Central Park, Kutyafuttató

[color=#664488]mmm

Demetrius rendőrbácsi &Hopepihe

*Sok idő és tanulás maradt ki az életemből kényszerű száműzetésem miatt, de a női ösztönök azért működnek és pontosan tudom milyen az amikor a férfiember nem igazodik a női gondolkodás útvesztőjében. Még saját magam számára is néha kiismerhetetlen vagyok, mit szóljanak szegény pasik. Ám abban nem értek egyet Demetriusszal, hogy még nem kelt el, véleményem szerint valami bődületesen gonosz dolgot kell tennie ahhoz, hogy Sophia lemondjon róla és amit megismertem a rendőrbíróból, arra enged következtetni, hogy ilyesmi nem fog előfordulni. De persze minden kapcsolatnak a koronája a házasság, bár szerintem egy papír nem jogosít többre ha a kapcsolat biztos lábakon áll, csupán a bürokrácia rögös útjára ad némi könnyebbséget, viszont egy szép esküvő örök emlék lehet. Hacsak nem árnyékolja be egy csúnya válás. Sophia és Demetrius esetében nem voksolnék erre a végre. Kiváló, ösztönös női érzékkel hagyom hát Demetriust abban a hitben, hogy még nem kelt el, talán jót tesz az egojának ami nem sok van, pont egészséges mennyiség a szerénysége mellett, annyi meg kell. Szóval csak bólintok és ez a téma elcsúszik mellettünk. *
-Elszórta más, de igazad van neked is, most már van értelme, ergo *Emelem fel a mutatóujjamat, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsak a mondanivalómhoz.* -az utolsó centig használd ki, ha adófizető lennék, nem lenne kifogásom.
*Nem figyelek több „ha”-ra, annyi van belőle az életemben, hogy óceánt rekeszthetnék velük, a képességem aktiválódása óta szinte csak azok vannak, abban viszont biztos vagyok, hogy nem itt lennék bármerre is vitt volna az utam, ha…ha…ha. Elmosolyodom amikor megint a legszebbnek titulálja Sophiát, most már egyre jobban szeretném megismerni, de az még messze van. A mai nap különleges, azt hiszem mindkettőnk számára és talán mérföldkőnek is mondhatom. Nem hiszem ugyanis, hogy Demetrius sűrűn ismerkedik velem egykorú lányokkal a parkban, ennek is Oberon és közvetve Sophia az oka, nálam pedig hasonló helyzet állt elő. A rendőrbíróm az első felnőtt és magas rangú poszton lévő egyén akivel szóba álltam és nem mentem át a másik oldalra az első pillanatban. Mondjuk a parkban nehéz lett volna. Jól érzem magam, majdnem olyan mintha csak egy jó barátnőmmel vagy barátommal kajálnék, de végül is miért ne lehetne Demetrius a barátom? A kérdésére csak hümmögni tudok a tele szám miatt, de azt hiszem ez nagyobb dicséret mintha bármi mással magasztalnám.*
-Áááá, már értem. Nagy felelősség.
*Azért ennél mélyebben érint az információ, de még magamban is le kell ülepíteni mielőtt tovább ragoznánk. Pláne, hogy észreveszem ahogy az órájára néz. Gondolom van más dolga is mint egy alig felnőtt lányt etessen, aki ráadásul nem is volt betervezve, hát istenem, szerelemgyerek lettem. A gondolat megmosolyogtat, miközben nagy lelkesedéssel és további hümmögésekkel lapátolom a tésztát, Oberon is kap még pár szálat belőle, a szaftosabbik darabokat. A kérdésen el kell merengenem, tulajdonképpen….*-Is-is. A bátyámmal lakom Bronxban. Szóval felügyelet alatt, mert nem vagyok még nagykorú, de már szülők nélkül. Bonyolult, majd egyszer elmesélem.
*Legyintek és ígérem, hogy elmondom, de ezzel végül is elodázom azt, hogy színt valljak vagy hazudnom kellene, anélkül, hogy Demetriust végleg leállítanám a dologról. Feltételezem és remélem, hogy nem fog erőszakoskodni, hogy mondjam el, már csak azért is mert nem sok ideje van, az órára nézésből gondolva. De amíg a tányéromon kaja van addig nem megyek el.*
-Most már tudom hol laksz. Eljöhetek néha hozzád? Legfeljebb nem leszel itthon és akkor próbálkozom máskor. Szívesen megismerném Sophiát…..hhmmmm….ha megettem megyek.

Hópihe & Demetrius

Kicsit ugyan furcsa, hogy ennyire átjáróház lett piciny garzonom, hogy ennyi nő vesz körül, még szerencse, hogy Oberon kankutyus. Nem mintha gond lenne ebből, végülis elférünk, meg hát nem hatvanfős estélyt adok, még akár Sophia is elférne itt, hármunknak még nem szűkös, plusz a döge. Csak éppen drága párom húzza az igát, és hosszú távon biztosan átesnénk egymáson, ezért is agyalok ezerrel, hogy ha nem akaródzik már elválni egymástól, akkor egy nagyobb lakás, vagy akár egy ház lenne az ideális, csak kérdés hogy a cuki pincérnő mit szólna hozzá. Már az is nagy lépés volt, hogy kulcsot adtam neki, legalábbis számomra természetes volt, de az ő arcán láttam a meglepetés árnyékát, még ha jól is esett neki.
- Oh, köszönöm. Azért ne vedd készpénznek. Nincsen olyan sok tapasztalatom, de soha nem lehet tudni, hogy mi jár egy nőci agyában, akkor keltem el, ha ahogy megpedzegetted, összeházasodtunk. Mondjuk utána sem adnék alább, hogy boldoggá tegyem. Nem házvezetőnőt keresek. – Nevetek fel zavartan, hiszen tényleg kedves dolog részéről, hogy úgy veszi, hogy Sophie jól járt velem. Én csak az általános, és számomra nagyon is logikus csapásvonal mentén élem az életemet, rendet rakok, végzem a feladatomat, és már a második nő van ezen elámulva. Ennyire alulteljesítenek a pasi társaim? Elkeserítő lenne. Ott van példának okáért Joseph, az egyik kollégám, neki már gyerekei is vannak, így alaposan le vagyok maradva. Na jó, mégsem, mert ő pár évvel idősebb. De különben sem sietek, eddig sem éreztem kényszernek a gyors családalapítást.
- Lehet, hogy igazad van, csak éppen az adófizetők pénzét nem akartam elszórni. Más kérdés, hogy most már lenne értelme. – Bólogatok, engem az sem zavar, hogy most kell szinte a nulláról kezdeni. Nem, a nulláról mégsem, hiszen a kis lakást fenntartani nem volt egy komoly összeg, ráadásul saját, nem is bérlem, tehát ha átköltöznék egy nagyobba, ezt kiadhatnám, tehát a bérlő kitermelné akár a nagy rezsijét. A parkban talált barátságos kislány úgy tűnik nagyon is ötletes, nekem is beindítja a fantáziámat. Mármint a pénzfelhasználási módon, nem mint nő, arra nekem ott van a gyönyörű barna. Nekikezdünk a késői ebédnek, sosem tudtam rendszert tartani, valahogy el van ez nekem tolódva hiszen korábban sokáig maradtam bent az őrsön, nem volt miért hazarohannom, így nem volt extrém eset a kilenc órás vacsora sem. Amióta Sophiaval együtt vagyunk, azért jóval több szabályt illik felállítani, és követni.
- Dehogy van, és tényleg ő a legszebb. Akkor ízlik a tészta? – Kisebbségi érzésről szó sincsen, csak szeretek adni, amin a többség meglepődik. Nem tudom, engem így neveltek, anyám egy kicsit túlzásba is vitte ezt a felebaráti szeretetet, vasárnap templomba jár, én ebből a vallásos mizériából már kimaradtam, szkeptikus vagyok, csak abban hiszek, amit látok. Igaz, a különleges képességem azért mégiscsak sarkal bizonyos fokú világlátottságra, de mivel alig különbözök egy átlagembertől, ezért nem is szállok el magamtól.
- A rendőrbíró tulajdonképpen indokolt esetben ölhet. Egy rendőr esetén súlyos fegyelmi tárgyalás, vizsgálat merül fel, ha egy tűzharcban, vagy üldözés során megöl valakit. Nálunk ez egy egyszerű jelentés. Mintha egyszerre lennék rendőr és bíró, ezért a megnevezés. – Foglalom össze, és az órámra nézek, lassan azért el kéne szaladnom vásárolni némi rágcsálnivalót, hiszen szombat lévén itt alszik a csillag, és beterveztünk egy kis házimozizást. Azért nem sürgetem Hope-ot, de még számolnom kell ezzel a plusz körrel, mielőtt elmegyek Sophiért. – És te merre laksz? Még otthon, vagy már kiröppentél?

Demetrius rendőrbácsi &Hopepihe

*Egészen otthon érzem már magam, persze a jót könnyű megszokni, Aiden lakását is már belaktam, bár annyi pénzünk nincs, hogy telerakjam a fürdőt mindenféle lányos dologgal, de akad azért szép számmal. Tulajdonképpen a fürdőszobai polc nagy részét az én holmijaim foglalják el, és a tükörre is rajzoltam már pár pillangót, sőt a falra is. Utálom a hófehér falat, a kórházat juttatja eszembe és apa laborját aminek nem lett jó vége. Aiden igaz jó testvér, hagyta, hogy a saját ízlésem szerint díszítgessem a lakást, csak akkor akadt ki amikor a fürdőszobai tükörbe belenézve az arcát egy pápaszemes pillangó tarkította, a szárnyain lévő a nevét adó foltok pedig pont az ő szemeit vették körbe. Na azt, le kellett törölnöm, de a széleken megmaradhattak az apró lepkék. A bátyámnak sokáig kellett magáról egyedül gondoskodnia, ő is olyan mint egy agglegény, mint Demetrius, nem büdös neki az otthoni munka, még mosogatni is szokott és a lakást is együtt tartjuk rendbe, igaz sok portörölnivaló nincs. De házias és Amber összeteheti a két kezét, hogy az útjába sodorta a sors az én Adonisz bátyámat. *
-Ó, oké, lakat a számon. De végül is mindegy, már elkeltél és Sophia pontosan tisztában van az értékeiddel. Gondolom. Abból amit meséltél róla okos nő lehet és tudja, hogy nem szabad téged elengednie.
*Nem hiszem, hogy csak ez érdekli, Demetriusznak több piros pontja is van amit érdemes megbecsülni, de ahogy beszélt óla biztos a csaj is nagyon oda van érte meg vissza. A hallottak alapján Demetrius eddig nem használta ki az állásával járó előnyöket sem anyagi javakat, de most, hogy egyre bővül a családja, talán nem lenne rossz ötlet lehúzni az államot.*
-Akkor tedd azt, már csak Sophia kedvéért is, de az sem hátrány ha nem hagyod az államkasszában. Én tutira felvennék mindent még ha szalmazsákban is kellene tárolnom.
*Látom, hogy zavarba jön a szövegemtől csak épp arra nem gondolok, hogy az „álompasi” már nem olyan ismeretlen a számára, persze ha Sophiának annyi esze van mint amennyire gondolok, akkor pontosan tudja milyen kincset talált, nagyobbat mint amilyen Feketeszakállé volt. Megkapom a tésztámat, még gőzölög és én beleszagolok a finom illatú gőzbe ami rögtön elindítja a nyálelválasztásomat. Mivel kiskoromban már volt mumpszom, azóta minden új íz ami összehúzza a nyálmirigyeimet, az első pillanatokban kissé fájdalmas szúrással jár. Lehunyom a szemeimet és várom, hogy elmúljon, aztán beletúrom a villámat a sajtba, tésztába és csak húzom és húzom. Az ajkaim széles, jókedvű mosolyra nyúlnak, hosszan akár a sajtom. Végül csak sikerül beburkolni a számba és élvezettel rágcsálom szét. Megingatom a fejemet Demetrius szavaira, de mielőtt válaszolnék még lenyelem a finom falatot.*
-Neked azt hiszem van némi kisebbségi érzésed. Miért utálnálak meg amikor tök jó fej vagy? Elmondásod szerint a világ legszebb nője rád kattant, neki sem hiszel? Reménytelen eset vagy, de nem mondok le rólad és a Lasagne-ról sem.
*A végén még nekem kell megkérnem a csaj kezét, végül is vállalom, csak ne a fejem tetejére kötött selyempárnán legyen a gyűrű. Várom a válaszát a kérdésemre, de csak nem akar érkezni, ezért a villámra tűzök még egy adag tésztát, hosszú sajtkígyóval és újból kérdezek.-
-Szóval ott tartottunk, hogy rendőrbíró. Mit is csinálsz pontosan mint rendőrbíró őrnagy?
*A már villára készített tészta végül a számban landol, a tekintetem pedig kíváncsian Demetriuszon. Közben érzem ahogy Oberon feje egyre feljebb kúszik a combomon és azt is ahogy a farka csóválása szinte az egész testét táncba hívja. Elcsenek egy tésztadarabot amire ragadt némi hús és egy nem túl hosszú sajtdarab is és amikor Demetrius nem figyel, az asztal alá dugom Oberon orra elé. Persze több se kell neki, azonnal behabzsolja, mondjuk nem nehéz azt az egy szál tésztát, de mellé venné még az ujjamat is, amit egy szisszenéssel húzok vissza. *

