebbekért, és reméltem, hogy nem akkor érkezik. Szerencsém volt, nem kerültük el egymást. A koraesti hiradó megy, magamat is megnézhetném akár a tévében, hiszen nem halt meg senki, a túszejtőket végül gumilövedékkel kapták le a kommandósok. Ártalmatlan hengegők voltak, bár igaz, ami igaz, komoly fegyverekkel. Honnan szerezhették? A kihallgatás már nem az én dolgom. És a kopogás. Felpattanok, letéve a fehérbort a dohányzóasztalra, s lenémítom a tévét. Itthon kényelmesen sportos farmert, és pólót viselek. Kitárom az ajtót anélkül, hogy kinéznék. Ha valaki el akarja vágni a torkom, napközben bármikor megteheti, mit idegeskedjek? Mondanom sem kell, szebb, mint amilyenre reggelről emlékeztem, pedig most nem is látom a hátsóját. Remélem megfordul még előttem...
- Oh, szép estét Sophia... Mondták a srácok, hogy keresett. Megtalálta? Behívhatom? A becsületes megtaláló legalább egy pohár italt megérdemel. – Addig természetesen nem erőszakoskodom, amíg nem bólint rá, ha így tesz, hátralépek, és engedem, utána csukom be csak az ajtót. Meg sem fordul a fejemben, hogy azért jött volna ide, mert másról van szó. Különben honnan tudná a címemet?

Tárgy: Vágyak vonzásában 2. rész Vas. 18 Jan. - 8:51

*Vártam a rendőrömet, hogy visszatérjen, sajnos nem tudtam korábban elszabadulni a büféből, szerintem csúcsot döntöttünk forgalomból. Mire végeztem, alig álltam a lábamon, egy gyertyafényes, illatos fürdőre vágytam de arról szó sem lehetett. Csak egy gyors zuhany miután segítettem a nagyimnak bezárni, de közben is mindig kifelé kacsintgattam, hátha visszajön Demetrius a tárcájáért. Az idő múlásával egyenes arányban kezdtem félni és reménykedni, hogy nem egy halálosan veszélyes ügy szólította el. Elköszöntem a nagyimtól, felrohantam a lakásba, letusoltam és átöltöztem. fekete nadrágomhoz, fekete csizmát húztam, kék-zöld pulcsit és sálat vettem, majd belebújtam a sötétkék, melegen bélelt kabátomba. Először a közeli kapitányságra mentem, de ott azt mondták, Demetrius Jones ma már nem fog visszamenni, egy másik, mellettünk elszáguldó rendőr pedig elcsípve a párbeszédünket, azt kérdezte a másiktól mély hangon, hogy „Demetrius? Nem szabadságon van?” és már rohant is tovább. Na most ezzel mit kezdjek? Kérdezték miért keresem és, hogy segíthetnek-e, de csak a fejemet ráztam mosolyogva. dehogy, még csak az kéne, hogy leadjam itt a tárcáját harmadik kézbe aztán soha többé ne lássam. Nem, ezt személyesen kellett intéznem, egyszóval elköszöntem a rendőrtől és a kapitányságtól, majd kilépve az utcára elővettem a rendőröm tárcáját és megnéztem hol lakik. Nagy volt a kísértés, hogy mélyebben beletúrjak, de végül nem tettem. Várt rám egy kis buszozás, ugyanis nem volt kocsim bár tudok vezetni…tessék-lássék. Szerintem csak a két szép szemem miatt írta alá a vizsgabiztosom, hogy megkaphatom a jogosítványt, és a halálfélelme miatt amit mellettem érzett és szeretett volna minél hamarabb kijutni mellőlem. Szerintem akkor döntötte el, hogy felhagy a hivatásával. Nem is nagyon próbálkoztam vezetéssel csak ha nagyon muszáj volt. Most viszont nem sietek sehova, ráérek buszozgatni. Gyakran töltöttem itt a nyarakat a nagyinál, szóval nem volt ismeretlen a város, azért meg kellett néznem, hogy hova és merre menjek. Körülbelül tíz perces tervezés után már el is indultam. Az utazás alatt természetesen elterveztem vagy százszor is, hogy mit mondok Demetriusnak amikor találkozunk, de azt is tudtam, hogy felesleges mert úgy sem a végleges verziót mondom majd. Csak elszórakoztattam magam.
Megérkeztem, körülnéztem milyen a környék, majd elindultam, hogy támadás alá vonjam a bejárati ajtót. Bekopogtam és akkor jutott eszembe, hogy ez a Demetrius Jones talán nem is egyedülálló. Az, hogy könnyedén flörtölt velem a büfében még nem jelenti azt, hogy nem várja itthon egy feleség és egy fészekaljnyi gyerek. Nem néztem meg a kezét, fogalmam sincs, hogy volt-e rajta gyűrű vagy sem. A tárcájában nem volt fénykép, azt mindig kívülre szokták tenni, egyszóval nem kell mélyebbre nyúlnom benne, hogy tudjam, de még ez sem jelent semmit. A kopogás és az ajtónyitás között szerencsés esetben alig egy perc telik el, a felismerésemmel már csak a fele maradt, ezalatt az idő alatt kell a buszon gondolatban megírt szövegemet újraírni. ~Istenkém, add, hogy ne egy nő nyisson ajtót, biztos, hogy a föld alá süllyedek…..csak szeretnél kisanyám.~ Dadogni fogok és nagyobb zavarban leszek mint ha egy szál Éva kosztümben állnék a Rockefeller Center előtti karácsonyfa alatt. Szóval három verzió lehetséges. az első, hogy Demetrius nyit ajtót és minden úgy zajlik ahogy elgondoltam. A második, hogy Demetrius felesége vagy barátnője nyit ajtót és akkor megpróbálhatok gödröt ásni magamnak. A harmadik sem jobb a másodiknál, csak elódázza a kínos perceket, hogy senki nem nyit ajtót én meg itt várok míg valaki haza nem érkezik. ~Sophia drága, megint beletenyereltél a lekvárba.~

Tárgy: Re: Vágyak vonzásában 2. rész

» Vágyak vonzásában - 1. rész
» Vágyak vonzásában - 3. rész
» Vágyak vonzásában II. évad első rész
» Vágyak vonzásában - A rendőrbál (II/2)
» Kertvárosi rész