Scarlett & Bethany - Rég volt.

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Könnyebb elengednem most, hogy tudom jól van, mint bizonytalanságban maradnom. Jobb lenne, ha együtt lehetnénk, de nem mondhatok le Phoenix-ről, ahhoz nekem ő túl fontossá vált ebben az időszakban. Talán, ha Scarlett hamarabb felbukkan, akkor most igent mondtam volna és csak a macskámért rohantam volna el a házig, de ez most más. Úgy érzem kötődöm Phoenix-hez és mély érzések ezek ahhoz, hogy ilyen egyszerűen elforduljak tőle. Meg aztán, ha én is mennék a mentő csapattal, talán csak eggyel több lenne a célpont és nem lennék hasznukra, csak lassítanám őket. Olcsó kifogásokat gyártok, hogy megnyugtassam a lelkem, de tudom, ha történik a húgommal valami, azt egészen biztosan nem élem túl. Kompromisszumot kellett kötnünk. Ő a biztonsága érdekében a számomra ismeretlen sráccal tart, én a számára ismeretlen Phoenix-el maradok, az életem érdekében. Nem vagyok veszélyben, egyszerűen csak szükségem van rá, hogy a közelemben legyen. Ha nincs, a világom levetkőzi magát és nem érzem, hogy a színek élénken táncolnának tovább. Minden fakó. A húgom persze hasonlóan erős benyomást kelt rajtam, ezért nehéz elszakadnom tőle. De tudom, hogy most helyesen döntök, mindkettőnk, mind a négyünk érdekében, mikor arra kérem, hogy adjon időt, hogy Phoenix-el ezt megbeszélhessem.
Ahogy Scarlett ajkát elhagyja a négyen szó, ismeretlen borzongás kerít hatalmába. Magától értetődő, hogy ő meg én egy családot alkotunk és a srác, aki hosszú ideje vele van, ő is. De, hogy Phoenix és én, mint működő egység, ez még ismeretlen nekem. Tapasztalatlan vagyok és félek tőle, hogy elhamarkodott dolog lenne arra kérnem őt, hogy lépjen be a családomba, hogy legyen a része. Így egy apró bólintással és persze mosollyal válaszolok húgomnak erre a kijelentésére. Én sem kívánok mást, csak hogy mi ketten és persze a velünk járók, együtt, nagy egészként.
- Nem kell keresned, itt leszünk. Phoenix nem hinném, hogy bárhová elvinne, erről nem eset szó, de tudok ám tiltakozni és elég erős érvem is van rá, hogy maradjak. - bizakodóan elmosolyodom. Bízom Phoenix-ben, abban, hogy a barátságunk, a kötelékünk nem szűnik meg azzal, hogy bejelentem neki, hogy mégis van egy pont, ami a világgal összeköt és az a húgom. Talán elfut majd, talán elfordul tőlem, de az esélyt meg kell adnom neki, hogy engedi ezt a kapcsolatot tovább építeni és velem tart majd. Azonban most nem gondolhatok rá, a húgomtól lassan meg kell válnom és itt ez a pasas is. Illik bemutatkoznom rendesen és meggyőződnöm róla, hogy megbízható - nem mintha erre elég lenne egy egyszerű bemutatkozás. Viszont az is igaz, hogy nem ismerem úgy, mint a húgom. És ha ő bízik benne, én miért látnék rémeket?
Csak hallgattam a húgom bemutatkozó szavait, ám ahogy elakadt úgy éreztem nekem kell átvennem a szót. Finoman megsimítottam a felkarját, hogy éreztessem vele, hogy egyáltalán nincsen semmi baj. Itt vagyok és várni fogok rá, majd idővel együtt leszünk. Végül a srác felé küldtem egy barátságos mosolyt szavaira és megkértem, hogy vigyázzon a testvéremre. Ha történik vele valami, azt én nem tudom feldolgozni. De valamiért olyan különleges bizsergést érzek körülöttük, hogy megnyugvás járja át minden porcikámat, úgy érzem, hogy rendben lesznek és nem lesz baj, mert figyelnek egymásra. Arra, hogy nekem is kell vigyáznom magamra mostantól nem reagálok különösebben. Phoenix mellettem lesz, és ha nem lenne sincs aggodalomra okom, van egy remek képességem, majd bevetem. Eddig is vigyáztam magamra, ezután is fogok. De szerencsére mostantól nem kell egyedül óvakodnom... Bólintok a srác szavaira, majd figyelem, ahogy a szatyrokkal Scarlett elé lép és megkéri pakoljon be. Nincs mit tenni, el kell válnunk. Legyen hát... Érzem, hogy a torkomba szökik a gombóc, de nem tudok mit tenni. Fáj, hogy el kell engednem.
- Én is örülök, hogy megismerhettelek. - hadarom el a srác után, ahogy eloson, majd a húgom felé fordulok. Ocsmány pillanathoz értünk és ezt minden porcikámban megszenvedem, ahogy felém közelít és hirtelen átölel. Karjaimmal finoman fogom közre és igyekszem az ölelésbe bújva simogatni őt, a lapockáit, a haját, hogy érezze nincsen semmi baj. Leküzdöm a gombócot ezúttal, ha eltűnik az autó, ráérek könnyekben kibukni. - Itt leszek és várok rád, Phoenix-el az oldalamon... - súgom a puha tincseibe, majd egy mély sóhajt követően kieresztek még egy szót - Szeretlek. - szinte sietősen szavalom, mert elugrik karjaimból és a kocsiba veti magát. Érthető módon fáj neki, pont úgy ahogy nekem is. Könnyekben ázott szemeim mögül török össze mélyen és másra sem vágyom, csak hogy átöleljen valaki, hogy megnyugtasson, hogy érezzem nincs vége a világnak azzal, hogy a kocsi egyre apróbbnak látszik az úton elhaladva. Én pedig állok egyedül, állok még legalább tíz percig és nézem a nyomát. És érzem, ahogy puha illata körülöttem kering, magamba szívom, nem akarom még elhinni, hogy eleresztettem. De végül egy lemondó mosollyal törlöm meg arcom és fordulok el, hogy vissza baktassak az erdőbe, a házhoz, hogy a párnámba bújak arcommal és számoljam a felkelő napokat.

*Köszönöm a játékot! :bigeyes:

*

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~| ©

Feltaláló, Demolisz & Gambit

Alapból ilyen vagyok, egy kissé kimért, feszült, hiszen állandó éber-álomban kell lennem ahhoz, hogy ne kapjanak el minket. És különben is, az életem valamilyen szinten állandó menekülés, pattanásig feszülő idegekkel, hiszen egy tolvajnak védenie kell a hátát, és most már Scarlettért is felelős vagyok. Mégis, ahogyan egymásra találtunk, az állandó flörtölésem abbamaradt más nők irányába, ha már voltam olyan szerencsés, hogy el tudtuk fogadtatni egymással, hogy lehet, hogy nem kell tovább keresgélnünk, talán itt van valaki, aki képes lehet egy életen át kitölteni azt az űrt, amelytől sokan oly savanyúan néznek szembe az eljövendő évekkel. Most sem az a probléma, hogy vélhetően a testvérével van, csupán nem szólt róla, hogy legalább ne aggódjak annyira, hogy gyomorideget kapjak, hogy elkapták. Vélhetően ismét megmenteném, de talán furcsa módon már kötődök hozzá annyira, hogy ne akarjak állandóan érte küzdeni, sokkal inkább vele. A morcos ábrázatot így enyhültebbre cserélem, ahogyan hallgatom Scarlett magyarázatát, a vak is láthatja, hogy mennyire rajongok érte, még ha én vagyok ugye a kemény pasi, a jelenlétében mindez olvadni látszik, és kész vagyok alávetni magamat az akaratának.
- Örülök, hogy megismertelek. Neked is ajánlom, vigyázz magadra, nem lenne túl szerencsés, ha te kerülnél bajba Scarlett miatt. – Ezzel nem a páromat ócsárolom, még véletlenül sem. Pusztán a hideg logika vezérel, hogy felhívom a két lány figyelmét arra, hogy figyelniük kell. Remélem ezzel nem fordítom magam ellen Bethanyt, hiszen nem cél, hogy beszóljak, most az a lényeg, hogy ebben a helyzetben senkinek ne essen baja.
- Úgy lesz. Most már nem eresztem el. – Nem akarok itt előtte érzelmeskedni, pedig logikus, hogy ha majd ketten leszünk, akkor minimum csókkal, öleléssel oldom fel, hogy nem kell tovább aggódnom, talán itt a testvére előtt nem lenne túl szerencsés, még ha ezzel ki is fejezném, hogy a nővére jó kezekben van.
- Be persze. Örültem. – Veszem át Scarlettől a szatyrokat, és ezzel egyidőben búcsúzom el Bethanytól. Felnyitom a csomagtartót, és bepakolok, majd megkerülve az autót be is ülök. Részemről nincs mit húzni az időt, az ő búcsúzkodására természetesen még várok. Addig nem is indítom be a motort, hogy ne vegye sürgetésnek. Direkt nem nézek oldalra, hogy senkit ne hozzak zavarba, ha netán érzelmes búcsúzkodásba torkollana a dolog.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Bethany & Scarlett

Mindent meg fogok tenni azért, hogy ne veszítsem el még egyszer, mert túl sokáig voltunk távol egymástól, amit pótolni kell. A szüleinket már sosem hozhatjuk vissza, ők már sosem lesznek velünk, de legalább akkor itt leszünk egymásnak újra családként. Kíváncsi vagyok arra is, hogy ki az, aki miatt nem jöhet velem, de azt is tudom, hogy nem én lennék, ha erőltetném, vagy megpróbálnám átvágni őt a saját érdekemben. Azt szeretném, hogy biztonságban legyen és remélem, hogy az az ismeretlen tesz is róla, hogy így legyen, legalább amíg nem lehetünk megint együtt. Valahol talán jobb is ez így, mintha miattam bajba kerülne megint, hiszen annak is meg lenne az esélye, hogy az én hibámból találnak rá és azt biztosan nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja.
- Én is! Csodás lenne egy közös karácsony... akár... négyen. - nem sokat tudok arról a srácról, aki miatt nem jöhet most azonnal velem, ahogyan igazából még Remyről sem tudom, hogy mit is gondol, vagy mi is ez az egész. Kedvelem, talán... több is ez, de még én magam sem tudom, és valahogy nem merem magamnak bevallani, hogy mit érzek, amíg tőle nem vagyok ebben biztos. Remy zabolátlan és laza, ő valahogy nem az a magát lekötni képes rajta és talán ha vége ennek az egésznek, ha túl vagyunk rajta akkor megy majd tovább a saját útján, ahogyan nekem is majd azt kellene tennem, de őszintén szólva azt sem tudom, hogy milyen a saját út, nem nagyon volt még ilyenem. Amiben biztos vagyok az a nővérem, de ezen kívül... egyelőre halvány gőzöm sincs, hogy milyen lesz majd a jövőm, vagy hogy egyáltalán milyen jövőt szeretnék. A boltból is kiérünk közben lassan, amikor már minden meg van. Valahol azért izgulok, remélem, hogy Remy nem lesz ellenséges, vagy morcos, amiért késtem és remélem, hogy a nővéremnek szimpatikus lesz majd, hiszen számomra az ő véleménye a legfontosabb, nem szeretném, hogy aggódva kelljen magamra hagynia, mert nem bízik benne, hogy Remy képes megvédeni engem.
- Remélem is, én pedig megtalállak, ha még sem lennél itt, de... remélem, hogy nem kell majd keresnem téged, titeket. - mert ha jól értem, akkor azzal a Phoenix-szel lesz úgyis, bár úgy érzem, hogy még nem ismeri annyira, mégis milyen biztos benne. Én nem vagyok még ennyire biztos Remy-ben, pedig már jó ideje ismerem, de azért remélem, hogy nem kell majd kutatnom utána. Megtalálom a nyaklánc miatt, ha nem kerül olyan helyre, ahol ez lehetetlen, de... történhet olyasmi, ami miatt nem működne a képességem, vagy ha velem történik baj... Nem akarok rémeket látni, inkább Remy-re koncentrálok, amikor közelebb érünk, intek neki és remélem, hogy nem morcos, a miatt, hogy késtem és nem vagyok egyedül.
- Igen, a nővérem, akit... elveszítettem és képzeld most összefutottunk csak úgy itt a boltban, de... de nem jöhet velünk, mert meg kell várnia valakit, de majd... - elakadok, hiszen nem tudom, hogy a majd mikor következik be, csak remélhetem, hogy minél hamarabb. Amikor viszont végigsimít a felkaromon és kiejti a halk szavakat végképp bennem akad a szó és pár pillanatig csak nézem őt. Próbáltam húzni, de tovább nem tudom, el kell köszönnöm tőle és csak remélhetem, hogy újra látom. Még mindig a kezemben szorongatom a tőle kapott nyakláncot, amit most még erősebben szorítok meg, aztán gyorsan közelebb lépek Remy-hez és a kezébe nyomom a szatyrot. Remélem, hogy nem áll le ellenkezni, vagy kötekedni, talán most láthatja rajtam, hogy nem lenne okos lépés.
- Be... bepakolod? Mindjárt jövök. - inkább csak szeretnék elköszönni, hogy csak mi ketten legyünk és csak akkor fordulok újra a nővérem felé, amikor Remy a szatyorral már elindult a hátsó ülés, vagy a csomagtartó felé, ekkor lépek gyorsan közelebb és ölelem át újra a nyakát. Összeszorítom a számat, de mégis érzem, ahogyan a gombóc egyre növekszik a torkomban. - Minden rendben lesz... megtalállak. Öt nap múlva pedig itt leszek és... talán akkor már Phoenix is. - remélem legalábbis. Már érzem, hogy könny gyűlik a szemembe, ezért gyorsan még magamhoz szorítom, beszippantom a haja jellegzetes illatát, aztán még egy puszi az arcára, csak aztán engedem el végleg, hogy a lehető leggyorsabban pattanjak be a kocsiba. A végén megint eltörik a mécses, így is könnyes a szemem, talán érthető módon. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, de... ettől még ugyanúgy nehéz elengedni, mert mi van ha még sem?