Hópihe & Demetrius

Miután a kutyás témát megbeszéltük, már az én kis életkémbe engedek neki betekintést, amelynek Sophie, és Oberon is a része, és majd egyszer, ha szeretne még velem barátkozni, hát ő is. Nem gond, ha olykor van némi kupi, most sem úgy számoltam, hogy cukrosbácsiként bárkit is felcsábítok a parkból, amilyen szentéletű fejem van, már eleve gyanura adhat okot bárkinek, hogy mi lehet a gubanc. Ám Sophie cseppet sem kételkedett, ő maga hozta el a pénztárcámat annak idején, szinte bevállalva, hogy ha bántani akarnám, senki nem fogja tudni, hogy hol keressék. Bár amennyire okos a drágám, lehet, hogy a nagyijának, Miriamnak előtte azért leadta a drótot, hogy hova jön. Meg egyébként is helyén van a szíve, nem lehetne csak úgy őt zsákba rakni, és eladni hat tevéért. S amilyen csőlátású voltam korábban, és magamra gondoltam, mára már szinte a feleségemnek tekintem őt, habár egy valódi lánykérés még roppantul korai lenne, még Hope szavai ellenére is, vélhetően a drágám köpni-nyelni sem tudna, csak udvariasságból kérne időt, de bizonyos, hogy ha szeret is, felszínesnek gondolna a döntésem nyomán.
- Lehet. Többsége. Engem úgy neveltek, hogy jómodor, és kedvesség. Az én szobámat aztán nem takarította senki, az ingeimet is én vasaltam. Sőt, én jártam a halpiacra anyával. Na de ne áruld el senkinek, nem akarok itt sorbanállást. – Nevetem el magamat, mert a végén még úgy jön le az egész, mintha főnyeremény lennék, holott csak férfitársaim becsületét akarom menteni azzal, hogy biztosan vannak köztünk kivételek, akik nem akaszkodnak rá a női kedvesre, hogy kiszolgálja őket. Amíg én telefonálok, nyugodtan előpakolhat, még üdítőt is elővehet. Sophie-val most nem akarom hosszúra fogni, nem azért hívtam fel, hogy csicseregjünk, szerelmesen édelegjünk, hanem hogy tudjon a dologról, nem akarom elvonni a munkától, meg hát mégse Hope fülének való, amit egyébként lehet, hogy csak akkor mondanék, ha egyedül vagyok a lakásban, Sophie pedig pironkodhat. Bár van annak értelme, ha az éjszakai fantáziákról duruzsolok neki, ha még több órányi munkája hátravan? Nem, én fordítva biztosan nem tudnék koncentrálni.
- Nem túlzottan, a kormánytisztviselői tábla. Bár annyi juttatást kapok, hogy ha mindent felvennék, mint őrnagy, akkor lehet, hogy egész komoly pénzt halmozhatnék fel, hiszen nem kéne költenem szinte semmire. – A másik felére nem is válaszolok, igazán nagyot nyelek, hogy Sophie után most Hope is álompasinak hív. Sosem voltam elszállva nagyon magamtól, és most úgy tűnik, hogy az egyszerű értékek, családcentrikus elvek most ennyire számítanak? Nem mondom, hogy mindezek tudatában hamarabb ráléptem volna a nők vadászatának ösvényére, ám azért jó tudni, hogy számítok.
- Igen, nagyon. Bár eredetileg kényszer volt, a tésztát elég könnyű elkészíteni, csak megfőzöm a forró vízben, és ráborítom az előre elkészített mártások egyikét. Aztán elkezdem kísérletezni. Már a Lasagne is megy igen. Ha nem utálsz meg nagyon, akkor az egyik hétvégén csinálok neked, és megismered a páromat is. Na mit szólsz? – Most már elkezdem burkolni a tésztámat, az övét úgy csináltam, ahogy kérte, gyorsan előkaptam a reszelőt, kapott egy nagy adagnyi sajtot és be a mikróba, hogy ráolvadjon. A kérdését muszáj átgondolnom, addig járatom az agyamat, amíg benyomok pár falatot, addig érje be a korábbi válaszaimmal.

Demetrius rendőrbácsi &Hopepihe

*Mindig is szerettem a kutyákat, de sajnos csak távolról tehettem ezt, leginkább a szomszédunkban ahol kettő is volt. Mindig irigyeltem Saraht amiért neki megengedték a szülei, végül megtanultam és beletörődtem nélkülük élni. Az utóbbi időben valahogy én is úgy éltem mint a kivert kutyák, csak épp önként vállaltam magamra, hogy megvédjem a családomat, mint ez később kiderült a megmaradt családtagjaim közül csak egy érdemesült rá, őt sem kellett volna elhagynom. Mentségemre legyen mondva egy ijedt tizenöt éves kamasz lány nem igazán tud felelősségteljes döntést hozni, jobbára az érzelmeim vezéreltek és nem gondoltam át a következményeket. Mindegy, tanultam belőle és erősebbé is tett, bár sosem voltam a köreinkben lévő kényeskedő „hercegnők” egyike, akiknek csak a szép ruha, a fogadások, a drága holmik és a magamutogatás a lételeme, sok olyan dolgot nem tudtam amit a magam bőrén tapasztalva tanultam meg. Én képes vagyok visszaalkalmazkodni a társadalomba, a kivert kutyák, vagy a rosszul neveltek többsége azonban Demetrius szerint nem. Sajnálatos, hogy léteznek ilyen kegyetlen emberek.*
-De jó, köszönöm.
*Az ismerkedés mindig von maga után félreértéseket, néha csalódást, és nagyon ritkán barátságot. Nálunk ez szép sorban érkezett, volt félreértés is, de túllendültünk, Demetrius értelmes férfi, képes a kompromisszumokra és nem akarja mindenáron másokra kényszeríteni a véleményét, azt is lehetségesnek tartom, hogy egyszer majd barátok legyünk. Ám amíg a rendőri kiléte miatt titkaim vannak, ez nem jöhet össze maradéktalanul, de azért haverkodhatunk. Az elmúlt más fél évben nem sok alkalmam volt felnőttekkel beszélgetni, tanulni, ismereteket szerezni, le vagyok maradva kissé, de mégis felnőttem. Érettebben gondolkodom, talán sokkal jobban mint a régi barátnőim akik továbbra is burokban élnek és nem látnak tovább az orruknál, ezért másképp látom a világot is mint ők. Demetriusszal egészen kellemes beszélgetni és érvelni.*
-Ebben nem értünk egyet, a férfiak többsége lusta és ha sikerül beszervezniük egy nőt az életükbe, elkényelmesednek. A házasságok nagy része emiatt megy tönkre, a másik fele pedig a hűtlenség miatt. Szóval nagyon vigyázz arra a kivételes lányra.
*Mosolyogva, játékosan fenyegetem meg, és ezzel azt is mondom, hogy legyen büszke magára amiért különlegesnek tartom őt, egyébként női szemmel. Na igen, és jóképű is, ritka egy összhang. A nevetését hallgatva és látva, talán zavarba is hoztam egy kicsit de nem venném rá a mérgemet. Amíg telefonál kiszolgálom magam, szeretem a gyümölcslevet, sokáig nem jutottam hozzá, de amióta Aidennel együtt vagyunk ismét visszakaptam néhány dolgot a régi életemből, persze csak csínján. Azt azért remélem és nagyon ajánlom anyámnak, hogy ne csak a szája járjon, hanem segítsen is, és amikor legközelebb találkozunk Amberrel arról számolhat be, hogy tetemes összeg érkezett a nevére ismeretlen adományozótól. Közben fülelek amennyire csak tudok, nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit beszél a barátnőjével, hanem arra, hogyan. Láthatóan oda van a lányért, persze ezt már akkor is tudtam amikor beszélt róla. nem véletlen, hogy a házasságról kérdezem, és a kertes házról ami természetesen messze van a város szívétől, csendes, nyugodt lakópark, helyes szomszédokkal. Olyan ahol az új lakókat egy tál pitével köszöntik. Persze drága, de szerintem megérné. Azt nem tudom, hogy a rendőri fizetésből mire futja, de talán ha összeteszik amijük van, mármint a vagyonkára gondoltam, akkor kijöhetnek belőle.*
-Nyugdíjalap? Gondolom a rendőröket nem fizetik jól. Ha nem csaptak le rá, akkor lehet, hogy nem is nagyon akarta. Várt az álompasira. Minden nő arra vár, csak vannak akik túl sokáig, mert nem látnak az orruknál tovább. Szerintem a te imádottad alaposan körülnézett. Igazi kis kém, megtalálta a tűt a szénakazalban.
*Töltök neki a gyümölcsléből ha már kért, aztán kényelembe helyezem magam a pultnál, egy kicsit tornáznom kell, de végül ott ülök a kakasülőn. Nézem ahogy ténykedik, persze a cucc már készen van, csak össze kell borítani, a kérdésre a mutatóujjammal köröket rajzolok a tányér felett amit nekem szánt, majd a sajtra is rábólintok.*
-Keverd előbb össze, és úgy rá a sajtot, és melegítheted. Szeretem ha ráolvad teljesen és nyúlik, úgy a buli. Szóval szereted az olasz konyhát vagy csak egyszerű elkészíteni? Lasagne-t csináltál már? Az az egyik kedvencem, mint Garfieldnak.
*Belekortyolok az üdítőmbe és megsimizem Oberon fejét amit állva is képes a térdemre fektetni.*
-És igazából mivel foglalkozol mint rendőr? Mármint rendőrbíró. Ők mit csinálnak? Az magasabb poszt mint a nyomozó?
*Nem árt tudni ha már összehozott vele a sors. Arra még nem is gondolok, hogy talán bevonhatnánk segíteni, de ha összehaverkodunk, talán megtudok tőle néhány fontos dolgot. *

