Alexandra Gabler

Tárgy: Alexandra Gabler Vas. 29 Márc. - 18:48

Alexandra Gabler

” Your skin feels warm to caress,
I see magic in your eyes, on the outside you're ablaze and alive…But you're dead inside”

Userinfo: Skyler Townsend
Név: Alexandra Gabler
Mutáns név: Callisto
Születési dátum és hely: 1970 az egyetlen biztos adat, április 3.a a bejegyzett születési dátum, hely ismeretlen
Besorolás: Független

Képesség(ek):

Elsődleges képesség: Kifinomult érzékszervek
Osztályozás: Delta
Aktiválódás: születésem óta birtoklom
Képesség jelenlegi szintje: Mind az öt érzékszervem meglehetősen érzékeny, nem csak nappal, de éjszaka, akár sötétben is képes vagyok tájékozódni, könnyedén mozgok és a kifinomult érzékeknek köszönhetően gyorsabban is, mint az átlag emberek, persze nem tudom, hogy képességemnek milyen határai vannak, sőt, nyilván megfelelő segítséggel jobban is tudnám kezelni, de azért már elég jól boldogulok velük, hisz nem egyszer hasznukat vettem már így, vagy úgy.
Képesség távlatai: A reflexeimen még mindenképpen javítani kell, sokszor nem megfontoltan, hanem túlságosan is ösztönösen cselekszek, ami miatt sebezhetőbbé válok… egyszerűen képtelen vagyok túlságosan összpontosítani és könnyű összezavarni, ha tudják a gyengéimet.

Jellem: Egyike vagyok azoknak a szerencséseknek, akiknek ha belenézel a szemébe, csak egy ócska álcát láthatsz meg… de a valómat nem. Hogy őszinte legyek, sebezhető vagyok, mint a vékony jég… kívülről keménynek tűnök, simának, mint amit bátran lehet terhelni, de egy óvatlan mozdulat és összeomlok. Nos… ez szerencsére ritkán fordul elő, mert nem sok ember mer ugyebár a jégre se lépni, így tőlem is félnek. De ha mégis törik az a bizonyos jég, akkor megijedek… könnyedén, a félelmet pedig nem tudom kezelni, soha nem is tudtam, talán mert sose mondták el, hogyan kell szembenézni vele. Csak azt, hogyan kell menekülni, azt pedig nagyon jól tudok. Ha egy picit is úgy érzem, hogy valaki a felszín alá akarna, vagy tudna mászni, akárhogy… akár baráti közeledésből én máris menekülök egy olyan helyre, ahol megint csak a tükörsima jeget látják rajtam, s nem akarnak végigsétálni rajta, mert egyszerűbb megkerülni, mint bajba esni.
Könnyen jövök dühbe… nehezen kontrollálom ezeket az érzéseimet, de hát sose kellett igazán, hisz minél idegesebb leszek, annál erélyesebb, annál erősebben akarom elérni, amit kitűztek elém célnak, vagy… akár amit én kitűztem, bár előbbi gyakoribb volt eddig életem során.
Bár legtöbbször úgy tűnik, hogy a magam ura vagyok, mégse… ösztönösen keresem azt, aki uralkodik felettem, mert könnyebb, ha csak a mások által végrehajtott utasításokat kell követnem, hisz akkor nem én viselem a következményeket, ugyebár… valahol belül borzasztóan ki akarok ebből törni, de mégis, egyszerűen annyira megszoktam, hogy valaki eszköze vagyok csak, hogy úgy érzem, nem tudnék megállni a saját lábamon, pedig erős vagyok, csak nem tudom ezt belátni.
Sosem éreztem igazán, hogy milyen az, amikor valaki szeret, nem… nem kell szerelemnek lennie, egyszerű baráti vagy családi szeretetet se éreztem soha, vagy legalábbis, én nem tudtam soha, hogy az milyen, s talán nem is ismerném fel… pont azért, mert egyszerűbb eszköznek lenni, annak nincs következménye, az nem fájhat, akkor nem árthatnak neked, akkor… kicsit úgy érzed, hogy sebezhetetlen vagy. Én pedig az akarok lenni… minden oldalról védeni magam, amíg lehet.

