Summer - Peter

Éppen megerősítettem abban, hogy jó felé halad, úgy tűnik, az ilyenekre nem vágyik túlzottan, eléggé elutasítóan reagálta le. Ez is kapcsolatban lehet a jellemével, vagy nem éppen. Hiszen érzelmet mutatott ki, eh, bonyolult, inkább hagyom.
- Jó pár éve mentőzök. – számomra nem múlt idő az, amivel foglalkozom. És még fogok is foglalkozni vele, mert ehhez értek és ezt akarom csinálni, akármennyire is ellenzi ezt Nathan. Emlékszem a savanyú és türelmetlen ábrázatára, amikor ezt az egyet adtam kikötésnek. Belement, bár nem tudom, ha nem megy bele, akkor maradt volna a gyogyi?
A válasza alatt felvonom a szemöldököm, egyértelműen jelezve, hogy teljesen más a véleményem és annak is adok igazat. Utána pedig a szavaimmal is megerősítem.
- És ha csak rajtad van szemüveg, a többieken meg nincs? – mindenki máshogy látja a világot és máshogy áll hozzá. Nathan számára a világ csak voksokból és szavazatokból, meg százalékokból áll. Számomra... nem is tudom, miből áll, azt hiszem strigulákból. Ma megmentettem x főt, tegnap ennyit...
– Hiszen neked van képességed, az emberek nagy százalékának pedig nincs.
Átlendül a balfék kérdésen, hagyom is elúszni a semmibe.
- Hipnózis? – a koncentrálásban és a meditációban hiszek, de nem tudom, miért. De hogy a hipnózis segítene-e? – Az ilyenekben nem hiszek. – határozottan állítom, mégsem vagyok benne olyan biztos.
Visszatér az álom kérdésre és most rajtam a sor a meglepődésen.
- Tánc? És milyen táncosok? – érdekel, ha belemenni nem akar, nem fogom faggatni, azért elég furcsa, hogy a logika táncokról álmodik.
- Ahogy neked jó, csak mondtam. – szeret tanácsot adni, elfogadni kevésbé, viszont nem mereven elutasító és ellenséges, ami ad némi reményt és láthatóan ő is próbálkozik vele.

- Szívesen. – magától értetődő, hogy igazat adjak valakinek, ha igaza van. – Jól haladsz az érzelmek kimutatásában. – mutatok rá, mosollyal. Érzékelhető a különbség és a visszajelzést fontosnak tartom.
- Ilyenre nem emlékszem. – töprengek el, mert valóban kéne lennie ilyennek, ha már annyira mentősködtem és annyit. Ez pedig felettébb furcsa. Zavartan meg is vakarom megint a pajeszom helyét, majd a fülem mögé tűröm a hajam.
- Értem. És te attól valóban úgy érzed, hogy hibásan vagy bekötve, mert mások azt mondják neked? – komolyan érdekel, erről mit mond, mert valójában éppen ezen vitatkoztunk a legtöbbet, mert persze neki meg fontos a közvélemény pozitív megítélése.
- Próbáltam... próbáltuk. – elgondolkodom, az álmaim?
– Nem nagyon találtak még olyat, hogy megtudjuk, mi az oka. Az álmaim meg... nem tudom. – tanácstalanul széttárom a karom. – Általában elfelejtem, mire felébredek. Te miről szoktál álmodni? – aztán észbe kapok, hogy egy kamaszkorú lánytól nem éppen ezt kéne kérdezni.
– Nem kérdeztem semmit. – tartom fel egyből a kezem. Arról pedig fogalmam sincs, hogy éppen azt kérdeztem és kértem meg segítségnek még régebben, aki maga fedte el az emlékeimet s adot a helyükbe mást, a valós életemre alapozva, hogy jobban elhigyjem.
- Hm. – hümmentek, jelezve, hogy értem. – Vannak kutatások érzelmekről, azok kifejezési módjairól, hátha azok is tudnak segíteni.
Az sokat segíthet neki a megértésben, éppen alogikus levezetés miatt.

