Angi és Kayden

A család egy tág fogalom, lehet a családod a vér szerinti szüleid és a testvéreid, vagy éppen egy az örökbe fogadó szülők, vagy egyszerűen csak a közösséged, számomra ez az utolsó a család jelentése. Itt találtam otthonra, itt vannak barátok, itt van Blaise, a nyugalmam és békém központja, másra miért vágynék? Persze örülnék annak, ha az emberek nem úgy tekintenének rám, mint egy szörnyetegre vagy egy fura lényre, de mindent nem akarhat senki, örüljön annak amije van. Én azt hiszem itt érzem jól magam, maradtam az, aki voltam, megéltem sok rosszat, de megannyi jót is, ez a hely az otthonom, itt kezdhettem el újra élni.
-De gondolj arra, hogy nem mindenki, nem mindenki fordul el, nekem elhiheted, és egyszerűen csak tudatni kell valahogy velük, hogy nem vagyunk veszélyesek, hogy ez pont olyan általánosítás, mint az, hogy a harci kutya fajták mind halálos gyilkosok, de persze nem, a nevük még nem egyenlő a tetteikkel. Ahogy a mutáns szó sem az jelenti, hogy deformált jellemmel rendelkező fura lények volnánk, ezt persze kevesen értik, ezért kell tudatni velük. - Mondtam el hosszasan a gondolatmenetemet. Talán egy kicsit túlságosan is bőven fejeztem ki magam, de nem hagyhattam, hogy úgy gondoljon magára, ránk, mint szörnyekre, mert nem vagyunk azok.
-Ő is biztosan szívesen megismerne, személyesen nem ismerem Őt, csak láttam néhányszor, Morgannel. - Emlékszem is, akkoriban kerültem még csak ide, és Morgan volt az első személy, aki kedvesen fogadott, megmentett és gondoskodott rólam, aztán szép lassan kisétáltam az életemből és akkor jelent meg az a lány, akkor féltékeny voltam, de most már nem is tudom miért, butaság volt, egy kislány buta gondolatai. Most már Blaise a mindenem és örökre Ő is marad.
-Ne zárkozz el a többiektől, próbálj meg nyitni feléjük. - Tanácsoltam, mást nem tehettem.

A család nyakában én is csak kolonc voltam, egyetlen dolog miatt nem mertek kitenni, nehogy kiderüljön, hogy kinek a gyereke vagyok és akkor kiderült volna, hogy egy mutánssal élnek együtt. Bár a szó nem igazán elterjedt, de senki nem szereti, ha iderül a gyerekéről, hogy nem olyan, mint a többi gyerek és nem csak szellemiségben, mert az csak viselkedés, el lehet mondani, hogy ilyen a személyisége, hanem kinézetre, ezt nehezebben lehet palástolni.
- Neked is igazad van, emberek vagyunk, de ezt magyarázd meg nekik is. Ők félnek tőlünk és üldöznek. Nem kedvelnek minket és a legtöbben, ha kiderül rólunk, akkor elfordulnak.
Lassan keresem a társaságot, nem nagyon vagyok érdekes, mesélni sem tudok magamról sokat.
- Lehet, hogy igazad van, szívesen találkoznék vele.
Talán megerősítene, hogy nem vagyok egyedül ezzel, hiszen rengeteg képességű mutáns van, talán akad más is, akinek szárny nőt a hátán.

Nekem csupán a testvérem volt hosszú ideig az egyetlen, aztán Őt is elveszítettem, a szüleimnek nem igazán kellettem, inkább írhatnám le úgy az egészet mintha kolonc lettem volna a nyakukban. Egy lány akinek semmi hasznát nem veszik. nem mondhatnám, hogy a sorsom jobb volna csak mert szülői házban nevelkedtem. Persze sokkal sanyarúbb sorsú diák is van az iskolában, természetesen, de ettől még Én sem érzem úgy, hogy az életem a suli előtt élet lett volna.
-Jó, igazad van ebben, de ettől mi még emberek vagyunk, különlegesek, de emberek, érzünk, látunk, hallunk, emberi alakunk van, emberektől születtünk, azok vagyunk, ne mond, hogy magad szörnynek tartod. - Emberek vagyunk, igen, vannak akik visszaélnek a hatalmi különbségekkel, de emberek vagyunk és ezen semmi nem tud változni, lehet, hogy a közhiedelem szerint szörnyek vagyunk, de magunkban tudnunk kell, hogy ez nem igaz.
-Pedig van itt az iskolában egy angyalszárnyakkal rendelkező lány, lehet meg kellene ismerkedned vele. - Számomra persze Kayden szárnyai érdekesebbek, ha az ember szárnyakra gondol akkor az angyalé jut eszébe nem pedig az ehhez hasonlók. Persze mondjuk ez csak az Én véleményem.