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

A legfontosabb, hogy a faházban kell maradnom még egy időre. Nem veszíthetem el újra a húgomat és ehhez szükség van rá, hogy még várjak. Phoenix-el az oldalamon ez nem lesz nehéz, feltéve, hogy velem marad és nem talál jobb elfoglaltságot, mint vigyázni rám és élni a napokat, heteket mellettem. Reménykedem benne, hogy így lesz és együtt képesek leszünk várni bármeddig, hogy Scarlett megtudjon találni, ha vége ennek az egész kalamajkának körülötte. Egyáltalán nem tudnám elviselni, ha tudnám, hogy életben van, mégsem élhetnék a közelében. Fontos a biztonsága és fontos Phoenix. Ezek mellett a pontok mellett jobb közös megegyezésre aligha juthattunk volna, mint a türelem és a várakozás.
- Akkor nem lesz baj. - mosolyodom el végül, alaposan fürkészve a gyönyörű arcát, olyan igazi mindentudó tekintettel. Elvégre én volnék az idősebb, gyakran kellene úgy viselkednem, mint aki védelmező. Jelen helyzetben is épp úgy tekintek rá, mint egy apró porcelán babára. Bár belül bánt, hogy két idegen miatt nem lehetünk együtt, kevésbé zavar a dolog, hogy most tudom, hogy él és viszont látom. Készséggel adtam át neki a nyakláncot is. A leginkább hozzám kötődő tárgyat, ezzel biztosítva, hogy megtaláljon. És ha nem érkezik válasz tőle bizonyos időn belül, majd útra kelünk mi. Phoenix velem tart majd, legalábbis őszintén hiszek a férfi szavainak. - Remélem, hogy újra egy családként tudunk működni idővel. - bólintok alig észrevehetően, ahogy oldalra döntöm fejem, mintha új szögből akarnám vizsgálni. Jó érzés lenne együtt élni, egy nagy házban, vagy akár szomszédságban, békében, nyugalomban. Még úgy is, hogy különlegesek vagyunk, megtudnánk oldani, hogy előnyünkre váljon. Boldog vagyok és az egész heves - érzelmes pillanat annyira magával ragad, hogy feledésbe merül a célja az érkezésének. Végül segítek összeszedni mindent és csak utána indulok meg vele kifelé.
- Vigyázok magamra, ne félj. Ha pedig Phoenix mellettem van, semmi bajom nem eshet. - bólintok bizakodóan Scarlett felé és haladok mellette, elég szorosan. Őszintén szólva igazán izgat, hogy milyen társra talált Scar. Féltem őt, elvégre most kaptam vissza. Biztosan oka van rá, hogy bízzon abban az alakban, de örülök, hogy szemügyre vehetem a társát és láthatom, hogy ki viszi el. Ha történik vele valami, legalább tudom, milyen fantom arcot kutassak fel. Tekintetemmel keresem az autót és a srácot is, aki vigyáz rá. Mikor végül fókuszközpontba ér az idegen és jól láthatóan Scarlett arcáról leolvasom, hogy ő az, halovány mosolyt erőltetek arcomra és úgy közelítem meg. Első megszólalásra bólintok és igyekszem minél barátságosabbnak hatni. Persze, még gyakorolnom kell, egy ideje erdőben élek,... - Bethany Willow, Scarlett nővére vagyok. - kieresztem a benn tartott levegőt, bár a zavartságom miatt inkább Scarlett felé fordulok, mintsem az idegen fickó felé. Elsőre kedvesnek és normálisnak tűnik és persze megbízhatónak, ha a húgom úgy érzi, az. Elvégre eddig is vigyázott rá, most miért csalná csapdába. A tekintetem ugrál közöttük és igyekszem minél többet nézni a húgom, hogy megjegyezhessem minden rezdülését és próbálom a hangát folyamatosan újrahallani. Szükségem van rá, hogy érezzem őt. Szeretni akarom, de ehhez idő kell. És persze most a férfi, hogy menedéket nyújtson neki. - Nagyon vigyázz rá, kérlek. - pillantok félénken és talán halkabban, mint kellene a fickóra, miközben megsimítom Scarlett felkarját. Igyekszem túltenni magam a gombócon, ami robbanni készül, ezért szélesítek a mosolyomon. Nem akarom, hogy sírni lásson újra...
zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~| ©

Feltaláló, Demolisz & Gambit

Nem mondom, várok már egy ideje, nekidőlve a kék Hondának, Scarlett alaposan próbára teszi a türelmemet. Nem lehetek állandóan mellette, a képessége kiteljesedni látszik, egy ideig nem találhatnak rá csak úgy, ha valaki hozzá hasonló módon keresné, de még nyomozással sem nagyon, hiszen alaposan el tudja rejteni az auráját még Xavier elől is. Ezzel egy ideig biztonságban van, és én is megtehetem, hogy nem lógok állandóan a nyakán, hiszen semmi értelme nem lenne, hogy a széltől is óvom. Átvágott New Yorktól a nyugati-partig, egy szála haja sem görbült, végtére is felnőtt nő, bármennyire is babusgatnivaló porcelán képe van. El kell fogadnom, hogy túl nagy szükség van rá ahhoz, hogy megöljék, ha pedig véletlenül mégis elrabolnák megint, kiszabadítom, harmadszorra is. Ellenben azt végképp nem értem, hogy miért késik. Arról volt szó, hogy egy közepesebb vásárlást intéz, míg én elmegyek újságért, és körbeérdeklődök, hogy nincs-e semmi gyanus. Végtére is a kisvárosban sokan ismerik és szeretik a családomat, megvannak a források, hogy kiderítsem, nincs-e gond. Meglepődtem volna, ha sokáig ülhetünk a seggünkön. Miután nem találták Scarlettet, azt akarják, hogy mi keressük őket. Eltűnt a legjobb barátja az X-Birtokról, jó eséllyel elkapták, és ha ezt Scarlett megtudja, biztosan összeomlik, így már eleve olyan tervvel kell előállni, hogy tudja, nem hagyom cserben. Viszont ezt előadni úgy, hogy ráadásul ő késik... Hát ez nagyszerű lesz. A parkolónál várom őt, és végre valahára megérkezik, ráadásként nem egyedül. Meg vagyok lepve, hiszen ennyire nem lehet kicsi a világ, hogy pont itt a senki földjén fusson össze valakivel. Vagy nem is véletlen? Ezen még inkább felhúzhatnám az orromat. Csak éppen akkor tuti, hogy lőttek az éjszakai programnak, khm... A másik csaj egyébként nagyon hasonlít hozzá, még azt is betippelném, hogy testvérek. Sötét haj és szem, porcelán bőr, fitos orr. A nővére? A huga? Passz. Minden más esetben akár szexista módon egy édeshármast is el tudnék képzelni, csak a sors iróniája, hogy közben hülye módon fontos lett nekem a dinka szépség, így aztán a szoknyapecér életvitelt feladtam a kedvéért. Így a sármos kézcsókot is mellőzöm, s a morcos ábrázatot is letörlöm.
- Na csakhogy. Ki az új ismerős? Vagy nem is annyira új? Remy LeBeau. – Nem teszem hozzá, hogy a pasija, mert még én sem tudom, hogy most mi a francot csinálunk? Szerelem és szex? Csak szex? Úgy halál zavaros az egész, főleg nekem, aki határozottan rühellek lekötni magam. Most mégis megtörtént. Egyelőre. Az akcentusomon érezheti egyértelműen a francia származást, meg sem próbálom elrejteni, hogy cajun vagyok. És ha már a külső eddig nem került említésre, hozom a tűzes macsó stílust még így falusi tahónak öltözve, na nem mintha ettől bárki elhinné, hogy veszélytelen vagyok. Szakadt farmer, hawaii mintás virágos ing, lófarok. Na és persze dagadó boltozatos mellkas, feszülő bicepsz.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Bethany & Scarlett

Ezúttal nem tehetek mást, mint hogy reménykedem, de ez még mindig jobb, mint az eddigiek, amikor fogalmam sem volt róla, hogy vajon látom-e még valaha. Eddig még csak remélni sem mertem és nem voltam elég bátor hozzá, hogy megpróbálkozzam a keresésével, de legalább már végre megleltem és remélhetem, hogy nem fogom elveszíteni. Csak annyi a feladatunk, hogy mindenki tartsa magát ahhoz, amit megbeszéltünk. Én visszajövök ide érte, ő pedig megvár és beszél azzal a fickóval, hogy addig se menjenek el innen. Azt pedig már csak remélhetjük, hogy nem jön közbe semmi sem, hogy nem valamiféle külső körülmény lesz, ami újra elszakít minket egymástól. De még akkor is meg van a nyaklánc, ami alapján lesz esélyem, hogy megtaláljam őt, ha csak nem kifejezetten elvágja tőlem valaki, vagy valami. Remélem, hogy tényleg nem lesz semmi baj, hogy... hogy újra együtt lehetünk majd, újra családként és testvérekként. Úgy szeretném, ha lenne végre egy olyan karácsonyom, amikor igazi családként ülhetek a fa alatt azokkal, akiket szeretek. Olyan, mint amikre gyerekkoromból emlékszem.
- Benned bízom, ez nem is kérdés. - mosolyodom el, bár csak halványan bizonytalanul. Tudom, hogy ő mindent meg fog tenni azért, hogy itt maradjon, hogy ne veszítsem el újra szem elől, de sajnos nem tudhatjuk, hogy ez elég lesz-e, hogy ebbe nem szólnak-e bele mások is, akik ellen nem tud semmit sem tenni. Azt az ismeretlen fickót pl. nem tudom, hogy milyen. Ő bízik benne, tehát nekem is kell, de ettől még nem tudhatom, hogy tényleg nem veszélyes-e és nem fog-e ártani neki és ez által keresztbe húzni a találkozás lehetőségét, de hát mint már említettem marad a remény. - Remélem is, ezek után el nem engedlek, ha meg lesz az a srác is. - még játékosan meg is fenyegetem, pedig ez pusztán szimpla ígéret. Egyszerűen csak nem akarom elveszíteni, hiszen túlságosan hiányzott, és most talán rendbe jöhetne minden az életemben, ha Remy is segít, ahhoz viszont az kell, hogy tényleg ne veszítsem el őt újra. Most viszont elsősorban arra koncentrálok, hogy összeszedjem azokat a dolgokat, amik kellenek a boltból, mert végülis azért jöttem. Ha visszamegyek a kocsihoz úgy, hogy nincs nálam semmi Remy kitér a hitéből, hogy e miatt felesleges volt eljönni. Ami akkor se lenne igaz, hiszen már csak azért is volt értelme, hogy megtaláljam a nővéremet. Amikor végre minden meg van, gyorsan fizetek és csak aztán indulok el kifelé, amikor már szatyorba kerül minden.
- A kocsinál vár nem messze innen, amivel jöttünk. Attól félek már ott van és... morcos lesz, hogy én kések. - egy pillanatra elhúzom a számat, mert ennyire már ismerem, de remélem, hogy ha látja az indokot akkor megérti és nem lesz majd olyan... mint amilyen általában szokott lenni. - Vigyázok és Remy vigyáz rám... érted jobban aggódom, de egyedül vagy. - halk sóhaj, de tudom, hogy nem tehetek ez ellen semmit sem. Elindulok inkább a cél felé. Nem olyan messze ott is van a kocsi, az egyik utcán kanyarodunk be és meg is látom. Halvány kék, kissé tört színű, piszkos, régi darab, de tökéletesen megy és Remy ott áll előtte enyhén szólva szúrós arckifejezéssel, ami egy cseppet sem lep meg. Ő már csak ilyen. Elnézést kérő mosollyal, vagy inkább behúzott nyakkal intek neki... tuti mérges lesz, de ha elmagyarázom akkor csak megérti igaz?

