Warren & Yetta - Egy lépéssel közelebb

Yetta & Warren

A szavaira csak bólintok egyet, és ha már ő is arcára varázsolt valami mosolyfélét, akkor én is megteszem. Nem tudom, hogy mihez fogok vele kezdeni, ha ennek az egésznek vége, még nem döntöttem el, és nem is most fogom eldönteni. Úgy gondolom, hogy ez is majd kifog derülni a döntő pillanatban.
- Az már a maga dolga, hogy továbbra is embereket akar ölni, vagy sem. De úgy nehéz beilleszkedni és várni, hogy elfogadják,ha közben embereket öl meg. – pénzért ráadásul. Ez nem az a munkakör, ami túlságosan népszerű lenne az emberek körében, és ha így folytatja, akkor nem is várhatja el senkitől sem azt, hogy elfogadja, elvégre miért tenné? Talán megölte egy családtagját, talán tönkretette az életét. Ha azt akarja, hogy elfogadják őt az emberek, akkor nem csak az embernek kell változnia, hanem neki is, ez soha nem megy úgy, hogy csak az egyik teszi meg azt, amit a másik nem.
- Csak magának akarok segíteni, de szóljon és akkor nem teszem. – végül is nem kötelességem az, hogy bármiben is segítsek neki, igaz? Pont ellenkezőleg, nem kéne, hogy megtegyem, és nem is fogom megtenni, ha ennyire nem kér belőle, mert ráerőltetni meg nem fogok semmit, én sem fogok átesni a ló túloldalára.
- Igen, ne úgy számoljunk, hogy az ő segítségüket kérjük. Szeretném őket kihagyni ebből az egészből. – mert jó emberek, mert családjuk van és épp eleget kockáztattak már értem a múltban is, hogy most elrontsák az életüket, mert azt hiszik tartoznak nekem valamivel. Nem, nem tartoznak, rosszul hiszik, inkább én nekik. – Igen. Egyszerű emberek egyszerű élettel és értékrenddel, nem hinném, hogy hasznunk származik abból, ha így ledöbbentjük őket. – adok neki igazat, mert hát végül is erről van szó. Ott mindenki olyan egyszerű, mint egy fa, és éppen ezért hagyni is kell őket, kitudja hogy reagálnának erre. Nem állnak készen rá.
A szavai hallatán bólintok, megdörzsölöm a szemeimet, hátha így előbb felébredek, mert elszundítottam pár órára, majd egyből be is ülök a volán mögé és elindítom a motort. Texas. Soha nem hittem volna, hogy még visszafogok jönni ide, de úgy látszik az élet imád az emberrel szórakozni, és újra meg újra hazavezeti. – Még nem is láttam magát így. – jegyzem mikor felé pillantok és az emberi alakját pillantom meg. Persze, emberi a másik is, de az átlagos ember ezt nevezné annak. – Meddig képes így maradni? – gondolom nem az idők végezetéig, szóval nem játszhatunk arra, hogy végig szem előtt legyünk, ha nem mintha ez lett volna a terv.

Warren & Yetta

- Talán... igen ez a tökéletes válasz. - halványan elmosolyodom, ez is felettébb ritka nálam, de mást nem várhat el. Nem vagyok egy mosolygós alkat, én mindig komoly vagyok, meg van rá az okom, ilyen az életem és ez nem is nagyon fog hirtelenjében megváltozni. Azt pedig majd eldönti ő, vagy az időt, hogy mi is lesz ennek az egésznek a vége. Az, hogy most jelenleg szövetségesek vagyunk még korántsem jelenti azt, hogy ez hosszú ideig fog tartani és azok is maradunk akár a későbbiekben is, sőt... Idővel könnyedén rájöhet, hogy nem tudja csak úgy figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy én öltem meg a családját és amikor elérte a célt, amiben segítettem neki, majd ellenem tör. Persze az még koránt sem biztos, hogy ezzel el is érne valamit, de majd meglátjuk, hogy mi is lesz a vége ennek az egésznek.
- A magam fajta még csak nem is a külsőmre vonatkozik, hanem a belsőmre is. - rántom meg a vállamat és egyébként is olyan sok esélyem lenne arra a nagy boldogságra? Nem hiszem, az élet nem így működik. Egyébként is, az emberek sok más ember közül választhatják ki a párjukat, én pedig keresgélhetek egy-egy hozzám hasonló az átlagtól nagyban eltérőt, és ha az illetőt nem kedvelem... akkor ez van? Nem hiszem, hogy az életemben, a jövőmben helye van a boldog befejezésnek, nem élek tündérmesében és jó eséllyel soha nem is fogok. Én már ezt elfogadtam, nem fog tudni egy könnyen meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Szóval innentől jönnek majd az emberségességi leckék? - enyhe cinizmus igen már megint, de hát nem fogok hirtelen átesni a ló túloldalára, már az is valami a részemről, hogy legalább bocsánatot kértem. Ennél azért nem mehetek hirtelen tovább, csak úgy egyik pillanatról a másikra, nálam már ez is bőven nagy lépés azt hiszem.
- Tehát ha lehet akkor ne számítsunk a segítségükre, oldjuk meg magunk. - bólintok csak egy aprót. Egyszerűen csak levonom a következtetést és jegyzem a tényeket, semmi más nincs ebben. Megértem valahol, hogy ha olyan emberekről van szó, akik jó emberek és fontosak neki, akkor nem akarja őket bajba sodorni, akkor nem is fogjuk őket ennyire egyszerű. Eddig is megoldottuk, innentől is ezt tesszük majd. - Nem is gondolnám, hogy kapásból lelőnének, de azért kár lenne szándékosan ledöbbenteni őket nem igaz? - ez az, aminek nem hiszem, hogy van értelme, majd ha mégis arra kerül sor, hogy segítséget kell kérnünk, akkor nem a megszokott alakomban teszem meg a kezdő látogatást és nem lesz gond. Felesleges lenne nagyobb bajt okozni, mint amibe egyébként is keveredünk, ahogy sikerül elérni Texast.
Hamarosan pedig már a kocsiban ülünk, időnkénti váltással, hiszen nem teheti meg egyikünk sem, hogy végig vezeti az utat, ott is szükségünk lesz majd az erőnkre, addig a másik pedig természetesen pihenhet. Én is átveszem tőle a kormányt, ameddig elnyúlik hátul kicsit. Számomra is fontos, hogy rendben legyen, és tudjon majd koncentrálni, ahogy odaértünk, nem csak számára. - Átléptük a városhatárt. - szólalok meg újra, amikor elhagyjuk a táblát. Itt még nem sok minden van, mindig a puszta, de a távolban már kezdenek feltűnni az épületek is. Leállítom hát a motort és lehúzódom, részben azért is, hogy kicsit kinyújtóztassam magam, részben, hogy át tudja venni a kormányt, no meg hogy felvegyem az álcát. Nem lenne jó, ha valaki benézne a kocsiba és normál valómban látna meg.

Yetta & Warren

- Ezt saját magának kell elnéznie. – rántom meg a vállamat. Ő az, aki dönthet az életéről, ő az, aki meg kell, hogy békéljen magával, mert amíg ez nem sikerül, hiába hibáztat bármit, vagy bárkit, az igazi hibás, aki a rosszról tehet ami őt éri, az csakis saját maga. amíg nem békél meg, saját maga ellen van. – Talán. Majd kiderül. – rántom meg a vállamat. Nem tudom, hogy még vele mit fogok tenni, ha ennek az egésznek vége. Talán levadászom, talán hagyom… még nem tudom, az csakis attól függ, hogy mi következik majd azután, hogy a munkaadóját megöltem. Ez a jövő zenéje, ahogy mondani szokás.
- A maga fajta? Jó eséllyel nem maga az egyetlen aki eltér az átlagos embertől. Biztos van még olyan, akinek nem éppen átlagos a külseje. – ha ő van, akkor kell, hogy legyen több is, legalább ez magyarázatot ad néhány lehetetlen ügyemre, minthogy például valaki hogy volt képes úgy ölni kétszer egymás után, hogy két másodperc alatt tett meg ötszáz métert.
- De megköszöntem. Az ember hálás az apróságokért, ezt jegyezze meg. – csak tanács, nem valamiféle parancs akar ez lenni. Ha valaha is beakar illeszkedni, akkor sokkal nagyobb az esélye úgy, ha legalább sejti, hogy miként működik egy átlagos ember.
- Igen, akadnak páran, de nem szívesen keverném őket bajba. Jó emberek. – és akár hiszik, akár nem, inkább én tartozom nekik, mintsem ők nekem, de pont azért jó emberek, mert ennek ellenére is képesek lennének segíteni, ugyanakkor nem szívesen venném ezt igénybe, elvégre nem sodorhatom őket bajba, családjuk van. – Nem hinném, hogy bármelyikük is lelőné magát a bőrszíne miatt, de talán jobb az, ha elkerüljük a felesleges meglepetéseket. Elég annyiról tudniuk, amennyiről muszáj. – egyikük sem az a meggondolatlan típus, de túl sok kérdésük lenne, amit nem engedhetek meg most magamnak, így hát igen, talán jobb lenne, ha nem így mutatkozna előttük.
A szavait hallva csak bólintok, és hagyom, hogy vegyen az ételből amit hozott. Nem vagyok különösebben falánk és önző sem, tehát nem fogok amiatt vitázni, hogy többet eszik-e vagy sem, mint én. Nekem kevés is elég, rég nem ettem amúgy sem egy kiadósat, valahogy nem illene hozzám.
- Rendben. – bólintok a szavaira, és beszállok a volán mögé. Abban egyetértek vele, hogy mindenképpen az lenne a hasznosabb, ha én ülnék a volán mögé, mikor megérkezünk majd Texas-ba, ugyanakkor ez kissé veszélyes is, hiszen nagyobb az esélye, hogy kiszúrnak, bár… talán már kissé megkoptak az emberek emlékei rólam. Legalábbis nagyon remélem. – Átvenné? Egy olyan két óra múlva megérkezünk a városhatárhoz. – fordulok hozzá hátra, és remélhetőleg igent mond, mert nem sok kedvem van végig vezetni, kell egy kis idő míg pihenhetek,mert a fotel nem volt éppen a legkényelmesebb, és minden erőmre szükség lesz Texasban. Otthon.

