Peter Calloway

"Mondd csak kis gazdám... mit kívánsz? "

Userinfó: Főkarakter neve: Eric Lensherr

Név: Peter Calloway
Mutáns név: dzsinn
Születési dátum: 1961. 09.17. New Jersey
Besorolás: Tanár

Képességek:

Elsődleges képesség: Kívánság valóra váltás
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 8 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Önmagában teljesen embernek tűnhet, hiszen saját erővel nem rendelkezik, ám mint a mesebeli dzsinnek képes szinte minden kívánságot valóra váltani. Nincsen gazdája, nem kényszerítheti rá senki az akaratát, ő maga dönti el, hogy a kért kívánság mennyire reális. Három kivétel van, amelyet semmilyen körülmények között nem tehet kérésre: szerelmet gerjeszteni, holtakat feltámasztani, és saját magát elpusztítani.
Képesség távlatai: Itt kifejtheted bővebben, hogy hová fejlődhet még a karaktered.

Jellem: Laza, és flegma, ez a két szó, amely leginkább jellemez. Magam sem tudom, hogy alkalmas vagyok-e tanárnak, így alakult. Unaloműzésként teszem a valódi terepmunkák között, hiszen az ismeretek átadása kedvemre való, kedvelem, ha felnéznek rám, legyezgeti a hiúságomat, pedig nem vagyok önelégült. Ha előfordul, hogy valami diáklány szemet vet rám, hamarabb kerülök zavarba, mint ő, pedig nem vagyok egy visszahúzódó tipus, de mindennek megvan a maga helye és ideje. Szokásom rendkívüli módon tapintatlannak lenni, könnyen szándékosan értek félre mondatokat, kekeckedem bizonyos szófordulatokon, és óóó, persze a kívánságok, hajlamos vagyok úgy teljesíteni őket, ahogyan a saját szájízem diktálja. Aztán ördöginek szánt teátrális kacajjal tárom szét a karjaimat, pontosabban kellett volna fogalmazni!

Külső: Nehéz lenne erről elfogultság nélkül beszélni, mert csak két változatát ismerem a férfiruházatnak. Az elegáns, és a sportos. Amíg városban vagyok, vagy tanítok, minden körülmények között öltöny, nyakkendő, minden élére vasalva, a frizura tökéletesen ápolt, az állam frissen borotvált. Aztán amikor elhagyom a civilizációt valami ősibbért, mindezt lazára cserélem, igaz, ezeken belül is a márkásakat, mert szeretem jól érezni magam, de a mackófelsőtől kezdve a sportdzsekiig minden jöhet. Szokásom felvenni egy méregdrága szemüveget, hogy még okosabbnak tűnjek, ez csak a színjáték része, amivel jól elszórakoztatom magam. Amikor visszatérek egy-egy kalandtúra után, ne részletezzük, hogy milyen szagom van: mint aki egy hetet töltött a horgásztavon.

Előtörténet: Azzal semmi gond nem volt, hogy tudjam, ki vagyok. Anyám betegségben fiatalon meghalt, apám nevelt ki, aki szintén hasonló volt mint én, és alig várta, hogy mikor mutatom valami jelét annak, hogy örököltem a különleges génjeit. A tudomány embere volt, talán ebben az egyben tudtam lenyűgözni, hiszen a könyveinek, az ereklyéinek élt, lévén történelemkutató volt, igazság szerint ki sem mozdult a könyvtárok és múzemok világából. Alig nyolc évesen kiderült, hogy a kívánságok teljesítésében isteni tudással rendelkezem, ahelyett hogy azt vágyta volna, fedezzünk fel a világot együtt, reneszánszkori kódexeket kért. Fantáziátlan öregúr. Hiába teljesítettem mindent, sosem vett komolyan, mindig én voltam számára a kiskölyök, aki behozza a könyvtárszobából a könyvét.
Sokat agyaltam rajta, hogy miért ennyire cinikus, elhatárolódó, hogy azok jobban érdeklik, akik kétezer éve halottak, mint én, aki ott vagyok, játszanék, és beszélgetnék vele, nem túl jó kapcsolatban nőttem fel. Hogy felhívjam magamra a figyelmet, elkezdtem iskolai színdarabokban játszani, ahol kiderült, hogy meglepően jó hangom van. Komolyabban elkezdtem az énekléssel foglalkozni, amikor egy producer felfedezett, és kitalálta, hogy az éppen most készülő együtteséhez ilyen arcot keres. Egy japán srácot, egy amerikait, és egy félig japán félig amerikai lányt. Érdekes felállásnak igérkezett, mert remek trió lettünk, mindhárman belevetettük magunkat a dalírás folyamatába, és barátságunk is elmélyült. Csak éppen ott hibáztott a dolog, hogy Lorelai gyönyörű volt, mindkettőnkkel kedves, elképzelhetitek, hogy mi történt, Alan is, meg én is beleszerettünk. A gondot csak tetézte, hogy Lorelai gyengéd érzelmeket táplált mindkettőnk irányába, csak míg én távolkeleten elmélyültem a harcművészetek világában, a japán srác a pénze folytán megmaradt annak a divatmániás, külsőségekre adó ficsúrnak, akinek született, még ha a barátom is volt. Hiába szeretettük egymást mindhárman, ez már közénk állt. Talán Lorelai engem választott volna, de nem akartam választásra kényszeríteni, önként léptem vissza, és ezzel ki az együttesből.
Az együttes ezzel teljesen fel is bomlott, már nem volt meg az eredeti felállás, Lorelai divattervező lett, én pedig elhagytam a zeneit pályát, Alan maradt, szólóénekesként.
Úgy döntöttem, hogy ha már apám nem volt képes ténylegesen kilépni a szobából, megteszem én helyette, felkutatom a valaha elveszett leleteket. Miután a saját kívánságaimat nem tudtam teljesíteni, kénytelen voltam magam utánamenni, de így volt az izgalmasabb. Összeálltam egy magamhoz hasonló lelkes kincsvadásszal, de hamar kiderült, hogy inkább sírrablók, semmint régészek, így rövid úton elértem, hogy a kapzsi kívánságaik dugájába dölve megkapják méltó büntetésüket, hiszen a történelem a mi örökségünk. Apám halála után úgy döntöttem, hogy átadom a tudásomat, és egy nagyerejű mutánsduó hívására történelmet kezdtem tanítani az X-Birtokon a hozzám hasonlóknak, hogy aztán ha elkap a vágy, ismét nekiinduljak a felfedezéseimnek.