Nem volt testvérem és nem volt kit elveszítenem, mert a szüleim a család felé a létezésemet is eltitkolták, vagy ha nem is, mindig levágták a szárnyamat, ha a rokonság jött. Ez legalább olyan érzés volt, mintha elveszítettem volna a legjobb barátom. Ugyan kiskoromba is sokszor repültem éjszakánként, mert csak akkor engedték meg, de mindig visszatértem. Sokszor gondolkodtam a szökésen, de valamiért mindig visszamentem a szüleimhez.
- Mi emberek vagyunk? Az emberek szemében nem. Mutánsok vagyunk, akiket el kell pusztítani, mert veszélyt jelentünk rájuk. X professzor és az itteni diákok nem, de sokan vannak a világban, akik igen. És mi is egy kalap alá kerülünk velük.
Egyelőre nincs barátom, de szerintem én is inkább a kevés barát elv híve vagyok. Legyen 2- 3 közeli barátja az embernek és pár felszínesebb, de nem kell több. mindenkivel jóban kell lenni, de kapcsolatot az ember amúgy is csak 4- 5 emberrel tud fenn tartani komolyabban.
- A szárnyaknak sok változata van, a repülő lényeknek is különböző. Én még nem láttam mást szárnyakkal.
Igaz ahhoz, hogy lássak más képességeket a társaim közé kellene mennem, de én a kötelező dolgokat kivéve, mint evés és órák, nem nagyon megyek társaságba. Talán eljön az idő, amikor majd én is keresem a társaságot, de ehhez még idő kell.

Testvérem elvesztése mély nyomot hagyott bennem. Igen, megfontoltam az öngyilkosságot is, mert hibásnak éreztem magam azért ami vele történt, hibás is voltam. Ha nem vagyok felelőtlen, akkor nem esett volna a folyóba, de ez megtörtént. A múlton pedig változtatni nem lehet, ebbe bele kell törődni.
-Az ember is társas lény, valaki sok embert szeret maga körül látni, van azonban, aki pár emberrel érzi csak jól magát, mindenkinél más. - Én kimondottan a kevés ember mellett érzem jól magam, szorosabb barátságok tudnak szövődni, amik hosszabb ideig is eltartanak, nem felszínesek.
-Nem tudom ezt pontosan megmondani, egyszerűen csak érdekes, eddig csak a szárnyak tollas változatát láttam. - Vallom be. Ez így is van, bár az angyalszárnyak sem olyan gyakoriak, nem láttam Én sem sokat, talán csak egyet.
Visszamosolygom rá.
-Itt minden sokkal nyugodtabb, mintha a külvilági veszedelmek ide nem tudnának beférkőzni. - Ezért is jobb itt, bár hogy végül hol kötök majd ki, az egy rejtély.

Az emberi jellem kifürkészhetetlen, mégis megmondható, hogy ki milyen ember. Legalábbis már az ókori görögök is megpróbálták. Valami magyarázatot ők is találtak, de a mai napon is születnek egyre újabb és újabb kategóriák. Ha az ember egyik pillanatról a másikra megváltozik a jelleme, a mögött mindig valami tragédia áll fenn. Valaki ettől boldog lesz és népszerű, míg más valaki akár az öngyilkosságot fontolja utána. - Nekem a család az okom, de a rövid itt tartózkodásom alatt rájöttem, hogy társak kellenek. Azóta keresem azt a 2- 3 embert, akivel el lehetek, de nagy tömeg engem sem vonz.
Mondom, mert itt elfogadnak akárhogy nézek ki, itt már lassan kezdek kinyílni és keresem az emberek pozitív oldalát.
- Mi olyan érdekes rajta?
Tényleg érdekel, hogy mit talál rajta érdekesnek, mert én eddig csak rosszat tudok elmondani róluk, kivéve a repülést, ami a legjobb dolog, ami velem történhetett, anélkül nem lennék az, aki vagyok.
- Remélem, de egyelőre úgy tűnik, hogy igen.
Végre egy kicsit mosolygok, mert a gondolat jó földbe talált.

