Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem tudom, nem is akarok ellentmondani, visszavonhatatlanul behálózott. Nincsen ellenemre ez az édes csábítás, még ha kissé fel is borultak a szerepek. Szinte becipelt a hálóba, s oly dominánsan lendül fölém, mintha ő lenne a hím, és maga alá gyűr ezzel. Cseppet sincs ellenemre. Hosszú idő után képes vagyok elfeledni a családomat pár órára, s azt érezni hogy élek, kellek még valakinek. A kezdeti gátlások mindkettőnkben feloldódnak, nem pusztán odaadja magát nekem, engem is megszerez. Minden mozdulata, gesztusa újabb kéjes hullámok felé taszít, váltakozik bennem a romantikus gyengéd én, no meg a birtokló, kisajátani kész férfi, akinek nem lehet ellent mondani. Már az első pillanatban sem tudtam elszakadni a tekintetétől, ám akkor pusztán vonzalomnak hittem. És hát az ember nem kaphat meg mindenkit, aki iránt csak úgy felloban. Ám mégis, kimondatlanul is egymásra találtunk, hogy csábítás, és felesleges körök nélkül pusztán a szenvedély, és a szív rendezülései nyomán legyünk egymáéi. Nem csupán egyetlen éjszakára. Mindketten tudjuk, hogy vissza kívánunk térni egymáshoz, ha felkel a nap, akkor sem fog szétszakítani. Észre sem veszem, ha netán a képességét használná. Oly erotikus, intim e pillanat, hogy ha véletlenül szélvihar támadna a szobában, azt is vagyok most olyan szenvedélyes hangulatban, hogy a kettőnk között dúló vihatnak tudom be. Határozottan vonz az az erő, amelytől sugárzik. Nem kell nekem törékeny virágszál. A nők nem a gyengébbik nem. Nagyon is a helyén kell kezelni őket. Nem mondom, hogy Kathrinát akár egyetlen ujjal is bántanám, ám érzékelem, hogy vágyja azt, hogy egyenlő félként kezeljem. A gyönyört olykor csöppnyi fájdalom cserélem, ahogyan beberangoljuk egymás testét, ám minden mozdulatommal azt sugallom, bízhat bennem, s nem fogom elhagyni. - Nem lehet más. Annak kell lennie. Szeretni akarlak... – Nem túlzottan hagyom, hogy belemerüljön a kétségekbe, s azt is érzés, hogy bármennyire is feladunk most mindent a másikért, ebből bizony nem lesz órákig tartó odaadó szerelmeskedés, vad szenvedélyünk lángja hamarabb fog a mennyekbe repíteni, hogy aztán ha úgy adódik, némi kellemesen cirógatós szünet után folytassuk. Nem fogom itthagyni az éjszaka közepén, ha nem zavarom, maradok akár reggelig. Legfeljebb mindenki meglepődik, ha véletlenül vigyorogva megyek be dolgozni. Miután most nálam a kezdeményezés joga, és érzem, tökéletes szirénem maga az, aki mintha álmaimból lépett volna ki, testem reagál, közeledik a tüzijáték, mégis képes vagyok élni a csapatjáték lehetőségével, s az arcát, a gesztusait figyelni, hogy kéz a kézben léphessük át az éden kapuját.
Belebolondultam. Őrülten kívánom minden porcikáját. Minden zsigerem összerándul, ha arra gondolok, hogy megkaphatom, hogy ma éjjel, percek kérdése és az enyém lesz. Megkapom a testét, megkapom a lelkét, megszerzem mindenét magamnak. Utat törhetek magamnak és birtokolhatom őt. Ezzel az érzéssel nem bírok, főként mikor tekintetünk úgy összeforr, mint most. Ahogy elveszek szemeiben képtelen vagyok lemosni képemről a vigyort, amit oda csal. Vonzó. Minden nő álma. Végig nyalom alsó ajkam, ami valósággal cserepesre szárad az utóbbi heves mozdulatsor közben. Most először olyan édesnek gondolom, úgy igazán felfalom a szemeimmel. Nem csoda, hogy ezt váltja ki belőlem, ő maga a tökéletesség. Liftezik a gyomrom. Mintha magára láncolta volna tekintetem, nem bírom levenni róla. Képtelen vagyok máshova pillantani. Magamnak akarok az édes látványt. És ha én lehetek a veszte éjjel, akkor elakarok veszni karjai között. Úgy, hogy sose felejtse el. Akarom őt. De attól félek, hogy ha megszerzem, ha az enyém lesz, nem tudok majd leállni. Nem tudom megfékezni az ösztönös vágyaim irányába. Eluralkodik rajtam az, és szét szakítom őt. Félek a képességem korlátlan hatalmától. Mert ha alám kerül, biztosan nem engedem el többet. Önkéntelenül megdörzsölöm a tarkóm,aztán ragadozó pillantással figyelem, ahogy kiszemeltem velem szemben fürkészi tekintetem. Finom melegség járja át mellkasom, miközben benn játszom a levegővel tüdőmbe, hogy megsimogassa csontjaim. Lágyan vonom magamhoz. Talán ma először és utoljára. Reszketve cirógatom arcperemét, rettegek tőle, hogy elveszítem idővel, pedig olyan friss a kapcsolatunk. Kettős harc folyik bennem. A bűntudatom viaskodik a gyönyörrel. Az élvezetek bennem a tető fokára hágnak, miközben a bűntudat uralkodik bennem, uralva a tettem. Így a változás nem tudni milyen következményekkel jár majd. Félve mozdulok, félve csókolom mohó ajkait. Nem tudom mivel okozok nagyobb kárt benne, ha marasztalom, vagy ha elüldözöm. Bárhogyan is döntök, sérülni fog. Megpróbálom cselekedeteimmel lefoglalni a negatív hullámokat, amik fejem felett csapnak össze. Hozzásimulok némán, s közben gyenge párbeszéd röpköd közöttünk. - Valóban az volna? - halántékomban tompa lüktetést érzek, ahogyan elnyíló ajkaimon keresztül utat tört egy halk sóhaj. Ölébe simulok, s ahogy ajkára kiül reakciója a cselekvéssorozatra zavartan pillantok el róla. Felveszi a szemkontaktust, mire minden sejtem reszketni kezd, s az apró bizsergés eljut a szövetekig nem kímélve testem minden porcikáját. Karjaimmal körbe fonom nyakát, úgy vonom közel magamhoz. Gyengéden ülöm meg a lüktető hullámokat, csak a megszokás után gyorsítok-vadítok a tempón, nem sajnálva perzselő ölét. Lángra lobban testem és éget, ahogyan pulzál benne a tökély. Magasztosan nyögök fölötte, némán préselve a hangokat. Lehunyt szemmel élvezem a karjaiba olvadást, mielőtt váratlanul alám markol és fordít a helyzeten. Fölém ágaskodva karjaim után kap, majd csókolni kezdi nyakam és domborulataim. Zihálva sóhajtozok, közben lábaimmal utat engedve vágyam tárgyának.
Érzem, hogy karcsú teste újra és újra megfeszül, mintha belső vívódás gyötörné. Ezért vonom hát folytonosan pillantásom tüzébe a zavartan, mégis lelkesen csillogó szempárt, hogy megerősítsem, mindez nem bűn. Bukjunk együtt le a feneketlen mélységbe, nincs mit veszítenünk. Ő az én múzsám, aki újraalkotásra késztet, egyben ő a műalkotás is. Az a tökéletes teretmény, mely kezeim alatt formálódik, és formál át engem is. Eltaszít, és magához ránt, mintha halálos táncot járnánk, amelybe mindketten belehalunk megannyi alkalommal, hogy egy párként keljünk életre. Azt mondják figyelni kell a nagy Ő feltűnésére. Most már tudom, több ilyen is létezhet. Az, aki volt az életemben, elveszett. Hogy közel másfél évvel később egy másik nagy Ő jelenjen meg a semmiből. Nem számít az, hogy ő csupán azt érezheti, hogy sebtapasz vagyok a magányos éjben, nekem most akkor is ő a minden. Az, aki nem pusztán a feszültséget öli ki, testi valójában is eljuttat abba a kéjes állapotba, amelyről régen lemondtam, pontosan tudván, hogy életem ezen fejezetének már leáldozott. Kathrina történelmet ír, szinte kiradírozva azt, amely engem ilyenné formált. Talán olyan férfira lett volna szüksége, aki azonnal elveszi, amire vágyik, és szenvedélytől fűtve szorítja le a földre. Engem jófiúnak címkézett, holott az sem vagyok már. A végtelenségig bizonytalan, magára hagyatott valaki, aki már nem is nagyon reménykedett, hogy van még számára kiút ebből az érzelmi pöcegödörből. Hogy aztán feltűnjön a szőke csodahattyú, és lenyúljon értem. Ahogyan ő tette korábban, most én nyúlok az álla alá, hogy érezze, megfog a tekintete, abban vesztem el. Onnantól tudtam, hogy többé már nem lesz más az életem, amint megpillantottam. Leszögezhettem, hogy bár kilépek majd a küszöbön, ő fog a fejemben járni, ám úgy, hogy még el sem bírtam szakadni tőle, tudom, hogy nem csak a ma estére kívánom őt, s nem csak mint szeretőt. Tagadhatatlan, oly mértékben a világom lett pillanatok alatt, hogy képtelen lennék csupán a testiségre gondolni vele kapcsolatban. Ám, hogy mindezt ki is mondjam? Félelmetes lenne, abban biztos vagyok. A gyengébbik nem, csábítást, erőt keres bennünk pasikban, nem elanyátlanodott kiskutyát. És vajon mit is adhatnék neki? Az erő ott él bennem, ám ki kell csomagolnia, és nem merhetem remélni, hogy van hozzá türelme. Minden amit adok, önzetlen, feltétlelek nélkül. Mégis rákérdez, hallani akarja. Elképesztő, hogy itt zihálunk egymás karjaiban, s oly objektív tud lenni. - Ha elhiszed, hogy első látásra... – Vonom meg a vállamat, nem tudok máshogyan fogalmazni. Próbálnék még gondolkozni, ám ahogyan az ölembe fészkeli magát, egyszerre lesz rajtam urrá a szorító érzés, s a vágy, hogy felfedezzem teste rejtett zugait. Egy pillanatra felnyögve hunyom le a szemeimet, hogy aztán ismét kinyissam. Álmomban sem vágyhattam volna tökéletesebb megváltóra, mint ő, és ezt ki is fejezem. Megtalálom önmagamat, ahogyan legyűrve a félelmet felpillantok rá, és most félretéve minden bizonytalanságot, férfiasan merülök el a tekintetében, és a romantikát mellőzve keményen, vadul csókolom meg. Hagyom, hogy pár taktusig diktálja a tempót, ám eljön az a pillanat, amikor azt akarom, hogy érezze, kell ő valakinek. Határozott mozdulattal szorítok rá a csípőjére, hogy megállítsam, és egyetlen, gyors mozdulattal emelve őt fordítsam át a hátára. A karjait a feje fölé emelem, hogy korántsem gyengéd csókjaimmal borítsam el a nyakát, és a kebleit. Innentől már nincs megállás... Száguldunk a mennyekbe fel.
