Ross & Clara -

A halál ijesztő. Ijesztő, mint a sötétség, ami furcsa formákat kölcsönöz a tárgyaknak, naggyá és rémisztővé teszi őket, még akkor is, ha azok a tárgyak már hosszú évek óta szolgálnak batársakként minket. Fogakat rajzol a komódfióknak, és vérfoltokat fest a függönyre, kopogtat az ablakon és libabőrt varázsol az ember ruhája alá. Nem, a halál más. Elragad, és nem hagy maga után mást, csak a kínzó gyötrelmet. Vagy olyan kötelékeket, amik korábban sosem ragyogtak. Tudtuk, hogy vannak, de nem törődtünk velük, míg az olló el nem vágta a főeret. Ahogy tette azt Frank Ross-al, és velem. Ahogy megpillantom az ablakból, elhúzódom. Észérvekkel képtelen lennék feltámasztani az okokat, hogy miért lehet most itt. Hiszen én nem hoztam el tőle semmit, ha lopással kíván vádolni. Mindent a nevére írattam, amit örökölhettem volna. A kertet, a mezőt, a kastélyt, mindent. Talán a véletlen műve, hogy erre szolgál ilyen kései órában. Hisz a nap lemenőben, alig érintik sugarai a távolt. A gyertyák égnek, s pár égő melege tartja fényesen a szobákat.
Előveszem a fiók alján porosodó bátorságom és azzal nyugtatom magam, hogy szüksége lehet rám. Bár kétlem, hogy eltévedt, az udvariasság úgy kívánja, hogy üdvözöljem őt. Akkor is, ha nincs különösebb okom rá.
A szavaim elérik és megcirógatják fürtjeit, mielőtt észrevehetne a lépcsőn állva. Bólint, mire én magam is fejet hajtok illendően előtte. A mosolyom nem akar távozni arcomról, bár inkább érzem kényszeredettnek, mint őszintének. Arcszerkezetem végül eltorzul, mikor azt feleli, hogy beszélni óhajt velem. Kérdőn felfutnak szemöldökeim, majd lenyelem a kikívánkozó kérdéseim és csupán az övére összpontosítok.
- Köszönöm, remekül vagyok. - derülök fel ismét, kissé zavartabban a kelleténél - És Ön? - a mellkasom szaporábban emelkedik, majd süllyed miután feloldom fogásom hasfalam előtt és épp annyira engedem szétválni karjaim, hogy ujjaimmal tudjak babrálni - Meghívhatom egy teára, vagy... - pillantok a lemenő nap irányába - ...Vacsorára?- mosolyom tovább éktelenkedik arcomon, de aligha tudnám leplezni reszkető bordáim. A benn tartott levegő csiklandozza csontjaim, és azt hiszem a tüdőm közel áll hozzá, hogy cserben hagyjon. Az idegességem pillére lassan kopogtatják feszes vázam, és reszketve adják tudomásul, hogy a szervezetem épp olyan kellemetlenül éli meg ezt a társalgást, ahogy én.
- Gyanítom, fontos dologról lehet szó.- intek jobbommal az ajtó felé, kissé félre húzódva az útból, majd türelmes pillantást vetek rá, hogy akár be is fáradhat a házba.

zene: ~ Maradj velem ~ |TO : Ross ~  | ©

Clara &Ross

who are you? i'm noone

Ostobaság volt részemről, hogy nem indultam lényegesen korábban. Feltételezem, hogy a nő azt fogja kérni, maradjak ott éjszakára, holott vendégeskedni nem szándékozom. Ilyenkor már korán sötétedik, most is lemenőben a nap, kedvetlenül húzom el a számat vezetés közben, ahogyan feltűnnek lassacskán a falu körvonalai. Magam is hasonló mentén lakom, s a sajátjából szándékozom elragadni Clarát. Jönnie kell, mert én kérem rá. Tudom, hogy visszahúzódó, s ezt fogom kínálni, nem kell magányosnak lennie. A sorsunk összeköt, még ha nem a vérrokonom, pusztán az unokatestvérem egykori felesége. Mondhatni nincsen közünk egymáshoz, mégis elvesztettünk valakit, aki számít, s most ez alatt nem a saját hitvesemet érzem, hanem azt a férfit, akit mindketten szerettünk, megbecsültünk, ki-ki a maga módján, hiszen vélhetően ő szerelemmel illette a halottat. Ismernek errefelé engem is, legalább látásból, sokfelé utaztam már, s ebből a szempontból örül a szívem, hogy a fiatal özvegyet nem egy számomra távoli tájon kell felkutatnom, a hazám ismerős szeglete az, amely most elém tárul, noha reménykedem benne, nem fogok egyedül távozni. Bekanyarodok a főutcára, hogy tájékozódási pontot keressek a nő háza felé. Igen, emlékszem már, a nagy tértől balra, majd fel a dombon, fog ez menni.
Nem tudom, hogy Clarát milyen napi teendőjében zavarom meg, vélhetően még nem dolgozik a gyászidőszak alatt, pénzzel bőségesen elláttam, mégis a lelkiismeret furdalás hozott most ide, hogy egyedül kellett hagynom. Vagy talán önző lennék, és én nem szándékozom birtokolni a hatalmas kúriát, hiszen Beccával együtt laktuk be, most a komor épület nyomasztónak tűnik, ám bizonyos, hogy ennek csakis az lehet az oka, hogy nincsen élet, amely betöltse. Meglátjuk, hogy majd mire jutok a távoli rokonnal, hiszen számomra olybá tűnik, logikus, hogy egyesítsük erőinket. Kiszállok az autóból, s odaköszönve az egyik kinéző szomszédnak az ajtó felé sietek, fel egyenesen a lépcsőkön, ám a ház úrnője már megelőz, s ott vár, mosolyogva. Kelletlenül bólintok, hiszen jómagam nem vagyok ilyen vidám, az mindenesetre kedves tőle, hogy így üdvözöl.
- Clara. Üdvözlöm, örülök, hogy látom. Azért jöttem, hogy beszéljünk, de előbb érdeklődnék, hogy van? – Kérdezem a sötét hajú teremtéstől, az ő dolga, hogy hagy belépni, vagy itt a küszöbön vitatjuk meg az érkezésem célját. Nem akarnám feltartani, noha szeretném, hogy igent mondjon. Erőltetni viszont nem fogom. Végtére is egyáltalán nem ismerjük egymást. Tán pont az lenne az egész célja.