Rákönyökölök az asztalra. Igaza van is és nem is, az élet ettől jóval bonyolultabb. Azt hiszem.
- Majd jönnek olyan hozzám, akik úgy gondolják, mások meg majd mennek másokhoz. Ha megsérülsz, nem azt fogod nézni, ki hány éves tapasztalattal rendelkezik, hanem azt, hogy segít. Ezt már mondtam. – simítom meg kezem külső oldalával az állam. – Ami azt illeti, neked is. – a kamaszos dacból már kinőttem. Ha valakinek igaza van, akkor igaza van.
Már nem nyúlok a tollhoz, majd folytatom a kitöltést. Furcsa ember, ami azt illeti, de itt ki nem az?
- El. Arra vagyok kiképezve, abban van gyakorlatom. – azt pedig nem tudja egy műtős, egy sebész utánunk tenni, az ad hoc megoldásokban néha egészen zérók tudnak lenni.
Keveset kell gondolkodnom a válaszon, mert ezen, mint korábbi ápoló, nincs min gondolkodnom.
- Gyakorolni kell élesben is eleget, hogy ezzel ne legyen baj. A problémát nem kerülni, hanem megoldani kell. –ilyen téren sosem féltem magamtól. Hiszen akkor sok mindent nem tettem volna meg, nem igaz? Tény, hogy akkor ultimátumot sem kaptam volna a bátyámtól.
- Hibásan bekötve? – hökkenek meg. – Változtatni? Megismerni és használni kéne, nem pedig feladni. Te sem adod fel. – akkor nem itt lenne, hanem egészen máshol. Mondjuk ott, ahová Nathan rakott volna be.
- Igen, de ... ez, ez nem tudom mi. – és tartok attól, ha a felszínre kerül, az nem éppen a legkellemesebb dolog lesz, és nem csak az én számomra.
– És ha én sem tudom, akkor más sem tudja. Keresek, hogyne keresnék? Te tudsz javaslatot adni? – feltételezem, nem véletlenül kérdezte.
– És te? Keresel megoldásokat a tiédre? – komolyan kérdezem, mert ahogy látom, mindenki keres megoldást a saját gondjára, és próbálja megszokni, de leginkább elrejteni.

- Tök mindegy, hány éves vagy, ha van megvan hozzá a képességed. Harminc éves tapasztalattal  is lehet elbaltázni valamit, és még csak nem is kell hozzá elbizakodottnak lenni. – vonok vállat és ezzel lerendeztem azt a kérdést, ki kiben bízik. Ha valaki éppen súlyos balesetet szenved, vagy balesetezik, az első segítőbe csurig belekapaszkodik, mert az emberi természet ilyen. Ilyenkor nem a logika dönt.
- Mert szerinte nem normális dolog éjjel kettőkor pizsamában ébredni a Central Parkban. Főleg úgy, hogy Alsó-Manhattanben lakunk. – és ez még a legkisebb eset volt. A múltkorira pöccent be a legjobban. Azt meg nem fogom elmondani, hogy voltaképpen azért, mert félti a csili-vili politikai pályáját.
- Volna rá fantáziám, miket találjak ki. – a gombócot összegyűrve a papírszemetesbe dobom, kosárdobással. Csont nélküli az eredmény.
- Itt? – értelmes nézéseim egyikét küldöm felé. – Hogy-hogy itt? Ez ... egy suli vagy nevelőintézet, nem tudom, mi. Ide orvosokat vesznek fel, nem? – érdeklődő a kérdésem, orvos meg nem vagyok. Azért a bogár beültetésre került a fülembe, általa.
- Eddig is el voltam vele. – igazítom megint meg a hajam. – Érdekes helyzetekbe már keveredtem. – vallom be.
Röpke pillanatok alatt megbeszélem magammal, hogy most mennyire teszem helyesen vagy nem teszem helyesen, hogy mentősnek megyek. De hiszen éppen ezzel mentettem meg nagyon sok életet.
Megsimítom az arcom, míg válaszol, majd belekönyölök a tenyerembe.
- Értem. Az érzést... érezni kell, ésszel nehéz felfogni. – bólintok, jelezve, hogy értem, mire gondol. Egy szobában az érzések adás-vételének két szélsősége. Valahol mindig is éreztem az emberek belső érzéseit, de nem úgy, hogy, á nem tudom. Valahogy ment, mintha egy tükröt tartanék eléjük vagy nem tudom. Akarok én egyáltalán ezen marcangolódni?
- De kimondod, és szerintem ez tök jó. Azt, hogy érted vagy nem érted. Érthetően mondtam? – nézek rá kérdőn.
A válaszra felnyögök, leteszem a karom az asztalra.
- Nem tudom. Nem... nem azt érzem, hogy fölös energiám van, hanem... – a plafont nézem, hátha onnan kapok segítséget. – amikor megbeszélsz valakivel találkozót, aztán elfelejted, hogy megbeszélted, pedig van időpont és hely is, de csak annyit érzel, hogy valamit elfelejtettél. – nézek rá. Nem tudom jobban elmondani, nem megy, akárhogy is erőltetem a gondolataim.