Megint nyelek egyet, és próbálom elcsitítani a mellkasomban fellobbanó rossz megérzéseket. Koncentrálnom kell ahhoz, hogy ez működjön – és működnie kell, amennyiben ez kicsit is segíthet, hogy akármennyi feszültségtől megszabaduljak. Márpedig szükségem van erre. A képességem egyik velejárója, hogy néha fel-fel kíván törni és ha nem uralkodok rajta, ha nem irányítom, akkor kárt is tehetek a körülöttem élőkben. De most akár egy báb, aminek elvágják a madzagjait, azonnal belesüllyedek az idegen férfi karjaiba. Semmiképpen sem kellett volna engednem, hogy ez megtörténjen – nem ebben a helyzetben, nem egy ismeretlennel. De hiába gyűjtöttem össze minden erőmet, csekélységnek számított és sikerült a vágynak eluralkodnia rajtam, nem csak testemmel kívántam őt, a lelkemmel is. Néhány hosszú, önző másodperc erejéig csak figyelem őt, magamba szívva hihetetlenül békés és nyitott látványát. A látszólag tartós fáradtság, a vonalak a szája körül elsimulnak, míg a szemhéja talán meg-megrebben. Nyugodtnak, elégedettnek tűnik, és ez a tudat teljes mértékben megmelengeti a szívem, hogy mindezt én nyújtom most neki, még akkor is, ha csak ideiglenesen. Hagyom még egy kicsit kalandozni a szemeim, mintha az elmémbe akarnám égetni az ártatlanság eme látványát – az ártatlanságét, amit általában sosem asszociálnék egy ismeretlennel. Kivéve ez alkalommal, mert a látvány, amint sötét tincsei kuszán belehullnak a homlokába, ahogy ajkai finoman elnyílnak, ahogy szeme békésen csukódik, s mégis az én testem veszi birtokba, ez mind annyira ártatlan. Valószínűleg fel sem foghatja mennyire gyönyörűnek látom én. Most először érzem a fájdalmas boldogságot mellkasomba. Olyan izzó és zakatoló pulzálás veszi át az egész testem, amire minden porcikám egyszerre reagál. Megmernék esküdni rá, hogy ebben a pillanatban megszűnik a világ. Az agyműködésem leáll, a szívem kihagy pár ütemet, a lélegzetem pedig elakad, és minden, amit fel tudok fogni, az ismeretlen férfi érintése. Ahogy cserepes ajkai az enyémen, ujjai a bőrömön, s a teste, ahogy védelmezően magasodik fölém. Megemelem egyik habozó kezem, hogy végigfuttassam az ujjaim haján. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy csak ússzunk az árral. Egy darabig jól viselem a rezgéseket, de pár perc elég ahhoz, hogy a belső hang, megálljt parancsoljon, s utasítson, hogy vegyem birtokba én, Őt. Az eszem tudja, hogy nem cselekszem helyesen. Egyfolytában zakatol, még a halántékomon nem kezdem érezni azt a bizonyos bizsergést. S ahogy reszketeg hangja végül megtöri a kristálytiszta csendet, felnyílnak szemeim, s kis híján lenyelem a saját nyelvem. - Miért? - nem értem, hogyan vonzódhat egy idegenhez, mit láthat bennem. Lassan ölébe érkezem, mint egy megfáradt őz, megakadályozva őt a távozásban. Ráadásul az érintés eléri, hogy végre ne kerüljük egymás pillantását. Csodával határos módon a bizalom még mindig ott ül a szememben, de más érzések is árnyalják most már: a rettegés és a sebezhetőség, amiket csak nagyon ritkán láthatnak íriszeimben. Félve pillantok szemeibe, s hagyom, hogy lelkeink eggyé kovácsolódjanak saját tempónkban. Átadja az irányítás kulcsát nekem, s én szépen lassan, vontatottan kezelem azt. Újabb végtelenre nyúlt pillanat, amivel képtelen vagyok mit kezdeni. Hogyan mondhatnék bármit is, miközben reszkető karjaimmal vonom közelebb magamhoz? Apránként eresztem el, hogy teret adhassak neki, ha úgy kívánja. Kerülni kezdem pillantását. Teljes mértékben kínoz, ahogy az apró mozdulatokkal beteljesülni látszik az éj. S borzasztó félelmet kelt bennem, hogy talán visszafordíthatatlanul megmérgezte a hitem a szerelemben.
Félelmetes, és gyors. Mondhatnám mindezt, ha nem vágynék mindennél jobban a karjaiba. Lehet, akár baltás gyilkos, afféle fekete özvegy, aki beteges módon szemeli ki áldozatait, hogy miután ágyába csalta őket, véget vessen az életüknek. Úgy vagyok mindezzel, hogy inkább választom a gyönyörű szőkeség adta megváltó halált, mintsem a magányos nyomorúságot, amely nap nap után következik, s ha leszáll az éj, nem marad semmi, csak a kererűség, amely körülvesz, s nem enged elszabadulni. Lassan már a bosszú sem éltet, ürességet ad, megvonja tőlem a motivációt. Talán sosem kerültem volna kapcsolatba a szépséggel ha kiléptem volna a kötelékből, ám maradtam, ez lett a jutalmam. Mindaz, ami történt, ezen az estén most háttérbe vonul. Nem állíthatom, hogy szőnyeg alá söpörhető, ám az, hogy a nő ennyire vágyik rám, s nem csak most, ezúttal, kifejezi azon kérését, hogy térjünk vissza máskor is egymás karjaiba, elégedettséggel, megnyugvással tölt el. Mintha ismét elértem volna azt a szintet, hogy számítok valakinek. Össze sem hasonlítom őt a feleségemmel, teljesen más lapra tartozik, ami most kettőnk között történt. Egy új élet kezdete. Ha belenézek a kék szemekbe, mintha az óceán végtelenjét látnám magam előtt, melyben elmerülhetek. Bőrének puhasága rám is oly hatással van, hogy feltámad a korán elvesztett őserő, amely egykor a sajátom volt. Egyszerre érzem magam magabiztosnak, s elveszettnek, s szívem kulcsát átadom, rendelkezzék vele kedve szerint, hisz nem pusztán a szenvedély, az elfogadás is vezet ölelő gondoskodása felé. Egyek vagyok most mi ketten, nincsenek eltévesztett mozdulatok, félreértett érzések, együtt mozgunk, s lélegzünk, immár ki is mondva, hogy egy pár leszünk a holnapi napon, s azután is. Félelmetes, és gyors, ismét ezt ismétlem magamban, immár boldogan, felszabadultan. Rémisztő ugyanis, hogy mennyire rátalál a gyenge pontjaimra, ahogyan megnéz, végigsimít az arcomon, s tudom, hazataláltam. Bármikor jöhetek, otthon leszek. Ha felhívom majd, nem idegenként veszi fel a kagylót. Nem tudom, hogy mindez mennyi időre szól, ám a piától és gyógyszerektől távol most tudom, mindennél jobban akarom, hogy ne érjen véget. Játékosan harapok óta, éppen csak annyira, hogy a fogaim közé szorítsam az ajkát, oly csöppnyi fájdalmat okozva, amely még tüzeli további magasságokba. - Ahogyan én is. Kellesz, újra, és újra. – Még el sem merültünk igazán egymásban, nem volt meg a testi beteljesülés, bőven megelőzte azt a lelki. Szelleink kéz a kézben fickándoznak valami mennyien játszótéren, csuklóink körül széttéphetetlen aranyfonállal. Ami viszont minket illet, követjük mindezt fizikai valónkban is, hogy felfedezzük, s újraértelmezzük egymásban azt, amit az érzékiségről tudtunk. Gyengéd kényeztetésem jutalmául igazi dominát kapok, aki nem hagyja, hogy magányra legyek ítélve, ám nem tudom sokáig bírni, érezni akarom őt, körülöttem, nem csupán simogató ujjait, vagy puha ajkát. A szorítóan nedves érzésre vágyom, amelytől alig centik válaszanak el. Szinte azonnal megfeszülök, amint találkozunk, minden porcikám a lábujjaimig megtelik lendülettel, ahogyan szinte állatiasan hördülve fel markolok rá a szőke tincsekre kapaszkodásgyanánt, s közben a kecsesen ringó keblekre fókuszálva hajolok előre, hogy ismét birtokba vegyem őket. Most pusztán segíthetem őt, kukta vagyok ebben az isteni konyhában, ahol ő a séf. Olykor felnézek a kéjtől eltorzult csinos arcra, s érzem, akkor sem lehetne megállás, ha véletlenül egyikünk úgy akarná. Nincs visszaút.
Felgyorsul a szívverésem és hirtelen levegőt sem tudok venni. Sem a meglepetéstől, sem a borzongató érzéstől. Mélyen, valahol egészen elveszve a sötétben, azt kívántam, hogy bárcsak feladná, sarkon fordulna és elmenne, bárcsak ne akarná ezt az egészet... de a lényem egy része -határozottan nagyobb része- kívánta őt. A fordított pszichológia újabb csodálatos példája következett, amennyire nem akartam kiszakadni a magányos életemből, annál inkább vonzódtam őt beljebb és beljebb. Hiába tudtam jól, hogy ez tiltott gyümölcs olyasvalakinek, mint én -annak kellett lennie-, nem tagadhattam, hogy hiányzott, és nemcsak a testemnek, a lelkemnek is. Hiányoltam azelőtt, hogy megismertem volna. Olyan vágy volt ez, ami beleivódott a szerveimbe, a vénáimon át. Már nem éreztem a lüktetést, sokkal inkább birtokába vette egész testem a tompaság, s csupán bizonyos rezdülések keltettek visszhangot, ami nem feltétlenül testi következményekkel járt, inkább penderítette lelkem húrjait. Minden simítás, minden tapintása helyén volt, mind időben, mind gyengédségében. Az ajkai valahogy elkalandoztak a nyakam bőréig, ettől pedig az egész testem lángra lobbant. Szavai folyamatosan visszhangoztak fejembe, mintha fülembe suttogta volna legalább. Képtelen volt felfogni azt, ami miatt mégis vissza kellett volna utasítania és megálljt parancsolni. Mert nem a férfinak kellett együtt élnie a veszélyeztető forrással, és az állandó félelemmel, hogy valami balul sül el, amikor… arra kerül az alkalom, hogy végre eljussak valameddig. Csókolóztunk. Hosszan, nyelvvel, és egyáltalán nem azt sugallva, hogy szórakozunk. Nem ivott ahhoz eleget egyikőnk se és ezt mindketten tudtuk. Legalábbis én biztosra vettem abban a pillanatban az előszobába, hogy pont olyan józan ítélőképességből viszonozza a csókom, ahogyan én ejtettem rabul puha ajkait. - Fogalmam sincs... - suttogom reszkető ajkaimon keresztül - Valami vonz benned, amit még érezni akarok. - nem féltem kimondani. Minden porcikám egyszerre reagált a kontaktusra, és azonnal megéreztem a kúszó, tapogató érzést a tarkómon. Kis híján hangosan felnyögtem, ahogy birtokba vette a nőiességem szimbólumát. Pihegve szól, hogy ő is kíván engem, mire én hamar rendezni akartam a számlát, s könnyedén fordítottam a helyzeten, mintha parancsot kaptam volna, egy néma méz-édes parancsot. Fölé ágaskodva kezdtem repíteni a földi-gyönyörökön túl, mire hálás sóhajokat kaptam viszonzásképpen. Finom simítása hátamon apró jelzésként hatott, ezért intenzitását növeltem. Könnyed mozdulattal jelezte, hogy emeljük magasabbra a pillanat hevét közöttünk, s belecsúsztattam a vágytól hevült ujjaim tenyerébe, közben segítségével lassan belecsúsztam ölébe. Egy pillanatra sem vagyok képes ereszteni az érzést, ami átjár, és ettől érzem magam a legrosszabbul, amiért meg kellene fosztanom magam az ismétléstől és a folytatástól, de nem dönthetek másképp. Ha nem kapom meg őt, abba belehalok. Elkerülhetetlen volt a szemkontaktust ezért íriszeibe pillantottam, miközben közelebb vonva magamhoz ismét csókba vontam. De ez most más volt, mint az eddigiek. Szelídebb és sokkal intimebb. Találkoztak világaink, s megfejthettük egymást. Az éjszaka leple alatt felfedezhetjük a csodáit.
