Fagyizás, tervszövögetés és a többi

Aiden bátyó &Hope húgi

*Az én lelkem már regenerálódik, nem felejtem el mindazt ami velem történt, de képes vagyok túllépni rajta. A rémálmokon túl vagyok, azokat is egyedül viseltem el és birkóztam meg velük, az, hogy sokáig egyedül éltem és magamról kellett gondoskodnom szűkös háttérrel, már nem olyan borzalmas, hogy egyetlen álmot is pazaroljak rá. Minden megmaradt, apró kis emlékfoszlányok, képdarabok, akár a puzzle, hangok, szagok, szavak….kész történet. Már nem tölt el borzalommal, elmúlt, más a világ körülöttem. Persze ha visszatérne, valószínűleg beleőrülnék, vagy újabb rémálmaim lennének, magamba roskadnék vagy egészen katatónná válnék. Ám ez a veszély most még nem fenyeget, erősebb lettem és fel tudom venni a harcot, fel akarom venni a harcot, ez a tűz telít el, harc nélkül nem fogom feladni. Ha meg is halok, úgy haljak meg, hogy mindent megtettem. Aiden más. Kezdem teljesen megérteni, ő még értem is aggódott, sok mindent hallott, sok mindent képzelt, harcolt ő is, csak épp anyánkkal, s csalódott eleget. Megtört. Ez pedig most fáj nekem. Amint a fagyizásnak vége lett, magamban éreztem, most, hogy ismét a tervezés kerül előtérbe szinte tapintható, lerakódott a bőrömre, vastag kérget húzott, Aiden végső szavai pedig még rá is vasalják.*
-Igen, már értem és sajnálom.
*Sajnálom, hogy így kell éreznie, sajnálom, hogy mindazt át kellett élnie, a veszteséget anélkül, hogy bizonyossá vált volna, anyánk árulását, a kudarcokat, és mindazt ami most sötétre festi benne a jövőnket. Azért persze nem fogom ezt sem feladni, hogy őt boldogabbnak lássam, a teljesség igénye nélkül, mert soha nem lesz olyan mint régen, mindaz amit elterveztünk, hosszú folyamat és talán nem lesz vége. Ha bármit is sikerül rendbe hoznunk az életünkben, lesznek mások akik üldözni fognak, félni tőlünk mert mások vagyunk, mert azt hiszik, hogy a képességeinkkel csak bajt okozunk, hogy rosszat akarunk, pedig csak túlélni, élni ahogy mindenki más. Most kezdem megérteni, noha erről Aiden nem beszélt, a jövőnk sötétebb mint gondoltam, naiv voltam, de hiszem azt is, hogy lehet egy kicsivel jobb, hogy nekünk is lesznek szép és eseménytelen napjaink és azokat ki kell majd használnunk és akkor jövök én.
Végül csak odatalálunk a gyártelepre, a derekába kapaszkodva ülök mögötte, mert már ez is boldoggá tesz, hogy vele vagyok és nem múlik már el nap nélküle. Egyszer-egyszer még szólnom kell neki, hogy merre menjen, mikor már olyan helyen járunk ahonnan ismerem az utat, közben azon elmélkedem, hogy mennyire egyedül vagyunk a világban. Ha találunk más mutánsokat is és összefogva harcolunk a szabadságunkért, akkor is egyedül maradunk. Talán sosem lesz saját családunk, nem lesznek gyerekeink, nem lesz saját otthonunk fehér kerítéssel és kutyával.
Simán bejutunk, még nem jött ide senki, hogy birtokba vegye az eddig magára hagyott hatalmas épületet, de ami késik nem múlik. Az egész történet most bontakozik ki előttem a maga valójában. Nem rég döntést kellett volna hoznom és hezitáltam, a sors azonban megadta a választ azzal, hogy Aiden pont most talált rám. Azt hiszem nemet mondtam volna Dr. Victoryának, és akkor mehettem volna világgá, megint keresnem kellett volna egy megfelelően eldugott helyet ahol meghúzhatom magam, Aiden felbukkanásával ez a dilemma is elhárult. ennek így kellett történnie. Nem sok cuccom van amit felpakolhatnánk, aki egyik napról a másikra él és minden percében benne van a menekülés, az nem gyűjtöget, csak a legszükségesebb holmit szerzi be, ahogy én is és mindig minden össze van csomagolva, hogy ha hirtelen kell lelépni, elég legyen egy mozdulat is.
Felpakoltunk és visszamentünk Aiden lakására, a főhadiszállásra. Az úton nem sokat beszélgettünk és addigra én is feladtam azt, hogy kicsikarjak belőle valami lazaságot, de végül ő adta meg az alaphangot a délutánra. Kiváló érzékkel nem olvastam a fejére, hogy lám mégis csak képes nevetni, a közös főzés visszahozott valamennyit a régi életünkből, egyikünk sem egy nagy konyhatündér, szóval mulatságos lett, a végeredmény viszont minden várakozásom ellenére remek. Legközelebb majd Amber is segít. *

//Imádtam mindkettőtöket!!! cheers

//

Hope & Aiden

Nem ismeri az utat pontosan, de ez nem is gond. Bőven elég az, hogy mutatja nekem az utat és mondja, hogy mikor merre kanyarodjunk. Legalább erre figyelek most majd és nem arra, hogy mennyire kellene lazábban és vidámabban viselkednem. Tudom, hogy igaza van ebben is, de örülök neki, hogy a keresgélés fog majd most lekötni minket és nem ez az eszmecsere arról, hogyan kellene viselkednem. Persze idővel majd talán menni fog, majd lazulok, de ez nem most lesz. Tegnap találtam meg a húgomat, pedig néha már kezdtem feladni a reményt. Ő legalább bízhatott benne, hogy jól vagyok, de én... azt hittem már, hogy talán meg is halt, hiszen semmi hír nem volt róla. Érthető, hogy nehezebb visszarázódnom, főleg hogy nem akarom, hogy ezek után baja essen, ha végre itt van és végre jól van. Azt nem viselném el, ha még a tetejében valami baja is lenne. Az... az már tényleg sok lenne, amit nem hiszem, hogy fel tudnék dolgozni ép ésszel. Főleg, ha azért történne, mert nem vigyáztam rá eléggé, vagy mert engedtem, hogy velünk jöjjön.
- Reméljük, hogy tudja, de remélem megérted, ha aggódom. Volt idő, amikor azt hittem... meghaltál Hope. Nem bírnám ki, ha megint elvennének tőlem, érted már? - túl sok bennem a félsz és az aggodalom és ezt nem tudom csak úgy kiölni magamból, ez nem fog menni, ha akarja, akkor sem. Próbálom én lazábbra venni a figurát, de nem megy hamar. Majd idővel igen, valamelyest, azt kénytelen lesz türelmesen kivárni. Feszültségben élek most már hosszú hónapok óta, ezt azért olyan könnyen nem lehet elengedni, pedig én is szeretnék más lenni, mint rég, de sajnos akkor van erre a legnagyobb esély, ha majd minden rendeződik az életemben, ha megállítjuk azokat, akik ezt tették és tényleg békésen élhetünk félelem nélkül.
Lassan végül a helyet is megtaláljuk, ahol jó ideig meghúzta magát. Azért nem tudok elnyomni egy sóhajt, hiszen hetek óta a városban vagyok, ő pedig ennyire közel volt hozzám! Rémes, hogy nem találtam meg, hogy még csak össze sem futottunk, amikor nem is volt messze tőlem. Nem jutott eszembe, hogy ilyen helyen bujkálhat, ha nincs Amber, akkor még most sem kerülök a közelébe sem annak, hogy megtaláljam végre. Rossz belegondolni is.
- Igen, így már meg lesz, mehetünk, kapaszkodj. - bólintok egyet. El nem indulok addig, amíg nem öleli át a derekamat. Nem hiszem, hogy nehéz bejutni akkor sem, ha már lezárták a területet. Van nálam sok minden a csomagtartóban, még ha kicsi is a hely, de alap dolgok igen. Nekem is kellett már bejutnom nem egyszer komoly helyekre, nem lesz olyan nehéz megoldani, hogy átvágjunk pár láncot, van hozzá szerszám. Aztán már csak el kell hozni a cuccait és vissza a lakásomba. Nem marad más, mint a feszült telefonhívásra való várakozás, és esetleg... ma ehetünk valamiféle értelmes ebédet. Jó ideje gyors és hideg kaján élek, együtt kotyvaszthatunk valami értelmeset, arra már igen nagy igényem lenne és ez alatt még talán egy kicsit el is tudom engedni magamat, ha már annyira erre vágyik.

//Köszönöm szépen a játékot Ambernek is persze. Very Happy

Szuper volt és jöhet a folytatás. :bigeyes:

//

♫ Listen to the man ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Szervezés indul! ϟ

Aiden bátyó &Hope húgi

*Aiden sokat változott, minél többet vagyunk együtt, annál jobban kiütköznek ezek dolgok. Nem tudom eldönteni, hogy előnyére vagy hátrányára, mert végül is ha jól belegondolok mindkettőt mondhatnám. Aggodalmaskodó lett, szinte már paranoiás, de ez elég erős szó viszont nem jut eszembe jobb, de a mi helyzetünkben talán jobb is, hogy ilyen. Szóval előny is lehet, mert előretekint, minden lehetőséget számba vesz, nem siklik el a figyelme a részletek mellett. Csak azt remélem, hogy ha minden megoldódott, akkor képes lesz vissza is változni. Értékelem, hogy igyekszik és velem fagyizok de most már az én kívánságom teljesítve van és jöhet az ígéretem beváltása. Igen, emlékszem a fagyizás után belevetjük magukat a mocsokba, egy szavam sem lehet. *
-Tuuuudom, eddig sikeresen elbújtam. Tudom, most meg kimásztam a rejtekemből, bárki megtalálhat. Nem szabad felhívni magunkra a figyelmet. Amber meg tudja mit csinál, szerintem. Szóval mostantól te vagy a főnök.
*Igaza van, nem jó kedvemből bujkáltam eddig hanem mert muszáj volt és tudtam, hogy bárhol feltűnök, lecsapnak rám. Persze az is igaz, hogy nem túl profi módon csináltam ezt sem, hiszen megrekedtem egy biztosnak tűnő helyen ahelyett, hogy mindig mozgásban maradtam volna, de ez későn jutott eszembe. Vagy mégsem. Aiden bérel egy lakást, de azt máshol is lehet, ha ketten vagyunk kétszeresére nő a rizikó és a lehetőség a megtalálásunkra, erre pedig eddig nem is gondoltam. Amberen kívül egyetlen más út maradt csak az az iskola ahol a hozzánk hasonlók vannak. Már ha tényleg igaz. Remélem az, talán ha ott húzzuk meg magunkat Aiden is képes lesz egy kicsit lazítani, legalább egy napot vagy kettőt. Nagyon akarok hinni benne. *
-Oké, oké.
*Egyezem bele most már mindenbe, még a bukósisakot is leveszem és felveszem, de persze többre azért nem lennék hajlandó, hülyét nem csinálok magamból. Felpattanok mögé és irány a városszéle. Nem sok cuccom maradt ott és gondolom tegnap óta nem voltak képesek lerombolni semmit sem. A kérdés az, hogy be lehet-e még jutni vagy lezárták az egész területet. Mondjuk akkor is megtalálom a módját hogyan hozzam ki a cuccomat de az Aidennek minden bizonnyal nem tetszene. Nem sokára megkocogtatom a bátyó vállát és az út széle felé mutogatok, majd amikor megáll, akkor körülnézek. Van néhány magas épület ami kiváló tájékozódási pont, azokat keresem s mikor megtalálom, Aiden fejét abba az irányba fordítom a két kezemmel. Mögé nyomulok a fejemmel, hogy mindketten körülbelül egy irányba nézhessünk.*
-Látod ott azt a magas kéményt? Az egy gyáré, attól jobbra van az én házam, egy másik telken. Azt most innen nem látod. Közel van a vasút hozzá.
*Gondolom, hogy így már tudja merre kell mennie. Azt tudom, hogy melyik busz jár a közelben, ha segít akkor majd megkérdezi.*

