Castor & Jake - Vízparti mókázás

A szórakozás minden embernél más. Pláne, ha valami kellemes szupererőd, különleges képességed van, amivel jól le lehet múlatni az időt. Való igaz, hogy kicsit gyerekesnek érzem magam néha,de nem is akarok felnőni. Köszönöm szépen, én baromi jól elvagyok így, és habár tudom, hogy már csak egy évem van az iskolából, és el kellene kezdenem gondolkozni azon, hogy mit is kezdjek magammal a Xavier Intézet után, a helyzet az, hogy nincs ezekre időm, se energiám. A mának élek, azt teszem, amihez kedvem van és amit élvezek és nem azon agyalok, hogy mi lesz holnap, vagy holnap után, vagy egy, vagy két év múlva. A férfi kérdésére elhúzom a számat.
- Csak két napra jöttem New Yorkba, nem ismerek itt senkit. Kivel kosarazhatnék? De ha van egy labdája, akkor felőlem nyomhatjuk! - vonom meg a vállamat és lenéző pillantást vetek a férfire. Tényleg nem idevalósi vagyok, nem ismerek itt senkit. A versenyre jöttem és kész. Délután már megyünk is haza - remélem. Az apró megjegyzésre elhúzom a számat.
- Nem zaklatok senkit, csak szórakoztam egy kicsit. Nem esett baja senkinek és talán senki nem is vette észre ezt az apróságot. Néhány csepp víz, vagy egy egészséges sikoly még senkit nem ölt meg - morgom és habár a hangom nem túl hangos és határozott, látszik rajtam, hogy kezd kicsit idegesíteni a férfi. Mégis ki ő, hogy itt beszóljon, hogy mit csinálok a szabad időmben? Megjegyzem, hogy az emberek baromira nem tudnak a mutánsokról, ezért nem is nagyon figyelnek fel ránk. Ez tény. Nagyon kevesen vagyunk még és el sem terjedt a hírünk. Persze vannak olyan emberek, akik direkt keresik a feltűnést, de a többségünk igyekszik beleolvadni az emberek társadalmába. Már ha tud... Nekem szerencsére ezzel soha nem volt problémám, bár ismét eszembe villan Hank és elhúzom a számat. Neki valóban kicsit nehezebb. De tény, hogy az emberek még nem fogadtak el minket és biztos vagyok benne, hogy még nem állnak készen arra, hogy információkat szerezzenek a mutánsokról. A dorgálásra csak legyintek egyet.
- Nem az én dolgom, hogy befogadjanak minket. Az emberek szerintem még nem is állnak arra készen, hogy megtudják, mi is létezünk. És amúgy is, mint mondtam: nem esett baja senkinek - vonom meg lazán a vállamat, ahogy kifejtem a véleményemet erről az egészről. Elárulom, hogy habár a szüleimet nem ismerem, Jason-nel, a nevelő apámmal vagyok itt New Yorkban, és néhány óra múlva találkoznom kell vele a közelben. Hogy az időmet eltöltsem, ültem ki ide a parkba szórakozni.
-A sittre?! Mégis miért? - pattanok fel a padról és értetlenül meredek a férfire.
- Hé haver, ne szórakozz. Zsaru vagy? Nem csináltam semmit! - jelentem ki határozottan és hátrálok néhány lépést.
- Inkább lelépek, és máshol várom meg... - jelentem ki és hátrálva megindulok a padtól és a férfitől távolodva.

Valóban elég ijesztő volt ez a férfi mellettem, és meg is rezzentem, amikor rájöttem, hogy tud rólunk. De hát honnan tudhattam volna? Minden esetre nem mindennap ül le melléd egy nagy darab csávó, úgyhogy nem hiszem, hogy nevetés tárgya lennék amiatt, mert kicsit beparáztam. Azzal nyugtatom magam, hogyha valami vészeset csináltam volna, akkor vélhetőleg már rég megtudtam volna, hogy mit is keres itt ez a férfi, úgyhogy bizonyára még nem vagyok bajban. Még.
A kérdésére vigyorogva vonom meg a vállam és nézek a tónál sétálgató emberekre.
-Szeretem használni azt, amim van. És nekem ez a szórakozás. Jobban örülne, ha kővel dobálnám a kacsákat? - vonom meg ismét a vállamat és a férfire nézek. Bár persze ez sem tartozik a legjobb szórakozás közé, de úgy vélem, hogy az én koromban nem sok ennél izgalmasabb dolog van. Pláne nem egy parkban.
- Persze, stírölöm a csajokat is, de az egy idő után uncsi, tudja? - vigyorodom el ismét. Próbálok kicsit haveribb hangot megütni, bár nem tudom, hogy ennél a férfinél ezt mennyire lehet. Igyekszem kipuhatolózni, hogy mennyire "jó fej". Rákérdezek, hogy a férfi tud-e rólunk, és igen érdekes, morgós választ kapok.
-Tudom, hogy nem hülyék, de az emberek 90%-a azt sem tudja, hogy létezünk - kontrázok vissza azt a számot használva, amit a férfi is használt. Valóban nagyon kevés ember tudja, hogy léteznek mutánsok, ezért nem gondolnak soha ilyesmire.
-Passz. Még nem találkoztam velük - vonom meg a vállamat lazán. Árva vagyok, nem ismerem a szüleimet, de igyekszem ezt nem hangoztatni. Nem túl jó érzés arra emlékeztetni az embert, hogy nem kellett a szüleinek és inkább kidobták az út szélére.
- Egy versenyen vagyok itt a nevelőapámmal, aki most ügyeket intéz. Délben találkozok vele egy közeli kajáldában - árulom el az itt létem okát, bár fogalmam sincs, miért. Azt sem tudom ki ez a férfi.