- Nem nagyon hiszek az ilyen megállapításoknak. Valamihez vagy van képessége az embernek, vagy nincs. – rájövök, mit mondtam, és inkább megigazítom a hajam a fülem mögé. – Nem így értettem. – aztán ránézek. – Te most azt mondtad, hogy öreg vagyok hozzá? – megcsóválom a fejem. Nem sértett meg, a képességem is elég későn jelent meg, tanulnom kell még most is, és nem tudom, ezt mennyire befolyásolja a korom, vagy hogy nem kaptam segítséget eddig.
- Nem tudom. – vakarom meg a pajeszom helyét. – Csak annyit, hogy a bátyám is válaszút elé állított, vagy elmegyogyi, vagy ez. Egyiket sem tartom helyesnek, de talán ez egy fokkal jobb. – nem szeretem a helyzetet, de ki tudtam alkudni magamnak, amit akartam, a többi nem számít.
- Egyszerre csak egyet adnak. – húzom el a szám. – De azt hiszem, ha már harmadjára megyek hozzájuk, kapok még egy példányt. Jó felvételi jelzés a részemről. – sóhajtok fel és gyűröm össze ismét az elszakított papírt.
- Ez igaz. Csakhogy dolgozni akarok. Ha nem tehetem, akkor attól fogok bekattanni. Élesben gyakorló vagyok, a próbákat mindig is utáltam.
Mindezt hosszas gondolkodás és tépelődés után közlöm. Igaza van, hiszen még rá is ráhoztam a frászt, vagy hozhattam, hát még ha éppen hangos jelzéssel száguldunk egy kórház felé, vagy a tömegből mentek embereket. A gyakorlás sose ment, valahogy úgy érzem, és az edzőtermi próbák is erre adnak okot nekem.
- Nem tudom. A mostani visszaérkezésem is érdekesre sikerült. – vonok vállat. – Akarattal tudok visszajönni. Csak a hely néha nem stimmel.
Azt még nem is sejtem, hogy a képességem igazából nem is ez, pusztán azóta, hogy hozzáértem egy ilyen képességű emberhez, szintén tudom, amit ő, leadva a testvérem repülési képességét.
- Eidetikus memória? – nézek rá érdeklődéssel. – Akkor... – dörzsölöm meg az állam. – az érzelmeidet nem tudod kimutatni? Vagy nehezen? – korrigálok, mert egyben megértem, miért ilyen távolságtartóan hideg és akkurátus. Tanultam erről a jelenségről, csak ez egy átlagos embernél nem ilyen nagymérvű.
Egy kép és egy érzés villan be, automatikusan magam elé emelem a kezem és a tenyerembe nézek, mintha ott keresném rá a megoldást.
- Igazából, unatkozom. Úgy érzem, mintha valamit tennem kéne, valahová menni. – igazítom meg megint a hajam. Annyira megszoktam, hogy fel sem tűnik. És azt sem értem, miért bököm ezt ki.