Együtt lélegzünk, járatva egymás ajkain, s tüdején keresztül a levegőt, mindez oly természetes, mintha összeszokott szeretők lennénk. Mire nem képes a magány... Két elveszett lelket sodor egymás mellé, akik tökéletes párjai egymásnak, talán csupán egyetlen éjszakára, amíg fel nem kel a nap, s betörő sugarai felemésszék az álmot, amelyre mindketten álmatlanul bolyongva a sötétségben, vártunk, reményvesztetten. Fejest ugrunk mentőöv nélkül, hogy egymásba kapaszkodjunk, s ha elbukunk, ketten tegyük azt. Nem érzem vendégnek magam az ágyban sem, otthon vagyok, hazataláltam, mint egy árva kölyökkutya, végre itt van az, aki ad, s átölel, miután hűségemről megbizonyosodott. Magunk mögött hagyhatjuk a múlt kavargó örvényét, amely eddig lehúzott, akár a mocsár, most zöldellő mezőkön sétálhatunk, kimondhatom, hogy kéz a kézben. Nem számít, hogy ki volt eddig az életünkben, most csakis a másik fontos, s az, amit kaphatunk az édes percektől. Biztos lehetek benne, hogy megakasztja ihletében az állandó megakasztás; nem beszélhet le róla, hogy elnyújtsam a tempót folyton megrekedve a csodaszép arcban, amely magában hordozza a beteljesülés igéretét, s szenvedélyről dalol. Arcát árnyékszellemek nyalogatják, ahogyan a félhomályban fölé borulva kényeztetem, kényszer nélkül térve mindig a puha ajkakhoz. Érdekes ez. Csókja sokkal több töltetet tartalmaz, mint maga az eljövendő, vággyal telt szerelmeskedés. Így hívom, hiszen bár izzik köztünk a szenvedély, semmilyen durvaság, lealacsonyítás nincsen benne, hogy csupán ezért kéne a másik. Felfedezzük egymást, s csókja oly intim, hogy nem pusztán felkészít a tüzijátékra, oly mértékben magához láncol, hogy be kell olykor hunynom a szemem, hogy ne akarjam már most kimondani, egy életre megfogott azzal, amit művel velem. - Nem hittem, hogy ezt kéred. Meg sem merem kérdezni, hogy miért én... – Simítok végig a homlokán, hogy beletúrjak a szőke hajzuhatagba, mely királynői ékként keretezi a csinos arcot. Ismét elmerülök ölelésében, hogy lágy erőszakkal simuljak végül az ölébe, ágyékában is felkorbácsolva a szenvedélyt, s követelőző nyelvkörzésekkel hatoljak be a legszentebb szentségbe. - Én is téged. – Viszonzom a vallomást, esetemben sokkal nyilvánvalóbb jele van gerjedelmem tárgyának, ám vágytól forró testének remegése hasonlót sejtet. Nem mondom ki ugyanazt a szót, pedig talán elvárható lenne, most egyszerűsítek, oly módon kezdi elvenni az eszemet, hogy lassan elalélok, és félő, hogy a végén még úgy teperem magam alá, hogy belefájdul minden tagunk. Úgy tűnik leendő szeretőm tökéletesen olvas a jelekből, villám-mód átveszi az irányítást, hogy engem repítsen hegycsúcsnyi magaslatokba. Összerándulva sóhajtok fel, ahogyan megsimítom a hátát, jelezve, hogy abba ne merje hagyni, legalább pár pillanatig még. Szinte reszketek a kéjtől, ám uralni vágyom. Hunyorgok, hogy erős legyek döntést hozni, majd a vállához illesztve az ujjamat jelzem, hogy ne tovább. Nyújtom a kezem, hogy foglaljon helyet királynőmként, s lejebb csúszva veszem az ölembe, hogy a vádliján simítva végig a derekát öleljem át, és forrón égő ágyékához nyomjam a sajátomat, a végső lépést neki kell átlépnie.
Minden kisebb érintésének a rezdülése bejárja a testem és a sejteken át eljut a szervekig. A tüdőmben játszok a bent tartott levegővel, hogy végül megsimogassa megfáradt csontjaim. Összeszorított szemekkel veszem az elém gördülő akadályokat, amik földre kényszerítik a racionális elméleteim az estéről. Minden kósza gondolatom körülötte forog és az ellentmondást gyökerestől szünteti meg bennem, ahogy ajkaink összeforrnak. Érzem, ahogy puha nyelvével utat tör magának és kalandosan magáénak érzi az ajkaim. Attól rettegve, hogy elhibázom, az ujjaim csúszkálnak az oldalán és gyakran barangolnak ágyéka felé, miközben fölöttem ágaskodik. Képtelen vagyok megállni, hogy ne tegyem magamévá a látványt. Sűrűn nézek végig az izmos felsőtesten, s a feszes hasfalon. Talán ezzel a változóval előrébb juthatok az életembe. Ha belekapaszkodok egy állandó kapcsolatba, az majd lendít, vagy legalább elindít bennem valami élni akarást. Nem kívánom, hogy minden percét mellettem töltse, bár titkon, mélyen valahol,- ahova az agyam szálai már nem érnek, a szívemben- azt remélem megkapom őt. És minden átkozott pillanatát az életemnek kiélhetem úgy, hogy közben ezt a csodát nézhetem utolsó leheletvételemig. Feltámasztotta bennem a vágyat és sokat akartam, többet, amit magamfajta engedhet magának. Olyan erősen uralkodott rajtam a vonzalom, annyira kívántam érezni bőrének selymességét, illatának mámorító bűverőjét, hogy hagytam magam és átadtam a szenvedélynek a gyeplőt. Jegeltem fejemben a negatív gondolatokat és hagytam, hogy a cselekedet magától értetődőnek tűnjön. Ijedten rándultam össze, ahogy közre fogta idomaim és kiszakított a várt finomkodásból. Utat engedett a vadságnak, eleresztette a veszettségem, úgy, hogy mindeközben észre sem vette, mit tesz. Rémülten veszem észre, hogy mozdulatlanul pillant rám. Attól tartok, hogy el akar menni, ezért szavaimmal is maradásra parancsolom. Bár sokkal inkább hangzik könyörgésnek, mint utasításnak. Válasza felborzolja a idegeim, s kénytelen vagyok végignyalni az ajkaimon, amik cserepesre száradtak az elmúlt néhány perc alatt, majd szólásra nyitom a szám. - Nem csak ma kellesz... - lángra lobban az egész testem, s ahogy elhagyják szám az ígéret és a bennem uralkodó érzések, azonnal csókba vonom. Hagyom, hogy lehámozza a az ágyékom ölelő csipkét, közben férfiasságára szökik tekintetem. S még a félhomályban sem tudnám leplezni, mennyire ég az arcom. Majd a nevem súgja, mire az érzéseim átcsapnak a fejem felett, s már alig látok ki a habok közül. - Kívánlak. - elöntött a bűntudat, amiért magammal rántom az ágyamba és ezzel az életembe. Jól tudom, hogy nincs jó kimenetele. Mert nem szűnök meg mutánsnak lenni, ahogy valószínűleg őt sem fogom már elereszteni. S, ha el is engedem, soha többet nem leszek már ugyanaz, mint előtte. Végig szeli testem, s nem időzve el, hamar érzékenységemre tapint. Ráharapok ajkamra és minden porcikámmal igyekszem megnyugodni. Teljes hosszamban bejár a libabőr és jól érzem, hogy a víz is kiver. Eluralkodik rajtam az epekedés, hogy rá markoljak a büszkeségére, vagy legalábbis olyan gyönyört nyújtsak, amit ő okoz most nekem. Lüktetni kezd a halántékom, ahogy hátravetem a fejem, s hamar az ágyékomba is érzem ugyanezt. Felkorbácsol és hagyom, hogy ösztönből működjön. Finoman álla alácsúsztatom jobbom, hogy megemeljem tekintetét, majd könnyedén közelebb mozdulok hozzá megemelkedve fekvő helyzetemből, hogy aztán ledöntve őt, én vegyem át az irányítást felette. Ezúttal én ágaskodom fölé, ha hagyja. Pro és kontra érvek százai száguldoznak fel-alá a fejemben, ahogy szépen lassan csókjaimmal beborítom egész testét, s csupán egyetlen helyen időznek ajkaim, ízlelgetve a merev csodát...
Ugyanazt az erőt érzem, mint egykor, amikor még erőm teljében voltam. Érdekes módon mégsincsen előttem a feleségem arca, el tudok már vonatkoztatni. Mintha újjászületnék Kathrina karjaiban, angyalként húz ki a magány s a kétségbeesés mocsarából. Angyal, aki képes rá, hogy megváltsa elkárhozott lelkemet. Csupán létezésével. Ahogyan rám néz, ahogyan elfogad, s magához húz, érezteti velem, immár egyek vagyunk. Mint halacska a vadvizi patakban, úgy lubickolok a figyelmében. Nem tudom, mi az, amely ennyire maga alá temethette. Bárcsak képes volnék viszonozni azt, ahogyan megment, hiszen a testiség egy állomás, amelyen túllendülve ismét csak a magány marad, ha ez nem kerül megoldásra. Mégsem a beszédé most a főszerep, holott kétségbesetten kapaszkodom a pillanatba, nehogy el kelljen őt engedni a hajnali sugarakkal. Ha létezik sors, és a fiatal nő holnap is engem akar, nem fogok eltáncolni. Vajon rémisztően hat rá a közös merészségünk? Vajon ugyanaz jár a fejébe, s nem érzi magát odadobva egyetlen hívó szavamra? Sokadszorra illesztem tenyereim zárójelébe az arcát, hogy csókot hintsek a puha ajkakra. Hol éppen illetem bátortalan puszival, máskor átlendülve vágyakozóan követelező betörés a selymes nyelvhez. Mintha tánc lenne, amelyet jobb minél tovább húzni az élvezetek, és a lelki boldogság megleléséhez. Mikor fölé hajolok, érzem, hogy közel a továbbhaladás ideje, mintha újabb és újabb felhőkre ugrándoznánk fel, angyal vezet a mennyek kapujához. Nem vagyok egyedül a gyönyör aspektusaiban, kéjtől eltorzult arca tovább növeli az egómat, aminek fizikai megtestülése az immár combjaihoz dörgölőző kemény lándzsám. Mintha mondana valami. Odajolok, hogy szinte a fülembe súghassa. Magától értetődően bólintok, most csupán végigsimítok az arcán. - Ha el is megyek, visszajövök, amíg csak akarod. – Most ezzel kimondtam volna, hogy lehetünk afféle szeretők? Már nincs visszaút, s nem bántam meg. Meg szeretném ismerni, azt neki kell eldönteni, hogy maradjunk csupán a vágyak testi szintjén, vagy... valami mást is szeretne tőlem. Kölcsönösen megszabadítjuk egymást a még ránk tapadó ruháktól, hogy gyönyörködhessek a látványában. - Kathrina... – Most én rekedtem be. Úgy szólítom, mintha mindig is a párom lett volna. Nem számít most a múlt, ez már egy másik élet. A bosszúm ebben a percben eltörpül a szőkeség léte mellett. Gyengéd határozottsággal tárom szét a combjait, hogy fölé emelkedve ismét a kebleit csókoljam, majd lejjebb haladva a pocakját is végigcirógassam a nyelvemmel. Érzékein simogatom végig combja belső dombocskáit, hogy még véletlenül se érjek hozzá a legszentebb szentséghez. Majd mégis. Első mozdulatom csupán beköszönés, szinte erotikusnak eladható simítás függőlegesen, hogy végül lejjebb csusszanva ajkaimmal egészítsem ki a feltáró kiváncsiságot.