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Túl sok a ha' körülöttünk. Ezzel én is tisztában vagyok, ám nem tudok ezen segíteni egyelőre. Nehéz választanom közte és Phoenix között. Ahogyan gyanítom neki sem egyszerű most. Ő, elmegy azzal a fickóval, aki segített neki. Ellenben én nem mehetek el vele, akármennyire is szeretnék a csapatuk része lenni, hogy vigyázhassak rá. Most Phoenix-re is gondolnom kell. Fontossá vált és nem lennék vele olyan hálátlan, hogy szó nélkül eltűnök. Elvégre nem tudnám megtalálni és Scar is beismerte, hogy ő sem valószínű, hogy megtalálná. És ezt értékelem. Hálás vagyok, hogy nem hazudik nekem csak azért, hogy vele menjek. Az évek megedzették, de még mindig pont olyan tiszta lelkületű lány, mint volt korábban. Örülök, hogy a nővére lehetek, akkor is, ha csak hetek, hónapok múlva láthatom újra. Én bízom benne, hogy megtalál majd idővel. De addig is, most azzal kell törődnöm, hogy most még láthatom őt és vele lehetek. Nem terveztem, hogy elhagyom ezt a helyet, ezáltal pedig megkönnyítem a húgom dolgát. Reménykedve várok rá és nem fogok messze menni. Ha Phoenix úgy dönt, hogy nem ér neki annyit a barátságunk, hogy várjon velem a húgomra, akkor nem is volt értelme annak sem, hogy most maradok. De én bízom benne, hogy nem hagy el, mert ő is barátra lelt bennem. És vár velem, hogy végleges visszakaphassam a húgomat.
- Nem fogom hagyni, bízz bennem. - megedzett az erdő és az, hogy kívülálló lettem, a Harry bácsival töltött időszakról ne is beszéljünk. Megtudom védeni magam. És most, hogy okom van rá, hogy maradjak, már teljesen megváltozott minden körülöttem. Természetes, hogy maradok és várok rá. A képességem és a személyiségem is segítenek majd abban, hogy ez így legyen. - Legközelebb már nem fogunk elválni. Ezt átvészeljük, de hát olyan sok idő után, ez már meg sem kottyan, igaz? - bátorítóan mosolygok rá, ahogy az arcára kiül a boldogság. Tudom, hogy fél, én is félek, de a legtöbbet egymásért úgy tehetjük, ha bízunk és remélünk. Én nem fogom fel adni és tudom, hogy ő sem. Pontosan ezért fog megtalálni és pontosan ezért maradunk utána örökre együtt. Hogy vigyázzak rá, hogy szerethessem.
Ahogy eszébe juttattam, hogy vásárolnia is kellene, lassan sorolni is kezdte, hogy mire van szüksége, én pedig reflexszerűen indultam körútra a boltba, hogy minden összeszedjek neki. Úgy ismerem, mint a tenyerem. Hisz már elég régóta ide járok vásárolni, máshol aligha bukkanok fel. Ezáltal hamar összeszedek mindent és a kosarába nyomom. - Minden meg van. - bátorítóan mosolygok rá, derűs arccal, majd követem őt a kasszáig. Le sem véve szemem róla, mint egy aggodalmas anyuka, de elvégre az is vagyok valamilyen szinten, nem? A nővér egyben anyuka is. Kár, hogy nem lehettem mellette, de ostobaság folyton ezen bánkódni. Most örülnöm kell, hogy visszakaptam őt. A megjegyzésemet követően ő is azt mondja, hogy hasonlóan érez, ezért még boldogabb arckifejezéssel pillantok rá, miközben ő pénz után kotorászik. Türelmesen várok és mikor fizetett, segítek fogni a megvett termékeket, mégse szenvedjen egyedül. - Hol a védelmeződ? - érdeklődöm halkan, majd mosolyogva kissé bátortalanul felkarommal felkaron bököm, de csak lágyan, mintha félnék tőle, hogy árthatok vele. Kíváncsian pillantok az üvegen túlra, hogy felbukkan-e a férfi. - Nagyon vigyázz magadra, kérlek. - kissé elkomolyodva szólok még hozzá, ahogy előre engedem a boltból kifelé és utána lépek.
zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~| ©

Bethany & Scarlett

Mennyivel könnyebb lenne egyszerűen azt mondanom, hogy megtalálom biztosan azt, aki miatt nem jöhet velem, de a testvéremről van szó, a régen elveszett nővéremről, nem lennék képes átejteni őt. Eddig nem utált meg engem, pedig a szüleink jó eséllyel miattam haltak meg, viszont ezek után akár ez is megtörténhetne, ha még át is vágnám és elszakítanám attól, aki fontos neki. Lehetséges, hogy megtalálnám, de számára fontos tárgy nélkül az is benne van a pakliban hogy nem és nem akarom úgy indítani az új kapcsolatunkat, hogy máris átverem őt, azt biztos, hogy nem tudnám rendes lelkiismerettel jól lekezelni. Ezért ismerem be a szomorú tényt és persze nem is vagyok igazán feldobva, hiszen mégis csak róla van szó. A testvérem, akit végre megtaláltam, megtaláltuk egymást és most mégis el kell engednem úgy, hogy talán meg sem találom megint egy ideig. Nem tudom, hogyan fog alakulni az életem, nem tudom, hogy mikor lesz vége a körülöttem lévő hercehurcának, ahogyan ő sem tudja, hogy mikor kerül elő az a srác, aki segített neki. Ez így azért nem valami megnyugtató, annak ellenére sem, hogy megkapom tőle azt a nyakláncot. Elvihetik olyan helyre, ahová a lánc ereje egyszerűen csak nem ér el és akkor mi van?
- Ne is hagyd, hogy elvigyenek. - tudom, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor nem sok beleszólása van, főleg hogy még csak azt sem tudom, hogy mire képes, de valahogy ez most olyan elhanyagolható információnak tűnik. Különleges, mint ahogyan én is, de nem az a legfontosabb, hogy mire képes, hanem az, hogy megtaláljam őt majd újra, amikor keresem. - Meg kell, hogy találjuk egymást újra. Nem lehet olyan kegyetlen a sors, hogy csak... megmutatta milyen lenne ha. - még egy apró sóhaj, aztán már mosolyt varázsolok az arcomra, ha nem is elég erőteljes, de akkor is mosoly. Nem akarom, hogy a szomorú pillantásomat jegyezze meg. Maradjon csak meg a mosoly a gondolatai között, az remélhetőleg egyébként is reményt önt belé igaz? Én legalábbis igyekszem erre építeni.
- Oh, tényleg! - nevetek fel zavaromban, hiszen tényleg sikerült majdnem simán kihagyni a vásárlás részét, pedig az is elég fontos azért mégis csak, én meg majdnem itt hagytam mindent. - Kell pár dolog, ami nem volt a városban és... ketchup és mustár és lekvár... meg ha találsz kakaót... azt mondták kifogytak belőle, és azért nem ártana. - nem tudom, hogy meddig maradok ott pontosan, de azért vannak olyan megszokott alap dolgok, amiket szeretnék továbbra is a magamévá tenni. Sok minden van, belterjes gazdálkodók, de hiába a házi virsli, ha nincs hozzá ketchup és nem lehet sütni egy finom kakaós sütit, mert hiányzik hozzá az alapvető kakaó. - Én el sem tudom mondani, hogy mennyire. - fordulok egy pillanatra hátra és legszívesebben újra megölelném, de ezúttal visszafogom magamat. A vásárolt dolgok kellenek, úgyis amint elértük a kocsinál Remyt az lesz az utolsó dolgom, hogy addig ölelem, amíg csak nem muszáj majd mennünk. Most viszont telik lassan a kosár, én pedig már a Remytől kapott pénz után kotorászok, hogy ki tudjak fizetni mindet. Persze azért így is hátra-hátra nézek, hogy mögöttem van-e még, de csak nem szökik el és csak nem a képzeletem játéka volt, hogy ő lépett be az ajtón.

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

A legfontosabb, hogy újra egymásra találtunk. És nekem csak és kizárólag ez számít, hogy vele lehetek. Ő a legfontosabb nekem. A jobbik részem. Az életem fénye. Szó szerint. Ahogy átölelt és érezhettem teste melegét, józanító pofonként éltem meg, hogy végre visszakaptam. És ez a valóság. Nem az, amit az erdőben képzeltem. De ez és a keserű múltunk már egyáltalán nem számít. A fontos az, hogy együtt vagyunk újra és él. Életben van és bár a múltban megtörtént kísérletezések következtében átélt fájdalmai ellenére mosolyog a sűrű pilláin keresztül. A képességemről még nem tud, de nem ez az első, amiről beszélnem kell vele. A fontos, hogy együtt vagyunk, hogy megérinthetem az apró lány arcát, újra.
A szavaira alig tudok reagálni. Kérdéses, hogy mit és mennyit ültettek a fejébe és mit és mennyit töröltek. Vajon törölhettek is? A gondolattól libabőrbe bújik egész testem. Féltem őt. Mindig féltettem. És ez történt vele, még én itt kuksoltam. De nem tudhattam, hogy hol van. Vakon elindulni a világba, mikor szörnynek érzem magam, nem feltétlen szerencsés. És a képességem sem olyan nyugalmi zónába illő, hogy hipp-hopp megtaláltam volna. Arra nem lettem volna képes. És nagyon valószínűnek tartom, hogy csak zűrzavart keltettem volna. De kár is rágnom magam, a legfontosabb, hogy most láthatom.
Örülök, hogy őszinte velem és elárulja, hogy nem biztos benne, hogy megtalálná Phoenix-et. Talán ő is kötődik valakihez és pontosan ezért érti meg, hogy nem tehetem meg vele, hogy se szó, se beszéd elpárolgok. Ahhoz fontossá nőtt a szememben és a szívemben is. Kegyetlenség, hogy megtaláljuk egymást és mégis egy-egy idegen kéz elválaszt minket. A ragaszkodásom mély, nem fogom feladni csak azért, mert van az életemben most más is. Utána eredek, ha kell elráncigálom Phoenix-et is magammal. Ostoba lennék hagyni, hogy a húgom egyedül éljen tovább, mikor itt vagyok neki én is. Talán nem tökéletes eszközökkel, de megtudom védeni. Phoenixel képesek lennénk rá magunk is, hogy a védelmébe álljunk. Persze, mielőtt sorsdöntő és hősies szavakat ígérnék Scar-nak, előbb nem ártana erről beszélnem Phoenix-el is.
- Nem! Én innen sehová sem megyek, emiatt ne félj. - cirógatom meg arceremét. Aggodalmas tekintete megmosolyogtat. Átveszi a nyakláncot tőlem, mire oldalra billentett arccal mosolygok tovább. - Ha megígéred, én hiszek benned. - szomorkásan pillantok rá, de ezúttal reményittas a lelkem. Úgy érzem, elérkezett az életemben az a pont, hogy változások következnek be. A testvérem visszakaptam és ennél sorsfordítóbb dolog aligha következhetett volna be.
- Persze, elkísérlek, de vedd meg, amiért bejöttél, héj. - nevetek fel halkan, ahogy látom, hogy kapkod - Segíthetek valamiben? - érdeklődve, lágy tekintettel nézem őt és végre élvezem, hogy élek. Most először -vagy talán másodjára, ha Phoenix-et is számítom- úgy érzem, hogy eleven vagyok, hogy hegyeket tudnék megmozdítani érte. Mosolygásom nem szűnik meg, örülök, hogy láthatom. És azt az alakot is megakarom ismerni, lássam, hogy kit kell üldöznöm, ha a húgommal történik valami. Ennyire talán nem morbid a helyzet, ha Scar így bízik benne, de ott lappang bennem a hátsó szándék.
- Örülök, hogy láthattalak. - megérintem szelíden a vállát, közben oldalra billentett fejjel mosolygok rá és követem, amerre megy.
zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ bocsi, a béna gif miatt : ( | ©