Warren & Yetta

- Nézd el nekem, hogy felettébb kétkedve állok ehhez az egészhez. - hogy majd jön az életembe a nagy boldogság, hogy majd minden szép és jó lesz. Nem hiszek benne, tényleg nem. Az a baj, hogy az életem nem ilyen, nem így működik. Az életem pocsék és nem is lesz hirtelen sokkal jobb, nem hiszek benne. Azért van itt velem, mert oka van rá, mert én vagyok az, aki segíthet neki megtalálni azt, akit kell, és ez most az én célom is. A közös cél miatt vagyunk itt és ennyi, nem azért, hogy megtaláljam azt a nagy boldogságot. Félek tőle talán igen, de attól még nem sok esélyt látok rá, hogy bárki is majd jön és hirtelen olyan nagyon megkedvel és az életem gyökeresen megváltozik. Talán nem is vagyok rá alkalmas, hogy boldogan éljek. - De nem töltene el örömmel, ha az enyémbe is golyót repíthetnél? - nem csak azéba, aki felbérelt engem, hanem az enyémbe is, mert én húztam meg a ravaszt. Igen, megtette volna más is, de... akkor is én tettem meg, ezzel ő is tisztában van. Igen, lehet hogy még nem döntötte el, hogy mi legyen a sorsom, de ne mondja, hogy nem szívesen végezné be ezt egyszer és mindenkorra, ha nem lenne szüksége rám.
- Csak akkor derülne ki, ha történne ilyen, de én ebben nem hiszek. Ez a világ nem olyan, ahol egy magamfajta boldogsága megtörténhet. - nem hiszek benne és nem is fog tudni meggyőzni róla, hogy majd hirtelen minden megváltozik és az életem szép és jó lesz és eljön majd a nagy boldogság. Egyébként is azt szokták mondani, hogy akkor leszel boldog, ha megtalálod a másik feledet, azt akivel hasonlóak vagytok, de közben mégis kiegészít. Szóval... találnom kéne egy zöld bőrű fickót? Áh... nem igazán hiszek én ebben az az igazság.
- Ezt nem kell megköszönnie. - rázom meg a fejemet. Őszintén mondtam, és azt sem várom el, hogy minden áron elhiggye nekem. Sajnálom azt, amit tettem, főként az ő családja miatt sajnálom, mert igen talán jó emberek voltak, de számomra ez nem számított és talán most sem számít. Maximum azt sajnálom, hogy vele tettem ezt, mert a pasas a nehéz jelleme ellenére is azért nem tűnik annyira rossznak. Rosszakkal húzott újat, és nem számolt a következményekkel. Naiv volt, ha azt hitte, hogy szembeszállhat a világgal, ennyi.
- Szóval búvóhely van és legalább pár helyi segítség, az is valami. Gondolom előttük majd érdemes nem így mutatkoznom. - nem tudom sokáig tartani a másik alakomat, de nem célom, hogy a szüleire, vagy az akármilyen segítségekre a frászt hozzam, tehát jobb lesz az emberi forma. Csak akkor kell váltanom, ha valaki ez idő alatt támadna meg minket. Sokkal gyengébb és kevésbé hatékony vagyok emberi alakban. Érthető, hiszen a természet nem olyannak teremtett, az csupán egy álca, amit használok, ha nincs választás, de ritkán teszem, mert nem én vagyok és nem célom beépülni másik közé, csak azért, mert a világnak esetleg ez lenne az elvárása.
Már épp megráznám a fejemet, és utasítanám el az ételt, de végül nem teszem. Végül is hoztam neki, akkor nem olyan nagy dolog, ha elfogadom a felét. - Köszönöm! - nem lett volna szükséges, de azt hiszem mindketten alakulunk talán... vagy legalább elfogadjuk, elviseljük egymást, már ez is valami ebben a helyzetben. Szóval a lényeg, hogy irány a kocsi, hiszen hamarabb ott leszünk, ha hamarabb indulunk el.
- Kezdenéd? Aztán majd váltjuk egymást. - a vezetésre értem persze, hiszen nekem mindegy, hogy oldjuk meg, az utat viszont ő tudja jobb, és az biztos, hogy helyben majd az lesz a hasznos, ha ő lesz, aki vezet. Érdemes úgy időzíteni, hogy a városhatárban mindenképpen cseréljünk és ő kerüljön a volán mögé, jobban ismeri minden bizonnyal a merülő utakat.

Yetta & Warren

- De ez a lényeg, hogy fél tőle. Lehet, hogy nem ismeri, de még megismerheti, én se hittem volna, hogy majd pont magával leszek itt. – rántom meg a vállam. Na igen, én is abban a hitben éltem sokáig, hogy az én sorsom az, hogy egy golyót repítsek Yetta fejébe. Mégis itt vagyok most, igaz? - Soha ne mondja, hogy soha. – közhely, de igaz, mert mindig lehet rosszabb, és mindig lehet jobb, soha semmi nem végletes az életben, mindig van valami ami más, ami több, vagy éppen kevesebb, szóval…az életet nem lehet megfejteni, nem lehet biztosra menni vele, ez a lényeg igazából. – Az töltene el örömmel ha golyót repíthetnék annak a fejébe, aki elrendelte a családom megölését. – adok választ a kérdésére. Jelen pillanatban ez az egyetlen fontos dolog, amire gondolni tudok, és szerintem ezért senki nem hibáztathat engem, mert mégis miért tennének ilyet? A családomat megölték, természetes, hogy bosszút akarok állni, igaz? – Hogy a maga boldogsága engem mennyire töltene el örömmel….az majd kiderül. – rántok egy egészen aprót a vállaimon. Nem tudom, hogy mi lesz, hogy megakarom-e majd ölni vagy sem, de egyelőre semmi nem biztos, egyelőre úgy fest, hogy akár holnap meg is halhatok, vagy börtönbe juthatok egy életre minimum. Egyik sem kecsegtető.
- Hát, akkor mondjuk, hogy elhiszem azt, amit mondott. Köszönöm. – hogy sajnálja, ha igazat mondott, ha tényleg így gondolja, és nem látom rajta hazugság jeleit, ahogy az arcára nézek, pedig azt általában észreszoktam venni, de most…most semmi, és ez egy kicsit azért talán meglep engem, de nem annyira, hogy nem tudjak aludni majd tőle.
- Na igen. – nevetek fel a szavai hallatán. Igaza van, az igazi kérdés itt tényleg az, hogy ki nem fog vadászni ránk, rám, mert elég sok ellenségem van Texasban, nem csak bűnözők között, de zsaruk között is, ami persze nem szerencsés, de azért van egy-két ember akiben bízhatok ott. – A szüleimben bízhatunk, illetve van még néhány ismerősöm akikben lehet bízni. Illetve…ismerek egy helyet, ami az ott tartozkodásunk alatt akár rejtekhelyként is működhet. – egy régi ház a hegyekben, nem nagy dolog, de el van rejtve, és nehezen megközelíthető, ha az ember nincs jó kondiban, de ő, és én is abban vagyunk, gyerekjáték úgy.
- Köszönöm. – mondom neki talán kissé álmosan, ahogy felkelek és kinyújtózom egy halkabb mordulással. Elég kényelmetlen volt a fotel az már biztos. – Ön már evet? – pillantok rá kérdőn. Ha nem, adok neki abból, amit elém tett, ha igen, akkor pedig gyorsan magamba tömök mindent, majd felcsatolom az övtáskámat, felveszem a kabátomat, és már indulásra készen is vagyok. Ő vezet, nekem a hátamat kell előbb rendbe raknom.

Warren & Yetta

Nem vagyok hajlandó minden egyes odaszúrásra reagálni valamit. Nem és kész, mert nem kell meghallgatnom azt, amit mond. Lerendezzük ezt és a végén elválnak útjaink, vagy... rosszabb esetben valamelyikünk meghal, akkor meg miért tépi a száját, vagy miért tépjem én az enyémet? Az egész értelmetlen és üres fecsegés csupán, nem több. Én egyébként sem fogok hirtelen megváltozni. Az életem sem, ilyen maradok, amilyen vagyok és a világ sem lesz hirtelen jó. Nem is értem pontosan, hogy miért magyaráz még mindig arról, hogy vannak jó emberek. Egy-két jó ember nem változtatja meg a többit, én pedig úgyis csak magamat sajnálom, ő legalábbis ezt látja. - Félek tőle, mert nem ismerem, és nem is fogom soha megismerni. - rántom meg a vállamat. Mert ki fog arról tenni, hogy szép boldog életem legyen? Amúgy sem hinném, hogy ő azt akarná. Szerinte meg kéne halnom, az járna nekem, nem pedig a szép és boldog élet. Az... egyáltalán nem nekem való igaz? - Tehát azt mondod, hogy örömmel töltene el, ha boldog lennék? - ne magyarázza ezt be magának és én sem fogom csak úgy bevenni. Nem hiszem, hogy ő lenne pont az, aki azt akarná, hogy boldog legyek, a világ pedig főleg nem akarja ezt. Tudom, túlságosan negatívan állok hozzá mindenhez, de attól még így van. Nincsenek meg az adottságaim, sőt a lehetőségeim sem erre, az én életem nem kecsegtet boldog happy enddel.
- Meg tudom védeni magamat és gyáva sem vagyok, hogy csak azért mondjak valamit, hogy megkíméld az életemet. Már a feltételezés is sértő! - ha nem akarja, hát nem hiszi el. Talán igen, valahol mélyen sajnálom, hogy megöltem a családját, mert azt mondja jó emberek voltak, mert azt mondja, hogy neki ez fontos volt. Nem tudom, hogy ez miért érdekel, mert nem kéne, hogy érdekeljen, de igen sajnálom, hogy megtörtént. Így is úgyis megtörtént volna, így legalább gyors és fájdalommentes volt... bár kétlem, hogy ha ezt ki is mondanám, akkor jobban érezné magát. De az biztos, hogy csak azért, hogy ne akarjon ártani nekem, nem hazudok neki.
- Oh, tehát csak ennyi? Azt hiszem az a kérdés, hogy ki nem fog vadászni ránk. - mert ha rá vadásznak, azzal rám is, és ott vannak még a Bíboros emberei, akik jó eséllyel szintén nem szeretnék, hogy a megoldás közelébe kerüljünk. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, miért lenne ezúttal a feladat olyan egyszerű. Csak elhelyezkedem inkább a kanapén. Kell az alvás, azt hiszem ezek után meg főleg mindkettőnknek, nekem pedig még rendbe is kell jönni, mert az már biztos, hogy nem lesz egyszerű a feladat, ami majd ránk vár ott, ahova jelenleg épp igyekszünk. Texas... nem gondoltam volna, hogy majd pont neki hála lesz az egyik legnagyobb feladatunk egy név a listán. A szavaira már csak bólintok, aztán hagyom, hogy jöjjön az álomtalan alvás. Elég fáradt vagyok most ahhoz, hogy semmi más ne zavarjon be szerencsére, így kora hajnalban ébredek. Jól sejtette, én kelek előbb, de még sem keltem azonnal. Nem azért, mert direkt rosszat akarok, szimplán csak így is épp elég kényelmetlen lehetett az a fotel.
Akkor köszörülöm csak meg a torkomat, amikor letettem az asztalra a friss brióst és a kávét. Nem valami ütős a környék, de pékség az még erre is van, kávét lefőzni pedig nem olyan körülményes. - Tíz perc és indulhatunk, csak előbb egyél. - mert neki is kell az energia, ez nem is kérdés. Az viszont igen, hogy mivel megyünk, mert a motorom... nem szívesen hagyom itt, de talán kocsival kényelmesebb lesz majd. A repülést nem támogatom, kétlem, hogy felvihetném azokat a dolgokat a gépre, amikre szükségem van.

Yetta & Warren

- Persze, egyértelmű. Volt, hogy mondtak önnek valamit, amire nem ugyanezt vágta rá kapásból? – tévedsz…ismerem ezt, tudom jól, hogy miként működik az emberek agya, nem csak arra lettem kiképezve, hogy elverjem a bűnözőket és behozzam őket kihallgatni, hanem nekem is kellett végigcsinálni azt a kihallgatást, meg kellett törjem az ellenkezésüket. – Azért retteg tőle, mert a boldogság magának ismeretlen. Az ember pedig fél attól amit nem ismer. – a dolog elég egyszerű, ezt szokta már meg, és nem kockáztatná, hogy legyen valamije, ami talán még több fájdalmat okozhat neki. Az ő dolga, tényleg csakis az övé, de ettől függetlenül csak hadakozik önmagával ezt illetően. – Mindenki tett rossz dolgokat. Én is öltem már embert, én is szakítottam szét családokat. – és az enyémet el is vették tőlem, igaz? Talán én tényleg nem érdemlem meg, kitudja, de sok dolgot tettem már én is, öltem ártatlant, bűnöst, egy gyerek miattam került örökre tolószékbe. A fején kívül semmit nem tud mozgatni, talán jobban járt volna, ha meghal. – Nem gondolok semmit sem. Megkapja, ha megakarja. – persze, az is kell, hogy az élet közre játsszon ebben, de az is, hogy ne meneküljön el előle, mikor majd lehetősége lesz arra, hogy éljen azzal a bizonyos lehetőséggel. Sokan akkor hibáznak, mikor elfutnak. – Miért kéne tudnom, hogy miért hazudik? Nyilvánvaló, hogy minél kisebb az ön iránt érzett ellenszenvem, annál kevésbé van veszélybe a társaságomba, nem igaz? Tehát? Mondja ezt csak, vagy így is gondolja? – és most már választ várok, nem pedig egy kérdést erre. Van oka arra, hogy hazudjon nekem, de nem hinném, hogy jó ötlet lenne, látnám rajta, és hazugságokkal nálam nem fog tudni semmit sem elérni. Senki sem tudott, kiszúrom az ilyet, van már hozzá gyakorlatom, csak éppen akkor nem sikerült ez, mikor a barátaim szúrtak hátba. Elvakított a tény, hogy a barátaim, és azt hittem ez jelent is valamit. Tévedtem.
- A seriff biztosan, ahogy a Rangerek is, illetve a polgármester is szívesen látna holtan, vagy bilincsben, tehát akit mozgósítani tud a vezetés, az jó eséllyel vadászni fog rám. – nem nagyon maradtak ott barátaim, hirtelen távoztam, és pechemre azóta is ugyanaz a város feje, ahogyan a rendőrségé is, szóval nem felejtenek, ebben biztos vagyok, kíméletlenek lesznek, ahogy mindig. – Illetve az ottani bandák és kartellek sem fognak tárt karokkal várni. Sok ellenséget szereztem és hagytam magam mögött mikor eljöttem Texas-ból. – eljöttem…inkább elüldöztek, nem maradhattam ott tovább, ha nem akartam, hogy bilincsben végezzem. A sors egyik rossz vicce, hogy vissza kell térjek.
- Felteszem nem én fogok előbb felkelni. – ezzel igazából csak azt akarom mondani, hogy keltsen fel, ha esetleg előbb kelne, mert nem igazán akarok azért késlekedni, mert még aludnék. Pár óra alvás bőven elég, amúgy sem nagyon aludtam ennél többet az utóbbi időkben.