A vágynál csak egy valami lehet erőteljesebb, az akarat. Ha e kettő párosul valakiben, az megállíthatatlan. Én pont így érzem magam. Most a karjaiban elveszve, összeolvadva a lelkével, mást sem kívánok. Bátor, vagy botor dolog beereszteni egy ismeretlent az életünkbe? Bizonyára bátor. De az ágyunkba ereszteni, ostoba dolog. Mégsem tudtam felülkerekedni a vágyaimon. Nem tudom fékezhetetlen szomjam eloltani. Kívántam az ajkait, jobban, mint eddig bármit. Csillapíthatatlan éhséget éreztem iránta. Rég nem tapasztalhattam a testiségek gyönyöreit és most feltárulkozott elém a lehetőség. Én éltem vele. És mivel kettőnkön állt a dolog - erőszak nem történt - így szó sincs kihasználásról. A holnap gondja, maradjon az övé. Én a ma éjjelt teljes egészében akarom átélni vele, míg a hajnal el nem szakítja tőlem. Addig összeforrva, magamévá téve az érzékiséget akarok uralkodni rajta. Ami közöttünk életre lépett a kölcsönösségen alapult, a feltétel nélküli bizalmon. Valószínűleg nem normális dolog, amit tesz, s amit én fogok tenni vele, de felnőttek vagyunk és vállaljuk a kockázatot, hogy sérülünk. Hisz nem tinédzserek vagyunk már. Nem fakadok sírva, ha reggel faképnél hagy. Vállaltam a felelősséget a csókért, amit adtam vonzó ajkaira. A gyönyör eluralkodott rajtam, ahogyan hasfalam cirógatta. S puha ajkaival felfedezte nyakam. Kissé zavartan dermedek meg a mozdulatba, ahogy lehámozza rólam a melltartóm. De közelebb von magához, amitől intenzív bizsergés fut végig gerincvonalamon, majd a fülembe súgja érzékien, hogy nem kell félnem tőle és, hogy kellek neki. Lehunyom szemem, s többre nincs is szükségem ahhoz, hogy magammal vonjam a párnatengerbe. A puha lepedőbe olvadva húzom magamhoz, mire hamar fölém ágaskodik s ismét nyakam, majd idomaim kezdi csókolgatni. Ajkaim harapdálva markolom a lepedőt alattunk, majd jobbommal beletúrok tincseibe. Ahogy fölém hajol halovány mosoly ül arcomra, s érzem, hogy mimikám változik és sokkal inkább félve pillantok fel rá. Mintha attól rettegnék, hogy meggondolta magát. - Ne menj el... - suttogom, alig észrevehetően rázva a fejem, majd ahogy oldalamhoz ér, megemelem csípőm engedve, hogy lehúzza rólam a fehérneműm, miközben ajkaim íve fölfelé görbülve jelzik felé, hogy elégedett és a vágytól elvakultan akarom őt. Kissé megemelem tartásom, hogy ajkait birtokba vehessem, miközben megpróbálom lehámozni róla a rajta maradt darabot.
Eljöhetne az a pont, amikor kikapcsol az agyam, és csakis arra koncentrálok, hogy a saját kielégüléseimig eljussak, nem is figyelve oda a szőkeségre. Ez teljesen máshogy esik meg. Koncentrálnom sem kell hogy folyamatosan keressem a tekintetét, semmi kapkodás nincsen a mozdulataimban. Valahogy átfordult ez bennem olyan tevékenységgé, hogy csakis akkor tudom elengedni magam, ha azt látom az arcán, hogy izgatja, amit teszek. Ettől méltán gondolhatná, hogy jófiú vagyok. Nagyon nem. A tisztességes akkor lett volna az ismérvem, ha egyátalán nem zaklatom. Önző vagyok, mert látni akarom, ahogyan elmerül a gyönyörben, férfi egóm csakis akkor találhatna magára. Így a saját érdekem a nőé most kéz a kézben jár. Rá vagyunk hangolódva, és próbálom magamtól elengedni az érzést, hogyan tudnék tőle másnap örökre elszakadni? Tudnék...? Mi változna reggelre? Igaza van, túl jó vagyok ehhez, de majd pirkadatkor meglátjuk, hogy néz akkor rám. Úgy viselkedünk mintha holmi szórakozóhelyen találkoztunk volna, nem érdekes a háttér, csupán az, amit adhatunk a másiknak. Mégis, sokkal intimebb, kényelmesebb a helyzet, nem kevés romantika feszül kettőnk között. Ismeretlenként vetjük magunkat egymás karijaiba. Ott van arcunkon a kétkedés, hogy vajon helyes mindez? Hogy továbblendüljünk. Már vágyaink fókuszát boncolgatjuk, immár tényleg nincsen visszaút. Hátulról átkarolom a karcsú testet, hogy tovább merüljünk a vágyak tengerében, majd miután nem tapasztalok különösebb ellenállást, megszakadítom a melltartójától. Érzem, hogy itt megfeszül, bár alig mutatja. Nem gondoltam volna, hogy nyomozói énemet ebben tudom kiteljesíteni, mert mielőtt hagynám megfordulni, magamhoz szorítom, hogy a fülébe suttogjam, kell ő nekem, és nem fogom bántani. Elkapom a derekát, ahogyan együtt lendülünk a párnák közé. Az ajkán túl a nyakába fúrom az arcomat, hogy gyengéden s vadul adott csókjaimmal borítsam el izzítva a szenvedélyt, hogy erőteljesen sodorjam magunkat a beteljesülés felé. Nem tudom, hogy lesz e további alkalom, mégsem érzem azt, hogy cifrázni kéne a figurákat. Az arany középút itt teljesen aktuális lehet, a finom maszatolás, és a durva állatias odavágás között. Ismét felfigyelek a gömbölyded idomokra, hogy félmosollyal a nő arcára pillantva gyengéd körzésekkel illessem nyelvemmel az egyik rózsaszín gyémántot, hogy azelőtt, hogy kényelmetlen lenne az érzet, gyorsan váltsak a másikra. Egy pillanatra felemelkedek, hogy ismét meg tudjam magamnak nézni. Nem úgy szemlélem, mint egy ismeretlen. Valóban tetszik nekem... Immár bizonytalankodás nélkül simítok végig az oldalán, hogy emelje a csipőjét. Ha megteszi, akkor lehámozom a bugyit is.
Eljöhetne az a pont, amikor kikapcsol az agyam, és csakis arra koncentrálok, hogy a saját kielégüléseimig eljussak, nem is figyelve oda a szőkeségre. Ez teljesen máshogy esik meg. Koncentrálnom sem kell hogy folyamatosan keressem a tekintetét, semmi kapkodás nincsen a mozdulataimban. Valahogy átfordult ez bennem olyan tevékenységgé, hogy csakis akkor tudom elengedni magam, ha azt látom az arcán, hogy izgatja, amit teszek. Ettől méltán gondolhatná, hogy jófiú vagyok. Nagyon nem. A tisztességes akkor lett volna az ismérvem, ha egyátalán nem zaklatom. Önző vagyok, mert látni akarom, ahogyan elmerül a gyönyörben, férfi egóm csakis akkor találhatna magára. Így a saját érdekem a nőé most kéz a kézben jár. Rá vagyunk hangolódva, és próbálom magamtól elengedni az érzést, hogyan tudnék tőle másnap örökre elszakadni? Tudnék...? Mi változna reggelre? Igaza van, túl jó vagyok ehhez, de majd pirkadatkor meglátjuk, hogy néz akkor rám. Úgy viselkedünk mintha holmi szórakozóhelyen találkoztunk volna, nem érdekes a háttér, csupán az, amit adhatunk a másiknak. Mégis, sokkal intimebb, kényelmesebb a helyzet, nem kevés romantika feszül kettőnk között. Ismeretlenként vetjük magunkat egymás karijaiba. Ott van arcunkon a kétkedés, hogy vajon helyes mindez? Hogy továbblendüljünk. Már vágyaink fókuszát boncolgatjuk, immár tényleg nincsen visszaút. Hátulról átkarolom a karcsú testet, hogy tovább merüljünk a vágyak tengerében, majd miután nem tapasztalok különösebb ellenállást, megszakadítom a melltartójától. Érzem, hogy itt megfeszül, bár alig mutatja. Nem gondoltam volna, hogy nyomozói énemet ebben tudom kiteljesíteni, mert mielőtt hagynám megfordulni, magamhoz szorítom, hogy a fülébe suttogjam, kell ő nekem, és nem fogom bántani. Elkapom a derekát, ahogyan együtt lendülünk a párnák közé. Az ajkán túl a nyakába fúrom az arcomat, hogy gyengéden s vadul adott csókjaimmal borítsam el izzítva a szenvedélyt, hogy erőteljesen sodorjam magunkat a beteljesülés felé. Nem tudom, hogy lesz e további alkalom, mégsem érzem azt, hogy cifrázni kéne a figurákat. Az arany középút itt teljesen aktuális lehet, a finom maszatolás, és a durva állatias odavágás között. Ismét felfigyelek a gömbölyded idomokra, hogy félmosollyal a nő arcára pillantva gyengéd körzésekkel illessem nyelvemmel az egyik rózsaszín gyémántot, hogy azelőtt, hogy kényelmetlen lenne az érzet, gyorsan váltsak a másikra. Egy pillanatra felemelkedek, hogy ismét meg tudjam magamnak nézni. Nem úgy szemlélem, mint egy ismeretlen. Valóban tetszik nekem... Immár bizonytalankodás nélkül simítok végig az oldalán, hogy emelje a csipőjét. Ha megteszi, akkor lehámozom a bugyit is.