Hope & Aiden

Idővel talán majd képes leszek visszatérni valami hasonlóhoz, mint ami régen voltam, de az még biztos, hogy nem most lesz, majd inkább akkor, ha már túl vagyunk ezen az egészen. Addig még nagyon nehéz elengednem magamat és csak úgy tovább lépni. Először azt kell éreznem, hogy rendben vagyunk, hogy nem kell aggódnom a húgom testi épségéért. Lehetséges, hogy van ereje, meg tudja védeni magát bizonyos helyzetekből, de nem mindből és értem én, amit mond, hogy nem lehetek folyton aggodalmas, lazítsak kicsit. Megpróbálhatom, de nem ígérem meg, hogy tökéletesen fog menni. Mégis csak nehéz időszak van mögöttem és az is áll előttünk. Tőlem már az is nagy dolog volt, hogy a fagyizás erejéig el tudtam engedni magamat, ennél azért nem várhat el tőlem rövid idő alatt hirtelen többet. Majd szépen fokozatosan, talán a következő fagyizásnál már én is lazább leszek, főleg ha addigra talán egy kicsit előrébb jutunk ebben az egész ügyben. A szavaira épp ezért már csak bólintok egy aprót. Tényleg igyekezni fogok és tudja jól, ha megígértem, akkor így is lesz, nem szoktam az ígéreteimet beteljesítés nélkül hagyni és ez most sem változik.
- Tudom, de nem tudhatod Hope, hogy keres-e téged más is, vagy ha Amber elkezd kutakodni nem tűnik-e fel valakinek. Remélem, hogy tisztában van vele, hogy mennyire óvatosnak kell lennie. - értem én azt, hogy nem tehetünk most még semmit, de ettől még nem leszek hirtelen teljesen könnyed. Nem tudjuk ki figyeli a rendszert, ki az, aki teszem azt már felfigyelt arra, hogy Amber sokat szaglászott Hope ügyében így önállóan is, amikor nem kapta meg az ügyet és nem tartozott hivatalosan a feladatai közé. Ha még tovább keresgél könnyen lehet, hogy előre kiszúrja valakit és elveszítjük a lépéselőnyünket. Erre is számítani kell, ahogyan arra is, hogy volt már olyan, aki a nyomomban volt, hiszen nem egyszer kerültem húzós helyzetbe az elmúlt hónapokban. Nem véletlenül utaztam annyit és változtattam gyakran helyet, mert kétlem, hogy azok az alakok, akik szétzilálták a családunkat ne figyelték volna, hogy miben mesterkedem, főleg miután szem elől veszítették a húgomat.
- Jól van, meglátjuk, hogy mi lesz, ha ott leszünk. - bólintok egy újabbat, a bukósisakot viszont átadom neki akármennyire is húzza a száját rá. Nem akarom, hogy baja essen akár véletlenül is, mert mint mondtam nem tudjuk, hogy mi vár ránk ezért jó, ha óvatosak vagyunk minden körülmények között. Ő is tudja, hogy így biztonságosabb, örüljön neki, hogy nem kap még plusz térd és könyökvédőt is. Ha lenne nálam azokat is ráaggatnám, de ennyire nem készültem fel, hiszen az sem volt biztos, hogy megtalálom.
- Jól van pattanj fel és majd szólj, ha már valami ismerős, én pedig figyelek minden másra. - nem szeretném, hogy meglepjenek minket akár véletlenül is, úgyhogy ő figyelhet az útra, én meg jegyzek minden mást. Nem akarok túlságosan sokáig ott időzni, ebben teljesen biztos vagyok, minél előbb legyünk túl a dolgon, aztán majd folytathatjuk a többit, első körben várhatjuk Amber telefonját, hogy mire jutott. Tudom, hogy az sem lesz azonnal, vannak más teendői is, de azért remélem, hogy nem kell sokat várni. A motor közben felbőg, én pedig elindulok az említett irányba, keressük meg a cuccait és végleg hozzunk el mindent, hogy már ne kelljen többé szem elől tévesztenem.

♫ Listen to the man ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Szervezés indul! ϟ ©

Aiden bátyó &Hope húgi

*Amikor utoljára egy család voltunk és Aiden is velünk volt, vagy épp másképp tartottuk a kapcsolatot miután elutazott, hogy továbbtanuljon, egészen más volt a helyzet. azóta olyan dolgok történtek melyek kifordították az életünket mind a négy sarkából, természetes ha nem megy minden ugyanúgy mint régen. nem is mehet, hiszen semmi sem olyan mint régen és már nem is lesz. Mindkettőnknek alkalmazkodni kell az új helyzethez, talán nekem könnyebben megy, vagy most gondolom úgy, de ügyelnem kell Aidenre is, ő egészen másképp élte meg az lemúlt másfél évet. Ráadásul idősebb nálam, már csak ezért is kötelességének érzi, hogy aggódjon és gondoskodjon rólam, ami tök jó és imádom érte, de közben én is felnőttem. Persze, mindig is az ő kishúga maradok. bólogatok a kérésére, de nem hiszem, hogy jó idegenvezető lennék, motorral vagy kocsival nem jártam még a városban, nem tudom merre kell menni, valamilyen alternatív megoldás kell. ezen is agyalok miközben szegényt kioktatom. Nem áll szándékomban, de úgy hangzik, pedig csak segíteni szeretnék, hogy ne akadjon ki mindenen. Tudom, hogy azt szeretné ha mindvégig a háttérben maradnék, de ezt meg én nem tudom garantálni neki, akkor sem ha „halálra” aggódja magát miattam. Ez az egész ügy rólam is szól, nekem is és jogom van hozzá, hogy végigcsináljam. Másrészt, ha már megtaláltuk egymást, evidens, hogy nem akarok megint távol lenni tőle, de majd megpróbálom úgy csinálni, hogy azt higgye nem vagyok nagy veszélyben. Annyit legalább kisajtoltam belőle, hogy _megpróbálja_. Talán nem viccnek szánta, de muszáj nevetnem azon amit kezdetnek dob be. Ő persze nem nevet, pedig poén volt, na erről beszéltem.*
-Jóhóhó, oké, majd több fagyit eszünk. elég ha megígéred és próbálod.
*Most épp nem vagyunk veszélybe, bár sejtem, hogy Aiden minden pillanatban ugrásra kész, de egy kis sétába még nem halt bele senki és nem hiszem, hogy azok akik minket keresnek, máris értesültek a családegyesítésről. Lépés közben a csípőmmel oldalba lököm és vigyorgok rá. csak mutatom, hogy az ilyen apró hülyülések is fel tudják dobni az ember kedvét, nem kell nagy bulikra gondolni, elég csak egy könnyed pillanat. *
-Oké, értem én. De most még nem tudunk semmit sem tenni, hiába koncentrálsz, meg kell várnunk Amber mit intéz. Elmegyünk a cuccomért és aztán beszélünk a többiről.
*Egyetlen este csak arra volt elég, hogy kiéljük az egymásra találás örömeit és picit megnyugodjunk, hogy a másik jól van. Rengeteg mindent kell megbeszélnünk ami már elmúlt, a jövő terveivel kicsit várnunk kell. ja és persze találnom kell egy kis szabadidőt amikor anyának telefonálok. Sajnos nem tudok sokat mondani arról a helyről ahol fogvatartottak, de legalább a városban úgy ahogy biztos vagyok. Valami rémlik merre indultam és milyen táblákat láttam, persze ha az ember lány halálfélelmében nekiindul a világnak nem azt nézi, hogy honnan indult hanem azt, hogy minél messzebbre és gyorsan érjen. *
-Talán többet tudok mondani ha otthon leszünk és megpróbálok visszaemlékezni. Lehet, hogy több részlet jut majd eszembe.
*Annyira azért nem vagyok biztos benne de muszáj némi reményt adni Aidennek, most csak ez fontos számára, információ, információ és információ. A bukósisakot némi kistestvéri sértődöttséggel, fintorral és „muszáj ezt?” tekintettel veszem el. *
-Nem igazán tudom merre kell menni, menj dél felé a sugárúton, egészen a város széléig, ott majd megállunk és körülnézek, oké? Eddig gyalog és néha busszal közlekedtem, amikor volt rá apróm.
*Biztosan odatalálunk, de beletelik némi időbe, viszont abból van nekünk a legtöbb. Irtó gazdagok vagyunk. Felveszem a sisakot egy nagy sóhajjal kísérve, majd felülök mögé és átkarolom a derekánál fogva. *