Warren & Yetta

A szavaira csak kicsit az államat emelem meg, de már nem reagálok. mi értelme lenne mégis? Szerinte az, amit én átéltem nem nagy dolog. A lánya számít, hogy megöltem egy gyereket, de az nem, hogy velem mindent gyerekként tettek? Egész más az, mint ha valakinek felnőttként ártanak. Engem gyerekként kínoztak meg, úgy istenesen, hogy ilyen legyek. Nem azt mondom, hogy mindenért csak mások lehetnek a hibásak, de ne mondja nekem, hogy az, ami velem történt nem az egyik legdurvább, ami létezhet, mert igenis az. Épp e miatt van, hogy azt ami a lelkem mélyén van nem igazán akarom a felszínre hozni, mert épp eleget szenvedtem már ahhoz, hogy ne akarjak megnyílni és ne is akarjam megnézni mi is van odalent. félő, hogy ha egyszer a felszínre engedném azt, amit igazán érzek... nem tudnám visszatuszkolni, vagy csak nagyon nehezen.
- Rettegek attól, hogy boldog leszek és véget ér? Tévedsz! Nem tudom, hogy az milyen, akkor miért félnék tőle? - soha életemben nem voltam boldog, soha nem kóstoltam bele abba az életbe, ami mondjuk neki volt, vagy ami sokaknak megadatik akár csak rövid időre is. Nekem nem volt ez meg, nekem nem volt soha semmim és pont e miatt nem is tudom, hogy milyen az, amiről beszél. Talán igen, e miatt sokkal könnyebb nem tudomást venni róla, és még csak meg sem próbálkozni vele, egyébként is... - Túl sok rosszat tettem már ahhoz, hogy járjon nekem bármi jó nem? Nem így gondolod? - megöltem a családját, kétlem, hogy pont ő lenne az, aki nagy boldogságot kívánna nekem. Szerintem nem különösebben érdekli, hogy mi van velem és biztos, hogy nem abban reménykedik, hogy majd nekem mennyivel jobb lesz.
- Szóval mindig van rosszabb... akkor már egy szavam sem lehet. - igen cinikus vagyok, mert az embernek nem attól lesz jobb, ha tudja, hogy van rosszabb. Ez már csak ilyen, a világ ilyen, mondhatni önzők vagyunk és az számít, ami nekünk van. Kétlem, hogy ő könnyebben viselte a családja halálát csak azért mert van olyan, akinek rosszabb a sorsa a világban. Ettől még a saját problémád nem lesz kisebb. - Miért hazudnék? Szerinted mi értelme lenne? - nem szoktam könyörögni az életemért. Ha meg akar ölni a végén, hát megpróbálja, nem fogom győzködni, hogy miért ne tegye. Nem olyan vagyok, én aztán nem! Erre már szerintem rájöhetett. Az ő lelki békéje sem érdekel különösebben, hogy esetleg azért mondjam ezt, tehát nem... nincs okom hazudni.
- Minden számít, ami miatt nehézségeink lesznek, és tudnom kell azt, hogy hányan akarnak majd minket eltenni láb alól. - mert ha jól értem, akkor itt nagyon is komoly ügyekről van szó. Nem csak valami kis baráti ellentétecskéről. Ha jól sejtem, akkor elég szép akadályokba ütközünk, ha betesszük a lábunkat Texasba. Én tudok rejtőzködni, most ezek szerint neki is ez lesz majd a dolga, hiszen nem azért megyünk, hogy leszámoljunk másokkal, hanem azért, hogy lerendezzük a saját ügyünket, ami kettőnkre tartozik, épp e miatt elvárom tőle az őszinteséget, hogy tudjuk mire számítsunk majd, hogy én is tudjam.
- Rendben van, akkor reggel indulunk. - felpakoljuk azt, ami kell és mehetünk is. Korán kelő típus vagyok, úgyhogy attól nem tartok, hogy esetleg ne tudnék felkelni. Reggelig pedig a szervezetem is ledolgozza a mérget, amit kaptam, addigra már jó eséllyel nyoma sem lesz a sérüléseknek.

Yetta & Warren

- Hagyja már a mértéket! Mindenki szenved a maga módján, nem kell kést vágni valakibe ahhoz, hogy szenvedjen! – ezer másféle módon lehet még fájdalmat okozni. Én is tettem, sőt, mondhatni bevett szokásom volt, hogy a legtöbb bűnözőt megtörjem lelkileg, mert a testük..az gyógyul, de a lelkük nem, azt tönkre lehet tenni gyógyíthatatlanul. – Ha maga mondja. – rántom meg a vállamat. Nem hinném, hogy ne lenne senkiben sem valami a lelke legmélyén. Benne is van, csak engednie kell, hogy lássák, na meg kell valaki, hogy lássa, de… hogy is mondjam, nekem ez nehéz, nem könnyű túllépni azon, hogy éppen azzal vagyok egy szobában, aki megölte a családomat.
- Könnyebb, fél tőlük. Retteg attól, hogy boldog lesz és ez véget ér. – de minden véget ér, a boldogság, a fájdalom, előbb-utóbb vége szakad, nem tart semmi sem örökké,ez sem, tehát nem kell félnie tőle, de persze ez az ő élete, azt kezd vele, amit akar.
- Remekül tud bocsánatot kérni, mondták már? – mert nem igazán hallottam azt, hogy eddig bármikor is bocsánatot kért volna azért, hogy végzet velük. Megölte a feleségemet és a lányomat, nem érdekel, hogy kinek mekkora esélye volt rá, mert ő ölte meg őket. Nem másnak kell megbocsátanom, hanem neki kéne.
- Mindig van rosszabb. – soha nincs olyan, hogy elég rossz, mindig lehet rosszabb, és az élet ezt folyton bebizonyítja, nem engedi, hogy elkényelmesedjünk, hogy azt higgyük most nem jön semmi, hogy biztonságban vagyunk, mer ez nincs így, nem vagyunk biztonságban, egész életünkben retteghetnénk attól, hogy mikor halunk meg, de mégsem tesszük. – Tényleg sajnálja, vagy csak mondja? – mert van amit komolyan gondolunk és ezért mondjuk, és van, amit nem. Nem tudom, hogy mennyire gondolta komolyan azt, amit mondott,hogy sajnálja, de gondolom rövidesen megtudom. nem sok értelme van annak, hogy hazudni próbál nekem, az kiderül, azt látom rajta minden bizonnyal tehát… de miért is hazudna?
- Ez Texas. – rántom meg a vállam. Texas más, ott tényleg kemények az emberek, az első nőtől az utolsó gyerekig. Én magam előbb lőttem, mint jártam, ez talán azért elmond valamit a helyről. Ott nem divat a gyengeség, ott kőkeményen megtorolnak mindent, Texas a jó öreg Amerika. – Régi ügy, már nem számít. – mert már nem él a lányom. Elrabolták, megakarták ölni, és miután végeztem azzal, aki elvette tőlem majdnem a lányomat, ki is rúgtak. Texas az otthonom, amibe soha nem mehetnék vissza, mert túl sok rossz dolog történt itt, na nem mintha később minden jó lett volna.
- Aludjon, szüksége lesz az erejére. – mondom neki, ahogy ledobom magam a fotelba, és behunyom a szemem. Nincs másik szoba, vagy nem akarok keresni, nem tudom, fáradt vagyok, és még csak nem is az én helyem ez, hanem az övé, és nem hinném, hogy jelen állapotában boldogan tartana nekem házbemutatót.

Warren & Yetta

- A szenvedés mértéke viszont nem egyezik. - igen minden bizonnyal másnak is volt rossz, és nem biztos, hogy nekem rosszabb volt, vagy hogy másnak rosszabb, de... attól még nem fogom ezt másképp látni. Az én életem finoman szólva is a legrosszabbak közé sorolható. Az, amikor egy gyereket kínoznak nem a legdurvább bűn, amit meg lehet tenni? Persze erre úgyis az lenne a válasz, hogy én megöltem egy gyereket... de nekem ez volt a feladatom, azért kaptam a fizetésemet és az én munkám nem olyan, amikor nemet mondhatsz egy felkérésre. - És talán jobb is így, úgy se látnál bennem mélyebben semmit. - rántom meg a vállamat. Igen, gondolom igaza van, megöltem benne mindent, megöltem azzal, hogy végeztem a családjával. Bennem is megöltek már mindent, csak nem egy tettel, hanem durva tettek sokaságával. Szerintem nincs ember, aki ne hasonult volna meg, ha az történik vele, mint ami velem történt.
- Félek? Nem... csak nélkülük könnyebb? Érzések... miért van az, hogy sokkal több a negatív? Lehetsz boldog, vidám... és dühös, elkeseredett, kétségbeesett, érezheted, hogy fáj a szíved, a lelked. Félhetsz, gyűlölhetsz... több a negatív, minek akkor érezni őket? - bennem legalábbis biztos, hogy így van. Nem volt életemben szinte semmi, ami jó lett volna, ami miatt boldog lettem volna valamikor is. Soha nem volt ilyesmi, és épp ezért nem akarom érezni ezeket. Így egyszerűbb. Az a pár boldog emlék, ami van, azok is olyan haloványak, hogy ha akarnék se tudnám felidézni őket. Valószínűleg akkor születtek, amikor még nagyon kicsi voltam és csak a lenyomatuk maradt meg, maguk az emlékek nem
- Vannak még olyanok, mint én, másnak is lett volna esélye. Azok, akikkel újat húzott... nem olyat küldenek, aki félmunkát végez. - ezt ő sem hiheti. A családja mindenképpen meghalt volna így is úgyis, ezen nem változtat semmi, maximum akkor mást gyűlölne és nem engem, csak ennyi lenne a különbség. Nem én vagyok az egyetlen, aki olyan képességekkel rendelkezik, amivel egy egyszerű rendőrt könnyedén le lehet nyomni. Én csak egy vagyok a sokból, lett volna helyettem más. - Azt hiszed tehát, hogy nem elég... rossz így is? - és talán először még el is mosolyodom. Nem hiszem, hogy az életem lehetne ennél rosszabb. Persze szerinte igen, de képes lennék én végezni magammal, ha arra lenne szükség. - De... ha ettől jobb... sajnálom azt, amit a családoddal tettem. - bököm ki végül, de aztán el is kapom a tekintetemet, és már arra koncentrálok, hogy elérjem a kanapét még ebben a pocsék állapotban is. Amúgy is mit számít ez? Attól még megtörtént. A megbocsátás... nem épp tipikus emberi tulajdonság. Én nem hiszem, hogy valaha képes lennék megbocsátani azoknak, akik ellenem vétkeztek. Túlságosan nagyok a bűneik.
- Tudod jól, hogy mire vonatkozott a kérdésem, arra válaszolj. - nem érdekel a körítés, az érdekel, hogy mi az, ami miatt megijedt attól a helytől, vagy legalábbis feszültséget látok rajta, ez biztos. Végül ki is derül, hogy ennek mi az oka. Na igen így azért jóval nehezebb dolgunk lesz, de miért is lenne bármi könnyű? - Tehát ott már nem csak én leszek az, akinek majd meg kell húznia magát. - sőt főként ő. A sors fintora ez az egész. A zsaru, akinek vaj van a fején, aki bajban lesz, ha belép a szülőállamába és még én vagyok a rossz. Ezzel jócskán megnehezíti majd a dolgunkat, de ezen ráérünk azt hiszem holnap mélyebben elgondolkodni.
- Köszönöm, hogy elláttál, azt hiszem ránk fér a pihenés a holnap előtt. - főleg rám ezek után. A sebeim reggelre nagyjából rendben lesznek és akkor indulhatunk... meglátjuk hogy mit tartogat nekünk Texas. Válaszokat vagy újabb zsákutcát?