Hópihe & Demetrius

- Vannak olyan kutyák, akiket még meg lehet így gyógyítani. Szerintem bennük is mindig ott lesz a régi élet emléke, tehát tökéletesen magabiztosak nem lesznek, de még befogadhatóak. Viszont valamely szint után már csak olyan, mint a kis betegek egy szanatóriumban, ápolni lehet őket, családba fogadni nem. Ismerek ilyen menhelyet, szívesen elviszlek. – Ahhoz képest, hogy mennyire kiakadt rám, lassan vissza tudunk térni abba a kerékvágásba, hogy akár jó ismerősök is lehetünk. Nem várom el, hogy megbízzon bennem, hiszen főleg New Yorkban annyi a bűnözés, viszont ha mindenki paranoiás lenne, akkor már zárt ablakok mellett élnénk az életünket. Az ember társas lény, igényli az ingert, miszerint más is kiváncsi rá. Hope igazán érdekes kislány, s nekem sosem volt hugom, de még gyerekem sem, az ismeretségi körben sem. Nincsen testvérem, akinél mindezt megélném, fiúiskolában nőttem fel, majd cadét lettem, talán ez is az oka, hogy kissé visszafogott vagyok a lányokkal, Sophia hozza ki belőlem a férfias én, Hope esetében pedig amolyan apafigurának érezhetem magam, hiszen nem tudom, hogy van bátyja, aki abszolút betölti ezt a szerepet. Szívesen találkozom vele máskor is, ha beszélgetésünk végül olyan irányba fordul, hogy nem megy el tőlem a kedve.
- Francokat. Minden felnőtt férfi, aki nem akar éhenhalni, vagy szemétdombot maga körül, ért az ilyesmihez. – Nem szerénységből rázom le a megerőítését, komolyan gondolom, hogy azért már legyen valaki férfias annyira, hogy nem hal éhen, és ellátja magát. Elnevetem magam, jó, azért nem vagyok rossz képű, ennyit tudok magamról, az alezredes főnökasszony is folyton jön a pikáns beszólásaival, amit eddig udvarias mosollyal reagáltam le, biztosan másokkal is ezt teszi, vélhetően hízik a mája attól hogy az őrsnek a parancsnoka. Ilyen az, ha nő ül a székbe. Bezzeg Sophia, szinte a büfé vezetője azzal, hogy mindenhol ott van Miriam nagyi figyelő tekintetétől pásztázva, mégis olyan bűbájos, mindenkinek feldobja a napját, őt sokkal inkább kellemes vezetőnek gondolom, némi elfogultság azért csak van, ilyen a szerelem. Gyorsan telefonálok Sophie-nak, és amikor végeztem, már be is lépek a pult mögé, lévén amerikai konyhám van, itt még egy ebédlőasztal sem fér el, hiszen a nappaliban a szekrénysoron és az ülőgarniturán (ami amúgy a kihúzható franciaágy) nem fér el semmi, még a vasalóm is a szekrényből letámasztható falap. Bárszékek vannak a pultnál, ott tudunk enni, ha a kislány valóban éhes. Ha nem, akkor el tudok kaparni némi édes müzlit, az viszont tényleg olyan lenne, mintha le akarnám kenyerezni. Holott nem. Kinyitom a hűtőt, és elkezdem összekészíteni a tésztát, a ragut, meg a sajtot.
- Gondolom igen. Ahhoz lehet, hogy hozzá kell nyúlnom a nyugdíjalapomhoz, de nem érdekel. Ha megismered, úgyis megérted majd. Csoda, hogy még más nem csapott le rá. Csak nem akarom megijeszteni ilyesmivel, alig pár hete vagyunk együtt. Majd egyszercsak. – Bólintok, tölthet nekem is, míg én elkezdem összerakosgatni a tányérra merővillával a tésztáját, rá a ragut, majd eszembe jut valami. – Ráreszeljem a sajtot, és vele melegítsem, vagy a melegítés után frissen kéred rá a sajtot? – Nekem mindig az előbbi szokott lenni, de magamból nem indulhatok ki.

Demetrius rendőrbácsi &Hopepihe

*azért biztos vagyok benne, hogy ezt a kalandot, ezt a rossz kalandot nem fogom elfelejteni, nem múlik el nyomtalanul. nem tudom, hogy ezek után vajon fogok-e félni a kutyáktól, csak Oberon van a közelemben és ő egészen más. Még kölyök és láthatóan jól van nevelve, de azt nem tudhatom, hogy egy másik kutyát sétáltató idegen vajon miként kezelte a kutyáját. Kutyának, társnak vagy barátnak. Mindennek ellenére nagyon sajnálom szegény vad kutyust, ahogy Demetrius is mondja, ő nem tehet arról, hogy a gazdája mire nevelte, csak meg akart neki felelni, a parancsait követte és lám mi lett a vége. Az a baj, hogy ezt a kutya nem így fogja fel és nem tanul ebből az esetből, legközelebb is ezt fogja tenni ha már felgyógyult, ha ugyan még kelleni fog a gazdájának.*
-Ó! Tényleg? Meg lehet őket gyógyítani? Az az átnevelés ugye? Te ismersz ilyen menhelyeket? Elviszel egyszer oda?
*Noha van elég gondom és dolgom, a nyomozás meg minden és a bosszú….elég sok időbe fog telni, azért lehet azon kívül más életcélom is és most ez tűnik a legjobb ötletnek. Voltam már sok helyen önkéntes, az ingyen konyhán is, egy tál ételért segítettem másoknak, most, hogy Aiden is velem van, már nem kell egy tál étel, de talán segíthetnék az ilyen szegény állatoknak. Persze fogalmam sincs mi fán terem a menhely és mit csinálnak ott igazán, nekem sosem lehetett kutyám mert anya nem engedte. „Tönkreteszi a pázsitot, bepiszkít a házba, nekimegy a vendégeknek.” Akkor fel sem fogtam, hogy mindez csak üres kifogás, elfogadtam anya érveit és szép lassan lemondtam a saját kutyáról. Az azóta történtek fényében visszatekintve nem is értem, hogy nem láttam a saját szememtől. A légzés segített és sikerült megnyugodnom annyira, hogy már képes legyek a szavaira odafigyelni, eléggé meglep, hogy tud főzni és megértem a szerelme véleményét is.*
-Ja, igaza van, te tényleg csodaszámba mész.
*Azért persze vannak feltételeim az ebédmeghívásra, talán kissé mások mint annak aki normális, bár lehet, hogy aki normális már eleve nem állt volna szóba vele. Ezt sosem fogom megtudni, és ő sem azt, hogy valójában milyen vagyok, hogyha akarnám egyetlen érintésemmel megölhetném, szóval meg tudom védeni magam. Vigyorogva veszem el az igazolványát, legalább ilyet is látok, forgatom is rendesen, hogy minden részletet szemügyre vegyek.*
-Egész jó kép ez rólad, bár a kivételes sármodat nem mutatja.
*Visszaadom neki és a válaszára felmutatom a hüvelykujjam. Gyorsan elérünk hozzá, egy kicsit megint megkapom Oberont aki túlfűtött lelkesedéssel veti magát majdnem a nyakamba. Egy-két hónap és már pipiskednie sem kell, hogy a fejemre üljön, nem is értem hogyan gondolhatták ide ebbe a kis lakásba. Feltételezem majd elköltöznek, Oberonnak kertes ház kell, szép nagy pázsittal, fehér kerítéssel, kutyaszerető szomszédokkal.*
-Oké, oké. Csak nyugodtan.
*Alaposan körülnézek, sehol egy nyom arra, hogy őrült pedofil lenne, vagy más formában nem normális. A lakás rendezett és tiszta, de azért látszik, hogy laknak benne. Biztosan a csaj keze nyoma. Jó illat is van, semmi ázott kutyaszag ami általában lenni szokott. jártam korábban olyan barátnőimnél akiknek volt kutyája és én mondom büdös volt náluk. Megnyitom a hűtőt, majd a gyümölcslevemhez poharat keresek amit aztán tele is töltök. Oberon folytonosan körülöttem sürgölődik, liheg, lógatja a nyelvét és olyan mintha vigyorogna. megsimogatom a fejét majd felhajtom a gyümölcslevet. Mikor Demetrius végez a telefonálással és visszatér hozzám, felteszem neki az elmaradt kérdést.*
-Gondolom ha összeházasodtatok, elköltöztök egy kertes házba. Ugye? Már Oberon miatt kérdezem. Vagy még előtte? Kérsz te is?
*Nyújtom felé az üveget, pofátlanul megkínálva a saját gyümölcslevével.*

Hópihe & Demetrius

Szegény Hope még elég fiatalka, és ennek folytán naív, tapasztalatlan. Nem látok bele a fejébe, csak azt tudom leszűrni, amit mond, az alapján tudok következetéseket levonni, ahogyan reagál. Alig ismerem másfél órája, máris tudom róla, hogy nagy művészlélek, állatbarát, na és persze hatalmas az igazságérzete, amit végeredményben még akkor is meg tudok érteni, ha a lányka most éppen rám van kiakadva. Baktatunk egymás mellett, olykor visszanézek, nehogy a pitbullos ürge felbátorodva mégis utánunk iramodjon. Magamat nem féltem, Hope-ot védeném meg, akárcsak az előbb. De nem, ez sem teljesen igaz, amióta Sophie-val együtt vagyunk, magától értetődő, hogy nem kerülök nagy zűrbe. Azon is el kell majd gondolkoznom, hogy ha hamarabb hazaérne, akkor valahogy elmagyarázni, hogy nem vagyok egy csábítós típus, aki csak úgy felhív magához kislányokat, ez most más szitu. Azon tűnődök, hogy talán felhívom őt telefonon, és pár szóban összefoglalom neki, viszont akkor a munkaideje végéig ezen stresszelne. Nem, felhívom, mindent megbeszélünk.
Amikor Hope-ot kérdezgetem az életéről, nem tudom, hogy rosszul fogadja a dolgot, nem gondolom, hogy mindez vallatás lenne. Magától értetődő módon igyekszem csevegni, Sophie mellett megszoktam, hogy kb. a nagy semmiről is jókat tudunk beszélgetni, mert a közös időtöltés a lényeg, ráadásul állandóan tanulunk egymától. Hope-nak nem akarom eljátszani a tipikus komoly felnőttet, aki amúgy a munkám ellenére sem vagyok. Igaz, hogy korábban csak a hivatás érdekelt, ám akkor is barátságos, derűs voltam.
- A kutyát én is. Már túlságosan beleégett az, amit tanítottak neki. Tudod a menhelyeken vannak ilyen beteg kutyusok, akik már nem fogják feldolgozni ami történt velük. Viszont legalább minimálisan érzékelik, hogy valaki törődik velük. Ha legközelebb a parkban összefutok a fickóval, megpróbálom elhozni. – Az életem a becsületem, így amit megígérek, az úgy is lesz. Nem akarok Hope-ból kihúzni semmiéféle elérhetőséget, ha akar, akkor majd ad, és szerintem elég neki a tudat, hogy a kutyát majd megpróbálom valami [/color]kimenteni a perverz gazda karmai közül. Nem érek hozzá, hogy lenyugtassam, nem vagyunk abban a viszonyban, szótlanul nézem őt, és hagyom hogy az idő segítsen, meg hát a javaslatom is talán kizökkenti az apátiából.
- Azt mondja csodaszámba megyek. Igyekszem ízletesen főzni. Az alapoknál kezdtem, mireliteket turbóztam fel, és most már egész jól megy. Na de gyere. – Mosolyodom el, és megsimogatom a közben előttem ücsörögve lihegő Oberon füle tövét, és nekiindulunk. Az ultimátumot feltétel nélkül elfogadom. Mosolyogva adom át a jelvényemet, amelyet köztudottan nehéz hamisítani a vízjel miatt. Mellette ott az igazolványom. Kérdés, hogy miért hoztam le kutyasétáltatáshoz? Egyszerű: sosem árt, ha nálam van, ki tudja, hogy mikor kell valahol besegítenem. A toronyházhoz pár perc alatt odaérünk.
- Nem fogok. Tudod magadtól. – Ha valaki rendőr, akkor elvileg az kivételt képezhet. Meg különben is, jól teszi, ha óvatos, ettől még lehet ismerkedni, barátkozni, csak résen kell lenni. A lifttel gyorsan felérünk, Oberon folyamatosan felugrál a lányra, míg én a kulccsal bíbelődök. Megnyitom az ajtót, és a hűtőre mutatok. – Szolgáld ki magad, van gyümölcslé, én addig telefonálok egyet. - Nem megyek messzire, a kapapé melletti kisasztalon van egy telefon, és tárcsázok. Sophie nagyiját érem el, és kérem is az unokát. Pár szóban összefoglalom, hogy ne izguljon, nincsen baj, várom a finom vacsival, és azért tudjon róla, hogy volt némi kutyás incidensem, amelynek keretein belül sikerült egy vérengző fenevadba botlanom egy parkban megismert leányzóval, akit hogy kicsit megnyugtassak, meghívok otthonra ebédre.