Hope & Aiden

Kevésbé komolynak lenni nehéz, főleg akkor amikor tudod, hogy még mi minden áll előtted és hogy igenis komoly következményei is lehetnek annak, hogy bele kell keverednek zűrös dolgokba és a testvéredet is újra bele kell keverned. Ha megtehetném, ha tudnám, hogy Hope nem jönne utánam, én... biztos, hogy megpróbálnék egyedül a végére járni ennek az egésznek, hogy ő addig biztonságban lenne, de tudom, hogy nem engedné, hogy egyedül akciózzak, bármennyire is jó lenne. Ebben nagyon hasonlítunk mi ketten, épp olyan önfejű, mint én, vagy én, mint ő, mindegy honnan közelítjük meg, de talán a fiatal kora miatt viszont mégis csak könnyebben veszi ezt az egészet, ezt az akadályt. Nekem is meg kellene próbálnom nem túlságosan aggódni, de még sem tudok. Egyelőre még nem, de rajta leszek, ennyit legalább tényleg megígérhetek neki.
- Jól van, csak lehetőleg a kanyarok előtt szólj, amennyire tudsz. - tartok tőle, hogy túlságosan ismeri azt a környéket, azt a terepet és én úgy sem fogok kiakadni rajta, ha netán nem szól azonnal, mert mégis csak a húgom és mégis csak érthető, ha nincs épp a legjobb állapotban ő sem, csak valahogy sokkal jobban tudja tartani magát. Nem lenne értelme, ha kiborulna, azt én sem teszem, csak másképp kezeljük ezt az egészet. Épp e miatt nem élem meg kioktatásnak azt, amit mond nekem. Tudom, hogy csupán jó tanács, hogy segíteni akar nekem vele, de ezzel még nem tud. Azzal tudna, ha biztonságban tudhatnám, amíg ez az egész tart, de ezt nem tudja garantálni nekem, tehát... számomra marad az aggodalom, főleg hogy még egy főt, Ambert is pluszban belerángattuk ebbe az egészbe.
- Jelenleg nehéz meglátnom ennek a kegyetlen világnak a szépségét, de elég ha megígérem, hogy megpróbálom. Finom volt teszem azt a fagyi... kezdetnek. - halkan sóhajtok egyet, hiszen tudom most is túlságosan komoly a válaszom és nem ezt akarta, nem kisajtolni akar belőlem bólogatást, hogy aztán még sem azt tegyem, amiről szó van. Meg akarja értetni velem az álláspontját, csak mint tudjuk az érzelmekre nem lehet logikailag hatni. Ha érzel valamit, ha aggódsz, ha félted a testvéredet, a családodat, akkor nehéz azt mondani lazíts, engedd el magad... mert az érzés maga így is úgyis megmarad. - Tudom, hogy segíteni akarsz és hidd el jobb lesz majd, csak most a feladatra koncentrálok. - a feladatra, arra ami előttünk van és persze próbálok nem arra gondolni, ami mögöttem. Hope nem sok mindent tud arról, hogy miket tettem azért, hogy most itt legyek, hogy megtaláljam. Nem volt könnyű, és nem lehet egyik napról a másikra elfeledni. Nem tudok ingázni sem, kicsit jól érezni magamat, aztán megint kicsit rosszul, amelyiket, amikor kell. Majd próbálkozni fogok, kevésbé komolynak lenni.
- Peekskill. - memorizálom a város nevét, ismerősen cseng, de még hirtelen nem tudom, hogy hová is tegyem, ezért gondolkodom kicsit el rajta. - Az a város nincs olyan messze attól az iskolától, amiről olvastam. - igen erről van szó, már emlékszem. Szóval... Peekskill közelében van az a hely, ez már mindenképpen támpont és segítség lehet. Közben elérjük a ház előtt parkoló motoromat. Nem kell újra felmenni, szóval felhajtom a kis csomagtartót, hogy előkapjam a két bukósisakot. Én ritkán használok, de Hope-tól elvárom és akkor már én is felteszem. Pattanhatunk is, hogy elhozzuk szépen a cuccait.

♫ Listen to the man ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Szervezés indul! ϟ ©

Aiden &Hope

*Nem tudom eldönteni, hogy melyik jobb, ha Aiden látja, hogy mennyire sajnálom még mindig azt, hogy eltávolodtam tőle és őt is amiért annyi mindent kellett miattam elszenvednie, vagy próbálok úgy tenni mintha mindenen túllennénk, tekintettel a férfiúi büszkeségére. Mert sajnálom, tényleg, abból amit eddig elmesélt nem volt gyalog galopp, abbahagyta a fősulit, lemondott mindenről amit addig a magáénak tudhatott, jólétet, biztonságot, a jövője építését, csak azért, hogy engem megtaláljon. Dacolt az anyánkkal, a rendőrséggel, talán még néhány törvénytelenséget is elkövetett, meggyötörte az elmúlt másfél év. Engem is, de viszonylag gyorsan regenerálódom, nekem elég annyi hozzá, hogy magam mellett tudhatom épségben. Együtt érzek vele maximálisan, de nem hiszem, hogy rossz ember lennék mert nem mutatom ki. Vagyis igen, de csak ha kettesben vagyunk, olyankor csak nézem őt és próbálom némán a bocsánatát kérni. Talán mindig is vártam, hogy majd rám talál, azért maradtam rejtve, hogy őt védjem, de akartam, hogy rám találjon, csak azért, hogy aztán a felelősséget az ő nyakába varrjam? Ez sem igaz így. Mindegy is, a lényeg, hogy együtt vagyunk és most már semmi és senki nem állíthat meg minket. Megtaláljuk a felelősöket és elégtételt veszünk mindenért. Holnap az lesz az első dolgom, hogy felhívom anyát, és ha már lemondott rólam oly könnyedén, akkor kutyakötelessége most segíteni. Ha már itt tartunk, az apánk után jogot formálhatunk az örökségünkre, legalábbis Aiden, ő már nagykorú. Na jó, lehet, hogy pofátlanság az ő pénzét elkölteni a nagy ügyre, de kétlem, hogy kifogásolná, ő is csak erre költené, másrészt, ha már betöltöttem a nagykorúságomat, visszaadom neki a sajátomból. Kell a pénz, már csak a megélhetésre is, hiába tanultam meg a jég hátán is megélni, az amire készülünk költséges és nem hiszem, hogy néhány alkalmi munkából sikerülne fedezni, állandót pedig nem vállalhatunk, még ő sem, mert akkor nem lenne ideje a tervünket megvalósítani. *
-Persze. Bronx szélén van, ott ahol az üres gyártelepek. De majd mutatom.
*Talán kioktatásként éli meg azt amit mondok, pedig tényleg csak a jó szándék vezérel. nem szabad a búskomorságba fulladnia, attól, hogy aggódik miattunk és a tudattól, hogy a nyakunkba veszünk egy zsáknyi veszélyt, egy sereg üldözőt, talán még a kormányt is, de minimum a titkosszolgálatot, még lehet pár perc boldogság és lazuló öröm az életében. Különben meghasonlik önmagával és nem lesz belőle más mint egy üres héj. Nem akarom, hogy a bátyám lelke elvesszen a semmiben, nekem kell a helyén tartanom. Ám úgy érzem mindezek után sem érti mit akarok mondani. A szájába kell rágnom.*
-Amber tud magára vigyázni, attól, hogy jó kedvünk még nem vagyunk felelőtlenek. Muszáj néha egy kicsit nevetni, különben meghasad a lelkünk és robotokká válunk. Aggódunk mi is, félünk mindketten, de ha nem próbálunk meg egy kicsit elvonatkoztatni, akkor a félelem útvesztőjébe ragadunk és már nem lesz más csak rettegés ami felzabál minket belülről. Aiden, én momentán jobban aggódom miattad mint amiatt, hogy mi vár még ránk. Az elmúlt másfél év megkeserített, ez nem jó. Meg kell látnunk ennek a kegyetlen világnak a szépségét is, hogy ne váljunk olyanokká, mint akik után nyomozunk.
*Nem akarom újból kioktatni, a hangomban cseppnyi tanárnénis sincs, inkább féltés ami érte szól. belekarolok amíg a motorhoz nem érünk, nem fogom még egyszer elveszíteni. Persze csak előkerül a szükséges rossz témája is, tudom, hogy fontos, de féltem attól, hogy egyszer majd részletesen el kell mesélnem. Hát eljött az ideje. Pár hosszú pillanatig elmerengek, keresem a szavakat melyeket meg is találok néhány gombóc formájában a torkomban.*
-Egy raktárépület volt. Nem tudom milyen, sötét volt amikor elszöktem, csak azt tudom, hogy nem itt New Yorkban volt. Azt hiszem egy üres irodában lehettem, táblázott üvegfalai voltak, de kívülről betapétázták kartonnal. Nagy gépek voltak a csarnokban, de nem tudom milyenek. Közel volt a vasúthoz, a sínek mentén jutottam ki a főútra. Azt hiszem Peekskill volt. Másra nem emlékszem.
*Csak az arcokra, Jasonéra és az egyenruháséra.*

Hope & Aiden

Próbálkozom én. A fagyizás első részében, amíg tilos volt a fő vonalról beszélni egészen igyekeztem jó képet vágni az egészhez... de komolyan. Nem voltam vészesen morcos, nem húztam a számat és még egy-egy halvány mosolyt is sikerült az arcomra varázsolni, ami azért tőlem mindenképpen teljesítménynek számít akárki, akármit is mond. Az más más tészta, hogy ez a végtelenségig nem ment, hiszen mégis csak tudom, hogy mi vár ránk, azt is, hogy mi van a hátunk mögött. Nem várható el, hogy végig nevetgéljek egy ilyen komoly helyzetet, vagy mégis azt hitték, hogy így lesz. Azért persze ettől még nagyon igyekszem, nálam ennyi az igyekvés, aztán majd meglátjuk, hogy közösen meddig sikerül eljutni, hogy én tudok-e változni, vagy csak még rosszabb lesz. Az a baj, hogy bármennyire is próbálok pozitívan előre tekinteni, nem megy ez olyan könnyedén. Lehet, hogy még bőven vannak előttünk csúnya dolgok és még Ambert is bajba kerüljük. Futottam már össze az elmúlt egy évben nagyon kellemetlen alakokkal, azt hiszem nem csoda, hogy igenis rossz előérzetem van és nem tudok úgy hozzáállni ehhez, hogy megoldjuk és minden rendben lesz. Fel kell készülni a legrosszabbra, akkor nem érhet talán akkora meglepetés és persze nem csalódsz akkorát, mint ha remélted volna, hogy minden rendben lesz.
- Jól van, mutatod majd az utat, úgy jó lesz? - pillantok oldalra, amikor már elindultunk, hogy visszasétáljunk a motoromig, amikor már elköszöntünk Amberhöz is. Nem ismerem őt még annyira, de nagyon remélem, hogy nem fog bajba kerülni nélkülünk, ha netán olyasmibe tenyerel, amibe nem kellene. Azért érthető, ha aggódom, részben mert minket is veszélyeztethet, ha kiderül, hogy a saját szakállára kezdett el nyomozni és visszavezetik mondjuk a családunkig a szálakat. A gondolataim már megint messze szállnak, csak arra eszmélek fel, hogy Hope újfent... kioktat. Tudom, hogy nem annak szánja, de ettől még valahol erről van szó. Csak halkan sóhajtok egyet. Nem vagyunk egyformák, hiába vagyunk testvérek. Én nehezebben alkalmazkodom ehhez, nehezebben találom meg azt a bizonyos arany középutat, bármennyire is szeretném.
- Jól van, az elég ha azt mondom igyekezni fogok és megpróbálom? Amber tényleg rendes, de néha úgy érzem nem látja át a veszélyt és te sem Hope. Néha jobb aggódni, mint utólag ijedni meg és legalább valaki aggódjon hármunk közül. - mert nagyon úgy fest, hogy ők lazán kezelik ezt az egészet. Lehet, hogy az aggodalom fásulttá tesz, de ez a fásult állapot eddig már több kemény helyzetből is kimentett, szóval inkább ez mint a laza elviccelés, hogy aztán a miatt bukjunk el, mert azt hittük minden rendben lesz és nem számoltunk a következményekkel.
- Mennyire emlékszel abból, ahol voltál? - a fagyizás meg volt, szóval... azért kap egy félmosolyt még a bokszolás miatt, de ennyi. Nem tudok egy pillanat alatt elfeledkezni mindenről, az nem megy. Komolyan kezelem a helyzetet, igen talán túlságosan komolyan, de... ettől még így marad a dolog. Nem érdekel, hogy mennyire kellene lazának lennem, én nem tudok ennél lazább lenni, ha megerőltetem magamat, akkor sem. Majd próbálkozom valahogy egy fokkal enyhébb szinten űzni az aggodalmat és meglátjuk, hogy mennyire sikerül.

