Bellamy & Aleena - Testvéri program

szószám: 428 ▼ zene: Shadows ▼ üzenet:

Ahogy ültem a padon és a kottával foglalkoztam, annyira belemerültem, hogy már csak arra, és a dudorászásra kezdtem el koncentrálni. Ennyit arról, hogy figyelni fogok fél füllel arra, ha jönne valaki. Ezért is ért meglepetésként, amikor az öcsém megszólított. Nem lett belőle túl nagy riadozás, csak egy nagyon picit reagáltam a dologra, ami szinte észrevehetetlen volt. Csak az izmaim húzódtak hirtelen össze, semmi több. Gyorsan felnéztem, majd egy széles mosollyal fogadtam Bellamyt. Megint olyan messze állt, de inkább nem akartam zavarni, így bármennyire is legszívesebben a nyakába ugrottam volna, maradtam inkább ülve.
- Szia! Nem, nem mondanám, mivel ez az egyetemre kell. Bár elég jó feladat, szóval nem esik nehezemre megcsinálni. - mondtam el gyorsan, mivel nem akartam ilyen éppenséggel jelentéktelen dolgokkal foglalkozni. - Na de ez mindegy is. Inkább mesélj, van valami érdekes mostanában a suliban? - gyorsan elpakoltam a pár papírt, és helyet csináltam a padon, hogy le tudjon ülni. Azért mégse hagyhattam, hogy ott álljon amíg ki tudja meddig beszélgetünk. Vagy bármi is legyen ebből. Mosolyogva megpaskoltam a padot magam mellett mutatva neki, nyugodtan leülhet. Örültem volna neki, ha nem ácsorogna olyan messze.

Jó, nem volt több méterre tőlem, de mind tudjuk milyen érzés az, amikor valaki ott áll velünk szemben egy fél méterre, de mégis túl távol van.
- Amúgy mihez lenne kedved? Nem vagy esetleg éhes, vagy szomjas? Mert ha igen, akkor beülhetnénk valahova, vagy akár csak megvehetjük és megehetjük itt. Mondanám, hogy menjünk a játszótérre, de már gondolom az nem érdekelne. - felnevettem halkan. Annak ellenére, hogy már 20 is elmúltam, én még mindig szívesen mennék hintázni, azt sose fogom megunni. Viszont nem tudom, hogy az öcsém hogyan állna a dologhoz. Már nem kisgyerek, sőt, már 16 éves, lassan felnőtt lesz ő is. Olyan furcsa látni, hogy ilyen gyorsan felnő. Szinte értem is milyen az, amikor azt mondják, olyan gyorsan felnőnek. Nekem még mindig 13 éves a fejemben, akármit is csinálok. Valahogy az idő nálam megállt, pedig jól tudom, hogy eltelt 3 év, de mégis olyan furcsa. Arra is még tisztán emlékszem, amikor először ment iskolába, pedig az nem csak egy-két éve volt. Tudom, ez úgy hangzik, mintha tényleg az anyja lennék, viszont én sosem éreztem magam annak. Igen, néha nehéz elkülöníteni, hogy anyáskodom felette és közben a nővére is vagyok, de eddig legtöbbször sikerült, legalábbis azt hiszem.
- Egyébként, minden okés? Mármint mostanában nemigen beszélgettünk, szóval nem igazán tudom mi van veled. Nem lenne gond, ha egy kicsit mesélnél nekem? - néztem rá szépen. Tudom, hogy valószínűleg nem az fogja meghatni, hogy szépen nézek rá, de őszintén szólva, az se érdekelt volna, ha nem arról beszél mi történt vele. Csak hallani akartam egy kicsit a hangját, mivel már hiányzott.

szószám: 435 ▼ zene: Shadows ▼ üzenet: Igyekeztem elfogadhatót írni.  

Sokan azt hiszik, hogy a zenei egyetem nem fárasztó és nem nehéz, de azok az emberek nem tudják milyen is az igazából. Tudom, hogy nem a világ legnehezebb dolga, és lehet, hogy a munka is hozzájátszik a fáradtságomhoz, viszont azért még ki lehet bírni. A mai napon már teljesen ki voltam sajnos. Egész nap rohantam mindenhova, hála a reggeli elalvásomnak, és még egyszer rossz terembe is nyitottam be. Az ember azt hinné, hogy miután már harmadik éve járok ugyanoda, nem tévedek el, viszont mégiscsak rólam van szó. Ha nem figyelnék, lehet még otthon is elvesznék. Szerencsére a balszerencsém utolsó óra után véget ért, és időben odaértem a parkban lévő szökőkúthoz, ahova az öcsémmel beszéltünk meg találkozót. Vagyis fogalmazzunk úgy, én eldöntöttem az időpontot, majd nagy nehezen meggyőztem. Megnéztem az időt az órámon, majd leültem egy padra, és magam mellé raktam a táskámat és a gitáromat. Szerencsére volt még egy kis időm amíg Bellamy megjön, mivel csak nemrég ért végez neki az iskola. Nagyon örültem, hogy végre közösen csinálunk valamit, mivel mostanában eléggé zárkózott lett és szinte alig beszéltünk. Már nagyon hiányzott, és megakartam jól ölelni. Féltem, hogy elfogunk távolodni, amiért keveset vagyok otthon, de a munkáról sehogy se tudtam volna lemondani, és Bellamy és a zene is ugyan olyan fontos számomra.

Egyik nélkül se tudnék élni. Nem akartam kikényszeríteni belőle mi a gond, de muszáj volt megtudnom, ezért akartam a találkozót. ez már nem csak kis gondnak tűnt ráadásul, és segíteni akartam. Lehet, hogy a háta közepére se kívánt, és az egész csak valami tinidolog, de a nővére vagyok, és még akkor is aggódom érte, ha lemegy a sarki boltba. Nagyot sóhajtottam, majd inkább eltereltem a gondolataimat a témáról. Nem akartam az így is kicsit rossz hangulatomat tovább rontani. Inkább azon kezdtem el jártatni a fejem, hogy hova mehetnénk. A parkban voltak kávézók, meg kisebb éttermek is, így amellett döntöttem, hogy megkérdezem éhes-e. Ha nem, akkor maradunk itt, vagy kitalálunk valamit, de azt nem hagyhatom, hogy csendben üljünk egymás mellett. Törökülésbe helyezkedtem, majd elővettem pár kottát, és belevágtam egy feladatba, közben pedig akaratlanul is dúdolgattam valami új dallamot. Persze a fülem mindezek mellett gondoskodott arról, hogy biztos felfigyeljek arra, ha valaki esetleg közeledne felém.