Demetrius rendőrbácsi &Hopepihe

*Aki a kutyát szereti, rossz ember nem lehet. Gondolom én, mert másmilyennel még nem találkoztam, Demetriuszon azonban látszik is mennyire jól megvannak Oberonnal és ha valamiben lehet hinni, az akkor a kutyahűség. Nem hiszem róla, hogy rosszat akarna nekem ezért is álltam le vele beszélgetni, másrészt nem futhatok el csak úgy miután megtudtam, hogy rendőr, és ha nem is tettek ellenem semmit sem, azért az ellenségeimnek tekintem mindet. Már csak azért is, mert ha valakinek ismerős lenne az arcom, visszavinnének anyához. Bár ehhez nagy pech kell, elvégre másfél év hosszú idő és ha nem is néztem azóta tükörbe csupán néhány kirakatüvegen keresztül vagyok tisztában a külsőmmel, azt azért tudom, hogy sokat változtam. A hajam is hosszabb és gyakran hordom szabadon, sokat eltakar az arcomból. Szóval úgy hiszem azért lehet benne bízni és egyébként egész jó fej.*
-Köszönöm.
*Nem tudom pontosan mire értette a dicséretet, a rajzaimra vagy a medálra ami „jól áll”, ezért nem is fűzök hozzá többet. A nevetése mindenképp szimpatikus és önkéntelenül is végignézek rajta, a ruházata elég sokat mutat a sportos alakjából, ha nem lenne annyi évvel idősebb nálam mint amennyivel igen, még a zsánerem is lehetne. Ám a kérdése megszólaltatja bennem a vészcsengőt és máris átkapcsolok védekező üzemmódba.*
-Aha, ja tanulok. Muszáj ha vinni akarom valamire az életben, nem lehet csak úgy a vakvilágba lebzselni.
*Nem mondok többet, mert nem kérdezett szerencsére, de magamban már azon agyalok, hogy mit mondjak. Nem tudom mennyire érdekli és akar utánanézni, ezért nem mondhatok be akármilyen sulit sem, a külsőm pedig nem igazolná, hogy magántanuló vagyok. Nem mondom, hogy szerencsémre, és azt sem, hogy oda vagyok meg vissza attól, hogy egy kutya és a gazdája eltéríti a témát másfelé, de jókor jött. Nem tart fél percnél tovább az egész de nekem egy órának tűnik mire eltűnnek, az én lábaim viszont valószínűleg még vagy fél órán át remegni fog. az sem oldotta volna meg a helyzetet ha a hirtelen ijedelem miatt elindul bennem a méreg termelődése, erre most pont nem gondoltam, mikor már képes vagyok gondolkodni, elmerengek azon, hogy miért nem történt meg. Korábban már megtanultam irányítani annyira, hogy ha akartam, sikerült, ám a különlegesen nagy érzelmi hullámok még beindították. Most nem. Ez érdekes. Érveket sorolok Demetrius tette ellen, de mindegyiket megmagyarázza és el kell ismernem, hogy igaza van. Persze én nem vagyok rendőr, nem tudom végiggondolni és nem is képeztek ki ilyesmire, én ösztönösen cselekedtem volna ami akár végzetes is lehet.*
-Oké, oké, értem. Jó, igazad van, csak…mindegy Akkor is sajnálom a kutyát.
*Hagyom, hogy elvegye tőlem Oberon pórázát, annak legalább örülök, hogy őt sikerült megfognom és visszatartanom. Kölyök még, valószínűleg nem alakultak ki benne egészen az ösztönök, biztosan alul maradt volna a harci kutyával szemben. Ha majd nagy lesz, már a termete is meghátrálásra készteti a többi kutyát. Remélem. anélkül megyek Demetrius mellett, hogy tudnám, látnám merre igyekszünk. A lábaim remegnek és a kezeim is, olyan volt az egész mint egy alapos gyomorszájon vágás. Leülök a padra, felhúzom a lábaimat és a karjaimmal átölelem a térdeimet, így legalább a remegést megállíthatom. Lassan nagyot sóhajtok és ugyanúgy fújom ki a levegőt. Ezt még Aiden tanította annak idején, mikor aktiválódott a képességem és minden egyes érzelmi viharra mérget termeltem. Azt mondta a légzés segít, megnyugtat és idővel meg is előzhetem a bajt. Ez bejött, most is segít. Már nem csak hallom amit Demetrius mond hanem el is jut a tudatomig, és muszáj rácsodálkoznom.*
-Te tudsz főzni? És mit szól hozzá a párod? Ízlik neki? Akkor te sokáig agglegény lehettél. Nem is tudom…..végül is ráérek.
*Vonom meg a vállam de elgondolkodom azon, hogy jó ötlet-e felmenni a lakására. Jó, persze rendőr meg minden és cuki kutyája van, de nem aranyosak a cukros bácsik is az elején? Talán ezen a ponton nemet mondanék ha normális lennék, ha normális életet élnék, de mindez rám nem igaz és ha esetleg kiderülne, hogy még sem jó fej rendőr hanem cukros bácsi, akkor majd jól megmérgezem.*
-Ha nem kezdesz el nekem papolni a felelősségről, meg a „nem megyünk el idegennel” témáról, akkor megkóstolnám azt a bolognait.

Hópihe & Demetrius

Jól sejti, pusztán a kiváncsiság vezérel, amikor a hobbijából kérdezem, ám azt hiszem, ezzel nincsen is semmi gond. Nem szokásom csak úgy véletlenszerűen ismerkedni, most megteszem, valahogy Sophia feltűnése az életemben, no meg Oberon sétáltatása új oldalamat hozza ki, érdeklődő lettem. Régebben mindig a munkámra koncentráltam, fel sem merült, hogy színesebb lehet a világ, ha van benne egy tündér, egy új kutyus, vagy éppen egy fiatal kis baráti leányzó. Elvoltam a házvezetőnőmmel, aki a kényesebb takarítási feladatokat kapta a nyakába, míg én dolgozom. Sophia állandóan meglepődik rajta, hogy mennyi mindenhez értek, holott ha valaki annyira egyedül marad, nem csoda, ha a női feladatokat is úgy el tudja látni, ahogyan én, pusztán az időhiány állhat az utamba. A kislány se tekint úgy, mintha minimum egy pedofil lennék, hanem csak az érdeklődő, és szimpatikus rendőrbácsit, aki ebben a percben pusztán a kölcsönös időtöltés miatt kérdéseket tesz fel a vallatás legcsekélyebb szándéka nélkül.
- Ah, igazán szép. Látszik a művészi véna, még ha én nem is értek ezekhez túlzottan. De csinos, határozottan jól áll. – A válaszán karbafont kézzel, jóizűen nevetek, ismét hosszabbra kezdem növeszteni a hajamat, hiszen a nyomozóknál a szolgálat engedi, másfelől Sophia imád beletúrni, ahogyan a nyári szellő is belekap most éppen.
- A pocak ellen még kőkeményen küzdök, hajlamos vagyok elhagyni magamat, és nyúzott is szoktam lenni, ez nem rendőri sajátosság. A fánk ellenben tévút, nem az én világom. Te mivel foglalkozol? Tanulsz még? – Kérdezem tőle, hiszen akár dolgozik, akár tanul, valahol lehet jelentősége, és többet kideríthetek róla. Mintha állandó kényszerem lenne, hogy több és több információ kerüljön a birtokomba, remélem nem veszi faggatózásnak a dolgot. Azt hiszem ha máskor is összefutunk még, bőven elég, ha majd akkor térképezem őt fel, lesz még lehetőség beszélgetni. Kedvesen mosolygok rá, egyátalán nem érzem magam kellemetlenül, hogy éppen hogyan ítéljük meg egymást. Csak akkor romlik el a helyzet, amikor már jövünk a parkból kifelé, és úgy tűnik, hogy alaposan ledöntöttem a magamról alkotott képet Hope szemében, mert nem úgy reagáltam volna, ahogyan ő elképzeli. Azért igyekszem magyarázkodni, hogy lássa, nem volt célom az állatkínzás, még véletlenül sem, a leglogikusabbat cselekedtem, hogy emberéletek ne kerüljenek veszélybe. Mert bármennyire is szeretem az állatokat, elsődlegesen az emberek védelmére tettem esküt. Méregetem őt, amolyan bocsánatkérő pillantással, nem fogom további szavakkal erőltetni a mondandóm súlyát, neki kell eldönteni, hogy hátat fordít, s többé nem barátkozik, avagy úgy dönt, hogy van mindebben ráció. Bárhogyan is lesz, el fogom fogadni a döntését, így a helyes. Szerencsémre úgy tűnik, hogy Sophiának van igaza, és bűbájos lesz, még egy vadidegen lánynál is.
- Elhiszem, és... én sajnálom. A kutyát.. nem biztos, hogy át lehet csak úgy nevelni. Ha a gazdáját bántom, akkor rendőri túlkapás miatt mehetek bíróságra. Tudod nekünk nem szabad csak úgy.. ez olyan, mint a jogtalan fegyverhasználat. Más az önvédelem, hogy kiálltam melletted, de a logika ezt követte Hope. A veszélyforrást kiiktatni. Viszont... igazad van minden más szempontból. – Átveszem Oberon pórázát, aki szintén fel van még zaklatva, ám már kettőnkre sandítva lépdel a közelünkben, hiszen útközben elindultam az egyik utcán, miután átmentünk a zebrán. Most valahogy ő is érzi, hogy nem az ugrabuglásás ideje jött el. Látom, hogy Hope még mindig félig pánikban van, ezért leülök egy padra, Oberon a lábaimhoz törleszkedik, a nyakát kezdem el simogatni, míg a kis szőke is helyet foglalhat.
- Kéne, hogy legyen. Ezek a harci kutyák még eléggé újkeletűek. Én sem nagyon tudtam, hogy mi mást kéne. Viszont most csak egy sétáltatásra ugrottam le. Hacsak nincs kedved egy jóféle bolognai-hoz, akkor el kell válnunk, mert némi ebédfőzésben vagyok soros. A párom csak késő délután jön meg, nehogy éhen maradjon. – Ha már a fagyizás nem jött össze, hát megvendégelhetem egy kis saját készítésű ebéddel, ha van hozzá affinitása.