♫ Listen to the man ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Szervezés indul! ϟ ©

Amber, Aiden &Hope

*Tudom, hogy Aiden min ment keresztül, hasonlóképp vagyok én is, csak ő még értem is aggódott. Na jó, én is érte, ezért sem kerestem fel, de el tudom képzelni azt a poklot amiben az elmúlt másfél évben fürdőzött. Sok mindent el is mesélt, egyedül volt, magányos ami nem túl jó, tekintve, hogy nem mondhatta el senkinek a búját baját. Meg tudom érteni, hogy most nincs jó kedve és ez a fagyizás is miattam van, mert nekem akar jót, de attól még fájhat a rossz kedve és a komorsága. nem hibáztatom érte, inkább azon vagyok, hogy egy kicsit átfordítsam benne a dolgokat, mert nem jó ha állandóan csak rossz dolgokra gondol, veszélyre és mindig ugrásra készen. az kikészíti az embert és ha lelkileg nem stabil akkor később hibákat követ el. Nem tudom mikor lettem ilyen okos, nem is vagyok biztos abban, hogy jól gondolom de azért ennél az álláspontnál maradok. Nekem sem könnyű nevetgélni a jövőnk fényében, de megpróbálom és hála az égnek Amber partner ebben, máris a barátnőmmé fogadtam. Tőlem széles mosolyt kap, a bátyámtól aggódó pillantásokat, végül csupán egy kurta mondatot a kézösszefogásnál, pedig szerintem poén volt a három testőrt felidézni. Pont oylanok vagyunk most mi is, de hát ha nem, hát nem. Ez most nem jött össze, el kell beszélgetnem a bátyámmal az emberi kapcsolatokról, és a pozitív gondolkodásról. Azt hiszem, vagyis nem hiszem hanem tudom, hármunk közül neki a legnehezebb, de ki kell rángatnom abból a mocsárból amibe az élet taszította. Nekem ő a támaszom, azért vagyok most látszólag felhőtlenül jókedvű mert ő velem van, szeretném ha fordítva is igaz lenne, ha rájönne végre, hogy értem már nem kell aggódnia azért mert távol vagyok tőle és nem tudna megvédeni. Tessék, most már meg tud védeni, ez egy fokkal jobb az eddigieknél.*
-Jó lesz, persze. Aztán majd találkozunk és megvitatjuk a dolgokat.
*Bólintok a nekem szánt kérdésre, de nem engedem el Ambert ölelés nélkül. A nyakába fonom a karjaimat, úgy köszönök el tőle.*
-Szia Amber. Örülök, hogy megismertelek és velünk vagy.
*Zsebre dugott kezekkel nézek utána, majd a bátyámhoz fordulok mosolyogva. Azt hiszem otthon a tükör elé állítom és gyakorolni fogjuk a mosolygást, azt szeretném ha a bátyám arca nem lenne olyan komor mindig mint most, néha kell a mosolygás, ha elvicceljük a komoly dolgokat az nem jelenti azt, hogy nem vesszük komolyan, csak megkönnyítjük egy kicsit. Önirónia? *
-Mehetünk. Jó messzire kell majd mennünk, a külvárosba. Raktárnegyed, bontásra ítélt körzet, pillangóház.
*Megint elviccelem, belekarolok és gondolom el is indulunk.*
-Egy kicsit lehetnél kedvesebb Amberrel, olyan cuki lány, annak ellenére, hogy rendőr. Szóval többet kellene mosolyognod Aiden, attól még komolyan vesszük a veszélyt tudod? Most már itt vagyok, megtaláltál, együtt vagyunk. Attól, hogy egy kicsit lazábbak vagyunk még lehetünk óvatosak is, és azok is leszünk. De ha beletespedünk ebbe az egész nyavalyás, francos aggodalomba, akkor előbb-utóbb hibát követünk el. Szóval elrendelek napi tíz perc mosolygást, ez kistestvér parancs.
*Könnyedén belebokszolok a vállába és vigyorgok rá, példát mutatva. Remélem nem veszi rossz néven, hiszen én nem azt akartam mondani, hogy undok és utálatos, mert nem az. szeretem és azt akarom, hogy legalább egy kicsit visszakapjon abból amit elveszített.*

//Jaj úgy imádlak titeket! Szuper volt, folytassuk!! cheers

//

Amber, Hope & Aiden

Komoly vagyok igen, de túlságosan sok minden történt velem, ami miatt kénytelen vagyok komoly lenni. Az utóbbi hónapok, több mint egy éve, az hogy azt hittem talán végleg elveszítettem a húgomat hát persze, hogy kivették belőlem a jó kedvet és a mosolyt. A lányok képesek rá, még Hope is, talán meg fiatalabb, vagy mert nőből van, más jellem, de én valahogy nehezebben teszem túl magamat ezen az egészen, főleg hogy tudom jól, hogy van még bőven sok nehézség előttem, hogy nem elég az, hogy most megbeszéljük lelkesen, hogy megoldásokat keresünk, hogy legyőzzük azokat, akikről egyelőre még semmit sem tudunk... ez ennél sokkal nehezebb lesz! Ők valahogy elfelejtik azt, hogy mennyi minden áll előttünk, hogy mi van akkor, ha nem sikerül, ha elbukjuk, ha csak még nagyobb bajba keveredünk, ha Hope-ot újra veszélynek teszem ki, miközben óvnom kellene őt. Hát ezért nem tudok én nyugodt lenni és ezért nem tudok úgy mosolyogni, ahogyan ők és jó kedvűen állni a fagyizáshoz, csak próbálom valamelyest erőltetni magamra, mert tudom, hogy ők ezt szeretnék.
Hope reakciója persze ettől még, vagy épp e miatt főleg meglep, ez a nagy kézösszefogós dolog, főleg, hogy ahogyan sejti az utóbbi hónapokat nem épp női gyengéd ölelésekben töltöttem el... tök egyedül voltam leginkább és egész jól megszoktam, furcsa most más valamihez alkalmazkodni, főleg hogy ennyi bennem a feszültség.
- Ettől még óvatosnak kell lennünk, mindegyikünknek. - nyomatékosítok azért még egy kicsit, mert még mindig úgy érzem, hogy valahogy nem gondolnak bele az igazi veszélyekbe, pedig nagyon is muszáj lenne. Nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, még csak azt sem tudjuk pontosan, hogy kik és mennyire veszélyesek azok, akikkel szemben állunk. Nekik is bele kellene gondolni abba, hogy veszélyes vizekre evezünk, talán sokkal veszélyesebbekre, mint amiket eddig csak elgondoltak életükben. Komolyan, úgy érzem, mintha itt most csak én lennék az, aki a nehézségekbe is belegondol.
- Köszönjük Amber! Addig mi, felkészülünk, összeszedjük Hope cuccait és... ami még kell. Jó lesz így? - pillantok még a húgomra, hiszen ez most a feladat. El kell hoznunk a dolgait és beszélnie kell azzal a nővel is, ha jól sejtem, bár nem tudom, hogy végül csapódik-e mellénk más, vagy sem, de nem is érdekes, nekem így is jók leszünk. Mindenesetre fizetek, ha mindegyikünk kész és nekünk is érdemes indulni. A motorom a ház előtt van, úgyhogy első körben az a cél, visszasétálunk, nem jöttünk olyan messze, hogy már ide is úgy kellett volna érkezni. Sok feladat vár még ránk, ez nem is kérdés, én pedig egyelőre nem tudok csak úgy lazán nem gondolni ezekre.

//Én is köszönöm, nagyon tuti volt! *-*//

♫ Listen to the man ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Szervezés indul! ϟ ©

Aiden, Hope & Amber

True lies

Úgy érzem, hogy tudok bennük felhőtlenül bízni. A ziláltságuk ellenére nem tűnnek rossz embereknek, csak egymást keresték, vagyis Hope inkább saját magát. Az okokra még nem igazán jöttem rá, hogy a hugica miért is lépett le otthonról, vélhetően ezzel az egész apa szörnyű biológiai cuccokkal kisérletezik dolog lehet a háttérben. Nem akarok faggatózni, én nem vagyok a család tagja, csak abból tudok épitkezni, amit rám bíznak, tippelgetni pedig felesleges, az tévútra vezethet. Aiden nem kapcsolódik bele a viccbe, úgy látom már kellőképpen megkomolyodott a megpróbáltatások hatására, legalább egy halvány mosolyt megérdemeltem volna, ha már itt töröm magam, Hope legalább a viccelődésben benne van ennyire. Én sosem illettem a rendőrkapitány szexista kopói közé, másféle téren vagyok laza, a saját öntörvényűségem sosem talált ott társaságra. Vélhetően ezért is vagyok még mindig ott egy senki.
- Megfelel Hope, izgalmasnak hangzik. Rám fér már az a hülyeség, meg a veszély. – Aiden szavaira meg csak megvonom a vállamat, túl komoly ő nekem. Azért lettem rendőr, hogy szembenézzek, bármivel is találom magam farkasszemet nézve. Hope-ék az elsők, akik ilyen furcsa tudással rendelkeznek, Aidenét még csak nem is láttam, de ami késik... Szóval bár meglepődtem, ha már tudom, hogy mire kell számítanom, akkor talán megbirkozom a dologgal.
- Értem. Semmi baj. Majd... igyekszem rákészülni lelkiekben. Jó kis csapat leszünk, ne aggódjatok. Úgyis kezdtem belehalni az unalomból. Fel vagyok függesztve, és ha vissza is vesznek, azt hiszem csak papírmunkára. Nem akarok titkárnő lenni. – És persze a dacos kislány látszatát sem akarom előttük kelteni, holott elég akaratos vagyok, általában együtt dolgozom, így flegmán veszem tudomásul, ha beosztanak járőrözni mellém valakit. Többségében kiöregedő nagydarab zsarukat, akik valóban úgy zabálják a fánkot, ahogyan azt Hope is lefestette. Na igen, csak ahogyan én festek az egyenruhában, a beosztott társak engem lesnek álló nap ahelyett hogy a rosszfiúkra koncentrálnának.
Végül összegyűrögetem a szalvétát, amivel az előbb megtöröltem a számat, majd az apró galacsint egy valószinűtlenül messzi kukába dobom. Más erre nem lenne képes, én csak a saját ügyes célzásomnak tudom be, fel sem merül bennem, hogy ugyanolyan lennék mint Aidenék. Végül amolyan Batmanes hangsúllyal bólintok.
- Utánanézek. – Úgy gondolom, hogy már talán végeztünk is, hiszen felesleges túlbeszélni a dolgokat, így is rengeteg új élménnyel gazdagodtam ezúttal. Nincs más dolgom, mint utánajárni ennek a birtoknak, és a különös vezetőjének. Miután már kiittam a jeges kávémat, csak nevetve bólogatok Hope lelkes felkiáltására. Már tudom Aiden számát, ő is az enyémet, most kell majd pár nap, amíg visszamegyek a rendőrségre, és elvégzem ezt, hiszen csak úgy besétálnom feltűnő lenne, hogy fel vagyok függesztve. Majd kitalálok valami indokot, mittudomén veszek egy páfrányt az irodába, és azt locsolgatom. Vagy... viszek fánkot a fiúknak, az sosem árt. Vélhetően itt elbúcsúzunk, és elindulok a dolgomra. Most éppen megnézni, hogy a fiatal kislány a szomszédból hogy sétáltatta meg a kutyusomat.

