Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Még hetek vannak hátra a nagy buliig, nem akarok semmiféle fennakadást. Az emberek, akiket magam köré gyűjtök, szokás szerint egyetlen alkalommal lesznek a társaim, nem szándékozom senkihez kötődni, hogy később a betegségemből kifolyólag ne emlékezzek rájuk, hogy mi is történt pontosan. Le szoktam szögezni már az elején, hogy a végén elvállnak útjaink. Most Travers jelezte, hogy van egy ügyfél, soron kívül, aki nem keveset fizetne a közreműködésemért, a részleteket majd személyesen. Az ügyvédem kiváló közvetítő, egyben szűrő is, hogy ne ugorjak bele semmi hülyeségbe, még ha én magam pont az ilyen extrém dolgok híve vagyok. Hiába aggódik értem, végtére is a barátom, aki mindig kihúz a szarból, mások vagyunk, engem a veszély éltet. Még csak nevet sem kaptam, csupán egy helyszínt. Mi van, ha az FBI csapdája az egész? Baker ügynök már oly régóta van a nyomomban, még kissé megszállott is lett, hogy végre elkapjon engem, az életművészt. A bankrablót, a hazárdjátékost. Arról még álmodjon pár tíz évet Mr. Baker. Travers intése ellenére megindulok az elhagyatott gyártelep felé, csapda vagy sem, a rablásig még van időm, miért is ne lehetnék olyan vakmerő, hogy felvállalom a kockázatot, hogy mondjuk a maffia vár rám, hogy kivégezzenek? Áthajtok a külváros felé az autóúton, a kocsiban azért van helyzetmérő, adok a luxusra. Ha netán nem térnék gyorsan vissza, Travers tudja, hogy kb. hol is vagyok. Nem szarozok holmi parkolással, kocsival együtt gurulok át a nyitott kapun, s leteszem a járgányt. Kiszállok, és nyugodtan rágyújtok. Nem közelítek azonnal, tartok, egy rögtönzött terepszemlét, hogy felmérjem, hányan is vannak. A kocsinak dőlve nézelődöm, nem zavartatva magamat a fenyegető árnyaktól. Pisztoly természetesen lapul a bőrdzsekim zsebében, ha megmotoznak, vagy kapok egy fémdetektort, azonnal kiszúrják. Hát istenem, azért nem árt némi biztosíték, hogy ne maradjak itt. Gyorsan elpöckölöm a csikket, majd zsebre vágott kézzel indulok meg a póniumon ácsorgó fickó felé, akitől pár méternyire ártatlannak tűnő szöszi szájal, érdeklődve sorolok be valahova mellé. - Na halljuk, mi a téma. – Kezdem a felvezetést, mindenféle köszönés nélkül. Ha a szőke rám pillantana, vetek rá egy barátságos mosolyt, semmi több, jelenleg érdektelen. Nem úgy tűnnek ők ketten, mintha éppen most akarnának leszámolni velem, így kiváncsian várom, miért is vagyok itt.
||music:Love me like you do|| words: 430 || just for you ▲▼
Az emberek élből mások, mint mi, ezt tudom jól és Devanté világnézetével - némelyikkel - tisztában vagyok és egyetértek vele. Elég egy rossz mozdulat, és az egész hátralevő életünk megpecsételődik. Ó, most így belegondolva... hihetetlen mennyire gyorsan megy az idő. Agyrém! Devanté olyan utat választott, amelyet halandó fel nem foghat milyen célból járja. Ami azért nem fogható fel, mert más nem méltó rá. Vagy legalábbis Ő így hiszi – de talán még sejtelme sincs róla, milyen megpróbáltatások várják rögös útján, melyből már ugyan megtett egy bizonyos távot, de a cél, bármennyire nyújtózkodik érte, még nincs az ujjbegyei határán. Ő csak engem, védelmez, más részt kinyírja a rosszakaróit. A gyengék a porba hullnak, míg mi felemelkedünk. Attól félek, hogy olyan szinten eljár a keze majd, hogy olyat is megöl, akinek nem kellene meghalnia. Fáj. Mert nem kívánom senkinek azt az őrületet, ami az én elmémben tombol tornádóként, bár utóbbi időben egyre kevesebbszer, de az ördög sosem alszik. Nem vitatkozom különösebben egyébként érveivel, egyszerűen csak elfogadom őket, lévén, mást nem igazán tehetek. A mutáns sosem tudhatja, mikor teszik próbára tudását, mikor állítja maga az Élet próba elé... Mint például ma. Devanté egy meglepő hírrel hozakodott elő. Egy idegentől jött üzenet. Csupán gondolatban oszlanak el a kérdőjelek sorra és gyűlnek helyette másikak. Útnak indultam a nagybátyám nélkül, hiszen csak egy emberrel lenne dolgom. Ezt meg simán megoldom. Némi lassú menetelést követve elértem a helyszínt, de mielőtt tényleg a közelébe érhettem volna, kicsit meglapultam egy kisebb fedezékben. Biztos hogy jó helyen járok? Hányan lehetnek? Tuti nincs egyedül. Nem lehetek biztos semmiben sem. Miután megbeszéltem (és tanácskoztam) magammal, tovább indultam, a tagot hamar kiszúrtam a magas lesén, meg pár árnyat távolabb. Úgy 4 méterre álltam meg a tereptől. - És lőn egy leendő halott... - jegyzem meg szórakozott bókként, nekem vicces volt, sima mezei pocok. Mit árthat? - Miért pont itt egyébként? Mi célod erre? - sosem voltam hozzászokva igazán, hogy mások rángassanak kötélen, vagy fonálon, de ez a kis bugris kíváncsivá tett. Az embereire fókuszálok, hogy ha szükség van a dologra, akkor kezembe vegyem az irányításukat.