Soha nem éreztem ilyen rövid időn belül, hogy vonzódnék valakihez, akivel az összes sejtünkben passzolunk. Aki némán, nesztelen lép be a szobámba, anélkül, hogy bármit kérdezne. Akiben lobog a csintalan, féktelen, vágytól izzó tűz az íriszeiben, mégis ajkai lassan falják az enyémeket. Értékes, csillogó gyémánt a szememben. Félek, hogy elveszítem őt. Lobog bennem a rettegés, hogy kicsúszik a kezeim közül és elmenekül tőlem, pedig lényegében nem is az enyém, sose volt és nagy esély van rá, hogy soha nem is lesz. Akinek a vágytól izzó tekintete törődésre, gondoskodásra ösztönöz. Aki mellett azt érzem, hogy uralkodni akarok rajta, hogy a magaménak akarom. Pont ezt érzem. Őt akarom, ma éjjel és talán nem csak ma. Lehet, hogy holnap a hiányától dühöngve csapkodom majd az asztalt. Előfordulhat, hogy annyira kívánni fogom, hogy egyetlen percre se tudom majd kiverni a fejemből. És ez mérhetetlen haragot kelt bennem. Valóban kell nekem ez? Hogy a nyugodt, magányos életem felkavarja valaki? Mihelyst a csalódás erősebb, mint a kötődés, felszínre tör a vágy, a megmentési kényszer, így az egész kapcsolat többé már nem a felszabadulást jelenti, hanem a börtönt. Egy olyan sötét helyet, amiből nincs kiút. Minden érintésébe belebizsergek. Szabadnak érzem magam mindenféle szégyenérzet nélkül. Azt akarom, hogy ugyanúgy kívánja a csókjaim, ahogy most én. Tapasztalataink fűszerezik személyiségünket, az enyémbe pedig alig egy csipetnyit szórt az élet. Így némi aggályom kerekedik fölül rajtam, ahogy a sötét szempár visszapillant rám. Kételkedem magamba, félek, hogy nem teljesítek jól. Azon pörögnek gondolataim, hogy mi van, ha ő sokkal jártasabb az ilyen éjszakákba? Talán csak kigúnyolna ügyetlenségem miatt. Gyengéden mögém simul és ettől minden porcikám remegni kezd. Oly rég volt alkalmam szertővé válni. És ez felkavarja az érzéseim. Ahogy ujjai hasfalamra simulnak, sóhajszerűen szakad ki belőlem a meglepettség és az öröm egyvelege. Gyengéden simítom férfiasságát, ami hamar ágaskodni kezd és próbálja átvenni az irányítást, elménk és tetteink felett. Izgatottan, alsó ajkam harapdálva, lehunyva szemeim, némán nevetek az örömtől. Hűvös ujjaival lehámozza rólam a melltartót, mire kissé zavartan reagálok. Kényelmetlenül érzem magam, olyan régen érintettek már így. Nem mutatom jelét, s ahogy munkálkodni kezd azonnal elfelejtem minden negatív gondolatom a múltamról, a szexuális életemről. Kívánom őt, most, itt. Hevesen fordulok vele szembe, s karjaim nyaka köré vonva húzom magamra, az ágyra. Azt akarom, hogy birtokba vegyen s fölém ágaskodva kényeztessen. Csillogó íriszeiben magam látom viszont, egy boldog ént. És ezzel felbuzdítva az érzéseim, hogy a gátlásaim felszakadhatnak ma éjjel és átadhatom magam neki.
Kölcsönösen megvan bennünk némi idegeskedés a vágyon túl. Vajon a másik is ezt akarja? Lehetséges lenne, hogy a megpróbáltatások után jár némi feloldozás is. Úriembernek nem tartom magam, mégis felajánlottam, hogy ha akarja, befejezzük azon a ponton, ahol úgy érzi, már sok lenne a dolog. Két nemmel is elvágta mindezt, nem fog megállítani, nyugodtan beleélhetem magam. Elmerülhetek abban, hogy nem pusztán fizikailag találunk egymásra. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam, vajon csakis a testek összefonódásáról szól ez? Bizonyára megijeszteném, ha tudatnám, fájdalmas lesz elszakadni reggel az ölelésétől. Talán számára csak egyetlen éjszakára szól, engem ellenben helyrerázhat az, hogy akár kicsiny időre is fontos voltam. Ráadásul egy ilyen csinos teremtésnek. Lehet, bőven meglehet, hogy csupán a feszültséget kívánja általam levezetni. Ha ebben segíthetem őt, nem bánom, én is elveszem a magam jussát. Hogy sikerül-e majd elfelejteni a puha ajkakat, azokat az igéző szemeket? Talán. Hogy az ölelő karokról, vagy az érzésről is szót ejtsünk: soha. Még azt is el tudom képzelni, hogy reggel borotváltan, időben érkezzek meg az eligazításra. A bosszúm még nem teljes, ám Kathrina tudatja velem, meg lehet állni egy pillanatra, hogy valaki felfigyeljen ránk, s éreztesse, van még helyünk a világban. Nem tudok nem gyönyörködni a csinos testben, mégis mindig a szemére, az ajkára téved vissza a tekintetem. Öntudatlanul is jelzem, jobban érdekel ő, mintsem egy hempergőzésre pazaroljam a közös perceket. Ám mindez most nem képezi megbeszélés tárgyát. Szikrázik köztünk a levegő, úgy szomjazzuk a másik csókját, érintését, hogy azt szavakkal még leírni is nehéz. Képes vagyok attól is elvonatkoztatni, hogy a betörő visszatérhet. Fegyverem a földön hever, szinte megadom magam ennek a gyönyörűségnek. Közelebb araszolok, miután már csupán a boxer feszül rajtam, mégsem sietem el a dolgot. Nem pusztán aktusnak tekintem mindazt, ami ránk vár. Létezik, hogy oly sok idő után ez valami olyan, mintha szerelmeskednénk? A közös hullámhossz ilyen magaslatokba képes emelni? Ahogyan hozzáérek, egyszerre minden félelmem elszáll. Megborzongok, s nem a pőreségtől. Nagyot sóhajtok, hogy késleltessem azt, hogy túlzottan rajongó pillantások hagyják el tekintetemet, mégsem vagyok képes úgy nézni, mint holmi könnyű nőcskére, aki csak úgy odadobja magát. Átkarolva őt ízlelem meg vállát, s a nyaka hajlatát, hogy a feszes hassal folytassam a simogatást. Mégis képes kizökkenteni érintésével, amelyre oly régóta vágyom, s hiába vagyok az ital rabja, nem szűntem meg férfinek lenni. Az izzástól képes lennék megfordítani, odavágni az ágyra, hogy keményebben folytassuk máris. És mégsem... Többet érdemel. Kitapasztalom, hogy a finom melltartó hol is nyílik. Beillesztem ujjamat a pántba, hogy egyetlen mozdulattal kapcsoljam ki, s a földre hulljon. Szelíd erőszakkal préselem ágyékomat formás hátsójának hogy ágaskodó kebleire simuljanak az ujjaim, közben előrehajolva ismét lecsapok az ajkaira. Lágyan simogató, érzékien felkorbácsoló mozdulatba kezdek a rózsaszín ékeken, miközben a saját fegyverem szinte már utat törne magának.
Egyszerűen beijedtem, mikor íriszeivel bűvkörébe csalt. Rettegtem attól, hogy döntést hozzak. Hogy végre előre lépjek és ne egy helyben masírozzak. Rettegtem a kötődéstől, mert tudtam, hogy nem nekem való. Még akkor sem, ha ennyire vágytam rá. Sokszor a leghatalmasabb vágyunk, a legelérhetetlenebb számukra. Ez felemésztő, de én nem törődtem vele, soha. Pontosan ezek miatt tétlenkedtem annyit. Pontosan ezek miatt vonakodtam bármi jelét adni annak, mennyire kívánom, hogy a karjaiba ragadjon, mikor ujjaival hozzám ért. Azt hiszem azon vergődnöm, hogy a rózsának tövise van felesleges, inkább arra kellene koncentrálnom, hogy a tüskével egy gyönyörű rózsa is jár. És ezzel a gondolattal hunyva le szemem nyomon ajkam ismét övére, miközben hevesen szívom magamba mámoros illatát. Finoman préselem ágyékom övéhez, és mellkasommal is csak óvatosan bújok övéhez. Lassan, vontatottan indulok a szobám felé. Ha valakit beengedek, azt beakarom engedni egészen, nem csupán az előszobáig. Ha csak egyetlen éjszakáról van szó, az legyen tökéletes és mindenek előtt a kényelem a legfontosabb. A szobába nesztelen lépkedve lehámozom magamról a felesleges ruhadarabokat, majd az ágyra mászva pillantok vissza a férfira. Buja tekintetem mögött ég bennem a vágy, hogy összeolvadhassunk az éj leple alatt és ne legyen tanúja más csak a hold és a csillagok. Nem tudunk egymásról semmit, mégsem egy kocsma pultjánál vagyunk, ami azért megalapoz mindkettőnkben egy intim hangulatot. Így azért egyszerűbben ráhangolódom. Talán ilyen korban körültekintőbbnek kellene lennie egy magamfajta nőnek és nem az ilyen kalandokba elveszni, de én nem vagyok átlagos és biztosra veszem, hogy ő sem az. Nincsenek komoly kapcsolataim, se baráti, sem párkapcsolati téren. Így egyszer megengedhetem magamnak, főként ha ennyire kézzel fogható közöttünk a kémia, mint a fickó és köztem. Ahogyan lassan közeledni kezd az ágy felé, kellemes bizsergést érzek valahol a hasamba. Olyan vad, érzéki intimitás járja át a levegőt, hogy valóssággal tapinthatóvá válik. Vékony fonál az, ami összeköt minket és bármikor elszakadhat. Lelki szemeimmel azonban látom, ahogy egymás előtt állva, finoman, ujjbegyeinkkel cirógatjuk azt, nem sietve, épp kellemes tempóba, míg azok össze nem érnek. Leheveredik az ágyszélére, hogy megváljon a rajta maradt ruháktól. Mikor felém fordul és megszólal, zavartan fürkészem arcát, ahogy a fény visszaköszön tekintetéből. - Köszönöm. - lesütöm szemem és leplezem zavarom. Jól esik, amit mond és bár tudom, hogy ő is tudja, hogy felesleges szavak hagyják el ajkait, én mégis szeretném elraktározni a pillanatot, mikor ezt mondja. Nekem nem mondanak ilyet, soha. Ahogy ismét mozdul hozzám közel, megkerül és hátulról simul hozzá. Szinte azonnal összerándulok és egy feltörni vágyó sóhaj hagyja el ajkaim, miközben hasfalamra kúszó karjait simítom, cirógatva kézfejét. Csókjai magukévá teszik fedetlen nyakam, ami elborítja elmém és érzem, ahogy felszabadul bennem minden vadságom. Egyik kezemmel arcperemét kezdem simogatni, míg másikat hátam mögé dugom, hogy férfiasságát cirógathassam.