//Köszike, csúcsok voltatok *.*//

Amber, Aiden &Hope

*Amber egész jól veszi az akadályokat, bár az is igaz, hogy még soha nem mutattam meg a képességemet olyannak akinek fogalma sem volt ilyesmiről, különlegességről, veszélyről, mutánsokról. Azt sem tudom, hogy én fordított esetben hogyan reagáltam volna, de határozottan pozitívnak gondolom a hozzáállását. Ez azért nem semmi, eddig is bíztam abban, hogy segíteni fog, vagy inkább erősen reméltem, de most már biztos vagyok benne. Aidennek sikerült megtalálnia a lehető legjobb személyt és még tök csúcs is a csaj. Nagyot csalódnék a bátyámban ha az ügy végére nem jönne össze vele és fordítva, már most is repked valami közöttük amikor egymásra mosolyognak, de tudom, hogy Aiden esze jelenleg egészen máson jár. Hát remélem hamar Amber fenekén is járni fog.
Egy pillanatra megáll bennem az ütő amikor a pénzről beszél de aztán két dolog is közbeszól, hogy ne kapjak frászt. az egyik, hogy Amber elneveti magát és Aiden is jól reagál, ebből gondolom, hogy csak viccelt, másrészt anyámat is eszembe juttatja és azt a tervemet amit nem rég találtam ki, nem véletlen, hogy elkértem Amber címét. *
-Néhány jó szóval, nagy adag hülyeséggel és száz százalék szívdobogtató veszéllyel.
*A tréfára tréfával válaszolok, bár ha jól belegondolok egyik sem esélytelen a befutóra. ezek után egy kicsit magamba fordulok és csak hallgatom őket ahogy máris belemerülnek a megoldásokba. Kerítenem kell egy kis időt, hogy egyedül legyek és felhívhassam anyánkat, Aiden nem tudhat róla, vagy legalábbis előre nem. Ha később rájön az már nem gond és ebben az esetben azt a mindig bejövő kamasz taktikát alkalmazom ami arról szól, hogy könnyebb utólag bocsánatot kérni mint előre engedélyt. Gondolataimból a láncfűrészes gyilkos emlegetése ráz fel, kikerekedett szemekkel meredek Amberre, elképzelni sem tudom hogyan képes mindezt kezelni. Erősebb mint gondoltam, de biztosan nem látott még olyat aki a mérgemtől fuldokolva, kínok között halt meg. Az emlék ellenőrizetlenül tör fel belőlem, megborzongok, ha látják legfeljebb a láncfűrészesnek titulálják. Elmarom Amber kivikockás poharát és rásimítom mindkét tenyeremet, csak bámulok a pohárba és míg ők a suliról beszélgetnek én a jégrácsokra koncentrálok, szép lassan bontogatom ki akár egy sor csomót a madzagon. Mivel a kezemmel körbefogom a poharat, senkinek nem tűnhet fel, hogy újra folyadék lesz a szilárd kiviből. Végül én is kérem Ambert, hogy segítsen, Aiden pedig bátorítón megfogja a kezem. Rápillantok és elmosolyodom, el sem tudom mondani mennyire hiányzott mindez. A gondoskodása, a figyelme és az a biztonság amit magából sugároz. Mekkora egy hülye voltam amikor nem hozzá mentem, bár még mindig ott van bennem az érzés, hogy ennek ellenére jól döntöttem. Szóval maradéktalanul határozatlan vagyok. A másik kezemmel megfogom Amber kezét és Aidenére teszem, így már három kéz fogja azt a poharat. Olyan mint egy eskü.*
-Oké! Együtt csináljuk. Egy mindenkiért, mindenki egyért!

Amber, Hope & Aiden

Kell a segítsége, még ha az igazsággal a frászt is hozzuk majd rá, de akkor is szükség van rá, hogy valaki olyan álljon mellénk, aki jobban belelát a rendszerbe, mint mi. Hope régóta bujkál már, én pedig nem vagyok más, mint egy szabadúszó világmegmentő... húgmegmentő, hiszen eddig azt se tudtam, hogy mi fán terem az igazi harc, az utóbbi évben pedig volt már mindenben részem. Megtanultam pisztolyt használni, önszorgalomból, bár persze a képességem az, ami a legtöbb esetben kisegített a bajból, nem egy fegyver, amihez még nem értek olyan igazán jól, de a kemény helyzeteket ettől még meg kellett tanulnom kezelni, és nem volt könnyű. Amber ezt tanulta, és pont e miatt van, hogy nem tudok vele együtt nevetni, amikor megkérdezi, hogy mennyit fizetünk. Tudom, hogy viccel, de ez a téma most túlságosan komoly, vagy én magam lettem az utóbbi hónapokban túlságosan komoly? Magam sem tudom, talán nem is igazán számít, csak ez van és kész.
- Köszönjük Amber, hogy... ez nem jelent akadályt. - a veszélyre értem és arra, hogy szembe kell mennie a sajátjaival, a rendőrséggel, ami biztosan azért nem olyan egyszerű, mint amilyennek most beállítja. Hálásak vagyunk neki, ezt tudnia kell, de azt is, hogy pénzünk nem sok van. Az én készleteim is megcsappantak már, arról pedig természetesen nincs fogalmam, hogy Hope majd titkon akar anyánktól segítséget kérni. Én biztos, hogy nem fordulnék hozzá... bizonyította már, hogy őt ez az egész teljességgel hidegen hagyja.
- Elhiszem, de ez azért más. Láthatsz olyan cifra dolgokat, amik talán a... láncfűrészes gyilkosnál is durvábbak. - oké pozitív életszemlélet, meg miegymás. Majd próbálkozom és nem elijeszteni akarom, inkább csak felkészíteni. A húgom megfagyasztott egy pohár limonádét... azért ez nem nagy cucc. Ha az én képességemet látná, vagy Hope támadóját, az azért kapásból más lenne, akkor lehet hogy nem csupán a szeme kerekedne el, hanem esetleg másképp reagálna, de ezt még ráérünk kideríteni, csak az a fontos ,hogy ne éles helyzetben derüljön ki, hogy esetleg mégis pánikba esik. Azért azt nem szeretném, úgyhogy majd mindenképpen szép fokozatosan fel kell őt készíteni.
- Talán, de én sem tudom. Azt sem, hogy mit is jelentene, ha oda mennénk, hogy veszélyes lenne-e vagy sem. Igen, azt hiszem jó lenne, ha utána néznél, ha lehetséges. - pillantok az utolsó mondatnál immár Amberre. Igen, jó lenne, ha több információnk lenne arról a helyről, mert egyelőre nem tudjuk, hogy ki a fickó, hogy milyen az iskola, hogy nem rejt-e több veszélyt, mint amennyi reménnyel kecsegtet. Azt már legalább megtanultuk mindketten, hogy óvatosnak kell lennünk. A húgom szavaira nem tudom megállni, hogy ne fogjam meg a kezét, ha már szabad persze. Csak, hogy megszorítsam, hogy a tekintetemmel azt sugalljam neki "Nem lesz semmi baj, megoldjuk." Normális élete lesz majd, én... én gondoskodni fogok róla. Nem fektethetjük minden bizalmunkat Amberbe, hiszen őt sem ismerjük, csak remélhetjük, hogy tud segíteni és akar is.
- Szóval akkor... benne vagy? - pillantok aztán újra a rendőrnőre. Remélem... tényleg remélem, hogy segít és azt is, hogy tud nekünk segíteni, mert az, hogy esetleg akar még önmagában nem minden, az a kérdés, hogy vajon együtt meg tudjuk-e oldani ezt, netán segítséget tudunk-e kérni abban az iskolában mondjuk.

♫ Listen to the man ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Szervezés indul! ϟ ©

Aiden, Hope & Amber

True lies

Valahol egy ponton eldöntöttem, hogy kedvelem őket, akkor nem számít, ha meghökkentő ötletekkel állnak elő, vagy éppen teljesen leesik tőlük az állam, amikor a kivilé megfagy. Sosem láttam még ilyesmit, elsőre tűnhetne cirkuszi mutatványnak is, én mégis úgy vagyok vele, hogy soha nem tettek még semmit ellenem, pedig Aiden elég izmos pasi, amikor nem figyelek ki is törhette volna a nyakamat, vagy ha átverés lenne az egész, elcsalnak a kamudumával valami elhagyatott gyártelepre, ahol aztán végigmegy rajtam az egész geng. A srác tartotta a szavát, nem volt egyetlen hibás pont sem a sztorijában, valóban csak a hugát akarta megtalálni, aki egy cserfes, de rosszsorsú kislány, amolyan mindenki őt választaná sógornőnek típus. Nem mintha eddig Aidenre úgy néztem volna, túl munkamániás vagyok, ráadásul ha összeadjuk a közösen eltöltött időt, alig jön ki pár óra, amiből főleg Hope volt a központban, így ezt a témát passzolom is magamból. Logikus, hogy ha kivillant a vádlim, akkor odatévedt a szeme, ez még nem jelzésértékű, az lett volna a beteg, ha nem kapcsol be az automatikus pasi üzemmód.
- Beépített kémesdi? Tetszik, egészen jól hangzik, végülis egy rendőrnek miért ne lehetnének magánügyei? Azért vagyok a hivatalban, hogy egy kicsit többet lássak belőle. És mennyit fizettek? – Vigyorodom el, természetesen csak viccelek, szó sincs róla, hogy akár egy centet elfogadjak, így nem is szánok a poénra egy pillanatnál többet, még hatásszünetet sem, csak hallgatom őket tovább, valami konkrétum azért kéne, mondjuk az apjuk neve, vagy ilyesmi.
- Tudod Aiden engem gyilkossági ügyekhez szoktak hívni, amikor valaki láncfűrésszel téved be egy tinibulira, meg ilyesmi. Láttam már cifra dolgokat. Hát nem mondom, hogy nem hozzátok rám a frászt, de azért csak nyugi, ettől még a bugyimban maradok. – Darálom le a választ most már üdvözültebb mosollyal, végre valaki rám bíz titkokat, és nem csak egy porszem vagyok, miszerint Jennings kifelé, nem rád tartozik. Ez Adam kedvelt mondása, de azért a seggemet a hét nyolc napján letaperolná. Meg berángatna az őrsön a klóba, de ezt hagyjuk is. Nem dőlök be neki, mint régen. Hope-ra egy kedves mosolyt vetek, tényleg nincsen semmi baj. Leküzdöttem most már az előbbi riadt félelmet, másfelől nem akarom, hogy a kicsi szőke lány miattam veszítse el a reményt.
- Nem hallottam még erről az iskoláról, de utána nézek, és ha találok valamit, hárman megyünk el. Nem akarom, hogy bármelyikőtök is fellelkesülve eltűnjön, ha csináljuk, együtt csináljuk, oké? – Naná, hogy nem akarom, hogy bujkálniuk kelljen. Ha mások is ilyen különlegesek, akkor szívesen segítek a testvérpárnak hogy a helyzetük egy kicsit jobb legyen. Már csak az a kérdés, hogy mikor találkozzunk ismét. A jeges kávét Hope nem tudja megfagyasztani talán még jobban, mégis hamiskás mosollyal méregetem az italomat, hogy nem lesz-e rajta változás.

