Dorothy && Casey

- Aha. Hát ez nagyon király hozzállás mondhatom. Csak tudod Dorothy, ha mindenki így viszonyulna a másikhoz, nem lennének kapcsolatok. Nem lennének barátságok, szerelmek, még család sem nagyon. Igen, benne van a pakliban, hogy csalódsz, de a jó életbe is, miért nekem kell győzködni téged arról, hogy mindez... normális? Nem az a normális, hogy mindenki szemét, mielőtt félreértesz. Arról van szó, hogy bármikor csalódhatsz, bárkiben, és akkor fel kell állni, és továbbmenni. Ha nehéz, akkor lehet rajta töprengeni, mindenki ezt teszi. De ha nem lennének akadályok, akkor miről szólna ez az egész? Rózsaszín ködről? Örökös boldogságról? Vagy az ellenkezője, ha mindenkit utálsz, akkor meg bedepressziózol, és minden sötét? – Elhallgatok, nem akarom teljesen lehurrogni azzal, hogy porrá zúzom szavaimmal az elmúlt években kialakított világképét. Azt hiszem szenvedélyes szóváltásunk ellenére igen komolyan, beszélgetés szintre helyezzük a vitát, nem hiszem, hogy egyikünk is felpattanna, és faképnél hagyná a másikat, csak mert nem tudjuk meggyőzni a másikat.
- Te meg azt hiszed, hogy én vagyok a boldogság kék madara, aki csak úgy osztogatja az angyali érzelmeket. Hidd el, én is estem már pofára, igaz, nem annyira, mint te, de meg tudlak érteni. Nem mondom, hogy bármelyik véglet jó lenne. Bízni azért csak kell, legalább valamennyire. – Én azért vagyok annyira bulis, hogy megtanuljak felszínes lenni ha valaki megbánt. Inkább vállat rántok, és nevetek, mert ugyan, mit érek el vele, ha magam alá kerülök? Az a szemét csak a markába röhöghet, amiért belémrúgott, és nyomot is hagyott. Ám ha a lány már jó ideje így él, hogy a sebek csak halmodózdnak, nem egyszerű tényleg elhinnie, hogy valaki nem csak mézesmadzagot huzogat előtte, hanem tényleg fontosnak tartja.
Az, hogy már van közös múltunk, mindenképpen pozitív. Úgy gondolom, hogy a kezdeti sokk, és poénkodás ellenére már át tudjuk látni, én legalábbis mindenképpen, hogy bár gyerekként nem voltunk egymásra hangolva, ám másképpen tudok rá nézni, mintha most ismerném meg. Tudom, hogy sok minden az én hibám, de a lényegi döntést mégsem én hoztam meg, a sors alakította úgy, hogy magára maradt végérvényesen, miért ne lehetne ez most egy új fejezet? Az embernek mások az igényei tíz évesen, mint húsz évesen. Nem úgy kezelem, mint egy átlag lányt, akivel teljesen véletlenül az ágyban találjuk magunkat. A keserű emlékei ellenére akkor sem ismeretlen már számomra, még ha barátnak nem is mondhattuk egymást, most más irányba mehetünk el. Az ölelés, amelybe szeretethiányos bújása fon minket, számomra is különösen jó érzés, elégedettséggel tölt el, hogy most éppen erre vágyik. Izmaim megbeszülnek, hogy átöleljem, és megsimogassam a tarkóját. A gitárt már nem akasztom vissza a helyére, csak nem ül rá senki, ha az ágyon hagyom. Miután oldjuk az ölelést, még kapok egy kérdést.
- Most. Csakis most. – Nem viszakozom. Felemelkedek, és eltolom magamat az ágytól, hogy el is indulhassunk. Az X-Birtok tópartján van elhelyezve a kenum, még jó, hogy több evezőm is van, tehát akár így is mehetünk, ahogy vagyunk, nem kell attól félni, hogy ebben a melegben vizesek leszünk. Nem nyújtom a kezemet, végülis az ölelés is olyan volt, amelyet neki kellett kezdeményeznie, teljesen felesleges lenne ráerőltetnem magamat. Igaz, hogy van bennem olyan inger, hogy akár megtehetném, harcolhatnék azért, hogy jobban érezze magát, de ezt talán értelmetlen aláhúzni, mert direkt kért, hogy ne akarjak rá így hatni. És ha arra lenne szüksége, hogy valaki az életben tényleg kimutassa, hogy kell neki? Hát nem tudom, talán lehet ezt elvi szinten is, gesztusokkal is. Aztán majd meglátjuk.




zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Nem is értem, miért akarna bárki is törődni a másikkal. Úgy értem nem unalmas egy idő után más problémáival, gondjaival és érzéseivel foglalkozni? Főleg, hogy nem biztos, hogy ott marad veled. Lehet, hogy odadobod a lábai elé a lelkedet ő pedig szépen fogja magát és jól megtapossa, áttáncol rajta és még a képedbe is röhög, hogy tessék. Kellett neked ennyire jólelkűnek lenned. Szerintem minden embernek megvan a maga baja anélkül, hogy megpróbál másokkal törődni. Én például már ezerszer megtanultam a magam kárán, hogy felesleges másokkal foglalkozni. Ha nem foglalkozol, akkor úgy is eltűnik, ha foglalkozol, hát akkor is legalább nyolcvan százalék az esélye, hogy lesz egy pont az életedben, amikor minden megváltozik és már nem akarnak olyan közel tartozni hozzád, mint egykoron. - Túl sok mindenki szívódott fel az életemből ahhoz, hogy én bármit is újrapróbáljak, vagy engedjem valakinek, hogy könnyedén átformálhasson valaki mássá. Hiszen, ha túlságosan közel kerül hozzám talán még valamilyen módon uralkodhat is felettem. Bár az már inkább megszállottság, mint törődés és a másik fél azt nagyon jól ki tudja használni. De talán pont ezen van a hangsúly. Az emberek kihasználják egymást. Még azok is, akik hőn áhítják, hogy ők nem. Mindenki maszkot visel, de ezt levedli, amikor egyedül van. Ezt pedig senki nem láthatja. Pedig az minden ember valós oldala.
- Ha azt hiszed, hogy azt várom, hogy az ölembe hulljon a boldogság, akkor tévedsz. Már régóta nem vágyom ilyesmire. Talán, akkor vágytam utoljára ehhez hasonlóra, mikor még hittem abban, hogy a Mikulás létezik. Megváltoztam és egyszerűen már csak azt akarom, hogy ez az egész véget érjen. Nem akarok boldog lenni, de elegem van a képmutató emberekből, akik egyszer csak eltűnnek vagy semmibe vesznek. Inkább burkolózom örök magányomba, mint végignézzem azt, ahogyan újra és újra elhúzzák előttem a mézes madzagot és a végén egyedül maradok, újra. Nem fogok azért harcolni, hogy folyamatosan pofára esek. - Elegem van abból, hogy soha semmiből nem jövök ki pozitívan. Hiába próbálom megragadni mindennek a jó oldalát egyszerűen képtelen vagyok úgy igazán átlátni.
Nem tudom, hogy miért nyíltam meg neki ennyire, de nem is számít azt hiszem. Már tényleg elegem van abból, hogy mindenki csak felszívódik, hogy utána én vagyok az, aki a hátsójára esik és próbálja felmérni a sérüléseit, hogy mennyire vészesek, hogy vajon képes lesz-e újra talpra állni. Lehet, hogy én is hibás vagyok. Nem vagyok a legkellemesebb társaság, de.. Próbálkozom. Viszont ugyanezt nem mondhatom el a többiekről. Vagyis inkább azt mondanám, hogy nem érzem. Jól esik a közelsége mégis minimális fájdalommal tölt el, hiszen valami legbelül azt súgja, hogy ne szokj hozzá.. Hogy nem szabad hozzászoknom semmihez. Mert semmi nem állandó. Kicsit inkább hátrébb is húzódom tőle és kerülöm a tekintetét. - Szóval, akkor majd később.. vagy? - Nem tudom, hogy van-e kedve még hozzám, de azok után, ami történt nem haragudnék meg, ha azt mondaná, hogy nincs.

- Hülyeség. Ha az embernek fontos valaki, nem érzi fájdalomnak, ha a másik érdekeit helyezi előre. Fel sem tűnne, vagy ha igen, könnyedén megmagyarázható, miért kell elviselnem a fájdalmat, ha mondjuk szeretlek. Valaki egész egyszerűen tarthat téged annyira fontosnak, hogy ne érdekelje, hogy mit gondolsz, és akkor is az övé, vagy, ha nem akarod. A gondolatai ellen senkinek nem küzdhetsz. Legfeljebb... nem tudsz róla. És a másik... ha valaki eljut odáig, hogy egy sérült kis madarat meggyógyítson, mennyi esély esélyt látsz arra, hogy pont abból ábrándulna ki, amire vágyott? Ez képtelenség... – Rázom a fejemet édes mosolllyal. Nem is tudom, miért szükséges erről beszélni, Dorothy nyilvánvaló, hogy még önmagában sem hisz annyira, hogy képes legyen bárki érdeklődését is annyira felkelteni, hogy az illető túllásson a töriskerítésen, és a rózsát nézze. Védekezése teljesen ésszerű lehet, ha valaki elég harcosnak érzi magát, hogy átverekedje magát a mesterséges gátakon. Amiket nem is feltétlenül szándékosan állított ez a csoda, egyszerűen... így alakult. Kétlem, hogy ha valakinek igazán fontos lenne, az illető csak az izgalom kedvéért keresne valaki mást. Tulajdonképpen Scarlett szavai nagyon is elgondolkoztatóak voltak, Dorothynak is azt kéne megfogadni, hogy bármilyen életet is éltünk, ha valakire rátalálunk, aki szinte a másik felünk, akkor minden más már nem is számít. Nem tudom, át kell gondolni, hiszen az ilyesmi mindenki tekintetében új helyzetet teremt. Felvonom a szemöldökömet az újabb riposztjára. Megragadom a vállát, éppen csak annyira, hogy az a gyengédséghez, semmint a fájdalomhoz álljon közelebb, nem tudom, hogy miért pont tőlem vár ilyen válaszokat, hiszen még a barátjának sem akart.
- Dorothy... az élet nem erről szól? Mit vársz? Küzdeni kell, és megtalálni, akinek te vagy a legfontosabb. Ha úgy születnénk, hogy megvan az eszményi boldogság, akkor mi lenne az akadály? Hol maradna a küzdelem? Nem az a küldetésed, hogy eljuss a célig? Aztán jönnek új célok... – Észre sem veszem, hogy az előbbi bújáshoz ahogyan arébb húzódtam, hogy meghallgassam, szinte már egymást süti a lélegzetünk, beiszom az illatát, az ajkai látványát, hogy a csillogó szempárba mondjam, igen, tévedtem, de kölyök voltam, egy neveletlen, és éretlen tacskó, aki hátrahagytam őt. Most viszont... A könnyek... ezt képes voltam én előidézni? Meglepetten nyelek egyet, ahogyan az állára simítom az ujjaimat, hogy végigfuttassam a füléig a cirógatást.
- Én nem... Már nem akarlak bántani... – Az eszemre hallgassak, miszerint megígértem neki, hogy nem kezdek csábításba, vagy egyszerűen engedjek az érzésnek? Ami velünk történik az nem valami mesterkélt, előre eltervezett... felszínes... Nem olyan, amelyből arra vágynék, hogy egy legyen a sokból. Bennem van egy nagy adag bűntudat, no meg félteni vágyás, de ami még ennél is fontosabb, hosszú idő után rá kellett ébrednem, hogy kész lehetek áthatolni a tövisen, ha mindketten úgy akarjuk. Végül csak a homlokának illesztem az enyémet, magamhoz húzom, és a feje búbjára illesztek egy puszit, ezzel sem bántanám, mert... nem egyszerű beismernem, de amióta ismét találkoztunk, valami megváltozott.



zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Ez nem a túlmagyarázáson van. Egyszerűen csak azon, hogy miért akarnál szándékosan fájdalmat okozni magadnak? Én személy szerint egyáltalán nem értem, hogy miért lenne olyan jó a számodra küzdeni valakiért, aki nem akarja, hogy küzdjenek érte. Vagy, ha akarja is.. Akkor sem lehet, mert most, ha valaki küzd érte és közel engedi magához.. Mi van, ha akkor jön rá a másik, hogy így közelebbről már nem is annyira szimpatikus, hogy nem akar tőle semmit és, akkor mire a másik végre megnyílt és képes volt többet mutatni önmagából, akkor fordít neki hátat az, aki odáig annyit küzdött. Nincs semmire garancia és nem hiszem, hogy mindenki sérülni akarna. Ha valami egyszerűen nem megy azt általában nem szabad túlerőltetni. - Én nem akarnék feleslegesen sérüléseket szerezni, amire igazából ténylegesen nincsen szükségem. Szeretném, ha lenne valaki állandóan az életemben, ha valakit érdekelne, hogy mi van velem, de nem akarok neki akkora hatalmat adni, hogy hatással lehessen rám, hogy ténylegesen képes legyen engem mondhatni birtokolni. Mert ezzel egy részemet nyújtanám neki át ezüst tálcán és én még egyszer nem fogok keresztülmenni azon, hogy milyen érzés elveszíteni az utolsó embert is, aki számít neked, vagy éppenséggel nem az utolsót, de elveszíteni egyet abból a nagyon kevésből, amit a magadénak tudhatsz. Én egyszerűen ebből nem kérek. Nem és kész.
- Felnőttünk, igen. De mégis hogyan? Úgy, hogy minden egyes pillanatban félnem kellett attól, hogy mikor fogom talán önmagamat elveszíteni? A legrosszabb, hogy nem is emlékszem konkrét pillanatra, hogy mikor alakultam át.. Egyszerűen meguntam, hogy mindenki, aki fontos a számomra csak úgy kisétál az életemből, mintha nem jelentene semmit sem. Szándékosan, vagy nem szándékosan, de mindenki elhagy. - Könnyek kaparják a torkomat és megígértem magamnak, hogy már nem fogok sírni soha többet a múlton, hiszen megváltoztatni úgy sem tudom bármennyire is szeretnék valamit tenni az ellen, amik történtek velem, de nem tudok. Nincs lehetőségem időutazásra és csak a jelenben próbálhatom meg formálni a jellemem, a hozzáállásom. De akarok én ennyit kockáztatni? Nem hiszem.
Nem akartam átölelni, nem akartam hozzábújni és azt sem akartam, hogy ő átöleljen, de egy részemnek mégis szüksége volt rá és nem tudtam leállítani. Olyan természetesnek tűnt mégis számomra teljesen természetellenesnek kellett volna hasson, de egy pillanatra sem éreztem magam kellemetlenül, vagy frusztrálnak. Egyszerűen furcsa volt ez az egész és új. Nem teljesen új csak valami, amit már olyan régen érezhettem, hogy már újként tekinthetek rá.
Ahogy eltol magától a tekintetét fürkészem és szinte alig veszem észre, de a szemeim bekönnyesedtek. Mégis mi a francot csinál velem?
- Nem akarok sérülni.. - Suttogom ajkaira, hiszen olyan közel van hozzám, de egy pillanatra sem eresztem el a tekintetét.

- Mi értelme? Miért kéne mindent ennyire túlmagyarázni? Ha szeretsz valakit, akkor meg kell magyaráznod, hogy miért teszed? Egyébként igen, ha kitartasz valaki mellett, aki bánt, azért teszed, mert úgy véled, hogy van még számára remény, hiszed, hogy visszatérhet, a kedvedért, vagy sem. – Abban viszont igaza van, hogy az emberi szív más, mint a kutyáé. Az állat akkor is hűségesen kitart, ha megverik, megalázzák, míg mi a bolygó uralkodó faja akár fel is akasztjuk magunkat a szeretet, vagy szerelem nevében, ha meghasad a szívünk. Dorothy mintha azt bizonygatná, hogy már túl sok van a rovásán, ne kedvelje őt senki, még én sem. Én főleg nem, ártottam neki, akkor fogadjuk ezt el, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy éldegélünk egymás mellett, de nem kell neki a szimpátiám. Nem tudok erre vállat vonni, nem úgy kezelem, mint egy átlag lányt, s nem azért, mert megígértem, hogy nem fogok bepróbálkozni. Ha nem is voltunk egykor barátok, sokkal több volt ő, mint ha most ismerném meg, és elhülyülnék egymással, hogy aztán szóra se méltassuk a köztünk lévő affért. El is engedem a zavaros témánkat, hiszen már csak arról szólt, hogy cukkoljuk egymást, mintha kialakult volna valami rivalizáló kis játék köztünk, amelyben engedem, hogy kiélje magát, fájdalmat próbáljon okozni, tesztelje, hogy mennyire vagyok képes kitartó lenni a kedvéért. Kitartok, ám nem veszem mindezt akadálynak. Kedvelem, kedvelni akarom, mert nincsen vele semmi baj, azon túl, hogy hihetetlen sok fájdalom, és harag járja át. Nem kell nekem a vállamra vennem a terhét, én pusztán megédesíteni vágyom a mindennapjait, bármit is jelentsen ez, végülis tíz év telt el, most talán itt az idő, hogy újrakezdjük, priusz nélkül. Gondolnám én, ám neki teljesen más a véleménye.
- Oké. Akkor nem vagyok a régi barátod. Nem tudom, hogy ezt miből szűrted le. Azt mondtam, hogy talán jóvá tehetném, ami régen történt, és most lennék a barátod. Ha azt gondolod, hogy megint úgy viselkednék, mint kicsiként, akkor legyen így, mit bizonygassam, hogy én vagyok az aranypáncélos lovagod? Azt hiszed, hogy Scarlettel ugyanott tudjuk folytatni, mint régen? Felnőttünk, vedd már észre. Neki megvan a maga élete, ő a régi barát, engem te érdekeltél volna. – Rántom meg a vállamat, és nézek el a semmibe, bántson akkor, ha neki most így esik jól. Még a legendás jó kedvem is elment kissé, pedig ezt nem szokta tudni elérni senki. Kit érdekel, hogy besanyavodott? Én nem vagyok olyan, hogy mindez elriasszon, főleg, ha úgy gondolom, hogy most felnőttként már tényleg kiváncsi lennék rá, erre egyből elítél, esélyt sem ad. Harcoljak érte? Mit nyerhetek? Belémrúg még egy párszor? Arra nincs szükségem. Meglepődöm, ahogyan hozzámbújik, nem hittem volna, hogy ennyire vágyja a szeretet. Vagy törődést.
- Nem utállak. Csak engedd meg, hogy kedveljelek. Kockáztass. – Magam sem tudom, hogy miért átölelem, s ahogyan szorosabbra fűzi magát az ölelésemben, felsóhajtva harapom be az ajkamat. Scarlettel sosem volt ennyire bizalmas viszonyunk, nem utáltuk egymást, de mindent elvicceltünk, olyan volt, mint egy lökött testvér, Dorothyt pedig annak ellenére, hogy mit igértem... Nem, kiszolgáltatott helyzetben van, nem akarok hülyeséget csinálni, kapott már szegény eleget, nem egy hozzám hasonló rossz életű alakra lenne szüksége. De mit tegyek, ha ez most más, mint minden eddigi? Megsimogatom a haját, és a feje búbjába nyomom az államat.
- Nem tudom, hogy miért ennyire nehéz ez... Engeded, hogy legalább megpróbáljak törődni veled? – Tolom magamtól csak annyira el, hogy a szemébe nézhessek, s szinte magától értetődő módon simítok végig a vállán.



zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Most nem azért, de miért lenne annak értelme, hogy a másik teljesen a földbe döngöl, te pedig kitartasz mellette, mint valami kiskutya? Úgy értem azzal csak magadnak teszel keresztbe, mert tulajdonképpen teljesen tönkremész lelkileg, hogy szereted és vele maradsz annak ellenére is, hogy mennyire a lelkedbe gázol minden egyes alkalommal. - Én nem hiszem, hogy harcolnék valakiért is ennyit. Elég hamar lezárnám magamban a dolgot, mert ebből is látszik, hogy nem vágyik a másikra. Vagy egyszerűen jobbnak tartja, ha senkit nem enged közel magához, akkor miért kell erőszakosan bemászni a legkisebb résen, hogy esetleg elfogadjon és befogadjon téged. Ez annyira értelmetlen, hogy az már fáj. Nem értem, hogy az emberek miért kínozzák magukat egy olyanért, aki a legkevésbé sem kíváncsi a próbálkozásukra. Mert nem akar önmagának fájdalmat okozni azzal, hogy megengedje másoknak, hogy olyan területre léphessenek, ahol minden egyes lépés boldogsággal tölti el őket, vagy éppenséggel rettenetes fájdalommal. S teljesen változó, hogy mikor éppen mi jön.
- Hát pedig a végén úgy is ott fogunk kilyukadni, mert ha akarok valamit, akkor én azt fel nem adom. - Tényleg nem értem már, hogy jött a képbe ez az egész és most így visszagondolva végül is mi a fenéről beszélgettünk? Oké, ez most határozottan egy icipicit zavaros, de a lényeg, hogy kilyukadtunk oda, ahova indultunk.. Mert most ezt akartuk megbeszélni, nem? Na, mindegy. Talán jobb lenne nem valami rejtett kódokban beszélni egymással.
- Nem vagyok az a típus, akit olyan könnyedén megérthetsz Casey. Legyél őszinte nem érdekel. Tényleg. De ne akard természetesnek venni, hogy úgy viselkedem veled, mint a rég látott jó barátommal, mert nem vagy az. Egyszerűen a semmibe vettél régebben és nekem nincs szükségem arra, hogy most eljátszd érdekellek utána pedig hátat fordíts, mert Scarlett-el lógni sokkal jobb, mert ő legalább nem olyan besavanyodott, mint én. - Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. Az évek formáltak ilyenné és fizikai fájdalommal járna, ha megpróbálnék változtatni a zárkózottságomon. Mindenkit távol akarok tartani magamtól még azt is, akinek a társaságában igazából jól érzem magam. Mert vele most jól éreztem magam. Igazán jól szórakoztam. De nem akarom, hogy tudja, hogy ezt később felhasználhassa ellenem, mint valami kegyetlen fegyvert. Nem akarom, hogy az emberek kiismerjenek, mert akkor tudni fogják hova kell rúgni, hogy a legjobban fájjon. Egyszerűen.. Vágyom valamire, de ugyanakkor nem akarom, hogy megsérüljek. Néha még én sem tudok kiigazodni magamon.
Úgy érzem, hogy a vicceimmel kezdek egy határt átlépni, ahonnan már nincs visszaút, hogy már nem fog kedvelni.. Vagy megunja a próbálkozást. De nem akarom, hogy megunja, vagy feladjon engem, mert.. A francba is régebben is vele akartam lógni és ezt most nem akarom elveszíteni a saját hülyeségem miatt.
Félénken indulok neki, de a végén annál szorosabban ölelem át. - Kérlek ne utálj. - Motyogom bele a vállába.

- Azért ez nem feltétlenül attól függ, hogy beteg az illető, ha fontos vagy neki, még akkor is, ha bántod. Valaki elviseli ezt. Nem minden kapcsolat működik tökéletesen, kompromisszumokat kell kötni, és ha az egyik végül megteszi a másikért, joga van hozzá. – Általánosságokról beszélünk, egy kicsit talán magamra veszem, nem pusztán azért, mert régen sokat lekoptattam, egyszerűen most úgy vélem, hogy bármennyire is tüskés a modora, megérdemli azt, hogy törődjön vele valaki. Teljesen jogosnak látom azt megerősíteni, amit már ő is felvetett, mi van akkor, ha bízik egy barátban, netán szerelmes lesz, és ott lesz hagyva? Csak hát a szívügyekben semmi sem garanciális, felmerülhetnek olyan élethelyzetek, hogy másfelé sodor az élet. Ennyi erővel sosem szabadna kockáztatni, hiszen nincsen értelme, mert úgyis megvan rá az esély, hogy elveszítjük a másikat.. Nem, valahol meg kell erősödni, mindettől függetlenül azt is megértem, hogy már elment a kedve attól, hogy fontosnak higgye magát bárki tekintetében.
- Túlspiláztuk. Arra értettem, hogy nem engedem, hogy mindenben neked legyen igazad. – Nevetem el magam, nem is tudom, hogyan jutottunk el idáig, talán hogy ha lelépnék innen, és magammal vinném, akkor hol szállnánk meg, de már a helyzet is tökéletesen abszurd, nem tartom valószínűnek, hogy el tudná viselni, hogy pár napig együtt kell lennie valakivel, még ha szerintem nagy kaland is lenne.
- Dorothy... ne csináld már légyszíves. Régen egy hülyegyerek voltam, nem kellettél, mert akkor úgy volt jó. Most szeretnélek megismerni, és ennyi. Te beszélsz olyasmiről, hogy ha nincsen pozitív véleményem, akkor tartsam meg. Az előbb meg őszinteséget vártál. Nem értelek. De tudod mit, ez sem tántorít el. – Nem vagyok egy felszínes macsó, akinek csak akkor kell egy nő, ha nincsenek vele gondok. Igaz, nem megfektetni akarom Dorothy-t, hanem beszélgetni vele, jól érezni magam. Elfogadom azt is, hogy mindezt holmi akadályversenynek tekinti, ahol szívhatja a véremet, mennyire gondolom komolyan. Szögezzük le, nem nézek úgy a nőkre, mint tárgyiasított eszközökre, én magam is a boldogságot kerestem, innen a gyors váltások, mert nem akarnám egyikőnk idejét sem húzni, ha nincs értelme. De ahogyan Scarlettnek is megmondtam, sosem zártam ki, hogy egyszer megismerjek valakit, akivel igazán jó, és nem úgy mint vele, hogy csak barátilag, de az élet eddig máshogy gondolta, én meg nem süergettem.
- Nem vagy kénytelen. Sem a képemet nézni. Sem beszélgetni. Oszlathatjuk a tömeget. Miért erőltetnék én bármit is? Ha úgy gondolod, hogy jobb nélkülem, nem mártírkodom azzal, hogy megsértődök rajta? – Emelem fel a vállamat, majd visszaejtem. Mindez nem azt jelenti, hogy tojok az egészre, csupán nem kell rosszul éreznie magát miattam. Nagyfiú vagyok, fel tudom dolgozni. A vállamba boxol, erre már nevetek ismét, felpillantok a szemeibe, hogy kisimítsak egy sötét tincset amely az arcát keresztezi, majd kitárom a karomat felé.
- Majd legközelebb, addig alszol rá egy párat. Ha meg nem, hát nem. Egy ölelés azért belefér búcsúzóul?


zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Persze nem irányíthatom azt, hogy ki miképpen érez irántam, de azért nem is vagyok gondolatolvasó, hogy mindenkiről tudjam mennyire gondolja komolyan. Amúgy is az emberek szeszélyesek az érzéseink kuszák. Lehet, hogy nem tudjuk őket irányítani, de megpróbáljuk. Mindig megpróbáljuk és néha azt mondjuk, hogy nem, de közelben azt gondoljuk, hogy igen, de szükségünk van arra, hogy távolságot vegyen fel az illető és, mivel ő nem gondolatolvasó ezért elhiszi, hogy tényleg nem.. Mármint most valószínűleg azt gondolod, hogy őrült vagyok, de hiába érzünk valaki iránt valamit, akkor is ellökjük magunktól, mert nem akarunk sérülni. Egy bizonyos ponton azt hiszem, hogy ez teljesen normális. Mert mindannyian védekezünk a fájdalom ellen. Akaratlanul is. Senki sem beteg annyira, hogy egyenesen belesétáljon valamibe, ami fájni fog neki. Csak akkor, ha már tényleg nincs valami rendben odabenn. A lényeg az, hogy én nem szívesen vennék fel az életembe lehetséges és felesleges fájdalomforrásokat. - Nem akarok saját magamnak keresztbe tenni felesleges dolgokkal és azt hiszem az, hogy megpróbálnék valakit közel engedni magamhoz mindazok után, ami történt. Egyszerűen hatalmas baklövés lenne és kész.
- De mégis milyen jogon mondod azt, hogy nekem a küszöbön a helyem? Azért ezt rágjuk már át légy oly kedves. Mivel érdemeltem ki ezt a megtisztelő pozíciót? - Tudom, hogy viccelődünk, hiszen ha ott is akarna tartani, akkor sem lenne rá képes, mert a magam ura vagyok és befészkelném magam az ágyba akár csak egy kiscica. A legrosszabb helyen kuporodnék össze, hogy még véletlenül se férhessen el kényelmesen.
-  Szóval azt mondod, hogy egyetlen egy pozitív véleményed sem lenne rólam, ha mégis még az is hazugság lenne? Ezek után azt mered mondani, hogy nem fair, ha én mondhatok, amit akarok? - Összevonom a szemöldökömet és úgy pillantok rá. Nem tudom, hogy miért vagyok egyáltalán még itt. Mármint sosem voltam a szíve csücske, de azt hiszem jelen esetben jobban érzem magam az ő társaságában, mint bárhol máshol. Magányomban a gondolataim emésztenének fel aztán Scarlett.. Nem tudom, hogyan viszonyuljak a helyzethez.
- Csak olyan dolgokhoz értek, amiket már önmagamtól elsajátítottam. - Ez pedig kimerül mások kikészítésében és lehúzásában. Igazából mindegyiknek negatív hatása van és ugyanoda vezet. Nem hiszem, hogy bármelyiket szívesen sajátítaná el tőlem, úgyhogy jobb lesz ha a háttérbe húzódom ezekkel.
- Nézzük csak. A sötétben nem kell a képedet néznem és beszélgetnem sem kell. Viszont a kenuzásnál mind a kettő benne van a pakliban. Hááát.. Így végiggondolva azt hiszem kénytelen leszek a másodikat választani. - Játékosan vállba bokszolom, hiszen lehet szemét megjegyzéseket tettem, de nem gondoltam őket úgy igazából komolyan. Mégis, hogyan gondolhattam volna? Azok után, hogy normálisan viselkedik velem a legkevesebb, hogy én sem próbálom teljes mértékben porig alázni még, ha csak elég gyenge verziót is alkalmazok önmagam ezen részéből.
- Azt hiszem kénytelen leszek megbízni benned. - Nem vagyok az a típus, aki megijed egy kis kihívástól, szóval nem volt ellenvetésem a dolog ellen. Meg amúgy is. Azt hiszem ilyen minimális bizalom belefér. Végül is csak az életemet bízom rá.

 

- Nem feltétlenül tőled függ, hogy valaki mit érez irántad. Ha eltaszítod, attól még nem veheted el tőled, hogy kedveljen, főleg mert tudja, hogy azért tennéd, hogy magadat védd. Kifacsarodott gondolatmenet, tudom, attól még így van. Nem mindenki akar azzal a hatalommal élni, amit egyébként logikusan mondtál. Valakinél így van, másoknál meg nem. Ha soha nem kockáztatsz, attól még vannak, akik mindentől függetlenül tarthatnak fontosnak téged. – Nem akarok én szándékosan megmagyarázni mindent, ráadásul érzéseken eleve nem tud változtatni. Itt most csak annyi a cél, hogy meglássa egy másféle szemszögből, hogy mi is játszódhat le az ismerősei, barátai fejében. Dorothy közel sem az a bunkó lány, akinek lefesti magát, de hogy nekem kéne mindezt megítélni, hát isten ments, le is írnám magamat előtte. Már attól is furcsán nézett rám, amikor azt mondtam, hogy aranyos, holott csak a barátságot engedte számomra. Nem is akarnám megbántani azzal, hogy tényleg nőként kezelem. Pedig aztán külsőleg határozottan édesnek tűnik, a belsőt illetően nem egy átlagember, sőt... De hát erről ennyit, a priusz bizony nagy úr.
- Tisztában hát, de kettőn áll a vásár, nem csak te szabhatsz feltételeket. Megengedem, hogy irányíts, de pincsikutya azért nem leszek. – Bököm vállon, amolyan viccelődve, továbbra sem tudom letörölni a cinkos mosolyt, és felemelem a szemöldökömet, jelezve hogy úgysem tud kihozni a sodromból, bármennyire is játsza itt a domináns vámpírt.
- Ah, már világos. Kapcsolatunk épüljön egyoldalú hazugságokra, és csak önbizalomtuning legyek, míg te bármikor véleményezheted a hülyeségeimet, hát mit ne mondjak... jobban csinálod, mint a spanyol inkvizició. – Ajkaim rándulása nem árulkodik gúnyról, még csak kötekedésről sem, csak felvezetem, hogy aztán ember legyen a talpán, aki ilyen feltételekkel ténylegesen mellette áll, én viszont ilyen birkatürelmű hű társ vagyok, hogy lazán vállat rántok mindezen. – Nem baj. Nem várom el, hogy egyformák legyünk. – Érek hozzá futólag a vállához, bátorítóan, meg fogom tudni szokni a száraz stílusát, ha elfogadja, hogy tudunk egymással akár jóban is lenni, hát istenem, akkor hátha fel tudom valamellyest oldani. Nyilván azt nem akarom eltanulni tőle, hogyan bántsak meg másokat, talán ebben is én tudok a segítségére lenni.
- Nem feltétlenül. Lemehetünk a tóra is, szívesen kibérelnék egy kétszemélyes kenut, azzal lehetne kicsit körözni a vizen. Nem mély a víz, és kapsz mellényt, ha paranoiád lenne. Vagy ha ez se... továbbgondoljuk. – Miután felhúztam, elengedem, az kéne még, hogy máris fejbecsapjon, amiért a kezét fogom, nekem lényegében nem elsődleges, a barátkozást még nekem is tanulnom kell. Mivel a mozdulat hevében ismét közel kerültünk egymáshoz, talán jobb is, ha kicsit megvan egy pár lépésnyi távolság. Elindulunk kifelé, bekulcsolom a szobámat, és máris a folyosón vagyunk. Mivel North-Salemig közel ugyanaz a forgatókönyv, van ideje kiagyalni, hogy mi is lesz a jó választás. Az udvaron van felállítva a robogóm, ami ugyan nem nagy motor, hanem egy sportosabb kicsike, attól még elfér mögöttem.
- Bukósisakom nincs, még magamnak sem. Buszozzunk, vagy bízol bennem? – Merülök el a sötéten villogó, ám minden kétséget kizáróan gyönyörű szemekben.


zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Ez így nem teljesen igaz. Úgy értem, ha van valaki, aki melletted áll mindig mondhatni örökös támaszt nyújt a számodra, akkor az ugyanolyan könnyedén foszthat meg ettől a biztonságérzettől és, akkor olyan, mintha kiszakítanának egy darabot az emberből. Pontosan azért nem szabad engedni az embereknek, hogy túlságosan is nagyrészt töltsenek be az életünkben. Akkor akaratlanul is egy olyan fegyvert adunk a kezükbe, amivel könnyedén el is pusztíthatják mindazt, ami értékes a számunkra. – Lehet, hogy itt akar lenni mellettem, hogy támogatni akar, de nem hiszem, hogy valaha is képes lennék őt közelebb engedni magamhoz. Egyszerűen nem érezném helyesnek, hogy valakinek ismételten hatalma legyen felettem. Túlságosan nyomasztó érzés lenne a számomra azt hiszem. Megpróbálni beengedni valakit újra az életembe, hogy állandó jelleggel ott lebeghessen a fejemben, mikor felkelek. Nem akarok megint úgy kikötni, hogy a végére semmim és senkim nem marad. Ha nem engedem közel őket magamhoz nem is veszíthetek, ugye?
– Na.. Még csak nem is a kanapén, hanem egyenesen a küszöbön? Ugye tisztában vagy azzal, hogy a büntetésed teljesen irreális? – Tudom, hogy viccelődünk ezért sem veszem magamra az egészet és őszintén nem tudom megmondani, hogyha komolyan mondaná, akkor érdekelne-e ilyesmi. Lehet, hogy nem ugrálnánk örömömben, de elfogadnám. Senki nem ugrik ki a bőréből, mikor meglát. De ezen valahogy én már egyáltalán nem lepődök meg. Nem vagyok az a típus, akinek a közelségének mások örülnek. Mondhatjuk azt, hogy megkeseredett, öreg lélekkel rendelkezem egy fiatal testben.  
– Értékelem, ha pozitív őszinte véleményed van, de a többit megtartod magadnak. – Persze semmi bajom a kritikával. Az emberek mindig kritizálják egymást valami miatt, ha nem is adnak hangot a neki, akkor egyszerűen a fejükben vezetnek már egy listát a másiknak a hibáiról, vagy azon dolgairól, amelyekre nem mondhatnák azt, hogy elnyerte a tetszésüket. – Elég jó vagyok emberek lelkébe tiprásában. – Nem mondhatnám, hogy bármihez olyan különleges hozzáállásom, vagy tudásom lenne. Ha pedig mégis nem mondhatnám azt, hogy volt szerencsém kipróbálni mégis miben is vagyok legalább átlagos.
Zavarba ejtően közel volt hozzám, ami miatt el is vörösödtem, de ezt igyekeztem leplezni, hiszen nem szerettem volna észreveszi.. Még a végén ezzel húzta volna az agyamat. – Benne vagyok. – Valamiért úgy érzem szükségesnek, hogy jobb ha most egy darabig kerülöm a tekintetét, hogy biztosan ne történhessen meg a kis vörösödő akcióm még egyszer. – Hmm. Biztos vagy benne, hogy ez jó döntés? – Nem hiszem, hogy a legromantikusabb filmet választanám ki. Nem az egyértelműen nem az én stílusom. De a mozi alatt legalább nem kell erőlködni, hogy beszélgessük. Bár most sem úgy kellett fogóval kihúzni belőlem a szavakat, ami azt hiszem eléggé meglepőnek mondható a helyzetemet tekintve.