A nap lassan megcsókolja a horizont vonalat, távol húzódik és csak hideget hagy maga után. A lombok eltakarják és messzire viszik tőlem. A hűs szellő könnyedén szeli át az akadályokat, hogy körbejárhasson. Puha csend üvölt mindenfelé. A rét, a földek csendesek. Néhány tehén búg. Páran hozzám hasonlóan falvakba húzódnak és nem vágynak a rendkívüli pompa és fény városába. Ki - milyen okból. Engem a múltam láncol ide, és a jövőm bilincsel meg. Kastély pottyant az ölembe, de túlságosan nagy árat fizettem érte, hogy nevemre kerüljön. Mostanra jogos gazdája nevét viseli. Távol tőlem.
Érdesre űztem ujjaimat a csalán manipulációval. A képességemnek köszönhetően hamarabb tudom orvossággá bűvölni, mint hajdanán. Nem jár annyi munkával. Két finom csukló mozdulat és készen vagyok. Az általam gyártott orvosságok egy részét magamnak készítem, hogy gyógyíthassam a falusiakat, kiknek nincs elegendő pénzük az orvosokra. A többit pedig eladom a városi gyógyszerészeknek, és ebből van elég pénzem, hogy fenntartsam a kőházat. Rég nem lakta senki, és Miss Cornfield-nak nem volt ellenére, hogy beköltözzem. Gyanítom nincs köze a kedvességének, a folytonos hólyagokhoz a kezén, a panaszolt sérvhez, vagy a fáradt tüdejéhez.
A tüdő. Jól ismerem ennek a szervnek gyengeségeit és erősségeit. Frank jut eszembe. A tőlem idősebb, kedves Frank. -
A gyertyalángot figyelem pár perce. Ostobaság elhinnem, hogy megnyugtat, de így érzem. A fény még átszökik a vékony ablaküvegeken, így még látni valamit. A házban élősködő dohos szagot hamar sikerült kiűznöm, néhány nap szellőztetésre volt csupán szükségem hozzá. Fagyos mosollyal arcomon lépek a liliomhoz, hogy egy karcsú ívet rajzolva ujjaimmal életre keltsem. Finom illata azonnal betölti az étkezőnek nevezett előteret és bejárja a szívem. Játszi könnyedséggel dalolászok, miközben a tűz felett fő a leves. Pár adag, ha marad, Mr Krowless biztosan örül majd neki. Ő a hátsó kerti szomszédom. Igazán jó természete van, nem kérdez sokat.

Ahogy az ablak elé lépek egy ismerős alakot vélek felfedezni elsétálva alatta. Hirtelen húzódom a kőfal mögé, és érzem, hogy mellkasomba szaporán szökik a levegő.
- Ross. - ejtem ki a nevét tisztán és érthetően, valószínűleg önmagam nyugtatására. Ezer és egy gondolat hullámai csapnak át a fejem fölött és lassan maguk alá temetve járják víg táncukat, hogy a gondolat, miszerint egy életre elhatárolódtam tőlük, elbukott. Ajkaim vékony vonallá formálva lapulok továbbra is, majd értelmetlen arckifejezésem eldobva, igazítok tartásomon és beletörlöm növény izzasztotta kezem szoknyám peremébe. Okát itt létének nem tudom hová tenni, hiszen nem kértem a vagyonukból, mindent visszaszolgáltattam a családnak.
Kézfejemmel végig simítok homlokomon, mielőtt egy apró lendületet véve megindulnék az ajtó felé, és csupán kilincsre tett kézzel habozom még pár másodpercet, mielőtt kitárva azt kilépnék a küszöb előtt sorakozó lépcsősor tetejére.
- Ross! - ejtem ki ezúttal hangosabban a nevét szeretett férjem unokafivérének, és egy méltán kérdő tekintettel révedek rá - Segíthetek? - fonom össze karjaim mellkasom előtt, majd egy kíváncsi mosolyt engedek szám szegletébe ülni. Attól fogva nem mozdulok, onnan várom megtisztelő válaszát. Ross és én, az előtt sosem találkoztunk házas éveim alatt. Frank temetésén történt meg első kézfogásunk, majd a szerződés írásakor, végül pedig, mikor elhagytam a kastélyt. Túl sokat nem tudok róla, ahogyan ő sem rólam. Így meglehet, hogy csupán a véletlen műve, hogy pont ebben az isten háta mögötti faluba érkezett.

zene: Bound |TO : Ross ~  | ©