Amber, Aiden &Hope

*Teljesen együtt érzek Amberrel, nem lehet könnyű mindazt megemészteni amit kiterítek elé mint egy csomag kártyát, de nekem sem könnyű beszélni róla. Akkor sem volt az amikor először jelentkezett nálam a képesség, rettenetesen meg voltam ijedve, pedig akkor már tudtam az ilyesmiről, hiszen Aiden megosztotta velem a sajátját. Már akkor is csak ő volt nekem igazán, de ezt nem vettem észre. Apánk aranyos volt meg minden, tényleg próbált segíteni nekem a maga módján, azt sajnos egyikünk sem tudhatta, hogy mindez később vissza fog ütni. Anyánk pedig….ő olyan volt mint egy strucc aki a földbe dugta a fejét, a vele kapcsolatos dolgok azonban csak tegnap este óta kezdenek kivilágosodni és testet ölteni. Próbálok normálisan viselkedni, mintha nem most fagyasztottam volna meg egy pohár gyümölcslét, de csak azért, hogy a körülöttünk ülők ne vegyenek észre semmit. Attól még ez az egész roppant komoly dolog és a mérgező váladékaimról még nem is meséltem. Csak lassan és fokozatosan szabad Ambert beavatni, nehogy elrohanjon. Azt nem feltételezem róla, hogy bárkinek is beszél rólunk, de lehet, hogy majd nem akar segíteni. Talán egy kicsit gonosz dolog tőlünk, hogy megvárjuk míg nyakig benne van és nem mondhat nemet, de majd valahogy kiengeszteljük. Másképp nem lehet, később ő is be fogja látni, kétségbeesésünkben nem válogathatunk az eszközökben. *
-Ha van is valahol nyoma mindennek, bár kétlem, azt kellene megtudni merre vezetnek. Bizonyítékot nem fogunk találni, de embereket igen, olyanokat akik rosszat tettek. Ebben segíthetnél.
*Ahogy Aiden is mondta, minden bizonnyal eltűntettek mindent, de hátha hibáztak, főleg azután, hogy én kikerültem a látóterükből. Persze régen volt már sok idő eltelt, de talán….talán még nem késő. Viszont sok mindent láttam és olyan embereket is akik nagyon magas szinten léteztek, ha csak egy fénykép is a kezünkbe kerül és felismerem, már jó nyomon járunk és tudjuk kinek a háza táján kell feltúrnunk az avart. *
-Sajnálom, bocsi. Másképp nem tudtam megmutatni.
*Egy kicsit azért lelkiismeret furdalásom van amiért megijesztettem, látni az arcán, bár nem csak az én kis mutatványom verte ki nála a biztosítékot, az egész történet úgy ahogy van félelmetes. Aiden próbálja dicsérni és bátorítani én meg megfogom a kezét. Önkéntelen mozdulat, vigasztalni szeretném, de lehet, hogy nem éppen a legjobb módszert választottam a megnyugtatására azok után, hogy szilárddá varázsoltam az üdcsijét. Amber nem hallott arról akiről a katona mesélt de Aiden igen, szóval mégis létezik. Akkor viszont minden más is igaz lehet és érdemes lenne ezen a nyomon elindulni. Ezen is. Ám előbb Ambert kell rábeszélnünk, hogy ne rohanjon el. *
-Igen, Xavier volt, most már emlékszem. Akkor igaz lehet az iskola is? Hogy olyanok vannak ott mint mi?
*Ezt halkabban mondom mert elég különös lehet más fülének ha azt hallja, „olyanok mint mi”. Még ha nem is hallott mutánsokról, elég ha valami egészen mást képzel a szavak mögé, szóval nem hiányzik a kombinálás. *
-Amber. Szükségünk van rád. Nem tudom kiben bízhatnánk, de te ott voltál Aidennel végig és megtaláltál, segítettél neki. most nekem is segíts légy szíves, különben egész életünkben bujkálnunk kell.
*Ha nem sírtam volna el az összes könnyem és nem keményített volna meg eléggé az elmúlt másfél év, akkor most könnyekben törnék ki. Látom Amber arcán a félelmet, de én is félek és Aiden is fél. Az lenne baj ha nem tennénk. Bele fogunk ugrani az ismeretlenbe és az mindig félelmet keltő, ez természetes, de akkor sem adhatjuk fel. Mi azt sem tudjuk hol kezdjük, hol keressünk és a legtöbb helyre be sem jutunk, Amber azonban igen. neki van tapasztalata a sorrendet illetően, tudja mi lehet az első lépés és mi az amit ara kell építenünk. A többit pedig majd megoldjuk mi ketten Aidennel, amikor már ott leszünk. Azért még én is bátorítóan Amberre mosolygok, talán ettől kicsit jobb lesz a hangulata, hacsak nem rontottam el azzal végleg, hogy hozzáértem. Azt már szerencsére képes vagyok úgy ahogy irányítani, és ha mégsem, akkor érzem amikor a méreg szétáramlik a testemben, most nem történik meg, ezért nyúltam a keze felé. *

Amber, Hope & Aiden

Azt hiszem innentől jön majd a nehezebb része a dolognak, hogy beadagoljuk neki azt is, hogy mire vagyunk képese. Az már egyértelmű, hogy nehezen viseli a kacifántos sztorit, meg persze, hogy rá van szükségünk, de az, hogy e mellett olyasmik bújnak meg a háttérben, amit talán nem is tud kezelni... azt hiszem érthető lesz, ha mondjuk első körben rendesen befagy és nem tud majd mit kezdeni az egésszel. Na ezért van, hogy nem én kezdek a mutogatással, mert azt talán még nehezebben kezelné. Ha szép fokozatosan adagoljuk neki az információkat, akkor remélhetőleg nem lesz majd különösebben probléma végül. Persze szóban még nem olyan riasztó a dolog, azt épp ezért csendesen figyelem, ahogyan Hope kis rögtönzött bemutatót tart. Na igen, nem lep meg, hogy ez már azért rendesen padlóra küldi az állát, én is így lennék vele a helyében normál esetben, mégis kikívánkozik egy mosoly a reakciót látva.
- Elhozni? Nem hiszem, ha volt is erről információjuk, biztos, hogy eltussoltak mindent és nem nagyon találnánk semmiféle aktát. A nyomozás... te több helyre bejuthatsz, mint mi, megfigyelhetsz. Vannak olyanok, akikről szerezhetsz anyagot. - az apánk kollégái teszem azt, vannak bőven olyanok, akik érdemes lenne kicsit felülvizsgálni, csak hogy tudjuk ki lehet még benne apa közvetlen munkatársán kívül. Az biztos, hogy a család nagy barátját kell először górcső alá venni, esetleg átnézni egy adatbázist, hátha lesz ott olyan, akit Hope felismerhet, de kétlem, hogy katonai aktákhoz hozzájuthatnánk, esetleg ha betörünk olyan rendszerbe, de ez végképp kockázatos.
- Azért egészen jól kezeled. - eresztek meg még egy újabb mosolyt is, mert tényleg, nem dobta le magát a földre visítva és az első áll leesés után sikerült feldogoznia a keményebb információkat is, úgyhogy egyértelműen egészen jól viseli. Azt hittem, hogy egy fokkal jobban ki fog majd akadni. Aztán már a húgom szavaira figyelek.
- Xavier, rá gondolsz? Van egy iskolája? - na ezt nem tudtam, csak még pár várossal arrébb találtam meg könyvtárban a könyvét, vagy valami diploma munkát. Egészen sok példányban jelent meg ahhoz képest, hogy csak egy szimpla diplomamunkáról van szó, de annyi szent, hogy elég ütős információk vannak benne. - Utána nézhetsz, de azt hiszem az már az utolsó lépés lesz. Menedék... ha van ilyen Hope-nak, de.. előbb rendezni kell ezt az egészet és ez a mi dolgunk, nem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. - az első lépés utána nézni azoknak, akiknek köze van a családunkhoz, aztán persze azoknak, akikhez Hopenak volt köze, valahogy kideríteni az arcuk alapján, hogy kik lehetnek.

Aiden, Hope & Amber

True lies

A testvérpár rendkívül szimpatikus, már szinte el sem tudom képzelni őket egymás nélkül. Ellenben ez az egész furcsaság, hogy különleges... tulajdonságokkal rendelkeznek, nagyon szíven üt. Nem érzem ugyan árulásnak, hogy Aiden nem mondta eddig, Hope megtalálása mindennél fontosabb volt, ráadásul nem voltunk abban a nagyon bizalmas viszonyban, hogy rámbízza a titkát, igyekeznem kell változatlanul úgy nézni rájuk, hogy kedvelem mindkettőt. Hiszen kedvelem, még rövid idő alatt is egyetlen barátaimat látom bennük, akik felé az ember lehet egy kicsit elfogultabb. Türelmesen végighallgatom hát őket, és hatalmas barna szemeket meresztek ugyan, a végefelé még egy hűsítő jeges kávét is rendeltem, amit szívószállal szürcsölgetek egészen a jeges agyfagyásig. Nem úgy tűnik, mint ha viccelnének, már ránézésre is mindkettőnek hányattatott élete volt a vagyonos háttér ellenére, így nincsen okom kételkedni a szavukban, csupán a saját kompetenciámat kérdőjelezem meg. Mit is tudnék én tenni. Való igaz, többet, mint a civilek, ettől még nem látom hogyan is vállalhatnék szerepet veszélyes vírusokkal játszadozó tudósok játszmájában. Ha megmondják adom hozzá a nevemet, csak tudni kéne, hogy mit is tegyek. Elküldöm a torkomba az utolsó cseppeket, majd nagyot nyelve járatom tekintetemet Hamiltonék között. Cukik, meg minden, lássuk, hogy jól értem-e.
- Elég extrémül hangzik, de... – Nézek nagyot, amikor a félrerakott kivilém merő jégkockává változik, ez azért csak nem lehet véletlen. Nem akartam már meginni, direkt váltottam végül a kávéra, ezek után már naná, hogy nem fogom.
- Te atyaúr... isten! – Mérem végig most már nagyobb bámulattal Hope-ot, Aiden tudására már nem is merek gondolni. - Nem, valóban nem játszom a kinevezésre, a kirúgásnak meg amúgy is a szélén táncolok, szóval mindegy is. Mit kéne tennem? Elhozni valamit? – Nézek a srácra, végülis... a kedvéért miért ne tenném meg? Nélkülözhető porszem vagyok a gépezetben, végső soron elmegyek polgárőrnek, ha a zsaruknál nem kellek. – Nem, nem ismerek ilyet. De utánanézhetek. Csak ennyi? Vagy máris továbbgondoltátok? – Tűnődően nézek végig a cukrászda többi vendégén, mi van, ha közöttük is vannak ilyen különlegesek, csak nem fedik fel magukat? Mi van akkor, ha nem is tudnak róla? Ez így annyira... félelmetes. Átlagemberek ellen még tudok küzden, de ha nem tudom, hogy mire számítsak? Félek, de tényleg... Kislánynak érzem magam a felnőttek játékában. Riadalmam szép lassan kezd kiülni az arcomra.