Én bár nem testi elváltozás miatt éreztem mindig is kirekesztettnek magam, de nem igazán sikerült társaságba tartoznom. Leginkább talán amiatt, hogy elég kicsi voltam mikor elvesztettem a bátyámat, Ő volt mindig is a társaságom, az Óvó bástyám, biztonsági váram, nélküle pedig nem sikerült sosem egészen közösséghez tartozónak magam. Mi ketten voltunk egy ember, külön pedig egy félként nem tudtam magammal mit kezdeni.
-Nekem ikertestvérem elvesztése okozott ilyesmit, nélküle nem akartam sehová sem tartozni, bár most már újra együtt vagyunk, továbbra sem érzem, hogy oly nagyon szükségem volna társaságra. - Persze már akadnak barátaim és ott van Blaise is, nélküle amúgy sem érezném magam jól, de a hatalmas banzájok és a tömeg továbbra sem vonz. Carrie-Ann-nel egy kis délután program vagy a bátyámmal, vagy Blaise-zel még jó, sőt, szeretem is, de a nagy tömeg nem vonz.
-Démonszárnyak? Nagyon érdekes. - Mosolyodom el.
-Azért sajnálom, hogy a szüleid így bántak veled, de itt biztonságban vagy, nem? - Én legalább is úgy tudom itt nincs akadálya annak, hogy az legyen ami valójában. Ha Ő egy fiú démonszárnyakkal, akkor legyen az, semmi akadálya, nem nézik le vagy vetik meg emiatt.

Életem a suli előtt nem volt leány álom, mindig rejtegetnem kellett a szárnyamat, így igen ritkán mentem emberek közé, helyette a fejük fölött repkedtem, ott ahol nem láthattak, mert kevés ember az aki a levegőbe néz. Leginkább a földet nézik, telefonálnak, vagy ismerőseikkel beszélgetnek vagy csak bambulnak és mennek valahova. Tudom, mert volt időm megfigyelni őket, míg felettük repültem. A birtokon sem változott. A mutánsok pont olyanok, mint a normális emberek, ők is csak magukkal foglalkoznak, esetleg néhány ismerőssel, akivel órán jól érezték magukat, ebben nem vagyunk jobbak, ahogy köztünk vannak olyanok, akik bizonyos képességeket kevesebbnek, rosszabbnak gondolnak, mint a sajátjuk.
- Nekem a szárnyam azok. Ránézésre nincs okod kerülni az embereket. Mért teszed?
Érdekel, hogy mért nem ismerkedik, mért nem nyitottabb a világra, mért nem megy ki a társai közé. Érdekel, ahogy sok minden érdekel a világból, kiváncsi természetű vagyok, ez ellen nem tehetek, ilyen vagyok és ilyen leszek, de hát aki nem megy emberek közé az kiváncsi minden másra, amit nem ismer, ahogy az embereket sem ismeri.
- Valóban nem toll fedi, én démonszárnyaknak gondolom őket, amit az is megerősít, hogy ha levágom őket, akkor visszanő és elhiheted, hogy jó néhányszor szabadultam meg tőlük, bár az is igaz, hogy legtöbbször nem önszántamból, hanem a szüleim tették ezt velem, főleg kiskoromban.
Mondom el a szárnyaim történetét és azt, hogy jó párszor lettem megcsonkítva, ilyenkor az ember azt érzi, hogy nem önmaga,m intha valaki más bőrében lenne.

Bár jónak tűnik a repülés és az, hogy valakit a szárnyai képesek a magasba repíteni, én azonban nem szeretnék szárnyakat, a képességem már úgy hozzám nőtt, hogy megválni tőle nem is akarnék. Most már, hogy képes vagyok irányítani és a magam módján formálni az erősségét nem válnék meg tőle. Bár kétségtelen, hogy jó dolog lehet repülni úgy, hogy te magad vagy a repülőd, vagy, hogy is fejezzem ki magam. Bonyolult.
Itt mi mind különlegesek vagyunk, egyedi képességekkel felszerelt fiatalok. Talán jobb is, hogy nem mindenkinek a szárny adatott meg, nem?
Kayden..Kayden, nem, nem ismerős a név sem számomra, érdekes, nem akkora nagy a birtok mégsem ismerek mindenkit, fura.
-Hát én sem vagyok egy nagy társasági lény, megtudom érteni. - Sose járkálok el csak azért, hogy emberek közt lehessek. A barátaim körülvesznek, épp elég az nekem. Nem szeretem a tömeget sem és a barátok nem ezrével születnek.
És hát persze ott van még a tanulás, elég sokat kell tanulnom, hogy a vizsgáim jól sikerüljenek, ha idővel xmen szeretnék lenni akkor muszáj jól tanulnom és kitennem magamért.
-Végül is ez igaz, angyal szárnyat már láttam, de ilyesféle szárnyakat még nem, roppant érdekes. - Lépek közelebb, hogy megtudjam nézni őket. Nem toll fedi őket, inkább olyasféle denevérszárnynak mondanám.