Kinézet, megjelenés: Kinézetemet azt hiszem életmódomnak köszönhetem leginkább, már ami testi adottságaimat illeti… a többit pedig származásomnak, amiről nem igazán tudok semmit, de azt hiszem, hogy nem is akarok.
Alkatom vékony, sportos, hiszen amióta az eszemet tudom, azóta edzem magam és edzenek mások is, hogy minél tökéletesebb legyek abban, amire szükségük volt. Viszonylag alacsony vagyok, vékony, ezért könnyedén mozgok kis, szűk helyeken.
Bőröm kreol, hajam hosszú, sötétbarna, szinte már fekete, szemem ehhez illeszkedve szintúgy sötétbarna. Arcom tükrözi latin gyökereimet, ahogy a telt ajkaim is… talán az egyetlen, amiért hálás vagyok felmenőimnek… Lássuk be, valahol minden lány hiú, s keres valamit, amit szerethet magában, hát nekem ez jutott.
Öltözékem általában egyszerű, a sötétebb, feketés-szürkés színeket preferálom, de sose feltűnően, sose tűnök ki a tömegből. Hajamat vagy kiengedve, vagy kontyban viselem, nem szoktam túl sokat foglalkozni vele, nincsen rá szükségem, jó, ahogy van…

Előtörténet: Meredten nézek a szemébe, ökölbe szorított kezekkel állok és képtelen vagyok megmozdulni.
- Mit akarsz tőlem? Nincs szükségem rád! Sose volt… - Hangom kemény, mintha semmilyen érzelem nem lenne mögötte, pedig… belül darabokra hullok éppen, dühös vagyok és elkeseredett egyszerre.
A nő egy lépést tesz felém, én pedig automatikusan hátrébb lépek, keze remeg, szeme könnyes, szólásra nyitja száját, de nem mond semmit, csak sóhajt egyet.
- Bár tudnám…
- Nevetséges vagy… szánalmas és nevetséges.
- Segíthetek neked…
- NEM! – Kiáltok rá, s most én teszek felé egy lépést, kinyújtja felém a kezét, de elütöm az útból. – Nem kell tőled semmi. Se a jobb élet, se mindaz, amit elloptál tőlem, amikor engem is eldobtál. Azt hitted meghalok, mi? Azt hitted egy szörnyeteg vagyok, most pedig itt állsz előttem és pitizel, hogy egyáltalán azt ismerjem el, hogy létezel, hogy élsz… Nos, szomorú hírem van számodra… nem csak, hogy most halott vagy a szememben, de soha nem is léteztél. Eldobtál magadtól, mert nem voltam tökéletes, nem illettem bele a tökéletes életedbe, a tökéletes férjjel, a tökéletes házba, a tökéletesen hamis és szánalmas kis hazugságba, amit magadnak teremtettél. Gyáva vagy és azt hiszed, hogy azért, mert ennyi év után idetolod a képed majd könnyeket hullajtva fogok a karjaidba futni, hogy megments attól, amit te okoztál nekem? Tudod… lehet, hogy fényűzőbb életem lehetett volna… lehet, hogy gazdag lehettem volna, járhattam volna jó iskolába, de nem lett volna jobb életem. Egy undorító hazugságban élsz… és sose lehettem volna boldogabb egy ilyen környezetben. – Persze hazudtam neki… hisz most se vagyok boldog, olyan életet adott nekem, amiben nem lehetnék az. Egy eszközként nőttem fel, egy tárgyként, amit akkor és úgy használnak, amikor szükségük van rá, pont úgy, ahogy születtem, nem volt rám szükség, használhatatlan voltam a tökéletes kép alkotása közben, így félredobtak.