[color=#664488]mmm

Demetrius rendőrbácsi &Hopepihe

*Nem lepődöm meg azon, hogy fogalma sincs a Mariposáról, Aiden sem tudja mi fán terem….pedig nem is fán, de mindegy. A lényeg nekem az, hogy a pasinak tetszik az amit rajzoltam és ezzel egy kicsit belopta magát a szívembe, függetlenül attól, hogy rendőrbíró. Mert az ilyenek mostanában, vagyis az elmúlt másfél évben nem igazán lettek a szívem csücskei, azt ugyan már tudom, hogy anya leállíttatta az utánam való nyomozást, és beláttam, hogy a bátyámnak van igaza mert ha ennyire nem remél, akkor minden bizonnyal nem is akarja, hogy megtaláljanak. Ez bánt azért valahol, és noha az első percekben még védtem, azóta egyre inkább azon vagyok, hogy ne aakrjak vele találkozni, hogy ne tekintsem a családtagomnak, pedig egykor olyan szuper hangulatban mentünk vásárolni, sütizni és szerveztük együtt a végeláthatatlan fogadásokat, hogy ez jobban megmaradt az emlékezetemben. Ám Aiden elbeszélése után már a reményeim is elszálltak. Azért persze megpróbáltam kihasználni a családi kapcsolatomat, felhívtam anyámat és kértem, hogy segítsen, ha másképp nem is legalább anyagilag. Jelenleg még várat magára, de ajánlom neki, hogy küldjön pénzt.*
-Igen az. Különleges pillangó. Egy kicsit vérengző is, de egyébként szép. Van is egy medálom.
*Nem hiszem, hogy a medálom megmutatása különösebb gonddal járna a későbbiekben, ezért meg is mutatom az ezüstláncon függő, tűzzománc ékszert. Az, hogy mit képzeltem a rendőrbírókról, ezek után már elveszíti a jelentőségét, de azért megpróbálom úgy kifejteni a véleményemet, hogy ne bántsam meg azt aki nem ismert fel az újságok régi címoldalairól.*
-Hát igen. Egészen más. Maga…vagyis te nem úgy nézel ki mint egy öreg, pocakos és fánkszagú, nyúzott és karikásszemű rendőr aki az én elképzeléseimben él.
*Nem kérek bocsánatot szavakkal, a tekintetem és a fintorom mellyel magamat vagyok hivatott gúnyolni, ékesen beszél helyettem is. Ennyi és nem több, aztán berobban a világunkba a másik kutya meg a gazdája. Én csak nézem a történést és majdnem könnyezem, vagy nem csak majdnem de a lényeg, hogy egyelőre nem fogom fel, hogy kinek van igaza és mégis mi történt előttem, csak a kutya keserves vonyítását hallom a fejemben és hordom le az imént még istenített rendőrbírómat a fekete földig. Én csak ennyit látok és hallok, a gyakorlatiasság már nem az én asztalom hanem Demetrius rendőrbíróé, a magyarázatát csak fél füllel hallom, mert még mindig a kutyit nézem felváltva a már gazdijához húzó Oberonnal. Még vagy másfél percig némán nézek Demetriuszra és próbálom elképzelni, elfogadni azt amit mondott, mire sikerül némileg képbe kerülnöm. Nem adom Oberont, ő meg persze tétovázik a gazdi és a hirtelen megszeretett új barát között, én azonban csak megsimogatom a fejét a két füle között míg gondolkodom. Aztán lehajolok és átölelem a nyakát, s csak ezután nyújtom a póráz végét Demetrius felé. Nagyot sóhajtok, azért el kell ismernem az érvei eléggé biztos lábakon állnak, nem úgy mint a támadó kutya gazdája, aki valamilyen barbár megfontolás szerint élvezte a minket megtámadó „kedvencének” vérengző hangulatát. *
-Oké. Igaza van…igazad van….csak…..megijedtem és féltettem Oberont és a másik kutyát is. Szegény olyan keservesen vonyított. Elintézhetted volna a gazdáját is, ő legalább tanult volna belőle. A kutya nem fog, túl hűséges. El kellett volna hoznunk tőle.
*Kissé lehiggadva bár de azért még elég érzelemmel a lelkemben szólok vissza, most már viszont nem Demetriuszra haragszom hanem a másik férfira. Újabb sóhaj hagyja el a számat, nem kevésbé töretlenül, ám már enyhültebbek a vonásaim. *
-Nem haragszom már. Csak akkor olyan…..izé volt. Tudod. Pánik meg ilyesmi. Sosem voltam jó ebben. Az ilyen kutyát nem szabadna egy parkba hozni. Kellene valamilyen törvény erre. Nincs?
*Még dúl és áramlik bennem az adrenalin, most kezd remegni a kezem és amúgy mindenem, de nem érdekel, viszont neki kell dőlnöm egy fának, hogy ne rogyjak a földre. A lábaim olyanok most mint a kocsonya, vagyis az a zselé amit a kórházakban szoktak adni és pocsék íze van meg undorító színe is, viszont eléggé mókás ahogy táncol a kicsi tálban.*

Hópihe & Demetrius

Hope kellemes társaságnak bizonyul, vidám fiatal lány, nem mintha én búskomor valómban indultam volna kutyát sétáltatni Sophia nélkül, csak szoknom kell a helyzetet, hogy van valakim, ezen felül már egy kutyám is, most a feje tetejére borult minden, csakis jó értelemben, ám ami engem illet, olyan ingerek érnek, ami már több éve sem. Most ismét lehetőségem van barátokat találni, ezúttal Hope személyében, hiszen Oberon érzékei csak nem csalnak, amilyen jól megvannak, máskor is összefuthatunk, akár Sopiával együtt négyesben. Vagy ha Hope hozna magával valakit, akár még többen, engem aztán tényleg nem zavarna. Felnőtt életem nagy részében Joanne után vadásztam, akire már nem emlékszem, csak annyit mondtak, hogy fontos, de már lezárt ügyem volt. Ha most az utcán találkoznék a malackapofis szőke lánnyal, akkor már meg sem ismerném, nem csak az emléktörlésnek köszönhetően, Sophia teljesen a varázsa alá vont, így már az egykori szőkeség lezárt fejezet a történetemben, nem fog többé megjelenni a stáblistán.
- Mariposa? Kék szárnyú? Ehhez nem értek. Csak szépek. – Vallom be, és nevetve figyelem csacsogó lányt, miközben lapozgatok a vázlatfüzetében. Tényleg tehetséges, én magam viszont nem tudom eldönteni, hogy valóban kiemelkedő, vagy csak én látom annak. Ha a saját szórakoztatására teszi, arra tökéletesen elengendő. Igazán cserfes csajszi, meglep, hogy egyedül van itt, az ilyenek általában komoly baráti társaság részesei, de hát ki vagyok én, hogy faggatnám? Az ő dolga.
- Miért, más volt az elképzelésed rólunk? – Kérdezek vissza, szeretném akár jobban megismerni, elég közvetlen ahhoz, hogy ne álljon közénk még a bődületes korkülönbség sem. Vagy csak én érzem nagynak? Vagy ha az ember nem akar semmi romantikusat a másiktól, akkor lényegében mindegy, csak legyen meg a kellő hullámhossz? Az a hullámhossz, amit tudtomon kívül hamarosan szét fogok barmolni? A megjelenő idegen elég agresszornak tűnik, a kutyája nemkülönben, így csak az a szerencsém, hogy Hope is ott van, és megfogja Oberont, mert legalább rájuk nem kell figyelni. A katonai múlt valahogy most ösztönös cselekvésre sarkal, és ártalmatlanná teszem a kutyát, mielőtt ölésre ragadtatná magát. Arébb sietünk mindhárman, mielőtt még nagyobb botrány lenne belőle, és megütközve figyelem, hogy Hope-ot mennyire felzaklatták az események. Mégis úgy érzem, hogy ha kicsit furcsán érzi magát a helyzetet illetően, nem is tudom, hogy egyátalán még fog e tudni barátságosan nézni rám. Remélem. Bizonytalanul nyúlok a póráz felé, ha itt akarna hagyni példának okáért.
- Sajnálom... téged akartalak megvédeni. Megharapott volna, vagy akár... Nem, nem fog meghalni. A gazdáját hiába ütöm ki, a kutya volt a veszélyesebb. Ölésre képezték ki. – Kissé lehorgasztom a fejemet, jó eséllyel a kezembe fogja nyomni a pórázt, én meg rosszkedvűen indulhatok haza, és Sophie még csak nem is fogja érteni a hosszú munkanap után, miért nem ujjongok annyira a hazatértekor. Még mindig nem sikerült annyira szocializálódnom, hogy most ezt az egész helyzetet ügyesen kezeljem le.

[/color]

Demetrius rendőrbácsi &Hope

*Biztosan nem tudok jó tanáccsal szolgálni arra nézve, hogyan játsszák le ki a főnök a családban, ezért meg sem próbálom, minek kotnyeleskedjek bele ha nem értek hozzá. Csak mosolyogva bólogatok és találgatom magamban, hogy ki fog nyerni. Demetrius erős akaratú, határozott férfinak tűnik míg Oberon még kölyök és sok mindent kell megtanulni, de hacsak ránézek elolvadok tőle éss gyanítom a gazdija is így lesz az esetek többségében, ha sikerül is neki megdobnia a falkavezér titulust, jó sokat kell majd próbálkoznia. Abban viszont nem lesz hiány, hogy biztosítsa a kutyi mozgásigényét, csak rá kell nézni és kétség sem férhet ahhoz, hogy még ebben a korban is lefutja. Én jól elvagyok Oberonnal, kiélhetem a korábbi kutyás vágyaimat és takarítanom sem kell utána, legfeljebb vagy fél óráig fogok tusolni, de most nem zavar, hogy kutyaszagom lesz és az sem, hogy a nadrágom zöld. Demetriusnak már csak azért is hagyom, hogy megnézze a füzetemet, mert ő biztosan nem részrehajló, őszinte véleményt fog mondani és nekem ez számít. Persze örülök annak is amikor Aiden dicsér, de az más, kiállítást nem tervezek.*
-Tényleg? Köszönöm. Áááááá, dehogy, csak a magam szórakoztatására rajzolok. Hobbi szinten. És ugye pillangót nem mindig látni, ők a kedvenceim, főleg a Mariposa azul....az a kék szárnyú. Abból van a legtöbb.
*Nem megyek oda és mutatom meg, de el sem tévesztheti. Akkor sem ha "csak" rendőrbíró, bár ez csupán a rajzokat tekintve nem fontos, egyébként oda vagyok meg vissza ám most nem a csodálattól hanem az ijedtségtől. Hogy pont egy rendőrbíróval kellett találkoznom, de hát ki a fene gondolta, hogy a rendőrbírók jóképűek és játékos kedvű kutyákat sétáltatnak a parkban biciklis ruhában. Nálam öreg, pocakos és fánkszagú, nyúzott és karikásszemű, a pisztolya a kezébe van nőve és minimum egy Dán doggal tudnám elképzelni. Szóval legyen bármilyen is egy igazi rendőrbíró, pont most nem hiányzott, és az, hogy eddig nem ismert fel, nem jelent semmit. Pont ezért nem leszek vele barátságtalan, egyrészt túl feltűnő lenne és elkezdene gondolkodni, ő meg okosnak is látszik, másrészt ha nem is bízom meg senkiben, ő eddig nem tett semmi rosszat, és tök normális. sőt! Ha találgatnom kellene azt mondanám halálian romantikus alkat. *
-Ja, az már igen. Még sosem találkoztam rendőrbíróval.
*Egészen mmás fogalmaim kezdenek kialakulni a rendőrökről. Először Amber lep meg a maga nőiességével és remek humorával, most meg Demetrius borítja fel az előítéleteimet. Apropó nem kellene, hogy legyenek. Épp mikor erről lemondanék jön közbe a bunkó meg a kutyája. Mivel Oberon az én kezeim közül tört ki és hozzám közelebb is van, naná, hogy megpróbálom útját állni, ráadásul még kölyök és mint olyan nem alakult ki benne semmilyen veszélyérzet más kutyákkal szemben, hiába nagyobb a többi korabeli kutyánál, még mindig kicsinek számít. Döbbenetemben csak nyikkanok egyet mikor kis kurvának nevez. Hihetetlen! Nem tudom mi lett volna velem ha egyedül vagyok, sátánkában valószínűleg nem csak Oberon verte ki a biztosítékot, hanem bárki megfelelt volna neki aki az útjába kerül. Demetrius azonban nem veszíti el a fejét, higgadt marad ami jó csak épp nem hatásos. Ettől a pillanattól kezdve olyan gyorsan peregnek az események, hogy szinte fel sem fogom. Oberont ölelem mert sikerült elkapnom bár a térdem lelte kárát, kissé megütöttem amikor utána vetettem magam és két lépésnyit húzott maga után, mikor már megvan a pórázt próbálom rákötni a nyakörvére. A másik kutya fájdalma vonyítására eszmélek fel az izgalomból, odanézve látom, hogy vinnyogva fetreng a földön, gyanítom Demetrius kezétől. Mielőtt bármit mondhatnék kézen fog és elvonszol onnan én meg kénytelen-kelletlen Oberont húzom magam után. A fejemben ezernyi kérdés zakatol, de csak akkor tudom feltenni őket jogosan felháborodva mikor magamhoz térek a sokkból. A látottak naná, hogy ledermesztettek, fagyit most? *
- Mit csináltál vele! A kutyával? Bántottad! Ugye nem fog meghalni? És miért csináltad nem ő tehet róla hanem a gazdája, őt kellett volna jól fenékbe rúgnod!!!!Szegény kutyi!
*Na igen, kissé másképp reagálok mint ahogy feltételezem várná. A kutyát sajnálom, mert nem is tudom de sajnálom. Elvégre nem ő akart olyan lenni amilyen hanem a gazdája tanította, hogy támadjon. És biztosan nagyon fáj neki amit Demetrius csinált vele és ő ki van szolgáltatva a gazdájának, és ha nem viszi állatorvoshoz mert úgy gondolja kudarcot vallott és hagyja szenvedni? Mindez már a fejemben zajlik le és nem hangosan de minden egyes szó és kérdőjel kiül a vonásaim közé, durcásan csapom kezeimet csípőre, a póráz vége meg ott lóg az ujjaim közül. Kell a fenének most fagyi.*