Átszakadt az a gát, amely kapcsán képtelen voltam az elmúlt másfél évben a józanságra, hogy mással emberien viselkedjek. Most sem a józanságom, sokkal inkább az öszöneim vezetnek. Nem gondolok a holnapra, mit sem számít már. Kárpótlás lenne mindért? Meglehet. Kár is túlgondolnom. Nem érzem azt, hogy csupán kihasználnám a helyzetet, vagy ha így teszek, mindkettőnk bűne. Nem tudom, hogy a nő miért keseredett meg ennyire, hogy képes bennem, szinte züllöttnek tűnő idegenben is holmi megmentőt látni, talán maga a sors akarta így, hogy egymás karjaiban kössünk ki. Újra és újra ízlelem meg a finom ajkakat, úgy, hogy tudjunk mi vezet majd a vágyak útján. Egyikünknek sem a másik az első, s ez leveszi vállunkról a botladozás terhét. A botladozásét, amely lelkiekben utunkban állhat még, mégis kivonjuk a képletből, hogy a fizikai betelesülésen túl arra koncentráljunk, hogy még élünk. Nem tudhatom, hogy a szőkeség hogyan látja a jövőt, én csakis ezekben a percekben tudom elűzni a komor fellegeket a fejem felől, ezért tartson hát minél tovább az éj, hajnalban nem szándékozom búcsú nélkül távozni. Nem azért, hogy megköszönjem azt, hogy odaadta magát. Romantikus képzelgéseim már a múlt homályába vesznek. Mindössze tudatni akarom vele, ha megtettük, nem volnék én holmi külvárosi gigoló, aki csakis erre hajt. Él még bennem a tisztesség, így ajánlom fel, hogy nem kell erőszaktól tartani. Nem mintha nem volna kedvemre a vadabb játék, ám ahhoz már oly mértékű bizalom szükségeltetik, amilyen kártyát most nem játszom meg, s nem is várom el. Talán ha mégis úgy döntenünk, hogy tettünk ismétlésért kiált. Megkapom a zöld utat, így véget ér a felesleges szócséplés, minden további gondolat bennakad, ahogyan ismét egymára tapadunk, és megkezdjük az édes ruha-hántást. Miután a felsőbb rétegek már a földön, kábult tiniként követem a szobáig, amely csakis ránk vár. Amikor megkaptam a diszpécser jelzését, felesleges parancsként éltem meg. Most maga a mennyei boldogság kapuja, ahova tartok. Közelebb lépve csüccsenek le háttal az ágyra, hogy villámgyorsan szabaduljak meg a cipőimtől, zoknistól, hogy ismét felé fordulva mérjem végig a formás testet. - Talán közhely, de gyönyörű vagy. – Mormolom, hogy a pólót, s a nadrágot ledobva lépek közelebb. A háta mögé siklok, hogy onnan öleljem át, belecsókolva a nyakába, míg ujjaimat még kerülve az intim domborulatokat mindössze a hasára helyezzem, és gyengéd, mégis határozott simogatásba kezdjek.
Képtelen vagyok uralkodni magamon. A hajszálvékony határ, ami elválaszt a józan gondolkodástól, egyre távolabbinak tűnik. Ahogy érzem forró lélegzetét bőrömön, reflexszerűen rándulnak össze porcikáim. A sötét íriszei magukkal visznek egy olyan láthatatlan világba, ahol a gátlások már nem számítanak. És nem érzem bűnnek az akarást. Ahogy ajkaira tapasztom enyémeket, lehunyva szemeim finom bizsergés lesz rajtam úrrá, amivel nem vagyok barátságban. A viszonzása ugyan nem tesz bizonyossá a kérdésben, hogy egyedülálló-e, mint én, hiszen a férfiak mocskosak tudnak lenni megcsalás terén, de valamiért bízom benne. És tisztában a gondolattal, hogy ez pár óránál nem lesz több, csupán érzéki játéka két felnőtt, kiéhezett vadnak, azzal nyugtázom magam, hogy nem bűn beleesni a csapdába. Gyengéden hátrál tőlem, mintha attól félne, hogy megriadok. De erről szó sincs, és ezt közölve vele ismét összeforrnak ajkaink. Ezúttal már közelebb simulok hozzá, hagyom, hogy fizikailag jobban megismerhessük egymást. Kezeim heves utat törve maguknak övével kezdenek babrálni, mire lehull róla a rendőr dzsekije. Egyértelművé teszi számomra, hogy nincs visszaút. Nem mintha kerestem volna. Lehámozza rólam bézs színű ingemet, mire egy elégedett mosoly fészkeli magát ajkaim vonalára. Párszor megbillen egyensúlyunk és ettől kellemetlenül érzem magam, ezért vontatottan elválok tőle, ujjbegyeimmel végig cirógatva válláról, egészen kézfején át, az ő ujjaihoz. Összekulcsolom és elfordulva tőle, lassan húzom magam után. Természetesen finom, hátrapillantva egy se nem túl komor, se nem túl vidám mosollyal, mintha azért vonná magára figyelmem, mert attól rettegnék, hogy út közben eliszkol. A szobám küszöbén állok meg apránként vonva le róla tekintetem, majd a beágyazott, fehér, dús paplannal borított alkalmatosságra pillantok. Sután belépek elengedve az ő kezét, majd az ágy felé indulva lehámozom magamról a nadrágom, hogy csupán fehérneműben pillantsak rá vissza kérdőn, hogy csatlakozna e.. Félek, sőt rettegek attól, hogy meggondolja magát és lelép. Nem tudom, hogyan dolgoznám fel, hogyan lennék képes egy ilyen csalódás után újra nyitni bárki felé. Ha ő itt hagy, nem marad reményem. De talán nem is baj. Most semmi mást nem akarok, csak azt a pár heves percet kiélvezni vele. Ha ezután ér a csalódás, azt könnyedén elviselem.
Semmi sem biztos. Bőven elképzelhető, hogy mindaz, ami történik velem, agyam utolsó pár másodpercének a szüleménye. Ott fekszem a parkban, túladagolva a gyógyszert, amire ráittam a piát. Elbotlottam, bevertem a fejemet, szemeim fennakadva, és csak ezen merengek, mi lett volna, ha valakinek kellek még. Akár pár szenvedélyes óráig. Aki jófiúnak tart, míg én őt angyalnak. Mint kiderül, egyikünk sem az, ellenben a szőke nő nagyon is valóságos. Ajkát úgy szívom be, mintha ez lenne az utolsó lélegzetem. Soha rosszabb halált. Kilehelni a lelkem egy ilyen gyönyörű, édes teremtmény karjaiban, aki megriadt ugyan, mégis engem akar. Nem számít most a nevünk, hogy honnan jöttünk, nem érdekes az sem, ami keserűvé tett minket. Csakis az, hogy egymás mellé sodródtunk, és feltételek nélküli vágy munkálkodik bennünk. Egyetlen fájdalmas pillanatra távolodom el csupán, hogy megszemléljem magamnak. A külső nem minden, mégis, gyönyörű, akivel nem lehet csak úgy betelni. Biztosan nevetségesnek tartana, ha kimondanám, lelkileg ez többet számít nekem, minden érintése, simogatása, mint a majdani kielégülés igérete. Ívben feszítem meg a testét, ahogyan a nyakát csókolom, még attól is megrettenek kissé, hogy hátraesünk, akkora nagy bajunk mégsem származhat a dologból, egyszerűbb volna ugyanakkor legalább nekidőlnünk valaminek, akár a kanapén is folytathatnánk, ám az ágy a legkényelmesebb. Nem egy bár mosdójában esünk egymásnak. Annyira sosem kellett senki, hogy pusztán a gyors tüzijáték kedvéért tegyem meg, bárkivel. A helyzet romantikája hozta most ki belőlem a kétségbeesést, hogy ennyire képes voltam mélyre nézni, és kimutatni, nem tudnék most tőle elszakadni. És ha már megtehetjük, hogy szánunk egymásra időt, miért is ne lenne az kényelmes? A padló akár meg is felelhetne, hiszen a fene tudja, hogy mennyire érezné magát mocskosnak másnap reggel, ha átgondolná, hogy belefogadott az ágyába. Ismerkedő csókcsatánk hamarosan lendületesbe fordul, észre sem veszem hogy a szellő borzolja a hajamat. Bizonyára más lenne akkor a dolog, ha feltűnne, mindenki tudja a különlegesekhez való hozzáállásomat. Vagy akkor sem érdekelne? Megadom a visszavonulás lehetőségét, nem él vele. Az elmúlt másfél év legszebb visszautasítása ez a „nem, nem”... Ahogyan az övemet kezdi megbontani, tudom, hogy vele fogom tölteni az éjszakát. Miután sikerült kioldania, a karjait a feje fölé emelem, hogy kibújtassam a blúzból, vagy mi is ez rajta. A rendőrdzseki is a földre hull. Ha már melltartóban van, akkor finoman hintek csókot a nyaka alá, hogy megszemléljem a formás kebleket. Most már csak az irány a kérdés, hogy itt, vagy máshol? Kérdőn pillantok rá fel.
Nem értem, hogy milyen vágy lett rajtam úrrá. Mi a mellkasomban az erős érzés, ami miatt nem tudtam tekintetem levonni róla. Miért kívánom az ajkait és miért rögzült a fejemben szinte azonnal az illata, ahogyan elhaladt mellettem. Miért akarom őt ennyire? Mit látok benne? Hiszen nálam ezerszer jobbat is megkaphatna. Én mégsem vagyok képes kizárni őt a fejemből. Mintha a vénáimba ivódna, mintha zsigerből érezném, ösztönösen a vágyat rá. Ennyi kiéhezett lennék? De hát mi lenne ezzel a baj, ha mindketten akarjuk? A reggel majd elválaszt, addig érezni akarom őt. Válaszától szinte azonnal végig fut egyfajta bizsergés a gerincemen és ettől alig észrevehetően rázkódom. - Miért mondja ezt? - suttogom. Félek a választól, félek a reakcióitól. Félek attól, hogy elutasítva elfordul tőlem és faképnél hagy, mint egy olcsó terméket, ami felajánlkozik és még sem érdemes a figyelemre. Hiszen nem voltam soha férfifaló, azt sem tudom, milyen női eszközökkel lehet magunkba bolondítani egy férfit. Én ehhez sosem értettem és talán soha nem is fogok. Nem is a vágyam a családalapítás, így megelégszem némi fizikai gyönyörrel, ha ő partnerem benne. Mást nem kívánok és talán ez most majd felkészít újabb évekre. - Nagyszerű. - suttogom ajkaiba, s máris hozzájuk tapadok. Intenzíven csókolni kezdem, mintha most kapnám vissza, mintha hosszú évek után most találkoznánk újból. Nem akarom tudni a történetét, nem akarok az életébe pofátlankodni. Nem akarom hallani milyen tragikus, vagy nagyszerű gyermekkora volt, vagy hogy mennyire boldogan éli most a mindennapjait. Csak azt akarom, hogy rám figyeljen, s ahogyan karjai közé ölel, nem vagyok képes uralkodni a képességemen és egy erősebb, szellő tép a hajamba, ide-oda dobálva azt. Úgy teszek, mintha nem venném észre, s közelebb simulok hozzá, majd mikor ajkai leválnak enyémekről, kétségbeesetten pillantok fel rá, attól tartva azt közli, hogy elmegy. Jól láthatóan megkönnyebbülök mikor válaszát meghallom. - Nem, nem... - rázom meg a fejem, majd tüzesen vonom ismét csókba, ha engedi és övével kezdek babrálni, egy pillanatra sem habozva. Tudom, hogy mit akarom. Tudom, hogy mire van szükségem, és hacsak ő nem állít meg, akkor ennek nem lesz itt vége. Lágyan beletúrok kósza tincseibe, miközben arrébb dobom a leszedett darabot, ha engedte. Érthető, hogy felajánlja és igazi úriemberre vall. Én még nem csináltam ilyesmit, de ha valakivel megtenném, az ő lenne. Az ember megérzi az ilyet. És az egy éjszakás kalandok mindig is vonzónak bizonyultak. Többet a magamfajta nem érdemel.