Yetta & Warren

- Akkor ne bizonygassa mindig, hogy magának mennyivel rosszabb volt, mint másoknak. Más is ugyanúgy szenvedhetett. – mindenki, talán nem épp ugyanúgy, de szenvedtem én is épp eleget. A kislányomat folyton féltettem, a feleségem mindig aggódva várt haza, retteget mikor megcsörrent a telefon, nehogy azt hallja, hogy meghaltam szolgálatteljesítés közben. – Jó eséllyel semmit. Megölt mindent bennem. Épp ezért nem próbáltam én se mélyebbre nézni magában. – mert megölte a családomat, mert mégis hogy tudnék így mélyebbre nézni benne? Nem fogok bocsánatot kérni azért, hogy megakartam ölni, mert ennek ez a rendje, ha bántanak, hát bosszút kell állj, ha elvesznek tőled mindent, akkor megtorlást kell rendezned.
- Nem gondolom, hogy nincsenek. Azt gondolom, hogy fél tőlük. – az érzéseitől, mert azok elgyengítik, mert azok idegenek, és ami idegen az új, ami új az félelmetes. EZ mindig így volt, emiatt nem fogom őt hibáztatni, mindenki fél az ismeretlentől, mindenki fél valamitől, tökéletes ember nem létezik, csak a mesékben. – Talán. Én mindenképpen. – na igen, mert akkor élne a családom, mert akkor… talán minden máshogy történik. A lakásunk meg volt erősítve, rendőrök figyelték a bejáratot, valaki aki nem rendelkezik különleges képességekkel, nem tudott volna bejutni oda, hogy bántsa őket. Neki sikerült, de ő meg is ölte őket, végzet velük.
- Talán. Tudja, megértem, hogy ezt nem érti meg. Nincs családja, nem volt soha. Azonban nekem ők voltak az életem. Maga ezt elvette tőlem. – épp úgy, ahogy tőle is elvették az életét. Ugyanezt tette velem. Tönkretett, miatta bolondnak bélyegeztek a munkahelyemen, lefokoztak, megaláztak…csak mert hittem a szememnek, és mint kiderült, igazam is volt. – Másnak kevesebb esélye lett volna rá. – mint mondtam, megvolt erősítve a lakás, néhány rendőr társam is figyelt, egy sima ember nem hinném, hogy csak úgy bejuthatott volna oda, ne is próbáljon erről meggyőzni engem. Nem tudom, hogy ezt valami bocsánatfélének vegyem-e, de lényeg a lényeg. Nem csak tőle vettek el valamit. – Mármint megölném-e, ha kéri? Nem hinném. – ha úgy döntenék, hogy megölöm, akkor azzal azt tenném, amit akar, igaz? De én nem ezt akarnám. Azt akarnám, hogy fájjon neki az élet úgy, ahogy nekem fájt a családom elvesztése. Ha így döntenék, nem ölném meg mert csak azt kéri.
- Texasban? Maga szerint mire számíthatunk? – cowboyokra, seriffre, Ranger-ökre… sok kemény legény van ott, én már hét évesen tudtam lőni, apám megtanított mindenre, amire kellett, tudtam, hogy mit akar, és én sem akartam mást, rendőr akartam lenni, arra vágytam, hogy büszke legyen rám, hogy… sokra vigyem majd. – Ha belépek Texasba… letartóztatási parancs lép érvénybe ellenem. Volt egy kisebb incidensem, nem vagyok szívesen látott vendég. – na igen, arról már nem is beszélve, hogy Texas-ban még vérdíj is van a fejemen, a helyi kartelek illetve utcai bandák nem fogadtak a szívükbe, szívesen látnák a fejemet egy tálon, amiből falatozhatnak.

Warren & Yetta

- Nem sajnálom saját magam. - rázom meg a fejemet, bár nem kifejezetten nagy hévvel, hiszen nem vagyok még mindig túlságosan jó állapotban, úgyhogy az nem lenne jó ötlet, de akkor se mondja meg nekem, hogy milyennek kéne lennem. Az én életem ilyen, így alakult és kész, és ne magyarázza nekem, hogy mennyivel lehetne rosszabb, amikor nincs a helyemben és nem tudja, hogy milyen volt és... milyen is lesz. - És mit látnék benned, ha mélyebbre néznék? Te megteszed? Mélyebbre nézel bennem? - mert meg akart ölni igaz? Az volt az első reakciója, hogy végez velem és nem nézett a mélyére, hogy mit miért tettem, hogy miért öltem meg a családját. Nem foglalkozott ezzel, nem foglalkozott azzal, hogy mi miért történt és kész... ő is tisztában van ezzel nem igaz? Dehogy nem, akkor pedig nem tudom, hogy miért kell bizonygatni azt, hogy miért nem nézek az emberek mélyére, amikor ők se néznének az enyémre.
- Tudom, mindenkinek egyformán rossz, és azért... hiába gondolod, hogy nincsenek érzéseim, attól még nem vagyok boldog attól, hogy a szüleim talán utcára tettek és... azoknak a kezére adtak, akikhez kerültem. - beismerés, jóval halkabb hangon. Ezt akarta igaz? Nekem is vannak érzéseim, de mit érek el velük? Azt, hogy felidézhetem, hogy milyen volt gyerekként sírni, szenvedni, könyörögni, hogy hagyják abba? Hogy milyen volt arra vágyni, hogy inkább legyen vége az egésznek, milyen volt úgy élni, hogy ha ki is mentem a való világba, akkor is csak a gyűlöletet éreztem, mert szörnynek látott mindenki? Ez... nem élet, és ne mondja nekem senki, hogy olyan sokan vannak, akiknek hasonlóan rossz volt, mint nekem. Megöltem a családját igen, mert engem már jóval előtte megöltek. A lelkemet. - Ha halott lennék... azzal jobban jártam volna. - de ezt hiába mondom neki igaz? Úgy se fogja megérteni, úgy se fogja felfogni, mert csak azt látja, azt hallja, amit akar.
- Mit vársz? Hogy azt mondjam... sajnálom? - ezt kéne tennem? Sajnálnom azt, hogy megöltem őket? Egyáltalán képes vagyok sajnálatot érezni bárki és bármi iránt is? Ők is csak két névtelen alak voltak... de így már nem azok és így egy fokkal nehezebb, hogy tudom kik és hogy látom minden pillanatban Warren szemében a gyűlöletet, amiért elvettem az életüket. - Ha nem én tettem volna meg... megteszi más. - bököm ki végül. Mondhatni, hogy a magam módján ezt még afféle sajnálomnak is elkönyvelhetjük, ha nagyon akarjuk. És úgyis tudja, hogy igazam van. Én csak megtettem, amit kellett, amiért pénzt kaptam és ha nem én teszem meg, akkor majd jön valaki más, aki megteszi. Ez a világ ilyen... ott rontotta el, amikor olyan emberekkel kezdett, akikkel nem kellett volna és nem gondolt rá, hogy végül következményei lesznek. - Ha én kérném, akkor is megtennéd? - vajon akkor is lenne értelme számára, ha én akarnám, hogy megöljön, vagy abban az esetben nem gondolná így? Nem tudom, de kíváncsi vagyok rá, mert... simán el tudom képzelni, hogy ha ennek az egésznek vége... talán nem akarok majd ezzel foglalkozni a továbbiakban, talán semmivel sem, mert talán nincs is értelme.
Figyelek azért rá, és végre megpróbálom rávenni magamat, hogy feltápászkodjam a földről, pedig a hideg csempe határozottan jól esett a tarkómnak, de visszakászálódom a kanapéra. Időnként szédülök csak meg addig, de ha segíteni akarna... biztos, hogy akkor sem hagynám. - A részleteket... Hallanom kell, hogy pontosan mire számíthatunk ott. - rám is tartozik, nagyon is, szóval az ilyen ködösítés nem kell. Ketten megyünk oda és akkor van esélyünk, ha mindenről tudok és nincsenek lyukak. Azok a vesztünket okozhatják.

Yetta & Warren

-- Nem vagyok a helyében, de azt tudom, hogy semmit nem ér el azzal, ha sajnálja saját magát. – mert ezt teszi, lehet, hogy nem akarja, hogy mások, ismeretlen emberek sajnálják őt, de sajnálja saját magát, ennek pedig nincs értelme, mert amíg ezt teszi, addig nem fog tudni előrébb lépni. Akkor meghal. – A felszín felett is. A különbség csak az, hogy nem látja ami rejtve van. Azért kéne azt megtalálni. – mert láthat mindent egy emberben, de ugyanakkor semmi lényegeset nem találhat benne úgy, ha nem néz mélyebbre, ha ne a felszín alatt keresgél, mert az ember több, mint aminek látszik. A legtöbb legalábbis.
- Nem csak magáról mondtak le a szülei. – nem magamra célzok, de sok mindenki olyat ismerek, aki árvaként nőtt fel, szóval nem ő az egyetlen akiről lemondtak, és nekik ehhez még csak zöldnek sem kellett, hogy legyenek. Nem ő az egyetlen a világon, akit fájdalmak értek. Vannak még páran. – De nem azt mondta, hogy nem érdeklik a szülei? Mégsem akar rájuk gondolni? Ez így ellentmondásos. –na igen, mert ha nem akar rájuk gondolni az azt jelenti, hogy nagyon is érdekli őt a dolog,a végén még kiderül, hogy vannak érzései. Akárhogy is, de nem én vagyok az, akinek ezt ki kell derítenie. – Nem is kell. – na igen, ha megakarom ölni, akkor meg is fogom ölni, ehhez ne férjen kétsége. Már nem vagyok rendőr. Talán van jelvényem, talán ott van a tiszti jelzés a nevem mellett, de túl sok minden történt, már nem úgy cselekszem és nem is úgy gondolkodom,mint egy rendőr. – Lehetne tolószékes. Lehetne halott. – szóval igen, szerencsés, mert mindig lehet rosszabb, és nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy ezt valaki nem veszi figyelembe, mert hatalmasat eshet az. Az élet meggyötör mindenkit, és ha valaki veszi a bátorságot, hogy kijelentse, ennél rosszabb nem lehet, akkor az élet ráfog cáfolni, ez biztos.
- Két ember több, mint nulla. De megölte őket. Megölt két embert, aki elfogadta volna magát. – a kérdés az, hogy akarja- egyáltalán, mert így csak maga alatt vágja a fát, még akkor is, ha nem amiatt ölte meg őket, de itt nem a szándék a lényeg. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy meghaltak, én pedig elfogom majd dönteni, hogy megöljem-e Yettát, vagy sem, miután végeztem azzal az emberrel, aki parancsot adott neki, hogy ölje meg a családomat. Nem döntöttem még, nem is sejtem, hogy döntök majd, de ha megakarom ölni, megfogom, nem kímélem meg, nem fogok óvatoskodni. – Ha valaki megöli, az csakis én lehetek. – na igen, ehhez tartom magamat. Ha meg kell halnia, akkor én leszek az, aki megfogja őt ölni, nem pedig valaki más. Én fogom a fejéhez szegezni a pisztolyomat, én nézek utoljára a szemébe majd, mielőtt meghúzom a ravaszt. Persze, csak ha megölöm.
- Nem akkora, hogy ne lehessen megoldani. – rántom meg a vállamat, ahogy halkan felsóhajtok. Na igen, sok ellenségem van ott, és nem is akartam oda soha visszatérni, megfogadtam magamban, hogy nem fogom újra betenni a lábamat oda, de most… most visszaszólít a kötelességem, a bosszúm. Talán ott fog véget érni. Talán ott, ahol elkezdődött.