Napirendre térek a cselekedete felett, elvégre nekem is vannak dolgaim. Aztán rájövök, hogy talán az én számon van valami, gyorsan megtörlöm és megnézem a kezem, de nem kentem magam össze tollal.
- Valami olyasmi. Eddig még nem, de a nagy esküt nem teszem le, hogy a jövőben ne akarnék. – most, hogy belegondolok, nem is figyeltem a jövőt annyira magamat illetően, hogy mi is lesz belőlem. Irtózom attól, hogy megtudjam, talán ezért is nem néztem bele a saját jövőmbe. És a bátyám büszkén mondhatná, hogy az öcsém meg orvos. Meg egy nagy frászt!
Más talán megsértődött volna, ha a képébe vágják, hogy nem hogy csökevényes teremtmény, de még alul is fejlett a képességében. Sokkal inkább érdekel a válasza, még mindig határozatlanul téblábolok itt, és azért valahol sokkal jobb, mintha a bátyám a diliházba pakolt volna be. És mert Summernek igaza van, van még mit fejlesztenem a képességemen és mert mehettem volna máshová, ahol ugyanúgy muszáj lett volna maradnom, de akkor inkább itt legyen muszáj maradnom.
Egy mondat megüti a fülem.
- Menedék? – ismét a fülem mögé pakolom a hajam. – Mit értesz alatta?
Kisimítom a kezemmel a papírt, de olyan éles gyűrődések vannak benne a keményebb papírtól. Felemelem.
- Másfajta papír, az ötletet azért köszönöm.
A kérdése alapján visszagondolok azokra az esetekre, amikor eltűntem.
- Ami azt illeti... de. – az pedig nem jó. Mert akkor meló közben is el tudok tűnni. A második kérdés ráz ki a nem túl kellemes felismerésből. – Ööö.... ha azt mondom, el tudok menni a jövőbe, aztán meg visszajönni, mennyire röhögsz ki? – kérdezem óvatosan. Ha kiröhög, kiröhög, akkor is ez van.
- Mi a képességed? Vagy... képességeid. – javítom ki magam, mert nemrég jött elő a másik képességem, amitől szintén a frász tör ki.
- Miért kéne szocializálódnod? A képességeid csinálnak veled valamit? – elfeledkezem a kitöltendő papírról, rákönyökölök.

Némán meredek a mozdulatára, ahogy letörli a száját, nem értem, mire fel. De nem megjegyzést nem kapok, se kiröhögést, így enged bennem a feszültség.
- Ide, a közeli kórházba. Mentős vagyok és folytatom ott. Itt.
A papírra nézek, vágok egy arcot.
- Így máris könnyebben érzem magam. És mi a logikailag helyes? – nézek fel rá.
Nagyszerűen érzem magam a válaszától,  a mosoly mit sem segít. Tiszta hülyének érzem magam. A defektes ezek szerint én vagyok csupán. De akkor mit keresnek itt a többiek? Eleve nagyot néztem, amikor általános sulisokkal is összeakadtam, meg nálam idősebbekkel. Nem tudom megemészteni, hogy mi is van, de inkább ez, mint a gyogyiház és nyilvános hírek.
- Az jó. – a papírok biztonságban vannak. Megáll a kezemben a toll, ismét ránézek, még fel is könyökölök.
- Ismersz olyat? Van olyan? – bár végül is az is elég ciki, inkább bemegyek égni az irodába. Legyintek is. Inkább besétálok majd megint.
Megvakarom az állam, majd beletámaszkodok.
- Eddig én is eljutottam, dehhh... – meredek a papírra. Majd egy ötlettől vezérelve beírom azokat, amiket bátyámnál kellett használnom.
- Kösz a tanácsot. – teszem le a tollat. – És hogy itt vagy. Nem is tudom, hányszor tűntem volna el. – támasztom vissza az államat a tenyerembe.
- Te miért vagy itt? – márpedig, ha azt mondta, hogy nem mindenki fejleszteni van itt a képességét, vagyis pontosabban uralni, akkor vajon ő miért?