Bizonyára túlbonyolítom. Egyszerűen úgy kéne kezelnem, hogy csak mert most találkoztunk, még vonzódhatunk egymáshoz. Nem kell bemesélni magunknak, hogy nem is ismerjük egymást, vagy hogy mi az, amit meg kell látnunk a másikban. Miért ne vághatnak a közepébe? Nem tudom, hogy mi vezeti hozzám, két sebzett lélek vagyunk, akik most felfigyeltek valakire, aki hasonlatos magukhoz. Ma bizony nem a pia és a szerencsekerék lesz a gyógyír. A szőkeség úgy vonz magához, mint a mágnes. Úgy vágyom az ölelésére, csókjára, mintha több éve találkozott szerelmesek lennénk, akik most látják egymást viszont. Idegenek vagyunk, mégis megvan a helyzet varázsa. Az érzelmek, a bizalom most nem számít, mégis mindkettő felerődödik, úgy készülünk megnyílni, hogy mindezt megelőlegezzük. Lehetséges volna? Az, hogy zsaru vagyok, nem egyenlő azzal, hogy tisztességes is. Védhetné tőlem az erényét, mégis az a pillantás, amelyben fürdök a vágy buja igéretéről szól, arról hogy a karjaiban ez egyszer lehetek önmagam. - Attól nem is lehetnék jelenleg távolabb. – Rázom meg a fejemet. Nem akarom bántani, de minden, ami egykor fontos, és pozitív volt bennem, mára már elveszett. Halvány árnyéka vagyok mindaannak, aki voltam, és az akivel most a nő is szembenéz, egy bizonytalan, reményét vesztett alak, aki most benne lát valami reményt. Eljátszani azt, hogy tényleg számíthatunk. Meglátta bennem azt, aki egykor lehettem. Ez több mint kecsegtető. - És én sem.. – Nem csak az, hogy tartok a reakciójától. Tudnom kell, hogy nem értettem félre. Visszafojtom a lélegzetemet, ahogyan gyengéden a hajába túrva végigfuttatom ujjaimat az állától a füléig. Elmerülök a tekintetében, hogy kissé oldalt döntve a fejemet torpanjak meg bevárva őt. Nem is késlekedik, ahogyan látom, hogy meg fog történni, jólesően fújom ki a levegőt, hogy aztán amikor az ajkamra tapassza a sajátját, az övével együtt szívjem be ismét, alábukva a gyengéden induló, majd határozott kezdeményezésben. Lendülesetes táncába bekapcsolódom, ahogyan beindul az adok-kapok. A hátára csúsztatom a kezeimet, hogy még inkább magamhoz szorítsam. Amikor lélegzetvételnyi időhöz jutok, ismét megszólítom. - Akkor állítasz le, amikor akarsz.. – Adom meg számára az egérút lehetőségét. Ne érezze magát csapdában. Ő otthon van, és nem lenne túl etikus sarokba szorítani, hogy érezze, egy feltüzelt férfivel semmi esélye, ha mégis meggondolná magát. Nem fogok megsértődni, elkönyvelem a szokásos csalódások listáján. Még ha buzgón remélem is, hogy nem így lesz. Az arcát illetem most csókjaimmal, hogy a nyakára tévedjek le, itt már egy fokkal kevésbé finoman, sokkal inkább a szenvedély tüzétől égve bombázzam.
Ostobaság azt gondolnom, hogy a férfi miattam van itt. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy én vágyom rá. Nem azért lépte át a küszöböt, hogy engem megnézzen, hogy megérintsen. Nem azért, hogy velem legyen. A munkáját végzi, amit én tiszteletben kellene, hogy tartsak. De képtelen vagyok. Lopva, de szinte másodpercenként kutatja tekintetem. A kemény arcvonalait, az íriszei csillogását, a csábítóan puhának tűnő ajkait és a védelmezően erős karjait. Hiába tagadom, hiába rejtegetem. Fizikailag úgy vonzódom hozzá, ahogy kiszáradt sivatag vágyik az üdítő esőre. Kívánom, hogy megsimogasson, azt akarom, hogy lépjen felém. Bizonyára bolondnak gondolna a helyembe, hiszen egy idegen vagyok számára. Mégis az illata, a megjelenése, a gesztusai ezt váltják ki belőlem. Talán, több mint testiség. Talán a lelkem is vonzódik a lelkéhez. Olyan láthatatlan kötelék ez, amivel nem tudok mit kezdeni. Egy valamiben vagyok e percben biztos csupán, hogy az ágyamba kívánom őt. Valószínűleg ez a legnagyobb badarság, ami az utóbbi időben kipattant a fejemből, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy egész este a karjaiba akarok olvadni és egyesülni vele. Semmi másra nem vágyom. Egy éjszakás kaland. Talán rá kéne állnom. Elvégre attól még nem okozok fájdalmat senkinek... de úgy érzem nem akarnék mást, csak őt. Újra. És újra. - Azt elhiszem. Maga jófiú. - döntöm oldalra fejem, mintha új szögből szeretném megvizsgálni. Azt hiszem nem kerültem közel még senkihez, ilyen mód. Ilyen hosszan nem sikerült elvesznem egyetlen vonzó szempár rejtelmeibe se. Kíváncsian kutatok benne és próbálom ezer és egyféleképpen elképzelni, hogy ki lehet ő. A nevén túl. Milyen ember lehet? Hogy venné, ha kiderülne, hogy egy szeles mutáns vagyok? Vajon azonnal nyúlcipőt húzna, vagy maradna velem? Hangjából, szavaiból jól kivehető, hogy nem igazán érdeklem őt. És ez sértőn fogadom, bár fogalmam sincs, hogy miért. Talán a viszonzatlan szimpátia kelt bennem efféle negatív hullámokat. Épp a csészékért nyúlnék, hogy a konyha fele induljak velük, mikor megállít. Vontatottan pillantok felé, ahogy állam alá kúsztatja hűvös ujjait. A szívverésem reflexszerűen duplájára gyorsul, és nem lepődnék meg, ha észlelné, mennyire zihálok. - Én nem... - rázom alig észrevehetően fejem, ahogy apránként közeledik felém. Félúton azonban megakad, mintha tartana a reakciómtól. Külön élvezettel tulajdonítom magamba a pillanatot, ahogy tekintetünk találkozik. Úgy érzem, mintha magamba véshetném ezt az érzést. Megértem őt, én is riadtan közelednék a házigazda felé, de vele ellentétben én nem tudok uralkodni magamon. Hiszen azt sem tudom, hogy mikor voltam férfival utoljára... Lassan lehunyva szemeim, ajkaira tapasztom enyémeket, és ha finom, meleg viszonzásra lelek a puha édességben, akkor nyelvemmel utat török magamnak. Egyelőre nem mozdítok tartásomon, azt akarom, hogy úgy érezze, van esélye eliszkolni. Ha úgy adódna...
Nem egyszerű ismét beszélgetni valakivel, aki azon túl, hogy nő, csodaszép. Még ha nem is lenne szép, nem az a fontos. Valahogy lelkileg húz oda magához, amely alapján ha ostoba lennék, akkor már régen az ajkára tapasztottam volna a sajátomat, hogy a szuszt is kicsókoljam belőle. S vajon lenne értelme? Ha még lennék is oly szerencsés, hogy viszonozza, fájdítanánk egymás szívét. A szöszimről lerí, hogy magányos alkat, megbántott, mélyen csalódott. Számomra más út volt kijelölve, mégsem itélkezem. Csak azt látom, hogy van köztünk valami, mégis ez két megkeresedett ember egymásba kapaszkodása is lehetne. Vagy üsse kő, és tegyük nem számít, hogy mit hoz a holnap? Dilemma ez mert ha elfordítom a tekintetemet, könnyű magamat meggyőzni, hogy semmi értelme, ám ha elmerülök a zafír kavalkádban, megismételném azt, hogy odalépek, és nem csupán a haját simítom végig, az ajkába is finom beleharapnék, hogy aztán vadabbul folytassuk. Utálna érte? Meglehet. Hiába húzom el a kezemet, és látom rajta, kész túllépni, megbocsátani, belőlem pusztán azt udvariasság húzta ki a viszakozást. Mindaz, ahogyan elbűvöl, nem szégyelnivaló dolog. Nem lépek arébb, lábaim földbegyökereznek. A kimondott szónak súlya van, már döntöttem. Ha hátrálnék, még a vereséget is beismerném. Nincsen hátra, de nincsen előre is. Méregetem pár pillanatig, már pusztán a tekintetem is több szól mindennél, nem tudom eldönteni, mi volt itt a megfelelő döntés. Csapongok a gondolataim között, mintha holmi tini lennék. Ebben a korban már az ember pontosan tudni szokta, hogy mit akar az élettől. Na és mi a helyzet azokkal, akiknek minden zsátucába jutott? - Bántani akkor sem tudnám... – Lelkileg sem, a fizikai dolgokról már ne is beszéljünk. Talán előttünk állhatna egy szenvedélyes éjszaka, mégis úgy érzem, hogy én vagyok az a sebzett őz, akinek megriadva kell elszáguldani a vadász elől. Ha így, hát így. Mintha némi sértettséget vélnék felfedezni a szemében, a mozdulataiban. Nem biztos, hogy felfogja, hogy ezzel mindketten sérülhetünk.. Elinalna, már nyúlna is a csészékért, itt állítom meg. Nem kell most nekem szendvics. Ha úgy találjuk, akár egyetlen alkalom erejéig hozhatunk némi fényt a másik életébe... Mielőtt megszólalnék, finoman az álla alá nyúlok. - Ne menj... – El vagyok én már átkozva, a lelkem is a pokolban fog megrohadni, így a vesztenivalómat is lehúzhatom a klotyón. Kell ő nekem, hogy legalább apró gyógyírt találjunk azokra a sebekre, amelyet a másikon csupán sejtünk, nem láthatunk. Kissé züllött külsőmmel ellentétben meglepő gyengédséggel fogom tenyereim zárójelébe a csinos arcot, hogy valahol félúton találkozzon vele az ajkam. Azért csak félúton, mert nem erőszakolom én rá magam. Ha nem mozdul, nem teszem meg. Még így is feltámad bennem a fényespáncélú lovag.