Warren & Yetta

- Nem vagy a helyemben, nem tudod, hogy mit miért látok úgy ahogy. - nem csak az számít, hogy miket tettek velem, az is, hogyan néztek rám és láttam én már kedvesnek tűnő emberekből annyira ledöbbent tekintetet, hogy ihaj. Nem ő volt az, aki ezt gyerekként megérte, nem ő volt az, aki azt érezte, hogy egy szörnyeteg csak azért, mert a bőre zöld és más, mint az átlag. Nem őt hajtották el mindenhonnan, ahová menni próbált. Ha csak egy család lett volna, egy olyan ember, aki értelmes és befogad... Bár persze nem, hiszen amire nem emlékszem egészen kis koromban volt, aki segített, egyszer... de az már túlságosan régen volt és tettek róla, hogy ilyesmi többé ne is fordulhasson elő. Egy gyerek véleményét könnyű befolyásolni, volt gyereke... tudhatja jól. - A felszín alatt is rengeteg rossz rejtőzik. - rántom meg a vállamat. Az emberi természet ilyen, félünk attól, amit nem ismerünk, ők... néha én is, és a félelem általában nem a legjobb énünket hozza ki belőlünk és nem is a legjobb cselekedeteket szüli.
- És az jobb, ha arra gondolok, hogy volt családom, akik jó eséllyel lemondtak rólam, vagy eldobtak? - nem hiszem, hogy ettől érezném jobban magam, egyszerűbb úgy kezelni, hogy nincs, nem is volt és főként nem is lesz soha és ennyi. Nekem mindig is egyszerűbb volt és nem fog tudni meggyőzni az ellenkezőjéről egy olyan fickó, aki ha tehetné szintén végezne velem. Oka van rá igen... de nekem is okom volt arra, amit tettem, ez volt a feladatom, ezért kaptam pénzt, hogy ne haljak éhen, ennyire prózai a magyarázat. - Nem foglak győzködni. - rántom meg a vállamat. Eszem ágában sincs meggyőzni róla, hogy hagyjon életben. Sok minden nincs, amiért élek, csupán az ösztön, az élni akarás az, ami dolgozik bennem, de nincs bennem olyan hajtóerő, mint egy átlag emberben. És most még az a kis gondom is meg van, hogy az egyik munkaadóm meg akar ülni, ez nem épp a legjobb ajánlólevél. - Rosszabb? - keserűen nevetek fel, amitől persze csak megint köhögnöm kell, hiszen nem vagyok én olyan nevetgélőt állapotban jelenleg, de hogy rosszabb? Ennél jobb lett volna az is, ha az utcán növök fel. Így se volt fejedelmi ellátásban részem, így is volt, amikor nem kaptam enni, de még csak nem is tehettem azt, amit akarok, nem mehettem oda, ahova akarok és jóval több szenvedésben volt részem, amit a legtöbben egyáltalán el tudnak képzelni. Ennél... nem lehetett volna rosszabb. Ami ennél rosszabb, az már végez az emberrel.
- Lehettek csodálatosak, de ketten voltak. - és két ember nem csinál csodát, két ember mögé nem áll még kettő és újabb. Elhiszem én neki, hogy olyan csodásak voltak... de nem tudta őket megvédeni és már nincsenek többé. A csodás emberek csak arra jók ebben a világban, hogy végül elpusztuljanak, hogy úja csak az alja maradjon meg. Legalább szerencsések... nem kell rossz dolgokat látniuk, mondhatni még jól is jártak. - Tudom, egyszerűbb lenne neked is, ha mások tennének el láb alól és nem neked kellene. - nem vagyok a toppon, betudhatja ennek is, de persze nem erről van szó. Azért, mert még azt a pár korty vizet is sikerült kiadni magamból még nem lettem keserűbb. Az élet tett ilyenné és joggal gondolom, hogy a világ rossz és az emberek is rosszak és ez nem is fog megváltozni. Én pedig nem fogok kisétálni az utcára és megvárni, míg az első, aki megijed pisztolyt fog rám, és aki nem ijedt meg az sem lesz annyira bátor, hogy szót emeljen ellene. Ha az emberek nem lennének gyávák, akkor nem lett volna soha boszorkányüldözés, de volt.
- Nem a szomszédba megyünk akkor... és ha jól sejtem... nem is vagy túl boldog, hogy oda megyünk. Gond lesz? - tápászkodom végül fel a földről, pedig komolyan határozottan jól esett a hideg csempe a hátamnak, de muszáj összeszednem magam minél előbb, nem szórakozhatunk itt, ki tudja, hogy ki és mikor talál meg. Az viszont fontos, hogy tudjam mi vár ránk Texasban, mert ha nehéz menet lesz, arra jó felkészülni.

Yetta & Warren

- Nem, pont ezért látja azt, amit látni akar. A világ ennél egy kicsit több azért. – sokkal több, család, gyerek, feleség, munka, szórakozás, küzdelem, fájdalom….sok minden van, amiről szólhat a világ, de nem azért világ a világ, mert van valaki, aki megakar ölni. még ha ő ezt így gondolja és teljesen meg is van győződve róla. – Azt látja, ami maga előtt van, és nem azt, ami a felszín alatt rejtőzik. – de azt csakis akkor teheti, ha akarja is látni, márpedig ahhoz tenni kell, ő pedig eddig nem éppen olyan embernek tűnik, aki ezért nagyon tenni akarna. Mintha… jó lenne neki ez, de nem hiszem el.
- Nem tudhatja. – rántom meg a vállamat. Lehetett akár, vagy testvére….mindegy, de vannak szülei ez biztos, csak lemondtak róla minden bizonnyal, ami már való igaz, hogy nem éppen szülőhöz méltó, de sajnos nem mindenki lehet mintaszülő, és sajnos nem minden gyerek élheti át az igazi…szülői szeretet. – Nekem is elég kevés emlékem van a családomról. Mégis vannak. – na igen, texasiak, igazi kemény fickó az apám, az a fajta, akit baltával faragtak, miatta lettem rendőr, és egész sokra is vittem, egészen addig míg nem jött a baj, és el nem kerültem ide. Muszáj volt. Szükséges lépés volt, de nagy hiba is. – Még nem döntöttem el, hogy megöllek-e. Talán…tehetnél valamit, hogy döntésre jussak. – ennyire azt akarja, hogy megöljem őt? Jelen pillanatban nem őt, hanem a munkaadóját akarom elkapni, és el is fogom kapni, hogy aztán mi lesz Yettával…nem tudom, de még nem döntöttem el, és ez a jövő zenéje. – Az élete senkinek sem egyszerű. Lehetett volna rosszabb is. – neki is, nekem is, mindenkinek. Mindig van olyan, hogy rosszabb, és semmi értelme annak, ha azt hiszi, hogy a világon csakis ő járt rosszul. Nem , sokan vannak, akikre még csak rá sem találtak, akik egyedül nőttek fel az utcákon, kenyér helyet szemetet ettek.
- A lányomról és a feleségemről beszél. Ők csodálatosak voltak. – mondom neki ridegen. Ne beszéljen így róluk. Ők… maguk voltak a tökély. A feleségem mellettem volt mindig, segített, ott volt a legrosszabb és legjobb pillanataimban is, úgy szerette a lányunkat, ahogy ember szinte már ne tudott szeretni. - Ha nem próbálja meg, akkor soha nem is tudhatja ezt meg, nem? – arról már tudomást sem veszek, hogy nevetségesen naivnak titulált. Azt hisz amit csak akar. Nem vagyok naiv, de tudom, hogy az ember nem rossz, csak vannak akik igen, de általánosítani nem érné meg, mert biztos van, aki elfogadná. Persze, úgy nehéz, hogy gyilkos.
- Texasban. – mondom kicsit sem boldogan. Én oda nem tehetem be a lábamat, de… most muszáj lesz. Hazatérek. Csak nem mint hős, nem mint katona, nem mint rendőr. Hanem, mint bűnöző, mert megmondták ezt nekem már. Ha beteszem a lábam Texasba, végem.

Warren & Yetta

- Ez... más. Egész más, mindig van rá esély, hogy valaki el akar tüntetni az útból. Pont ezért tudom, hogyan működik a világ. - nem jól, nem szépen és kedvesen és nem befogadóan. Hiába hiszi azt, hogy minden olyan egyszerű, természetesen ez nincs így és soha nem is lesz. Ha nem tenném azt, amit, akkor jó eséllyel már részen nem is élnék, és hiába nem hiszi ezt el, attól még igenis így van. Az életem soha sem lesz nyugodt vagy békés, ez sajnos már csak így van, és nem hiszek benne, hogy valaha is elfogadna a világ egy olyat mint én. Rejtőzködnöm kellene, álcázni magam, csak ez az egy lehetőség lenne, ha a társadalomba akarnék beilleszkedni, pont ezért nem akarok.
- Kutyánk? - nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Persze semmi vidámság nincs ebben, csupán a keserűség és a fájdalom szikrái, részben a sérülésem, részben egyszerűen csak a múltam miatt. - Az a néhány halvány emlék gyerekkoromból nem utal ilyesmire. - rázom meg a fejemet. Nem volt idilli családom soha és nem is hiszem, hogy valaha lesz. Vannak emberek, akiknek ez jár... nekem nem hiszem. Már csak azért sem, amit ő is pontosan tud. A bűnök nem törölhetőek el csak úgy, nem mondhatjuk azt, hogy mások hibája, hogy ilyen vagyok, innentől hogyan lehetne csak úgy tovább lépni és úgy tenni, mintha nem lenne mögöttem megannyi halott? - Egyszerűen csak nem értem, miért érdekel ez téged... meg akarsz érteni? Megölni akarsz, nem megérteni. Azt akarod hallani, hogy a gyerekkorom, az egész életem abból állt, hogy képeztek, hogy kínoztak, hogy felkészítettek az életre, hogy megmutatták mennyire kegyetlen a világ és hogy kiöltek belőlem minden létező érzés és figyelmet? Ettől neked jobb lesz? - miért érdekelné, hogy milyen életem volt, vagy hogy mi tett ilyenné? Soha sem lesz semmi, és ő sem fogja csak úgy semmisnek venni azt, hogy megöltem a családját nem? Tudom jól, hogy ő is csak egy azok közül, akik végezni akarnak velem, csak épp egyelőre nem teheti meg, mert szüksége van rám ahhoz, hogy megtalálja azt, aki az egészet elindította.
- Mert ezt a feladatot kaptam és tudja jól, hogy két ember nem csinál csodát. - elhiszem én neki, hogy a felesége és a lánya mennyire jó emberek voltak, de... mindez mit számít? Két ember miatt nem lesz jobb semmi sem, két embertől még semmi se lesz jobb, semmi sem változott volna. - Hát persze lenne néhány, aki elfogad... és vajon az összes többi ellen tennének bármit, akik nem? Nevetségesen naiv vagy, ahhoz képest, hogy miken mentél át. - ezt azt hiszem még keményebben is meg tudnám fogalmazni, ha egyébként nem lennék rettentően rosszul és nem köszönne vissza hamarosan a nem létező ebédem is. Egyelőre azt hiszem az eszmefuttatás helyett rendbe kéne szedni magamat, az lenne az első lépés, mert egyébként nem jutunk egyről a kettőre. Arról pedig nem fog tudni egy könnyen meggyőzni, hogy olyan nagyon csodás életem lehetne, ha megpróbálnék beilleszkedni. Senki sem védene meg azoktól, akik nem fogadnának el és ez tény.
- Egy szenátor... nem lep meg, hogy ilyen berkekben is... van célpont. Merre találjuk? - van a listán más is róla, vagy csak a név? Bár gondolom, ha Warren rendőr, akkor nem lesz annyira nehéz megoldania, hogy megtaláljuk azt a bizonyos szenátort, az pedig már a könnyebb része, hogy a közelébe kerüljünk.

