Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
"We can all shape our destiny, but none of us get to escape our fate."
Userinfo: Főkarakter
Név: Jasper Kyle Worthington Mutáns név: Őrangyal Születési dátum és hely: Anglia, Liverpool ~ 1964. május 3. Besorolás: Független mutáns
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Angyalszárny Osztályozás: Delta mutáns Aktiválódás: 5 éves kor (Ekkor kezdtek el kinőni) Képesség jelenlegi szintje: Két, teljesen kifejlett, fekete tollazattal borított angyali szárnnyal rendelkezik, mellyel a levegőbe képes emelkedni, és repülni. Nemcsak saját, de akár nagyobb súlyt is képes így elbírni, így más embert is a levegőbe emelve magával. Természetesen minél nagyobb a súly, annál nehezebb számára is a repülés, és szárnyai is hamarabb fáradnak el, mint amikor csak ő maga szelné a levegőt egyedül. Ezek a szárnyak érző testrészekként funkcionálnak, tehát ugyanúgy érzi, ha megérintik, s ugyanúgy reagál is a fájdalomra, ha például egy tollát kitépik. Képesség távlatai: Szárnyai nem fejlődnek már tovább.
Másodlagos képesség: Angyalvér Képesség jelenlegi szintje: Vére különlegesebb, mint az átlag embereké, ez pedig így van születésétől fogva. A szervezetében található mutagén ugyanis nemcsak angyali szárnyainak kinövését tette lehetővé, de sejtszinten is hat a fiúban, melynek köszönhetően vére is "értékesebb". A fiúban ez úgy nyilvánul meg, hogy kisebb betegségeknek és vírusoknak tökéletesen ellenáll a szervezete, vérének regeneráló hatása ugyanis erősíti immunrendszerét. Azonban ha ezt a vért egy beteg kapja meg, azonnal enyhíti annak szenvedéseit, és elkezdi felgyógyítani a beteg testet. A betegség mértékétől függ, hogy a véradás teljesen felgyógyítja-e az alanyt vagy csupán a tüneteit enyhíti. Például egy rákos beteg daganatának esetében fennáll a lehetősége, hogy a bevitt vér sem szünteti meg karcinoma létezését, de csökkentheti a fájdalmakat, és akár a tumor méretét is. Mivel egy betegség rengeteg módon szövődhet tovább, nem is tudni pontosan, adott esetekben miként hat majd a vér, különösen, ha halálos betegekről van szó. Vére különlegessége még továbbá, hogy a gyors regenerálófaktor mellett alkalmazkodóképesek is a vérsejtek, így teljesen mindegy, milyen vércsoporttal rendelkezik a beteg fél, az alany szervezete mindenképp befogadja a kapott vért, nem löki ki azt. Képesség távlatai: Vére a jövőben akár gyógyszerként is működhet olyan betegségekre, melyek ellen eddig nincs igazán hatékony ellenszer.
Jellem: Jasper igen összetett jellem, ugyanis egyszerre képes megértően, kedvesen, törődőn bánni másokkal, és ugyanakkor borzasztó nehéz megnyílnia igazán bárkinek is. Alapvetően zárkózott srác, aki nem szívesen beszél magáról vagy épp arról, hogy mi is zajlik benne, így gondolatait is jobbára megtartja magának, vagy épp leírja naplójába, bármennyire is gáz. hogy egy srác az ő korában naplót ír. Titokban tartja mutáns létét, mert tart attól, hogy azok a haverok, akik az évek során mellészegődtek, ellene fordulnának, és ugyanúgy szörnynek tekintenék őt, mint tulajdon apja. Emiatt és múltja miatt aztán rengeteg ellenszenv és harag gyűlt össze benne, mely olykor a felszínre is tör, általában akaratán kívül. Bizalmatlan típus, nem enged közel férkőzni magához szinte senkit, ezért is félti azt a kevés barátját, akikkel büszkélkedhet, és kimondatlanul tart is a véleményüktől, hogy mit gondolnának róla, ha megtudnák a titkát. Velük szemben egy rendes, átlagos srác, de a külvilágban mindenki másnak egy olyan személyt mutat, aki nem törődik mások véleményével. Sokszor keserű, gúnyos, sőt lekezelő a modora az idegen személyekkel szemben, pont azért, hogy megtarthassa azt a távolságot, amit szerinte meg kell. Amihez még kedvenc szokásához híven párosítja egocentrikus megszólalásait is. Ennek ellenére mégis kész segíteni ott, ahol tud, és bár stílusa olykor hagy maga után némi kívánnivalót, nagyon is odafigyel a környezetére, még ha úgy is tesz, mintha nem így lenne. Nem könnyű kiigazodni rajta.