Bethany & Scarlett

Itt van velem végre és mégis attól rettegek, hogy el kell engedjem, hogy útjára kell bocsátanom, pedig legszívesebben magamhoz láncolnám, ha már végre megtaláltam és jó eséllyel még sem tehetem meg. Rémes, rettenetes az egész! Rossz élete volt. Nekem sem jó, de valahol már elfogadtam, hogy így alakult és ez van, nem is lenne értelme már utólag szomorkodni miatta. Végül is már szabad vagyok, Remy segített, csak rendbe kell tenni a fejemben kissé uralkodó káoszt, mert azt még nem sikerült átlátnom teljesen, hogy mi történt és mi az, ami nem történt meg velem. Idővel viszont majd ez is összeáll. A szavaira ezért kap egy félmosolyt, már nem könnyeset, csak épp egy alig pirosló szeműt. Mégis csak sírtam, de közben boldog is vagyok, mert itt van, nem haragszik rám és bár egyedül van, de legalább nem sérült meg, nincs komoly baja és ez a lényeg.
- Semmi baj, majd... átlátom idővel, hogy mi történt meg és mi nem. - van amikor reggel kicsit még zavartan ébredek fel, mert időbe telik, amíg agyam rendezi, hogy már a valóságban vagyok, de ez csak néhány perc, amikor még álom és ébrenlét között lebegek. Sosem tart sokáig és másnál is van ilyen, amikor nem talál könnyen vissza a valósághoz az álmok mezejéről. Nem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre tűnik, és végül is nem emlékszem rá, hogy bántottak volna, csak a fejemben játszódtak le szörnyű dolgok, de azért el kell felejtenem, rajtam nincs sérülés. Már csak valahogy meg kell szökni azok elől az alakok elől és Remy szerint el is kell bánni velük, hogy ne keressenek később újra, ez utóbbi a nehezebb, mivel én nem igazán tudok elbánni senkivel sem, de talán nem is nekem kell.
Most pedig hazudhatnék neki azért, hogy velem maradjon, de az nem én lennék. Nem fogom a most megtalált nővéremet átverni, hogy velem maradjon, hogy aztán csalódjon, ha még sem találom meg azt, aki annyira fontos neki. Azt hiszem én magam is kötődöm Remy-hez, és nem tudnék csak úgy eltűnni szó nélkül az életéből, amikor segít nekem, amikor annyira érdekes jellem, hogy egyszerűen nem tenném meg. Tőle sem várhatom el, hogy mással ilyesmit műveljen, hogy cserben hagyja, ha megígérte neki, hogy majd találkoznak még. Csak halkan sóhajtok egyet, a szám kissé lebiggyed, mert nem jó ez így. Megtaláltuk egymást és mégis el kell válnunk, mert nem mehetünk a másikkal. Miért ilyen kegyetlen a sors?
- Azt nem tudhatod, talán el kell majd menned és akkor... akkor meg kell hogy találjalak és meg is foglak! - átveszem a nyakláncot, úgy szorítom magamhoz, mint a legféltettebb kincsemet és úgy is fogom őrizni, ez már nem is lehet kérdés. - Vissza fogom adni és mihelyst vége ennek az egésznek visszajövök rendben? - nem tudom, hogy meddig tart, pár nap, amíg megoldjuk az ügyet, vagy több? A városba biztosan nem jövök túl gyakran, Remy nem egyezne bele, túlságosan veszélyes, most is azt mondta, hogy nem maradhatunk sokáig.
- Jó lesz, de mennem kell, azt hiszem így is késésben vagyok. Eljössz velem? Bemutatlak neki, mielőtt indulunk. - tudom, hogy Remy nem egy ismerkedős alkat, de addig is Beth-szel lehetnék még. Csak össze kell szednem azt a pár dolgot, ami miatt bejöttünk a városba, csak ennyi, aztán bemutatnám Remy-nek is. Úgyis tudom, hogy menni akar gyorsan, de pár pillanat belefér, aztán... aztán el kell válnom tőle és csak remélhetem, hogy tényleg megtalálom majd, ha nem lesz itt a városban, vagy ha tovább tart ennek az egész ügynek a megoldása, mint ahogyan eredetileg számítottam rá.

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

A legnagyobb boldogságot kaptam meg pár perccel korábban. Visszakaptam a múltamból azt az apró lányt, aki miatt napokig, hónapokig, évekig sírtam. A kerek arcú, pöttöm kislányt, akivel énekeltünk, akivel hemperegtünk a fűben, akivel izzadásig kergetőztünk és bunkert építettünk paplanból meg párnákból. A legfontosabb kincsem került elő. A gondolat, hogy bántották őt, dühvel borítja el minden porcikámat. Kedvem lenne lebontani mindent magam körül, ám féken tartom haragom, mert most sokkal fontosabb dolgom van. Elcsodálni szépségét és megérteni, hogy felnőtt a kis apróság. Hogy életben van, hogy előttem áll és mostantól nem kell eleresztenem a kezét soha többé. Hogy a kötelék kettőnk között végre élénkebben lángolhat bármilyen sercegően fénylő vörös virágnál. Az életemet kaptam vissza abban a két bogár szemben. Se többet, se kevesebbet.
- Hogy mondhatod ezt... - inkább kijelentés, mintsem kérdés az előbbi. Zavartan nézem őt, már nem potyognak könnyek. Hangom még rekedt és érzékeny, de nem több. Mosolya mosolyt csal arcomra. Tükörként állunk egymás előtt és így könnyű, könnyebb mint azt gondoltam volna. A múltunk sötét és drámai. De a jövő reményittas arccal integet és nekem eszem ágában sincs elfordulni tőle. Végre van miért örülnöm a holnapnak.
- Az én emlékeimbe nem nyúltak bele... - próbálok vigasztalóan hatni rá. Fogalmam sincs, hogy mit tehettek vele, hogyan tehették és mi lesz ezután, de annyi bizonyos, hogy vele akarok lenni és vigyázni akarok rá. Érezni őt továbbra is és a közelében maradni, ha ez lehetséges. Az, hogy engem bántottak nem számít, eltemettem. Az ő fájdalmai fontosak, de a sebeit még nem tépném fel. Idővel, majd elmond nekem mindent. Előttünk az élet.
- Értem... - kissé csüggedten pillantok le magam elé. A nővéremmel akarok lenni, de közben meg kötelékem van Phoenixel és nem akarok tőle sem elszakadni. Két tűz közé préselődtem és nem kapok levegőt. Nem választhatok közöttük. Tudom, hogy önző dologként hat, hogy nem szaladok el azonnal a testvéremmel, de Phoenix sokat jelent nekem. Akkor talált rám, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, hogy valaki mellém álljon. Nem lenne hozzá szívem, hogy szó nélkül elhagyjam őt.
- Én nem tudom, hogy mit csináljak. - vele akarok menni, soha többé nem akarok elszakadni, de könnyebb volna ez a döntés, ha Phoenix most itt állna mellettem és azt mondaná, hogy velem tart, akárhova megyünk is Scarlettel. Értékelem, hogy nem hazudik nekem, hogy nem hiteti el velem, hogy biztosan megleli akkor is, ha nem tudok adni semmit tőle. Ez mosolyt csal arcomra, szomorkásat, de legalább mosolyt.
- Oda adom ezt... - a nyakamban lóg egy nyaklánc, amit még akkor hoztam el otthonról, mikor megszöktem Harry bácsitól. Lehámozom magamról és a húgom felé nyújtom. - A nyakamban van már évek óta. Biztosan megtalálsz vele, de én innen egyébként sem mozdulok el. - próbálom bátorítani. És tényleg nem áll szándékomban elautózni valahova. Maradok az erdőben, amíg Phoenix újra fel nem bukkan. Ez talán a megoldás, ha én itt várok kettejükre. Talán így nem kell elengednem egyikőjüket sem hosszabb időre. És az életem végre beteljesedhet mellettük.
A legnehezebb döntés lett volna választani közöttük. Búskomoran pillantok rá, kieresztve tüdőmből egy könnyed sóhajt.
- Így jó lesz? - szinte suttogva kérdezem tőle, miközben oldalra döntött fejjel fürkészem őt.
zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ bocsi, a béna gif miatt : ( | ©

Bethany & Scarlett

Nem akarok most a múlton rágódni, nem akarok most azon gondolkodni, hogy mi történt velem, vagy hogy ő miken mehetett át. Egyszerűen ezt most el akarom felejteni, mindent, ami rossz volt és csak arra koncentrálni, ami most van, ami jó, hogy megtaláltuk egymást és hogy nem szabad elszakadnunk most már sosem. Épp ezért nem megyek én sem bele jobban abba, hogy mi történt velem és nem faggatom őt sem Harry bácsiról. Így is tudom, hogy még nehéz napok vannak előttem, hogy még sok minden vár rám, ami egyáltalán nem lesz majd könnyű. Le kell ezt az egészet állítani, le kell győzni azokat, akik ártani akarnak nekem és akik újra tönkre akarják tenni az életemet. Erre kell koncentrálnom majd... de nem most, holnaptól, ha már elértem, hogy velem jöjjön, mert azt elképzelhetetlennek tartom, hogy mi most elszakadjunk egymástól. Nem fair ilyesmit elvárnia tőlem. Egyszerűen rettegnék attól, hogy nem találjuk meg egymást újra.
- Nem kell Beth, nem a te hibád, ez... ez így sikerült. - rázom meg a fejemet, de már nem potyognak a könnyeim, bár a szemem még kissé könnyes, de csak ennyi. Jobban vagyok, halvány mosolyt is képes vagyok az arcomra varázsolni, ez mindenképpen előrelépés jelen helyzetben. Mégis rossz hallani, hogy egyedül él ez erdőben. Ez nem igazán arra mutat rá, hogy neki olyan nagyon fényes élete lett volna sőt... biztos, hogy nem volt az, de ráérünk majd megbeszélni ezt is, mert valamikor kénytelenek leszünk, hogy tudjuk mi történt a másikkal.
- Szóval bántottak. - a szavaiból legalábbis ezt a következtetést vonom le. Mennyire más életünk volt! Én nem is igazán tudom, hogy milyen kint élni az átlag világban az átlag emberek között, ez nem adatott meg nekem egyszerűen. Gyerekként igen, de akkor ott volt velem a családom is, azóta pedig egyáltalán, mindig valahol voltam, és onnan nem mozdulhattam el, mint ahogy most megint egy olyan helyre tartok, ami biztonságos és e miatt ott kell maradnom, mintha csak mindig kalitkában lennék, csak épp kérdés, hogy most épp értem vagy ellenem van az a kalitka. Vajon eljön az az idő, amikor majd élhetek úgy, ahogyan én szeretnék rácsok nélkül is?
- Biztosan... sosem. - rázom meg a fejemet és hiába fogja a kezemet mégis úgy érzem, hogy egyre nehezebb kő telepedik a mellkasomra, amit nem tudom hogyan lökhetnék le onnan. Nem tetszik a válasza, közben pedig meg kell értenem, hogy az a valaki fontos neki, én pedig nem biztos, hogy megtalálnám, ha semmit sem tudok róla, úgy még a professzor se találná meg, főleg ha netán olyan helyre megy, ami túl messze van, vagy védett, ahogyan a szigetet se találtam meg egy évvel ezelőtt, meg levédték az egész helyet az erőm és más kereső erők elől is. - Szeretnék, de nem tudok neked hazudni, nem biztos, hogy megtalálnám. Ha olyan helyre menne, vagy... ha icns tőle semmim. Nem tudom... - hatalmasat sóhajtok. Nem akarom az új életünket arra építeni, hogy máris hazudok neki, hogy megtalálom és ha még sem sikerül, akkor engem hibáztatna és nem hiszem, hogy azt utána valami jól kezelném, vagy épp ő jól kezelné, de akkor mégis mi lenne a megoldás vajon?
- Te adhatsz valamit és akkor téged megtalállak, ha nem kerülsz olyan helyre, ahová nem érek el, de... az lenne a legjobb, ha előkerülne a megmentőd hamar és... - lassan már tényleg kétségbeesetten nézek rá. Nem tudom, hogy mi lenne az igazán jó megoldás, tényleg nem, pedig azt kell találnunk, mert nem akarok elszakadni tőle, azt nem élném túl! Valahogy meg kell oldani, hogy együtt maradjunk, vagy hogy megtaláljam őt, ha mégis valami miatt el kellene mennie, vagy nekünk. Remélem, hogy Remy is megérti majd, hogy nem tűnhetek el csak úgy, most már nem... akármit is történik.