Alig voltam fél éves, mikor az édesanyám eldobott magától, pont, mikor elkezdte felfedezni, hogy valami nem stimmel velem.
A család, aki befogadott… nos, nekik pont kapóra jöttem. Rengeteg „testvér” közé vettek be, s egészen kiskoromban, már amire emlékszek, még azt hittem, hogy ez a boldogság… aztán hamar kiderült az, hogy mi is bújik az egész mögött. Mutánsokat gyűjtöttek maguknak, hogy velünk végeztessék el a piszkos munkákat. Lopni, rabolni tanítottak minket. A képességemnek köszönhetően én voltam az egyik kedvenc „gyerekük” hiszen olyan könnyedén surrantam be egy házba, akár egy szellem… De nem… eszembe se jutna ezt az orrára kötni ennek a nőnek.
- De… fiatal voltam és hülye…
Ha akar esetleg tovább beszélni se hagyom, félbeszakítom nevetésemmel, hangos, szinte hisztérikus nevetés ez, szinte hallani benne a keserűséget.
- Ne gyere nekem ezzel az ostobasággal. Azt hiszed, hogy ez mentség bármire is? Nem egy használt cipőt dobtál el, vagy egy autót törtél össze… Egy emberi életet taszítottál el magadtól. De ahogy látom fel se fogod, hogy ez mit jelent, ugyanolyan üres és halott vagy, mint a világod. Nem kérek belőled semmit. Most pedig figyelj ide… soha, ismétlem SOHA többé nem akarom, hogy megkeress, hogy üzenj nekem, hogy bármi módon a közelembe akarj érni, mert esküszöm, a saját kezemmel fogok tenni róla, hogy ez többé elő se fordulhasson… hisz számomra már úgyis halott vagy, mi különbség lenne közte? Számomra semmi… Tűnj a szemem elől. – Jelentem ki hidegen, s hátam mögé rejtem remegő kezeimet. Nem akarom, hogy lássa, nem is olyan könnyű kimondanom ezeket a szavakat, de megteszem. Amit mondtam, azt komolyan gondoltam, nem akarok semmit tőle. Mi értelme lenne? Aki egyszer elhagyott, az el fog megint, hisz nem vagyok semmivel se jobb, mint születésemkor voltam, sőt… ha lehet, csak rosszabb vagyok. De még ha nem is tenné, akkor sincs szükségem egy anyára… egy ilyenre biztos nem.
Végignézem, ahogy megfordul és elindul a másik irányba, majd lassan eltűnik a szemem elől az utca tömegébe én pedig nekidőlök a falnak mellettem. Egy ideig csak lehajtott fejjel bámulom a földet, majd egy hatalmasat ütök a kemény téglába, nem törődve azzal, hogy öklöm felhorzsolódik és vérzik, csak ellököm magam és elindulok kifelé a sikátorból. Nem ér annyit, hogy fájdalmat érezzek miatta, akármennyire is nehéz, de nem fogom hagyni, hogy pont miatta érezzem magam kevesebbnek.

Tárgy: Re: Alexandra Gabler Kedd 31 Márc. - 7:59

Elfogadva!

Hát wow... azon túl, hogy van az oldalon pár tragikus sorsú karakter, nagyon kitűnik ezzel az érzékszerves dologgal, és annyira érzékletesen írtad le, hogy nem találok szavakat. Te viszont nagyon is, olyan szépen, irodalmiasan fogalmaztál, hogy nem is mernék veled játszani, kisebbségi érzésem lenne, de őszintén, pedig nagyon összetett kari, a PB választásod, gifek pedig rendkívül jól alátámasztják, hogy külsőleg is elképzeljük őt. A lényeg, hogy tökéletes, köszönöm az élményt^^ Fogalalózz, és vár a játéktér^^

» Alexandra Gabler - Callisto