Kinézet, megjelenés: Korához átlagosnak mondhatóm, 178 centi magas, vékony, sportosabb alkatú, fiatal srác. Teste edzett, de nem a súlyemelői szinten, csupán normális keretek között odafigyel alkatára és súlyára. Kaukázusi bőrén azért látható némi napnak köszönhető szín, így bőre nem fakó fehér. Dús, fekete hajjal büszkélkedhet, melyet hol rövidebbre visszavágva hord, hol pedig hagyja hosszabbra megnőni. Emellé párosulnak még ugyancsak sötét színű, mélybarna íriszei, melyek távolságtartó viselkedése ellenére is képesek megnyerően csillogni. Arca is elég megnyerőnek mondható, vonásai nem túl durvák, de nem is túl lágyak. Öltözékét tekintve a kényelmes viseletek híve, nem nagyon látni kicsípve, bár az ingeket szereti, és jól is állnak neki. Amivel tisztában is van, és ha épp eluralkodik rajta egosabb oldala, ez csak továbblendíti "magabiztos" oldalát.
Előtörténet:"Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?" Gyerek voltam még, mikor édesanyámat elvesztettem, de fiatalkorom ellenére is emlékszem a fájdalomra. A fájdalomra, mely csak később, évek múltán nyert majd értelmet. Csak a suhanc, tinédzser srác fogta fel, hogy az egészben nem is a fájdalom volt a legkínzóbb, hanem az űr, melyet az elvesztése után érzett hiány okozott. Az, hogy nem volt mellettem, hogy vigasztaljon, s az, hogy nem volt már senki, ki este, lefekvés előtt megsimogatja az arcom, és azt mondja: "Nem vagy szörny." Ugyanis gyermekként elég sokszor fordult meg fejemben ez a kérdés, mert míg más gyerekek átjártak egymáshoz a szomszédba, vagy elszaladtak a játszótérre, hogy elszakadhassanak a szülőktől, én egyedül anya mellett éreztem magam biztonságban. Hogy miért? A képlet meglehetősen egyszerű. Én a legtöbb gyerekkel ellentétben nem mászkáltam el sehová, nem rohantam el a játszótérre, hogy elszakadjak a szülőktől, de még ha meg is tettem volna, nem számított volna, mert egyetlen barátom sem volt ott. Engem nem vártak volna. Mindig is a szobám óvó menedékébe vágytam vissza minden egyes alkalommal, mikor kiléptünk a házból. Az egész négy éves koromban kezdődött, tudom... sokan nem is emlékeznek rá, mit csináltak, vagy mi történt velük, mikor még négy évesek voltak csupán, de nekem nagyon is meghatározó év volt. Emlékszem a félelemre, a rettegésre, amit éreztem, mikor a csonkok első kitüremkedései jelentek meg a hátamon. Eleinte pokolian fájtak, utána már egyre inkább hozzászoktam, s akkor csak... zavartak. Nem tudtam elképzelni, mi baj lehetett velem, és mindig, mikor eszembe jutott, hogy én más vagyok, mint a többiek, a torkomat valami láthatatlan erő kezdte el fojtogatni, szemeim égni kezdtek, mielőtt még ellepték volna őket a könnyek. Anya volt az, ki mindig vigasztalt, és bármennyire is félem attól, mit fognak majd gondolni a szüleim, anya pontosan az ellenkezőjét reagálta. Nemhogy nem tartott szörnynek, de mintha egyenesen csodált volna amiatt, hogy én valami teljesen más vagyok, mint az átlag gyerekek. Aztán ott volt az ő ellenpólusa: apám. Ő egyenesen viszolyogni kezdett tőlem, és már egyszer sem mondta rám többé: "fiam". Volt még egy testvérem