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

A karomba zárni, érezni az illatát, megérinteni a haját, ez mind több volt annál, amit képzeltem. A kerek arcú pöttöm lány, most előttem toporzékol, hogy szeressem, hogy vigyázzak rá. Egy kistestvér mindegy, hogy mit művel, hogy mit mond, mindig kistestvér marad. Ezt jelenti nekem ő. Valakit, akit óvnom, féltenem kell. Valakit, aki nélkül a világom már kerek. Az ismerősök jönnek - mennek. A testvér azonban állandó jelenés az életben. Scarlett a biztos pont nekem. És most, hogy tisztában vagyok vele, hogy él, eszem ágában sincs elereszteni őt többé.
Rengeteg negatív emlék halmozódott a számlánkra. Az övén és az enyémen is szintúgy akad, de nem akarom, hogy ez most hatással legyen a boldogságomra. Csak őt akarom és azt, hogy a testvérem örömben lubickoljon, hogy újra együtt lehetünk.
- Annyira sajnálom. - lemondóan elpillantok róla. Több szóra nem futja, sírni meg nem bírnék tovább előtte, így inkább megpróbálok nem beszélni arról egyelőre, hogy mit tettek vele és mit tehettek még ezentúl is vele. Bizonyosan össze van zavarodva. Szörnyeteg kísérleteztek rajta. Akár velem Harry bácsi. Bár, annyival szerencsésebbnek mondhatom magam, hogy engem nem zavartak így össze, sőt a képességem miatt senki nem támadott rám. Még.
Köztudottan az átlagos vélemény rólam, a macskámról és a házamról az erdőben, elég negatív. Valamiért mindenki körülöttem rossz néven veszi, hogy ezt az életformát folytatom, bár én pontosan tudom, hogy nincs rá okom, hogy váltsak. Legalábbis nem volt. A menedéket jelenti nekem az otthon.
- Elzárkóztam az emberektől, nem akartam, hogy bántsanak. - lágy mosoly kúszik arcomra a sok emlék miatt. Békében és csendben éltem. Nem kellett félnem. Lehet, hogy a társaságom nem volt több a macsekomnál, de vele felettébb szórakoztató együtt élni. Hálás kis dög és gondoskodik róla, hogy érezzem, hogy számítok valakinek. Természetesen, most minden megváltozik, hiszen a testvéremmel új változók kerülnek az életembe. És nagy valószínűséggel új emberek is. Láthatóan rosszul viseli, hogy nem bírok mozdulni a helyemről, hogy nekem is akad valaki, aki miatt nem szívesen indulnék egy újabb kalandra.
- Túl sok a: ha. Én is kételkedem és félek. De nem mondhatok le róla. Ő sem tette. - kettéhasad a szívem, hallom a dobhártyámban - Nincs tőle semmim. Nem tudom, hogyan lenne rá mód, hogy megtaláld. Nem tudom, hogy mit tegyek. Veled akarok lenni. - nyújtok kezem, hogy puha bőrbe bújt ujjait közre fogjam - De tőle sem akarok megválni. Ha elmegyek, lehet, hogy őt sem látom többé. Van rá mód, hogy biztosan megleled? - láthatóan beleegyezem, hogy vele tartsak, ám kizárólag úgy, ha szavát adja rá, hogy Phoenix elér majd. Kötődöm hozzá és szükségem van rá, hogy az életem része maradjon. Sokat jelent nekem. A húgom köteléke rendkívül fontos és nem ereszteném el újra, soha nem mondanék le a szeretett testvéremről. De, ahogy neki, úgy nekem is megvan a magam élete. Bármennyivel szerényebb is, mint az övé. Mégsem hagyhatom el a macskám, sem Phoenixet. Azt nem igazán viselném jól. - Igen. - mosolyodom el lágyan kérlelésére, miközben arcperemén végig simítok - De a macskám jön és Phoenixet is el kell, hogy érjük... - lesütöm tekintetem, különös érzés valakiről így beszélni, mintha biztosan érdekelné őt, hogy én elmehetek most a testvéremmel. Lágy mosollyal arcomon fürkészem a húgom, hogy bebiztosítsam, nem engedem el többé.
zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ bocsi, a béna gif miatt : ( | ©

Bethany & Scarlett

Legszívesebben az ölelésében maradnék még tovább, csak hogy ne kelljen rossz dolgokról beszélgetnünk. Biztos vagyok benne, hogy vele se történt túl sok jó, velem pedig szintén történt elég sok rossz, és jó lenen ezeket kiverni lassacskán a fejemből, lehetőleg hosszú időre. De tudom, hogy ha már találkoztunk ez nem csak a boldog pillanatokból állhat, el kell mesélni egymásnak, hogy mi történt, főképp mert hát én magam is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen élete volt eddig. Az hogy itt van és az, hogy egyedül van azt jelenti, hogy nem jó, hiszen nem maradt Harry bácsival, de persze tudom, hogy naivitás is lenne azt gondolni, hogy a bácsikán jó ember, hiszen gondolkodás nélkül odaadott engem azoknak az embereknek. Az ilyen... nem mondható jó embernek még csak távolról sem.
- Ez elég bonyolult azt hiszem... még én sem értem pontosan. Tudod képes vagyok... dolgokra, megtalálni másokat akár, és azt hiszem így próbálták ezt elérni. Elég zavaros. - még nekem is és azóta, hogy visszakerültem a birtokra próbáltam nem ezzel foglalkozni, hiszen elég zavaros lett az életem így is. Nem egyszerű elkülöníteni a dolgokat, hogy mégis mi az, ami megtörtént veled és mi az, ami nem. Meg kellett találnom az életemben azt a pillanatot, amikor még tényleg minden valós és honnantól volt a dolog csak a fejembe ültetett emlék és persze el kellett fogadnom, hogy ha jók is voltak köztük, azok... nem történtek már, bármennyire is jó lett volna.
Arra azért tényleg meglepődöm, hogy van egy kis háza, főleg hogy az erdőben. Az ember nem szokott egyedül élni az erdőben, legalábbis az ilyesmi nem túl gyakori igaz? Oh, de jó lenne tudni, hogy mi történt vele! A szája nevet, de attól még a szeme megannyi szomorúságról mesél, de nem most kell faggatnom tudom, az nem lenne okos döntés.
- Egyedül élsz ott a macskáddal... azért ez nem hangzik annyira jól. - tényleg nem és én nagyon remélem, hogy nem ezt teszi már évek óta, mert az biztos, hogy szomorúsággal töltene el. Persze nekem sem volt jó sorom, de nem változtatott meg az élet annyira, hogy ne tudjak sajnálni mást, akinek szintén rossz volt, főleg ha a testvérem az a másik személy, aki akárhogy is de jó eséllyel miattam jutott erre a sorsra és ez még szomorúbbá teszi az egész helyzetet. A szavait figyelem és remélem, hogy nem jön az a bizonyos de, ami szinte odakívánkozik a mondata végére. Sóhajtok, amikor mégis elhangzik a szó, amit nem akartam volna hallani. Legszívesebben visszatuszkolnám a szájába, de sajnos nem tehetem meg, így hát marad az útjára engedett sóhaj, amivel nemtetszésemet fejezem ki.
- És, ha nem találsz meg, vagy nem engednek be oda? Védett hely és... Nem kereshetjük meg azt a valakit, hogy ő is velünk jöjjön oda? Én meg tudom találni Beth, bárkit meg tudok találni! Csak kell tőle valami, egy apróság, bármi, ami az övé és... és akkor megkeressük és odavisszük. - nem akarok elválni tőle, mert nem tudom, hogy mi történik majd. Mi van akkor, ha el kell mennem, mert megtámadnak? Mi van akkor, ha neki kell elmenekülnie és én nem találom meg utána megint ott, ahol volt, hanem keresnem kell? Mi van, ha olyan helyre viszik, ahová nem ér el a képességem? Bármennyire is próbál úgy tenni, mintha ez rendben lenne, én nem érzem így és igenis aggódom. Nem akarok úgy kisétálni ezen az ajtón, hogy el kell köszönnöm tőle és nem tudhatom, hogy vajon mikor találkozunk megint. Olyan bizonytalan a jövő, és amik történtek velem az utóbbi években... nem tudok építeni a holnapra csak úgy, hogy minden rendben lesz. - Megoldhatnánk úgy, hogy ne kelljen elválunk... kérlek! - könyörgő nagy szemekkel pillantok rá. Annyira szeretném, ha megértené, hogy ez így nem jó, így nem fog menni. Nekem kell az, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg újra látom és ez alapján nem vagyok. A szava nem elég és nem miatta, a körülmények és a veszély miatt, ami néha úgy érzem szinte minden sarkon leselkedik ránk.

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Nem tudom, hogy ilyen helyzetben mi a helyes, miről érdemes, miről kellene kérdeznem őt. Abban biztos vagyok, hogy sem a hely, sem az idő nem megfelelő arra, hogy ténylegesen elmondjunk egymásnak mindent és mindenre rákérdezzünk, ami különösen foglalkoztat a másik múltjával kapcsolatban. Szívesen meghallgatnám itt a bolt közepén, de pontosan tudom, hogy nem feltétlen így kellene történnie az első alapos megbeszélésünknek. Finoman puhatolózom és szándékomban áll nem elszakadni tőle többet. Elérhetőséget akarok. Van autóm, szám szerint négy darab, így bárhova érte - hozzá tudok menni. És fogok is. Nem rázhat le mostantól egykönnyen. Bár nem tudom mi a célja és hová tart, hol lakik most, de tudnom kell. És el kell őt érnem, mindig, mikor azt gondolom, hogy újabb hallucináció. Az utóbbi években egyedül voltam és most kaptam két különleges személyt az életembe. Phoenix, aki idejét és erejét nem sajnálva próbál mellettem lenni és most a húgom, Scarlett is felbukkan. Talán valamelyik csillag végül meghallgatta kérésemet.
- Emlékeket? Hogyan? - kérdőn vonom fel szemöldököm, miközben szüntelen szipogok és törlöm kézfejemmel igazán nőiesen az arcomat. Látom rajta, hogy próbál megnyugtatni, megszorítja a vállam és ezzel erőt ad nekem, bár erről valószínűleg ő mit sem sejt. Halovány mosoly kúszik arcomra és mélyen magamba szívom a levegőt, hogy benn tárolva azt biztosítsam magam és ne törjek fel újabb patakokban. Ebben rendkívül jó segítségem a téma, amit fel hoz. A bácsi, aki bántott. Aki miatt száműztem magam.
- Nem az. - szomorkásan elmosolyodom s ezzel adom tudtára, hogy hálás vagyok, amiért egyelőre nem kéri, hogy számoljak be neki arról, hogy mi történt velem eddig. Legalábbis a bácsinál. Hajszála közé siklanak ujjaim, s úgy édesgetem egy kicsit puha tincseit. Kiszalad számon, hogy milyen szép nővé érett, mire visszabókol. - Ugyan. - nevetve megrázom a fejem, miközben észlelem, hogy most először a Phoenixel töltött nap után, nevetek. Őszintén, igazian. Nem azért, mert nevetséges, inkább azért, mert boldog vagyok. Olyan nekem, mint egy aprócska tükör. Hasonlítunk egymásra, de őt mindig is sokkal törékenyebbnek gondoltam magamnál. És most, inkább mintha én lennék, aki darabokba csúszik és próbál felemelkedni.
- Van egy kis házam. - mutatok irányába hüvelykujjammal vállam felett. Bizonyos, hogy remetének gondol az elmondásom alapján, ezért elnevetem magam.
- Annyira egyáltalán nem vészes. - törlöm meg ujjaimmal arcomat, miközben figyelek szavaira. A kérdés miatt kissé megzavarodom. Minden vágyam, hogy a húgommal legyek, de Phoenixnek sem fordíthatok hátat. Azt nem lehet. Összeráncolom homlokom és engedek tartásomon, miközben érzem, hogy elsápadok.
- Scarlett. - nyújtom ki a kezem és tenyereimbe fogom az ő aprócska kezeit - A legboldogabb ember vagyok most, hogy újra látlak és tudom, hogy jól vagy. Nincs senki, aki most inkább lebegne a felhők felett, mint én. - préselem össze ajkaimat - De, van nekem is egy segítőm, akit nem hagyhatok csak úgy el. - szomorkásan pillantok rá - Nem azt mondom, hogy nem megyek veled és hogy megszabadulsz tőlem, ó, ugyan már. - rázom meg a fejem - De nekem még itt van a helyem, azzal a fickóval, aki megmentett engem. - mosolyogva rázom a fejem. Milyen ironikus, hogy mindkettőnket megmentette egy-egy férfi és ők szabnak gátat annak, hogy együtt legyünk. Félek tőle, hogy nem fogadja el a magyarázatom, de nem tudom sehogyan sem elérni Phoenixet. Ő csak az otthonomon keresztül talál rám és nem akarom elveszíteni.
- Bárhová utánad megyek és most már tudom, hogy hol talállak meg. - mosolyom arcomra fagyott, nem tudok engedni belőle, úgy nézem őt.