Hópihe & Demetrius

- Egen, az előző játékos, és bolondos labrador volt, csak sokkal alkalmazkodóbb a kezdetektől. Oberonnal még el kell döntenünk, hogy ki a főnök. Még nincs kialakulva az énképe – Nevetek vissza, én magam is így saccolom, hogy méreteiben a kankutyus bőven meg fogja haladni Claire-t. Másféle játékra lesz szükség, és a mozgásból sem árt majd, hogy ha többet foglalkozom vele. A szőke tinilány meglehetősen érdeklődő, barátságos teremtésnek tűnik, akivel annak ellenére, hogy nem leendő kutyás ismerősnek bizonyul, máris el tudom képzelni, hogy akár ilyen beszélgetés szintjén összefutunk még, hiszen gyakori vendég leszek a parkban, úgy vélem, hogy ha jó az idő, és szeret itt rajzolgatni, akkor Oberon körbeugrálhat minket, kivéve ha éppen Sophiával jönnék, akkor nyilvánvalóan más a proritás, ám úgy vélem ezt Hope is megérti, hogy ha az ember a párjával jön, jobb kettesben kutyát sétáltatni, mint hármasban, viszont egyszer azért bemutathatom a kis szőkének, hogy ki volt az ötletgazda. Átveszem a rajzfüzetét, és nézegetem a már félig elkészült pillangót, s ha visszatekerek pár lapot, teljesen készeket is találok, úgy tűnik a leányzó szereti az ilyesmit, romantikus áldozónak tűnik, lényegében Sophia is valami effélével bélyezgett meg, amiért nem tudom kárhoztatni, végülis engem arra neveltek, hogy tiszteljem, és becsüljem a nőket, nem kell taplónak és bunkónak lenni ahhoz, hogy az ember boldog legyen az egyikükkel. Az állatkerti rajzok szintén gyönyörűek, igazán kidolgozottnak tűnnek.
- Nagyon szépek, ügyes vagy. Képezted magad valami iskolában, vagy csak úgy gyakorlás? – Adom vissza a füzetet, és visszafogom kicsit az állatkámat, hogy ne vesse rá magát ismét a szőkeségre, annak ellenére, hogy elsőre úgy néz ki, hogy nagyon is jól kijönnek egymással.
- Komolyan? Én azért annyira nem vagyok elszállva magamtól, de igaz, ő valóban gyönyörű. Hogy én? Rendőrbíró vagyok a hetvenegyes körzetben. Ez elég macsós? – Mosolyodom el ismét, való igaz, hogy így ballonkabát nélkül több látszik az alakomból, ahogyan szeretkezés közben Sophia is alaposan rajtam felejtette a tekintetét, de hogy olyan macsósnak sosem gondoltam volna magam, az biztos. Kedvenc párom is szereti, hogy ha gyengéd és humoros vagyok vele, és a kemény oldalam főképpen az ágyban szabadul csak ki. Tapintatból nem kérdezek vissza, hogy neki van e pasija, hiszen bepróbálkozni sem akarok, ráadásul egy lánynak igenis legyenek titkai, nem kell mindjárt már tudni, hogy mire is bukik, különben is nagyjából az apukája lehetnék, ennek ellenére olyan fesztelenül diskurál velem, hogy örülök, legalább nem néz pedofilnak.
Fene gondolta volna, hogy a parkban olyanokkal is összefuthatunk, akik nem családtagnak, hanem fegyverként tekintenek az ebre. Hope igen aranyosan fogja vissza a kutyámat, pedig nem az ő dolga lenne, ellenben én mindkettőjük elé állok, és magabiztosan húzom ki magamat, annak ellenére, hogy most nincs nálam fegyver. Nem számít, amúgy sem szoktam használni.
- Fogd vissza a kis kurvádat haver, mert Sátán megkóstolja... és téged is. – Köpködi a kopasz, és már lépne felé. Alig fogja vissza a pórázt, tudom, hogy a pattanásig feszült kutya bármikor megugorhat. Csititóan emelem fel a kezemet.
[color=darkcyan]- Ugyan haver, inkább igyunk meg egy kört, állom az első kört.. – Ám már a mozdulatra sem tudom befejezni a mondatot, mert Sátán önálló életre kel, gazdája kiereszti ujjai közül a pórázt, a pitbul pedig már rugaszkodik el a levegőben. Azonban kutyás képzést kaptam, lévén nekem is volt, igaz, Claire nem volt harcikutya. Pontosan tudom, hogy hol kell elkapni az állkapcsát, szétfeszítem, kiakasztom, hogy szinte majd meg fulladjon a nyelvétől, hogy aztán a levegőért kapkodó kopaszhoz lépjek oda, behajlítva a térdemet kissé gyomron vágom, hogy begörnyedjen. Megpaksolom a vállát.
- Azonnal vidd állatorvoshoz, ha nem akarod, hogy elpusztuljon. – A harci eb nyüszítve fetreng a földön, gyorsan kézen fogva a szőke kislányt, aki remélhetőleg már rátette Oberonra a pórázt, elszelelünk kifelé a parkból, mert nem akarok további zűrt.
- Minden rendben? Jól vagy? Egy fagyi levezetésként? – Kérdezek rá nála nyugtatólag, úgy látom, hogy Oberon is meg van kissé szeppenve, mert nem akar leszakadni, fut mellettünk.

Demetrius rendőrbácsi &Hope

-Ja, hónapos. Így már mindjárt más. Tudtam én, hogy tudja.
*Nem tisztem és nem szívem, hogy alulértékeljem az értelmi képességeit kutyák terén, biztos voltam abban, hogy csak eltévesztette a meghatározást. Értelmes, okos felnőttnek tartom már abból a pár mondatváltásból is ami köztünk zajlott le az imént, udvarias és ismeri az etikettet. Az, hogy én ismerem-e, nem biztos, hogy a jelenlegi „állapotomból” kitűnik, de mivel eléggé magas szinten „báloztam” korábban, és anya is sok mindent megtanított ami apa munkájának terén szinte kötelező volt tudni, nem vagyok híján még a hercegi vacsora alatt tanúsítandó viselkedési normának sem. Ám a mostani létemben ennek nem nagyon veszem hasznát, ráadásul még hátrány is ha az ingyen konyha közelében eltartom a kisujjam, ha minden szóra mosolygok indok nélkül, ha csupán kedves vagyok azokhoz akik az alpári normákhoz szoktak. *
-Értem. Szóval türelmesebb kutyához volt szokva. Ez a kölyök eléggé leharcolja majd. Bár pillangók terén tapasztaltabb vagyok, azért azt már most is látom, hogy ebből a kutyiból ló lesz.
*Nem ijesztgetni akarom, feltételezem, hogy akitől kapta tudta, hogy mekkora egy állat lesz Oberonból ha felnő, és a kutyáknál ez nem években értendő. A másik ami jelentősen eltér a parkokban általában megsétáltatott kutyáktól, az a hihetetlenül nagy játékos kedv. Amikor a pillangók után kutattam a könyvtárak könyveiben, vétlenül is ráakadtam más állatok leírására is, sokakéra. Na persze a kutatási szenvedélyem azért tovább vitt, nem lapoztam túl rajtuk csak azért mert nem volt szép, színes szárnyuk. Érdekeltek a kutyák is azon a szinten, hogy mit nem kaphatok meg. Nem voltam tehát szakértő, de azért néhány különleges kutyafajta jellemzőire emlékeztem halványan. Oberon kifejezetten hasonlított az ír juhászkutyákra, akik játékosak és barátságosak a termetük ellenére. A nagy játék közben azért kapok kérdéseket, melyekre igyekszem a nevetés és a nyalogatás közben válaszolni. lehet, hogy egy kicsit nem figyelek arra amire válaszolok, de ott egye meg a fene. *
-Persze, nyugodtan.
*nem szégyelltem soha a rajzaimat, eddig azonban nem volt alkalmam senkinek megmutatni, tulajdonképpen a magam szórakoztatására készültek, régebben hasonlóképp, de akkor Aiden felturbózta az értéküket a csodálatával. A mappában rengeteg pillangó rajza van, színesek, különlegesek de mind valódiakat ábrázol. Nem a fantáziám szülöttei, nem csak úgy kitaláltam őket hanem egyrészt az állatkertben látottak képezik, másrészt pedig azoké melyeket különösen szeretek. Ezek persze az emlékeim szülöttei de mégsem csupán kitalált pillangók. A legtöbb a Mariposa azulról készült, lévén az a kedvencem és róla van a legtöbb emlékem, köztük a nyakláncomon lévő medál is ami ezt a pillangót ábrázolja és Aidentől kaptam még azelőtt, hogy az életem minden szintjén összeomlott volna. *
-Gondoltam. Ilyen fess…..akarom mondani jóképű férfinak csak bombázója lehet. Magának….neked….végül is mit csinálsz? Úgy értem mi a foglalkozásod? Már megbocsáss de nem vagy Wall Street-i üzletember típus, de kukásember sem. szóval? valami macsós?
*Tény, hogy szabadabb szájú lettem mióta nem vagyok az anyám sznob befolyása alatt, bár ezt a sznobságot még nem fogtam fel, csak a változást magamban. azt, hogy ez jobb vagy rosszabb a társadalomra nézve, még inkább nem érdekel. Olyan dolgok történtek velem, melyek nem engedik a válogatást, akkor sem hogy már megtaláltam a családom egyik felét. Ám a szabadszájúság ad elég önbizalmat ahhoz, hogy ilyen kérdésekbe könnyedén belemenjek, szóval még csak el sem pirulok, nem jövök zavarba, miközben Oberon már a nadrágom szárát rágcsálja, csupa szeretetből. *
-Áááá! Kizárólag rajz. nem futja festékre és vászonra, mellesleg sokkal könnyebb és gyorsabb rajzolni. Akár szénnel is. Meg hát…nem török művészi babérokra, csak magamnak vannak a rajzok.
*Meg persze a bátyámnak mert ő az első számú lektorom, de rajta kívül maximum Amber jöhet szóba. Mindezt szívesen kitárgyalnám most, hogy annyira nem kell tartanunk másoktól, de Oberon és egy vad, harcikutya közbeszól. talán a sors, vagy őrangyal, de a vicsorgó pofát nézve az utóbbi lehetőségtől eltekintek. A lényeg az, hogy nem részletezem tovább a családi kapcsolataimat, és inkább a támadásra kész pitbullra koncentrálok. Harci kutya nem vitás, nincs rajta póráz, sem szájkosár és vitathatatlanul agresszív. Oberon otthagy és a kutyatárs felé iramodik, ám egészen más jellegű célzattal mint a nyálát a méteres hosszú szemfogain csorgató vadász. Én persze halálra készülök saját magam oldalán, de azért van bennem annyi spiritusz, hogy a kölyökre vessem magam. Le akarom tiporni a földre, hogy el se érjen a harcikutyához, közben meg sikítva utasítom rendre a felelőtlen kutyatulajdonost.*
- Fogja le, meg, tegyen rá szájkosarat! Francba!