is, de vele elég nagy a korkülönbség köztünk, és hát... ő elment hazulról, mire én a világra jöttem. Azt hiszem ezért is romlott meg többek között a kapcsolat anya és apa között. Meg persze, erre én és a furcsaságom csak rátettünk egy lapáttal. Válásra azonban nem került sor soha. Jobban mondva, nem maradt idő, hogy sor kerüljön rá. Anya megbetegedett, én pedig rövid időn belül el is vesztettem az egyetlen támaszomat. Ezután költöztünk el mi is apával, ugyanis ő ügyvédként dolgozott, ráadásul nagyon is jól ismert ügyvédként és a cégének new yorki kirendeltsége miatt költöztünk aztán Amerikába, magunk mögött hagyva a múltat, nem mintha részemről sok mindenem lett volna magam mögött hagyni. Se barátok, se kötődés. S mivel anya biztatása is odalett addigra, újra csak szörnyként tekintettem magamra. De egy darabig még nem volt vészes a helyzet, annak ellenére, hogy egyre inkább kezdett kinőni a szárnyam, melyről csak akkor realizáltam, hogy azzá lesz, mikor az első tollpihék bújtak ki rajta. Apám régebben ragaszkodott hozzá, hogy orvosi úton távolítsák el őket rólam, de anyám sose engedte neki, és én se tettem. Hiába próbált meggyőzni, érvelni, hogy akkor olyan lehetek, mint a normális gyerekek, addigra már részemként fogadtam el őket, és nem akartam tőlük megválni. Azt hiszem ez volt az, ami végleg megromlasztotta köztünk a kapcsolatot. nem is nagyon találkoztunk a munkája miatt, késő estig dolgozott, és volt, hogy éjjel is bent maradt az irodájában, vagy a munka miatt vagy az épp aktuális titkárnőt döngette. Ha mégis találkoztunk valami véletlen folytán, nem beszéltünk. Maximum odaszúrta nekem egyszer-kétszer, hogy "Hé, te szörny!", aztán meg továbbállt. Én pedig bejárónők által lettem nevelgetve, ők kísértek el az iskolába is, apámat az se érdekelte volna, ha útközben elüt egy autó. Aztán, ahogy cseperedtem, úgy lett egyre radikálisabb a gyűlölete. Nem maradt velem egy térségben, arrébb lökött, mintha csak egy zavaró tényező volnék. Egyre többet kezdett inni, mert a helyére raktak valakit a cégnél. Aztán kiderült az is, hogy felcsinálta valamelyik titkárnőjét, aki meg a főmuftikhoz fordult, és később apámat elbocsátották ezért. Persze, azért maradt pénze a karrierjéből, de a jövőjének ezzel lőttek, és ekkor döntött úgy, hogy inkább tompítja a fájdalmát. Alkohol, drogok, kurvák. A cigarettára is visszaszokott évek után. Az ezek közötti szünetben pedig elpáholt engem, mindig valami mondvacsinált dolog miatt. Vagy épp azt tűrhettem, hogy lefog, a padlóra szorít, és a cigijét a szárnyamon nyomja el. Tinédzserkorom jórészt az ő gyűlöletével telt el, én pedig viszonozva utáltam, mert képtelen volt a fiaként kezelni. Annak látott, aminek én is magamat: szörnynek. Így aztán a középiskolában próbáltam magam kiélni. A laza, semmivel se törődő srácként mutatkoztam, és így gyűjtöttem haverokat magam köré. Olyan bulikba mentem bele, melyeknek köszönhetően többször is kis híján kicsaptak. Egyszer még majdnem le is csuktak minket, de végül leérettségiztem. Ezután derült ki, hogy apám is beteg. Agydaganat, a tumor pedig ahogy