Yetta & Warren

- Na és? Sok olyan dolog van, amiről nem tud az ember. – rántom meg a vállamat. Sok mindent fedeznek fel manapság,szóval ennyi erővel senki nem ismerheti a világot, de én ismerem,akkor is ezt mondom, mert… Texasban nőttem fel, az egy kemény egy hely, és megtanultam az emberi kapcsolatokról mindent, amit csak lehetett. – De maga sem tudott arról, hogy megakarja öletni egykori munkaadója, igaz? Akkor ezek szerint maga sem tudja, hogy működik a világ? – ez csak meglepetés, újabb és újabb akadályok melyeket meg kell ugrani, én nem úgy tekintek rájuk, mint hátráltató tényezőkre, sokkal inkább úgy, mint próbákra, amiket sikerrel hajtok végre. – Maga ember. Tehát vannak szülei. Anyja és apja. Talán testvére. Sőt, esetleg kutyájuk is volt. Nem kizáró ok az, hogy zöld. Ez is csak genetika. – legalábbis én ezt gondolom, mert elég esélytelen, hogy földönkívüli lenne, akkor már minden hivatalos szerv őt üldözné, szóval… ő is csak ember, kicsit más, de az. – Magára ne vegye, hogy valaki érdeklődik. – ha sértődékeny lennék, akkor még el is húznám a számat de ugye nem vagyok az, így nem is sértődök meg, bár nem értem azt, hogy miért kell ezt így lereagálnia, mintha csak baj lenne az, ha valaki kíváncsissága kielégítésének érdekében kérdez tőle valamit. – Rendben, akkor tartsa meg őket magának. – ha attól jobb lesz neki, hát tegye csak meg egész nyugodtan, nem igazán tudok mit tenni vele, az ő élete, felőlem aztán azt tesz vele, amit akar és azt oszt meg belőle, amit akar, és akivel akarja ugyebár. Ez vagy én vagyok, vagy nem.
- Ők voltak a legjobbak. Megölt két embert, akik elfogadták volna. – a lányom és a feleségem nem voltam semmilyen értelemben véve sem elutasítóak. Igen, a feleségem féltette a lányunkat, de ez így volt rendjén, viszont nem nézett volna szörnyként Yettára. A véleménye azonban valószínűleg megváltozott akkor mikor Yetta megölte őket. – Nem azt mondom, hogy minden ember ilyen. De vannak olyan emberek, akik képesek lennének elfogadni, hogy ön más. Persze, más kérdés az, hogy alapjaiban véve megvan minden joguk utálni magát, hiszen könnyen lehet, hogy megölte már valakijüket. – én sem azért akartam őt megölni, mert ilyen. Azért, amit tett. Mert elvette tőlem a lányomat és a feleségemet.
- Aki nem kockáztat az nem is nyerhet. – rántom meg a vállamat, de nem akarok ebbe igazából jobban belemenni. Való igaz, hogy haladunk, de közel sem biztos az, hogy pont abban az ütemben, mint amiben kéne. Csakis az számít, hogy célt érjünk. Minél gyorsabban, annál jobb. – A következő név a listán egy…szenátor. – mondom kissé meglepve, mert nem igazán számítottam arra, hogy egy szenátor lesz majd az, aki feltűnik, hiszen azokat mindig is alávalónak tartottam, de… nem ennyire. Kitudja, könnyen lehet, hogy ő az emberünk, de az is lehet, hogy ez csak egy újabb zsákutca.

Warren & Yetta

A szavaira csak a fejemet rázom meg, épp csak alig, hogy ne törjön rám újra a még erősebb szédülés, de attól még nem hiszek neki. Persze... tudja, hogy mit tett volna, mert tud mindent magáról. Igenis vannak olyan helyzetek, amikről nem tudhatjuk, hogy adott pillanatban mit is tennénk és épp ezért ő sem tudhatja. Ha csak úgy szembe jöttem volna teszem azt vele az utcán és nem lenne semmi, ami miatt legszívesebben megölne... akkor sem hiszem el, hogy ne döbbent volna le és nem az lett volna az első gondolata, hogy káprázik a szeme. Az emberek egyformák... maximum akad olyan, aki azt hiszi, hogy kivétel, de éles helyzetben megmutatkozik, hogy egyikük sem az.
- Tényleg biztosan tudod, hogyan működik a világ? Pár... hónapja még azt sem tudtad, hogy léteznek olyanok, mint én. - ne mondja nekem, hogy mindent tud és ennyire biztos magában. Én is azt mondom, hogy elvileg mindenkinek van gyenge pontja, de engem arra tanítottak, hogy ezt megtaláljam és annak a fickónak... neki nem volt! Vagy, ha van is, nem tudom, hogy én meg tudnám-e találni, vagy ő. Addig jó nekünk, amíg nem ő az emberünk, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudnánk kezdeni vele valamit... - Mondom, hogy nem ismered a világot... nem tudhatod, hogy hogyan születtem. - és azt hiszem valahogy nekem is egyszerűbb abban a hitben élni, hogy nincsenek szüleim. Ha vannak is... számomra nem léteznek, hiszen ha voltak eldobtak csak azért, mert ilyen vagyok. Akkor... inkább ne is legyenek, mert ilyen emberekre nincs szükségem. - Miért érdekel egyáltalán? - vágok vissza kissé talán hevesebben, mint kéne, aminek hála újra csak egy élesebb szisszenéssel reagálom le a fájdalmat, ami szétárad a testemben. - Nem sokra emlékszem a kezdeti időkből... csak néhány foszlány, de... amiről vannak emlékeim, azok nem mesélni valók. - teszem aztán mégis hozzá. Hogy miért? Magam sem tudom, nem beszéltem még soha senkinek sem ilyesmiről, azért is mert még soha senki nem is kérdezett róla, de őt is maximum a kíváncsiság hajtja, vagy... talán pont az említett gyenge pont keresése, hiszen azzal tisztában lehet, hogy nem lenne könnyű dolga ellenem. Ki kell ismernie ahhoz, hogy amikor eljön az ideje, akkor végezni tudjon velem igaz?
- Nem kellett ismernem őket. - tisztában vagyok azzal, hogy mit gondol és talán az ő szemszögéből a dolog még jogosnak is mondható, de az enyémből nem. Engem erre neveltek, erre képeztek ki és nem vagyok másra alkalmas. És ha lennék is... ha akarnék is változtatni, nem mehetek ki csak úgy az emberek közé és nem állhatok neki dolgozni egy normál munkahelyen emberek között... egyszerűen lehetetlen, az az átlagos és normális élet nem nekem lett kitalálva. - Ne nevettess! Ne mondd nekem azt, hogy ha betérnék bárhová is, akkor nem lepődne meg mindenki, nem tartanának tőlem, rosszabb esetben nem akarnának felboncolni, hogy kiderítsék miért vagyok ilyen. - ne mondja már nekem, hogy csak rossz embereket ismerek. Éltem az utcán, volt rá példa, hogy a kiképzés részeként egyszerűen kitették a szűrömet, hogy magamtól kelljen rájönnöm, hogy nincs más választásom, mert nincs olyan, aki segítene és ha van is... mire megtalálnám addigra így is úgyis vége lenne. Ne legyen naiv, az nem áll jól egy megkeseredett zsarunak.
- Pár hete kezdtük el nem? Haladunk... ha túl gyorsak lennénk, már nem élnénk. - így is meg akartak ölni már az elején és jelenleg épp nem vagyok olyan állapotban, hogy csak úgy talpra szökkenjek és megnézzem a következő nevet. Szeretném de sajnos nem megy olyan egyszerűen, ahogyan jó lenne, ha menne. És most nem is az idő a lényeg, hanem hogy én ott leszek-e egyáltalán a végén, mert ami van az nem igazán akar rendbe jönni most. Átveszem tőle a fiolát, egy árva kérdésem sincs, nem kínlódott volna eddig is, ha meg akarna ölni igaz? Szó nélkül hajtom fel, csak kicsit fintorgok és engedek végül a lábamnak, hogy lecsússzam a földre. Most még jót is tesz a hideg csempe, aminek a fal mellett nekidönthetem a hátamat. - Nézz... meg a listát... jobban leszek. - nem lehetek gyenge, nem is mutathatom magam annak. Még talán most is képes lennék felállni és végezni bárkivel, csak... egy fokkal nehezebben menne és az összes maradék erőmet bele kellene ölnöm.

Yetta & Warren

-Tudom, hogy mit tettem volna, mert ismerem magamat. – nem tettem volna azt, amit velem tettek, én…bíztam volna magamban a helyükben, akármekkora képtelenségnek is hangzott az, amit mondtam nekik. Én meghallgattam volna magam, tettem volna valamit, ellenben ők elküldtek a fenébe azzal, hogy gondolkodjak el ezen még egyszer, mert… rosszul járok, ha nem. – Amúgy is igazam volt. – ő ölte meg a családomat, ő végzett velük, ő volt a fegyver, amit valaki más húzott meg, és én ezt a valakit akarom megtalálni, mert ő tűzte ki a célt, miatta haltak meg, az eszköz…Yetta,már más dolog. Meg kell találnom azt, aki ezt tette a családommal.
- Minden bizonnyal, különben nem lennének olyan emberek, mint maga. – persze, sejtettem már sok dolgot, de nem ezt, ez elégé… meglepett, és azt hiszem máshogy látom a világot, de nem úgy, mint ő,mert én benne élek, és nem csak látom azt kívülről, mint ő. Én a társadalom tagja vagyok, Yetta elszigeteli magát. – Mindenkinek van gyengepontja, a világ így működik. – mindeninek van, olyan nem létezik, hogy ne legyen, és bármit is mond erről, én akkor is így fogom gondolni, és így is van. Mindenkit le lehet győzni. Őt, engem, azt akivel találkozott…csak meg kell találni az ehhez szükséges gyenge pontot. – Mindenkinek vannak szülei. Erősen kétlem, hogy egy laborban rakták volna össze. – nem Frankeinsten, hanem ember, így hát kell legyenek szülei, de nyilvánvalóan az a logikusabb megoldás, hogy a szülei eladták őt, vagy hasonló, ami kegyetlen tett, ugyanis egy szülőnek kötelessége. – És ha kidobták, akkor hol nevelkedett? Az utcán nőtt fel? – nem hinném, annak elég gyorsan híre ment volna, ha egy zöld nő rója a város utcáit, így feltételezem, hogy valahol kiképzést kellett kapnia, és elég sok olyan szervezett van, aminek még csak a létezéséről sem tudunk, így hát… a leglogikusabb magyarázat az, hogy valami elszigetelt helyen képezték ki.
- Nem ismerte a feleségem és a lányom. – de megölte őket. Pedig ők aztán a legkevésbé sem voltak ítélkezőek, sőt, szerintem a lányom imádta volna azt, ha kiderül, hogy léteznek …különleges, fura emberek is a világban, akik olyan dolgokra képesek, amire ember még csak gondolni sem mer. De ő már nincs. – Gyilkosokat ismer, még csak azokat sem ismeri, akiket megöl. Nem nehéz csalódni az olyan emberekben, akikben a becsületnek a nyoma sincsen meg. – rossz helyen keresgél, ugyanis nem minden ember egyforma, ahogy gondolom az ő hozzá hasonlóak sem egyformák, hiszen akkor már rég megtámadtak volna minket, vagy tudom is én, de… a lényeg a lényeg: általánosítani ostobaság. – Túl rövid idő alatt? Mi számít elég időnek? – több év? Nem, nem akarom ezt évekig húzni én végezni akarok most, azonnal azzal, aki ezt tette velem. Tönkreakarom tenni, hogy érezze azt, amit nekem kellett éreznem miután elvett tőlem mindent. Megakarom ölni és meg is fogom ölni.
- Igen, ezt már én is észrevettem, de ha nem tudom mi, akkor nem is tudok segíteni. – ahhoz tudnom kell, hogy mi baja van, és ha még ő sem tudja akkor… komoly gondok vannak, ez már szinte biztos. Keresgélek egy kicsit az elsősegély dobozban és furcsállva emelem fel az egyik átlátszó folyadékkal teli fiolát. – Igya ezt meg! – erős méreg ugyan, de már bizonyították, hogy ezzel együtt semlegesíti is az összes másik mérget az emberben.