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ bocsi, a béna gif miatt : ( | ©

Bethany & Scarlett

Nem akarok most még panaszkodni is, az életemről mesélni, ami finoman szólva is el lett szúrva. Sosem akartam kétségbeesni és rosszul érezni magamat e miatt, inkább próbálom az élet jó oldalát nézni, ha ez egyáltalán még lehetséges, de muszáj, mert történtek ugyan rossz dolgok, de tudom, hogy történnek még majd jók is. Ez az egész valahogy megoldódik majd és aztán... aztán még nem tudom, hogy pontosan mi lesz, de legalább már megtaláltam Beth-t is és biztos, hogy ezek után nem akarok újra elszakadni tőle. A családom pár nap alatt darabjaira hullott, amikor még csak gyerek voltam és még csak fel sem tudtam fogni igazán, hogy mi történik, de ha vannak is hullámvölgyek idővel muszáj felfelé ívelni az életednek igaz? Ebben reménykedem és nem vagyok hajlandó feladni, ezért mondom ki csak nehezen, hogy mik történtek velem, mert nem akarom, hogy aggódjon, hogy e miatt megint csak rosszul érezze magát. Nem gondoltam sosem úgy, hogy az ő dolga lenne megvédeni engem, és hogy ebben kudarcot vallott, sokkal inkább úgy éreztem, hogy az én hibám ez az egész és ha mérges lenne e miatt, arra is meg lenne minden joga.
- Ne aggódj nem... nem volt olyan rémes. Először egészen kedvesek voltak, aztán sikerült megszöknöm már több, mint egy éve és most... csak összezavartak. Emlékeket ültettek a fejembe, de... nincs semmi baj. - sír, és én úgy érzem, hogy nekem kell őt megnyugtatnom, nem akarom, hogy aggódjon, hogy utólag itassa az egereket azért, mert rossz dolgok történtek velem. Ettől még nem lesz jobb, nem múlik el minden hirtelen, nincs hát értelme. Közelebb lépek újra és biztató mosollyal próbálom megszorítani vállát, hogy elmúljon a zokogás, mert az én könnyes szemeim sem fognak megszáradni, ha így folytatja. Ezért próbálok terelni kicsit, Harry bácsira térni, akitől ezek szerint eljött. Ő sír miattam, pedig látom rajta, hogy neki sem lehetett könnyű egyáltalán.
- Harry bácsi... nem jó ember. - rázom meg csak a fejemet, de nem megyek bele jobban. Nem most kell feltépnünk minden régi sebet ebben teljesen igaza van, épp ezért nem fogom én sem faggatni őt. Nem kell, nem is lenne értelme, az a fő, hogy mosolyog, miközben az ujjai a hajszálaim között siklanak, én pedig viszonozom a mosolyt. - Pont, mint te. - pont mint anya igaz? Emlékszem még rá, bár csak halványan. Nincsenek képeim, nem hozhattam el régen semmi ilyesmit, őt pedig most még nem merem megkérdezni, hogy van-e ilyesmije, de vannak még megkopott emlékeim a múltból és tudom, hogy mindketten mennyire hasonlítunk anyára, csak a szemünk barna bogara az, ami apáé, és a mosolya, amit most végre láthatok egy az egyben apát idézi.
- Az erdőben? De... de csak úgy az erdőben? - sosem kellett még ilyen körülmények között léteznem, mindig volt fedél a fejem felett, még ha a legtöbb esetben az bezártságot is jelentett. - Én egy közeli kisvárosban lakom most, vagyis ott húzom meg magamat, de ez elég... elég bonyolult. Oda kell jönnöd velem. Segített egy fickót, ő szabadított ki legutóbb és előtt is segített és most segít befejezni ezt az egészet, hogy ne kelljen folyton menekülnöm. Eljössz velem oda igaz? - nem akarom elveszíteni. Remy biztosan megérti. Beülünk a kocsiba, elhozzuk a cuccait az erdőből, ha vannak ott és megyünk szépen, visszük magunkkal. Fel sem merül bennem, hogy van más kötődése, ami miatt esetleg nem jöhet, hiszen csak a macskát említette és a macska jöhet ugyanúgy velünk, felvesszük, amikor összeszedjük a cuccait.

♫ I'm gonna lose you ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Nem mertem belegondolni, hogy egy nap majd a véletlen úgy hozza, hogy újra látom. Nem készítettem mentális videót a pillanatról, nem gondoltam el, hogy milyen reakciókat válthatna ki belőlem. Egyrészt tartottam tőle, hogy mi lesz, ha fel sem ismer? Vagy, ha azt mondja nincs szüksége rám? Ha elfordul. De ott motoszkált bennem az ellenérzés is, hogy oly sokáig maradtam Harry bácsi mellett, miért nem keresett fel? Emiatt bujkált bennem a düh és a harag. Mégis a félelem, a reményvesztettség megfosztott ettől. Elragadták tőlem, mikor a szüleink halálát még csak fel sem foghattam. Egyedül maradtam és nem kívántam mást, csak azt, hogy újra visszakapjam őt. És rettentően fáj, hogy nélkülem kellett felnőnie, hogy bántották őt, hogy kitudja mi történt vele eddig.
Az életem a feje tetejére állt. Először az idegen, aki segítséget ígért és most a húgom bukkan fel a semmiből. Hogyan kellene kezelnem egy ilyen helyzetet? Hogyan létezhetne erre előírt megoldás? A válasz nagyon egyszerű; sehogy. Lehetetlennek képzeltem, hogy majd könnyek patakzanak arcomon, miközben olyan szorosan ölelem őt, mintha az életünk múlna rajta, nem törődve senkivel és mégis így cselekedtem. Ösztönösen. Így éreztem helyesnek és akartam is ölelni őt.
Gépiesen eresztem és próbálom arcom szárazna törölni kézfejemmel, csuklómmal, miközben ő pont ugyanígy tesz. Bár lenne rá magyarázat, hogy miért érdemeltünk ilyen keserű gyerekkort mi ketten? Hogy mi volt az, ami miatt elszakítottak minket? Annyira sajnálom, hogy elvitték, hogy engem nem vittek el. Bár megtudtam volna védeni őt.
- Még egyszer elraboltak? - elakad a hangom és rettentően remegnek ajkaim, képtelen vagyok visszatartani a sírást - Mit tettek veled Scarlett? - kérdezem alig hallhatóan borzasztóan összetörve. Mintha halk ropogás jelezné, hogy a szívem feladja a munkálatokat. Beleroppanok. Mit művelhettek vele? Belemarkol a szívembe láthatatlan karmaival és apró darabokra morzsolja a keserűség démona. Bármit megtennék érte, hogy visszamehessek a múltba és megvédhessem őt. Bármit. Annyira fáj és elkeserít, hogy a mellkasom akadozva emelkedik és süllyed. Elfelejtem a boltot, az embereket, mindent. Csak ő van és én. És persze a gondolat, hogy együtt kell maradnunk.
A következő kérdése azonban megdermeszti könnyeim, útjukat állja és elég erős gátat szab. Halovány mosoly szökik arcomra, végül oldalra döntve fejem sóhajtok.
- Nem úgy alakult a kapcsolatom vele, hogy mellette tudjak maradni. De ez most nem is érdekes. - leküzdök egy gombócot, miközben ujjaimmal beletúrok vállára esett hajába és megsimogatom azt. - Olyan gyönyörű vagy. - mosolyom íve még inkább felfelé ível és ezúttal már csak szipogok, nem sírok tovább. Lágyan megsimogatom felkarját, majd engedek egy könnyű sóhajt.
- Itt lakom az erdőbe Luival, ő a macskám. - vigyorodom el a gombóc emlékére, majd kíváncsian fürkészem húgomat - Mi van veled Scarlett? - tudom, hogy mesélnem kell arról is, hogy én magam is rendelkezem képességgel, hisz erről ő még nem tud, illetve az idegenről is beszélnem kell neki, aki visszatér hozzám. Nem hagyhatok itt mindent őt pedig nem kérhetem maradásra. Találnom kell egy megoldást, hogy együtt maradhassunk.

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ bocsi, a béna gif miatt : ( | ©

Bethany & Scarlett

Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd pont itt futok össze vele a semmi közepén, vagy mondhatni az isten háta mögött, miközben nem rég utaztam át az országot, jártam Los Angelesben, Vegasban és most itt vagyok... erre pont sikerül belefutnom a nővérembe, akiről eddig fogalmam sem volt hogy hol lehet, hogy hogy van és hogy merjem-e egyáltalán keresni, hogy nem gyűlöl-e a miatt, hogy szétszakadt a családunk lényegében miattam. Most pedig már főleg tudom, hogy miattam történt, hiszen különleges vagyok, már a tudtomra adta Remy, még ha még most is olyan lehetetlennek és hihetetlennek tűnik is ez az egész. Nem csoda, ha vágyom rá, hogy átlagos legyek, ne különleges, hiszen akkor nem történnének velem ilyen dolgok, akkor még normális családom lenne, akkor ott maradhattam volna támogatni Caseyt is, barátok maradtunk volna, mindenkinek egész más lett volna az élete. Tényleg úgy érzem, hogy miattam van az egész, ezért van, hogy amikor nem néz rám vádlón, amikor nem megy el, amikor meglát a nyakába vetem magamat és úgy szorítom, hogy érezheti el sem akarom már engedni többé már, ha csak ő nem akarja, hogy ezt tegyem.
Én is az arcomat törölgetem, amikor kénytelen vagyok végül elengedni, de így se nagyon távolodom el. Nem akarom, hogy kiderüljön csak valami kósza álomkép, és nem tudok utána kapni, ha túl messze lépdelek tőle. Tudom, hogy butaság, de mostanában túl sok minden történt és én... nem tudom, néha már, hogy mi az, ami igaz, mi az ami nem és mi az, ami eltűnhet, mint azok a hosszú hónapok, amiket valahogy a fejembe ültettek. Remélem, hogy ez most tényleg valóság, ennek most annak kell lennie!
- Nem Beth, ez... ez az én hibám. Nekem meg kellett volna keresni téged, amikor végre megszöktem, de én... én féltem, hogy gyűlölsz és nem tudtam, hogy akarnál-e látni. Próbáltam összeszedni magamat, de nem volt könnyű, és aztán elraboltak megint és... olyan sok minden történt, nem jó dolgok. - sóhajtva rázom meg a fejemet, néha hadarok, néha kissé akadozva beszélek, de próbálom neki elmondani ezt... azt amit érzek, még ha iszonyatosan nehéz is. Az hogy most itt van olyan érzéseket szabadít fel bennem és úgy látom, hogy benne is, amikkel nem tudok most hirtelen mit kezdeni. Tudom pedig, hogy vissza kell majd mennem, mert Remy várni fog a kocsinál, de abban is biztos vagyok, hogy csak vele leszek hajlandó elhagyni a várost ezúttal. Velem kell, hogy jöjjön... muszáj! Nem lennék képes újra elszakadni tőle és most nem is kell igaz?
- Miért... miért nem maradhattál Harry bácsival? - bököm ki végül a kérdést és most valahogy képtelen vagyok azzal foglalkozni, hogy az eladó még mindig minket figyel és ha jól sejtem, akkor nem igazán érti, hogy mégis mi a fene történik és miért állunk még mindig itt az ajtóban, miért nem megyünk, vagy vásárolunk már végre. Az sem esik le, hogy a kérdésem is butaság, hiszen Harry bácsi gond nélkül odaadott azoknak az embereknek, akiknek a szüleim nem, ami a vesztüket okozta. Ki tudja, hogy hogyan viselkedett a nővéremmel, de jó eséllyel egyáltalán nem jól, jó eséllyel rossz sora volt mellette, nem is kicsit.