Valóban elég ijesztő ez az egész, hogy egyszer csak leül mellémegy nagydarab férfi és elkezd hozzám beszélni. Amit persze a walkmen-től nem nagyon hallok, így mikor látom, hogy mozog a szája, lassan hátracsúsztatom a fülhallgatómat és úgy nézek rá, majd kérem meg, hogy ismételje meg, amit mondott. A férfi közli, hogy leül ide, én meg csak megvonom a vállam.
- Csak tessék - szólalok meg lazán, bár nem értem, hiszen láthatóan van még egy pár szabad pad. Nem tudom, hogy mit akar itt ez a férfi, nem látok nála se táskát, se könyvet, se semmit és természetesen azt sem vettem észre, hogy kávézni jött ide. Ha még mindig lenne kávéja, akkor legalább tudnám az értelmét, de így elég homály, hogy mit is keres itt és miért éppen mellém ült le. A következő mondatától kicsit összehúzom magam és döbbenten pislogok rá, majd a tónál játszó gyerekekre. A víz egyből lenyugszik, bal kezemet pedig szintén felrakom a másik combomra, a jobb mellé. Nem feltűnő, de tény, hogy most már nem csobog indokolatlanul a víz. Figyelem, ahogy a férfi lassan a szájához emeli a cigijét, majd kifújja a füstöt és rám néz. Megvonom a vállam, nem nagyon tudok erre mit mondani.
- Rendben. Csak szórakozni akartam kicsit. De... Maga tud... rólunk? - hangom halk és habár igyekszek laza, baráti hangot megütni, érződik benne a félelem a magas, nagydarab fickó iránt. Hiszen ez egy idegenférfi, ki tudja, hogy mit akar tőlem. De ezek szerint tud rólunk. Rólam. Vagy tényleg ennyire feltűnő lett volna? Figyeltem az embereket, és habár néhányan elnéztek felém, mindenki tekintete csak néhány pillanatra állapodott meg rajtam, nem tudhatták, hogy én csinálom azt, amit. Remélem.

Igazából tényleg baromira élveztem ezt a kellemes délelőttöt, ahogy csak ücsörgök itt, nézem az embereket, zenét hallgatok és szórakozok a vízzel. A vízzel, ami az életemet jelenti. Imádom, de azt hiszem ez nem is csoda. Biztos vagyok benne, hogy a képességem miatt imádom a vizet, és nem az imádatom miatt jelent meg a képességem. Megtanultuk már, hogy ezzel a mutációval születni kell, és hogyha nem is alakul ki egyből a dolog, az első felsírás óta ott csücsül bennünk a furcsa gén, ami majd egyszer valamikor, valaminek a hatására beindul. Azt hiszem én is azért szerettem meg az úszást, mert éreztem, hogy jól megy. Éreztem a vizet! És ez csodálatos érzés. Nem igazán tudok azonosulni azokkal, akiknek átok a képességük. Persze, hogyha karmok, szőr meg agyarak lógnának rajtam, lehet én sem élvezném ennyire ezt az egészet. Eszembe jut Hank, és kicsit elhúzom a számat. Szerencsétlen. Én még egészen jól jártam. Nincs semmim, amit el kellene bújtatnom, vagy ami nem hozzám való lenne. Örülök, hogy kiválasztott, hogy különleges vagyok és hálát adok annak, hogy ez nem látszik meg rajtam.
A padon ücsörögve élvezem a kellemes napsütést, ami körbeölel, érzem a nap melegét a karomon, hiszen csak egy szürke, v nyakú póló van rajtam. A fülemben a füles és ritmusra rázom a lábamat, fehér sportcipőm odaütődik a földhöz minden egyes dob-ritmusra, ami a fülembe dübörög. Az egyik kezemet a lábamon nyugtatom, a másikkal pedig furcsa mozdulatokat írok le, amivel a vizet irányítom. Nem vagyok olyan messze a tótól, talán 20 méterre, úgyhogy tökéletesen érzem a vizet. És persze az is segít, hogy már nyúltam bele a Central Park tavába, már volt kapcsolatom vele. Egyszer majd úszni is fogok benne - talán, ha eleget iszok hozzá.
Mozgásra leszek figyelmes, és hirtelen egy nagy darab férfi csüccsen le mellém. Értetlenül meredek rá és látom, hogy mozog a szája és rám néz. Kiveszem a fülest a fülemből, így most már halkan aférfi is hallhatja, hogy üvölt a rock a fülembe.
- Elnézést, nem hallottam... - szólalok meg és értetlenül, valamint kérdőn, enyhén felvonva a szemöldökömet nézek a férfire. Gyorsan végigmérem és megállapítom, hogy biztos, hogy nem csöves és kéregetni jött. Nem bűzlik az alkoholtól és a ruhája, meg maga az egész kinézete is elég rendezett, úgyhogy... Fogalmam sincs, mit kereshet itt.