 


- Tudom. Megkeményített az élet. Nem akarok mindenféle nyálas, elfolyós szöveggel megbombázni téged, vagy rád erőltetni a véleményemet, de ha elmondhatom még azt őszintén, hogy... mindenkinek kell valaki, aki mellette áll. Nem ismerjük még túl régóta egymást, hiszen csak most találkoztunk ismét annyi év után, úgyhogy... majd rád lesz bízva, elfogadom a döntésedet. – Aprót emelek a vállamon, nem várom én, hogy azonnal jó barátok legyünk, vagy hogy nálam keressen vigaszt. Ezt pusztán egy opció, hogy ha nem utál nagyon, akkor felmerülhet, hogy itt vagyok. Bizonyos tekintetben mintha egymás tükörképei lennénk. Nagyon hasonlóak, rengeteg a párhuzam, mégsem ugyanazt tudjuk visszaadni. Fontosak a szemszögök, s kész vagyok arra, elfogadjam a véleményét, ha úgy alakul.
- Én se engedek. Akkor nem lesz szálloda. Vagyis nekem lesz, és ha jössz, kint alszol a küszöbön. – Dobom vissza a labdát nevetve, a halvány mosolyra fejcsóválok, igazán fontos fegyvertényként könyvelem el, hogy képes voltam kihozni belőle. Hiszen mi másról szólna az, hogy közeledünk mások felé, hogy nem hagyjuk egyedül? Az, hogy engem rengeteg felszínes ember vett körül, korántsem jelenti, hogy lett volna társaságom. Csupán nem volt ott egy tahó nagybátty, aki miatt ennyire a mocsár mélyére kerültem volna. Néha én is éreztem úgy, hogy elveszítem önmagamat, ha nem ölel meg valaki csak úgy, és nincsen otthon, amelyet magamának mondanék. És ha úgy alakul, hogy az életem hátralévő részében nem is találom meg azt, amitől, vagy akitől több lennék, akkor képes lennék darabokra hullani. Valahogy megpróbáltam kapaszkodni abba a távoli reménybe, hogy mindaz, amit teszek, csupán ugródeszka egy majdani jobb életre.
- Oké, ahogy gondolod. Azt látom, hogy erőssé váltál. – Nem teszem hozzá, hogy ezzel együtt meg is keseredett, ez már nyilvánvaló. A legtöbb amit jelen esetben tehetek, hogy mellette állok, nem csak Scarlett kedvéért, hiszen ő még nem is tudja, hogy találkoztam a hugával. A lelkiismeretetfurdalásomat kezdem legyőzni, és kész vagyok az általa kínált tiszta lappal élve mindent újraindítani. A savanyúságát nem érzem gondnak, tudom kezelni.
- Azt hittem értékeled, ha őszinte vagyok. – Félmosollyal hőkölök hátra, az volt a lényeg, hogy ne kezeljem törékenyként. Hát jó, akkor nem fogom a drámahercegnőt mindenáron ölelgethető kiscsillagként megítélni, bármennyire is illene rá a szerep. – Talán. Adok én szívesen. Ha te is tanítasz nekem valamit. Úgy a fair. Mihez értesz Dorothy? – Közel sem éreztem borzalmasnak, sőt, pozitív lelki beállítottságról árulkodik, ha kész kimutatni, hogy tanulna akár, vagy valamiben nem épp a legjobb. Pedig nem akartam csakazért is kicsikarni tőle a zenélést. Felpattanok, és gyanusan közel kerülünk egymáshoz egy pillanatra, ami engem is meglep, főleg hogy még találkozik is a tekintetünk.
- Rögtön kigondolom. – Suttogom, aztán ocsúdok, valahogy más hatással van rám, mint mások, beletiporni meg nem is akarok a lelkivilágába azzal, hogy lányként kezelem, hiszen megígértem, hogy nem teszem. Megköszörülöm a torkomat, és már hangosan mondom ki, miután félrenéztem. – Még nem ismerem a várost, elmennék körülnézni, akár egy moziba. Meghívhatlak? Filmet választasz te.



zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Most nem ott vagyunk, nem? Már közel sem azok az emberek vagyunk így felesleges azon rágódni, hogy mi volt akkor. Továbblépünk, hiszen az idő sem megy vissza a kedvünkért. - Feleslegesnek tartom, hogy bármi továbbit is beszéljünk erről, hiszen a haragtartás nem az én asztalom. Vagyis.. Lehet, hogy nem haragszom túl sokáig, de utána tisztes távolságot igen is megtartom a saját magam biztonsága érdekében, mert egyszerűen nem akarok sérülni feleslegesen. Ha egyszer már megkarcoltam magam valahol nem fogom leellenőrizni, hogy biztos ez-e az oka annak, hogy megsebesültem. Sokkal inkább még az egész helyszíntől is távol tartom magam, hogy még véletlenül se kerülhessek ugyanilyen helyzetbe.
- Nem vagyok az a fajta, akit különösebben érdekelnek mások véleménye, vagy hát bármilyen befolyással lenne az életemre más, de még ha rossz kedvem is lenne valaki miatt nem hiszem, hogy különösebben nekiállnék panaszkodni, de nem zárkózom el az ötlettől, rendben? - Nem fogok a képébe mondani egy hatalmas nemet, habár valószínűleg nem fogok állandóan hozzá rohanni csak azért, mert valaki fekete felsőt vett fel és ezzel most elrontotta a kedvemet, mert olyan depressziós hangulatú volt még a tekintete is, hogy egyszerűen tönkretette a tökéletes napomat. Na, jó ez tényleg nem én vagyok. Elég ritkán befolyásolnak a külső tényezők. Már nem hagyom nekik. Csak önmagamra számíthatok ezért én vagyok az egyetlen, aki bírálhat.
- Hát még meg kell gondolnom ezek után, hogy nem teszem meg.. Öt csillagos és kész. Nem engedek belőle. - Már szinte érzem, ahogy belül vigyorgok, de az arcomon mégis mindössze egy halovány mosoly ül. Hát nem kell teljesen túlzásokba esni, hiszen még csak most kezdtünk el beszélgetni.. Meg amúgy sem tudom merre megy ez az egész, habár elméletben nem fog eltűnni az életemből és ezt megpróbálom feldolgozni. Persze nem egy nap után lehet. Mert egy nap még nem bizonyít semmit. Egy hónap, egy év viszont már annyival többet. Addigra még ki is derülhet, hogy rühelljük egymást igazából és ez volt az igazi oka annak, hogy nem kívánta a társaságomat, mert mélyen valahol már akkor érezte, hogy nekünk jobb, ha elkerüljük egymást.
Már csak azért is, ha azt vesszük, hogy ő nem szereti a cuki patkányokat. Könyörgöm, hogy nem lehet őket szeretni? Vagyis oké.. Nem a legaranyosabbak, de mégis miért fél tőlük? Lehet, hogy nagyobb számban azért nem egy babapiskóta a találkozó velük, de nincsen szuper képességeik, hogy azzal emberekre vadásszanak. Kíváncsi lennék arra, hogy vajon egy ezzel kapcsolatos rémálma, hogyan is néz ki. Biztos rendkívül szórakoztató. Legalábbis az én szempontomból határozottan. Az övéről meg azt hiszem ő már nyilatkozott.
- Nem kell sajnálnod semmit. Ami történt, megtörtént. Változtatni nem lehet rajta. Keseregni éppen ezért felesleges. Ja, és nem vagyok törékeny. - Nem szeretek megnyílni mások előtt és a régi sebeimet mutogatni, hogy hol karcoltam meg magam és, hol lett egy kicsit mélyebb a vágás. Persze sosem fordultam tényleges eszközökhöz, hogy fizikai fájdalommal csökkentsem a lelki vívódásom. Nekem természetes volt az, hogy ezzel szembe kell néznem és egyszerűen nincs mese. Fel kell dolgoznom és pontosan ezért lettem erősebb. Bár emberek közelengedésével még mindig vannak problémáim és ez olyasmi, ami kétlem, hogy valaha is elmúlna. Örökre belém égett és, ha akarnám sem tudnám elereszteni.
- Hééééé! - Oké, ez rendkívül gonosz volt a részéről, de azért mégsem fogom szétverni a gitárt a fején. Vagy mégis? Nem. Azért talán egy icipicit sajnálnám a gitárt. Nem is ám a fejét. Dehogy. Mégis miért sajnálnám én egy pillanatra is a fejét? Viszont ez most a részemről volt gonosz kijelentés még akkor is, ha csak fejben zajlott le. - Talán leckéket kellene vennem tőled. - Hát, ha másért nem is ezért már lenne értelme próbálkozni. Meg amúgy is nem hiszem, hogy csak én éreztem ezt a röpke másodpercet borzalmasnak. Nem vagyok született tehetség. Ez nagyon nem az én világom.
Észre sem vettem, hogy mennyire közel volt hozzám és ez egy pillanatra zavarba hozott, amit elrejtettem azzal, hogy lenéztem a földre és próbáltam újra falfehér arcot varázsolni magamnak, ami már teljes mértékben megszokott tőlem. - Mit akarsz csinálni? - Felnézek rá, amikor már biztos vagyok, hogy az a bizonyos pír az arcom közelében sincs és kicsit elgondolkozva, de végül megfogom a kezét, majd én magam is talpra szökkenek.

 - Kedves gesztus tőled, hogy túl tudsz lépni. Annyit azért kérek, hogy ha mások miatt lenne pocsék kedved, engedd, hogy melletted legyek. Azt hiszem az jó kezdet lenne. – Nem akarom én csakazért is döngetni a mellemet, hogy mennyire empatikus tudok lenni. Nem azért tenném, hogy kárpótoljam, bár ez is benne van. Ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat. Talán kissé elfogódottabb vagyok, amolyan megmentési kényszerrel, mert látom, hogy mennyire egyedül van, szívesen kitölteném ezt az űrt, ha van rá igénye. Elsősorban barátként, hiszen megmondta, hogy ő maga nem tudná elképzelni úgy, hogy van köztünk valami más is. Mondjuk eleve nem úgy kezleem mint azokat, akikkel marhulni lehet, aztán nem is látjuk többé egymást. Van benne egyfajta törékenység, amely miatt akkor sem tudnék csak úgy felpattanni, faképnél hagyni, ha indokolatlanul sérteget. Nem mondom, hogy birkatürelmű vagyok, hiszen szeszélyei megalapozottak, mégis, így elsőre elfogadhatónak. Aztán meglátjuk, hogy meddig akar bombázni, hogy kiélje rajtam a válogatott sértéseket, kezdem meglátni mögöttük azt, hogy többségét nem gondolja komolyan, csak kihívás elé állít, mikor vágok a fejéhez valami visszavágást. Ha csak a hülyülésről lenne szó, bármikor benne vagyok. A türelem ezúttal fontosabb erény, hogy érezze, nem kezelem őt holmi felszínes libuska szerepében.
- Négycsillagosig jó vagy nálam. Az ötcsillagoshoz még bizonyítanod kell, hogy nem szúrod ki a kocsim kerekeit, hogy nevess rajtam, amikor tökig maszatosan kell kicserélnem a sivatag közepén. – Nem csupán az ajkam, a szemem is nevet, ha egy kicsit jó emberismerő, és még nem savanyodott be teljesen, akkor észlelheti, komolyan jól érzem magam vele. Már akkor megvolt ez, amikor még csak húzta az agyamat, és leküzdöttem éppen a szívroham utóhatásait, azóta már bebizonyodott, hogy próbál ő kapaszkodni, csak még rám nehéz bízni. Talán belém tényleg érdemes kapaszkodnia, hiszen rosszindulatú sosem voltam. Elnevetem magam, és csak legyintek, határozottan édes tud lenni, ha akar. Nem vagyok a cinikus humor híve, neki viszont egészen jól áll, valahogy így alkalmazkodott a történtekhez. Nem gondolom, hogy attól lennék macsó, férfias szexi dög, csak mert kőkeményen titkolom, hogy ha valami fáj, vagy félek valamitől. Aki az ilyen pasikra bukik, az biztosan nem járna jól velem. Nem mondom, hogy túlérzékeny vagyok, valahol az arany középút teljesen jó, az őszinteség a kulcs, a kegyes hazugságok beleférnek. Tudok én biztonságot nyújtani, férfias lenni, viszont ha patkányhorda tör ránk, hát Dorothy megvéd. Remélem...
- Oké, elengedem a gyerekori témát, és nem ostorozom magam többet, téged meg csak ha kéred, de most... azt hiszem érdekelsz. Sajnálom a nagybátyás sztorid, most már felnőtt vagy, én annak kezellek. Meg.. valahol ott van benned a kislány, ez a kettő keveredik így, és ne félj mellettem törékenynek lenni. Amúgy sem vagyok egy kárörvendő fajta. – Vezetem fel az elképzelésemet, nem Scarlett pótléknak gondolom őt, hiszen a nővérével sosem beszélgettünk ilyesmikről, és még csak vigasztalnunk sem kellett egymást, ott tényleg valami ikerhatás volt hogy mindig ugyanarra gondoltunk, és lelki kötődés állt körülöttünk, Dorothy irányában ellenben tényleg ismerkedési szándékom van, mondhatjuk hogy pont a különbözősége érdekel?
- Jó, akkor majd eltakarom a számat röhögés közben. – Bizonygatom vigyorogva, ha ő szívhatja a véremet, néha én is az övét. Úgysem mondom komolyan. Már az is nagy szó, ha kicsit hajlandó alávetni magát az akaratomnak, és valami közös programot átvészelni velem. Dobolok inkább, amíg penget, majd megrázom a fejemet. – Teljesen mindegy, hogy gitár, vagy sem. Az önkifejezés nagyon is neked áll. Bámulatosan aranyos vagy, ha kicsit elengeded magad. De ha nem gitár, akkor nem. Majd találunk mást. – Bólintok, és visszaveszem a hangszert, egyenlőre még teszem vissza a polcra, csak magam mögé teszem. – Ha még nem unsz nagyon, befejezésül lemegyünk a városba? Scarlett éppen Liammel lóg valahol, nem lesz ránk szükségük. Ha pedig mégis, akkor Scarlett úgyis be tudja határolni, hol vagyunk, megtalálnak. Na jössz nagylány? – Pattanok végül fel, és a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem. Ajkaimon szórakozott mosoly játszik, meglepően jól ki tudunk jönni egymással.



zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

- Ne vedd teljesen a vállaidra valaminek a súlyát, amihez igazából nem sok közöd van. Lehet, hogy már akkor elkezdődött ez az egész, de nem sejthetted te sem, hogy így fognak alakulni a dolgok. Gyerekek voltunk. Lépjünk túl rajta. - Nem hiszem, hogy tovább kellene rágnunk ezt a témát, hiszen a múltban történteket nem tudjuk kijavítani bármennyire is szeretnénk. Meg nem is igazán ő nyomta rá a bélyeget a lelkemre. Lehet, hogy ő volt a kezdő dominó, de azt még képes lettem volna elviselni, ha nem állt volna annyi mögötte készen arra, hogy eldőljön. Lehet, hogy megingatta a következő dominót, de igazából Scarlett eltűnése volt, ami egyszerűen porig rombolta a tökéletes dominóból épített váramat, ami a boldogsághoz vezetett. De ezen már nem lehet változtatni. Csak egy másik, még épp úton megpróbálni kiépíteni azt, ami egykoron elveszett. Félénken pakolom egymás után a dominókat, hiszen tudom jól, ha egy kicsit is megremeg a kezem, akkor már az egésznek búcsút inthetek.
- Ha már viszel, akkor minimum öt csillagos bánásmódot követelek.  - Mondom mosolyogva és próbálok hinni neki, hiszen nem tűnik olyannak, mint aki ki akar sétálni az életemből egy könnyen, hiszen Scarlett életéből sem ő volt az, aki távozott. Meg mi mást tehetnék, mint hiszek neki? Ezzel túl sok bizalmat nem szavazok meg neki. Nem engedem, hogy veszélyes dominó legyen a számomra. Pedig egy részem szeretné, ha ő lenne az egyik legbiztosabb dominóm azok után, hogy ő volt az, aki elindított egy tökéletes láncreakciót az életemben. Mindenki megérdemli a második esélyt, nemde? Bár a második soha nem lesz olyan, mint az első. Hiszen mi maguk sem vagyunk már ugyanolyanok.
- Hiszed vagy sem, nem vagyok a sátán gyermeke. Szóval, hogyha ez tényleg neked kemény téma, akkor meg sem szólalok róla többet.  - Úgy csinálok, mint aki lakatra zárja a száját és végül elhajítom jó messzire a kulcsot. Mindenki fél valamitől, de eléggé furcsa, hogy ő beismeri. Nem hiszem, hogy minden pasi így rögtön az ember elé tárná, hogy mégis mik tartoznak a legnagyobb félelmei közé.
- Lehetséges, hogy ez az egész Scarlett-hez kötődik. De lehet, hogy nem. Úgy értem.. Elveszítettük anyuékat és akkor nekem az utolsó kapocs már csak Scarlett volt. Végül pedig őt is kirángatták a karjaim közül és nem maradt más, mint a nagybátyám, akit az sem érdekelte volna, ha nem veszek a következő pillanatban levegőt. - Nem akarok teljes őszinteségi hullámot, mert nem hiszem, hogy annyira kíváncsi lenne arra, hogy szinte az összes éjszakát átsírtam utána abban reménykedve, hogy egyszer csak bekuporodik mellém és átölel a fülembe suttogva, hogy most már minden rendben lesz és nem lehet semmi baj ezen a világon. Tényleg szükségem volt erre. De sosem jött el és egyszer már elfogadtam, hogy soha nem is fog.
Mély levegőt vettem és kicsit félénken, de miután a kezemet elméletben jó helyre tettem, de mielőtt még nekiálltam volna pengetni rápillantottam halovány mosollyal az arcomon. - Nem ér kinevetni, ha bénázok. - Aztán pedig visszafordulok a gitárhoz és finoman nekiállok pengetni és őszintén meg kell mondanom, hogy szerintem borzalmasan csinálom ezért körülbelül tíz másodpercig csinálom aztán abbahagyom. - Ez nem nekem való. - Ismételten felé fordulok és fel sem tűnt, hogy ennyire közel volt hozzám és egy pillanatra el is akadt a lélegzetem aztán inkább lehajtottam a fejemet, hogy még véletlenül se vegye észre az arcomon megjelenő pírt. .

 - Jól teszed Dorothy. Attól még nekem pocsék látni, hogy amúgy gyönyörű vagy, belsőleg meg én szedtelek szét. Megváltoztatni nem, jobbá tenni még talán tudom a jelenedet. Félre ne érts, nem fogok rád akaszkodni. Csak amennyire még egészséges. - Még véletlenül se érezze azt, hogy ráakaszkodom, és azt se, hogy azért teszem, hogy a saját lelkiismeretfurdalásomat elnyomjam. Ez most róla szól, amennyire belefér. Csakis addig érdemes erőltetni, amennyire még úgy gondolom, hogy csak a kedvtelensége tartaná vissza, és ha kissé határozott vagyok, az már használhat. Onnantól kezdve, hogy kényetlenné válik számára mindez, már ott sem vagyok. Rontani aztán végképp nem akarok a helyzeten. Csak egyet nem tudok még. Ő hogyan vélekedik rólam? Elvisel egyátalán, vagy a nővére miatti udvarias hozzáállás miatt fogadja csak el a társaságomat? Végtére is mindkettő megoldás előrelépés.
- Engem nem érdekel a mindenki. Szavatartó embernek vallom magam, és ha azt mondom, nem megyek sehova, az úgy is van. Ha megyek, hát viszlek. – Talán kicsit vicc is a vége, ám komolyan gondolom. Most milyen okból kéne hirtelen lelépnem? Lebetegszik egy családtagom? Ne adja az ég, ám ha mégis megtörténne, nem örökre mennék, és ha Dorothy tényleg hajlandóságot mutat arra, hogy velem barátkozzon, mehetünk együtt, vagy ha maradna, akkor sietek hozzá vissza. Talán túl egyszerűen fogom fel az életet, nem vagyok képes túlbonyolítani. Próbálom meglátni azt, hogy mitől lehetünk többek, boldogabbak. Lehet, hogy túlteng bennem az életigenlés, ha így lenne, hát nem szégyenlem.
- Fúj, te tényleg állandóan szivatsz. De ne feledd, ez olyan pont, amivel ne viccelj, kérlek. Fóbia, vagy nem tudom. – Rázom meg a fejemet, ha véletlenül olyan tréfával élne, hogy berak egy egeret a takarómba, akkor soha többé nem akarnék vele beszélni. Nem túl férfias félelem, ám ezt nem választhatjuk meg. Remélem gyorsan témát is váltunk, nem akarok még csak gondolni sem ilyesmire.
- Megértelek. Én sem láttam értelmét senkihez kötődni. Talán ennek is a gyökere az, hogy elvesztettük annak idején Scarlettet. Nem mintha belé szerelmes lettem volna, de egy barátot nélkülözni is fel tud húzni az emberben falakat. – ismerem be, és miután megkaptam az engedélyt, hogy odaülhetek, ráadásul életben is maradok, helyet foglalok mellette, érintésnyi távolságban. Az ölébe kerül a gitár, féloldasan húzom fel a lábamat, hogy elférjünk, majd bólogatok, máris azt látom, hogy van hozzá érzéke, hiába oly édesen visszafogott a pillantása. Nem időzhetek el az arcán, az egyszerűen tényleg zavarbaejtő lenne. – Az egyik kezedet a húrokra, és a második-harmadikat fogd le. Így, a másiknál kicsit feljebb. Majd pengetsz. Vigyázz a körmödre, pengető nélkül a lányoknak finomabban kell. Beatles, Love, love me do. Egyszer dallam, csak pengetsz, és nem kell énekelni. Csak mondod prózában, Love, love me do. És közben pengeted az húrokat anélkül, hogy felengednéd. – Bólintok, és engedem a kezét, az ágytáblán dobolva az ütemet, már azelőtt, hogy nekikezdene a pengetésnek.



zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

Megpróbálhatnék listát gyártani a helyekről, ahol jelen pillanatban most az időmet tölthetném, de bármennyire is próbálok valamit összehozni egyértelműen összeáll a fejemben, hogy egyáltalán nincs jobb dolgom, sőt. Azzal, hogy itt vagyok nem gondolkodok annyit ezen az egész babaügyön. Vásárlás meg minden kutyafüle. De, hát azért vagyok, hogy legalább megpróbáljam egy kicsit kellemesebbé tenné Scarlett életét még, ha nem is vagyok benne biztos, hogy valaha is újra élvezni tudom úgy bárkinek a társaságát. Őszintén. Mert az érzés, hogy egyszer majd megszakad ez az egész kis álomvilág mindig ott van bennem, akár tetszik, akár nem.
- Nyugodtan visszaveheted. Igyekszem a lehető legkevesebbet rágódni azon, hogy mi volt régebben. Úgy értem mi értelme? Megváltoztatni nem tudod. Csak annyit tehetsz, hogy a legkevésbé sem törődsz velük. - A múlt tény és való, hogy meghatároz, de a jelenben vagy önmagad és nem a múltban kell keresned azt a személyt, aki már régen elveszett. Meg amúgy is a problémák lehet, hogy egyszer elkapnak a jelenben is, de akkor sem a múltban kell keresni rá a válaszokat. Annyira értelmetlen. Régen visszasírtam azt az időszakot, mikor még egy család voltunk és minden a legnagyobb rendben volt. Most meg már tudom, hogy azzal csak rontok a helyzeten, ha valami olyasmire vágyom, ami tudom jól, hogy soha nem lehet igaz. Most már nem. Elveszett és egyszerűen nincs többé. Lehet, hogy ő sem úgy viselkedett velem, ahogyan szerettem volna, mikor kicsi voltam, de most már nem változtathatjuk meg azt, hogy miképpen álltunk a másikhoz akkor csak a mostani felálláson változtathatunk. Lehet, hogy most hajlandó vagyok fátylat borítani az egészre - mert eszem ágában nincs ezen veszekedni -, de ez még nem azt jelenti, hogy elfelejtettem.
- Mindenki ezt mondja. De vannak olyan dolgok, amiket nem mi irányítunk. - Lehetséges, hogy az emberek szándékosan soha nem hagynának el. Vagyis inkább már azt kell mondanom, hogy régebben nem szándékosan hagytak volna el. Most már azért egy kicsit nehezen elviselhetővé váltam. Aki pedig képes ezt elviselni hosszútávon az talán nem fog olyan könnyedén kisétálni az életemből. Legalábbis ez egy jó taktikának tűnik eddig, mert nem túl sokan viselték el idáig a stílusomat, de nem is vágyom minden egyes ember elfogadására. Mert én sem vagyok hajlandó elfogadni egy-két embert. Egyszerűen nem bírom a túlpörgött embereket, akik szinte mindig boldognak mutatják magukat aztán ki tudja mi lapul a felszín alatt.
- Most, ahogy így mondod, úgy megsimogatnék egyet... - Akaratlanul is elvigyorodom és nem csak azért, mert ezzel talán egy kicsit húzhatom az agyát, hanem ténylegesen megdögönyöznék egyet. Valahogy én sosem álltam hozzájuk negatívan. Sokkal inkább kíváncsivá tettek.
- Nem mondanám, hogy bárkire is néztem volna másképpen. Mármint elviselendő tényezőként pillantok mindenkire. Álomvilágba pedig nem kergetem magam, hogy mi lenne, ha.. Mert nem lenne semmi. Ismerem magam. Nem engedném meg, hogy ilyen vizekre evezzek úgymond. - Azt hiszem, amitől a leginkább óvakodnom kell az nem más, mint a szerelem. Talán az összes fajta szeretet közül azaz egyik, ami úgy igazán a padlóra tud vágni, miközben vágysz is arra, hogy folytatódjon. Fura egy dolog az egész. Minél távolabb vagyok tőle nekem annál jobb. Bár lehet, hogy egyszer elkerülhetetlen lesz a számomra is, de addig még azt hiszem bőven van időm. Főleg, ha továbbra is folytatom a szokásos hozzáállásomat az emberekhez.
- Oké, de ha nagyon szörnyű lesz ne engem okolj, rendben? - Elveszem tőle a gitárt és kicsit félénken már-már ügyetlenül megfogom, majd pedig megvárom, hogy mellém üljön. - Legalább azt mutasd meg, hogyan fogjam, hogy a lehető legkevésbé legyen szörnyű.