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Hogy lehet két lány ilyen érzékeny? Nevetséges a kérdés, hisz nem tapasztalatlan kamaszok vagyunk már, és mégis, a szememben lángoló kétségbeeséssel szembesülve a kérdés felfakad bennem, mielőtt lehordhatnám a gondolatért saját magam. Akarom, mindenhol, és ha nem tudná, hogy képtelen lennék elengedni, hát bizonyítani fogom. Lassú pillanat, megdermed, ez most más. Valamiért sosem gondoltam, hogy így történik majd, illetve azt, hogy alig bírom majd el, hogy újra látom. Azt, hogy ekkora kő nehezedik a szívemen és hogy a húgom látványa milyen erőteljes kalapácsként pattintja azt ketté. Nem hittem benne, hogy él, nem mertem hinni. Nem bírtam elképzelni, hogy életben van és ilyen gyönyörű nő lett belőle.
Megálltam, hogy csak magamban mosolyogjak. Büszkén csillant fel a szemen, de lepleztem.
És átölelt. A karjaimba vetette magát bízva abban, hogy nem lököm el. És hogy is tennék ilyet? Halottnak hittem, vagy legalábbis nagyon sérültnek. És itt van, él, mindene egyben és meseszép. Éles szögben lebiggyedt a szám, és olyan gyorsan pillogtam, hogy a szemhéjaim egy maximális fokozatra állított ablaktörlő sebességével rebegtek, mégis tartottam magam. Egy darabig. Amíg a könnyeim mennyisége végképp kezelhetetlennek nem bizonyultak. Fellélegezve állapítom meg, hogy ezúttal a szokásosnál is gyorsabban haladok végig az érzelmi hullámvasúton tett utazásom egyes fázisain. Sajnos nem volt alkalmam megtanulni, hogyan kezeljem ezeket a tüneteket. Sosem patakzottak még ilyen serényen, sosem égették bőröm ilyen rendkívül gyorsan a könnyek. Hogy mondhatnám el neki, hogy a szívem szét robbant és minden apró darabja igyekszik most hozzám, hogy elérhessék őt és magukba zárhassák az illatát, a haja puhaságát, a bőre makulátlanságát és bogár szemeit, amit anyutól örököltünk.
Lágyan elereszt és törölgetni kezdem arcom kézfejemmel, csuklómmal. Nem akarom, hogy ilyen gyenge nővér mellett kelljen neki erősnek maradnia. És ő is könnyezik. Ó, milyen gyenge érzelmeink vannak?
- Azt hittem, hogy meghaltál. Nem gondoltam, hogy életben vagy, nem tudtam ebben bízni...- elakad a hangom, úgy reszket, mint a nyársfa levél - És azt sem tudtam, hogy merre keresselek. Próbáltam ott maradni Harry... -
nagy gombócot nyelek a neve kimondását követően - Harry bácsinál, de nem tudtam. Nem lehetett. És ezzel lemondtam rólad is, annyira sajnálom. - hangom akadozni kezd és eltörik a lelkem. Halk kattanás jelzi. Végül törölgetni kezdem serényen arcom peremét, nem akarok sírni. De nem bírom megállni. Visszakaptam a kishúgomat, a kis testvérem. Azt a pöttöm kerek arcú lányt, akinek esténként a hajával játszottam. Akinek a babámat, a legkedvesebb babámat oda adtam, mikor az övének letört a feje. Azt a kislányt kaptam vissza, akit elrángattak tőlem. Hogyne lennék letaszítva a józan ítélőképesség mezejéről? Hogy lehetnék érzelmileg stabil, mikor pont az a kalapács válik hiteltelenné, amelyik darabokra tört. Nem engedhetem el őt. Többé már nem lehet.

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ bocsi, a béna gif miatt : ( | ©

Bethany & Scarlett

El sem hiszem! Olyan sok minden történt velem mostanában, hogy egyelőre még idő kell mire sikerül feldolgoznom ezt az újabb hírt. Rövid idő alatt felborult körülöttem megint minden, elhitettek velem olyasmit, ami meg sem történt és most itt áll előttem a nővérem, akiről semmit sem tudtam, akit nem mertem megkeresni, pedig akartam, csak hát sejtelmem sem volt róla, hogy nem gyűlöl-e egyáltalán azért, ami a szüleinkkel történt lényegében miattam. De úgy tűnik, hogy erről szó sincs, hogy nem utál, de akkor hol volt? Vajon miért nem keresett meg engem? Próbált a nyomomra bukkanni valaha is? Vajon mi történt vele, ami miatt az arcán ezt a... nem is tudom pontosan, hogy mit látok, de nem mondanám jónak. Valahogy rosszul fest, cseppet sem hasonlít a régi önmagára, nincs meg a mosoly, csak a gondok okozta barázdák, amiket nem tudom, hogy minek tudjak be és főleg nem tudom, hogy hogyan kezeljem majd őket, vagy... inkább hogyan tüntessem el.
Ahhoz kétség sem fér, hogy az első lépésem az ölelés, amit nem tudok visszafogni. Talán túlságosan is szorítom őt és talán nem kellene, de biztosan szólna, ha zavarná igaz? Nem érzem, hogy ellökne, bár nem ölel át azonnal, de lassan érzem, ahogyan a karjai végre átfonnak, a szívem nagyot dobban és végre eltűnik a félsz a lelkemről, ami azt suttogta, hogy utál engem, hogy azért nem keresett, mert az én hibámnak véli mindazt ami történt. Elszorul a torkom, ahogyan erősödik a fogása, én is úgy kapaszkodom benne, mintha attól tartanék, hogy a következő apró kis fuvallat eltünteti a karjaim közül, amikor belép egy újabb vevő az üzletbe. Talán egy perc is eltelik mire végre rászánom magamat, hogy engedjek a szorításon, és kicsit hátrébb húzódom. Csak ekkor veszem észre, hogy könnyezett, hogy meg kell törölnie az arcát, hogy az én szemem is könnybe lábadt és nem az erős ölelés miatt. Erre... erre egyáltalán nem voltam felkészülve, kicsit sem, de mégis itt van és nem gyűlölettel tekint rám.
- Én is... én azt hittem... bajod esett, vagy... gyűlölsz. Nem gyűlölsz Beth? Nem... nem utálsz engem? - most csuklik csak el igazán a hangom, hogy jobban átgondolom ezt az egészet, hogy jobban belegondolok a helyzetbe. Itt van, tényleg itt van és ez nem csak valami kósza álom, nem csak látomás, hiszen megöleltem és éreztem minden porcikáját. Felnőtt, ahogyan én is, olyan más lett és olyan... szép. Érzem ahogyan reszketni kezd a szám, fázósan ölelem át magamat, nem is igen foglalkozom azzal, hogy a boltban vagyunk, hogy vásárolni jöttem, hogy a boltos figyel minket nem értve miről van szó, hogy Remy nem sokára várni fog, hogy visszavigyen a védett birtokra. Most csak vele foglalkozom, szinte próbálok kutatni a fejében, hátha megtalálom ott elrejtve a válaszokat, hátha látok ott valami, amiből rájövök miért vannak azok a barázdák az arcán, hogy mi változott, hogy miken ment át, miért van az a mérhetetlen szomorúság a tekintetében, ami régen nem volt ott.

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

A hold lassan tetőzni látszott az égen, az eldugott bolt bejáratában egy alak állt, meglehetősen nyugtalanul. Gépiesen belefagyva mozdulatába. Már akkor elöntötte a rossz előérzet, amikor megpillantotta az ismerős lányt, de igyekezett nem tulajdonítani neki különösebben nagy jelentőséget és próbált csendes maradni. Csak türelmetlenül várta, hogy valaki végre fejbe kólintsa, és kiszabadulhasson a világból. Az alak én vagyok. Az ismerős lány a húgom.
Nem igazán tudom, mit kellene tennem. Olyan szituációba csöppentem, amihez nincsen kézikönyv. Elragadták tőlem apró koromban. Hosszú gyötrelmes évek alatt meggyászoltam őt. És váratlanul, épp egy ilyen eldugott helyen találkozunk újra. Miféle csúf játékot űz velünk az élet? Hogy tekinthetnénk egymásra testvérként, mikor idegenekként éltük életünk eddig szakaszát? Egy pillanatig tökéletes csend és nyugalom uralkodik. Mozdulatlanul, súlyosakat lélegezve állok, elnézve az előttem álló nőt. Felnőtt. A húgom, felnőtt. És én erről lemaradtam.
A hűvös levegő végigsimított az arcomon, és vágyakozva gondoltam vissza húgom tenyerének meleg rejtekére, ami egykor menedéket keresve kutatta enyémeket. A mellkasom lassan emelkedett és süllyedt, ahogy kiejtettem a hétköznapi kérdést számon. De az valószínűleg nem érkezett el húgomhoz, mert váratlanul nekem iramodott.
Ütést várok, vagy azt, hogy elmenekül. Hogy hozzám vág valamit. Nem ezt a forró és olyan békés érzést, amit karjai szorításában érzek, most. Elnyílt ajkakkal, megtorpanva, benn játszva a levegővel megfagyok. Megérzem a mézillatot, ami gyermekkorunkban is körüllengte őt és többet akarok. Íriszeim mögül kevésbé látok ki, mert valami furcsa, homályos kép eltakarja a látképet. Könnyezni kezdek. És forró csík-nyomokat hagy puha bőrömön minden egyes fájdalom csepp. Halk szipogásom nem tudom leplezni, ahogy azt sem, hogy mit érzek. Olyan rég nem ért hozzám senki, hogy elfelejtettem milyen erővel bír, egy ölelés. Karjaim tétován emelem meg, majd gyengéden körbe ölelem velük húgom.
- Én vagyok... - elcsuklik a hangom és végül szorítok fogásán. El sem merem hinni, hogy ez valós, hogy ez megtörténik. Nem akarok dühöt érezni. Egyetlen percre van szükségem, mikor szerethetem őt, mikor újra átölelhetem azt az apró, kerek-arcú csöppséget, aki volt. Sosem készültem fel rá, hogy elengedjem és felszabadító érzés az, hogy nem is kell.
- Azt hittem... - fakad ki belőlem, végül nem tudom befejezni. Tovább ölelem, nem törődve a boltossal, vagy bárkivel. Bármit lebontanék, bármit megtennék, hogy örökre így maradhassak vele, akit annyira szerettem. Óvatosan eleresztve hátrálok és megtörlöm az arcom. Képtelen vagyok józan maradni. Szédülök a valóság és az illúzió határain. Hogyan lehetséges ez?

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ | ©

Bethany & Scarlett

Amikor eljöttem a birtokról nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy ilyesmi történhet, hogy majd ilyen változásokat hoz az életembe. Nem is tudom, hogy mire számítottam, amikor meg akartam találni azt a titokzatos idegent, akit segített nekem immár kétszer is. Talán valahol a lelkem mélyén azt hittem, hogy mondjuk ad néhány jó tanácsot, miután elmondta, hogy csak véletlenül tévedt oda és kész. E helyett kiderült, hogy az egész életem valami nagyobb dolognak a része, hogy különleges vagyok és egyedi és hogy belőlem csak egy van és épp e miatt akart megvédeni, de csak névtelenül és most ezért kell eltűnnöm a világ elől, mert vadászni fognak rám, amíg le nem állítjuk ezt az egészet. Erre az, hogy az ajtón pont egy olyan személy lép be, akit elveszítettem régen... nem csoda, hogy a kezemben lévő üdítős doboz a földön végzi. Kész csoda, hogy nem pattan ki a zárófül és spriccel ki az egész. Ha jól sejtem nem igazán értékelné a dolgot az eladó, ha eláztatnám cukros lével a padlóját. De őszintén szólva ez most nem érdekel, inkább arra koncentrálok, akit az ajtóban látok, aki hozzám hasonlóan elég rendesen meg van lepődve, hogy engem lát. Kereshettem volna, azt hiszem ő is engem, de nem tettük. Én féltem, hogy mit szólna hozzám és hogy ő miért nem... valahogy mindig arra gondoltam, hogy bizonyára haragszik rám és ezért nem keresett sosem és talán meg is érdemeltem, hiszen miattam haltak meg a szüleink, azért mert én különleges vagyok és engem akartak elvinni ők pedig nem engedték.
Meredten nézem őt még pár pillanatig. Tényleg ő az, szavakkal is megerősíti bennem a feltevést. Nem mondaná valaki, hogy ő az, ha nem így lenne igaz? Ilyen gaz tréfát senki sem játszana, vagy ez megint csak a bennem lévő naiv feltételezés? Bizonytalanul pislogok rá, ahogyan közelebb lépdel hozzám, de sokáig nem megy ez az egy helyben ácsorgás. Nem tudok megálljt parancsolni a késztetésnek, hiába jön az egyszerű kérdés arról, hogy hogy vagyok. Nem tudok erre most válaszolni, hogyan is tehetném? Hosszú lenne, ha most tényleg kifejteném hogyan is vagyok. Zavarodottan, félek és most még le is döbbentem és ez csak a felülete mindannak, amit érzek. Egyszerűen a nyakába vetem magamat, immár a kosaram is a földön landol, csak kisebb puffanással, mint az üdítős doboz, mert félig-meddig én magam teszem le.
- Komolyan... komolyan te vagy az? - nem tehetek róla, túl sok az információ, túl sok a feszültség is bennem az utóbbi időben. Szorosan ölelem a nyakát, a fejemet a vállába fúrom, talán a végén még rám is kell szólnia, hogy engedjek a szorításon, mert alig kap majd levegőt, de eltolni is nehéz lenne most engem, annyira vadul szorítom. A nővérem... a nővérem, akit évek óta nem láttam, akihez rengeteg csodás emlék köt és aki most itt áll előttem, és olyan nagyon megváltozott, nem csak a kora miatt. Az arca is egész más, komoly, túlságosan komoly, én pedig nem találom most a szavakat, csak szorítom össze a szememet, mert a végén még tényleg sírás lesz ennek az egésznek a vége, így is ég a szemem és reszket a hangom is.