Hópihe & Demetrius

Ezzel nem számoltam. Kutyázni valóban nem magányos hobbi. Sophia most nincs velem, ám Claire esetén is mellém csapódtak annak idején boldogtalan anyukák, elvált csajszik, sőt, még egyetemista lánykák is, valahogy az ilyesmi összehozza az embereket. Én élvezettel emeltem ki Labdorom összes jó tulajdonságát, és itt nem arra kell gondolni, hogy milyen versenyeket nyerhetett, hanem hogy imád a kádban pancsolni, vagy éppen megrágni a papucsomat. Mintha minden bolondos kutyatulajdonságát az egekig magasztaltam volna, és alkalmi kutyázós partnereimmel remekül lehetett ilyesmikről diskurálni. Szó szerint mintha gyerekem lett volna, és Oberon méltó folytatás. Cseppet sem zavar, hogy nem fajtatiszta, és még az sem, hogy fiú a drága, hiszen a páromtól kaptam, akivel közös életünk már indulóban van, még ha nem is költöztünk össze, szinte már ott tartunk. Kulcsot is kapott tőlem, és állandóan ott alszik, egy-egy húzós napot kivéve, amikor tudjuk, hogy másnap mindenképpen korán kelek, és oda kell figyelnem, hogy ne maradjak ott. Annyira óvja a testi épségemet, a kipihentségemet, hogy ilyeneknél még nem kockáztatunk.
[color=darkcyan]- Hónapos! Hónapost akartam mondani. – Javítom ki magamat, ennyire azért nem vagyok tudatlan, már a második kutyámról van szó, Claire-rel szinte az elejétől kezdve éltem át egy kutyaéletet. Oberonnal is ez vár rám, most már jóval tapasztaltabban, nem fogok rémüldözni, ha mondjuk tapasztalok valami szokatlant, bejáratott állatorvosom van, aki látta is Oberont nem sokkal később, hogy a drágám meghozta.
– Volt már kutyám, csak habitusra volt más. – Vallom be, és igyekszem Oberonra ráadni a pórázt, nem sok sikerrel. Nem akarok én rárivalni a kiskutyára, sosem tartottam magamat alfahímnek, Claire családtag volt, talán el is kényeztettem ezzel. Mivel nem volt barátnőm, afféle pótlék szerepet töltött be az életemben. Viszont most már itt van Sophia, és Oberon mégiscsak kan. Vagy herélt? Na ezt még nem is néztem meg. Szerintem utóbbi, mert a menhelyektől csak ivartalanított állatkákat adnak ki. Nevetgélve szemlélem, ahogyan Hope visszaereszkedik kutyaszintre, és önjelölt szelidítőként magába bolondítja. De legalább a tegezésbe belement.
– Azért ránézhetek a mappádra? – Kérdezem érdeklődve, szeretem ha kétirányú az érdeklődés, és ha már foglalkozik a kutyusommal, de neki nincsen állatkája, miért ne nézhetném meg, hogy mi a hobbija? Nem csak udvariasságból, valóban érdekel.
– Valóban az van. Kész főnyeremény az a nő. – Vallom be egyátalán nem szégyenkezve, sőt, inkább büszkén, hogy van valakim, akivel ráadásul ennyire jól megvagyok. Nem szokásom kislányokat felcsípni a parkban, de így még az elejét is veszem hogy ettől tartson. Átveszem a mappát, és érdeklődve lapozgatom, teljesen elfeledkezve róla, hogy Oberon nyakán most nincs is póráz.
– Ugyan... hova ez a szegénység? Ügyesen csinálod. Festesz is, vagy kizárólag rajz? – Direkt nem úgy kérdezem, hogy csak rajz, mert azzal talán úgy állítanám be, mintha a rajz lekicsinylendő művészeti ág lenne. Pedig nem. Oberon morgására leszek figyelmes, vagy inkább nyüszít? Felnézek, és látom hogy a bokrokat elhajtva egy farkaskutyás kopasz alak közeledik, kicsit szétvarva tetkókkal. Az állaton szöges nyakörv. Oberon nekiiramodik...

Demetrius rendőrbácsi &Hope

*Kit érdekel, hogy nyálas és fűzöld vagyok? Imádom ezt a kis dögöt, annyira játékos és aranyos, hogy meg kell zabálni. Azt hiszem ha mindennel rendben leszünk Aiden és én, meg persze Amber….Amber és Aiden…akkor majd beszerzek egy kutyust magamnak. Anyához nem biztos, hogy visszamegyek, de Aiden segítségével már lehet, hogy összejön egy saját, önálló élet és ha a bátyám összejön végre Amberrel, még a terhére is leszek ha ott vagyok a közelében nap mint nap, egy fedél alatt. azt még nem tudom hogyan oldom meg a megélhetést, de biztosan eszembe jut valamilyen megoldás ahol majd lesz helye egy édes, szőrös barátnak is. Addig meg legfeljebb kijövök ide a parkba „élvezkedni”.
Lelkesen magamról a kutyanyálat, közben azért figyelek a válaszra is ami a kérdésemet követi. Kissé elámulok azon amit hallok. Érett, nagy tudású férfinak ítéltem meg a jóképű pasast, lehet, hogy az is, de biztosan nem kutyák terén. Én ugyan amatőr pillangószakértő vagyok, de még én is tudom, hogy ekkora és ilyen fejlett kutyus nem lehet „pár napos”. *
-Aha! Akkor értem. Pár napos semmiképp nem lehet, talán inkább pár hetes.
*Szemrebbenés nélkül javítom ki a férfit, nem óhajtom aláásni az önbizalmát kutyák terén, így inkább megadom a lehetőséget a kor javítására. talán tényleg csak eltévesztette, és „hetest” akart mondani, de az eb elánja és szófogadatlansága kissé kizökkentette a nyelvtani érzékét. Ez a kutya már biztosan nem iszik anyatejet, vadóc és igen csak méretes. Láthatóan nem keresi az anyját és nem ugrik neki minden tejillatú kutyának, már játékos, belekezdett az ösztönök által vezérelt vadászat gyakorlásába.
A kérdés az újabb elfogásba engem is nevetésre késztet. Láthatóan a nők és a munka terén magabiztos férfi nem boldogul a kutyákkal, vagy a kölykökkel. Kicsit olyan mint egy újdonsült apuka. Tétova, bizonytalan és aggódó. *
-Hát, szerintem nem én vagyok a legmegfelelőbb személy a tanácsadásra. Elvihetné mondjuk egy kutyaoktatóhoz. És…legyen talán határozottabb.
*Ezt majd még kifejtem bővebben is, amikor kutyust szerettem volna, utána néztem a dolgoknak és Sarah, az osztálytársam is felvilágosított abban az időben akinek volt egy nagy „lova”, dán dog álcában. A tervezett tanítást félbeszakítja a tegeződésre való felkérés, amin nagyon meglepődöm, hiszen nem találkoztam még olyan felnőttel, még a szüleim baráti körében sem, akik felajánlották volna. sznob társaság, de én akkoriban nem fogtam fel és kimaradt másfél év az ilyen irányú oktatásomból.*
-Oké, ha biztosan nem hal bele, szívesen….vagyis ha biztosan nem _halsz_ bele.
*Váltok a szavaim közben és a mosoly a fülemig ér, bár nem tudom még ki _nem_ fog belehalni. Jó fej pasi az biztos, a játékos kutyus pedig pont hozzávaló. Apropó. Ajándékba kapta, akkor biztos, hogy nem családtagtól. Azok ilyet nem adnak, általában valamilyen idétlen, ismételt vagy semmire nem használható, szerintük poénos meglepetéssel készülnek. az ilyen hibátlanul betalált ajándék csak is olyantól jöhet aki pontosan ismeri minden szokását, lehetőségét és rugalmasságát. Nem tudom mikor lettem ennyire bölcs, de szinte zsigerből jön a megoldás, ám nem gondolok bele abba, hogy mennyire használható. Az a tanácsom viszont remekül működik, hogy engedje el. Tényleg nem zavar és újult örömmel vetem bele magam az ugrálásba. Simogatom a fejét, a két füle közötti részt, két kezembe fogom a pofáját amikor lehetőségem nyílik rá és eszkimó puszizok vele.*
-Művészlélek? Áááá, dehogy.....csak amatőr szinten.
*Végre tudom a nevét, bár csak a felét, de nekem ez is elég ahhoz, hogy könnyebben tegezzem és végül is nem voltam közlékenyebb ezen a téren én sem, szóval kvittek vagyunk.*
-Oberon…igen, azt már hallottam. Szóval Demetrius. Egész jól összeillenek, aki ajándékba adta biztosan ismerte a Szentivánéji álmot. Jó humora lehet.
*Mindkét név ismerős, ám az Oberonra nem figyeltem fel jobban addig míg a férfi nevéről nem szereztem tudomást, mert Oberon bármilyen kutya lehet, de ha a gazdija is ugyanabból a műből viseli a nevét, már nem lehet véletlen. Mosolyogva nyújtom felé a rajzmappámat a félkész pillangóval, bizonyítva, hogy tényleg amatőr vagyok, bár másnak nem biztos, hogy ez jön le a rajzaimból. Aiden is mondta már mennyire ügyes vagyok és ki kellene állítani a rajzaimat, de egyrészt nem bízom magamban annyira, másrészt ezek csak skiccek, vázlatok és nem igazi festmények.*

Hópihe & Demetrius

Így, hogy most nem tudok Sophie-val lenni, el kell foglalnom magamat. Azzal nyugtatom felbolydult lelkivilágomat, hogy a lány előtt is elszálltak az órák. Na igen, de akkor szerelmes sem voltam, kutyám sem volt. Így azért teljesen más, mintha csak otthon ücsörögnék, keresztrejtvényt fejtenék, vagy a szomszéd néninek segítenék a zöldségeit pakolni a vásárba menet. Már itt van nekem ez a csinos, és édes királylány, aki nélkül pocsék ébredni, és ha el is kell szaladnia dolgozni, akkor valahogy ki kell bekkelnem a fennmaradó órákat. Tökéletes megoldás volt Oberon, a kiskutya jelenléte, hiszen sok időt igényel, mozgékony és ami fontos még a játékossága mellett, bármikor ránézek, Sophie jut eszembe. Nem a kifésülhetetlen bunda folytán. Csupán maga a tudat, hogy tőle kaptam, és ez már összeköt minket. A hétvége ebben az esetben kutyázással telik, a tündér koradélután végez, most nincsen munkám, ami addig elvonja a figyelmemet.
Oberon úgy tűnik, nem csak velünk lelkes, máris új játszótársra lelt, örömmel konstatálom, hogy a kis szőke lánynak se kell tartania tőle, másfelől tényleg lehet társaságba vinni. Bizonyos társaságba. Egy elit partira nyilván nem vinném magammal, még letépi a drága abroszokat némi snack reményében. A kislánynak viszont semmi gondja nincs vele, kezdeti aggodalmas pillantásom enyhülni látszik, és felsóhajtva lépek közelebb, hogy visszaparancsoljam a dögét, méghozzá a grabancánál fogva. Nem veszi rossznéven, csaholva dörgölőzik hozzám, pár nap alatt is összekovácsolódtunk annyira, hogy elfogadja, velem él, csak éppen nem hallgat olyasmire, hogy gyere ide, vagy ne szaladj el. A pórázt ostobaság volt levenni, csak hát úgy véltem, hogy kell a kicsinek egy kis szaladás. A kicsi amúgy egy ló, és ha a szőkeség nem áll az útjában, talán már a szomszéd államban kéne keresnem a blökit. A lány elveszi a zsepit, sajnálkozó mosolygással kísérem a tisztálkodását, miközben Oberont alig tudom visszatartani, hogy ne rontson rá megint.
- Látod ez jó kérdés. Pár napos azt hiszem. Nem én intéztem az örökbefogadását, ajándékba kaptam. – Most már nevetek, szerintem is hatalmasra fog megnőni, sürgősen költözködni kell, ha a kutyus mozgásigénye mellett a helyigénye is exponenciálisan megnő. Nem vagyok túl gazdag, hozzá kell majd nyúlni a megtakarított pénzemhez, ámbár... Talán Sophie-nak is lehet ez opció, hogy többet legyünk együtt. Na addig azért van pár hónap.
- Jól van, csak éppen... hogy fogom meg ismét? És tégezzél nyugodtan, nem halok bele. – elméletileg a nőknek kéne engedélyezni az ilyesmit, ám a fiatal lány esetében lehetek ilyen előzékeny. Megvárom, amíg rendezi a cuccait, aztán ismét elengedem az állatkát, aki folytatja a lelkes körbeugrálást. Most már csak a lány lábára ugrál fel nagy elánnal.
[color=darkcyan]- Csak az elmúlt napokban. Friss az élmény, még barákozunk. És te? Művészlélek vagy Hope? Jut eszembe, Demetrikus, bocsánat. Kissé még a sokk alatt, ő pedig Oberon.