  Mindent összevetve úgy vélem, mindketten adhatunk egy esélyt a dolognak, hogy barátkozzunk, úgy igazán, nem ágyjelenettel megtolva a végén. Dorothy tekintetében megértem, ha olykor kiakad, vagy savanyúan kezeli az életet, úgy a korrekt, hogy csak bizonyos szintig veszem magamra, akkor ő is kitombolhatja magát, a határt pedig meghúzom, hogy mikor tegyem helyre. Nem érzem, hogy eddig kellett volna, végső soron nem rossz ember, vágyna ő is valami társaságra, bátorításra, csak nem mondja ki. Sőt, pont az ellenkezőjére utal, igaz, ez nem jelent gyorsan elutasítást. Felhívja rá a figyelmet, hogy elég bántó voltam.
- Igaz. Csak éppen nem húztam meg a ravasz. Még mindig ott remeg a kezedben az a bizonyos fegyver, és remélem, hogy képes leszel egyszer megbocsátani, hogy kölykként hogy bántam veled, és elvehetem tőled. – Most nem mosolygok, őszintén kérem azt, hogy ne az alapján ítéljen meg, amit lassan tíz éve műveltem vele. Akkor fel sem merült bennem, hogy bántó lehetek, csak a barátommal akartam lenni. Most kész vagyok megismerni őt, ha nem tartja későnek. S mindezt nem azért, mert Scarlettnek megvan a maga élete, babát vár. Azt hiszem attól még tudnánk olykor együtt lógni. Nem, itt arról van szó, hogy valóban érdekel. Van bennem lelkiismeretfurdalás, nagy adagnyi, de annyi nincs, hogy magamat hibáztassam kiskori hülyeségek miatt. Az végülis nem volt egyikünk hibája sem, hogy Scarletett elvitték, inkább azért tenném, mert Dorothy minden keserűsége ellenére kedves lánynak tűnik, aki mellett nem fogok csak úgy elmenni. Ha tudok, hát segítenék. Szánakozás, s egyéb lenézés nélkül.
- Nem fogok. És nem megyek sehova. – Vitatkozhatnék, hogy mindezért neki is tenni kell, és különben is, talán én sem vagyok könnyű személyiség, nem szoktam hosszútávon barátkozni. Ám ez nem lenne igaz. Kész vagyok arra, hogy türelmes legyek, és valójában sokkal könnyebben lenyelem a visszautasítást, mint hinné. Megsértődhettem volna azon, hogy nem vagyok az esete, hát nagy ügy, attól mert nekem más körülmények között nagyon is komolyan bejönne, arról nem kell tudnia. A múlttunk, és Scarlett miatt nem fogom meghódítandó lánykának tekinteni, állom a szavamat.
- Pontosan. Kétlem, hogy azzal lennék szexibb, ha úgy tennék, mintha tökéletes vagyok. Mindenkinek vannak hibái, és a rágcsálók pedig fúk... a kis lábaik, a szőrös nyirkos kis testük, és a hosszú meztelen farkuk.. kiráz tőlük a hideg... – Ez az egyik rémálmom, hogy beesek egy nagy adag patkány közé. Talán ezzel fegyvert adok a kezébe, hiszem láttam már döglött patkányt, és bár nem rágcsáló, de macskát is, és pusztán a látványtól is éveket öregedtem, romlottak tőle az idegeim.
- Kérdezz csak. Így ismerjük meg egymást újra. Én jövök. Nem vagy barátkozós, értem. Mégis... volt már valaki, aki igazán fontos volt neked? Vagy csak tetszett? – Talán tapintatlan téma, de nem túlzottan zavar. Ez vagyok én, ezt az egyet kell elfogadnia, végülis a barátkozásnak ez lehet az alapja, hogy ha kell, akkor veszekedjünk, de hangolódjunk egymásra amennyire csak lehet. Ismét ellentmond, most akkor erőltessem?
- Jó. Akkor nem kell énekelni. De a gitárt odaadom, legalább próbáld meg, hátha sikerül belőle hangokat kipréselni. Melléd ülhetek? Nem szeded le a fejem? – Állok fel, és nyújtom át a hangszeremet bíztató bólintással.




zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

Őszintén nem tudom, hogy valaha is képes leszek teljes valójában magam mögött hagyni azt, aki vagyok és, mindazt, amiben hiszek. Egyszerűen jelen pillanatban hihetetlennek tűnik ez az egész. Megnyílni még egy embernek is épp elég problémával jár, de az, hogy most elkezdjek beengedni embereket az életembe és olyan területre engedni őket, ahol örökös sebeket okozhatnak az egész életemben. Megjelölhetnek. Nyomot hagyhatnak azon, aki vagyok. Nem hiszem, hogy még készen állok erre az egészre, vagy igazából bármire. De próbálkozom, mert abban nincsen semmi rossz. A múltban más voltam, ahogyan Casey is. Mindannyian megváltoztunk, mert az életünk nem úgy alakult, ahogyan elterveztük, de talán mindez azért történt, hogy később könnyebben egymás mellé csiszolódjunk. Vagy már azért történt velünk az, ami mert így olyanokká válhattunk, hogy képesek vagyunk értékelni az embereket az életünkben. Csak egyedül talán én félek attól, hogyha túlságosan is nagyra értékelem őket, ha olyan területre engedem őket, ahol egyszer már egy mélyen húzódó seb volt, akkor ez az egész mindenség, amit jelen pillanatban életnek nevezek romba dől. Arra pedig egyelőre még nem állok készen.
- Nem mondhatom, hogy barátkozós fajta vagyok. Amúgy meg te voltál az, aki a kezembe adta a töltött fegyvert én egyszerűen csak meghúztam a ravaszt, amolyan miért is ne alapon. - Nagyon élveztem, hogy húzhattam az agyát, de komolyan. Talán az elmúlt napokban az első dolog, amit úgy őszintén képes voltam élvezni, ami eléggé nagy szónak mondható, mert általában mindhez túlságosan is keserűen állok hozzá. Ami azoknak, aki már váltott velem egy szót teljesen nyilvánvaló.
- Köszönöm.. Azt hiszem. A barátságot megpróbálhatjuk, de ne várj tőlem túlságosan sokat. Meg igazából ne is várj.. Hosszú hadjárat lesz. - Nem adhatok a kezébe hatalmat felettem olyan könnyedén és a barátságom pontosan ezzel lenne egyenlő. Nem olyan rossz társaság és nem mondhatom azt, hogy olyan sok emberhez volt már részem az elmúlt időszakban, akivel annyira egy hullámhosszon voltunk és ő, ha másért nem legalább a múltam miatt képes lenyelni a gonoszabb megjegyzéseimet.
- Szóval a te fegyvered az őszinteség. Teljesen érthető. Mindenki szereti, hogyha az igazat mondják és nem próbálnak a képébe hazudni. Úgyhogy ezért még tőlem is kapsz egy piros pontot. A rágcsálók pedig aranyosak. - Fura, hogy ilyen könnyedén beszélgetünk, de ebből is látszik, hogy mennyire igyekszem, hogy ez az egész most itt ténylegesen működjön. Mert ez nem olyan dolog, hogy egyszer találkozunk és ennek az egésznek vége van, úgyhogy teljesen mindegy, hogy mégis hogyan viselkedem a társaságában, vagy milyen megjegyzéseket teszek. Nem. Ez közel sem fog itt és most véget érni, amit az is bizonyít, hogy jó pár év kihagyással, de újra egymás mellé sodort minket az élet.
- Bonyolult ember vagyok és, ha már itt vagyok még mindig jobb, hogy kérdezek, mint körülölel minket a kínos csend. - Csók. Ez egy teljesen érthető jel, de valamiért azt hittem, hogy ő az, aki megteszi az első lépést, ami talán pont a csók lenne, ha mondjuk az éppen esedékes hölgyemény bizonyos módon hátradobja a haját, vagy tudjam is én. Bonyolult ez az egész. De nem is akarom megérteni igazából. Amúgy sem mondhatnám, hogy a közel jövőben hasznát vehetném az ilyen tudásnak.
- Nem hiszem, hogy az olyan jó ötlet lenne. - Rázom meg hevesen a fejemet, mint még életemben talán soha sem. Ez a világ legrosszabb ötlete.

Nem várom Dorothytól, hogy hirtelen változzon meg. Másféle barátként kezelem majd, mint azokat a lányokkal, akikkel végül zsákutcába jutok. Igaz, a legjobb barát posztját már kiadtam Scarlettnek, ám nem szándékozom felületes kapcsolatot ápolni a hugával, még ha a sors nem is formálta volna szegényt ilyen keserűvé. Valahol felnőttem már annyira, hogy elfogadjam, nem csak kettőnkről szól a világ, Dorothy negatív viselkedése nem olyan részlet, amely miatt bármire is kárhoztatni kéne. Különben sem tudom már Scarlettet mindig oly mértékben kisajátítani, mint régen, magától értetődik, ha Dorothy nem akar lekoptatni, akkor barátkoznék vele korrektebbül, mint régen. Ráadásul az sem mindegy, hogy van bennem némi vágy arra, hogy kicsit vezekeljek azért, amiért nem kedveltem őt korábban túlzottan.
- Azóta sikerült elkezdeni barátkozni? Nem volt semmi amit a szökőkútnál műveltél. – Nevetem el magamat, kissé cinikus módon oldotta meg, hogy megvicceljen, sem akkor, sem most nem tudok rá haragudni. Az életstílusom révén megérdemeltem, hogy így kezelje le a dolgot, elég spontán volt ahhoz, hogy megtegye, összességében tudom, hogy kész vidámnak lenni. Amikor leförcsköltem, még mintha kifejezetten élvezte is volna a váratlan helyzetet.
- Francokat. Nagyon is csinos lány vagy, viszont egyértelművé tettük, hogy nem szándékozom téged úgy kezelni, mint azokat, akikkel semmi nem alakul ki. Ha még nem csesztem el mindent, hogy megkedvelj, az számít többet, nem az, hogy milyen jó vagy az ágyban. – Nem zavar, hogy futó csak a mosoly, ezt ki tudtam belőle húzni. Nem célom, hogy mindenképpen olyan érzelmeket csikarjak ki, amik nem a sajátjai, de mégiscsak... határozottan bájos, amikor jókedvű.
- Nincsen recept. Mondom, ez nem is csábítás. Valahogy magától szokott jönni, mindenki felé máshogyan. Próbálom magamat adni. Nem kezdek el olyan dolgokkal ékeskedni, amik nem a sajátjaim, csak hogy menő legyek. Nyíltan felvállalom, hogy utálom a rágcsálókat, vagy a magasságot. Azt hiszem pont arról lehet szó, hogy egy kicsit mindenki ki tud szakadni a megszokottból, hogy élvezze az életet. – Felelek, és most én iszogatom a kakaómat, hogy ne tűnjön túlságosan nagy darálásnak, hogy csak úgy minden magaslabát lecsapok. Megtörölgetem a számat, és arébb teszem a bögrét, hiszen mindjárt gitározni fogok. – Meg különben is, ezt nem lehet csak úgy elmesélni. A gyakorlat úgyis más, megmutatni tudnám, de nem fogom. Jel..? Nehéz kérdéseid vannak Dorothy. A közös hullámhossz talán, és ha mondjuk valaki megcsókol, annál komolyabb jel csak nem kell. – Húzom most oda a gitárt, és énekelek neki egyet, olykor csak a hangszert bámulva, s ringatva magam a taktusok ütemére, a fejemet is rázva hozzá, majd amikor rásandítok, cinkosan mosolygok.
- A következő számot te fogod választani, viszont énekelni is. Mi legyen az? Bízom benne, hogy ismerem.




