Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem tudom, hogy a szőke lányt ki ölte meg, de roppantul érdekel. Leendő áldozataim egyike volt, Claire Monroe. Egészen jól összebarátkoztunk, gyakorta megfordult a régiségboltomban, mindig hozott friss fánkot, egész jól el tudtam bűvölni. Biztos voltam benne, hogy különleges képessége van, már csak azt kellett kiderítenem, hogy ha megtámadom, mennyire fog tudni ellenállni. A telekinézis kiváló fegyver, ám nem működik mindenki ellen, véres leszámolást rendezni a boltomban... Nos arra a hatóságok is felfigyeltek volna, ennyire azért mindig voltam józan. Én most... valaki megelőzött. Mondanám, hogy valami brutális állat, ám ezen elmosolyodom, én talán tiszta munkát végzek? A kis Claire is beépült volna abba a szörnyűséges, amorf kéregbe, amely a testemet védi, amellyel soha senki nem fog tudni megbírkózni. A lapok azt írták, hogy szabályos mészárlás történt, az eset közfelháborodásra ad okot. Eltelt már pár nap, a sajtóvisszhang lecsengett, ám a temetés csupán a hétvégén le esedékes. Gondolok egyet, és veszem a baseball sapkámat. Egyszerű munkásdzsekim van, kockás ingem nadrágtartóval, farmerrel, edzőcipővel. Nem úgy nézek ki mint egy csavargó, fiatal, csibészes ábrázatom mindenki számára a kedves, ám zavart fiatalember álcáját mutatja. Zsebretett kézzel sétálok át a parkon, a hullaház nem messze van innen. Az üzletet előbb zártam be, még talán itt is lesz valaki, fél öt múlt, mégis erőteljes már a szürkület, a lámpákat ellenben még nem kapcsolták fel. Körbenézek, jár ugyan még pár ember az utcákon, ám a legtöbben minimum ötig, vagy hatig húzzák az igát. A hullaház elhagyatott magányos épülete bennem nem kelt félelmet, még bizonytalanságot sem. Nem szándékozom gyászolókkal találkozni, így a hátsó mellékutca felől közelítek, remélve, hogy ott is lelek bejáratot. Győzelem. Diadalmas mosolyomat alig tudom elnyomni, ahogyan csengetek, s várakozom, hogy valaki ajtót nyisson, hiszen a küszöb alól fény szűrődik ki. Valaki még bent van... és dolgozik valamin.
Nem tudom, hogy a szőke lányt ki ölte meg, de roppantul érdekel. Leendő áldozataim egyike volt, Claire Monroe. Egészen jól összebarátkoztunk, gyakorta megfordult a régiségboltomban, mindig hozott friss fánkot, egész jól el tudtam bűvölni. Biztos voltam benne, hogy különleges képessége van, már csak azt kellett kiderítenem, hogy ha megtámadom, mennyire fog tudni ellenállni. A telekinézis kiváló fegyver, ám nem működik mindenki ellen, véres leszámolást rendezni a boltomban... Nos arra a hatóságok is felfigyeltek volna, ennyire azért mindig voltam józan. Én most... valaki megelőzött. Mondanám, hogy valami brutális állat, ám ezen elmosolyodom, én talán tiszta munkát végzek? A kis Claire is beépült volna abba a szörnyűséges, amorf kéregbe, amely a testemet védi, amellyel soha senki nem fog tudni megbírkózni. A lapok azt írták, hogy szabályos mészárlás történt, az eset közfelháborodásra ad okot. Eltelt már pár nap, a sajtóvisszhang lecsengett, ám a temetés csupán a hétvégén le esedékes. Gondolok egyet, és veszem a baseball sapkámat. Egyszerű munkásdzsekim van, kockás ingem nadrágtartóval, farmerrel, edzőcipővel. Nem úgy nézek ki mint egy csavargó, fiatal, csibészes ábrázatom mindenki számára a kedves, ám zavart fiatalember álcáját mutatja. Zsebretett kézzel sétálok át a parkon, a hullaház nem messze van innen. Az üzletet előbb zártam be, még talán itt is lesz valaki, fél öt múlt, mégis erőteljes már a szürkület, a lámpákat ellenben még nem kapcsolták fel. Körbenézek, jár ugyan még pár ember az utcákon, ám a legtöbben minimum ötig, vagy hatig húzzák az igát. A hullaház elhagyatott magányos épülete bennem nem kelt félelmet, még bizonytalanságot sem. Nem szándékozom gyászolókkal találkozni, így a hátsó mellékutca felől közelítek, remélve, hogy ott is lelek bejáratot. Győzelem. Diadalmas mosolyomat alig tudom elnyomni, ahogyan csengetek, s várakozom, hogy valaki ajtót nyisson, hiszen a küszöb alól fény szűrődik ki. Valaki még bent van... és dolgozik valamin.
Kezdőlap 
by 