Elkeseredetten nézek a ketté vált papírra, amit még meg is gyűrtem. Ha még csak ketté téptem volna... A hangra megrezzenek és automatikusan gombóccá gyűröm mindkét kezemben és a megszólalóra pillantok.
- Szia! – dunsztom sincs, mit mondjak még, az üdvözlés is szinte kirobban belőlem. „Szia, te is láttad?” vagy „Szia! Te mit tudsz, muta.” vagy „Szia! Egész király, nem?” Inkább némán meredek rá. Egészen viccesen nézhetek ki, hogy még zihálok is.
Lassan megnyugszom, ahogy letelepszik és elfoglalja magát. Talán mégse annyira gáz, hogy spontán ruccangattam. A kezemből kiborítom a papírgalacsinokat, és végre a meredt rábámulás után a tollért nyúl a kezem.
- Hogy? – összerezzenek a kérdéstől, a másik kezemet az asztalra teszem. Meg kéne nyugodnom, ha meló közben történik ez, az jóval nagyobb gáz lesz!
Mély levegőt veszek és a fülem mögé igazítom a hajam. Nem látom a maradék papírt, még három lap hátra van.
- Az átjelentkezést töltöm ki. – ülök neki a papírnak.
– Mármint az egyik lapot ebből, azt szakítottam el.
Elkezdem a kitöltést, a kérdésre azonban megakad a kezemben a toll, félig felnézek, majd tovább írok.
- Akkor nem lennék itt, ha rendesen működne. – fektetem le a tollat, míg beszélek és ránézek.
- Te is biztos ezért vagy itt. Nem? Csak ne égesd el a papírt, ha kérhetem. – kezdek újra írni.
- De mindegy. Kell kérnem még egy csomagot, hiányosan úgysem adhatom le.
Megszerzett képességekre ugrik a szemem és nem tudok tőle leszakadni.
- Mit írnál arra, hogy megszerzett képesség? – kapom be a toll végét elgondolkodva.

- Úgysem úszod meg a hétvégét, velem! – még pár lélegzetvétel után is dühödten meredek a telefonra, hogy lecsaptam a kagylót. Egészen biztos vagyok benne, hogy a fél folyosó hallotta az üvöltésemet a bátyámmal. Egészen addig minden simán ment, míg rá nem tereltem a szót a hétvégi találkozásra, megünnepelni anya születésnapját. Tudja, mire akarom rávenni.
Egyedül azért nem küldtem el melegebb éghajlatra, mert egy hét után az idejövetelemet követően hajlandó volt velem találkozni. Bevallotta, hogy régóta keresett már számomra megfelelő helyet és legyek olyan jó tesó és nem hagyom őt szarban. Persze, hogy a képébe toltam azért a tortáját.
A nappaliban találok helyet, a szobámat utálom, sosem szoktam osztozni benne a magánéletemmel, elég volt a kórház, meg a többi gyogyihely, és nehezen múlik ez az érzésem. Pedig halál jó fej a hálótárs.
Elfoglalom az asztalt, szükségem lesz rá, megkaptam az engedélyt az átjelentkezéshez a közeli kórház mentőállomására, már csak a papírokat kell kitöltenem. Az egyetem egyelőre még kérdéses, nem kaptam tőlük választ az átjelentkezésre.
Annyira belemerülök a kitöltésbe és azon, miként fog alakulni a jövőm, hogy a következő pillanatban már egy mentőautóban ülök, ahogy szirénázva halad. A jelzés a közeli város jelzése és mire befoghatnám a számat a kezemmel, addigra már megint ott vagyok, ahonnan elindultam. A mozdulattól azonban széttéptem a papírt, ami éppen a kezemben van. A papírra meredek.
- A rohadt életbe. – ejtem le a két kezem az asztalra.
Megint mehetek be az állomásra és tehetem magam hülyévé, hogy kérek egy újabb üres nyomtatványt. Ez már a harmadik lesz. Becsukom a szemem és veszek egy nagy levegőt. Nem, nem akarok megint a jövőbe menni, még akkor is, ha olyan mindegy már a formanyomtatványnak.