zene: Gold |TO : Dorothy ~ | ©

Lehet, hogy nem megy minden egyről a kettőre és nem leszek az a típus, aki a másik nyakába ugrik, ha meglátja. Sosem voltam ilyen és nem is leszek. Az már előfordulhat, hogy nem fogok annyira undokul hozzáállni Casey-hez, de nem fogom azt mondani, hogy ő lesz a legújabb szívem csücske. El kell viselnünk egymást, hiszen Scarlett mindkettőnk életében elég fontos szerepet játszik. Arról pedig nem beszélve, hogy ez az egész terhesség dolog csak még inkább arra játszik, hogy el kell viselnünk egymást és azt hiszem én vagyok az, aki jobban ellenkezik ez az egész elől, de nem lehet hibáztatni engem ezért az egészért. Hogy mégis miért nem? Erre a válasz roppant egyszerű. Egykoron ő volt az, aki kizárt abból a bizonyos körből, ami őt és Scarlett-et körülvette. Én pedig mindenkit kizárok, de egye-fene. Ott lehet a szélén míg másoknak meg kell tartani az egy méter távolságot a szélétől. Nem engedhetek be senkit a kis buborékomba. A szélén mindenki tökéletesen jó helyen van. Közelebb nem kell jönnie senkinek, mert az már egy olyan határ átlépésével lenne egyenlő, amire én még nem vagyok képes. Eleget sérültem. Láttam embereket keseregni a múltjukon, jelenükön. Nincs szükségem erre. Amúgy is, amíg semmi nem biztos és maradandó nem éri meg kockáztatni. Az élet néha a legváratlanabb fordulatokkal lep meg minket.
- Ezt dobta a gép. - Nem fogok ömlengeni arról, hogy mégis milyen szar volt egyszerűen csak megrántom a vállamat, mintha nem számított volna. Pedig számított. Azért vagyok olyan, amilyen ma, mert vele nevelkedtem. Ha egy kicsivel odaadóbb lett volna és érdekelte volna, hogy mi történik velem, vagy éppen mi bánt. De, ha még hozzám vágott volna egy százas zsepi csomagot, amikor némán zokogtam, már azzal is elért volna valamit. De nem. Miatta váltam ilyen elkeseredetté. Ugyanakkor neki is köszönhetem, hogy képes vagyok mindent távol tartani magamtól és tenni az egészre magasról. Ezért pedig már mondhatnám azt, hogy hálás vagyok neki. A túl sok érzelem alatt az ember összenyomódik. Beleroskadni az életbe.. Hát ahhoz még túl fiatal vagyok.  
- Nem lehet minden túl keserű. - Nekem tökéletesen megfelel. De lehet, hogy azért, mert én meg olyan keserű és savanyú vagyok, hogy valami édeset ízlelni, már felszabadulásnak tűnik.
- Most akkor vegyem úgy, hogy férfi vagyok? - Felvonom a szemöldökömet és egy pillanatra még egy mosolyt is láthat az arcomon, de szinte rögtön rendezem az arcvonásaimat és a biztonság kedvéért még a bögre mögé is rejtem az arcomat, ahogy újra belekortyolok. - De kíváncsivá tettél. Mit szoktál csinálni, amivel leveszed őket a lábukról? Vagy mi az a jel, amikor tudod, hogy ők is vevők rád? - Úgy beszélek, mint akinek sosem volt részese ebben és ez valamilyen szinten igaz is. Talán pont ezért vagyok kíváncsi erre az egészre. Bár, ha ennyi nőnél beválik nagyon jónak kell lennie az biztos.
- Persze. - Azt hiszem nem olyan rossz ez az egész, mint elsőre gondoltam volna. Főleg, mivel teljesen megbabonázva figyelem, ahogyan játszik és, amikor meghallom a hangját úgy érzem egy pillanatra, mintha életre kelne bennem valami. Egyszerűen csodálatos. De végül megrázom a fejemet, hogy visszatérjek a valóságba, mert nem szabad elkalandoznom. Oké. Talán tényleg hatással van ránk nőkre ez az egész gitáros baromság.

Nem mondom, hogy csak azért teszem, mert valamennyit le akarok róni a tartozásból, viszont ez is benne van. Ami fontosabb, hogy Scarlett testvérét már én sem akarom lekoptatni, mint régen, hiszen ha a legjobb barátomnak megszületik a babája, biztosan sok lesz a teendője, segíteni kell neki, és nem akarnék rosszban lenni Dorothyval, hogy még ezzel is stresszeljük Scarlettet. Meg hát tényleg bennem van, hogy a hugi nem tehet róla, hogy pocsékul alakult az élete, miért lennék olyan agyatlan tahó, hogy még én is ráteszek egy lapáttal. Nem azért vagyok vele kedves, mert a bugyijába vágyom, bár csinos lány. Mindettől el lehet vonatkoztatni, ő a barátom lehet, ha arról van szó, és képes elviselni, csiszolódni kicsit hozzám, mert ha arról van szó, én lazán beáldozom a saját gondolataimat azért, hogy neki jobb legyen. Valahogy nekem a szeretethiány felé sikerült szocializálódni, és ha ennek útja-módja a szex lett, hát most már mindegy, felvállalom, ha valaki ferdén néz rám ezért, de Dorothy felé minden tiszteletet megadnék én, amit csak érdekel. Nem fogom megölelgetni, ahogy nézem nagyon is taszít minden érintést, de ahogyan elmeséli a bácsikája felelősségét, fintorra húzódik a szám.
- Az igazán odaadó rokon.. – Morranok fel, nem akarom, hogy azt érezze, csakazért értek vele egyet ebben, hogy magamhoz édesgessem. Én is egyedül voltam, viszont a családom azért megvolt, csak Scar hiányzott rohadtul, és ez kissé meghatározta a lányokhoz való hozzáállásomat. Nem szenvedtem annyira, mintha az ember lánya a nővérét veszíti el, és belekényszerül egy áldatlan helyzetbe. Majd jobb kedvem lesz, jelenleg még kissé átérzem a helyzetét, valahol meg hibásnak is érzem magam, hogy előtte még mi is tojtunk a fejére. Ezt már aligha lehet visszacsinálni, de talán enyhíteni igen. Foglakozom inkább a kakaóval, mert nem hinném, hogy az én sajnálatomra lenne kiváncsi.
- Tudom, hogy nem túl férfias, hogy ennyire édes dolgokat szeretek, de hát ez van, bevállalom. Köszi. – Most én is elmosolyodom, nem fogok mártírkodni, hogy jaj, ez nem is jó ennyire. Pontosan tudom, hogy összeragad tőle az ember szája, és ez így finom. Halkan játszom a gitáron, hogy ne zavarjam a beszélgetésünket. A bögrémet a közeli asztalra helyezem, hogy biztosan ne borítsam az ölembe, még Dorothy élne a gyanuperrel hogy direkt vetkőznék előtte.
- A nőkkel nem szoktam így viselkedni. – Döntöm oldalra a fejemet. Kérte, hogy ne próbálkozzak. Kérnie sem kellett. Mindaz, amit most művelek vele, totálisan rendhagyó, nem ez szokott lenni a forgatókönyv. Most nincs forgatókönyv, csak annyi, hogy nem fogom bántani. – Ha nem utálsz nagyon, máskor is összefutunk? Ígérem, nem nézek ki belőled több babát. – Nevetgélek halkan, és ahogyan gitározom, most pár taktust énekelek is hozzá, ezúttal egy George Michael számot, a Faith-et. Bár imádom a latin zenét, ez most inkább pop-rock. Meglepően bársonyos hangom van, inkább kellemes, mint karcos.



zene: Gold |TO : Dorothy ~ | ©

Azt hiszem túlságosan is különbözünk. Vagy túlságosan azonosak vagyunk. Már magam sem tudom, de az egyszer biztos, hogy aktívan taszítjuk a másikat. Lehet, hogy ebben leginkább nekem van szerepem, hiszen automatikusan beindulnak a védekező rendszereim és úgy érzem, hogy minden egyes pillanatban menekülnöm kell előle, mert hiába nem jelentett nekem túlságosan sokat a múltban most akár jelenthetne. Lehetne a barátom annak ellenére, hogy régebben egy icipicit talán gyűlöltem is azért, mert állandóan elragadta tőlem Scarlett-et és egyedül kellett feltalálnom magam. Nem mondhatnám, hogy akkor olyan lenyűgöző személyiség lettem volna, akivel mindenki játszani akart, mert így hazudnék magamnak is és mindenki másnak. Egyszerű voltam. Lehet, hogy néha túlságosan is akaratos, de nem számít. Akkor sem büszkélkedhettem egy egész tömegnyi baráttal. Meg nem is igazán akartam az egyetlen személy, akihez foggal körömmel ragaszkodtam a nővérem volt és senki más. Nekem csak rá volt szükségem és ez azóta sem változott, csak.. Távolságtartóbb lettem és nehezebben tudok megbízni abban, hogy most nem fog felszívódni. Bárki könnyedén kisétálhat az életünkből és bármennyire is szeretnénk kapaszkodni beléjük, vagy esetelegesen utánuk nyúlni. Semmire nincsen garancia. Az emberek jönnek mennek, ahogyan éppen a kedvük tartja. Ha valaki nem kíván mellettünk maradni távozik. Persze nem mindig saját döntés alapján tűnnek el az emberek. Van, hogy elragadják őket egy olyan környezetből, amit talán soha nem akartak maguk mögött hagyni. De ez talán még rosszabb. Mert minden magyarázat nélkül tűnik el az ember mellől és még csak nem is voltak előjelei, hiszen nem a saját akaratából távozott az ember életéből. Ha így lett volna, akkor már lettek volna előjelei és az ember fel tudna készülni arra, hogy veszteség fogja érni, hogy ez az állapot, ez az álomvilág, amibe ringatta önmagát nem fog megváltozni. A valóság túlságosan rideg. Ahogyan a veszteség is képes újra és újra belénk marni ezért sem akarok semmit sem komolyabban birtokolni, aminek az elveszítése fájdalmat okozhatna.
- A bácsikám csak azért volt felelős, hogy egy fedél legyen a fejem fölött ezen felül semmi másért. - Nem fogok színt vallani, hogy milyen szar volt az egész, mikor tény és való, hogy az egyedüllét egy kicsit talán nagyon is megviselt. Megkeseredtem az egész helyzettől. Meguntam a sírást ezért inkább változtattam a hozzáállásomon, ami egyenlővé vált a mindent leszarok viselkedésemmel.
Ahogy beérünk a szobájába teljesen nyugodtan ülök le az ágyára nem is zavartatva magam úgy különösebben. Bár lehet, hogy egy kicsit zavarban kellene lennem, hogy egy olyan srác társaságában vagyok, akinek ha egy nő élvezi a társaságát, akkor ezen az ágyon sokkal másabb dolgok történnek. Erre a gondolatra egy picit összerezzentem és már meg is bántam, hogy az ágyat szemeltem ki, de végül inkább nem is foglalkoztam vele. Nem kell, hogy érdekeljen.
Elveszem tőle a kakaót és egy mosollyal jutalmazom a gesztust, de szavakban nem fejezem ki a köszönetemet, majd belekortyolok egyet-kettőt. - Talán inkább kakaó készítésből kellene megélned. - Jegyzem meg elismerően, de mégis úgy, hogy ne legyen olyan egyszerű és nyilvánvaló dicséret.
- Nem mondhatnám, hogy túl sok mindent csinálok. - Megrántom a vállamat, hiszen tényleg nem csinálok semmit. Az időm többségében magamban ücsörgök, vagy sétálok. Az egész a kedvemtől függ, de nagyon nem mondhatnám azt, hogy a társaságot keresem. - Hmm, talán nem csak a külsőd az, ami rabul ejti a nőket. - Egy újabb kedves megjegyzés a részemről. Azt hiszem mára hivatalosan is bezár a bazár. Így is túlságosan sokat mondtam.  