Warren & Yetta

-Könnyű ezt mondani, de ne mondd nekem biztosra, hogy tudod, hogy ilyen esetben mit tettél volna. - nem vagyok a toppon, de akkor sem tudom megállni, hogy ne reagáljak most is a szavaira. Igen belekötök, mert nem szeretem, ha valaki valamit kijelent, miközben igenis nem tudhatja, hogy ő ilyen esetben hogyan reagált volna. Nem tudhatja és kész! Azt sem, hogy nem ítélt volna el csak azért, ahogyan kinézek. Eddig még nem találkoztam olyannal, aki ne nézett volna rám nagyon is furcsállva csak azért, mert így nézek ki, még azok is így vannak ezzel, akik ugyanúgy mutánsok, mint én is, szóval... az előítélet mindenkiben ott van. Ez nem kérdés, sajnos tény, hiába nem ismeri be.
- Álomvilágban élsz. - gyenge pont, na persze. Annak a fickónak nem volt, és ha én nem találtam, akkor tényleg nincs is. Az a fickó más volt, túlságosan erős, túlságosan... nem is tudom. Amire ő képes volt, arra szerintem ember nem lenne képes. Hiába, hogy én magam sem vagyok teljesen ember, de ő... még a ruháján sem látszott, hogy eltaláltam. Láttam már sok mindent, de ilyesmit még nem igazán. De ringassa csak magát abban a hitben, hogy mindenkinek van gyenge pontja, maximum nagyon fog tévedni. - Nincsenek szüleim. Ha voltak is valaha... a legnagyobb eséllyel irtóztak tőlem és kidobtak... tehát nincsenek szüleim, akiktől kérdezhetnék. - és nem is akarok kérdezni. Talán ez szimpla dac, talán keserűség, nem is igazán számít, de mégis mit kérdezhetnék mégis? Azt, hogy miért vagyok ilyen? Nem vagyok az a kesergő típus, hogy azon siránkozzak nekem miért nem volt gyerekszobám, hogy miért nem játszhattam barbikkal és miért abból állt az eddigi életem, hogy kiképezzenek. Mit érnék el azzal, ha siránkoznék? Felesleges és egyben időpocsékolás is, én pedig nem teszek olyat, aminek nincs semmi haszna.
- Épp elég embert ismerek ahhoz, hogy cseppnyi bizalmam se legyen feléjük. - én igenis tudom, hogy ki milyen. Tudom, hogy az emberek nem jók, hogy nem fogadják el, ha valaki más. Lehet, hogy vannak kivételek, de hát... biztosan olyan oroszlán is van, amelyik nem öli meg puszta jó szándékból a gepárd kölykeit, de attól még az oroszlánok többsége ezt teszi és egy kivétel nem tesz soha sem csodát. - Túl sokat akarsz, túl rövid idő alatt. - rá fogunk jönni, hogy ki az, már így is tettünk lépéseket, már szemet szúrtunk neki, ez pedig bőven elég ok arra, hogy reméljük, hogy elérjük majd a célt. Hogy aztán majd a végén befejezzük ezt, és elváljanak útjaink így... vagy úgy.
A kérdésére csak a fejemet rázom meg, de már attól is forogni kezd a világ körülöttem, úgyhogy azt hiszem ezt inkább a későbbiekben hanyagolni fogom. - Nem tudom, hogy mi a baj, de... valami biztosan. - a kérdésére újra csak a szemem kerekedik el. Piros a szemem? Fogalmam sincs, valami tényleg nincs itt rendben, ez már nem kérdés. Akkor csak még nyilvánvalóbbá válik, amikor határozottan rosszul érzem magam, hiába a pohár víz, amit megittam. Hirtelen pattanok fel és veszem az irányt a fürdőszoba felé. Nem vagyok szégyenlős típus, az hogy azt a kevés vizet is kiadom magamból nem zárt ajtók mögött fogom tenni, főleg, mert nem sok időm van még ajtót is csapkodni. Nem ettem már jó ideje, így nem jön ki belőlem semmi érdemi. Gyors arcmosás jön, és a tükörben már egyértelműen látszik, hogy a szemem nem csak egy pillanatra lett vörös, konkrétan be van vérezve és már nem tűnik el a pirosság. Valami... nagyon nincs rendben, ez már nem is kérdés.

Yetta & Warren

- Nem. De adtam volna esélyt a dolognak, és nem kiáltottam volna ki bolondnak azt, aki ezt mondja nekem. Nem hurcoltattam volna meg. – mert ezt tették, megaláztak, hogy fogjam be, és inkább koncentráljak valami olyanra, ami…elvonhatja a figyelmemet. Nem voltam rá képes, minden halottban a feleségemet és a lányomat láttam, csakis arra tudtam gondolni, hogy a gyilkosuk még szabadlábon van. Valószínűleg én sem hittem volna a helyükben magamban, de nem tettem volna meg mindazt az aljas, szánalma dolgot, amit ők tettek velem. Én esélyt adtam volna, hogy kiderítsem az igazságot, támogattam volna, bármennyire is őrültségnek hangzik, mert én voltam a legjobb, és nyilván nem őrülök meg egyik pillanatról a másikra.
- Attól még mindenkinek van gyengepontja. Egyensúly. –mutatom a kezeimmel is, ahogy a mérleg billeg. Nincs olyan, hogy valaki legyőzhetetlen legyen, mindenkit le lehet győzni, mindenkinek van gyengepontja, csak meg kell azt találni és kíméletlenül kihasználni. Ebben nagyon is jó vagyok. – Jól van, maga tudja. De ha nem kérdez, akkor ne csodálkozzon, hogy nem kap válaszokat. – ahhoz, hogy találjon valamit, előbb keresnie kell, márpedig nekem nem úgy tűnik, mintha keresne bármit is. Pont ellenkezőleg, mintha nem tenné, pedig minden bizonnyal érdeklik őt a történtek, az embert mindig érdekli a múltja, mindegy mi volt benne.
- Nem ismer mindenkit. – ismétlem meg őt, a szavait hallva. Mégis honnan veszi? Elvégre ő sem tudhatja milyen emberek vannak, mindenkit nem ismerhet, de gondolom azt fogja válaszolni, hogy… ez a megérzése. És én ezt el is fogadnám, elvégre nekem is szoktak megérzéseim lenni, és mindig hallgatok rájuk. – Talán jobb is lett volna, ha ő lenne az emberünk. – ha én halok meg, és most élhetnének … a feleségem és a lányom….bárcsak élnének! Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért pont én? Miért pont az én családom? Miért a családom és miért én? Hát már ennyi becsület sincsen az emberekben?
- Elég közel akkor lennénk, ha tudnánk ki ő. – de nem mondom, hogy nem jó úton járunk, mert így, vagy úgy, de előbb-utóbb megfogjuk tudni annak a görénynek a nevét, és farkasszemet nézhet a pisztolyommal, miután elvettem tőle mindent, amit szeret. Legyen ez család, vagy pénz… elveszem tőle mielőtt megölöm. – Van ötlete, hogy mi? – az ő teste, az ő képessége, gondolom tudja, hogyan működik, és hogy mi nem működik úgy, ahogy kéne, igaz? Vagyis… nem tudom,hogy mi ő, de neki kell tudnia azt, hogy mit kell tegyek annak érdekében, hogy ne haljon meg. Nem ismerem a képességét. Már éppen nyúlnék a dosszié felé, amit találtunk nem is olyan régen, hogy a következő nevet mondjam, mikor megpillantom azt a csupán néhány másodpercre felvillanó vöröset a szemében. Félúton megállok a mozdulatban és visszateszem a dossziét. Nem, így jelen pillanatban semmi értele sincsen foglakozni ezzel, mert még nem vagyunk készen. – Van ötlete arra, hogy miért lett vörös a szeme? – pillantok rá kérdőn. Én nem tudom ennek az okát, talán ő sem, de remélem, hogy tud valami használhatót mondani,mert… ha nem, akkor kénytelenek leszünk improvizálni, az pedig a jelen körülmények között azt kell, hogy mondjam, nem lenne valami túlzottan szerencsés dolog ránk nézve.

Warren & Yetta

- Gondolom te sem hitted volna el, ha nem a saját szemeddel látsz nem? - azért a legtöbb ember ilyen, az a hiszem, ha látom típusú és nem igazán gondolnak arra, hogy valaki képes durva dolgokra, vagy hogy netán zöld bőre van és úgy ugrál, mint egy igazi akrobataművész, vagy inkább annál is sokkal jobban. Ilyen téren a feletteseit meg lehet érteni. Az meg már végképp az ő baja, hogy abba sem gondol bele, hogy lehetnek még olyanok, mint amilyen én is vagyok. Szerintem ez innentől már evidens, de maximum kérdez, csak hát kétlem, hogy bármikor kérdezne, inkább szeretne belém állítani valami éles tárgyat, ami fájdalmat okoz nem?
- Nem ismersz mindenkit. - nem vagyok biztos abban, hogy annak a fickónak is van gyenge pontja, akit el kellett volna tennem láb alól. Az a pasas... komolyan olyan volt, mint valami sebezhetetlen akárki, nem hiszem, hogy túl könnyű lenne eltenni láb alól. Az viszont talán most először meglep, hogy embernek titulál, sőt... talán még jól is esik? Addig a pillanatig, amíg nem említi a szüleimet. - Nem kérdezek meg senkit. - ennyit sikerül válaszolni, vagy inkább odavakkantani neki. Hát igen kellemetlen kérdés. A szüleimről semmit sem tudok, emlékeim sincsenek róluk. Az a néhány kósza emlék egy személyről van de... szint alig, pár villanás, hang... illat, de alig. A néhány pozitív emlékemet is kiölték belőlem, ezek alapján a szüleim eldobhattak, vagy talán nem is voltak soha, nem jártam én ennek jobban utána... mi értelme lett volna? Senki sem akar azzal szembesülni, hogy nem kellett annak, aki elvileg megszülte.
- Ez benne van a pakliban, de az a fickó nem olyan volt. Nem fenyeget... ha az útjában álltál, téged öletett volna meg. - vagy tette volna meg saját kezűleg, de én nem hiszem, hogy taktikázott volna, vagy megpróbál ráijeszteni akár ő, akár bérgyilkosokkal téve meg ezt. Igen megérzés, de elég sok ilyen embert ismertem már, elég sok durva emberrel találkoztam már, veszélyesekkel, akik olyanok voltak, mint a célpontunk is, és nagyjából azért tudom, hogy melyik milyen, vagy hogyan kezelik a durvább helyzeteket.
- Megtaláljuk, már így is közelebb vagyunk hozzá... sőt jó eséllyel elég közel. - hiszen meg akart öletni a temetőben is, aminek minden bizonnyal meg volt a jó oka. Fél tőle, hogy megtalálhatjuk, fél tőle, hogy közelebb kerülünk hozzá és nem fogunk leállni. Végül is mi veszteni valónk lenne? Warren családja halott, nekem soha nem is volt... elmegyünk a végsőkig és ezzel ő is tisztában van. De most először rendbe kell szednem magam, amihez kell a víz és... a pihenés és nem igazán értem, hogy még mindig mi a baj, ami miatt nem jövök rendbe. Talán méreg is volt a szervezetemben, talán azt még tisztítja. - Nem tudom... olyan, mintha valami nem úg működne, ahogyan kell. - próbálok felülni, de ez sem sikerül, pedig baromira igyekszem, legalább az asztalról lemászni, de majdnem sikerül belőle szépen elzuhanni a padlón. Végül csak megkapaszkodom, hogy átdobjam magam a kanapéra. Kissé kopott, nem a legtisztább, de mégis csak kényelmesebb, mint a kemény asztal. - Nézzük... nézzük a következő nevet. - én nem, de ő láthatja közben azt, hogy egy pillanatra a szemem lilás színe pirosasan villan fel, de aztán el is tűnik a jelenés.