Ma két üzenetet hagytam, mindkettőt ott, ahol tudtam, hogy megtalálhatom a kettejüket. Könnyű volt információkat szerezni róluk, főleg amióta tudomást szereztem a mutánsok létezéséről. Csak a megfelelő helyeken kellett kutatni, és az Árnyékbróker előtt semmi sem titok! Josh volt a könnyebb, hiszen neki több ember is munkát adott már, és azok, akik titkokat akartak tartani... nos... Fred emberei hallgatnak a pénz szavára, és kiverhetnek... bizonyos emberekből bizonyos dolgokat. Főleg, hogy én azt is tudom, hogy tegnap este milyen állagút hugyoztak a a WC-ben! De a munka neheze csak most kezdődik... el is kell érnem, hogy ezek a mutánsok csatlakozzanak hozzám... és hogy ezt hogyan érhetem el? Nos... öhm... hát... a mutáns gondolom... biztos... Josht meggyőzheti talán a.... de akkor mi lesz a lánnyal...? Öhm.... na mindegy, improvizáció! Az kell, tiszta, szent improvizáció! Csak sikerülni fog... ugye? Egy tökéletes színteret választottam magamnak - egy gyártelepet, amely magán azon a színhelyen állt, ahol terveztem is a két vadállat egymásnak eresztését. Fred Redway, és Emma sokáig marakodtak egymással, Emma inkább a sötétben tapogatózva, míg Fred teljes bosszút, és halálos fonalakat szövögetve. De most ez az ördögi kör úgy tűnik, hogy lezárul majd! És éppen egy ember miatt! Óh, az irónia... A telep körül pár fél-kész ház alapja húzódott, maga a találkozás helye pedig egy hangárszerű raktár volt, melynek bejárata előtt egy pár dobozon álldogálva vártam őket - stílusosan, mint egy vezető, föléjük emelkedve. A biztonság kedvéért felállítottam pár embert, hogy őrizzék a hangár oldalait, és figyeljenek, hátha próbálkozik valamivel a két mutáns. Persze, egy bizonyos szintig bíztam bennük - hogyan máshogy bízhatnának ők bennem? Azt megtudtam, hogy Josh valami mozgással kapcsolatos mutációval rendelkezik, Cassidynek pedig a fejével van valami - avagy mások fejével tud valamit kezdeni. Annyi biztos, hogy mindketten rejtélyes alakok voltak... de amíg erősek, és kitartanak mellettem, nem érdekel a hátterük! Josh nem túl sokat kezdhet a mozgásos képességével - már ha az van neki -, hiszen én egy törött szárnyú madárka vagyok. Cassidy meg... nos... csak nem próbálkozik semmivel, ugye...? Ez sokkalta nehezebb lesz, mint gondoltam... de muszáj lesz követőket szereznem, főleg mutánsokat, mert különben az ellenség lesz az előnyben! És azt nem engedhetem meg! Sohasem! Különben a vereség egyre tisztábbá válik... és a vereség egyet jelent a halállal. Hamarosan meg kell érkezniük... és akkor kell elkezdenem a szövegemet... nooos... jó monológ, jó monológ... öhm... ja... nos... megvan! Nem, nem, ez olyan, mintha egy Marvel képregényből loptam volna...!
Kezdőlap 
by 