növekszik, úgy nyomja egyre inkább a homloklebenyt. Ráadásul a szíve is egyre gyengébb lett, és az első rosszulléte után szinte rendszerességgel kellett újra meg újra kórházba vinni. Hosszú vizsgálatok... és nem túl jó eredmények. Apám haldoklik. Nem kéne, hogy zavarjon, nem kellene, hogy fájjon, de mégis. Fáj, mert láttam, amit láttam. Apám részegen jött egyszer haza, elvágta a kezét, és emiatt újra elvert engem. A dulakodás alatt a véremből a kezére is került. Ő matt részegen fel se fogta, hogy a sebe elkezdett abban a pillanatban begyógyulni, és sokáig magam is azzal hitegettem, hogy csak képzelődtem akkor. De tudom, hogy nem, és ezért fáj. Mert talán segíthetek rajta. S talán, segíthettem volna anyámon is. Most pedig? Apám most is a kórházban, én pedig kisegítőként kerültem az ő cégéhez. Az aktarendezés és digitalizálása nem épp a legizgalmasabb meló... de legalább otthon már nem kell mindig leszíjaznom a szárnyaimat hátamhoz egy felső alá, nehogy apám hazajőve lássa őket. Nem mintha az emberek előtt nem így tenném, csak... jó, ha otthon nem kell bujkálnia az embernek. Így is gyötörnek a kételyek. Szeretnék segíteni apámnak, de nem tudom, hogyan tehetném. Ha előadom az orvosoknak a dolgot a véremmel kapcsolatban, ki tudja, hogyan végződik majd. Ráadásul, újabban a képbe került egy lány is. Nagyon... különleges személy, de ezt vele azóta a buli óta se közöltem. Tartom tőle folyamatosan a távolságot, mert félek, mi lesz majd, ha jobban megismer. Komor múlt, nem túl biztató jövő... irónia, hogy tollaim is feketék. A fájdalom angyala... ha szörnynek nem is, leginkább annak tudom magam tartani. "Mi ez a riadt ébredés - ebben a félhomályos szobában - körülöttem egy zajongó várossal, melyet most hirtelen olyan idegennek érzek? Minden idegen itt, minden, nincs senkim, nincs egy zug, ahol begyógyíthatnám ezt a sebet a lelkemen. Mit csinálok majd itt, mire jók ezek a mozdulatok, ezek a mosolyok? Itt nincsenek gyökereim - igaz, máshol se. Ismeretlen táj lett a világ, ahol nem talál több támaszt a szívem. Idegen, aki tudja, mit jelent e szó."
Hűűű, szuper lett, komolyan. A pb választás is remek és illik is a karihoz, és nagyon szépen is fogalmazol, szóval le a kalappal. ^^ Szépen felépítettél mindet, a jellem tökéletesen passzol egy ilyen típusú karakterhez, ahogyan a képességei is szépen össze vannak hangolva, de mégsem azok az übertáposak, amiért még külön gratula jár. Remélem, hogy sikerül majd szegény kölyöknek megtalálni a jó utat és eldönteni, hogy mit is tegyen, vagy hogy lesz majd ebben segítsége és hogy idővel könnyebb, no meg boldogabb élete lesz még annak ellenére, hogy tudjuk jól mutánsként élni ebben a kegyetlen világban egyáltalán nem könnyű. Foglalózz, ha netán még nem tetted meg, aztán mehetsz is játszani.
Kezdőlap 
by 
A pb választás is remek és illik is a karihoz, és nagyon szépen is fogalmazol, szóval le a kalappal. ^^ Szépen felépítettél mindet, a jellem tökéletesen passzol egy ilyen típusú karakterhez, ahogyan a képességei is szépen össze vannak hangolva, de mégsem azok az übertáposak, amiért még külön gratula jár.