Sosem volt gond azzal, ha szóba kellett állnom egy idegennel. Jól kezeltem mindig. Az emberek megtartják a kellő távolságot azoktól, akik számukra érdektelenek. Így volt ez a sofőrömmel is. Bár őt azért vettem fel, hogy ne magányosan töltsem a napjaim. Egyre közelebb került hozzám és azt hiszem titkon vonzódtam is hozzá. Hiszen minden nap együtt voltunk. Bár számára ez csupán a munkahelye volt, gyakran maradt és még főzött, takarított is rám, amit nem kértem. Elárultam a titkom neki és tudott arról, hogy mutáns vagyok. Ennek ellenére elfogadott és mellettem maradt. A barátommá fogadtam. A zord, hűvös falon, amit magam köré emeltem, ő volt az egyetlen, akit beengedtem. Mellette megtanultam újra nevetni. És akkor, azon az estén minden, amiben hittem megváltozott. Megcsókolt és ő olyan magaslatokba kívánta emelni a kapcsolatunkat, amire én nem álltam készen. Hogyan is lehettem volna? Megfogadtam, hogy soha többé nem esek szerelembe. Ezért elüldöztem magam mellől. Hiába kívántam a gyengédséget, nem tudtam volna helyén kezelni. És most. Itt ez a váratlanul ért találkozás ezzel a jóképű fickóval, aki még csak nem is titkolja, hogy legalább annyira beindította a közöttünk keletkezett kémia, mint engem. A szívverésem kétszeresére gyorsul minden pillanattal, mikor tekintetünk összefonódik és úgy érzem kiver a víz, amikor hozzám ér. Az illata bűvkörébe kerülök és képtelen vagyok kilépni a varázs alól. Azt hiszem, ... vágyom rá. Szeretném, ha a karjaiba zárna és az ágyamig meg se állna velem. Ha közelebbről tapinthatnám bőrét és mélyen magamba véshetném a hangját, ahogy a fülembe suttog. Ezerféleképpen elképzelem, ahogy ajkaival találkoznak enyémek és le nem válva róluk ölelem magamhoz óvatosan, mintha egy porcelánbabát tartanék az ujjaim között. Hiszen olyan törékeny az apró fonál, ami összeköt vele. Olyan hamar véget kellene, hogy érjen. Ha az enyém lenne, félnék megérinteni, nehogy köddé váljon, mint egy gonosz illúzió. Zavartan húzódik el, mintha azt olvasná le arcomról, hogy tolakodónak vélem, ahogyan megérintett. Pedig épp ellenkezőleg, ezért közelebb mozdulok hozzá, miközben figyelem, ahogy kerüli a szemkontaktust. - Akkor jó hírem van. - vonom meg a vállam finoman egy barátságos mosoly kíséretében - Én nem vagyok angyal. - lesütöm tekintetem, majd apránként pillantok vissza varázslatos íriszeibe. Figyelnem kell arcizmaimra és tartásomra is. Félek alább hagy az álarcom és kiderül, mennyire érzékenyen érintett az imént. Nem akarom, hogy elmenjen. Hosszú hetek óta, ő az első jó dolog, ami történik velem. Ennek hangot is adok. Kissé zavar, hogy nem hátrál, ahogyan levegővétel távolságnyira torpanok meg előtte, de ezzel nem törődök. Mire alig hallhatóan válaszába kezd. - Ahogy gondolja. - hevesen bólogatni kezdek, majd ellépek előle. Elvégre tisztán és őszintén a képembe mondta, hogy 'ez a munkája'. Vigyázni az ártatlanokra. Kifejezéstelen arccal nyúlok a csészékért. Majd a konyha irányába indulok. Itt már nincs mit mondanom. - Máris készítek egy szendvicset. - szólok hátra vállam fölött, hangom semmitmondó, s lépteim sebesek. Hiba volt azt képzelni, hogy miattam maradna. Ugyan... mit kezdene velem?
Véletlenekben nem hiszek, valami oknak kellett lennie, hogy pont ide vetett ma a sorsom. Talán meg van valahol írva az, hogy amikor már éppen lezuhannék a szakadékba, akkor jönnie kell egy angyalnak, aki megment. Amikor minden veszni látszik, oda a lelkem, akkor kell egy olyan éjszaka, amikor senkit mást nem tudnak ugrasztani, csak züllött személyemet. Ha nem egy ilyen angyali teretményről volna szó, bizonyára megvonnám a vállamat, tenném a dolgomat, majd távoznék. Ám azzal, ahogyan összenézünk, mintha meglátnám a tekintetében azt, amivé lettem. Amit ő láthat most, az egy szánalmas roncs, és pusztán Samuel közbenjárásának köszönhetően nem végeztem eddig a kanálisban. Ahogyan végigkutatom a házat, az régi ösztöneimet idézi, azt, ahogyan egyébként a családomat feltételezett maffiózokkal szoktam bánni. Velük kapcsolatban még mindig a régi vagyok testi szinten, fel tudom annyira hozni magam, hogy gépiesen bánjak el velük, hogy aztán egy átlagos rendőri akció során meg remegjen a kezem. De itt.. Kathrinával minden más. Nem is a külseje fog meg, holott gyönyörű. Az a törékenység, az a kellem, ahogyan működik. Ahogy lélegzik, rám néz. Megakad a saját vérkeringésem is, annyira a hatása alá kerülök. Ebből látszik, hogy bár szeretem még a feleségemet, mindaz, amit iránta érzek, a gyászon túl szeretetté szelidül. Túl sok idő telt el, és bármennyire is ápolom az emlékét, beszélek hozzá a sírjánál, nem volt senkim, csak a magány, amelyben felemész a sötét. S ez a nő... nem tudom, hogyan hagyhatta el a sofőrje... még ha ki is rúgta. Hogyan lehet képes bántani őt? Fényespáncélú lovag ilyen borgőzös állapotban nem leszek már, ám megvédem, hiszen már nincsen vesztenivalóm. Nem a saját érzéseimről félek, sokkal inkább az lehet zavaró, amit belőle vált ki a reakcióm az elköszönésnél. Kelletlenül húzom vissza a kezemet, amint ráébredek tettem súlyára. Kerülöm a tekintetét ahogyan lepillantok a fegyveremre, mégsem tudom elkerülni az ajkának látványát. Francba! - Kezdek kijönni a gyakorlatból, és valahogy... urrá lett rajtam az, hogy sosem bántanék egy angyalt. – Mormolom. Földbe gyökerezett lábakkal maradok a helyemen, amint közelebb lép, hiszen amúgy sem voltunk messze, így már közel egymást süti a lélegzetünk, még jó, hogy órák óta nem ittam, csakis a kávét érezheti rajtam, abból mindketten ittunk, így semleges a hatás. – Kathrina.. – Kezdek bele susogva. – Ez a munkám, de egyébként is, ennél nem lehet obb dolgom. Maradok. A vendégszoba tárgytalan. A nappaliban elég lesz egy fotel, úgysem alszom. Ha visszatér, akkor résen leszek. Egy szendvicset megköszönök, de semmi több. – Ismét bennem van a késztetés, hogy legalább átöleljem, ha már magával teszi ezt, de az már túl sok lenne. Egy pillanatra behunyom a szememet, mintha megborzonganék. Micsoda szirént küldött rám a sors, hogy itt kísértsen...
Minden találkozásnak vége van egyszer. Némelyiknek hamarabb, mint azt reméljük. Minden befejezés, egy befejezés. Nem számít, hány mondatban, hány szóban búcsúzunk, bekezdésben, sóhajban, oldalban megírt, vagy cselekvések folyamata, lenyűgöző történet, vagy éppen drámai végletekhez vezet, a vége mindig ugyanaz. Ott maradsz egyedül és a csend ismét magáévá tesz. Elrabolja a gondolataid, beleférkőzik a szívedbe és onnantól kezdve nincs lehetőséged a józanságra. Elhomályosul minden és feltörnek a lényednek azon pozitív és negatív elméletei, amiket addig a leblokkolt, lefoglalt elméd nem engedett a felszínre. És ez nagyban befolyásolja a következő találkozás esélyét, vagy éppen azt, hogy soha többé ne történjen meg. Vegyük például ezt a helyes, nálam láthatóan fiatalabb fickót, akinek az ujján nem láttam gyűrűt. Persze sok pár nem lép be a házasság szent kötelékébe, amit én készséggel elfogadok, így nincs is jogom tovább gondolni az életét. A találkozásunk azonban minden bizonnyal feltámasztott bennem egy halottnak hitt vágyat. Vágyat egy gyengéd férfi érintésére, hogy csókot leheljen ajkaimra. Oly régen volt már ilyenben részem, és most, hogy lopva rá pillantva elgondolom az életem, belátom, hogy nem élhetek egyedül. S még ha nem is tartósan, még ha nem is teljesen őszintén - a lényem miatt - de szükségem van valakire, akit szerethetek és aki szeret. Titkon persze kívánom, hogy ő is hasonlókat gondoljon magában rólam, de nem vagyok senki, hogy ilyennel egy idegen elé álljak, aki tulajdonképpen csak a munkája miatt tette be a lábát a házamba. Esély sincs rá, hogy meglásson valamit bennem. Ugyan mit is láthatna? Jobb is, ha nem vél felfedezni bennem semmi különlegeset. Hisz mutáns vagyok. Ezzel nem mindenki tud könnyen megbirkózni, ezt a részét a párkapcsolatoknak már jól ismerem. Én pedig semmiért nem adnám fel soha a szelet, soha. Semmitől nem félek, semmitől nem félek annyira, mint attól, hogy az ajándékot, amit kaptam, majd elveszítem. Ez az egyetlen különlegesség bennem. De olyan gátakat szab elém, ami megakadályozza, hogy mindent átélhessek szabadon. És ez bánt. Szeretném úgy megérinteni ezt a férfit, hogy mélyen elveszhessek íriszeibe, úgy simítani végig gyengéden kósza tincsein, hogy magamba szívhassam illatát. De ez a vágy, amit érzek nem holnap reggelig tart. Sokkal tovább. Vajon lehetséges-e? Átélni minden hajnalt, mintha először látnánk, érezni minden virág illatát, szüntelenül megújulni és nem ismerni a szót: keserű. Bár így volna... Mint általában mindent, most is elrontom. Úgy fest megsértettem azzal, hogy nem bízom benne és a védelmében, amit felajánlott. A mellkasomon furcsa érzés lesz úrrá, amivel egyelőre nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Elköszönésképpen közelebb jön, s gyanítom, kezet rázunk, majd elfordul és kilép az életemből. Egészen közel torpan meg, amit látszatra jól reagálok le, s már szóra nyitnám ajkaim, mikor ujjai végig siklanak szőke zuhatagom egy részén, majd bőrömön érzem hűvös ujjait. Amire résnyire szűkült ajkakkal, heves levegővétellel reagálok. Érzem, hogy ég az arcom és nem tudom, hogyan kellene kezelnem a kialakult szituációt. Hálásnak kellene lennem, amiért gyorsabban reagál és a fegyverével babrál. - Nem, semmi baj. - alig hallhatóan suttogom - Nem akarom, hogy félreértsen. - fészkelődöm picit, ezzel leplezve zavarom - Bízom magában és tudom, hogy remekül ért a szakmájához. Így ha valóban nem tartom fel... - mozdulok közelebb egy barátságos, közvetlen mosollyal ajkaimon - Örülnék, ha ma este vigyázna rám. - bólintok bocsánatkérően - De, természetesen megértem, ha van jobb dolga. - rázom a fejem - Akad egy vendégszoba, az ajtót pedig eltorlaszoljuk, ha szeretné... - suttogom, szinte remegő ajkakkal- És van még kávé. - karjaimmal átölelem magam, mintha fáznék. Rettegek tőle, hogy elfordul és faképnél hagy, de talán attól még jobban félek, hogy marad és úgy kell az éjszaka további részeit töltenem, hogy ő a szomszédszobában van...
Kezdőlap 
by 