 Összességében egészen vicces lány is lehetne, van, aki tudja értékelni ezt a szarkasztikus humort, én magam is jobb napjaimon tudok vele azonosulni, amíg nem gyalul bele teljesen a földbe. Érzem benne a bántó élt, igyekszem annak betudni, hogy egyrészt ez kicsinyes bosszú azért, hogy kiskorunkban nem vettük be a minibandánkba, másrészt a nagybátyjának és a viszontagságoknak köszönhetően még barátkozni sem nagyon akar. Elutasítja a kötődés szikráját, nehogy valaki másra kéne hagyatkozni. Sajnálom őt, csak nem illik kimutatni, mert akkor még inkább kivert kutyának érezné magát. Talán nagy a bűnöm, hogy a másik véglet vagyok, és szeretethiányosan csüngök másokon, ő ezt lukrafutásnak nézi, és van is benne valami, szeretem jól érezni magamat, adni, hogy kaphassak. Mások vagyunk, de nagyon, azt is átérzem, hogy pocsékul érzi magát egyedül. Hát, ebben én is így vagyok, pont azért teszem meg, hogy nem kötöm le magam, inkább én lépjek tovább, mintsem velem tegyék meg. Mindketten félünk valahol kockáztatni, ő engem elítél ezért, visszafelé mintha nem is lenne jogom, igaz, ő aztán nyitott páncéllal száguld bele a vitákba is akár. Nem akarom ezzel bántani, inkább meghátrálok. Lehet, hogy gyávaságnak ítéli meg, én mégsem az a srác vagyok, aki lányokat bánt meg. Így is elképzelhető hogy valaki nem azt kapta, amit várt, már nem a szex terén, lehet, hogy felmerült, hogy több is lehetne, valahogy nekem a haverkodás és a hülyülés tökéletesen elég volt. Azt hiszem Scarlettnek volt igaza, nem volt meg senkivel annyira az összhang, hogy beleszeressek, és maradni akarjak. Más módon, de szintén taszítok mindenkit.
- Nem várom. Scarlett mondta, hogy egyedül maradtál, és a bácsikád sem volt egy álomrokon. Megértelek, bár nem tudhatom, hogy min mentél át. Elfogadom a helyzetet. – Nem pillantok rá csábosan, vagy a megszokott kis cuki mosolyommal. Nem hinném, hogy bármelyiket is értékelné. Azt hiszem vagyok már annyira felnőtt, hogy őt is a barátommá tudnám fogadni, csakhogy ahogyan az előbbieket felvezettem, Dorothy is láthatja, hogy akivel barátkozom, azzal más is lesz igen gyorsan, de mégis, ő más. Scarlettre sem úgy néztem, amikor találkoztunk, és nem a gyerek, vagy Liam miatt, el tudom különíteni ha valaki tényleg fontos, vagy csak hülyülnék vele. Végül mégiscsak visszanézek rá, amikor már nem szemforgat, és bevezetem a szobámba, ezúttal teljesen más célzattal, mint szoktam. Mármint senkivel nem az az elsődleges, hogy ágyba bújjunk, elég sokkal végül nem szoktam, mert nincs rá szükség, de Dorothy tényleg más kategória, nem az elutasítása miatt, már időnek elején megmondta, hogy nem vagyok az esete, ám ez nem tartana vissza, ha nagyon akarnék, akkor megpróbálnék vele úgy összehangolódni. Ha Scarlettet a testvéremként kezelem nagyjából, akkor Dorothy az elveszett kishugi? Talán. Ahhoz túl édes külsőleg a sötéten megsebzett belső ellenére is. Nem véletlenül jutott az az eszembe, hogy mi ketten lehettünk már együtt. S egyértelműen nem fogom felvilágosítani róla, hogy a kis békából milyen gyönyörű nagylány lett. Amikor leült, elindulok kakaót csinálni, kakaóporból, és tejből, víz nem kerül hozzá, ellenben cukorból nem is kevés, én így szeretem, bízom benne, hogy eltalálom az izlését. Van egy mikróm, abban megmelegítem, de csak annyira, hogy ne legyen forró. Átadom a gőzölgő bögrét, majd miután kinézem, hogy hol foglaljak helyet, a fotelek egyikében, a kezembe húzom a gitárt, és halk cingogásba kezdek vele. Aztán felismerheti a sokak által ismert Dancing Queent az ABBA-tól, amit talán viccesen húztam elő, hiszen a 17 éves diszkókirálynőről szól, Dorothy is ennyi, ha jól emlékszem a korkülönbségeinkre. Egyenlőre nem énekelek hozzá, bár tudnék, marad a gitár.
- Itt mivel töltöd a napjaidat Dorothy? – Kérdezem most felnézve rá, nem is kell odafigyelnem a gitárra, tudok kétfelé koncentrálni. Lesek a jegyzetfüzete felé, hátha magyarázattal szolgál.




zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©

Nem tudom, hogy vele azért voltam ennyire ellenséges, mert haragudtam rá, hogy részben ő volt az, aki kiszorított a barátságából Scarlett-el, vagy tényleg az idegesített, hogy ilyen könnyedén bánik a nőkkel. Vagy, hogy egyáltalán ilyen könnyedén bánik az emberekkel. Nekem ez nem ilyen egyszerű. Szeretnék nyitni az emberek felé, ahogyan a nővéremnek is hinni akarok, hogy most már nem fog eltűnni mellőlem, de egyszerűen képtelen vagyok. Lehet, hogy a lelkem egy része vágyik arra, hogy legyen valaki ott mellettem, de az agyam folyamatosan azt mondogatja nekem, hogy nem érdemes, mert a végén úgy is csak szenvedni fogok. Előbb vagy utóbb eltűnik mellőlem és, akkor egyedül nyalogathatom a sebeimet és próbálhatom felvakarni magam a padlóról. Attól félek, ha közel engedem magamhoz az embereket és nem próbálok meg mindenhol belerúgni a másikba, hogy még véletlenül se kívánja a társaságomat túlságosan is a szívemhez nőne utána pedig már nem bírnám feldolgozni a hiányát. Én nem akarok így élni. Nem akarok azon idegeskedni, hogy mikor dönt úgy egy illető az életemben, hogy fogja magát és kiszolgál. Lehet, hogy neki elég egy kis kapocs ahhoz, hogy - állítólagos közös megegyezés alapján - ágyba bújjon valakivel, de nekem ennél többre lenne szükségem, de én magam vágom el magamtól a lehetőséget erre. Én pakolom magam elé és mások elé is az akadályokat, hogy átküzdhessék magukat és megpróbálhassanak úgy igazán a közelembe férkőzni. Nincs garancia arra, hogy nem fognak bántani. Mindenki megbánt, mindenkit. Még azt is, akit szeret. Lehet, hogy nem szándékosan és nem komolyan, de én ezeket talán egy kicsit jobban a szívemre venném és.. Már előre kigondolom, hogy miért nincs értelme. Lehet, hogy amit eddig reális gondolkodásnak gondoltam túlságosan is negatív lenne?
- Ne várd, hogy elnézést kérjek, amiért nem szivárványon ücsörgök és halmozlak el kedves megjegyzésekkel. - Remek. Egy újabb elzárkózás a részemről és már tényleg kezdem azt hinni, hogy nem vagyok képes semmi másra, csak határozottan elvágni magam az emberektől, hogy még véletlenül se tudjanak a közelembe kerülni. Igyekszem abbahagyni ezt az egészet, de mégis ott van bennem a félelem, hogy hibát követnék el ezzel az egésszel. Mert most épp elég beengednem Scarlett-et újra az életembe, de miért is vesződnék azzal, hogy megpróbálnám Casey-t? Hiszen sosem voltam a szíve csücske, amikor csak tehette igyekezett lerázni engem, hogy ne legyek az útban. Oké, kicsik voltunk, de honnan tudjam, hogy ezen a téren is változott-e? Nem tudok róla azon kívül semmit, hogy elég sok nővel fordult már meg az ágyban, akiknek a számát teljesen véletlenül elveszítette.
Inkább csak megforgatom a szemeimet és nem mondok semmit arra, hogy nálam, hogyan van. Mert igazából sehogyan. Akivel csak tudok ellenséges vagyok ezért sem véletlenül ücsörögtem itt egyedül egy papírra vetve a gondolataimat erről az egészről. Nincs kivel megbeszélnem a kételyeim, de mégis miért is nyavalyognék bárkinek is? Mintha érdekelné másokat az ember problémája. Egyszerűen csak úgy csinálnak, mintha érdekelné őket és igazából tesznek az egészre magasról. Ezt az egészet magamban lerendezem, ahogyan eddig is tettem.
Mikor belépek a szobájába annyira nem térképezem fel a helyiséget egyszerűen csak kényelembe helyezem magam lehuppanva az egyik ágyra a kis jegyzetfüzetemet is magam mellé dobva. - Igen, köszi. - Hát ezzel nem lököm el magamtól, de azért nem is vagyok teljesen bunkó vele szemben. Ami nem is lenne fair tekintve, hogy hol vagyok.

Ezért nem láttam értelmét bármit is magyarázni. Nem fogja megérteni, én pedig nem az a típus vagyok, aki kardoskodna a saját véleménye mellett. Igaz, az előbb is azt mondtam, gondoljon amit akar, mégis provokált, mintha az lett volna a célja, hogy csakazért is mondhasson valami újabb bántót. Összezuhanni nem fogok, teljesen rendben vagyok a saját lelkivilágommal, engem valahol ilyen felelőtlenné tett Scarlett hiánya, úgy gondoltam, hogy ha túlzottan barátkozósra veszem a figurát, abból nem lehet baj. Baj valóban nincsen, leszámítva hogy ilyen feslettnek gondolnak, többek között Dorothy. Félreismer, s ha vitatkozni akar, miért is akarnék kihátrálni? Ha ezt szeretné...? Vagy teljesen felesleges, és békén kéne hagynom, van elég baja nélkülem is? Nem tudom megítélni, pont itt a hiányom.
- Hát persze. Teljesen véletlenszerűen teszi szét annyi lány a lábát...  – Rántom meg a vállamat kevésbé vidáman, holott azt hittem, hogy nem fogom hagyni, hogy idegesítsen. Úgy vagyok vele, hogy pocsék gyerekkora volt, nem szándékoztam rátenni egy lapáttal, most sem az a célom. Felhívom a figyelmét, hogy kettőn áll a vásár. Sosem tárgyiasítottam a lányokat, nem eszközként kezeltem őket, a barátkozás, és a hülyülés volt a lényeg, majd a végén hát istenem, többekkel megtettük. Ennyire gonosz lennék? Utáljon csak, miért tartoznék magyarázattal? Csak annyit mondtam, hogy elképzelhetőnek tartottam volna, hogy ő és én, mindaddig, amíg ki nem nyitotta a száját. Bőven elég nekem, ha Scarlettel barátkozom, ha megint oda jutunk, hogy Dorothy nem lesz benne a bűvös körben, hát istenem.
- Ennek mégiscsak oka van, nem? Azokkal vagyok olyan lenyügöző, ahogyan te mondod, akik viszonozzák. Nem erőltettem semmit rád. Még a véleményemet sem. – Ismét elmosolyodom, nem fogom játszani ezt a megoldást. Úgy látom unatkozik, és most én vagyok a célpont. Addig még egészen bájos volt, amíg a fröcskölésnél tartottunk. Ám már bőven volt ennél pocsékabb élményben is részem, Scarlett miatt kibirom, és foghatjuk fel az egészet úgy is, hogy itt legalább nagyjából tudom, hogy miért is ilyen a lelkivilága. A nagybátyja nem lehetett egy kedves ember, míg én valóban azt mutatom hogy nem nagyon gondolok a holnapra, s nem tekintem igazán potenciális kapcsolatnak a lányokat. Pech.
- Annyit fogj fel, hogy nem csábítgatok. Nincs rá szükség. Ha megvan a közös hullámhossz, miért is lenne kérdés, hogy megteszem, vagy sem? Jó, nem vagyok egy komoly értelemben vett felnőtt, de kicsi sem. Ha valakivel tetszünk egymásnak, előfordul, hogy valami lesz. Nálad nem így van? – Kérdezem a szinte törvényszerű kérdést, aztán finoman elnevetem magam, miért is kevernék mérget? Annyira nem utálom. Sőt, egyátalán nem utálom. Sajnálni nem fogom, attól még rosszabb lenne a viszonyunk. Elindulunk fel a szobámba, ahol most a jó időre való tekintettel csak ketten leszünk a szobatársak vagy a városban, vagy elutazva. Benyitok a kulccsal, meglepő módon nincsen látványos rendetlenség, csak látni, hogy lakják a szobát, a földön néhány kazetta, és egy becsomagolt szendvics, amit valaki ott hagyott, még nem bűzlik. Három ágy, és két szék az asztal mellett. Szekrények, és egy könyvespolc, mert hát olvasni is szoktunk. A kis zenesarkomban egy szintetizátor, és egy álványon a gitárom. Akkusztikus, főleg latin zenét játszom. Kis konyhafülke nyílik a szobánkból.
- Csüccs, rögtön hozom. Sok cukorral? – Kérdezem hamiskás mosollyal a vállam felett, legalább ebben találjon valami... finomat.





zene: Gold |TO : Dorothy ~  | ©