Amber, Aiden &Hope

*Oké, eddig is tudtam, hogy Amber rossz ember nem lehet, mert olyan kedvesen tud mosolyogni, már amikor mosolyog, de hát egy rendőr ne mosolyogjon állandóan, szóval az egész normális. Ám, hogy van egy kutyusa, azt nem gondoltam volna. Kicsit tátva marad a szám, de Aiden már nagyon indulni akar, szóval a kutyusra vonatkozó kérdéseimet elnapolom későbbre. A ruhaigényemet kielégítve másra nem is gondolok, amikor azonban megemlíti a sapkát, egy kicsit behúzom a nyakam a vállaim közé, mert olyan érzésem van mintha valami ellenszolgáltatást kérne. Hát ha ki kell fizetni, csak egyet tartok meg…..de aztán csak a sapka marad amim ugyan van de nem hiszem, hogy Amber igényeit maradéktalanul kielégíti. A sok, hosszú, hideg hónap után melyet egy ablaktalan beton helyiségben töltöttem, jólesik a meleg és a napfény, a világért sem mondanék le róla, akkor sem ha hunyorognom kell, neki viszont szívesen odaadom a baseball sapkámat, amit a szobából hozok ki és ártatlan képpel gyömöszölök a kezébe. Kissé megviselt, nem az én fejemen volt először, az eredeti színe nem is látszik de aki az utcán él az ne válogasson. Kész csoda, hogy nem kaptam albérlőket a hajamba eddig. *
-Csak ez van, bocsi.
*Aztán már libbenek is kifelé. Tudom, hogy Aiden képletesen szólva tűkön ül, de nem engedek abból amit sikerült már kiharcolnom. Az idejét sem tudom már mikor volt utoljára ennyire nyugodt napom, ez sem lesz az azután, hogy kitálaltunk Ambernek, de addig, csak egy kicsit, csak pár száz gombóc fagyit hadd egyek meg gondolatok és rémálmok nélkül. Sokat beszélgettünk az elmúlt este de nem eleget, viszont azt tudom, ha Aiden megbízik Amberben annyira, hogy mindent elmondjon neki, akkor én sem foghatom vissza magam, másrészről pedig egyszer valakiben meg kell bíznunk és ha az egy parkoló pályára állított, csakazértis kötelességtudó rendőr, akkor ő a mi Amberünk. Az már nem is érdekel mikor jutunk a végére, az életem úgy sem lesz soha többé olyan mint volt, valójában sosem lesz normális, mert sosem volt az. Hányszor álmodoztam arról, hogy suliba járok, buliba a barátnőimmel, egy kis ideig belekóstolhattam ugyan és imádtam pompomlány is lenni és egész jól csináltam, de mindez csupán álom marad. Akkor is ha megtanulom uralni a képességemet és nem kell félnem attól, hogy ártatlanokat ölök meg egyetlen érintéssel. Már így is elveszítettem másfél évet és azt senki nem adja vissza. Legfeljebb mást nyújthat nekem és Aiden biztosan meg is próbálja, én pedig a ő életét próbálom majd jobbá tenni.
Csak néha tekintek rá, hogy bólintson, hogy tudjam ezt is el lehet mondani, azt is el lehet mondani, végül szinte minden részletet megosztok Amberrel ami, jól sejtettem, kicsit kiakasztja. Megértem, én is kiakadok ezektől pedig az életem részei. Nagy levegőt veszek és megvárom mit mond minderre a bátyám, ő legalább képben van én nem annyira. Bár, az a katona is mondott valamit valamilyen iskoláról, vagy helyről ahol a hozzánk hasonlók élnek de azóta elfelejtettem.*
-Nem vicc, de nem tudjuk megmutatni, legfeljebb csak elmondani. Senki nincs akiben bízhatnánk, valakiben viszont muszáj mert Aiden is mondta, egyedül, ketten nem megy.
*Elő kellene hozakodnom azzal a katonával vagy kivel aki egyszer elcsípett miközben loptam. Aztán eszembe jut, hogy akkor a nyalókát változtattam meg és az végül is nem veszélyes képesség, Aiden sem tud róla. Amber kivi léjére koncentrálok, látom magamban a folyadék rácsát, de leginkább a vízére fókuszálok és lassan de biztosan átrendezem. Senkinek nem tűnhet fel, végül is meleg van és eddig is voltak benne jégkockák, most kicsit több van…mondjuk úgy az egész egy merő jégkocka, vagy jégpohár forma. *
-Ezt mégis meg tudom mutatni, vigyázz, nehogy beletörjön a fogad…..egyébként találkoztam egy fickóval még a télen. az mindegy hogyan, de ő beszélt nekem valami professzorról aki valami iskolát tart fent a hozzánk hasonlóknak. Valami….Xavizének hívták, mármint a proffot. Francia neve volt. Te hallottál róla Amber?
*Mintha mi sem történt volna érdeklődöm tőle az eszembe jutott férfiról, aki talán a segítségünkre lehet. csak épp nem tudjuk hol él, hol van az iskola ha egyáltalán létezik. *

Amber, Hope & Aiden

A fagyizást szerencsére nem húzzuk el nagyon. Tudom, hogy Hope ezt szeretné pedig, csak békésen eszegetni, de nem halogathatjuk a dolgot, muszáj ezt az egészet végül megbeszélni, mert ha nem tesszük, akkor sosem tehetjük fel az i-re a pontot, sosem jutunk a végére és akár az örökkévalóságig is maradnak a kétségek és persze a folyamatos menekülés. Nyugodt életet akarok biztosítani a húgomnak, azt hiszem nem csoda, ha nehezen ülök meg csak úgy békésen a hátsómon és várok, hogy mi jöhet még, milyen rossz dolgok csaphatnak le ránk a jövőben. Ha a veszély elébe megyünk, akkor legalább ennyivel többet érhetünk el és én nem is akarok mást, mint hogy végre rendezett élete legyen az én Hope-omnak. Arra vágyom, hogy újra járhasson iskolába, hogy idővel visszarázódjon a normális életbe, hogy újra barátai legyenek és boldog lehessen. Ehhez pedig az kell, hogy ezt az egészet szépen elrendezzük, és remélem, hogy Amber segít majd nekem benne.. nekünk. Tudom, hogy a húgomat nem hagyhatom ki ebből az egészből, pedig szívem szerint ezt tenném. Az lenne a legjobb, ha őt minél inkább távol tarthatnám a veszélyektől, de tudom, hogy úgy sem zárhatom be egy biztonságos kis ketrecbe, hogy ott tudjam, nem eshet baja, másképp pedig úgy se tarthatom távol.
Csendben maradok, amíg a húgom fejti ki a saját részét. Csak időnként bólintok, de ennél több most nem kell. Tudom már a nagy részét, de csak Amberön múlik, hogy segít-e nekünk, vagy egyáltalán tud-e. Nem kötelezhetjük rá, ebben sajnos teljesen biztos vagyok, de nem tudom, hogy mégis ki másra támaszkodhatnánk. Neki legalább vannak ismerősei, fegyver... jó persze az nekem is, csak épp ő minden bizonnyal gyakorlottabban használja. Már azt hiszem az is valami, hogy először kérdez és nem azonnal elutasító a viselkedése. Érthető, hogy meg van lepve, én sem érteném a helyében elsőre, hogy mi a fene ez.
- Mindketten képesek vagyunk dolgokra... azt hiszem ez valamiféle evolúció, legalábbis olvastam róla pár hónapja egy könyvet. Egy fickó, valami professzor írt erről. Tudod, mint a telekinézis és társai, csak épp nálunk kicsit más. - igen azt hiszem ez olyasmi, amit meg kellene mutatni, de talán nem itt az utca közepén egy fagyizóban, mert a végén még helyből sokkot kapna. Ha más nincs, hát megtesszük, de azért jobb lenne ezt talán még halogatni legalább egy kicsit, ameddig lehet. Hope amúgy se nagyon tudja megmutatni, az ő képessége veszélyes, ellenben az enyém nem annyira, könnyebb megmutatni, de akkor sem akarom azonnal a frászt hozni rá.
- Nem ismerünk mást Amber és te... úgy érzem bízhatunk benned és most ez a legfontosabb, nem az előmenetel, vagy más. Rendőr vagy, van hozzáférésed bizonyos dolgokhoz, több, mint nekünk. - nekünk legalábbis nincs, egyáltalán, tehát csak ő segíthet, ha egyszer senki mást nem ismerünk. Ez az egy lehetőség van, nem tudunk kihez fordulni. Ha egyedül kell, akkor is megcsináljuk, nem tudna meggyőzni úgy sem az ellenkezőjéről senki, vagy arról, hogy ne lépjünk, nem sok választásunk van egyébként sem.