Örülök, hogy a két kezemen és lábamon kívül két szárnyam is nőtt, így nem kell repülőre költenem. A gondolat vicces, mert nem igazán repültem még hosszabb távot, hogy valahova elutazzak. Egyszerűen nem tehetem meg, mert emberek közé akkor sem mehetnék, csak azért meg nem fogom levágni a szárnyamat, hogy nyaralni mehessek. Jó nekem a birtokon és környékén, ahol nem baj, hogy szárnyaim vannak, mert mindenkinek van valami képessége, ami egyedivé teszi, az emberek mutánsoknak hívják őket, minket.
- Kayden.
Mondom kedvesen, mközben a szárnyaim már a hátamra simulnak és nem keltek vele több légörvényt, amivel esetleg felboríthatnám, persze még az első hatását érzi ahogy közelebb lép.
- Nem régen kerültem ide, de nem is csodálom, hogy nem láttál még, mert órák után általában a szobámba vagyok vagy a kertben repkedek, nem nagyon szoktam a társaim közé merészkedni.
Mondom el az igazságot. Nekem is tanulnom kell vagy ha van szabadidőm, akkor azt a tevékenységet űzöm, ami még a mutánsoktól is elválaszt, nem hogy az emberektől, repülök, amit kevés mutáns mondhat el, hacsak nem valami eszközzel, de az nem ugyanaz.
- Annak kell lenniük, hiszen valahogy fel kell emelniük.
Mondom egy mosoly kíséretében. Nem tudom mire akart kilyukadni, de majd kiderül.

A repülés jó dolog, a legszabadabb tevékenység a világon, de a leszállás sem utolsó dolog. Sosem tudhatja az ember, hogy mi vár rá landolás után. A célját, hogy hova akar eljutni az ember általában tudja, hiszen minek venne jegyek egy repülőre, ami ki tudja hol teszi le. Én is így vagyok vele, mindig céllal repülök, a célom az, hogy jól érezzem magam, hogy eltöltsön a szabadság, de a leszállás nekem is mindig új dolgot hoz. Hiszen megnézhetem, hogy kik vannak ott, ahova leszállok, de azt nem tudhatom, hogy mi fog történni azután.Ahogy most sem sejtettem, hogy megszólítanak ahogy leérkezem. Én is furcsán néznék, ha egy szárnyas mutáns mellém érne, de nem. Nem valószínű, hiszen én már megszoktam a szárnyaimat és valószínűleg máson sem lenne furcsa. Nem tudhatom, hiszen ilyen nem történt meg. A suliban sem ismerek sok embert, így lehet, hogy van rajtam kívül más is, akinek szárnya van, de még nem találkoztam olyannal, az is lehet, hogy valakinek angyalszárnyai vannak tollakkal, de nekem ez jutott. Nem hibáztatok érte senkit. Mit segítene, ha azt tenném? Talán a szárnyaim eltűnnének? Nem. Akkor meg?
- Szia! Hogy hívnak?
Mosolygok, miközben még egyet mozdítok a szárnyaimon, verek vele mégegyet mielőtt összecsukom. A széllökést természetesen érezheti mert látom, hogy a ruhája megrendül, ahogy a szél végig fúj rajta. Nem túl erős, de volt már példa, hogy valaki felborult tőle, igaz az még kezdetben volt, amikor nem tudtam még rendesen a szárnyaimat irányítani rendesen.

A szárnyaim túl nagyok ahhoz, hogy beférjenek az épületbe, vagyis csak képletesen. A lelkem szabadnak született, mert az ég sem véletlenül adta a szárnyaimat. Nem arra lettem kitalálva, hogy a földön sétáljak, hanem, hogy az ember régi álmát beteljesítsem, a repülést. Ugyan már feltalálták a repülőgépet és képesek erre, de ez az érzés teljesen más. Amikor valaki a saját szárnyain emelkedik a magasba. Kicsöngettek, végre szabadság. A diákok nagy része enni siet, de nekem jobban esik az, ha a levegő simogatja az arcomat. Több órám már nincs, így ha csak fél óra múlva megyek enni, akkor is marad. Kisétáltam az épületből és amint két méterre kerültem a kaputól kitártam a szárnyaimat és a levegőbe emelkedtem. A birtok fölött nyugodtan repkedhetek, hiszen itt mindenki hozzám hasonló és nem fonak furcsán nézni egy szárnyas emberre. Gyorsan átrepülök a birtok felett, ez nekem 10 perc, aztán a nyugalom parkja felé veszem az irányt. A levegőből körbenézek és egy emberektől kevésbé forgalmas területet kerestem, ahova leszállhatok. Végül megtaláltam. Ereszkedni kezdek, majd a szárnyaimat ejtőernyőnek használva leereszkedem.