Yetta & Warren

- Mondja ezt a feletteseimnek. – na igen, ők nem hittek nekem, sőt, bolondnak bélyegeztek, és az arcomba is mondták ezt. Felejtsem el a dolgot és folytathatom a karrierem, vagy repülök és a karrieremet egy életre tönkreteszik. Nem sok választásom volt, de közben persze végig a zöld nő után kutakodtam. Most meg van, és minden bizonnyal ki fognak rúgni. – Volt jobb dolgom is, mint azon gondolkodni, hogy hány magaféle van még. – de így legalább néhány lezáratlan ügy is megmagyarázásra kerül. Nem az enyémek, nekem ilyen nem volt, a családom ügyét kivéve, de sokan voltak kollégák, akik nem tudtak mit kezdeni. Gyilkosság, ahol nincs gyilkos fegyver, semmi bizonyíték, csak egy holtest? Sok mindent nem lehet kezdeni azzal.
- Mindenkinek van. – nem értek egyet vele. Mindenkinek van gyengepontja, ahogy minden hozzá hasonló sem isten. Vannak korlátaik, és vannak gyengeségeik is, csak meg kell találni, hogy mi az, és kegyetlenül lecsapni, más különben a dolog nem működik sehogy sem. – Maga ember. Maximum nem olyan, mint a többi. Miért nem kérdezi meg a szüleit? – mert azok mindenkinek vannak, ugye? Feltehetően neki is, bár erősen kétlem, hogy tartaná velük a kapcsolatot, a legtöbb ember ugyanis fél a mástól, így hát ha valaki megpillantja, hogy az újonnan született gyermeke zöld… nos az megijeszti őket. – A hatalmasoknak van mindig a legtöbb bérgyilkosuk. Nem szeretik bemocskolni a kezüket. – aki megteheti, általában nem saját kezűleg végzi az ügyeit, bár persze ilyenkor felmerül a kérdés, hogyan bízhat nagy horderejű dolgokat ismeretlenre? Egyszerű, utánuk néz, elvégre olyan embert kell találnia, akinek a legkevesebb a hiba százaléka. – Remélem a megérzése nem hazudik magának. – mert ha mégis ő az, akit keresek… nos, akkor meghal, nem különösebben érdekel, hogy mennyire erős, mindenkinek van gyengepontja, én pedig remekül értek ahhoz, hogy ezt megtaláljam. Tönkrefogom tenni a családom gyilkosát, hogy könyörögjön szinte már a halálért. Ezt ígértem, és be is tartom. – Vannak, akik jól tudnak színészkedni. – ez nem én vagyok, én túlságosan is… merev vagyok ehhez, ahogy azt mondani szokták az emberek nekem, de nem volt ezzel soha sem különösebb bajom, nem érdekelnek mások, ha akarok valamit, akkor megszerzem és nem kezdek el színészkedni, mint valami hülye kölyök.
- Más nyom nincs. De legalább néhány névvel már rövidebb. nem is egyszerűen csak néhánnyal, akármennyire is sikertelen volt a kutatás, legalább azt tudjuk, hogy kiket húzhatunk ki, és ha így folytatjuk,akkor meglesz az az ember, akit keresünk. A férfi, akit halálra ítéltem, aki elrendelte a családom elleni gyilkosságot. Megölöm. A szavaira csak bólintok és egy fél perc múlva már egy vízzel teli pohárral a kezemben érek vissza, amit odaadok neki. Majd a szoba sarkában lévő asztalhoz lépek és kipakolom a fegyvereimet, hogy ne zavarjanak, hiszen nem volt még időm rá, előbb Yettából kellett kiszednem a szögeket. – Menny idő, míg rendbe jön? – tudni akarom, hogy mennyi időt fogunk még itt tölteni, mert ha keveset, akkor talán nem ártana közben megtervezni a következő lépésünket..

Warren & Yetta

- Végül is meg tudom érteni. - igen itt jönne egy sima vállvonás abban az esetben, ha egyébként az nem járna most túlságosan nagy fájdalommal, így végül semmi hasonló nem történik, csak a szavaimat hallja. Egyébként tényleg jogos, alapvetően egy zöld nő nem igazán átlagos. Sok mutáns él a világban, akik nem olyan érdekesek, nem feltűnőek, bárki azt hiheti, hogy átlagos emberek, amíg nem mutatnak valamit, de én... más vagyok, én mindig is ilyen voltam, így születtem, maximum el tudom rejteni, ha nagyon koncentrálok rá, de... az is csak rejtőzködés, és miért kéne folyton mást mutatnom, mint ami vagyok? - Azt hittem ez már eleve evidens. - hogy igen, vannak még olyanok, mint én, maximum eddig még nem látott egyet sem, vagy inkább nem tudta, hogy lát-e. Az pedig, hogy ki öl embereket...ez nem hiszem, hogy azon múlna, hogy valaki mutáns vagy sem, az emberek is lehetnek gyilkosok, ha azt nézzük, akkor valahol ő maga is az. Vajon még rendőrként soha nem ölt meg senkit sem? Akár csak véletlenül, vagy mert azt hitte, hogy bűnös? És ha az ember téved? Ő sem olyan szent, mint hiszi, sőt... szentek nem léteznek, mindenkinek vannak hibái.
- Mindenkinek van gyenge pontja, vagyis... a legtöbbeknek van. - még nekem is és a magamfajtáknak is, bár azért nem rég az is kiderült, hogy talán nem mindenkinek, hiszen az a fickó... Tudom, hogy eltaláltam, biztos vagyok benne, nem szoktam hibázni, de egyszerűen helyrejött, még a ruhája is, mintha mi sem történt volna és ez azért még engem is határozottan meglepett, de nem én vagyok a kíváncsi kutató, hogy rájöjjek mi is történt vele pontosan, hogyan rakta össze magát. - Akkor ezzel már ketten vagyunk így. - igazából én se nagyon tudom, hogy mi vagyok pontosan. Találkoztam már hozzám hasonlókkal, de válaszokat eddig még senki sem adott. Nem tudom, hogy mitől lettem ilyen, nem sok emlékem van a gyerekkoromból és azok akik neveltek... inkább kiképeztek nem sokat meséltek arról, hogy ki vagy, mi vagyok. Talán ez soha nem is derül ki, de őszintén szólva már fel adtam régen, hogy ezt megtudjam, talán nem is számít igazán. Csak azt tudom, hogy ebben az átkozott világban élek, ahol más módon nem maradhatok életben, csak ha teszek érte, ahol gyűlölne bárki, aki látna, vagy minimum félne tőlem és ahol... nincs helyem, de valahogy mégis életben kell maradnom. - Mondhatnám, hogy megérzés, de tiszta logika, az a fickó... túl erős és nem olyan típus, aki valakinek a családjára küld bérgyilkost. - egyszerűen nem ő volt és kész, érzem, tudom, nem illik rá ez az egész, nem logikus. Szerintem, ha az a pasas el akar intézni valamit, akkor azt elintézi saját kezűleg és kész, nem szórakozik vele, nem teketóriázik és végképp nem mást küldd maga helyett. - Plusz nem ismert fel. Szerinted, ha ő bérelt fel, akkor nem tudná, hogy ki vagyok? - mert ahhoz elég következetesnek tűnt, hogy maga intézze az ügyeit és ne másokra bízza.
- Tehát eddig semmi... remek. Folytatjuk akkor a lista alapján igaz? - közben azért megpróbálok kicsit feljebb tápászkodni, amennyire legalábbis megy, mert még mindig nem vagyok tökéletesen a toppon, akármennyire is próbálom összekapni magamat. - Hozna egy kis vizet? - talán az majd segít... remélem, mert még sok a dolgunk, én pedig nem hagyhatom el magam és nem utolsó sorban nem szoktam ennyire elgyengülni semmitől sem.

Yetta & Warren

- Először magáról is azt hittem, hogy földönkívüli. – rántom meg a vállamat. Na igen, mégis mi juthatott volna eszembe először? Meglátok egy zöld nőt… először még az én fejemben is megfordult, hogy talán megőrültem, hogy talán elmentek otthonról és tényleg valami törés lett bennem a családom halálakor, de szerencsére az első megérzés téves volt, ahogyan ezt bizonyítja a mai nap is. Nem őrültem meg, de persze mindenki más őrültként nézett rám. Mindegy, ők nem számítanak, egyedül az a fontos, hogy elkapjam azt, aki a családomra fegyvert fogott, a fegyver pedig Yetta volt. Az ember azt hinné, hogy tudják, hogy ki bízza meg őket. – De jó tudni, hogy mászkálnak még magafajták az utcákon. Gondolom nem mindegyikük öl embereket. – ha bárki lehet az, akkor gondolom gyerekek is, és elég veszélyes gondolatnak tartom már azt is, hogy gyerekek gyilkosok lennének. Gyereket talán nem lennék képes ölni. Öltem már nőt, férfit,öreget, de gyereket…gyereket nem.
- Nem, nyilván nem sebezhetetlen. – rázom meg a fejemet. Nem, soha nem hittem azt, hogy sebezhetetlen lenne, az elég abszurd dolog, de gondolom van olyan… különleges ember, akinek biztos az a képessége, hogy nem sérül. Legalábbis elképzelhetőnek tartom, ha már vannak olyanok, akik képesek mások fejébe és testébe is belemászni. Elég betegesen hangzik. – De nem gondoltam volna arra, hogy szögekkel így el lehet bánni a maga… képességével. – vagy hívja, aminek akarja, még csak azt sem tudom, hogy ők különleges emberek mégis magukat hogy nevezik. A különleges embert annyira nem érzem a célnak megfelelőnek, mert Yettát csak egy gyilkosnak tartom, aki végzett a gyerekemmel és a feleségemmel, nem érdemli meg, hogy akár csak egy pillanatra is különlegesnek gondoljam. – Amúgy is, gőzöm nincs arról, hogy egyáltalán mi maga. – földönkívüli, valami … genetikailag módisított két lábon járó fegyver, nem tudom, ötletem sincsen, én csak ember vagyok, egy egyszerű bosszúszomjas zsaru, nem mondta senki sem, hogy zöld nőkkel találkozom majd. Amikor beszélni kezd, szerzek egy széket, és leülök rá, mert semmi kedvem állva végighallgatni az egészet, de előtte persze gyorsan teszek egy kitérőt a mosdóba, hogy lemossam magáról a vérét, ami… nem is tudom, hogy vér-e egyáltalán, vagy valami speciális folyadék, netalántán neki csak egyszerűen más színű a vére. – Miért olyan biztos, hogy nem ő az, akit keresünk? – elbánt vele, ezek szerint van hatalma, és nem egy egyszerű kis pitiáner drogost keresünk, nem? Persze, elhiszem neki,ha megmondja a miértet, elvégre őt is megakarja öletni a Bíboros, nemcsak engem, így közös ellenségünk van, kényszer szövetségre léptünk. – Az én emberem egy senki. Egy nagyobb cég társtulajdonosa volt, biztosan nem az, akit keresünk. – volt, mert megöltem. Nem igazán tudok mindig elbánni a bennem lapuló démonokkal, és mikor az a pasas a családomat becsmérelte… nos finoman szólva is felkaptam rajta a vizet, jobbnak láttam inkább, ha megfosztom a nyamvadt életétől.

Tárgy: Re: Warren & Yetta - Egy lépéssel közelebb

» Yetta & Warren - Szemtől szemben
» Warren & Yetta - New York felé félúton
» Yetta Marcerez
» Zane & Yetta - Új megbizatás
» Sheena & Warren - Válaszok nyomában