Aiden, Hope & Amber

True lies

- Oké, nekem jó így, felbéreltem egy kutyasétáltatós kislányt, hogy ma vigye el pár körre a kicsimet, ráérek. – Bólogatok, egyátalán nem sietek, és ha nem lenne nyilvánvaló, a bernáthegyimről beszélek, akit egyébként napi négyszer kéne sétáltatni, hogy úgy igazán lefáradjon, és ne legyen depressziós. Kicsit bután érzem magam, hogy Aiden ennyire kiemeli, hogy neki motorja van, nekem meg csak egy robogó, de maradok annál a változatnál, hogy nem bántásból teszi, a nőknek elég a robogó is, most mit flancoljak? Valami nagyobb tervet találtak ki mára, de előtte fagyizunk, így kénytelen vagyok türelmet erőltetni magamra, félretolni a kiváncsiságomat, ha barátokat akarok szerezni, akkor a szocializáció az elsődleges. Megvárom, míg elkészülgetnek, addig a kanapé karfáján ücsörgök, még nincs annyira meleg, hogy kényelmetlen legyen az érzet, jó a huzat a lakásban. Ha Hope is álöltözött, és Aiden is emberi formába sikerült, akkor feltápászkodok, és megindulok kifelé.
- Hope... én hoztam ruhákat, de nincs véletlenül egy baseball-sapkád, vagy kendőd? Már kezd túl jó idő lenni... – Mosolygok Aiden hugára, viszont annyira nem fontos a dolog, hogy komolyan kétségbeesek, ha nem megoldható. Akkor csak végigsimítok a hajamon, s bólintok, hogy indulhatunk.
Úgy látom, hogy a pár órás egymásra találás nem is volt olyan rövid idő, egész jó összehangot mutatnak, mintha mindez meg sem történt volna. Azért ennyire nem becsülöm le a helyzet komolyságát, biztosan nyomot hagyott bennük, hogy egymás nélkül kellett ki tudja hány hónapot eltölteni, és félek attól, hogy amikor ez még elő fog törni, nekem kell a villámhárító szerepét eljátszani. Kérdés, hogy mennyire lesz hozzá erőm, valahogy nem vagyok egy társasági ember, hol elhalkulok, ha úgy érzem, nem tudok érvényesülni, máskor pedig észre sem veszem, hogy másoknak mik az igényei. Rosszul vagyok becsavarva. A fagyizó talán nincsen annyira messze, szívesen fogom őket beszélgetőre, hogy minél többet megtudjak róluk, hiszen egyiket se ismerem még számottevő ideje.
Első körben általános dolgokról beszélünk, hogy ki mit szeret nézni a tévében, aztán rájövök, hogy rossz a téma, hiszen Hope hajléktalanként élt, Aidennek meg fontosabb dolga volt, mint a tévét kapcsolatni. Az én életem annyira kiüresedett csak, hogy munka után még rendeltem egy kínai kaját, és néztem a sokadik ismétléseket az aktuális párkapcsolati sitcom-okból. A fagyizás ellenben tényleg jó ötlet volt, közepes mennyiségű, azaz három gombócot tömök magamba, nem fogok belehalni, és nem ez rontja el az alakomat teljesen.
Miután én is kész vagyok a három gombóc banánnak (ami jó, azt nem variáljuk) akkor még rendelek magamnak egy kivilét, hogy enyhítsem a tömény édeset, jégkockák úszkálnak benne, miközben szürcsölgetem, és a testvért fürkészem.
Előbb Aiden szavai, amelyek afféle felvezetés... azonban Hope döbbent meg jobban. Türelmetlenül dobolni kezdek az asztalon, vörösesbarna tincseim a szemeimbe hullanak, zavarba jövök.
- Ennyire bíztok bennem...? Hát köszönöm, de... Na jó, nem mentegetőzök, gondolkozom... de miféle képességre gondolsz? Elég komolynak tűntök, akkor ez nem vicc, ugye? – Ráncolom a homlokomat, valahogy még emésztgetem a hallottakat. Azért jó lenne, ha valahogy ki is fejtenék... Meg hát mit tudnék kezdeni egy tudssal... Egyátalán él még?
- Hadsereg? Árulás...? Jesszusom, és én hogy jövök a képbe? – Kérdezek rá hümmentve, elég mezei egérnek érzem magam ahhoz, hogy hirtelen oknyomozó riportert játszak. Már az is csoda, hogy Hope-ra ráleltem, na de hogyan tovább? Ehhez kell még egy kör fagyi. Legalább.

Amber, Aiden &Hope

*Nem ismerem ezt a városrészt ahol Aiden lakik, szóval én is kíváncsian nézek rá mikor szóba kerül a fagyizó megközelítésének módja. Szerencsére nem kell sokat várnom arra, hogy végre az egyik kedvenc és régóta nélkülözött édességemnek nekiessek, örömmel fogadom a sétálást és máris veszem a tarisznyámat ami jelenleg az összes holmim. Majd utána elmegyünk a többi cuccomért ami remélem még megvan, elvégre az előző este kellett volna találkoznom dr. Victoriával ami Aiden miatt elmaradt, így veheti nemlegesnek a válaszomat miszerint bárhova vele megyek. Azt nem mondom, hogy nem sajnálnám ha már nem lennének meg a cuccaim, de végül is ami a legfontosabb az nálam van és most már van néhány váltás ruhám is Ambernek köszönhetően, normális ruhám, ami nem nagy rám és nem ütött-kopott, elhasznált. Igaz, még ezek is messze vannak attól a stílustól és korábbi igényemtől amiről le kellett mondanom az elrablásomat követő időszakban, de azóta sokat változtam, sok mindent megtanultam elsősorban magamról és más dolgok váltak fontossá. Amber ruhái tökéletesen megfelelnek a mostani Hope-nak. Mikor Aiden megjelenik némi tollászkodás közben, szemöldökemelgetéssel kísérem elégedettségemet. Eddig is szédítő volt, de most ha lehet mondani, újra azt a régi Aident látom aki megmosolyogtatott, aki mesét olvasott nekem, aki minden akadályt leküzdve mellettem állt. Mondhatni a felkeléshez képest emberibb formája van, lopva Amberre is nézek, hogy lássam a reakcióit, az nem létezik, hogy nem akad meg a szeme a bátyámon.
A fagyizóhoz menet hagyom őket egymás mellett menni, néha még le is maradok egy kicsit nem titkolt szándékkal, gondolom Aiden szemet forgat ezen, Amber meg nem érti. Később a kötetlen beszélgetésbe sem igazán kapcsolódom be, tőlem csak annyit hallhatnak ahogyan minden egyes falat után élvezettel hümmögök, nyammogok. Sokfélét kértem, azt mondtam Aidennek, ma kirúgunk a hámból fagyi terén, szóval kértem tuttifruttit, vaníliát, rumos diót, karamellt, kávét és pisztáciát, természetesen jó nagy adag színes cukorszórással. Régen volt részem olyan luxusban, hogy üvegkehelyből, kanállal egyem a fagyit, nem róható fel, hogy szerettem volna maradéktalanul kiélvezni minden egyes falatot, ám amikor az utolsónál tartottam, Aiden nagyon jelentőségteljesen nézett rám. Nem tudom nem észrevenni hiszen még a torkát is megköszörüli. Sóhajtok egy nagyot amolyan „jó, értem” pillantással kísérve, belecsörrentem a kanalat a kehelybe és felemelem a kezeimet, jelezve, hogy én készen állok, minden igényem kielégítve, mondhatja. Amit ő oszt meg Amberrel nem kavar fel, a nehezebbik része nálam van és el kell azt is mondanom bármennyire is fájdalmas visszaemlékezni rá. Sok részletet Aiden sem ismer, a legrosszabbat azonban elmondtam neki. Közelebb hajolok Amberhöz és lehalkítom a hangomat, nem lenne jó ha a közelünkben bárki meghallaná.*
-Az apánk tudós volt, ismert vegyész. Tőrbe csalták velem fenyegetve. Elraboltak és megzsarolták, hogy….biztosan hallottál arról amikor egy egész iskolányi diák megfertőződött valami halálos vírussal. Nos, az ő volt, de csak azért tette mert az én életemet féltette, később….nem tudta feldolgozni a tettét. S mindezt a család legjobb barátjának hitt ember tette vele, az akiben mindannyian megbíztunk. Az egész azonban nem ezért bonyolult hanem…
*Aidenre nézek, ha beavatjuk Ambert, mindent tudnia kell. Nem kérdés, de azért várom, hogy megerősítsen, hogy mondhatom-e. Aztán amikor bólint, egy nagy sóhajjal folytatom.*
-Nos…öööö….van még más titok is. Én…nekem van egyfajta képességem, ami fegyver lehet mások kezében és ezt akarták kiaknázni amikor rájöttek. Apánk tudott róla és segíteni akart de az asszisztense rossz útra tévedt, elárulta őt is és engem is, az egész családot. Bekerült a képbe a hadsereg, magas rangú tisztek és gyanítjuk, hogy itt nem állt meg a folyamat. Ezért nem mentem haza miután sikerült megszöknöm.
*Azt hiszem egyelőre ennyi elég, a lényeget elmondtam, ha mindezt feldolgozza jöhet a többi. A képességem részletezése, Jason meggyilkolása, a fogva tartásom alatt véletlenül megtudott részletek.*

Amber, Hope & Aiden

- Elsétálunk a közeli fagyizóig, aztán utána visszajövünk a robogódért, meg a motoromért. Hope majd felpattan mögém. - hiszen ide is úgy jöttünk, nem hiszem, hogy ezt érdemes megbonyolítani. Nem gondolom, hogy taxira kellene költeni az egyikünknek sem férne bele a pénztárcájába, vagy ha mégis akkor is úgy gondolom, hogy bőven vannak értelmesebb dolgok, amikre költhetünk. Nem hiszem, hogy Hope olyan sok holmival rendelkezne, hogy ne férne el egy hátizsákban, maximum azt majd még magunkkal viszünk és akkor mindent be lehet pakolni neki, amit el akar hozni onnan.
Amíg a lányok is elkészülnek teljesen addig én is rendbe szedem magam. A fánkomat majd útközben bedobom, a kávé így reggelre úgyis csak kimarja a gyomromat, annyi azért nem fog ártani, szóval egy gyors hajfésüléssel egybekötött fogmosást ejtek meg, miután felkaptam végre az utcai szerelést. Farmer és persze egy lazább póló felülre. Mivel Amber elég lazán öltözött fel ezért ha jól sjetem akkor nincs odakint túlságosan hűvös, nem kell nagyon beöltözni. Aztán már mehetünk is a fagyizásra. Van a közelben egy csendes kis hely, ami tökéletes lehet arra, hogy beüljünk és szerencsére elég nyugodt is ahhoz, hogy ne legyen kimondottan nagy tömeg, ami esetleg zavarhatja az embert. Mutatom hát az utat nekik, hogy aztán kiadósan rendeljünk magunknak szép kis adagokat. Persze még közben sem lehet itt semmi komolyról beszélni, biztos, hogy akkor csak a megrovó pillantást kapnám meg, szóval csendben maradok, amíg eszegetünk, maximum általános témákról ejtünk szót és kicsit talán még én is el tudom engedni magamat annyira, hogy elidőzöm néha pár pillanatra Amber arcán. Hát no... szép nőről van szó egyébként, annak ellenére, hogy Hope szavai ellenére is nem miatta akarok rendőr lenni, egyszerűen csak ez a munka passzolna hozzám azok alapján, amiken az utóbbi időben keresztül mentem. Nem tudnék már visszaülni az iskola padba és újra nyugodt és békés diákká válni, aki régen voltam bulikkal, meg szórakozással.
Az utolsó kanál fagyi is végül eltűnik az asztalról akkor köszörülöm csak meg a torkomat és pillantok a húgomra, mondhatni engedélyt kérve tőle, hogy kezdhetünk-e már komoly dolgokról beszélni, no meg, hogy őt mennyire zaklatja fel egyáltalán ez az egész.
- Szóval segítened kellene nekünk, ha lehetséges és nem lenne gond. Az a helyzet, hogy... Hope nem térhet vissza csak úgy az életéhez. Elrabolták és az egész családunk zűrös ügyekbe keveredett. Előbb meg kell oldanunk, csak épp nem tudni, hogy kik vannak még benne. - Hope-ra pillantok, átadom kicsit a szót, hiszen azt ő tudja jobban elmondani, hogy mi történt vele. Nálam mondjuk sok anyag van, azokról majd úgyis beszélek. Minden, amit az apánk halálával kapcsolatban össze tudtam szedni, ami fontos lehet, csak még össze kell rakni a kirakós darabjait, ez lesz a nehezebb feladat, hogy végre átlássuk, hogy mi is itt a nagy helyzet.

Tárgy: Re: Fagyizás, tervszövögetés és a többi