Demetrius rendőrbácsi &Hope

*Nem tudok ellenállni a nagy vakarcsnak, annyira aranyos. imádom a kutyákat, ők azok akik a pillangók után jönnek, sajnos anya nem engedte, hogy kutyám legyen, azt mondta neki nem hiányzik, hogy minden pisis és szőrös legyen, aztán egy idő után feladtam a harcot. Most azonban alaposan kiélvezem ezeket a nyálas perceket, sikerül ügyesen biztonságba tolnom a rajzmappámat és a ceruzákat és már csak a kutyusnak szentelem minden figyelmemet. nem kétséges, hogy teljesen leteper, rám mászik, nyalogat és jó kedvét hangos ugatással fejezi ki. biztosan örül, hogy játszópajtira lelt és most kihasználja az alkalmat. Azért én sem hagyom magam egészen a földbe döngölni, birkózom vele rendesen, közben az én torkomból is előtörnek a jókedv kacagós hangjai, a ruhám itt-ott fűzöld lett de kit érdekel, a hajam pedig alaposan összekócolódott de ez sem izgat. A szürke, nyakigláb szőrtornádó alaposan megmozgat, csak arra ügyelek – mert ő nem – hogy a számba lehetőleg ne nyaljon bele.
Ezeket az önfeledt perceket töri meg egy férfi hangja amint feltételezem a kutyus nevét kiabálja, egészen közelről és máris repül le rólam a kölyök némi harcias de kedvesen nehezményező hanggal. Feltápászkodom, arcomról a vigyor nem tűnik el, a pólóm vállrészébe törlöm a nyálas arcomat, onnan nézek fel a kutya gazdájára. Magas, jóképű férfi kisportolt testalkattal, de még így is nehéz neki kordában tartani a játékra termett kutyust aki forgolódva, ugrálva próbál szabadulni a póráztól. Tíz ujjal fésülök bele a hajamba majd elveszem a nekem nyújtott zsebkendőt ami nálam szinte sosincs, pedig a női nem arról híres, hogy mindig mindenre felkészül. Na az nem én vagyok.*
-Köszönöm. semmi gond, szeretem a kutyákat, a ruhámért sem kár. Irtó cuki! Mennyi idős? szerintem akkora lesz mint egy ló ha felnő.
*Nem ismerem annyira a kutyafajtákat mint a pillangókét, de azért látom, hogy nem egy pincsi alkatú. A mancsai már most is nagyok, hosszú lábai vannak, egészen esetlen mint egy hirtelen nőtt kamasz és ahogy kilógó nyelvvel liheg, mintha vigyorogna. Bolondos egy eb. Miután megtöröltem az arcomat önkéntelenül is zsebre vágom a zsebkendőt.*
-Nyugodtan elengedheti, nem zavar ha rám ugrál, csak meglepett mert épp hason feküdtem. Tudja….lepkékre vadásztam, mármint csak le akartam rajzolni egyet-kettőt.
*Ellépek a biztonságos zónába helyezett rajzmappámért és a ceruzákkal együtt a kezembe veszem a pakkot. Van már benne pár rajz, mind lepkékről, de csupán képeslapokról másoltak, igazit még nem sikerült elcsípnem.*
-Hope vagyok. Gyakran jár ki ide? Szép ez a hely, a kutyák paradicsoma, van hely bőven futkosni.
*Nem gond bárkivel beszélgetést kezdeményeznem, főleg mióta megtaláltuk egymást Aidennel, szeretek az emberekkel beszélgetni, kapcsolatot teremteni, megismerni őket hacsak néhány percre is. Ennek ellenére nem árulom el a családnevemet, de ezt tudjuk be a neveletlen kamaszkoromnak.*

Hópihe & Demetrius

Szombat reggel van, Sophia ugyan beugrott segíteni a nagyinak a büfébe, de koradélután már tudunk is találkozni, addig kell csak elütnöm az időt. Teljesen egymásra hangolódtunk, szinten minden nap nálam alszik, sülve-főve együtt vagyunk. Ki hitte volna? Azt gondolnám, hogy egy ilyen édes lánynak minden ujjára jut vagy minimum öt jól szituált pasi, nem pedig egy csóró rendőrbíró, és mégis egyedül van. Úgy vélem ez a férfi nem hibája, hogy teljesen más elképzeléseik vannak a nőkről, mint a valóság, hiszen én be sem tudok telni a gyönyörűmmel. Nem vagyok elszállva a szerelemtől, annak látom ami; egy magabiztos, gyönyörű nőnek, aki kedvességével mindenkit elvarázsol. Talán pont ettől van mindenki betojva? Tökéletes? Na igen, lehet egyfajta megfelelési kényszer, bennem nem volt, nekünk csak úgy jött a maga természetes valójában, és ahogyan többször is megmosolyogtuk, úgy viseltetünk egymás iránt, mintha évek óta ismernénk egymást. Felnőtt, komoly kapcsolat alakult ki, még ha olykor rajongó tiniként is nézünk egymásra. Jelen pillanatban bőven elengendő ez így, nem akarom siettetni, és hát nem is feltétlenül kell továbblépni mindig, nincsen meg a kényszer. Na de lássuk Oberont! A kiskutya csak korában kicsi, méretében úgy nő, mint a gomba. Pár hónapon belül nem is tudom, hogy fogunk elférni a garzonban, de majd valahogy megoldjuk. A drágám talán nem gondolta át, hogy egy ilyen dögének azért alaposan nagy lesz a mozgásigénye is, és hát napi négyszer mégsem tudom lehozni, ráadásul órákra. Esetleg hétvégeken lehet nagyobb távokat bejárni. Hoztam magammal kakinak szükséges nejlont is, s miután ezt elintéztük, irány a park. Pórázon vinném, de amint beérünk a zöldövezetbe, már el is engedem, hadd szaladjon, még nincsenek akkora lábai, hogy ne érjem utól. Gondolataimba mélyedbe követem a betonúton, amelyet a park közepébe vájtak a biciklizőknek, no meg a babakocsival közlekedőknek. A jó időre való tekintettel mellőztem a ballonkabátot, de még a farmert is, és egy pasisan testhezálló biciklisnadrág került elő a szekrényből, meg egy sötétebb póló, farkasos nyaklánccal. Amolyan sportos megoldást, mert néha ilyen is kell, és ha a kutya butaságot csinál, hát istenem, ezeket lehet koszolni. Na de hol van? Hüledezve meredek a kezemben maradt pórázra, jól elbambultam. Akkor kapom csak fel a fejemet, amikor meghalloma csahogást a bokrok másik oldaláról. Sebtiben félrehajtom őket, és látom, hogy kiskedencem egy fiatal lányra mászott rá sikeresen, és részesíti nyálasan örömteli puszikban.
- Oberon! Ide! – Még a nevére sem hallgat, nem hogy a parancsomra. Bársonyos férfihangom mindenesetre élesen csendül fel, ahogyan odapattanok, és valahol a grabanca tájékán emelem le a lányról, hogy máris rácsattintsam a pórázt, szabadkozva keresgélve zsebkendőt a válltáskában. Amikor lelek egyet, átadom, elnézést kérő mosollyal, miközben az állatkám megvadult bikaként fújtat, ahogyan kaparja maga alatt a füvet, ismét lelkesen játszana tovább. Még nem eresztem.
- Oh, bocsánat a betámadásért, kölyök még. Remélem nem koszolt össze. – Fiatal a hölgy, így méltán tegezhetem, nem kell megvárnom, hogy az etika szerint ő ajánlja. Amíg törölgeti magát, legulok a kis lényhez, és megvakargatom a füle tövét. Még csak pár napja az enyém, bent már minden rendben van, egészen összeszoktunk, bár egyszer majdnem átestem rajta egy éjszakai mosdólátogatást követően, kint még alaposan a nyomában kell loholnom.

Tárgy: Central Park, Kutyafuttató Hétf. 15 Jún. - 17:33

Demetrius rendőrbácsi &Hope

*Néhány hete találtunk újra egymásra a bátyámmal, az életünk szerves része lett Amber, nekikezdtünk a nyomozásnak és viszonylag berendezkedtünk egy új életre. Anyámmal nem igazán tartjuk a kapcsolatot, Aiden semennyire sem, én meg a hallottak miatt csupán kísérletet tettem és megpróbáltam kihasználni, vagy megtalálni a benne fellelhető anyai ösztönöket. Nem könnyű úgy megélni, hogy nincs munkám, még kiskorú vagyok és akármit nem vállalok el, nem azért mert büdös a munka hanem mert a legtöbbje veszélyes és az életünk anélkül is tele van buktatókkal, nem hiányzik még egy amit ráadásul én választottam. Aiden próbálkozik, de ketten vagyunk és nem egyszerű, ráadásul Ambertől sem várhatjuk el, hogy ingyen dolgozzon. igaz, egész jól megvannak a bátyámmal, de akkor is, nem hivatalosan sokkal drágább minden információ. A mókuskerék bedarált minket, eddig használható információk nélkül, de nem adjuk fel. nem is azért jöttem a parkba egyedül, mert nem látom az alagút végét, mert nem látom, de azért ez nem fog beledöngölni a földbe. Egy kis kikapcsolódásra vágytam, jó idő van, nyár és ami azt illeti ilyenkor már nem csak az állatkertben vannak pillangók hanem a parkokban is ahol csodaszép virágok bújtak ki tavasszal, minden zöld és nem csak a színük hanem az illatuk is. Imádom. Aiden is, de ő mostanában inkább beletemetkezik a nyomozásba, én pedig nagy ritkán kettesben hagyom ezzel a fontos dologgal Amber társaságában. A valódi ok, hogy együtt legyenek, mert Amber jó csaj és kedves és aranyos és szerintem pont a bátyámhoz illik minden tekintetben, Aiden viszont kissé szemellenzős és ritkán veszi észre Amber női mivoltát pedig gyakran az arcába ordít. Ha én nem vagyok ott, akkor talán szórakozásra is sor kerülhet, Aidennek fontos, ő nem tudja de én igen; muszáj, hogy néha kikapcsoljon különben be fog kattanni. Szóval, fogtam magam és a rajzmappámat, a ceruzáimat, melyek már nem valamelyik boltból elemelt darabok hanem Aiden ajándékai – ezekért két fagyi estét is elutasítottam – és némi lerázó szöveggel, hogy „szeretnék egyedül gondolkodni” Aiden nagy kerekre tárt szemeinek kereszttüzében eljöttem a kis bérelt lakásból és átutaztam fél New Yorkot, hogy a legszebb parkban csodálhassam meg a pillangókat. Ha szerencsém lesz, még le is rajzolhatok egyet azt pedig odaadom Ambernek. Hosszas utazás után jutottam el a Central Parkba, New York talán legszebb kerületébe, de ez persze nézőpont kérdése, nekem mindegyik kerület tetszik, bejártam másfél év alatt mindet és Queensben is van park amit imádok, de mégsem olyan mint a "nagy park". A Central Park a párját ritkítja, óriási, és szinte minden megtalálható benne akár nyáron akár télen. Egy nagyobb tisztást, mezőt vagy konkrétan a kutyafuttatót néztem ki magamnak lelki gyógyítás céljából. A délután csak most kezdődött, a nap melegen sütött, elég volt egy rövid ujjú póló és egy könnyű lenvászon nadrág, hogy élvezhessem a nyarat. Tornacipő, új, Aiden újabb ajándéka amit csak nagy kínszenvedés árán tudott rámtukmálni, mert nem akartam elfogadni, hiszen minden másra kell a pénz ami viszont nehezen kerül a markunkba. de végül is igaza volt, a régi cipőm talpa már kezdett leválni. A tisztás szélén, néhány bokor és egy nagyobb fa árnyékának társaságában hasra dobtam magam, kipakoltam a cuccaimat és vártam, hogy megérkezzen az első „modellem”. Fél órányi várakozás után meg is kaptam, csak éppen szárnyai nem voltak, de azok nélkül is úgy nézett ki mint aki repked, nem volt színes hanem piszkosszürke, nem volt kecses inkább kajla és a vigyorgó pofájából fehér hegyes fogak virítottak rám. Az egész történet nem pontosan így kezdődött, hanem úgy, hogy két megtermett mancs landolt a rajzmappám első oldalán és egy lucskosan nedves nyelv szántott végig az arcomon kamikaze módon.*
-HÉÉÉÉÉ! Te kis szörnyeteg! Mászol le rólam?!
*A szörnyeteg azonban nem teljesítette a kívánságomat, hanem még több nyálas puszival adakozott a barátság oltárán, még a hajamat is „megmosta”. A szürke kutyus nem volt pici de a viselkedéséből azt gondoltam még kölyök, de ha nekem van igazam, akkor pár hónap múlva akkora lesz mint egy póniló. Próbáltam megvédeni az ingóságaimat, de az arcom áldozatul esett, a végén nevetve feladtam a küzdelmet.*

Tárgy: Re: Central Park, Kutyafuttató

» Central Park
» Central Park Zoo
» Central Park
» Central Park - A Vas és a Sárkány
» Morgan&Dini » Central Park