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Mentális képet kapok róla, ahogy egy apró, gömbölyű arcú kislány üldöz egy másik szintén kerek fejű törpelányt. Látom, ahogy az egyik kis gombóc löki a másikat a hintába. Az egyik cukorból készült karkötőt húz a másik vékony csuklójára. Fejemben nőnek. Együtt néznek mesét, bár felismerhetetlenségig torz a kép. Halk szuszogás jelzi a nagyobb apróságnak, hogy kisebbik vállán elszenderedett, így kényelmetlen pózba hunyja le íriszeit. Egy biciklin tekeregnek, víz parton talán. Sír az apró kerek arcú lány, miközben beleveti magát a nagyobbik karjaiba, ki örömtelien mosolyog, miközben végig simít a kisebbik dús, barna tincsein, de úgy téve azt, hogy leereszkedő karja egy babát fúr kettejük közé. Talán az övé volt, s most a kisebbé lett. Látom miért. A kisebb babájának feje letört.
Alig észrevehetően megrázom fejem. Mennyi ostoba emlék. Azzal sem vagyok már tisztában, hogy saját egészemben ki lakozik. Úgy, hogy tudnék bármit is elképzelni arról a lányról, aki ő lett most. Gyönyörűnek látom és igazán kedvem volna krokodil könnyeket fakasztani, ahogy a fal mellől figyelem. A mosolya, a haja. Pont olyan szép, pontosan olyan varázslatos, mint mikor elszakították tőlem. Akkor haltam meg. A szüleim halála is rendkívüli fájdalmat hagyott maga után, de az, hogy őt elveszítettem végzetesen gyengévé tett. Tudom és mindig is tudtam, hogy mellette képes lettem volna talpra állni minden fájdalom ellenére. Nehéz a fejemben képet találnom arról, hogy fog zajlani az új találkozás, hogyan mondom el neki, hogy mit tett velem Harry és hogyan fogadok bármit is, ami elhagyja ajkait?
Belépek a boltba, tekintetemmel automatikusan rá révedre. Várom, hogy észrevegyen és meg történik. Megdermed, elsápad. Színe fakul. Ő az, tudja. És döbbenete arról árulkodik, hogy egyáltalán nem számított rám. Tényleg lemondott rólam? Talán el is felejtett? Sose gondolt rám?
- Én vagyok. - bólogatok, ám hangom nyers és meghitt tekintetem változókat hozva magával semmitmondóvá alakul. Úgy nézünk egymásra, mint két idegen. Pedig ő volt a mindenem, bármit megtettem volna érte. És most, jobb kívánom, hogy ne találkoztunk volna, hogy ne kényszerültem volna rá minden porcikámmal, hogy a közelébe kerüljek. De nem tudtam megállni. Szükségem volt rá, hogy lássam. Közelről. Hogy éljen, ne csak a fejemben és ne csak, mint apró, gömbölyű fejű szépség. Azt akartam, hogy nőként térjen vissza elmepalotámba és foglalja el az őt megillető helyet. Ez így van rendjén. Megváltoztunk, de a sorsunk össze van kötve, ha kívánja, ha nem. Számomra fontos és ez nem változik, akkor sem, ha tudom, hogy mi történt. Ha tudom, hogy elhagyott. Ha tudom, hogy én sem kerestem őt ezidáig. Haza jöhetett volna, ha kiszökött. Én vártam rá, még Harry mellett is. Hisz mindaz, amit a bácsi művelt velem, nem volt olyan keserű, mint, amilyenné az Ő eltűnése tett.
- Hogy vagy? - hétköznapi kérdés, rengeteg tartalommal a háttérben. Talán felel, ki tudja. Mindenesetre borzasztóan fáj, amit érzek. A mellkasom feszít.

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ | ©

Bethany & Scarlett

Ha valami pörgős és bulizós lány lennék, akkor most panaszkodhatnék, hogy milyen rémesen unalmas ez a kis közösség ahová Remy hozott, de mivel nem vagyok az igazából nem zavar a dolog. Inkább a bezártság, ami nem tetszik, de azt mondta, hogy nem tart sokáig. Egyelőre még el kell rejtőzni, de ha túl vagyunk ezeken a napokon és megtalálnak minket azok az alakok, akkor onnantól már minden rendben lesz. Mármint... na jó, nem úgy lesz rendben, mert először még jó eséllyel le kell győzni őket, amibe nem igazán akarok belegondolni, hogy hogyan fog majd megtörténni, de... azt hiszem nem sok választásom van most, mint hogy alkalmazkodjam hozzá és várjak amíg ez az egész meg nem oldódik. Ha már elvisel és nem küldött haza az elején - na persze próbált - akkor ennyire én is lehetek rugalmas nem igaz?
Persze a végtelenségig nekem sem megy a dolog, muszáj egy kicsit kimozdulnom. Nem volt egyszerű ez sem, kb. két napja próbálom rábeszélni, hogy legalább a közeli kis falu boltjába menjünk ki. Ez Arizona, elég kihalt az egész környék, sivatagos meg minden, csak nem járnak erre tömegével olyanok, akik felfedezhetnek. nem kell nekem sok idő, csak legalább pár óra, amíg valami nyugisabb helyre keveredhetek. Nem lesz semmi gond, és... tényleg csak annyi kell, hogy kicsit megmozgassam magamat, lássak más embereket is mondjuk, az sem ártana. Oké, jó fejek akik a kis közösségben vannak, de eléggé zárkózottak, nem olyan kedves és mosolygós fajták, értékelném, ha találkoznék olyannal is, aki egy kicsit mondjuk kevésbé merev.
Szóval egy tíz perc kocsi út után szállok ki a kölcsön kapott kopottas járgányból, amit természetesen Remy vezet. Nem engedett volna el csak úgy egyedül, de ő is intézi a saját ügyeit és megbeszéltük, hogy egy óra múlva itt a kocsinál találkozunk. Addig kiszellőztethetem a fejemet, megvehetem azt, ami kell és ennyi. Utána megyünk vissza és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Várakozás, tervszövögetés, csapda állítás, meg ilyesmik. Érdekes lesz ez az egész és persze tartok tőle, próbálok nem arra gondolni, hogy mi vár rám, ránk.
A kosaramban már egészen sok minden van, szépen felpakoltam, pár újságot is, hogy a világ híreiről is halljak, meg úgy általában legyen legalább egy kis üdítő is nálam, mert egyelőre még azt se nagyon találni náluk, én pedig azért szeretem az ilyesmit. Épp egy dobozos kólát veszek le a polcról, amikor nyílik az ajtó. Teljesen automatikusan fordítom arra a tekintetemet, a kezem pedig természetesen meg is áll mozdulat közben és... enyhén szólva is elkerekedett szemmel fagyok be. Hát persze, hogy felismerem! Pedig eltelt vagy tíz év, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám, hogy a nővérem áll ott, még hozzá úgy látom hasonlóképp nem nagyon mozdulva, mint én. Dermedtem próbálom szóra nyitni a számat, azt sem veszem észre, hogy a kólás doboz már a földön hever, simán kicsúszott a kezemből.
- Beth... Beth? Te... vagy... az? - alig hallhatóak a szavaim, a kólás dobozra sem figyelek most, egyáltalán, csak próbálom felfogni azt, hogy a nővérem áll az ajtóban. A nővérem, akit sok éve nem láttam már, akiről semmit sem tudok és aki cseppet sem úgy fest, mint aki... hát tudjátok egyáltalán nem fest jól és akkor még finoman fogalmaztam. Az arca komor és valahogy egész más, mint akire emlékeztem és közben még is pont ugyanolyan. Hol volt, mi történt vele? Talán kereshettem volna, de közben a bűntudat is ott van bennem, talán hibáztat a szüleink halála miatt, talán nem is akart látni, talán... ki tudja, hogy mi jár a fejében.

Scarlett&Bethany

► Is it Possible?

Az ablakban ülök, és egy anatómiakönyv - szüleim utolsó karácsonyi ajándéka - ábráit nézegetem. Valamivel távolabb, átellenben a paplanon hever hanyag nyújtózkodással Lui. Sokadszorra kellett rácsodálkoznom arra, ahogyan a macska gyakran fittyet hányt az illendőségre és kénye-kedve szerint használja a bútorokat, olyasféle civilizálatlan ösztönszerűséggel, ahogyan egy vadállat az eredeti rendeltetésükről mit sem tudva, a maga kis értelmével búvóhelynek, vagy puha fészeknek fogná fel azokat. Volt ebben valami végtelenül bájos és gyermeki, mégis, mintha még a saját tárgyaim is a macskám uralma alatt állnának: nem engedi, hogy rákényszerítsem saját akaratom. Kényelmesen elnyújtózva hever, lábai elhúzódva a párna felé. Kezem amivel épp nem a könyvet tartom, minduntalan hajamba téved, bágyadtan beletúrva, összeborzolva. Békés jelenet, nekem mégis összeszorul a torkom, ha belegondolok, mélyebbre ások és felfedezem, milyen egyedül vagyok. Csúf fekete kontúrt pingálnék a kép köré.
- Hozok valamit estére, Lu. - suttogom fukar, igazán hűvös mosolyt csalva arcomra, majd felegyenesedve felkapom vékony pulcsim és meg sem állok az autókig. Elég sokat összelopkodtam mostanában, de az audi mellett döntök. Befészkelem magam és már úton vagyok.
Egyetlen bolt tátong a közelben, az is egy idős asszony tulajdona. Nem járnak arra sokan, igazán nincs is róla gőzöm, honnan tartja fenn. Leparkolok az erdő szélén, majd belevetem magam a magasra nőtt törzsek közé. Pár gally, pár avarcsapat állja utam, de lábfejemnek egyik se igazi akadály. Sötétedésre áll, lassan felemelkedik a hold és a csillagok. Tudom az esti programot, irány az elhagyott útszakasz. Leheverek és álomvilágig révedek majd a ragyogó csodákra. Megkerülöm az épületet, gondosan csak és kizárólag a vékony-betonfonalon haladva. Hangokat hallok bentről. Van valaki a nénivel? Összeráncolom szemöldököm és a bolt melletti, már üres-dohos téglaház mellől fürkészem a helyet.
Izmaim elengednek, tartásom elernyed. Ajkaim elnyílnak, a vér elhagy. A gondolat, hogy őt látom fizikailag beteggé tesz. Kiszárad a torkom, izzad a tenyerem és kúszó, bizsergető érzés szalad végig gerincem mentén.
- Scar. - életben van. Él és semmi baja. Nem lehet ő. Képtelenség. Csak egy ábránd, hamis illúzió. Ha ő volna, már rég a nyomomba eredt volna. Talán engem keres? Nem, az nem lehet. Az elém táruló látvány elnémít. Végül lassan elfordítom fejem. Zakatol a szívem és minden vénám összeszűkül. A benn tartott levegő csiklandozza recsegő csontjaim. Tudnom kell.
Léptem egyenesen a bolt felé vezetnek. Minden lépés egy éles, feszes fájdalomra emlékeztető törés. Átlépve a küszöbön felszól az apró csengő, kifejezéstelen tekintetem ezúttal arra a lányra téved, aki kísértetiesen emlékeztet valakire, akit elveszítettem.

zene: I didn't want to lose you... |TO : Scarlett ~ | ©

Tárgy: Re: Scarlett & Bethany - Rég volt.